Vannak könyvek, amelyek úgy születnek, mint a veszélyeztetett gyerekek: küzdeniük kell az életért, a szülők – analógiánkban a szerző – természetének megváltoztatásáért. Ilyen könyv a Szarvaspark is a maga viharos történetével: a sajtó nagy zajjal, írója pedig keserűséggel a szívében fogadta, amikor megjelent. A szerzőt sértettsége még néhány évvel a kiadás után is arra ösztökélte, hogy írjon a könyv fogadtatásáról, s ez a dühödt írás Az utolsó vázlat a Szarvasparkhoz címmel megjelent az Esquire-ben, később az Önreklámaim-ban, és a jelen kiadásban is, a regény után.
Szándékosan került a könyv végére. A Szarvaspark – remélhetőleg – derekasan megáll magában is. Nem szeretném azzal eltorzítani az olvasó élményét, hogy a mű történetével kelljen először megismerkednie, különösen azért nem, mert úgy gondolom, az összes regényem közül ez mutatja legkevésbé, mekkora munka volt a megírása, és ez így jó. Kéretik hát az olvasó, hogy élvezze előbb a regényt, aztán ha kedve van, ragadja meg az alkalmat, és ismerje meg a Szarvaspark külön történetét, a regény és az író kapcsolatáról szóló személyes beszámolót. Időnként van olyan érdekes, mint egyik-másik házasság.