HATODIK KÖNYV

ZANOBI Mivel témát kell változtatnunk, azt hiszem, helyes volna, ha Batista átvenné tisztségét, én pedig letennék a magaméról; s ebben az esetben azokat a jó hadvezéreket utánoznánk, amint erről Fabrizio úrtól már tudomást szereztem, akik legjobb katonáikat hadseregük elejére és végére állítják, mert fontosnak tartják, hogy elöl legyenek azok, akik keményen nekivágnak a viaskodásnak, s hátul azok, akik keményen támogatják. Cosimo kezdte tehát ezt az okfejtést éleselméjűen, és Batista fogja éleselméjűen befejezni. Luigi meg én ezt hidaltuk át kettejük közt. S amint mindegyikünk szívesen vállalta szerepét, nem hiszem, hogy Batista visszautasítaná.

BATISTA Hagytam, hogy mostanáig irányítsatok, és hagyom a jövőben is. Tehát, uram, kegyeskedj folytatni okfejtéseidet, s bocsásd meg nekünk, hogy félbeszakítunk ezekkel az ügyekkel.

FABRIZIO Mint mondottam már, nagyon is örülök neki, hiszen ezek a félbeszakítások egyáltalán nem lankasztják képzeletemet, sőt fölfrissítenek. De hogy tovább haladjunk anyagunkban, elmondom, ideje már hadseregünket letáboroztatnunk; hiszen tudjátok, hogy minden dolog áhítja a pihenést és biztonságot, ugyanis ha pihensz, de nem biztonságban pihensz, az nem tökéletes pihenés. Jól sejtem, ti úgy óhajtottátok volna, hogy seregemet előbb táboroztassam, aztán meneteltessem, és végül vigyem csak ütközetbe; mi meg fordítva tettük. Erre a szükség kényszerített minket, ugyanis, ha be akartuk mutatni, hogyan változtatja egy hadsereg menetalakzatát csataalakzattá, előbb azt kellett megmutatnunk, hogyan áll fel ütközetre. De tárgyunkra térve, elmondom: ha azt akarjuk, hogy e tábor biztonságos legyen, akkor erősnek és rendezettnek kell lennie. Rendezetté a hadvezér iparkodása teszi, erőssé pedig vagy a terep, vagy a védőmű. A görögök felkutatták a védett fekvésű helyeket, és sohasem vertek ott tábort, ahol nem volt barlang vagy folyópart, fák sokasága, vagy más természetes oltalom, amely megvédelmezze őket. A rómaiak azonban nem annyira a terep, mint inkább a védőmű oltalmában táboroztak biztonsággal; sosem táboroztak le olyan helyeken, ahol ne tudták volna valamennyi hadnépüket rendben és fegyelemben helyére telepíteni. Innen eredt, hogy a rómaiak mindig ugyanazt a táboralakzatot alkalmazhatták, mert azt akarták, hogy a terep vesse alá magát nekik, és ne ők engedjenek a terepnek. A görögök nem tarthatták ehhez magukat, hiszen a terepnek engedve – a terepek pedig különbözőek – váltogatniuk kellett táborozásuk módját és táborveréseik alakzatát. A rómaiak tehát ott, ahol hiányzott a terep erőssége, védőművel és iparkodással pótolták. S mert én ebben az elbeszélésemben azt akartam, hogy a rómaiakat utánozzuk, nem fogok eltérni az ő táborozási módjuktól; szabályzataikhoz viszont nem tartom magam egészében, hanem azt a részüket választom ki, amelyről úgy vélem, hogy a jelen kornak megfelel. Többször említettem már nektek, hogy a rómaiak konzuli seregeiben római férfiakból álló két légió volt, melyek létszáma körülbelül tizenegyezer gyalogosra és hatszáz lovasra rúgott, továbbá rendelkeztek még tizenegyezer gyalogossal, akiket szövetségeseik küldtek kisegítőül; sohasem volt seregeikben a rómaiakénál nagyobb létszámú idegen katonaság, kivéve a lovasokat; ezeket illetően nem bánták, ha fölülmúlták saját légióik létszámát; valamennyi hadműveletük során a légiókat helyezték középre s a segédcsapatokat oldalt. Táborozáskor is ezt a módozatot tartották szem előtt, ahogy magatok is olvashattatok erről azoknak a műveiben, akik a rómaiak viselt dolgairól írnak; én éppen ezért nem is arról szándékozom beszámolni, hogyan vertek tábort, hanem csupán azt mondom el nektek, hogy én jelenleg milyen rendben táboroztatnám le hadseregemet; s akkor majd megtudjátok, hogy melyik részt vettem át a római módozatokból. Tudjátok, hogy a két római légióval szemben én két gyalogos zászlóaljat választottam (hatezer gyaJogos és háromszáz használható lovas zászlóaljanként), s hogy milyen osztályokra, milyen fegyvernemekre, milyen elnevezésekkel osztottam fel őket. Tudjátok, hogy a hadsereg menetelésre és ütközetre való felállításával kapcsolatban az egyéb katonaságról nem tettem említést, csupán azt mutattam be, hogy a katonaság megkettőzése nem jelent mást, mint a hadrendek megkettőzését.

Ha azonban a jelenlegi táborozási módot akarom bemutatni nektek, úgy vélem, nem szorítkozhatom csupán erre a két zászlóaljra, hanem egy igazi hadsereget kell összevonnom, amelyik a rómaiakéhoz hasonlatosan két zászlóaljból és ugyanannyi kisegítő katonasághól áll. Teszem ezt azért, hogy a tábor alakzata tökéletesebb legyen: ezt a többi szemléltetés alkalmával nem tartottam szükségesnek. Ha tehát le akarunk táboroztatni egy huszonnégyezer gyalogosból és kétezer használható lovasból álló igazi hadsereget, amelyik fel van már osztva négy hadtestre, s közülük kettő saját hadnéped, kettő meg idegen, én ezt a következőképpen valósítanám meg. Ha ráleltem arra a terepre, ahol tábort akarnék ütni, letűzném a hadvezéri zászlót, s körülötte kijelölnék egy négyzetet, amelynek minden oldala ötvenrőfnyi távolságban van a zászlótól, s mindegyik oldal a négy égtáj valamelyike felé tekintene, vagyis keletre, nyugatra, délre és északra; a hadvezér szállása a középütt levő térközön lenne. S mert úgy hiszem, hogy ésszerű, s mert jórészt a rómaiak is így csinálták, szétválasztanám a fegyvereseket a fegyvertelenektől, és elkülöníteném a málhátlanokat a málhásoktól. Valamennyi fegyverest vagy legalábbis nagyobb részüket a keleti részen szállásolnám el, a fegyverteleneket és a málhásokat pedig a nyugati részen, keletet téve meg a tábor elejének, és nyugatot a hátának; dél és észak képezné az oldalszárnyakat. S hogy megkülönböztessem a fegyveresek szállásait, a következőképpen járnék el. Vonalat húznék a hadvezéri zászlótól kelet felé hatszáznyolcvan rőfnyi területen át. Aztán két másik vonalat is húznék, amelyek azt közrefognák, és ugyanolyan hosszúak lennének, de mindegyik tizenöt rőfnyire húzódnék az első vonaltól; ezeknek a végére állítanám a keleti kaput, s a két szélső vonal közötti térköz képezné azt az utat, amelyik a kaputól a hadvezér szállásáig halad; ez az út harminc rőf széles és hatszázharminc rőf hosszú lenne, ugyanis ötvenrőfnyit a hadvezér szállása foglalna el belőle, ezt hívnák hadvezéri útnak; indítanék aztán egy másik utat a déli kaputól egészen az északi kapuig, s ez derékszögben metszené a hadvezéri utat, és kelet felől súrolná a hadvezéri szállást, hossza pedig ezerkétszázötven rőfnyi lenne, mert elfoglalná a tábor teljes szélességét, és szintén harminc rőf széles lenne, s ezt keresztútnak hívnák. Miután kijelöltük tehát, hol legyen a hadvezér szállása s ez a két út, elkezdhetjük kijelölni két saját hadtestünk szállásait; az egyiket a hadvezéri úttól jobb kézre szállásolnám el, a másikat pedig bal kézre. Aztán átlépve arra a térközre, amelyet a keresztút határol hosszában, harminckét szállást helyeznék el a hadvezéri úttól bal felé, és harminckettőt jobb felé, harmincrőfnyi térközt hagyva a tizenhatodik és tizenhetedik szállás közt, egy olyan átlós út céljából, amelyik a hadtestek valamennyi szállását átlósan metszené, amint elosztásukkor majd látni fogjuk. A szállásoknak ebből a két rendjéből azokba az első sorokba, amelyek a keresztutat szegélyezik, a vértesek parancsnokait szállásolnám el, s mert minden egyes zászlóaljban százötven vértes van, tíz vértes jut egy szállásra. A parancsnoki szálIások területe széltében negyven, hosszában tíz rőf legyen. Jegyezzük meg, hogy valahányszor szélességet mondok, azzal a déltől északra terjedő területet jelölök, s ha hosszúságot mondok, azzal nyugatról keletre terjedő területet. A vértesek szállásai hosszukban tizenöt, széltökben harminc rőf terjedelműek lennének. Abban a többi tizenöt szállásban, amelyik ezeket mindkét részről követi, s amelyik előtt az átlós út halad el, s amelyik egyenként ugyanolyan alapterülete, mint a vértesek szállása, a könnyűlovasokat szállásolnám el; s mivel ezek száma százötven, egy-egy szállásra tíz lovas jut; a fennmaradó tizenhatodikba a parancsnokukat szállásolnám el, ugyanakkora területen, amekkora a vértesek parancsnokának jár. Így a két hadtest lovasainak szállásai közrefogják a hadvezéri utat, és szabályozzák a gyalogsági szállásokat, amiről majd még mondok egyet-mást. Jegyezzétek meg hát, hogy minden egyes hadtest háromszáz lovasát parancsnokaikkal együtt harminckét szállásba szállásoltam el a hadvezéri út mentén, a keresztúttól kezdődően, s hogy a tizenhatodik és tizenhetedik szállás közt harmincrőfnyi térköz marad fenn az átlós út számára. Ha tehát azt a húsz osztályt akarom elszállásolni, amennyiből két szabályszerű zászlóalj áll, két-két osztály szállásait a lovasok szállásai mögött helyezném el, s a szállások mindegyike hoszszában tizenöt rőf és széltében harminc rőf lenne, akárcsak a lovasoké; és a szállások hátrésze összefüggene, úgy, hogy egyik érintené a másikat. És minden oldal minden egyes első szállásába, amelyik a keresztútra néz, egyegy osztály parancsnokát helyezném el, ami megfelelne a vértesparancsnok szállásának; és ez a szállás egyedül széltében húszrőfnyi, hosszában tízrőfnyi területű lenne. A többi tizenöt szállásba, amelyik ezt mindkét irányban követi egészen az átlós útig, mindkét részen egy-egy gyalogos osztályt szállásolnék el, s mert ezek létszáma négyszázötven fő, minden szállásba harminc jutna közülük. A többi tizenöt szállásba folyamatosan mindkét irányban a könnyűlovasokat helyezném el, ugyanakkora területekre, mint amekkorákra minden irányban egy másik osztály gyalogost szállásolnék el. Minden oldalon az utolsó szállásba az osztályparancsnokokat szállásolnám el, s ez a szálláshely a könnyűlovasság parancsnokáé mellett volna, hosszában tíz rőf és széltében húsz rőf alapterülettel. S így a szállásoknak ez az első két rendje félig a lovasoké, félig a gyalogosoké lenne. S mivel úgy akarom, mint már a maga helyén elmondottam nektek, hogy ezek a lovasok valamennyien használhatók legyenek, éppen mert nincsen szolgaszemélyzetük, amely a lovak gondozásában vagy egyéb szükséges dolgokban segítségükre lenne, úgy akarnám, hogy ezeket a gyalogosokat, akiket a lovasok mögé szállásolnék el, kötelezni kellene arra, hogy segítsenek a lovak gazdáinak állataik ellátásában és gondozásában, s ezért mentesülnének a többi tábori teendő alól: ezzel a módszerrel éltek a rómaiak. A szállások közt mindkét felől útnak egy harmincrőfnyi térközt hagynék szabadon, s elnevezném az egyiket az első jobbkéz-útnak, a másikat pedig első balkéz-útnak; mindkét felől pedig egy újabb szállásrendet helyeznék el rajta harminckét kettős szállásból, egyik a másikának háttal fordulna, ugyanakkora alapterülettel, amekkorát már említettem, s a tizenhatodik után ugyanúgy sávot hagynék átlós út céljából, ahová mindkét oldalon négy gyalogos osztályt szállásolnék el, élükön a parancsnokukkal a felvégen és az alvégen. Aztán mindkét oldalt egy újabb harmincrőfnyi térközt hagynék út céljából, melyet az egyik részen második jobbkéz-útnak, a másik részen második balkéz-útnak neveznék, mindkét felől egy újabb szállásrendet helyeznék el rajta kettős szállásokkal; ugyanazokkal a távolságokkal és felosztásokkal, ahová mindkét felől további négy osztályt szállásolnék el parancsnokaikkal. S így volnának elszállásolva oldalanként három szállásrendben a lovasok és a két rendes zászlóalj osztályai is, és közrefognák a hadvezéri utat. A két kisegítő zászlóaljat, mivel ugyanolyan emberekből állítanám őket össze, ennek a két rendes zászlóaljnak a két oldalán szállásolnám el, e kettős szállásoknak ugyanazzal a szállásrendjével, olyan szállásrendet helyezve előre, ahol felerészt lovasok, felerészt gyalogosok szállnának meg, harmincrőfnyi távolságban a többiektől, hogy út képződhessék, melyet az egyik oldalon harmadik jobbkéz-útnak, a másik oldalon harmadik balkéz-útnak hívnának. Ezután mindkét oldalt további két szállásrendet létesítenék, ugyanolyan módon elkülönítve és elrendezve, mint a rendes zászlóaljak szállásrendjeit, amelyek további két utat képeznének, s ezeket mind az elhelyezésük szerinti sorszámról és kézről a jobb vagy bal oldali elhelyezkedésükről nevezném el. Ily módon ez a hadseregalakzat teljes egészében a kettős szállások tizenkét szállásrendjében szállásoltatik el, tizenhárom úttal, beleszámítva a hadvezéri utat és a keresztutat is. A szállásoktól a sáncárokig térközt hagynék körös-körül százrőfnyi szélességben. Ha most összeszámoljátok mindezeket a térközöket, meglátjátok, hogy a hadvezéri szállás közepétől a keleti kapuig hatszáznyolcvan rőfnyi terület van. Mármost két terület marad fenn, melyek közül az egyik a hadvezér szállásától a déli kapuig terjed, a másik pedig onnét az északi kapuig ezek mindegyike, a középponttól számítva, hatszázharmincöt rőfnyi. Levonva aztán ezeknek a területeknek mindegyikéből ötvenrőfnyit, amennyit a hadvezéri szállás foglal el, s azt a negyvenöt rőfnyi teret, amellyel minden oldalról körbevenném, s azt a harmincrőfnyi utat, mely ezen térközök mindegyikét elválasztja középütt, s azt a százrőfnyi sávot, amelyet minden egyes oldalon a szállások és a sáncárok közt hagytunk szabadon, minden irányban négyszáz rőf széles és száz rőf hosszú szállástér marad fenn, hozzámérve a területhez azt a hosszkiterjedést is, amelyet a hadvezéri szállás igényel. Az említett hosszkiterjedéseket középütt kettéosztva, a hadvezértől egy-egy kézre negyven szálláshely esik, hosszában ötven rőf és széltében húsz rőf terjedelemmel, amelyek összesen nyolcvan szállást tesznek ki, ezeket a zászlóaljak főtisztjei, a gazdasági vezetők, a tábormesterek és mindazok kapják, akik tisztséget viselnek a hadseregben, néhány szállást üresen hagyva közülük az érkező idegenek számára, s azok részére, akik a hadvezér engedélyével vonultak hadba. A hadvezéri szállás mögötti részen egy harmincrőfnyi széles, észak-dél irányú utat létesítenék, melyet főútnak hívnék: ez az említett nyolcvan szállás hosszában terülne el; ugyanis ez az út és a keresztút fogná közre a hadvezéri szállást és azt a nyolcvan szálláshelyet, amely tőle kétoldalt fekszik. Ebből a főútból eredőleg egy újabb utat indítanék szemközt a hadvezéri szállással, ez az út onnét a keleti kapuig terjedne, szélessége szintén harmincrőfnyi lenne; és fekvésében és hosszúságában megfelelne a hadvezéri útnak, s ezt vásárútnak hívnám. Ha ez a két út megvan, elrendezném azt a teret, ahol a vásár zajlana le: a vásárút kezdeténél alakítanám ki, szemközt a hadvezéri szállással, és összekapcsolnám a főúttal, négyzetesre formálnám, kilencvenhat rőföt szánnék a négyszög minden egyes oldalára. S ettől az említett tértől bal kéz felé és jobb kéz felé két szállásrendet létesítenék, melyek mindegyike nyolc kettős szállásból állna; ezek a szállások hosszában tizenkét rőfnyi és széltében harmincrőfnyi területet foglalnának el; így attól a tértől, amelyet közrefognának, mindkét felől tizenhat szállás létesülne, s ezek összesen harminckét szállást tennének ki; ezekben szállásolnám el azokat a lovasokat, akik megmaradtak a kisegítő hadosztályokból; s ha ezek a szállások nem volnának elegendők nekik, azok közül a szállások közül jelölnék ki számukra néhányat, amelyek a hadvezéri szállást fogják közre; közülük is legfőként azokat, amelyek a sáncárkokra néznek. Már csak a pikásokat és a kisegítő veleseket kell elszállásolnunk, akik minden zászlóaljhoz hozzátartoznak, mint tudjátok, hadrendünk alapján, mely szerint minden egyes zászlóalj a tíz osztályon kívül még ezer kisegítő pikásból és ötszáz velesből is áll; ilyenképpen a két saját hadnépeinkből álló zászlóaljnak összesen kétezer kisegítő pikása és ezer kisegítő vejese van, és segédkatonasága is ugyanennyi; ily módon el kell szállásolni továbbá hatezer gyalogost, akiket mind a nyugati oldalon helyeznék el a sáncárkok hosszában. Tehát a főút végétől az észak felé vezető út mellett – meghagyva a százrőfnyi térközt a sáncárok mellett levőknek – elhelyeznék egy szállásrendet öt kettős szállásból, melyek együttesen hetvenöt rőf hosszúságú és hatvan rőf szélességű területet töltenének be; felosztva a szélességet, egy-egy szállásra hosszában tizenöt rőf és széltében harminc rőf jutna. S mert itt tíz szállás lenne, háromszáz gyalogost szállásolnék el bennük, úgy, hogy minden szállásba harminc gyalogos kerülne. Ezek után egy harmincegy rőfnyi térközt hagyva, hasonló módon és hasonló alapterületekkel egy újabb szállásrendet helyeznék el öt kettős szállásból, s aztán megint egy újabbat, míg csak öt szállásrend nem helyezkedett el öt kettős szállásból, melyek összesen ötven szállást tesznek ki, egyenes vonalban sorakozva az északi részen; valamennyien százrőfnyi távolságban a sáncárkoktól, és ezerötszáz gyalogos volna bennük elszállásolva. Ezután bal kéz felé fordulva, a nyugati kapu irányában, úgy szeretném, ha abban az egész szakaszban, amelyik ezektől az említett kapuig terjed, további öt szállásrend lenne elhelyezve, ugyanazokkal az alapterületekkel és ugyanolyan módon; igaz, hogy egyik szállásrendtől a másikig nem lenne nagyobb a térköz tizenkét rőfnél, ezekbe további ezerötszáz gyalogost szállásolnék el; s így az északi kaputól a nyugati kapuig, ahogyan a sáncárkok kanyarognak, a szállásrendenként öt kettős szállásból tízes rendben álló száz szállásban el lehetne helyezni a saját hadosztályainkhoz tartozó valamennyi pikást és a kisegítő veleseket. Ugyanígy a nyugati kaputól a déli kapuig, ahogy a sáncárkok fordulnak, pontosan ugyanolyan módon tíz szállásrendben, szállásrendenként tíz szállásban lennének elszállásolva a kisegítő hadosztályok rendkívüli pikásai és velesei. Parancsnokaik azokat a szállásokat szemelhetnék ki maguknak, amelyeket a legkényelmesebbnek találnak a sáncárkok felé néző részen. Az ütegeket a sáncárkok védőtöltéseinek teljes hosszában helyezném el; s a nyugat felé fennmaradó térköz teljes egészére az összes fegyverteleneket szállásolnám el, valamint a tábor összes málháit. Ismeretes, hogy málhás néven, mint tudjátok, az ókoriak azt az egész vontatmányt és mindazokat a dolgokat értették, amire csak egy hadseregnek szüksége van a katonákon kívül, vagyis ácsokat, fegyverkovácsokat, lópatkolókat, vargákat, mérnököket, tüzéreket (bár ezeket a fegyveresek törzsállományához lehetne számítani), gulyásokat ökör- és marhacsordáikkal, ami a hadseregnek élelmezés szempontjából fontos; továbbá mindenfajta mesterembert, a közös hadi felszerelés társzekereivel együtt, amelyek élelmet és fegyvereket szállítottak. Ezeket a szállásokat nem sorolom fel részletesen; csupán azokat az utakat jelölném ki, amelyeket ezek nem foglalhatnák el, aztán az utak közt megmaradó többi szállásteret, s ilyen négy lenne, felosztanám valamennyi említett málhás közt fajtánként, azaz egyiket juttatnám a gulyásoknak, másikat a kézműveseknek s iparosoknak, harmadikat a közös élelmezési társzekereknek, negyediket a fegyverszállító társzekereknek. Azok az utak, amelyekre nem engedném letelepedni őket, a következők lennének: a vásárút, a főút, továbbá egy út, amelyet köztes útnak neveznék: ez északról indulva haladna dél felé, és a vásárutat felében metszené, s azt a célt szolgálná a nyugati részen, amelyet az átlós út a keleti részen. Ezenkívül lenne még egy út, amelyik hátul kanyarogna, a pikások és a soron kívüli velesek szállásai mentén. Ezek az utak mind harminc rőf szélesek lennének. Az ütegeket pedig hátul telepíteném szét a tábor sáncárkai hosszában.

BATISTA Be kell vallanom, nem értek hozzá, mégsem hiszem, hogy szégyellnem kellene, amiért így kimondom, hiszen nem a mesterségem. Mindazonáltal rendkívül tetszik nekem ez a hadrend; csupán azt szeretném, ha eloszlatnád néhány kételyemet. Az egyik az, hogy miért csinálod az utakat és a térközöket olyan szélesre; a másik, s ez már több fejtörést okoz nekem: hogyan használják fel ezeket a területeket, amelyeket te szállásul jelölsz ki.

FABRIZIO Tudjátok, hogy én az utakat mind harminc rőf szélesre csinálom, hogy egy gyalogos osztály hadrendben végigmehessen rajtuk; e gyalogos osztályok, ha jól emlékeztek arra, amit mondtam, széltében egyenként huszonöt rőftől harminc rőtig terjedő területet igényelnek. Hogy a sáncárok és a szállások közt a térköz százrőfnyi legyen, azért fontos, hogy ott a hadosztályok és az ütegek hadmozdulataikat végezhessék, ott halmozhassák föl a zsákmányt, meg aztán hely kell visszavonuláskor az új sáncárkok és védőgátak számára. Jobb a helyzete a sáncárkoktól messzebb fekvő szállásoknak, mert távolabb esnek a tűztől s mindattól, amit csak rájuk hajíthat az ellenség, hogy kárt tegyen bennük. Ami a második kérdést illeti, elképzelésem nem az, hogy minden egyes, általam kijelölt szálláshelyen egyetlen különálló sátor emelkedjék, hanem úgy használják fel azt a helyet, ahogyan az ott elszállásolandók kényelme megkívánja; akár több, akár kevesebb sátrat verjenek föl, csak ne hatoljanak túl a szálláshely kerületén. Ezeknek a szálláshelyeknek a kijelöléséhez tapasztalt mérnökökre és kiváló építészekre van szükség, akik nyomban azután, hogy a hadvezér kiválasztotta a táborhelyet, létre tudják hozni alakzatát és felosztását, megkülönböztetve az utakat, elkülönítve a szálláshelyeket kötelekkel és póznákkal, hogy azonnal elrendeződjenek és szétkülönüljenek. S ha nem akarjátok, hogy zűrzavar keletkezzék, a tábort mindig ugyanúgy állítsátok fel, hogy mindenki tudja, melyik úton, melyik szállástérben találja meg a szállását. S ezt be kell tartani minden időben, minden helyen, oly módon, mintha csak egy mozgó városról lenne szó, amely bárhová megy, mindenüvé magával viszi ugyanazokat az utakat, ugyanazokat a házakat és ugyanazt a külsőt: ezt a dolgot nem tudják betartani azok, akiknek védett fekvésű helyek után kutatva, a terep különfélesége szerint kell változtatniuk táboruk alakzatát. A rómaiak viszont árkokkal, sánccal és földhányásokkal erősítették meg a táborhelyet, ugyanis egy palánkot létesítettek a tábor körül, s az elé rendszerint hat rőf szélességű és három rőf mélységű árkot ástak: ezek a méretek aszerint növekedtek, minél tovább akartak egy helyen tartózkodni, és minél inkább tartottak az ellenségtől. Ami engem illet, hacsak nem akarnék egy helyen áttelelni, nem ácsoltatnék manapság cölöppalánkot. Jól megcsináltatnám az árkot és a földhányást, az említettnél sosem kisebbre, hanem inkább nagyobbra, ahogyan a szükség megkívánja; továbbá a tábornak mind a négy sarkán félkör alakú sáncot húzatnék, ahonnan az ütegek oldaltüzet zúdíthatnának arra, aki a sáncárkok felől támad. Hogy el tudjanak rendezni egy szállásterületet, ezeket a teendőket be kell gyakoroltatni a katonákkal, rá kell szoktatni a műszaki csapatokat, hogy azonnal kijelöljenek mindent, s a katonákat, hogy rögtön felismerjék a helyüket. Egyik dolog se nehéz, amint majd a maga helyén elmondom. Most ugyanis szeretnék már áttérni a tábori őrségekre, mivel az őrtállás megszervezése nélkül a többi fáradság mind kárba veszne.

BATISTA Mielőtt az őrségre térnél, szeretném, ha megmondanád nekem: amikor valaki az ellenség közelében akar tábort ütni, milyen módszereket kell alkalmaznia? Én ugyanis nem tudom, van-e ilyenkor elég idő, hogy veszély nélkül elrendezzék a szállásokat.

FABRIZIO Tudnotok kell, hogy egyetlen hadvezér sem üt tábort az ellenség közelében, csak az tesz így, aki annyiszor kénytelen megütközni az ellenséggel, ahányszor az akarja; ha pedig valaki erre kényszerül, nem forog fenn más veszély, mint a szokásos; ugyanis a hadsereg kétharmad részét ütközetre kell felállítani, egyharmad része pedig a szállásokat készíti el. A rómaiak ebben az esetben a tábor erődítési munkálatait a triariusokra bízták, a princepsek és a hastatusok pedig fegyverbe álltak. Ezt azért csinálták így, mert a triariusoknak, akik a harcban utoljára kerültek sorra, volt idejük, ha jött az ellenség, hogy félbehagyják munkájukat, fegyvert ragadjanak, és elfoglalják helyüket. Nektek, a rómaiak utánzásaképpen, a szállásokat azokkal a zászlóaljakkal kell elkészítenetek, akiket leghátulra akartok állítani a hadseregetekbe, a triariusok helyébe. De térjünk rá az őrségek megbeszélésére. Úgy rémlik, senki olyat nem találtam az ókori hadvezérek közül, aki a tábor éjszakai őrizetére a sáncárkokon kívül tartott volna őrségeket, ahogy manapság szokásos: ezeket mi járőröknek hívjuk. Azt hiszem, azért tettek így, mert úgy gondolták, a hadsereg könnyen tévedésbe eshet, hiszen visszatértükkor nehezen ismeri fel őket, mivel vagy megtépázta, vagy legázolta őket az ellenség, ily módon veszélyesnek tartották, hogy akár részben, akár egészében megbízzanak bennük. Ezért az őrség teljes számban a sáncárkokon belül tartózkodott, az őrtállást pedig roppant nagy gonddal és rendben hajtották végre, főbenjáró büntetéssel sújtva mindazokat, akik megszegték ezt a rendet. Hogy ők ezt miként szervezték meg, arról nem számolok be külön, nehogy untassalak benneteket, hiszen magatok is utánanézhettek, ha mind ez idáig nem néztetek volna utána. Csak azt mondom el röviden, hogy én mit tennék. Én a fegyveres sereg egyharmadát éjszakánként rendszeresen, egynegyedét pedig állandóan készenlétben tartanám, ez utóbbit szétosztanám valamennyi földhányásra és a hadsereg valamennyi pontjára, kettős őrszemenként kiállítva őket minden csapategység elé; ezek részint egy helyben állnának, részint meg folyamatosan járkálnának föl s le a tábor egyik sarkától a másikig. És ehhez a rendhez, amelyet most itt elmondok, napközben is tartanám magamat, ha közel az ellenség. Ami a jelszót és annak esténkinti újrakiadását, valamit az ilyen őrtállásoknál szokásos egyéb teendőket illeti, mivel közismert dolgok, külön nem beszélek róluk. Csupán egy dologra hívom fel a figyelmet, mert ez rendkívül fontos, és ha betartják, sok jót eredményez, ha pedig nem tartják be, sok rosszat, az pedig az, hogy nagy gondot fordítsunk arra, aki este nem száll meg a táboron belül, s arra, aki újonnan érkezik. Ezt könnyű dolog figyelemmel kísérnie annak, aki azzal a szállásrenddel szállásolja el magát, amelyet mi jelöltünk ki neki, mert miután minden szállásra kijelölt létszám jut, könnyen észre lehet venni, ki hiányzik, vagy ki a létszám fölötti; aki engedély nélkül hiányzik, katonaszökevényként büntetendő, azokról pedig, akik létszám fölöttiek, meg kell tudni, kicsodák, mit művelnek, és egyéb körülményeiket. Ez a gondosság eredményezi, hogy az ellenség nehezen környékezheti meg tisztjeidet, és nehezen juthatnak tudomására szándékaid. Ha ezt a dolgot a rómaiak nem tartották volna be gondosan, Claudius Nero nem tudott volna fölkerekedni táborostul, midőn Hannibal megközelítette Lucaniában, és nem kelhetett volna át Marca tartományba anélkül, hogy Hannibal bárminek a neszét vette volna. De ezeket a jó rendszabályokat nem elegendő felállítani, hacsak nem foganatosítják őket a legnagyobb szigorral, mert nincs még egy dolog, amelyik akkora körültekintést követelne, mint amekkorát egy hadsereg igényel. Ezért az ezt megszilárdító törvényeknek szigorúaknak kell lenniük, végrehajtójuknak pedig a lehető legszigorúbbnak kell lennie. A rómaiak főbenjáró büntetéssel sújtották azt, aki hiányzott őrségről, aki elhagyta kijelölt helyét a harcban; aki valamit titokban kicsempészett a táborból, aki eldicsekedett vele, hogy csata közben valamilyen hőstettet vitt véghez, pedig nem vitte véghez; aki a hadvezér parancsa ellenére kezdett harcba, aki félelmében eldobálta fegyvereit. S amikor megtörtént, hogy egy egész cohors vagy légió követett el hasonló vétket, hogy ne kelljen valamennyit halállal büntetni, bírságot róttak ki mindenre, és megtizedelték őket, és tizedrészük meghalt. Ezt a büntetést oly módon hajtották végre, hogy abban is félelmet keltett, aki nem érezte a saját bőrén. S mert ahol súlyosak a büntetések, ott jutalmaknak is kell lenniük, ha azt akarjuk, hogy az emberek egyszerre féljenek és reméljenek, a rómaiak jutalmakat tűztek ki minden hőstettért, például annak, aki harc közben megmentette polgártársa életét, annak, aki elsőként hágott várfalra ellenséges földön, annak, aki elsőként hatolt be az ellenség táborába, annak, aki csata közben megsebesítette vagy megölte az ellenséget, vagy kivetette a nyeregből. Így a konzulok minden vitézi cselekedetet elismertek és megjutalmaztak, s mindenki nyilvánosan dicsértek; s azokat, akik ajándékokat is nyertek el valamilyen hőstettükért, a katonák körében szerzett dicsőségen és hírneven túl, miután visszatértek hazájukba, ünnepélyes pompával és hatalmas diadalmeneteken vonultatták fel rokonaik és barátaik ünneplése közben. Nem csoda hát, hogy ez a nép akkora birodalmat szerzett, ha annyi figyelmet fordított azok bűnére és érdemére, akik úgy javukra, vagy kárukra munkálkodva dicséretet vagy megrovást. érdemeltek: ezeknek a dolgoknak nagy részét figyelembe illenék vennünk. Úgy vélem, nem hallgathatok el egy olyan büntetési módot, amelyet ők alkalmaztak, s ez abból állt, hogy amikor a vétkes annak a tribunusnak vagy konzulnak a színe előtt állt, aki bűnösségéről meggyőződött, az könnyedén rásuhintott egy vesszővel; ezután a suhintás után a vétkes engedélyt kapott rá, hogy meneküljön, a többi katona pedig arra, hogy megölje őt, ily módon mindenki tüstént vagy köveket vetett rá, vagy dárdákkal vagy más fegyverekkel ütlegelte, míg annyi élet pislákolt benne, hogy vonszolni tudta magát: ezt a legritkább esetben élték túl; s annak, aki mégis túlélte, nem engedték meg, hogy hazamenjen, csak annyi gyötrelem és gyalázat árán, hogy meghalnia jobb volt. Csaknem ezt a módot alkalmazzák a svájciak is, akik az elítélteket a többi katonával öletik meg nyilvánosan. Ez helyes elgondolás, és a legjobban hajtják végre, hiszen ha azt akarjuk, hogy senki ne vegyen bűnöst az oltalmába, ennek legjobb ellenszere az, ha neki magának kell büntetést mérnie rá; mert egészen másként pártolja őt, és egészen másként óhajtja bűnhődését, mint amikor másvalaki hajtja végre a büntetést. Ha tehát azt akarjuk, hogy egy nép ne vegyen senkit pártfogásába vétkeiért, ennek jó ellenszere, ha magával a néppel mondatunk ítéletet a bűnös fölött. Hogy ezt megerősítsem, Manlius Capitolinus példáját idézhetem, akit, miután a szenátus váddal illette, védelmébe vett a nép mindaddig, amíg bírájává nem vált, de amikor már a nép döntött ügyében, halálra ítélte. Ez tehát olyan büntetési mód, amellyel elkerülhetjük a zavargásokat, és érvényre juttathatjuk az igazságot. És mivel fegyveres férfiak féken tartására nem elegendő, ha csak a törvényektől és az emberektől félnek, a régiek ebben az istenség tekintélyéhez is folyamodtak; ezért eskették föl katonáikat a legünnepélyesebb szertartással a katonai fegyelem betartására, hogy ha megszegik, ne csak a törvényektől és az emberektől féljenek, hanem az istenségtől is, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy vallásossággal töltsék el őket.

BATISTA Megengedték-e a rómaiak, hogy nők legyenek hadseregeikben, és divatoztak-e olyasfajta léha szerencsejátékok, amelyek manapság divatoznak?

FABRIZIO Megtiltották mind az egyiket, mind a másikat, s ez a tilalom nem volt nagyon nehéz, hiszen annyi katonai gyakorlat volt, melyekkel hol egyénileg, hol együttesen foglalkoztatták a katonákat, hogy nem maradt idejük Venusra vagy szerencsejátékokra, sem egyéb dolgokra, amiket az izgága és haszontalan katonák cselekszenek.

BATISTA Ezt már szeretem. De mondd csak: ha egy hadseregnek föl kellett kerekednie, milyen hadrendhez tartották magukat?

FABRIZIO Megharsant háromszor a hadvezéri kürt; az első kürtjelre lebontották a sátrakat, és összecsomagolták a bálákat; a másodikra megrakodtak a terhekkel; a harmadikra elindultak olyan módon, amilyet föntebb ismertettem, a málhásokkal minden fegyveres részleg után, és a légiókkal a középen. Nektek pedig még egy kisegítő zászlóaljat kell elindítanotok, utána a saját külön málhásait, velük a közös málha negyedrészét; ezek valamennyien azon egységek egyikében nyernek elszállásolást, amelyeket az imént szemléltettünk. Ezért kell mindegyiküknek egy meghatározott hadosztályhoz tartozniuk, hogy ha elindul a hadsereg, mindegyikük tudja, hol a helye a menetalakzatban. És így kell továbbmennie minden egyes hadosztálynak a saját málháival és a közös málha negyedrészével a hátában, ahogy ezt a római hadsereg menetelésénél már bemutattuk.

BATISTA A rómaiaknak táborveréskor voltak-e más szempontjaik is az általad említetteken kívül?

FABRIZIO Ismétlem, a rómaiak azt akarták, hogy táborozáskor az általuk használt módszerrel élhessenek, ennek alkalmazásánál más szempontjuk nem volt. Ami az egyéb elgondolásokat illeti, két fő elgondolásuk volt; az egyik az, hogy egészséges helyen üssenek tábort, a másik pedig az, hogy olyan helyen, ahol az ellenség nem vonhat ostromgyűrűt köréjük, és nem vághatja el őket a víztől és az élelmiszer-utánpótlástól. Hogy elkerüljék a kórságokat, elkerülték az ártalmas szeleknek kitett vagy mocsaras helyeket. Az ártalmasságot fölismerték mind a vidék fekvéséből, mind a lakosok külsejéből; ahol látták, hogy a lakosság beteges arcszínű vagy aszkóros, vagy más métely esett bele, ott nem vertek tábort. Ami azt illeti, hogy ne vehessenek körül ostromgyűrűvel, mérlegelned kell annak a helynek a természetét, ahol tieid és ellenségeid helyezkednek el, s ebből kell következtetést levonnod, hogy ostromzár alá vehetnek-e, vagy sem. Ezért olyan fontos, hogy a hadvezér rendkívül gyakorlott legyen a vidékek fekvésének fölismerésében, s hogy sokan vegyék körül olyanok, akik ebben ugyanilyen jártasak. Azzal is el lehet kerülni a betegségeket és az éhezést, ha elejét vesszük a rendbomlásnak a hadseregben; mert ha azt akarjuk, hogy egészséges maradjon, szorgalmaznunk kell, hogy a katonák a sátrakban aludjanak, hogy ott táborozzanak, ahol árnyat adó fák vannak, ahol tűzifa található az étel megfőzéséhez, s hogy ne meneteljenek hőségben. Ezért kell nyár elején táborba hívni a hadsereget, télen pedig ügyelni rá, hogy ne meneteljen hóban-fagyban, tűzgyújtás lehetősége nélkül, hogy ne lásson hiányt szükséges öltözékben, s hogy ne igyék fertőzött vizet. Azokat, akik véletlenül megbetegszenek, orvosokkal kell gyógyíttatni, mert annak a hadvezérnek, akinek betegségekkel és ellenséggel egyszerre kell megküzdenie, nincs mentsvára. De nincs még egy dolog, amely alkalmasabb lenne a hadsereg egészségének biztosítására, mint a gyakorlatozás; az ókoriak ezért gyakorlatoztatták seregeiket naponta. Innen látszik, mit ér a gyakorlatozás; táborozáskor egészségessé tesz, csatában győztessé. Ami az éhezést illeti, nemcsak arra fontos ügyelned, hogy az ellenség ne akadályozhassa meg hadtáputánpótlásodat, hanem arról is gondoskodni kell, hogy honnan szerzed be az élelmet, és vigyáznod rá, hogy amid van, el ne vesszen. Ezért hadsereged mindig rendelkezzék egy hónapra való tartalékkal, aztán pedig adóztasd meg szomszédos szövetségeseidet, hogy lássanak el vele naponta; tárold valamilyen biztos helyen, és legfőképpen gondosan oszd ki, mindennap ésszerű mennyiséget adj belőle mindenkinek, és oly módon ügyelj erre, hogy ne bontsa meg a rendet, mert a háborúban az idővel minden más dolgot le lehet győzni, de ez az egy idővel téged győz le. Sosem lesz olyan ellenséged, aki fegyverrel próbál legyőzni, amikor kiéheztetéssel is fölébed kerekedhetik, mert ha győzelme nem is valami dicső, annál szilárdabb és biztonságosabb. Nem kerülheti el tehát az éhezést az a hadsereg, amelyik nem tartja szem előtt az igazságosságot, s amelyik szabadosan föléli azt, amire kedve szottyan, mivel az egyik rendbomlás azt okozza, hogy nem jön meg az élelem, a másik pedig azt, hogy ami megjött, haszontalanul felélik. Ezért rendelték el a régiek, hogy csak az élhető fel, amit kiadtak, s csak akkor, amikor ők akarták; ugyanis egyetlen katona sem evett máskor, mint amikor a hadvezér. Hogy ezt mennyire veszik figyelembe a modern hadseregeknél, azt mindenki tudja: nem nevezhetők rendezetteknek és igényteleneknek, mint a régiek, hanem szabadosoknak és korhelyeknek.

BATISTA Azt mondottad a szállások elrendezésének kezdetén, hogy nem hagyatkozol pusztán két hadosztályra, hanem négyet veszel egy igazi hadsereg elszállásolásának a szemléltetésére. Ezért szeretném, ha két dolgot mondanál nekem: az egyik az, hogy miként üssek tábort, ha több vagy kevesebb hadnépem van; a másik pedig az, hogy milyen létszámú katonaság elegendő különféle ellenségekkel szemben?

FABRIZIO Az első kérdésre azt felelem, hogy ha a hadseregben több vagy kevesebb katona van, mint négyezer vagy hatezer, annyi szállásrenddel kell többet vagy kevesebbet létesíteni, amennyi szükséges, s ezen a módon a végtelenségig mehetünk fölfelé vagy lefelé. Mindazonáltal a rómaiak, amikor két konzuli hadsereget csatoltak össze, két tábort létesítettek, és a fegyvertelen részét fordították egymásnak. Második kérdésedre vonatkozólag azt válaszolom, hogy a rendes római hadseregben körülbelül huszonnégyezer katona volt; de ha nagyobb erő szorongatta őket, a legnagyobb létszám, amelyet együvé fogtak, ötvenezer fő volt. Ezzel a létszámmal álltak ki az ellen a kétszázezer gallus ellen, akik karhágóiakkal vívott első háborújuk után támadtak rájuk. Ugyanezzel a létszámmal álltak ki Hannibal ellen is; s meg kell jegyeznetek, hogy a rómaiak és a görögök is kis létszámú, de hadrenddel és haditudománnyal megerősített hadseregeket vittek háborúba; a nyugatiak és a keletiek tömegben keltek hadra; viszont e nemzetek egyik részét természetes szilajságuk támogatta, mint például a nyugatiakat, másikát pedig az a föltétlen engedelmesség, amellyel királyuk iránt viseltettek. De mert Görögországban és Itáliában nem volt meg a természetes szilajság, sem a királyaik iránti természetes tisztelet, a fegyelemhez kellett folyamodniuk, amely akkora erőt jelent, hogy elérte: a kevesek legyőzhették a sokak szilajságát és természetes konokságát. Ezért mondom nektek, ha a rómaiakat és a görögöket akarjuk utánozni, nem szabad meghaladnunk az ötvenezres katonai létszámot, sőt inkább kevesebbre törekedjünk, mert a nagyobb létszám zűrzavart okoz, és nem engedi a fegyelem és az elsajátított rendszabályok betartását. Pürrhosz szokta volt mondani, hogy tizenötezer emberrel meg tudná támadni az egész világot. De térjünk át egy másik részre. Mi ezzel a mi hadseregünkkel megnyertünk egy ütközetet, és rámutattunk azokra a kavarodásokra, amelyek ebben a harcban előfordulhatnak; hadseregünket meneteltettük, és beszámoltunk róla, hogy menetelés közben milyen málhákkal veheti körül magát; végezetül pedig elszállásoltuk, ahol nem csupán a viselt fáradalmak után kell némi nyugovásra szert tennie, hanem arra is gondolni kell, hogyan vessünk véget a háborúnak; ugyanis a táborokban sok mindennel foglalkozik az ember, te azonban, ha maradt még ellenséged és gyanús vidék, ezekkel törődj, ezek ellenében helyes biztonságodról gondoskodnod, s azokat, amelyek ellenségesek, meghódítanod. Ezért van szükség mindene, s arra, hogy legyőzzük ezeket a nehézségeket azzal a dicsőséggel, amelyet eddig kiharcoltunk magunknak. Ezért részletekbe bocsátkozva elmondom: ha szerét kell ejtened, hogy sok ember vagy sok nép megtegyen olyasvalamit, ami neked hasznodra, nekik meg nagy kárukra válnék, mint például városfalaik leromboltatása, vagy sokuk száműzetése, neked fontos, hogy vagy vezesd őket félre oly módon, hogy senki se higgye, mintha személy szerint őt is érintené a dolog, így aztán egyik se siet a másik megsegítésére, s egyszer csak menthetetlenül elnyomatásban leledzenek valamennyien; avagy valamennyiüknek ugyanaznap parancsold meg azt, amit tenniük kell, így mindegyikük azt hiszi, hogy egymaga kapott parancsot, s csak a meghunyászkodásra gondol, ellenszegülésre nem; így zendülés nélkül végrehajtja mindenki a parancsodat. Ha gyanúperrel élsz valamely nép hűségét illetően, és fölébe akarsz kerekedni, váratlanul akarod megtámadni, hogy terveidet minél könnyebben titkolhasd el, nem tehetsz jobbat, mint hogy valamely tervedet közlöd vele, segítségét kéred hozzá, s úgy teszel, mintha más vállalkozásba fognál, és lelked mélyén semmi rosszat sem gondolsz róla: ez azzal jár majd, hogy nem gondol saját védelmével, mert nem hiszi, hogy kárt szándékozol tenni benne, s alkalmat ad rá, hogy kívánságodat könnyen kielégítsd. Ha megsejted, hogy hadseregedben akad valaki, aki terveidről ellenségeidet értesíti, nem tehetsz jobbat, mint hogy fölhasználva aljas lelkületét, olyan dolgokat közölsz vele, amelyeket nem akarsz megtenni, azokat pedig, amelyeket meg akarsz tenni, elhallgatod előtte; azt állítod, hogy olyan dolgokat sejtesz, amelyeket nem, azokat meg, amelyeket sejtesz, eltitkolod; ez azt eredményezi majd, hogy az ellenség, minthogy tudni véli szándékaidat, olyan vállalkozásba fog, melynek során könnyen kelepcébe csalhatod és leigázhatod. Ha azt tervezed, amit Claudius Nero, hogy valamely szövetségesednek segítséget küldve lecsökkented hadsereged létszámát, de úgy, hogy az ellenség ne vegye észre, fontos, hogy a szállások számát ne csökkentsd le, tartsd meg hiánytalanul a jeleket és a hadrendeket, gyújtass ugyanolyan tüzeket, és állíttass ugyanolyan őrségeket mindenfelé, mint korábban. Ugyanígy, ha új hadnép csatlakozna hadseregedhez, és azt akarod, hogy az ellenség ne szerezzen tudomást gyarapodásodról, fontos, hogy ne növeld a szállások számát, mert az mindig rendkívül hasznos, ha titokban tartod hadműveleteidet és terveidet. Metellus, amikor seregeivel Hispaniában járt, azért felelt úgy annak, aki másnapi tervei felől érdeklődött, hogy ha saját inge tudna róluk, elégetné. Marcus Crassus mint mondta annak, aki megkérdezte tőle, mikor indítja meg hadseregét: „Azt hiszed, egyedül te nem hallod majd a kürtöket?” Ha ki óhajtod puhatolni ellenséged titkait, és ki óhajtod ismerni hadrendjeit, tedd azt, amit egyesek, akik követeket küldtek az ellenfélhez, hadakozásban rendkívül tapasztalt, szolgaruhás emberek kíséretében, ezek pedig alkalmat leltek rá, hogy szemügyre vegyék az ellenséges hadsereget, latolgassák annak erősségeit és gyöngeségeit, és lehetőséget nyújtottak a hadvezérnek, hogy fölébe kerekedjék. Mások valamely bizalmas emberüket küldték számkivetésbe, s annak a segítségével jutottak ellenfelük terveinek a tudomására. Az ellenség hasonló titkaira fény derül továbbá akkor is, amikor foglyul ejtetjük magunkat. Marius, a lomberek ellen viselt háborúja során, hogy meggyőződjék azoknak a gallusoknak a hűségéről, akik akkor Lombardiát lakták, és a római néppel szövetségben álltak, nyitott és lepecsételt leveleket küldött nekik; a nyitottakban azt írta, hogy ne bontsák fel a lepecsételteket, csakis egy bizonyos időpontban; s amikor a kitűzött időpont előtt visszakérte, és felbontva találta a leveleket, meggyőződött róla, hogy a gallusok hűsége nem csorbítatlan. Egyes hadvezérek, amikor megtámadták őket, nem akartak az ellenséggel megmérkőzni, hanem az országára támadtak rá, és kényszerítették, hogy térjen vissza otthona védelmére. Ez sokszor jár jó eredménnyel, mert a te katonáid elkezdenek győzni, gyarapodnak zsákmányban és bizakodásban, az ellenség katonái pedig rémületbe esnek, úgy érzik, hogy győztesből vesztessé lettek. Ily módon, aki ehhez az elterelő támadáshoz folyamodott, sokszor járt jó eredménnyel. De csak az folyamodhat hozzá, akinek saját országa erősebb, mint az ellenségé, mert ha másképpen lenne, ő maga rohanna vesztébe. Az a hadvezér, akit az ellenség a táborában ostromolt, gyakran vette hasznát annak, ha fondorlatosan egyezkedni kezdett, fegyverszünetet kötött az ellenséggel néhány napra; ez hanyaggá szokta tenni az ellenséget minden harci tevékenységében, te meg kihasználod hanyagságát, könnyen megragadhatod az alkalmat, hogy kicsússz a markából. Sulla ilyen úton szabadult meg kétszer is ellenségeitől, és Hasdrubal ugyanilyen csellel szökött Hispaniába, az őt körülvevő Claudius Nero haderői közül⁵⁷. Az elmondottakon túl még egyvalami használ, hogy megszabadulj az ellenség haderejétől: ha az elmondottakon kívül valamivel lekötöd a figyelmét. Ezt két módon éred el: vagy rátámadsz haderőid egy részével, hogy ebbe a tusába belekapva lehetőséget adjon többi hadnéped szabadulására, vagy pedig valamilyen új fordulatot ötlesz ki, amely a dolog újszerűségével döbbenti meg őt, s ez okból kényszerül habozva vesztegelni; mint tudjátok, Hannibal úgy tett, hogy amikor Fabius Maximus körülzárta, éjszaka égő fáklyákat tűzött egy ökörcsorda szarvai közé, s Fabius annyira meglepődött ezen az újdonságon, hogy eszébe se jutott valamiképpen akadályozni ezt a kitörést. Egy hadvezérnek összes egyéb hadműveletei közt leginkább arra kell törekednie minden igyekezetével, hogy megossza az ellenség erőit, vagy azzal, hogy gyanút kelt benne azok iránt, akikben megbízik, vagy ő maga szolgáltat okot az ellenség hadnépeinek szétválasztására, s ezáltal gyöngébbé válására. Az előbbi módszer úgy valósítható meg, hogy megkíméljük az ellenség környezetéhez tartozók némelyikének a dolgait, vagyis megkíméljük katonáit, birtokait, visszaadjuk gyermekeit, vagy más, neki fontos személyeket váltságdíj nélkül. Tudjátok, hogy midőn Hannibal fölégette Róma körül az összes mezőket, pusztán Fabius Maximus földjeivel tett kivételt. Tudjátok, hogy midőn Coriolanus sereggel támadt Rómára,⁵⁸ az előkelőségek birtokait megkímélte, a köznépét pedig fölperzselte és kifosztotta. Midőn Metellus hadra kelt Iugurtha ellen,⁵⁹ arra szólította fel valamennyi követet, akit Iugurtha küldött hozzá, hogy adják kezére Iugurthát; majd amikor később ugyanezekhez írt leveleket ugyanebben a tárgyban, úgy ügyeskedett, hogy Iugurtha rövidesen valamennyi tanácsadójára gyanakodni kezdett, s különféle módon eltette őket láb alól. Midőn Hannibal menedékre lelt Antiokhosznál, a római szónokok olyan nyájasan bántak vele, hogy Antiokhosz gyanút fogott, s többé nem adott hitelt Hannibal tanácsainak. Ami pedig az ellenséges hadnép megosztását illeti, nincs biztosabb módja, mint rátámadni országaikra, hogy kénytelenek legyenek visszafordulni s védekezni, és fölhagyjanak a háborúskodással. Ezt a módot választotta Fabius,⁶⁰ midőn serege élén a gallusok, toscanaiak, umberek és samnisok haderőivel kellett szembeszállnia. Titus Didius – mivel az ellenségéhez képest csekély hadnéppel rendelkezett, s egy légióra várt Rómából, amikor az ellenség elébe akart vágni a légiónak –, hogy visszatartsa katonáit, egész hadseregében elhíresztelte, hogy másnap csatára akar kelni az ellenséggel; aztán szerét ejtette, hogy néhány foglyának alkalma nyíljék a szökésre, ezek pedig jelentették a konzul másnapi ütközetre vonatkozó rendeletét, amivel előidézték, hogy az ellenség, nehogy csökkentse erőit, nem indult a légió elé, amely ezúton sértetlenül eljutott céljáig: ez a mód nem az ellenség haderőinek megosztására, hanem a tied megkettőzésére szolgál. Néhányan úgy osztották meg az ellenség haderőit, hogy engedték, hadd nyomuljon be országukba, hadd foglaljon el rengeteg földet próbaképpen, s aztán őrségeket állítva csökkentse erőit, s miután így meggyöngítették, rátámadtak és legyőzték. Mások meg, amikor egy tartomány ellen akartak vonulni, úgy színlelték, mintha egy másikra akarnának támadni, s annyira iparkodtak, hogy nyomban, miután behatoltak abba a tartományba, ahol senki sem tartott ettől, előbb legyőzték, mielőtt az ellenségnek ideje lett volna segítségére sietni. Ugyanis ellenséged, mivel nem bizonyos benne, hogy vissza akarsz-e térni arra a helyre, amelyet korábban fenyegettél, kénytelen veszteg maradni az egyik helyen, és nem tud segítséget nyújtani a másik helynek, így aztán gyakorta nem védelmezi meg sem az egyiket, sem a másikat. Az elmondottakon kívül fontos még, hogy ha a katonák közt viszály vagy zendülés támad, a hadvezér fortéllyal le tudja csillapítani. A legjobb módszer az, ha megfenyíted a tévelygők főkolomposait, de ezt oly módon tedd, hogy előbb fogasd el őket, mielőtt észbe kaphatnának. Ennek az a módja, hogy ha távolabb vannak tőled, ne csak a bujtogatókat hívasd össze, hanem az összes többieket is velük együtt, nehogy a büntetésre gyanakodva távol maradjanak, hanem vessék alá magukat a megtorlásnak. Ha már jelen vannak, meg kell nyerned azok támogatását, akik nem leledzenek a bűnben, s az ő segítségükkel kell lesújtanod rájuk. Ha viszály keletkezne köztük, a legjobb módszer rádöbbenteni őket a veszélyre: az attól való rettegés mindig egységbe szokta kovácsolni őket. De legfőképpen a hadvezér jó hírneve az, ami egy hadsereget egységbe forraszt, az pedig egyes-egyedül az ő virtusából születik, mert azt virtus híján sem vér, sem tekintély nem teremtheti meg. S az első dolog, amit elvárnak egy hadvezértől, az, hogy katonáit fenyíteni és fizetni tudja; mert ameddig elmarad a fizetség, úgy való, hogy elmaradjon a fenyítés is, ugyanis nem büntethetsz meg egy katonát rabIásért, ha nem fizetsz neki, az pedig nem tartóztathatja meg magát a rablástól, ha élni akar. De ha megfizeted és nem fenyíted, mindenképpen arcátlanná fajul; mert hovatovább alig becsül valamire, s akivel ez megesik, az nem képes többé megőrizni rangfokozatának méltóságát, s mert nem tudja megőrizni, ebből szükségszerűen következnek a forrongások és a viszálykodások, amely egy hadsereg összeomlását jelentik. Az ókori hadvezéreknek egy olyan kellemetlenséggel is szembe kellett nézniük, amilyentől a maiak szinte teljesen mentesek, az pedig abból állott, hogy saját szájízük szerint kellett tolmácsolniuk a baljós jeleket, mert ha villám csapott egy hadseregbe, ha napfogyatkozás vagy holdfogyatkozás keletkezett, ha földrengés támadt, ha a hadvezér a lóra való fölszállás vagy lóról való leszállás közben lezuhant, azt a katonák balul értelmezték, s akkora riadalmat gerjesztett bennük, hogy ha ütközetre kerül sor, könnyen elveszthették volna. Ezért az ókori hadvezérek, mihelyt hasonló vakeset történt, vagy rámutattak annak okára, bebizonyítva természetes eredetét, vagy pedig saját szájízük szerint tolmácsolták. Julius Caesar, midőn Afrikába ment, a parton fölbukott, mikor kiszállt a hajóból. Erre így szólt: „Afrika, megfogtalak!” Sokan elmagyarázták a holdfogyatkozás és a földrengések okát: ezekre a dolgokra napjainkban nincs szükség, részint mert embereink már nem annyira babonásak, részint mert a mi vallásunk teljességgel kiküszöböli az ilyesfajta vélekedéseket. Mégis, ha megtörténnék ilyesmi, az ókoriak rendszabályait kell utánoznunk. Ha éhség vagy más természetes szükséglet, nagy emberi szenvedély ellenségedet a végső csüggedésbe rántotta, s attól űzetve áll ki csatára veled, meg kell húzódnod sáncaid mögött, s amennyire csak hatalmadban áll, a harcot el kell kerülnöd. Így jártak el a lakedaimónok,⁶¹ a messzémabeliek ellenében,⁶² így járt el Julius Caesar is Afranius és Petreius ellenében⁶³. Midőn Fulvius konzul⁶⁴ a lomberek ellen hadakozott, lovasságával több napon át folyamatosan támadta ellenségeit, s megfigyelte, hogyan jönnek elő üldözésükre sáncaik mögül; ezért lesben állt a lomberek táborának hátában, majd rájuk eresztette a lovasságot, s amikor a lomberek üldözésükre előjöttek sáncaik mögül, Fulvius elfoglalta és kifosztotta szállásaikat. Egyes hadvezéreknek igen nagy hasznára volt, hogy amikor hadseregük az ellenséges hadsereg közelébe került, hadnépeiket ellenséges hadijelvények alatt saját földjeik kirablására és fölperzselésére küldték; ezekről az ellenség azt hitte, hogy az ő segítségére érkező hadnépek, s futván futott, hogy maga is kezükre járjon a zsákmányolásban, miért is rendje megbomlott, s lehetőséget nyújtott ellenfelének, hogy legyőzze. Ezt a fogást alkalmazta az epeiroszi Alexandrosz,⁶⁵ amikor az illírekkel harcolt, és a szürakuszai Leptinész,⁶⁶ a karthágóiak ellen, s mind egyiküknek, mind hármuknak szerencsésen sikerült a terve. Sokan úgy győzték le az ellenséget, hogy szerfölött bő eszemiszomra nyújtottak neki lehetőséget, rettegést színlelve elhagyták borral és nyájakkal teli szállásaikat, s amikor az ellenség természetellenesen mértéktelenül torkig falta-vedelte magát, rátámadtak, és vesztére legyőzték. Így tett Kürosz ellenében Tamirisz,⁶⁷ és Tiberius Gracchus a hispánok ellenében. Némelyek borukat és egyéb élelmiszereiket megmérgezték, hogy könnyebben legyőzhessék ellenségeiket. Az imént mondottam: nem akadtam még nyomára annak, hogy az ókoriak éjszakánként őrjáratot küldtek volna ki, és becslésem szerint azért cselekedtek így, mert húzódtak azoktól a bajoktól, amelyek ebből eredhettek; mert úgy találták, maguk a strázsák, akiket nappal állítanak ki az ellenség szemmel tartására, okozzák annak vesztét, aki őket kiállította; ugyanis sokszor megesett, hogy foglyul ejtették és erőszakkal kényszerítették az őröket arra a jeladásra, amellyel segítségül hívták övéiket, akik a jelre odasietve, vagy fogságba estek, vagy meghaltak. Az ellenség megtévesztésére hasznos, ha a hadvezér időnként változtat egy-egy szokásán, amelyre az ellenség tervét alapozza, de így végül is rajtaveszt; ahogyan az a hadvezér tette, aki, miután az ellenség érkeztéről éjszaka tűzzel, nappal pedig füsttel szokott jelt adni övéinek, egyszer csak megparancsolta, hogy szakadatlanul jelezzenek tűzzel és füsttel, majd pedig, amikor az ellenség megindult, fölhagyott a jelzésekkel, az ellenség meg azt hitte, észrevétlenül támad rá, hiszen nem látta a jelzéseket, hogy fölfedezték volna, s ezzel (rendbomlásba keveredve), maga könnyítette meg ellenfele győzelmét. A rodoszi Memnón,⁶⁸ midőn az ellenséges hadsereget elő akarta csalogatni erődítményeiből, odamenesztett valakit, aki szökevénynek álcázta magát, s azt állította, hogy viszály dúl seregében, s hogy annak túlnyomó része elszéledt; a hadvezér pedig, hagy hitelt adjon a dolognak, igazolásképpen bizonyos csődületeket támasztott a szállások közt: az ellenség ebből azt hitte, vereséget mérhet rá, nekitámadt, és vereséget szenvedett.

Az elmondottakon túl ügyelni kell arra is, hogy ne kergessük ellenségünket a végső kétségbeesésbe, amire Julius Caesar is ügyelt, amikor a germánokkal hadakozott, mert látva, hogy ha nem menekülhetnek, a kényszerűség fölszítja vitézségüket, utat nyitott nekik, és inkább vállalta a menekülők üldözésének fáradalmait, mint a védekezők legyőzésének veszedelmeit. Lucullus,⁶⁹ midőn látta, hogy néhány szövetséges makedón lovasa az ellenséghez készül átállni, tüstént riadót fúvatott, s egyéb hadnépeire is ráparancsolt, hogy kövessék; az ellenség meg azt hitte, hogy Lucullus harcot akar kezdeni, és olyan hevesen rontottak a makedónokra, hogy azok védekezni kényszerültek, s így akaratuk ellenére szökevényekből bajtársakká váltak. Fontos még, hogy biztosítani tudj magadnak olyan területet, amelynek hűségében kételkedsz, akár ha megnyerted az ütközetet, akár előtte: erre néhány ókori példa tanít. Pompeius, midőn kételkedett a gadesiek hűségében,⁷⁰ megkérte őket, hogy fogadják be néhány sebesültjét, és sebesültnek álcázva csupa tagbaszakadt embert küldött közéjük, akik elfoglalták azt a földet. Publius Valerius, az epidaurosziak hűtlenségétől tartva,⁷¹ ahogy mi mondanánk, búcsújárást hirdetett meg egy templomba, túl a város határán, s amikor az egész nép kivonult a búcsújárásra, bezáratta a kapukat, majd csak azokat eresztette vissza, akikben megbízott. Nagy Sándor, midőn Ázsiába akart vonulni, és biztonságban kívánt maradni Trákiia felől, magával terelte a tartomány előkelőit, zsoldjába fogadta őket, Trákia népeinek élére pedig hitvány talpnyalókat állított; így a fejedelmeket kielégítette fizetséggel, a népeket pedig nyugalomban tartotta, hiszen nem voltak olyan vezetőik, akik nyugtalanságra gerjeszthették volna őket. De az összes dolgok közül, amelyekkel a hadvezérek a népeket megnyerik maguknak, a tisztaság és igazságosság példái a leghathatósabbak, mint például Scipióé, aki midőn Hispaniában visszaadott egy gyönyörű fiatalasszonyt apjának és férjének, ezzel a tettével bármilyen fegyvernél jobban megnyerte magának Hispaniát. Caesar, midőn fizetett azokért a gerendákért, amelyekből cölöppalánkot ácsoltatott hadserege köré Galliában, annyira elnyerte az igazságos nevet, hogy ezzel elősegítette a tartomány behódolását. Nem tudom, miről tartozom még beszámolni ezekkel a lehetőségekkel kapcsolatban, s hogy maradt-e ki valamely részlet ebből az anyagból, amelyről ne értekeztünk volna már. Pusztán a földek meghódításának és megvédésének elmondásával vagyok még adósotok: ebben pedig szíves-örömest rendelkezésetekre állok, ha nem terhellek vele titeket.

BATISTA Emberséged akkora, hogy óhajaink az elbizakodottság látszatától való félelem nélkül teljesülnek, önszántadból ajánlod fel azt, amit kérni restelltünk volna. Ezért csupán azt mondjuk, nem is nyújthatnál nagyobb és örvendetesebb jótéteményt, mint hogy ezt az okfejtést is közlöd velünk. De mielőtt arra a másik tárgyra térnél, oszlasd el egy kételyünket: jobb-e folytatni a háborút télen is, ahogyan manapság szokásos, vagy csak nyáron hadakozzunk, télen pedig vonuljunk állomáshelyünkre, akár az ókoriak.

FABRIZIO Íme, ha nem volna szemfüles a kérdezősködő, kimaradna egy figyelemre méltó részlet. Megint csak azt mondom nektek, hogy az ókoriak minden dolgot jobban és nagyobb körültekintéssel csináltak, mint mi; és ha egyéb dolgokban csak néhány hibát követünk is el, a háborúban minden hibát elkövetünk. Nincs oktalanabb és veszedelmesebb dolog egy hadvezér számára, mint télen háborúzni; és sokkal több veszedelmet hoz arra, aki megteszi, mint arra, aki bevárja. Oka pedig ez: minden igyekezet, amellyel a katonai fegyelem él, arra szolgál, hogy hadrendben állj ki ütközetre ellenségeddel, ez az a cél, amelyre egy hadvezérnek törekednie kell, ugyanis az ütközet dönti el, hogy megnyered-e, vagy elveszted-e a háborút. Mármost aki jobban megvalósítja hadrendjét, s akinek fegyelmezettebb a hadserege, azé a fölény az ütközetben, s nagyobb a reménye, hogy megnyeri. Másfelől meg nincsen ádázabb ellensége a hadrendnek, mint a zordon vidékek, vagy a hideg és nedves időszakok, mert a zord vidék nem engedi tömegeidet hadi fegyelem szerint letelepedni, a nedves időszakok pedig nem engedik, hogy összetartsd hadnépeidet, nem mutatkozhatsz egységben ellenséged előtt, hanem kényszerűség szerint és hadrend híján kell szétszórtan tábort verned, meghunyászkodva a téged befogadó várak, erődök és udvarházak előtt, olyannyira, hogy sereged fegyelmezésére áldozott minden fáradozásod hiábavaló. Ne csodálkozzatok hát, hogy manapság télen is hadakoznak, hiszen a seregek fegyelem híján vannak, nem is tudják, mennyi kárt okoz nekik, hogy nem táboroznak egységesen, mert nem kell bíbelődniük azzal, hogy alávessék magukat nem létező hadrendjüknek és betartsák a nem létező fegyelmet. Mégis látniuk kellene, mennyi bajnak volt oka a téli táborozás, és emlékezniük kellene, hogy az ezerötszázhármas esztendőben mekkora vereséget szenvedtek a franciák Gariglianónál, de nem ám a spanyoloktól, hanem a téltől. Mert amint mondottam, az van hátrányosabb helyzetben, aki támad, a rossz idő ugyanis benne tesz több kárt, hiszen ő akar más honában háborúzni. Ezért vagy arra kényszerül, hogy együvé szorulva álljon ellen a nedvesség és a hideg ártalmainak, vagy arra, hogy hadnépét megosztva kerülje el őket. De aki a támadást várja, az kedvére választhatja a helyet, és ellenfeleire pihent hadnépeivel várakozhat, s ezeket bármikor nyomban egyesítheti, és rátámadhat velük az ellenséges hadak egy olyan csoportjára, amely nem állhat ellen rohamuknak. Így szenvedtek vereséget a franciák, s így szenvednek vereséget mindig is mindazok, akik télidőben támadnak ellenségükre, amelynek helyén van az esze. Aki tehát azt akarja, hogy haderőinek, hadrendjeinek, a fegyelemnek és a vitézségnek semmi részben ne lássa hasznát, az hadakozzék télen. Mert a rómaiak azt akarták, hogy mindannak a dolognak, amire annyi igyekezetet fordítottak, hasznát is lássák, nemcsak a téli hadjáratokat kerülték el, hanem a zord hegyvidékeket és a nehéz terepeket is, továbbá mindazt, ami csak akadályozhatta volna őket hadművészetük és vitézségük kibontakoztatásában. Így ez elegendő válasz kérdésedre; s most lássunk a különféle földek és vidékek meghódításához és megvédéséhez, s ezek építkezéseihez.