HETEDIK KÖNYV

FABRIZIO Tudnotok kell, hogy a síksági várak és a sziklavárak vagy természettől erősek, vagy mesterségesen lehetnek megerősítve. Természettől erősek azok, amelyeket folyamok vagy mocsarak vesznek körül, mint Mantova és Ferrara; vagy azok, amelyeket bércfokon emeltek, vagy meredek hegy tetején, mint Monaco és San Leo; ugyanis azok, amelyek nem nagyon nehezen megmászható hegyekre épültek, manapság a tüzérség és a tárnák miatt fölöttébb gyöngének bizonyulnak. Ezért az esetek túlnyomó részében manapság olyan megoldást keresnek, hogy a várakat mesterséges úton tegyék erőssé. Az első mesterfogás a cikcakkos és kiszögellésekkel, hajlatokkal teli falak építése: ez a dolog azt segíti elő, hogy az ellenség nem közelíthet a falakhoz, hiszen nemcsak szemből, hanem oldalról is könnyűszerrel megsebezhető. Ha a falakat magasra építik, túlságosan kiteszik őket a tüzérség lövedékeinek, ha alacsonyra építik őket, szerfölött könnyen megmászhatók. Ha árkokat ásatsz a falak elé, hogy nehezebben lehessen megmászni őket, megesik, hogy az ellenség feltölti az árkokat (amit egy népes hadsereg könnyen megtehet), s akkor a fal az ellenség martalékává lesz. Épp ezért úgy hiszem – hacsak okosabb elgondolás nem akad –, ha mind az egyik, mind a másik bajnak úgy akarom elejét venni, hogy olyan magas falakat építtetnék, melyeknek sáncai nem kívül vannak, hanem belül. Az erődítések építésének ez a lehető legbiztosabb módja, ugyanis megvéd téged a tüzérség elől és a létráktól, s nem ad szabad kezet az ellenségnek a sánc feltöltésére. A falnak tehát olyan magasnak kell lennie, amilyen magasra csak szükséged van, szélessége pedig ne legyen három rőfnél kevesebb, nehogy elősegítsd szétrombolását. A tornyokat kétszáz rőfnyi térközökkel kell elhelyezned; a belső sánc legalább harminc rőf széles és tizenkét rőf mély legyen: mindazt a földet, amelyet a sánc kivájásakor fölásnak, a város felé hányják, s egy fal fogja föl, amely a sánc aljából induljon, s annyival emelkedjék a talaj szintje fölé, hogy egy ember megbújhasson mögötte: ez a dolog csak növeli a sánc mélységét. A sánc aljában kétszáz rőfönként legyen egy kazamata, amely tüzérséggel tegyen kárt mindazokban, akik a sáncba ereszkednének. A nehézágyúkat, amelyek a várost védik, a sáncot lezáró fal mögé helyezzék; az elülső fal védelmére ugyanis, mivel az magas, mások nem is használhatók fel kényelmesen, csak kisebb és a közepes ágyúk. Ha az ellenség létrákkal jön ellened, az első fal magassága könnyen megvéd téged. Ha ágyúkkal jön ellened, előbb az első falat kell lőnie; de ha lövi, mivel minden lövedék természete az, hogy arrafelé dönti a falat, ahonnan a lövés éri, a fal úgy indul romlásnak (hiszen nem talál sáncárkot, amely befogadná és magába temetné), hogy megkettőzi a sánc mélységét; ily módon nem hatolhatsz át rajta, mert omladékba botlasz, amely hátráltat, sáncra bukkansz, amely feltartóztat, az ellenséges ütegek pedig a sáncfalról ölnek meg. Ennek csupán az az ellenszere, ha feltöltöd a sáncárkot, ami igencsak nehéz, részint mert öble nagy, részint mert nehéz megközelíteni, hiszen a falak tekervényesek és homorulatosak, és beszögelléseik közé az említett okokból kifolyólag nehezen lehet behatolni, majd még fölszereléseddel együtt át kell vergődnöd egy omladékon, ami roppant nehézséggel jár; hát így teszek én egy várost ezzel a hadrenddel merőben bevehetetlenné.

BATISTA És ha a belső sáncárkon kívül még egy külső sáncárkot is ásatnánk, nem lenne a vár erősebb?

FABRIZIO Kétségkívül még erősebb lenne; én azonban úgy okoskodom, hogy ha csak egy sáncot akarunk, akkor az jobb belül, mint kívül.

BATISTA Úgy akarnád-e, hogy a sáncban víz is legyen, vagy jobban kedveled a száraz árkot?

FABRIZIO A vélemények eltérők, a vízzel teli árkok ugyanis megoltalmaznak a föld alatti tárnáktól; a víz nélküli árkok pedig megnehezítik, hogy feltöltsd őket. De én mindent egybevetve víz nélkülieket csinálnék, mert sokkal biztonságosabb, hiszen láthattuk, a vizes árkok telente befagynak, s megkönnyítik egy város bevételét, amint megesett Mirandolával is,⁷² amikor Gyula pápa ostromolta. S hogy megóvjam magam a tárnáktól, a sáncárkokat olyan mélyre ásatnám, hogy aki még lejjebb akarná vájni magát, talajvízbe kerüljön. A sziklavárakat pedig, ami sáncaikat és falaikat illeti, ugyanilyen módon építeném meg, hogy bevételük elé ugyanilyen nehézségeket gördíthessenek. Egy dolgot szeretnék jól emlékezetébe vésni annak, aki várost véd: ez pedig az, hogy ne építtessen külső bástyákat, olyanokat, amelyek a falaktól távolabb állnak; s egy másik intelem annak, aki sziklavárakat emel, ez pedig úgy szól, hogy ne építsen ezekbe olyan menedékeket, amelyekbe a várak védői (miután az első falat elvesztették) visszahúzódhatnának. Első tanácsomra az a meggondolás késztet, hogy senkinek sem szabad olyasmit tennie, amitől orvosolhatatlanul veszteni kezdi eredendő jó hírnevét, mely ha odavész, csökkenti egyéb rendelkezései becsületét, s meghökkenti azokat, akik védelmükbe vették. S mindig megeshet veled az, amit mondok, amíg kívül emelsz bástyákat azon a területen, amelyet védened kell; ezeket ugyanis mindig elveszted, mivel manapság a kisebb helyek nem védhetők meg, ha ki vannak téve a tüzérség tombolásának, ha meg elveszted őket, romlások okává és kútfejévé válnak. Midőn Genova fellázadt;⁷³ Lajos francia király ellen, néhány bástyát állított azoknak a domboknak a tetejére, amelyek körülveszik, s amint elvesztette őket (rögtön odavesztek), ezek a város vesztét okozták. Ami második tanácsomat illeti, állítom, nincs veszélyesebb egy sziklavárra nézve, mint az, ha menedékek rejlenek benne, amelyekbe vissza lehet húzódni; ugyanis az a remény, amelyet az emberek ezekbe fektetnek, ha elhagyják helyüket, azt okozza, hegy fel is adják, ha meg feladták, az az egész sziklavár vesztét okozza. Friss példának itt van Forli sziklavárának veszése, melyet Caterina grófnő⁷⁴ védelmezett Cesare Borgiának, VI. Sándor pápa fiának ellenében, aki a francia király seregeit vezette a vár alá. Az az egész erődítmény keresztül-kasul teli volt építve menedékül szolgáló búvóhelyekkel. Elsőnek ott volt a fellegvár, melytől a sziklavárig sáncárok húzódott, úgy, hogy felvonóhídon keltek át rajta; a sziklavárat három részre tagolták, s mindegyik részt sáncárokkal és vízzel választották el a másik résztől, s híd vezetett át egyik helyről a másikra. Ezért a herceg ágyúkkal lövette a sziklavár ezen részeinek egyikét, és rést ütött egy helyütt a falon; miért is messer Giovanni da Casale, akire annak a résznek az őrizetét bízták, nem is gondolt a rés védelmére, hanem feladta, hogy máshova húzódjék vissza; így a herceg hadnépei ellenállás nélkül hatoltak be azon a részen, egy csapásra hatalmukba kerítették az egészet; ugyanis uraivá lettek azoknak a hidaknak, amelyek egyik részből a másikba vezettek. Odaveszett hát ez a sziklavár, amelyet bevehetetlennek tartottak, két hibája miatt: az egyik az, hogy annyi kisebb egységre tagolódott; a másik az, hogy nem volt minden egyes egység ura a maga hídjának. A rosszul épített erődítmény és védőjének fogyatékos józansága tehát szégyent hozott a grófnő lelkes vállalkozására, akinek volt merészsége bevárni egy hadsereget, melyet sem a nápolyi király, sem Milánó hercege nem várt be; s jóllehet erőfeszítései nem vezettek jó végre, mindazonáltal elnyerte velük azt a becsülést, amelyet erényével kiérdemelt. Ennek azokban az időkben sok epigramma adta tanúbizonyságát, amelyeket az ő magasztalására szereztek. Én hát ez okból, ha sziklavárat építenék, roppant falakat csináltatnék, és sáncárkokat a már említett módon; belülre viszont csak lakóházat építenék, azokat is gyöngére és alacsonyra, oly módon, hogy annak, aki a piactér közepében áll, ne zavarják meg kitekintését az összes falakra, hogy a hadvezér saját szemével láthassa, hová kell segítséget küldenie, s hogy mindenki megértse: ha a falak és a sánc odavesztek, odavész a sziklavár. S ha mégis létesítenék valamilyen fedezéket, a hidakat oly módon különíteném el, hogy mindegyik rész a maga térfeléről ura legyen a hidaknak, és elrendelném, hogy pillérsort állítsanak föl a sáncárok közepén.

BATISTA Azt mondottad, hogy manapság a kis helyek nem védhetők; nekem meg úgy tetszett, ennek épp az ellenkezőjét hallottam, vagyis minél kisebb egy hely, annál jobban védhető.

FABRIZIO Nem jól értetted; ugyanis manapság nem lehet erősnek nevezni azt a helyet, ahol annak, aki védelmezi, nem áll rendelkezésére elegendő terület a visszahúzódásra, új sáncárkokkal és új védőművekkel, mivel a tüzérség olyan viharosan tombol, hogy aki oltalmát egyetlen falra és egyetlen védőműre alapozza, csalatkozik. S mert a bástyákat (ha azt akarják, hogy ne haladják meg a rendes méretűeket, mert akkor vár és erőd lenne belőlük) nem úgy építik meg, hogy bárki meghúzódhatnék bennük, rögtön el is vesznek. Bölcs eljárás tehát kívül hagyni ezeket a bástyákat, s erődítést emelni a várak bejáratához, s ennek kapuit több szögletű védőművekkel fedezni, oly módon, hogy ne lehessen a kapun egyenes vonalban bemenni vagy kijönni, s a védőmű és a kapu közt sáncárok húzódjék híddal. A kapukat továbbá csapórácsokkal kell megerősíteni, hogy mögöttük biztonságba helyezhesd embereidet, amikor kirohannak az ellenségre, s az visszaveri őket, nehogy a kavarodásban velük együtt az ellenség is benyomuljon. E célból találták fel ezeket a csapórácsokat, amelyeket az ókoriak cataractának hívtak; ha ezeket is lebocsátod, kizárod ellenségeidet, és megszabadítod tőlük tieidet; ugyanis ilyen dologban semmi más nem használható, sem a híd, sem a kapu, mert mind az egyiket, mind a másikat elfoglalja a tolongás.

BATISTA Én láttam ezeket az általad említett csapórácsokat, amelyeket Némethonban vasrudakból rostély formájúra kovácsolnak, a mieinket viszont palánkgerendákból ácsolják egy darabba. Szeretném megtudakolni tőled, honnan ered ez a különbség, s melyek a szívósabbak.

FABRIZIO Ismét csak azt kell mondanom, hogy a hadviselés különféle módja és rendje az ókorihoz viszonyítva manapság az egész világon megszűnt, de Itáliában teljességgel feledésbe merült, s ha itt még valamilyen épkézláb dolog fölfedezhető, azt az Alpokon túliak példamutatásából merítették. Hallhattál róla, s a többiek is valamennyien emlékezhetnek rá, milyen hevenyészetten építkeztek itt, mielőtt Károly⁷⁵ francia király ezernégyszázkilencvennégyben átkelt Itáliába. A párkányzatokat félrőfnyi vékonyra csinálták, a lőréseket és a mozsárnyílásokat keskeny hasadékkal látták el kifelé, és sok más hibát is elkövettek, amelyekről, nehogy unalmassá váljék, szót sem ejtek; ugyanis a vékony párkányzatokról könnyedén leszedik a védőket, s az ilyen módon épített lőréseket könnyűszerrel fölbontják. Mostanában tanultuk meg a franciáktól, hogy széles és vastag párkányzatokat kell csinálni, s azt is, hogy a lőrések belülről szélesek legyenek, a fal közepéig szűküljenek össze, majd újra szélesedni kezdjenek egészen a fal külső felületéig: ez azt eredményezi, hogy a tüzérség csak nehezen szedheti le a védőket. A franciák sok más, ezekhez hasonló rendszabályt bevezettek, melyeket minálunk, mivel sohasem látták, nem vettek fontolóra. Ezek közé tartozik az is, hogy a csapórácsokat rostély módjára képezzék ki, ami sokkal jobb megoldás, mint az általad említett, ugyanis, ha olyan tömör csapóráccsal kell eltorlaszolnunk egy kaput, mint amit említettél; miután lebocsátottuk és mögéje zárkóztunk, nem tudunk résein keresztül kárt tenni az ellenségben, s ilyenképpen azok fejszével vagy tűzzel biztonságban bevehetik. Ha azonban rostély módjára van kiképezve a kapurács, miután lebocsátottuk, a vasrudak hézagain és közein át lándzsákkal és számszeríjakkal és minden másnemű védő fegyverzettel megvédelmezhetjük.

BATISTA Láttam én Itáliában egy másik, Alpokon túli szokást is, ez pedig a következő: a tüzérségi vontató szekerek kerékküllői ferdék. Szeretném tudni, miért csinálják így, mert nekem úgy rémlik, hogy az egyenes küllők, mint a mi kerekeinké is, erősebbek.

FABRIZIO Sose hidd, hogy az, ami elüt a megszokottól, véletlen; s ha úgy hinnéd, azért csinálják így a küllőket, hogy szebbek legyenek, tévednél; ugyanis ahol erőre van szükség, nem számolnak a szépséggel; onnan ered az egész, hogy ezek a küllők szilárdabbak és teherbíróbbak, mint a mieink. Oka ez: a szekér, ha teher van rajta, vagy egyenesen halad, vagy jobbra, vagy balra dől. Ha egyenesen halad, a kerekek egyenletesen hordozzák a súlyt, amely egyenlően lévén szétosztva rajtuk, nem terheli meg nagyon őket; ha azonban megdől a szekér, egész terhe arra a kerékre súlyosul, amelyik felé dől. Ha ennek a keréknek a küllői egyenesek, könnyen eltörhetnek, mert a kerék dőlésétől maguk a küllők is dőlni kezdenek, s nem képesek tovább egyenesen hordozni a súlyt. Így, amikor a szekér vízszintes talajon halad, s amikor kevés súly terheli őket, az egyenes küllők az erősebbek; amikor azonban ferdén halad a szekér, s egyre több súly nehezedik a küllőkre, gyöngébbnek bizonyulnak. Éppen ellenkezőleg alakul a helyzet a francia szekerek küllőinek esetében; ugyanis, amikor a szekér egyik oldalára dőlve nekik feszül, mivel rendes körülmények közt ferdék, most egyenessé válnak, és szilárdan hordozhatják az egész terhet; amikor meg vízszintesen halad a szekér, ha ferdék is, fél erővel hordozzák. De térjünk vissza városainkra és sziklavárainkra. Várudvaraik kapuinak nagyobb biztonsága érdekében, s hogy azokból és azokba könnyebben csoportosíthassák át hadnépeiket ostrom idején, az említett dolgokon kívül a franciák egy olyan rendszabályt is alkalmaznak, amelynek én Itáliában nyomát se láttam sehol, ez pedig a következő: a felvonóhíd külső csúcsához két pillért építenek, s ezek mindegyikén egy-egy gerendát egyensúlyoznak ki, úgy, hogy ezek egyik fele a hídon legyen, a másik fele kifelé meredjen. Aztán az egész kifelé meredő részt rudakkal kapcsolják össze, amelyeket rostély módjára illesztenek ráccsá egyik gerendától a másikig, belülről pedig mindegyik gerenda végébe láncot erősítenek. Amikor tehát el akarják zárni a hídnak ezt a külső részét, csak megeresztik a láncot, s lebocsátják az egész rácsozott részt, amelyik ha lesüllyed, a híd elzáródik, s amikor meg akarják nyitni, csak felhúzzák a láncokat, s a ráccsal emelkedni kezd, s emelkedhet annyira, hogy átfér alatta egy ember, de egy ló még nem, s annyira, hogy még egy lovas is átfér alatta, s aztán megint teljesen elzárható, mert ez úgy nyílik-csukódik, mint egy csipkelegyező. Ez a rendszabály még biztonságosabb, mint a csapórács, mert az ellenség csak nehezen akadályozhatja meg a záródását, hiszen nem emelkedik egyenes vonalban, mint a csapórács, amelyet könnyen föl lehet peckelni. Azoknak tehát, akik várost akarnak erődíteni, az említett dolgokat mind el kell rendelniük; továbbá kívánatos még, hogy a falak körül legalább egy mérföldnyi területet ne hagyjanak megművelni vagy beépíteni, hanem puszta síkság legyen, ahol nincs se cserje, se gát, se liget, se ház, ami csak akadályozná a látást, és fedezné az oda táborozó ellenséget. S jegyezzétek meg, hogy az a terület, amelyet árkok és a talaj szintjénél jóval magasabb gátak fognak körül odakünn, igen gyönge; ugyanis ezek a dolgok fedezéket jelentenek a ránk támadó ellenségnek, s nem akadályozzák meg, hogy kárt tegyen bennünk, s könnyen megnyithatók, hogy helyet adjanak az ellenfél tüzérségének.

De lépjünk be a várudvarba. Nem akarok sok időt vesztegetni annak bizonygatásával, hogy a fent említett dolgokon kívül még tartalék élelmiszerre és hadianyagra is szükség van, hiszen ezt magától is tudja mindenki, ezek nélkül minden egyéb óvóintézkedés hiábavaló. És általában két dolgot kell tennünk: gondoskodnunk kell önmagunkról és arról, hogy az ellenség ne vehesse hasznát országunkban semminek. Ezért mindazt a takarmányfélét, lábasjószágot és gabonaneműt, amit nem tudunk falaink közé befogadni, el kell pusztítanunk. Aki egy területet véd, annak arról is gondoskodni kell, hogy semmit ne tegyenek zűrzavar és rendbomlás közepette, s tartsák be a módozatokat, hogy bármilyen váratlan helyzetben is tudja mindenki, mit kell tennie. Ennek a módja pedig az, hogy az asszonyok, az öregek, a gyerekek és a gyöngélkedők maradjanak otthon, engedjék át a szabad teret a fiataloknak és erőseknek; azok meg fegyverben oszoljanak szét a védelemre, álljanak részint a falakra, részint a kapukhoz, részint a város főbb pontjaira, hogy elejét vehessék azoknak a zavaroknak, amelyek belül keletkezhetnek; más részük viszont ne legyen valamely helyhez kötve, hanem készüljön fel arra, hogy mindenkinek a segítségére siet, akinek csak szüksége van rá. Ha így el vannak rendezve a dolgok, már nehezen adódhatnak oly zavargások, amelyek a rendet megbontanák. Szeretném, ha még megjegyeznétek a városok védelmével és ostromlásával kapcsolatban azt is, hogy semmi más nem kelt akkora reményt az ellenségben egy terület elfoglalására, mint az a tudat, hogy ez a terület nem szokott az ellenség látásához; ugyanis a városok sokszor pusztán a félelemtől, az ellenség erejének bármiféle tapasztalása nélkül is odavesznek. Ezért ha valaki ilyesfajta várost ostromol, mindenféle szörnyűséges erőfitogtatással kell rémületbe ejtenie. Másrészt az ostromlottnak azon a részen, ahol az ellenség támad, erős férfiakat kell előreállítania, akiket nem rettegtet saját vakhiedelmük, hanem csak a fegyver; ugyanis ha az első kísérlet kudarcba fullad, az ostromlottak merészsége növekszik, s az ellenség utóbb vitézséggel, nem pedig félelemkeltéssel kénytelen fölülkerekedni azon, aki belül van. Olyan eszköz, amellyel az ókoriak földjüket védelmezték, sokféle volt: kőhajító gépek, dárdavetők, nyílvetők és parittyavető gépek; a támadásra szintén sok hadiszerszám volt: faltörő kosok, ostromtornyok, védőtetők, sarlók, emberek hordozta pajzstetők. Ezek helyett van manapság a tüzérség, melyet mind a támadók, mind a védők felhasználnak, ezért különösebben nem is beszélek róluk.

Hanem térjünk vissza saját okfejtésünkhöz, s lássuk a különféle támadásokat. Gondot kell rá fordítani, hogy ne lephessen meg bennünket az éhínség, s hogy ne szorítsanak rá rohamokkal. Ami az éhséget illeti, mondottuk már, hogy még mielőtt az ostrom bekövetkeznék, jól el kell látnunk magunkat élelmiszerekkel. De ha hiányt látunk eleségben a hosszú ostrom miatt, olykor valamilyen rendkívüli módhoz kell folyamodnunk, hogy szövetségeseink, akik meg akarnak menteni bennünket, gondoskodjanak róla, főként ha az ostromlott város közepén folyó fut át; ahogy a rómaiak tették, midőn Hannibal ostromolta őket várukban, Casalinumban: mert mást nem tudtak eljuttatni hozzájuk a folyón, hát nagy tömeg diót dobáltak bele, s a víz megakadályozhatatlanul elvitte a védőknek: így táplálták hosszú időn át a casalinumiakat. Egyes ostromlottak, hogy bebizonyítsák ellenségüknek, bővelkednek gabonában, és reményét szegjék, hogy kiéheztetéssel megvívhatja várukat, kenyereket hajítottak a falakon kívülre; vagy gabonával etettek teli egy tinót, s aztán hagyták, hogy az ellenség elfogja, leölje és gabonával degeszre tömve találja: így hetvenkedtek azzal a bőséggel, amellyel egyáltalán nem rendelkeztek. Másrészt a kiváló hadvezérek különféle módszerekhez folyamodtak az ellenség elcsüggesztésére. Fabius⁷⁶ hagyta, hogy a campaniaiak bevessék földjeiket, csak hogy hiányt lássanak abban a gabonában, amelyet elvetettek. Midőn Dionüsziosz⁷⁷ tábort ütött Regiumnál, úgy tett, mintha egyezkedni akarna velük, s egyezkedés közben gondoskodott róla, hogy ellássák élelmiszerekkel, amikor pedig ezen a módon megszerezte tőlük gabonájukat, újra körülzárta és kiéheztette őket. Amikor Nagy Sándor meg akarta hódítani Leukádiát, elfoglalta az összes környező erődöket, s hagyta, hogy azok védőőrsége Leukádiába meneküljön, az így összeverődött tenger sokadalmat pedig kiéheztette. Ami a rajtaütéseket illeti, mondottuk már, mennyire kell ügyelnie mindenkinek az első rohamra: ezzel a rómaiak sok ízben foglaltak el sok földet, úgy, hogy mindenfelől egyszerre rontottak rájuk, amit úgy hívtak: aggredi urbem corona;^* így tett Scipio is, amikor Új-Karthágót ostromolta Hispaniában.⁷⁸ Ha ezt az első rohamot feltartóztatjuk, később már nehezen gyűrhetnek le bennünket. S ha mégis megesik, hogy az ellenség rést üt a falon, és benyomul a városba, a lakosok, ha nem hódoltak be neki, orvosolhatják a bajt; ugyanis sok hadsereget kivertek vagy lemészároltak már, miután behatolt egy földre. Az ellenszer az, hogy a lakosok, szilárdan tartják magukat a magas helyeken, és házakból, tornyokból csapást mérnek az ellenségre. Az meg, aki behatol a városba, kétféle módon iparkodik fölülkerekedni; az egyik az, hogy kinyitja a város kapuit, és utat enged a lakosoknak, hogy biztonsággal menekülhessenek el; a másik az, hogy elhíreszteli köztük: senkinek sem esik bántódása, csak a fegyvereseknek: aki eldobja fegyverét, kegyelmet nyer. Ez a dolog nagyon megkönnyítette sok város legyőzését. Ezenkívül könnyen bevehetjük a városokat akkor, ha váratlanul csapunk le rájuk; ezt úgy valósíthatjuk meg, ha távol tartjuk tőlük hadseregünket; ne is higgyék, hogy meg akarjuk támadni őket, vagy hogy ez módunkban állna, ügyeljünk rá, hogy eszükbe se jusson ez a lehetőség a hely nem nagy távolsága miatt. Ha pedig onnan titokban és villámgyorsan rájuk támadunk, szinte mindig sikerü'1 majd diadalt aratnunk. Nem szívesen értekezem napjainkban megesett dolgokról; hiszen a magam és enyéim kárára lenne; másokról meg nem tudnék mit mondani. Mindazonáltal nem mulaszthatom el, hogy ezzel kapcsolatban föl ne idézzem a Valentino hercegnek nevezett Cesare Borgia példáját, aki, midőn Nocera alatt időzött hadnépével, úgy tett, mintha Camerinóra készülne lesújtani, de Urbino állam ellen fordult,⁷⁹ s elfoglalt egyetlen nap alatt és minden fáradság nélkül egy államot, amelyet másvalaki tömérdek idővel és költséggel is alig vívott volna meg.

Ügyelniük kell még az ostromlottaknak az ellenség cselfogásaira és fondorlataira; s ezért az ostromlottaknak nem szabad bízniuk semmiben, amiről látják, hogy az ellenség folyamatosan megteszi, hanem mindig higgyék csak úgy, hogy megtévesztés rejlik mögötte, s hogy ha majd valami változás történik, az csapást jelenthet rájuk nézve. Domitius Calvinus,⁸⁰ midőn egy várost ostromolt, azt a szokást vette föl, hogy hadnépeinek jó részével nap mint nap körüljárta annak falait. A lakosok ezért úgy hitték, hadgyakorlatképpen teszi, s lanyhábban őrködtek; Domitius meg, amint észrevette ezt, rajtuk ütött, és meghódoltatta őket. Egyes hadvezérek, amikor neszét vették, hogy rövidesen segítség érkezik az ostromlottakhoz, beöltöztették katonáikat az érkezendők színeibe, majd miután így beengedték őket, elfoglalták a várost. Athéni Kimón egy éjszaka tüzet vetett egy templomra, amelyik a város falain kívül állt, a lakosok pedig, amikor a mentésére futottak, városukat az ellenség prédájául hagyták. Némelyek megölték azokat, akik az ostromlott várból kicsaptak, hogy fosztogassanak, beöltöztették katonáikat a fosztogatók ruháiba, s ezek aztán feladták nekik a várost.⁸¹ Az ókori hadvezérek továbbá különféle mesterfogásokhoz folyamodtak, hogy megfosszák őrségétől azokat a városokat, amelyeket meg akartak kaparintani. Scipio, midőn Afrikában hadakozott, és el akart foglalni néhány erődöt, melyekben a karthágóiak helyőrsége tartózkodott, többször is úgy tett, mintha meg akarná támadni őket, de aztán a félelemtől nemcsak hogy elállna ettől a szándékától, hanem még el is távolodnék tőlük. Hannibal meg azt hitte, ez valóban így van, s hogy nagyobb erőkkel üldözhesse, és könnyebben leverhesse őt, az összes helyőrségeket kivonta az erődökből; Scipio, amint észrevette ezt, elküldte hadvezérét, Masszinisszát, hogy foglalja el őket⁸². Pürrhosz, midőn Schiavoniában⁸³ háborút viselt a tartomány fővárosa ellen, ahová nagy sokadalom tódult össze helyőrségnek, úgy tett, mintha reményét vesztené, hogy meghódíthatja, és más helyőrségek ellen fordult; a főváros pedig, hogy segítségükre siessen, megfosztotta magát védőitől, s könnyen elfoglalható lett. Sokan megfertőzték a vizeket, és más mederbe terelték a folyókat, hogy megkaparintsák a városokat, ámbár ez utóbb nem járt sikerrel. Még azzal is könnyen megadásra lehet kényszeríteni az ostromlottakat, ha hírét keltjük, hogy diadalt arattunk, vagy hogy új segédcsapatok érkeznek ellenük. Az ókori hadvezérek próbálkoztak azzal is, hogy valamelyik védőt megvesztegetve, árulás révén foglalják el a városokat, de eltérő módszerekhez folyamodtak. Volt, aki saját hívét küldte be szökevénynek álcázva, hogy tekintélyre és bizalomra tegyen szert az ellenség körében, amit aztán az ő javára használt fel. Volt, aki ezúton kémlelte ki az őrség rendjét, s a szerzett értesülés révén foglalta el a várost. Volt, aki szekérrel vagy gerendákkal torlaszolta el a kaput valamilyen ürüggyel, hogy ne lehessen bezárni, s ezen a módon eresztette be könnyen az ellenséget. Hannibal rávett valakit: akként engedje át neki a rómaiak egyik erődjét, hogy tegyen úgy, mintha éjszakai vadászatra indulna, mert nappal az ellenségtől való félelmében nem mehetne, majd, ha megtér a vadászzsákmánnyal, csempéssze be magával az ő embereit, aztán vágják le az őrséget, és eresszék be őt a kapun. Úgy is félrevezethetők az ostromlottak, ha kicsalogatod őket a városból jó messzire, azzal, hogy amikor rád támadnak, úgy teszel, mintha megfutamodnál. Sokan, köztük Hannibal, még azt is hagyták, hogy az ellenség megkaparintsa szálIásaikat, csak hogy alkalmuk legyen közbeavatkozni, és megkaparintani tőlük a várost. Azzal is rászedhetők az ostromlottak, hogy elvonulást színlelünk, ahogyan az athéni Phormións⁸⁴ tette, aki előbb végigrabolta a khalkisziak földjét, majd fogadta követeiket, s miután elhalmozta városukat biztosítékokkal és ígéretekkel; mint afféle kevéssé óvatos embereket, röviddel azután elnyomta őket.

Az ostromlottaknak ügyelniük kell azokra, akik gyanút keltenek közöttük; olykor jutalmazással, máskor büntetéssel kell biztosítanunk helyzetünket. Midőn Marcellus⁸⁵ megtudta, hogy a nolai Lucius Bantius elpártolt tőle, és Hannibalt támogatja, olyan jóindulattal és bőkezűen bánt vele, hogy ellenségéből leghűségesebb szövetségesévé tette. Az ostromlottaknak nagyobb éberséggel kell ügyelniük az őrségekre, amikor az ellenség eltávozott, mint amikor közel van. És jobban kell vigyázniuk azokra a helyekre, amelyekről azt hiszik, hogy kevésbé bevehetők; ugyanis töméntelen sok város veszett el akkor, amikor az ellenség azon az oldalon támadta meg őket, amelyen megtámadhatatlannak hitték magukat. Ez a tévedés két okból eredt: vagy azért, mert a hely erős, és azt hiszik, hogy hozzáférhetetlen, vagy azért, mert az ellenség fortélyt alkalmazott, az egyik oldalon vaklármával támadta meg őket, a másikon pedig némán, de valódi támadásokkal. Épp ezért az ostromlottaknak nagy körültekintéssel kell eljárniuk, és minden időben, legfőként éjszaka erős őrséget kell állítaniuk a falakra, s itt nemcsak embereket kell előnyben részesíteniük, hanem kutyákat is, mégpedig szilajakat és ébereket kell kiszemelniük, amelyek megszimatolják az ellenséget, és ugatásukkal leleplezik. Volt rá eset, hogy nemcsak a kutyák, a libák is megmentettek egy várost, amint ez a rómaiakkal történt, amikor a gallusok a Capitoliumot ostromolták.⁸⁶ Alkibiadész, amikor a spártaiak Athént ostromolták, hogy lássa, virrasztanak-e az őrök, elrendelte: valahányszor ő fényjellel int éjszaka, valamennyi őr is emelje föl fáklyáját, aki pedig nem veszi észre, bűnhődjék. Az athéni Iphikratész⁸⁷ megölt egy őrt, aki aludt, mondván: úgy hagyta, ahogy rálelt. Azok, akiket ostrom alá vettek, különféle módszerekhez folyamodtak, hogy értesítést küldjenek szövetségeseiknek; s hogy ne küldjék a követeket szóbeli üzenettel, rejtjeles leveleket írtak, és különféle módon rejtették el őket. A rejtjelek olyanok, amilyennek megrendelőjük akarja őket, az elrejtés módja változó. Volt, aki kardhüvely belsejére írt; mások meg nyers kenyértésztába tették a leveleket, aztán megsütötték a kenyeret, és útravalóul adták az üzenetvivőnek. Némelyek testük legtitkosabb helyeire rejtették a leveleket. Mások meg a küldöncükhöz ragaszkodó kutya nyakörvébe helyezték. Némelyek mindenféle megszokott dolgokat írtak a levélbe, aztán a sorok közé írtak vegytintával, melyet utóbb, ha vízbe áztattak vagy tűz fölé tartottak, előtűntek a betűk. Ezt manapság a legagyafúrtabb módon alkalmazzák; ha valaki titkos üzenetet akart közölni barátaival, akik egy várban laktak, s nem akarta ezeket a titkokat rábízni senki fiára, szokás szerinti kiátkozó levelet küldött, a sorközökbe iktatott értesítésekkel, ahogy föntebb említettem, és a templomok kapujára tűzette ki; közléseit aztán a beavatottak ismertetőjeleikről fölismerték, a levelet letépték és elolvasták. Ez a legóvatosabb mód, mert a levelek vivője megtéveszthető, s nem forog fenn semmi veszély. Végtelen sok más mód is van, amit bárki magától fölkutathat és kiagyalhat. De könnyebb az írást bejuttatni az ostromlottakhoz, mint az ostromlottaknak kijuttatni kinti barátaikhoz, mivel ilyen leveleket nem lehet másként küldeni, csakis úgy, hogy valaki szökevénynek álcázza magát, és kisurran a várból; ez igen kockázatos és veszélyes, ha az ellenség óvatos, és résen áll. De az, akit beküld, sokféle módon eljuthat az ostromlók táborába, onnan pedig, megragadva a kínálkozó alkalmat, beszökhet a várba.

De kerítsünk szót a jelenlegi várvívásokra; s elmondom: ha úgy esik, hogy ostrom alá vesznek saját városunkban, mely nincsen úgy körülvéve sáncárkokkal belülről, amint azt röviddel előbb megmutattuk, ha nem akarjuk, hogy az ellenség behatoljon azokon a réseken, amelyeket a tüzérség ütött a falon (ugyanis annak nincs ellenszere, hogy ilyen réseket üssön), miközben a tüzérség lő, nekünk a döngetett falon belül sáncárkot kell húzatnunk, legalább harminc rőf széleset, s mindazt, amit csak kiásatunk, a vár felé kell hányatnunk, hogy gátat képezzen és mélyítse az árkot; és sürgetnünk kell ezt a munkát oly módon, hogy mire a fal omlana-hullana, az árok legalább öt vagy hat rőf mélyre legyen kivájva. Miközben ásatunk, szükséges, hogy ezt a sáncárkot minden oldalról kazamatával zárjuk le. És ha a fal olyan szilárd, hogy időt ad nekünk a sáncárok és a kazamaták elkészítéséhez, az ostromolt falszakasz sokkal erősebb lesz, mint a város többi része, mert az ilyen védőmű alakja olyanná formálódik, mint amilyenné mi a belső sáncárkokat képeztük ki. De amikor a fal gyönge, és nem ad időt erre, akkor bizony meg kell mutatnunk, hol az erő; és állnunk kell a harcot fegyveres hadnépünkkel és összes erőinkkel. A védekezésnek ezt a módját alkalmazták a pisaiak, amikor ti táborba szálltatok ellenük;⁸⁸ s meg is tehették, mert erős falaik voltak, melyek időt adtak rá nekik, talajuk pedig szilárd volt, s gátak emelésére és védőművek készítésére igencsak megfelelő. Bezzeg ha nélkülözték volna ezeket a lehetőségeket, elvesztek volna. Épp ezért okosan mindig előre kell gondoskodni róluk, sáncárkokat kell ásatni végig a város egész területén, ahogyan az imént részleteztük, mert ebben az esetben pihenten és teljes biztonsággal várhatjuk az ellenséget, hiszen a védőművek készen állnak. Az ókoriak sok ízben foglalták el a várakat föld alatti aknák segítségével, kétféle módon: vagy utat vájtak titokban a föld alatt, s ez az út a várban bukkant felszínre, s ezen át hatoltak be; a rómaiak így kerítették hatalmukba Veii városát;⁸⁹ vagy pedig aknákkal ástak alá egy falat, és leomlasztották. Manapság ez az utóbbi mód a hatásosabb, s ennek oka az, hogy a magasra épített várak gyöngébbek, mert jobban aláaknázhatók, s ha aztán az aknába teszünk abból a porból is, amely egyetlen pillanat alatt föllobban, nemcsak a fal omlik össze, hanem megnyílnak a hegyek is, és az erődítések mind szétomlanak. Ennek ellenszere az, ha síkságra építesz, és sáncárkot ásatsz, amely olyan mélyen veszi körül városodat, hogy az ellenség nem aknázhatja alá mélyebben anélkül, hogy talajvízre ne bukkanna, amely az egyedüli ellenfele ezeknek az aknáknak. S ha mégis halom tetejében áll a vár, amelyet védesz, ezt nem orvosolhatod mással, mint hogy töméntelen sok mély lyukat ásatsz falaidhoz, s ezek mintegy szelepei azoknak az aknáknak, amelyeket az ellenség bevethet ellened. Másik ellenszere az, ha ellenaknát ásatsz, amikor észreveszed, hogy honnan vájják amazt; ez a mód könnyen megakadályozza az aláaknázást, de az nehezen látható előre, ha óvatos ellenség ostromol. Az ostromlottnak elsősorban arra legyen gondja, hogy ne üssenek rajta a nyugalom időszakaiban, mint például egy lezajlott csata után, őrségváltás után; vagyis hajnalban, alkonyatkor, este, legfőképp pedig étkezés idején: sok várat bevettek ilyentájt, s odavesztek a védő seregek. Épp ezért kell nagy igyekezettel vigyázni, s fegyverben állni mindig, mindenre készen.

Nem szeretném elmulasztani; hogy megmondjam nektek: az nehezíti meg egy város vagy egy tábor védelmét, ha mindazokat az erőket, amelyekkel rendelkezel, megosztva tartod; az ellenség ugyanis a maga hadállásából teljes összességében támadhat rád, neked pedig minden irányban minden helyet szemmel kell tartanod, s így az ellenség minden haderejével támad rád, te meg csak haderődnek egy részével védekezel. Az ostromlott továbbá teljesen legyőzhető, az ostromló viszont csak visszaverhető; ezért sokan, akiket táborukban vagy egy várban ostromgyűrűbe zártak, akkor is, ha csekélyebb erővel rendelkeztek, hirtelen kitörtek valamennyi hadnépükkel, s fölülkerekedtek az ellenségen. Így tett Marcellus Nolánál,⁹⁰ így tett Galliában Julius Caesar, aki mikor roppant nagy számban támadtak gallusok a táborára, s látta, hogy nem védekezhet ellenük (mert akkor több részre kellene felosztania haderőit, s mivel a cölöppalánkon belül áll, nem képes az ellenséggel rohamban megütközni), egy ponton nyitotta meg táborát, s valamennyi haderejével nekirontva annak a résznek, olyan hevesen és olyan vitézül támadt az ellenségre, hogy fölébe kerekedett és legyőzte. Az ostromlottak állhatatossága továbbá sokszor kétségbe ejti és elrettenti azokat, akik ostromolják. Midőn Pompeius szembeszegült Julius Caesarral, és Julius Caesar hadserege keservesen szenvedett az éhségtől,⁹¹ vittek a kenyeréből Pompeiusnak, aki látva, hogy azt füvekből sütötték, megparancsolta, ne mutassák föl hadserege előtt, nehogy elrettenjen annak láttán, milyen hadsereggel áll szemben. Semmi más nem keltett akkora megbecsülést Hannibalban a rómaiak iránt, mint állhatatosságuk háború idején, mert bármennyire is ellenséges és mostoha volt hozzájuk a hadiszerencse, sosem kértek békét, sosem mutatták a félelem legcsekélyebb jelét sem, sőt amikor Hannibal már Róma közelébe ért, azokat a földeket, ahol ő vert tábort, sokkal magasabb áron adták el, mint amennyiért más időkben rendesen elkeltek volna; és olyan csökönyösen hajtották végre vállalkozásaikat, hogy Róma védelméért nem akartak fölhagyni Capua ostromával, amelyet ugyanabban az időben fogtak körül, mint amikor Róma ostroma folyt. Én tudom, sok olyan dolgot mondtam nektek, amit magatoktól is megérthettetek és észlelhettetek már; mindazonáltal, mint említettem már ma nektek, megtettem, hogy ezek segítségével jobban elétek tárhassam ennek a gyakorlatnak a természetét, továbbá, hogy eleget tegyek azoknak, ha volnának ilyenek, akiknek nem volt lehetőségük úgy megismerni ezeket, mint tinektek. Úgy érzem hát, nincs is hátra más mondandóm, mint néhány általános szabály, amelyekbe túlontúl is beavatottak vagytok már, s ezek a következők.

Az, ami ellenséged javára van, neked árt; az, ami a te javadra van, ellenségednek árt; az, aki éberebben ügyel az ellenség terveire, és több fáradalmat áldoz hadserege kiképzésére, kisebb veszedelmekbe keveredik, és inkább reménykedhet a győzelemben.

Soha ne vezesd ütközetbe katonáidat, ha előbb nem acéloztad meg lelküket, nem győződtél meg róla, hogy nem ismerik a félelmet, és rendezettek; soha ne tégy kísérletet velük, csak akkor, ha bizakodnak győzelmükben.

Az ellenséget jobb legyőzni kiéheztetéssel, mint fegyverrel, amelynek győzelmében sokkalta többet tehet a szerencse, mint a vitézség.

Nincs jobb terv annál, amely titokban marad az ellenség előtt, egészen addig, amíg végre nem hajtottad.

Háborúban az alkalmat fölismerni és megragadni mindig többet ér bármi egyéb dolognál.

Kevés ember született természettől erősnek: az igyekezet és a gyakorlat tesz azzá sokakat.

Háborúban a fegyelem többet jelent, mint a hév.

Amikor az ellenséges hadseregből némelyek szolgálatodba szegődnek, ha hűségesek, mindig nagy nyereségre tettél szert; mert sokkal inkább apadnak az ellenség erői azok elvesztésével, akik megszöknek tőle, mint azokéval, akiket lemészárolsz, még akkor is, ha a szökevények neve új szövetségesei előtt gyanús, régi barátai előtt gyűlöletes.

Csatarendbe való felállásnál jobb nagy létszámú segéderőket tartalékolnod az első arcvonal mögött, mint nagyobb arcvonal létesítésével szétforgácsolnod katonáidat.

Nehezen győzhető le az, aki föl tudja mérni a saját erőit és az ellenség erőit.

A katonák vitézsége többet ér, mint sokadalmuk; olykor nagyobb hasznodra van a terep, mint a vitézség.

Az új és hirtelen dolgok elrettentik a hadseregeket, a megszokott és lassú dolgokra pedig fittyet hánynak, ezért hát kis csetepatékkal szoktasd hozzá hadseregedet az új ellenséghez, mielőtt ütközetre állnál ki vele.

Az, aki rendezetlenül üldözi ellenségét, miután leverte, nem akar mást, mint győztesből vesztessé válni.

Aki nem látja el magát a megélhetéshez szükséges élelemmel, azt egyetlen kardcsapás nélkül is legyőzik.

Aki jobban megbízik lovasságában, mint gyalogságában, vagy jobban megbízik gyalogságában, mint lovasságában, alkalmazkodjék a terephez.

Ha látni akarod, vajon nem surrant-e aznap valamilyen kém a táborodba, rendeld el, hogy mindenki menjen szálláshelyére.

Változtass elhatározásodon, ha rájössz, hogy az ellenség megsejtette.

Sokakkal tanácskozd meg azokat a dolgokat, amelyeket tenned kell; amit aztán meg akarsz tenni, kevesekkel közöld.

A katonákat, amikor szálláshelyükön tartózkodnak, megfélemlítéssel és büntetéssel tartsd féken, amikor aztán háborúba viszed őket, reménységgel és jutalmazással.

Jó hadvezérek soha nem állnak ki ütközetre, hacsak a szükség nem kényszeríti, és az alkalom föl nem szólítja rá őket.

Intézd úgy, hogy ellenségeid ne tudják, hogyan akarod hadseregedet tusára hadrendbe állítani; s a hadrendeket bármilyen módon is, de úgy állítsd fel, hogy az első csapatokat maguk közé fogadhassák a második, majd a harmadik helyen álló csapatok.

A tusában soha ne használj fel egy osztályt másra, mint amire már kijelölted, ha nem akarsz rendbomlást támasztani.

A váratlan esetek nehezen orvosolhatók, a számba vettek könnyűszerrel.

A háború idege az ember, a fegyver, a pénz és a kenyér; de ebből a négyből az előző kettő a fontosabb, mert az ember és a fegyver megszerzi a pénzt és a kenyeret, viszont a kenyér és a pénz nem szerzi meg az embert és a fegyvert.

A szegény katona jutalma a fegyvertelen gazdag.

Szoktasd hozzá katonáidat, hogy vessék meg az elpuhult életmódot és a cicomás öltözködést.

Ez az, amire általánosságban emlékeztetnem kell benneteket; és tudom, sok más dolgot is elmondhattam volna még ebben az egész eszmefuttatásomban, mint például: hogyan és hányféle módon állították hadrendbe az ókoriak csapataikat; hogyan öltözködtek, és hogyan gyakorlatoztak sok egyéb dologban; és még rengeteg részletet fűzhetnék mindehhez, amit nem tartottam szükségesnek elmondani, részint mert ti magatok is láthatjátok, részint mert szándékomban éppen nem az állt, hogy az ókori hadviselést mutassam be nektek, hanem az, hogy miként lehetne napjainkban felállítani egy olyan katonaságot, amelyben több lenne a virtus, mint a jelenlegiben. Ezért tetszett úgy nekem, hogy az ókori dolgokból nem kell megemlítenem mást, mint amit szükségesnek ítéltem az ilyen bevezetéshez. Tudom továbbá, hogy részletesebben kitérhettem volna a lovasságra, aztán meg szót ejthettem volna a tengeri háborúról is, hiszen a katonaság felosztása olyan, hogy van tengeri és szárazföldi, gyalogos és lovas hadsereg. A tengeri hadviselésről, minthogy híjával vagyok bárminemű ismeretnek, nem mernék beszédbe bocsátkozni; átengedem inkább a szót a genovaiaknak és a velenceieknek, akik ezzel a tudományukkal vittek végbe hatalmas dolgokat a múltban. A lovasokról meg nem akarok mást mondani, mint amit már elmondtam föntebb, mivel, ahogy mondottam, a hadseregnek ez a része a kevésbé lezüllött. Ezenkívül, ha helyesen megszervezett a gyalogság, amely a hadsereg idege, ebből szükségszerűleg következik, hogy jó lovasságra is szert kell tenni. Pusztán arra emlékeztetném azt, aki országában katonaságot akar felállítani, hogy annak lovakkal való ellátása érdekében két intézkedést foganatosítson: az egyik az, hogy osszon szét tartományában jó fajtájú kancákat, és szoktassa hozzá embereit, hagy vásárolják fel a csikókat, ahogyan ti tesztek ezen a vidéken a borjakkal és öszvérekkel; a másik a következő: annak érdekében, hogy a felvásárlók eladóra leljenek, megtiltanám, hogy öszvért tartson bárki is, aki nem tart csődört; ilyenképpen azt, aki csak egy hátaslovat akar tartani, arra kényszeríteném, hogy csődört tartson, sőt továbbá elrendelném, hogy ne öltözködhessék selyemruhába az, aki nem tart lovat. Ezt a rendeletet tudomásom szerint érvénybe léptette már néhány fejedelem napjainkban; s elsőrendű lovasságot is hozott létre országában igen rövid időn belül. Egyéb dolgokat illetően, azzal kapcsolatban, hogy mit várhatunk a lovasságtól, utalok arra, amit ma már elmondtam nektek erről, s arra, ami ezen a téren szokásban van. Talán még azt óhajtanátok megtudakolni, mi mindenhez kell értenie egy hadvezérnek? Erre vonatkozólag egykettőre eleget teszek nektek, hiszen én nem tudnék erre a feladatra más embert kiszemelni, mint azt, aki mindazt a dolgot meg tudja tenni, amiről mi ezen a napon itt értekeztünk; ami azonban mind nem lenne elegendő, ha az illető nem lenne hozzá még találékony is, mivel lelemény híján soha senki nem lett nagy ember a maga mesterségében; s ha a leleményesség becsületedre van egyéb dolgokban, ebben aztán mindenekfölött dicsőséget hoz rád. Látjuk, mennyire magasztalnak az ókori szerzők minden ötletet, még a gyöngébbet is. Látjuk, hogyan dicsőítik Nagy Sándort, aki, hogy nagyobb titokban bontsanak tábort, nem kürtszóval adott jelt, hanem egy lándzsavégre tűzött fejfödővel. Dicsérték azért is, mert elrendelte katonáinak, hogy amint összecsapnak az ellenséggel, ereszkedjenek a bal térdükre, hogy annál szilárdabban foghassák fel a rohamot: s miután ez meghozta neki a győzelmet, annyi dicsérettel halmozták el érte, hogy valamennyi szobor, melyet tiszteletére emeltek, ebben a testhelyzetben állt.

De mert ideje már befejezni ezt az okfejtést, szeretnék a tárgyra térni; így részben elkerülöm azt a büntetést, amellyel azokat szokták sújtani ebben a városban, akik nem térnek a tárgyra. Ha jól emlékszel, Cosimo, azt mondtad nekem, hogy mivel én egyrészt rajongója vagyok az ókoriaknak, és megrovója azoknak, akik a fontos dolgokban nem őket utánozzák, ámde másrészt a háború dolgaiban, amelyekben én fáradozom, nem utánoztam őket, s ennek okát nem tudod kideríteni; én pedig azt feleltem erre, hogy azoknak az embereknek, akik meg akarnak tenni valamit, előbb föl kell készülniük rá, hogy meg tudják tenni, hogy majd akkor tevékenykedhessenek, amikor az alkalom lehetővé teszi. Hogy én vissza tudom-e vezetni a hadviselést az ókori módozatokig, annak eldöntésére benneteket kérlek föl, hisz hallottátok, milyen hosszan taglaltam ezt a tárgyat; ebből is megsejthettétek, mennyi időmet emésztették fel ezek a gondolatok, s úgy hiszem, azt is el tudjátok képzelni, mekkora vágy ég bennem, hogy érvényre juttassam őket. Hogy megtehettem-e ezt, vagy valaha is adódott-e rá alkalom, azt könnyen kitalálhatjátok. De hogy bizonyosabbá tegyelek benneteket, még inkább önmagam igazolására szeretném elétek tárni indokaimat, és részben felhívom rá a figyelmeteket, mint azt megígértem, hogy jelenleg milyen nehézségekkel és könnyebbségekkel jár az ilyen utánzás. Elmondom ezért, hogy manapság nincs még egy olyan emberi tevékenység, amelyet könnyebb visszavezetni az ókori mozzanatokig, mint a hadviselés, de csak azok számára, akik akkora állam fejedelmei, hogy alattvalóik közül legalább tizenöt- vagy húszezer ifjat tudnak összetoborozni. Másrészt nincs ennél nehezebb dolog azok számára, akik ilyen lehetőség híján vannak. S hogy jobban megérthessétek ezt a részt, tudnotok kell, hogy két okból dicséretesek a hadvezérek. Egyik okból azok dicséretesek, akik olyan hadsereggel vittek végbe nagy dolgokat, amelyik a maga természetes fegyelméből állt hadrendbe: ilyenek túlnyomórészt a római polgárok voltak, meg azok, akik olyan hadseregeket vezettek, amelyekkel nem volt egyéb vesződségük, mint hogy jó állapotban tartsák őket, s ügyeljenek biztos vezetésükre. A másik okból azok dicséretesek, akiknek nem csupán az ellenség legyőzése volt a dolguk, hanem még mielőtt ellene vonulhattak volna, arra kényszerültek, hogy seregükből helyes hadrendben megszervezett, jó sereget alakítsanak ki; ezek a hadvezérek kétségkívül sokkalta nagyobb dicséretet érdemelnek, mint azok, akik a remek ókori hadseregekkel végeztek pompás hadműveleteket. Ezek közé tartozott Pelópidasz és Epameinondasz, Tullus Hostilius,⁹² Makedóniai Fülöp, Nagy Sándor apja, Kürosz perzsa király, a római Gracchus.

Ezeknek előbb mind jó hadsereget kellett létrehozniuk, s csak aztán harcolhattak vele. Mind meg is tehették ezt, részint mert okosak voltak, részint mert voltak olyan alattvalóik, akiket effajta gyakorlatra foghattak. Soha nem lett volna lehetséges, hogy akármelyikük is, bármilyen derék és kiváló, valamilyen dicsőséges hadi tettet vigyen végbe idegen, elfajzott, tisztes engedelmességhez nem szokott emberekkel teli tartományban. Itáliában tehát nem elegendő, ha tudod, hogyan kell kormányoznod egy kész hadsereget, hanem előbb azt kell tudnod, hogyan hozd létre, s csak aztán kell tudnod parancsolni neki. Ezekhez pedig az szükséges, hogy legyenek olyan fejedelmek, akiknek, sok tartományuk és rengeteg alattvalójuk lévén, módjukban áll, hogy megtegyék ezt. Én magam, aki soha nem parancsoltam és nem is parancsolhatok másnak, csak idegen hadseregeknek és mások alattvalóinak, nem tartozhatom ezek közé a fejedelmek közé. S hogy az ő körükben lehetséges-e bevezetni vagy sem némelyikét azoknak a dolgoknak, amikről ma értekeztem, azt szeretném ítéletetekre bízni. Mikor tudnám én megvalósítani, hogy azoknak a katonáknak egyike, akik manapság szolgálatban állnak, a megszokottnál több fegyvert hordjon magánál, s fegyvereken kívül még csákányt és két- vagy háromnapi élelmet is? Mikor tudnám én megvalósítani, hogy ez a katona csákányozzon, vagy mindennap sok órán át színlelt gyakorlatokat végezzen fegyverben, hogy aztán hasznát vehessem az igazi küzdelmek során? Mikor tartóztatná meg az effajta katona magát a manapság divatos szerencsejátékoktól, bujálkodástól, káromlásoktól, arcátlankodástól? Mikor szoríthatók ezek a katonák akkora fegyelemre, engedelmességre és tisztelettudásra, hogy ha egy gyümölccsel teli almafa állna a tábor közepén, érintetlenül hagynák, amint olvassuk, hogy ez az ókori hadseregekkel sok ízben megesett? Mit is ígérhetnék én nekik, amiért jobban tisztelnének, szeretnének engem, vagy félnének tőlem, amikor háború végeztével többé semmi közös dolgunk nincsen? Mivel is szégyeníthetném meg őket, ha egyszer szégyentelenségben születtek és nevelődtek? Ugyan miért is figyelnének rám, ha egyszer nem ismernek? Miféle istenre vagy miféle szentekre eskethetem én fel őket? Azokra, amelyeket imádnak, vagy azokra, melyeket káromolnak? Egyet sem ismerek, melyet imádnának, de tudom jól, káromolják valamennyit. Hogyan is hihetném azt, hogy hatnának rájuk annak ígéretei, akit ők minduntalan semmibe vesznek? Hogyan is tisztelhetnék az embereket azok, akik semmibe veszik Istent? Milyen forma lenne jó tehát, amibe ez az emberanyag nyomható? S ha ti arra hivatkoztok nekem, hogy a svájciak és a spanyolok jó katonák, én megvallom nektek, hogy sokkalta jobbak, mint az olaszok; de ha megjegyzitek okfejtésemet és mindkettő eljárási módját, látni fogjátok, sok dologban mennyi minden hiányzik belőlük ahhoz, hogy elérjék az ókoriak tökéletességét. A svájciak természetes szokásukból eredőleg lettek jó katonák, amelyet az idézett elő, amit ma már elmondtam nektek, amazok pedig szükségből kifolyólag; ugyanis azért váltak jó katonákká, mert amikor egy idegen tartományban harcolnak, mivel nem hihetik, hogy menekülésre terük nyílhat, úgy érzik: kénytelenek győzni vagy meghalni. De jó katonavoltuk sok részletében fogyatékos, mert nincs bennük más jó, mint az, hogy egészen pikájuk és kardjuk hegyéig szokták bevárni az ellenséget. Arra viszont nem lenne képes senki, hogy megtanítsa őket, mi hiányzik belőlük, és a legkevésbé olyasvalaki, aki nem tudja a nyelvüket.

De térjünk vissza az olaszokra, akiknek nem voltak bölcs fejedelmeik, s ezért jó hadi rendszabályaik sem; s mert nem kényszerítette őket rá a szükség, mint a spanyolokat, maguktól nem alakították ki őket; ilyenképpen válnak világ csúfjává. És nem a népek hibásak ebben, hanem éppenséggel az ő fejedelmeik, akik meg is bűnhődtek érte, és tudatlanságuk méltó kárhozattal sújtott le rájuk, mert gyalázatosan és bárminemű vitézi példamutatás nélkül vesztették el az államot. Akarjátok-e látni, hogy igaz, amit mondok? Nézzétek csak, mennyi háború volt Itáliában a Károly királyétól fogva⁹³ mindmáig; s bár a háborúk harciassá és híressé szokták tenni az embereket, ezek a háborúk, mennél nagyobbak és szilajabbak voltak, annál inkább hozzájárultak ahhoz, hogy résztvevőik és vezetőik elveszítsék jó hírnevüket. Ez abból eredt, hogy a megszokott hadrendek nem voltak jók; és nem jók ma sem, olyasvalaki pedig nincs, aki az új hadrendekkel tudott volna mihez kezdeni. Sose higgyétek, hogy jó hírnevet lehetne szerezni az olasz fegyvereknek más úton is, mint amilyet én mutattam nektek, és olyanok révén, akik hatalmas államokat tartanak fenn Itáliában; mert ez a forma belenevelhető egyszerű, faragatlan, tulajdon embereidbe, de nem a rosszindulatúakba, a rosszul vezetettekbe és idegenekbe. Sosem lelsz olyan jó szobrászra, aki úgy vélné, hogy egy rosszul kinagyolt márványtömbből szép szobrot készíthetne, de bizony egy faragatlanból már igen. A mi olasz fejedelmeink, mielőtt az Alpokon túli háborúk csapásait megtapasztalták volna, azt hitték, elegendő egy fejedelemnek, ha a kancelláriában ki tud ötleni egy éleselméjű választ, meg tud fogalmazni egy szép levelet, ha írásaiban és szavaiban elmésségről és fürge találékonyságról tesz tanúbizonyságot, ha tud cselt szőni, drágakövekkel és arannyal ékeskedni, másokénál nagyobb pompában étkezni és aludni, ha töméntelen cédasággal veszi körül magát, ha fösvényül és dölyfösen kormányozza alattvalóit, elsenyved a tunyálkodástól, kegyből osztogatja a katonai rangokat, rá se hederít, ha valaki dicséretes utat mutat neki, azt akarja, hogy szavait orákulumok jósigéiként hallgassák; rá se döbbentek a nyomorultak, hogy így prédájául vetették oda magukat bárkinek, aki csak megtámadta őket. Ebből származtak aztán ezernégyszázkilencvennégyben a roppant ijedelmek, hebehurgya megfutamodások és megdöbbentő vereségek, s így fosztogatták ki és dúlták föl több ízben Itália három leghatalmasabb államát⁹⁴. De még ennél is rosszabb az, hogy akik megmaradtak, ugyanabban a tévelygésben leledzenek, ugyanolyan züllötten élnek, és nem döbbennek rá, hogy akik az ókorban fónn akarták tartani az államot, megtétették és megtették mindazokat a dolgokat, amelyekről én itt értekeztem, arra törekedtek, hogy testüket nélkülözések elviselésére eddzék, lelkük pedig ne rettenjen meg a veszélyektől. Innen eredt az, hogy Julius Caesar, Nagy Sándor, s azok a kiváló férfiak és fejedelmek, mindahányan elsők voltak a küzdők között; talpig fegyverben jártak, s ha mégis elvesztették hatalmukat, életüket is el akarták veszteni; ilyenképpen éltek, és vitézül haltak meg. S ha bennük, vagy egy részükben el is marasztalható az uralomra törekvés túlzott igyekezete, sosem lelsz olyat, aki bennük bármiféle renyheséget vagy olyan dolgot kárhoztathatna, ami az embereket elpuhulttá és harciatlanná teszi. Ha ezeket a dolgokat a fejedelmek elolvasnák és elhinnék, lehetetlen, hogy ne változtatnák meg életük formáját, s hogy tartományaik sorsa ne változnék szerencséssé. S merthogy ti ennek a mi eszmecserénknek a kezdetén a ti hadállításotokról panaszkodtatok, azt mondom nektek: ha úgy valósítjátok meg a hadállítást, ahogy én föntebb kifejtettem, és nem nyernétek jó tapasztalatokat felőle, akkor méltán panaszkodhattok rá; de ha a hadállítás nincs úgy elrendezve és begyakorolva, ahogyan mondottam nektek, akkor ez panaszkodhat tirátok, hogy torzszülöttet hoztatok létre, nem pedig tökéletes alakot. A velenceiek és Ferrara hercege⁹⁵ ugyan belekezdtek, de nem folytatták; ez pedig az ő gyarlóságuk volt, nem embereiké. És állítom nektek, hogy ha bárki azok közül, akik ma államot kormányoznak Itáliában, elsőként lépne erre az útra, mindenki más előtt urává lenne annak a tartománynak; s az történnék államával, ami a makedónok királyságával történt, amely Fölöp uralma alá került, aki a thébai Epameinondasztól tanulta meg a hadseregek felállításának módját, s ezzel a hadrenddel, és ezekkel a gyakorlatokkal olyan hatalmassá vált, hogy néhány éven belül elfoglalhatta az egészet, és fiára olyan alapot hagyhatott, amelyen ő az egész világ fejedelmévé emelkedhetett, miközben Hellasz többi állama tétlen henyélt, és komédiák előadásait hallgatta. Az tehát, aki semmibe veszi ezeket a gondolatokat, ha fejedelem, a fejedelemségét veszi semmibe, ha pedig polgár, akkor a városát. Én pedig fölpanaszlom a természetnek, hogy vagy nem kellett volna engem ennek tudójává teremteni, vagy pedig lehetőséget kellett volna adnia, hogy megvalósíthassam. S mert öreg vagyok immár, arra sem gondolok, hogy valaha is alkalmam lehet rá; s ezért voltam olyan bőkezű veletek, kik fiatalok és képzettek lévén, ha tetszenek nektek az általam mondott dolgok, a kellő időben fordíthassátok fejedelmetek javára ezeket segítségetekkel, tanácsaitokkal. Nem akarok rettegést vagy bizalmatlanságot kelteni bennetek, hiszen ez a tartomány, úgy tetszik, arra született, hogy föltámassza a dolgokat halottaikból, amint a költészet, a festészet és szobrászat esetében láttuk. De ha netán énrám várnának; elszálltak fölöttem az évek, én már nem bízom magamban. Ám igazán, ha a szerencse kegye korábban egy ilyesféle hadi vállalkozáshoz megfelelő helyzetbe juttat, úgy hiszem, a legrövidebb idő alatt bebizonyítottam volna a világnak, mennyit is érnek az ókori hadrendek, s kétségtelen, hogy dicsőséggel tetézem jó hírnevüket, vagy megszégyenülés nélkül vesztek csatát.