KR. u. 4 x 109

DIANE mögött En jött vagy két tucat unokatestvérével és

ugyanannyi, szintén az új világba induló idegennel. Jala

beterelte ıket, aztán behúzta a raktár rozsdás vasajtaját.

Félhomály lett. Diane a nyakamba borult, én pedig egy

viszonylag tisztább pontra vezettem az egyik magasan lévı

halogénlámpa alá. Ibu Ina leterített egy üres jutazsákot, hogy

ráfekhessen.

– A zaj – mondta Ina.

Diane nyomban behunyta a szemét, amint vízszintesben volt,

ébren maradt, de nyilvánvalóan kimerült volt. Kigomboltam a

blúzát, és gyengéden kezdtem lehámozni a sebrıl.

– Az orvosi táskámat – mondtam.

– Persze. – Ina odahívta Ent, és felküldte a raktár lépcsıjén,

hogy hozza le mindkét táskát, az enyémet és az övét. – A zaj…

Diane összerezzent, amikor húzni kezdtem a rongydarabot a

sebbe alvadt vérbıl kifelé, de nem akartam gyógyszert adni

neki, amíg nem láttam, mekkora a seb.

– Miféle zaj?

– Pontosan! – mondta Ina. – A dokkoknak ilyenkor reggel

zajosnak kell lenniük. De csend van. Nincs zaj.

Felemeltem a fejem. Igaza volt. Csend volt, kivéve a

falubeliek ideges, minang nyelvő beszélgetését és az esı távoli

dobolását a magas tetın.

De nem értem rá ezen rágódni.

– Menj, kérdezd meg Jalát – mondtam. – Derítsd ki, mi

történik.

Aztán visszafordultam Diane-hoz.

– Felszíni sérülés – mondta Diane. Mély lélegzetet vett.

Összeszorította a szemét a fájdalom ellen. – Legalábbis azt

hiszem, felszíni.

– Golyó okozta sebnek látszik.

– Igen. A Reformátorok megtalálták Jala biztonsági házát

Padangban. Szerencsére éppen indulóban voltunk. Juj!

Igaza volt. Maga a seb felszíni volt, de azért össze kellett

varrni. A golyó a zsírszöveten ment át közvetlenül a csípıcsont

felett. De a becsapódás ereje súlyos zúzódást okozott ott, ahol

felszakadt a bır, és féltem, hogy a zúzódás mély lehet, a lövés

ereje esetleg belsı károsodást okozott. De a vizeletében nem

volt vér, mondta, és a vérnyomása meg a pulzusa a

körülményekhez képest normális volt.

– Adok valamit a fájdalom ellen, és össze kell varrni.

– Varrd össze, ha muszáj, de gyógyszer nem kell. El kell

tőnnünk innen.

– Nem képzeled, hogy érzéstelenítés nélkül összevarrlak.

– Akkor helyi érzéstelenítést kérek.

– Nem vagyunk kórházban. Nincs helyi érzéstelenítım.

– Akkor csak varrd össze, Tyler. Kibírom a fájdalmat.

Igen, de én kibírom-e? A kezemre pillantottam. Tiszta – a

raktári mosdóban volt folyóvíz, és Ina segített gumikesztyőt

húznom, mielıtt Diane-hez nyúltam. Tiszta és gyakorlott. De

nem magabiztos.

Sosem finnyáskodtam a munkámban. Még egyetemista

koromban, boncoláskor sem, mindig képes voltam kizárni az

együttérzést, amelytıl átérezzük a más fájdalmát. Úgy tenni,

mintha a feltépett ér nem eleven emberi lényhez tartozna. Úgy

tenni, és a szükséges néhány percen át komolyan el is hinni.

De most remegett a kezem, és elgondolnom, hogy átszúrom a

tőt ezeken a véres húsdarabokon brutálisnak, végtelenül

kegyetlennek tetszett.

Diane a csuklómra tette a kezét, hogy ne remegjen.

– Ez olyan negyedik kori dolog – mondta.

– Micsoda?

– Úgy érzed, mintha a golyó rajtad ment volna át helyettem.

Igaz?

Döbbenten bólintottam.

– Ez olyan negyedik kori. Azt hiszem, azért van, hogy jobb

emberek legyünk. De mégis orvos vagy. Le kell küzdened.

– Ha nem sikerül – mondtam –, átadom Inának.

De sikerült. Valahogy. Megcsináltam.

Ina visszajött, miután beszélt Jalával.

– Ma szakszervezeti akció lett volna – mondta. – A rendırség

meg a Reformerek a kapuknál vannak, el akarják foglalni a

kikötıt. Konfliktus lesz. – Diane-re nézett. – Hogy vagy,

drágám?

– Jó kezekben – suttogta Diane. Rekedt volt a hangja.

Ina megnézte a mővemet.

– Szakszerő – mondta.

– Köszönöm – feleltem.

– A körülményekhez képest. De figyeljetek ide, figyeljetek!

Sürgısen el kell mennünk. Köztünk meg a börtön között most

csak egy munkáslázadás van. Azonnal fel kell szállnunk a

Capetown Marura.

– A rendırség keres minket?

– Nem hiszem, nem kifejezetten. Jakarta valamiféle

megállapodást kötött az amerikaiakkal, hogy általában véve

fojtsa el az emigrációt. A dokkokat azért fésülik át itt is, másutt

is igencsak nyíltan, hogy imponáljanak az USA kongresz-

szusában ülıknek. Persze nem lesz tartós. Túlságosan sok

pénz vándorol ahhoz egyik kézbıl a másikba, hogy igazán

felszámolják az ipart. De kozmetikai okokból nincs jobb, mint

amikor

rendırök

rángatnak

ki

embereket

teherhajók

gyomrából.

– Odajöttek Jala biztonsági házához – mondta Diane.

– Igen, tudnak rólad és dr. Dupree-rıl, szívesen ırizetbe

vennének titeket, de a rendırök nem ezért sorakoznak fel a

kapuknál. Még kifutnak hajók a kikötıbıl, de nem sokáig. A

szakszervezeti mozgalom erıs Teluk Bayurban. Harcolni fog.

Jala kiáltott be az ajtóból, nem értettem a szavait.

– Most tényleg mennünk kell – mondta Ina.

– Segíts hordágyat készítenem Diane-nek.

Diane megpróbált felülni.

– Tudok menni.

– Nem – mondta Ina. – Ebben szerintem Tylernak van igaza.

Próbálj nem mozogni.

Összehajtottuk

a

jutazsákot,

amolyan

függıágyfélét

készítettünk Diane-nek. Én fogtam az egyik végét, és Ina

odahívott egy izmosabb minangot, hogy fogja a másikat.

– Gyorsabban! – kiáltotta Jala, és kitessékelt minket az

esıbe.

Monszun idıszak. Monszun lett volna? A délelıtt olyan volt,

mint az alkonyat. A fellegek akár víztıl duzzadt villámok

siklottak Teluk Bayur szürke vize felett, eltakarták a nagy,

dupla testő tartályhajók tornyait és radarjait. A levegı forró és

áporodott volt. Bırig áztunk, amíg betettük Diane-t egy

várakozó autóba. Jala kis konvojt szervezett emigránsainak:

három autó és néhány nyitott tetejő, keménygumi kerekő kis

teherszállító jármő.

A Capetown Maru a magas beton kikötımóló végében,

mintegy kétszáz méternyire horgonyzott. Végig a rakparton az

ellenkezı irányban, túl a raktárakon és az ipari raktárakon és

a kövér piros-fehér Avigas tartályokon kikötımunkások sőrő

serege gyülekezett a kapuknál. Az esı dobolásán át hallottam,

amint valaki kézi hangosbeszélın át kiabál. Aztán olyan zajt,

amelyet lövések is adhattak.

– Befelé – mondta Jala, hogy üljek már be a hátsó ülésre,

ahol Diane úgy hajolt a sebe fölé, mintha imádkozna. –

Gyorsan, gyorsan. – İ ült a volánhoz.

Még egy pillantást vetettem az esıtıl homályos tömegre.

Futball-labda nagyságú valami emelkedett a tömeg fölé, a fehér

füst spiráljait húzva maga mögött. Könnygáz-tartály.

A kocsi elindult.

– Ez több a rendırségnél – mondta Jala, amint haladtunk végig

a kikötımólón. – A rendırség nem lenne ilyen ostoba. Ezek az

Új Reformerek. Utcai banditák Jakarta külvárosaiból a

kormány egyenruhájába öltöztetve.

Egyenruhák és fegyverek. És még több könnygáz, amelynek

felhıi belevegyültek az esıs párába. A tömeg széle foszlani

kezdett.

Távoli bumm hallatszott, és pár méternyire lángnyelv csapott

fel.

Jala látta a tükörben.

– Édes Istenem! Micsoda idióták! Valaki belelıhetett egy

olajoshordóba. A dokkok…

Szirénák süvítettek a víz felett, amíg mi követtük a part

vonalát. A tömeg most esett igazán pánikba. Most láthattam

elıször, hogyan tör be a rendırök sora a kikötı rácsos

kapuján. Az élboly nehézfegyverekkel jött, és fekete maszkokat

viselt.

Tőzoltóautó gördült ki egy épületbıl, és a kapu felé

szirénázott.

Mi felhajtottunk rámpák során, amíg egy szintre nem értünk

a Capetown Maru fıfedélzetével. A Capetown Maru fehérre és

rozsdás narancsszínőre festett, vén teherhajó volt. Rövid

fémhíd kötötte össze a mólót a fıfedélzettel, néhány minang

már sietett is rajta befelé.

Jala kiugrott a kocsiból. Mire kiszedtem a kocsiból Diane-t –

állt, erısen rám támaszkodva, a juta hordágyat otthagytuk –,

Jala már élénk vitában állt angolul a híd fejénél álló emberrel:

ha nem a hajó kapitánya vagy révkalauza volt, legalább akkora

tekintély, tömzsi fickó szikh turbánban, komoran összeszorított

szájjal.

– Hónapokkal ezelıtt megállapodtunk – mondta éppen Jala.

– …de ez az idı…

– …bármilyen idıben…

– …de a Kikötıi Hatóság engedélye nélkül…

– …csakhogy nincs Kikötıi Hatóság… nézze!

Jala szónoki gesztusnak szánta, hogy a fıkapu közelében

lévı olaj- és gáztartályokra mutatott, de a mozdulat közben az

egyik tartály felrobbant.

Én nem láttam. A robbanás ereje a betonra lökött, és a

tarkómon éreztem a forróságot. A hang hatalmas volt, de

megkésett gondolatként jött. Csengı füllel fordultam a

hátamra, amint tudtam. Az Avigas, gondoltam. Vagy az, amit

ott tároltak. Benzin. Kerozin. Főtıolaj, még nyers pálmaolaj is.

Vagy továbbterjedt a tőz, vagy a tapasztalatlan rendırök rossz

irányba lıttek. Elfordítottam a fejem, Diane-t kerestem, és

magam mellett találtam, inkább csodálkozó, mint rémült

arccal. Arra gondoltam: nem hallom az esıt. Ám akadt másik,

tisztán hallható, ijesztıbb hang: a hulló törmelék ping

csengése.

Fémdarabok,

némelyik

lángolt.

Ping,

amint

lepottyantak a betonra vagy a Capetown Maru fémfedélzetére.

– Fejeket le – kiáltotta Jala, a hangja mintha víz alól szólt

volna. – Fejeket le, mindenki fejeket le!

Próbáltam Diane testét a magaméval oltalmazni. Égı fém

záporozott ránk, vagy csobbant a sötét vízbe túl a hajón

néhány véget nem érı másodpercen át. Aztán egyszeriben vége

lett. Már csak az esı esett, lágyan, mint a seprővel simogatott

cintányér susogása.

Feltápászkodtunk. Jala már befelé lökdöste az embereket a

hídon, ijedten tekintgetve hátra, a lángnyelvekre.

– Nem biztos, hogy ez volt az utolsó! Fel a hajóra, mindenki,

rajta, rajta! – Felterelte az összes falubelit, túl a Capetown

emberein, akik oltották a tüzeket a fedélzeten, és kifutáshoz

készülıdtek.

A füstöt felénk fújta a szél, eltakarva az erıszakot a parton.

Feltámogattam

Diane-t

a

fedélzetre.

Minden

lépésnél

összerezzent, és a sebe szivárogni kezdett a kötésen át. Mi

keltünk át utoljára a hídon. Néhány matróz kezdte behúzni a

fémszerkezetet mögöttünk, kezük a kurblin, de szemük a parti

tőzoszlopon.

A fedélzet alatt felmordult a Capetown Maru hajtómőve. Jala

meglátott, és odajött, hogy a másik oldalról támogassa Diane-t.

Diane észlelte, hogy ott van, és megkérdezte.

– Biztonságban vagyunk?

– Addig nem, amíg el nem hagyjuk a kikötıt.

A zöldes-szürke vízen mindenütt kürtök és sípok harsantak.

Minden üzemképes hajó megindult a nyílt óceán felé. Jala

visszanézett a partra, és megdermedt.

– A poggyászod – mondta.

Az egyik kis teherszállítóra tették fel. Két viharvert, kemény

fedelő bırönd, tele papírokkal meg gyógyszerekkel meg digitális

memóriával. A kis teherszállítón, elhagyottan.

– Tegyétek vissza a hidat – mondta Jala a matrózoknak.

Azok csak bámultak rá, nem tudták, kell-e neki

engedelmeskedniük. Az elsı tiszt elindult a kapitányi híd felé.

Jala

felfuvalkodott,

és

mondott

valami

szenvedélyeset

számomra felismerhetetlen nyelven. A tengerészek vállat

vontak, és visszahelyezték a fémhíd végét a partra.

A hajtómő felbıgött.

Átrohantam a fémhídon, kongott alattam a rozsdás vas.

Felkaptam a bıröndöket. Még egyszer visszanéztem. A rakpart

szárazföld felıli vége felıl vagy egy tucatnyi egyenruhás Új

Reformer futott a Capetown Maru felé.

– Kifutni – ordította Jala, mintha az övé lenne a hajó –,

kifutni, kifutni, gyorsan, most!

A hidat kezdték behúzni. Feldobtam a bıröndöket a

fedélzetre, és utánuk másztam.

Sikerült átérnem, mielıtt a hajó megmozdult.

Aztán felrobbant egy újabb Avigas tartály, és a robbanás

ereje földhöz vágott mindannyiunkat.

ÁLMOK VILÁGÁBAN

AZ ORSZÁGÚTI kalózok és a szállítmányozók közti éjszakai

csatározások miatt a legjobb idıszakokban nehéz volt utazni. A

vibrálás csak rontott a helyzeten. Vibrálás idején nem

javasoltak semmiféle szükségtelen közlekedést, ám ez nem

akadályozta az embereket mégsem abba, hogy megpróbáljanak

eljutni

rokonokhoz,

barátokhoz,

sıt

egyes

esetekben

egyszerően kocsiba üljenek, és menjenek, amíg ki nem fogy az

üzemanyag. Gyorsan becsomagoltam néhány bıröndbe, amit

semmiképpen nem akartam hátrahagyni, így az archívum

anyagait is, amelyeket Jasontıl kaptam.

Aznap éjjel az Alvarado autóút zsúfolva volt, és a I-8-on sem

volt sokkal jobb a helyzet. Bıven volt idım elgondolkodni

annak az abszurditásán, amit tenni próbáltam.

Rohanok, hogy megmentsem egy másik férfi feleségét, egy

olyan asszonyt, aki egykor fontosabb volt nekem, mint

amennyire ez jó volt nekem. Amikor becsuktam a szemem, és

próbáltam elképzelni Diane Lawtont, immár nem láttam

egybefüggı képet, csak pillanatok és gesztusok elmosódott

montázsát. Diane hátrasimítja a haját az egyik kezével, a

másikkal St. Augustine-t, a kutyáját simogatja. Diane internet-

linket csempész a fivérének a szerszámos kamrába, ahol egy

kaszálógép hever szétszedve a földön. Diane Viktória korabeli

verseket olvas egy főzfa árnyékában, és mosolyog valamin a

szövegben, amit én nem értettem: Óráról órára érik a nyár vagy,

A kisbaba észre sem vette…

Diane, akinek a legfinomabb nézései és gesztusai mindig

arra utaltak, hogy szeret engem, legalábbis puhatolózva, de

akit mindig visszafogtak olyan erık, amelyeket nem értettem:

az apja, Jason, a Pörgés. A Pörgés volt az, gondoltam, amely

összekötött és szétválasztott minket, egymás melletti, de ajtó

nélküli szobákba zárt minket.

Éppen elhagytam El Centrót, amikor a rádió „jelentıs”

rendıri aktivitást jelzett Yumától nyugatra, ahol is legalább öt

kilométeres sor is állt. Úgy döntöttem, nem kockáztatom meg a

hosszadalmas

késlekedést,

és

ráfordultam

az

egyik

összekötıútra – a térképen ígéretesnek látszott –, amely az

üres sivatagon vezetett keresztül, hogy aztán majd rámegyek az

I-10-esre, amely Blythe közelében szeli át az állam határát.

Az út kevésbé volt zsúfolt, de azért forgalmas volt. A

vibrálástól a világ fordítottnak látszott, fenn fényesebbnek,

mint lenn. Idırıl idıre különösen széles fénycsík vonaglott

végig az északitól a déli látóhatár felé, mintha lyuk támadt

volna a Pörgés-hártyán, és a felgyorsult mindenség töredékei

ott behatolnának.

A telefonra gondoltam a zsebemben, Diane telefonjára,

amelynek a számát Simon hívta. Visszahívni nem tudtam:

Diane és a tanya száma – ha a tanyán voltak még – nem

szerepelt semmiféle telefonkönyvben. Szerettem volna felhívni

ıket. Szerettem volna, de féltem is tıle.

Ismét megnıtt a forgalom, ahogy az út közeledett az állami

autópályához Palo Verde közelében. Immár éjfélre járt, és

legfeljebb óránként 50 kilométeres sebességgel haladtam. Arra

gondoltam, aludnom kéne. Szükségem van rá. Úgy döntöttem,

jobb lesz aludnom, feladni éjszakára, idıt hagyni a

forgalomnak, hogy csillapodjon kissé. De nem akartam a

kocsiban aludni. Ahány álló kocsit láttam, mindet kirabolták,

csomagtartóik akár a tátott szájak.

A Ripley nevő kisvárostól délre egy nap fakította, homok

horzsolta SZÁLLÁS feliratot vettem észre, bár alig lehetett

elolvasni a reflektor fényében meg egy kétsávos, kövezett utat,

amely levitt az autópályáról.

Lekanyarodtam. Öt perc múlva épületegyüttes elıtt találtam

magam, amely motel volt vagy lehetett egykor, patkó alakban

elhelyezkedı szobák két szinten egy medence körül, amely

üresen tátongott a vibráló égbolt alatt. Kiszálltam a kocsiból,

becsengettem.

A kapu távirányításos volt, biztos messzeségbıl lehetett

mőködtetni, felette tenyérnyi videókamera. A kamera mozdult,

hogy

végigpásztázzon

rajtam,

ugyanekkor

hangszóró

emelkedett az autó ablakának magasságába. Valahonnan, a

motel pincéjébıl vagy elıcsarnokából néhány taktusnyi zenét

hallottam. Nem programozott zenét, csak háttérmuzsikát.

Aztán emberi hangot. Nyers, fémes, barátságtalan hangot.

– Ma éjjel nem fogadunk vendéget.

Pár perc múlva újra csengettem. És a hang visszatért.

– Mit nem értett?

– Készpénzzel fizetek – mondtam, ha számít. Nem

alkudozom.

– Nincs üzlet. Sajnálom, haver.

– Oké, várjon… nézze, alhatok a kocsiban is, de nem

mehetnék be a területre, hogy legalább egy kicsit védve legyek?

Az épület mögött parkolnék, ahol nem látnak az útról.

– Bocs. Ma éjjel nem. Menjen tovább.

Csend. Múló percek. Tücsök ciripelt a motel elıtti kis

pálmás-murvás oázisban. Újra becsengettem. A tulaj gyorsan

visszajött.

– Meg kell mondanom, hogy idebenn van fegyverünk, és már

kissé bepipultunk. Jobban tenné, ha elmenne.

– „Harlemi hátsóudvar” – mondtam.

– Tessék?

– A dal, amelyik éppen megy. Ellington, igaz? „Harlemi

hátsóudvar”. Ellington ötvenes évekbeli bandájának hangzik.

Újabb hosszú csend, bár a hangszóróban volt élet. Majdnem

biztos voltam benne, hogy igazam van, bár évek óta nem

hallottam az Ellington nótát.

A zene elhallgatott, ütem közepén szakadt félbe vékony

fonala..

– Más is van a kocsiban magával?

Letekertem az ablakot, felkapcsoltam az utastérben lévı

lámpát. A kamera körbefordult, aztán újra visszatért rám.

– Rendben – mondta a hang. – Oké. Mondja meg, ki

trombitál azon a lemezen, és kinyitom a kaput.

Trombitál?

Amikor

Duke

Ellington

ötvenes

évekbeli

bandájára gondoltam, Paul Gonsalvez jutott az eszembe, de ı

szaxofonozott. Több trombitás is megfordult Ellingtonnál. Cat

Anderson? Willie Cook? Nagyon régen volt.

– Ray Nance – mondtam.

– Nem. Clark Terry. De azt hiszem, azért bejöhet.

A tulaj kijött elém, amikor a bejárat elé kanyarodtam. Magas

férfi volt, talán ha negyvenéves, farmerban, bı, kockás ingben.

Óvatosan végigmért.

– Már meg ne sértıdjön – mondta –, de amikor elıször

történt ez… – Az égboltra mutatott. A vibrálástól a bıre

sárgállt, a falon a vakolat beteges okkerszínt öltött. – Nos,

amikor lezárták a határt Blythe-nál, itt az emberek verekedtek

a szobákért. A szó szoros értelmében. Pár fickó fegyvert fogott

rám, pont ott, ahol maga áll. Amit azon az éjszakán kerestem,

annak a dupláját költöttem tatarozásra. Az emberek ittak a

szobákban, okádtak, mindent szétszedtek. A tízesen még

rosszabb volt. Az Ehrenberg melletti Days Inn éjszakai portását

leszúrták. Akkor építtettem a biztonsági kerítést, közvetlenül

az után. Most, mihelyt elkezdıdik a vibrálás, eloltom a KIADÓ

SZOBÁK táblát, és bezárok, amíg véget nem ér.

– És Duke-ot hallgat – mondtam. Mosolygott. Bementünk,

hogy bejelentkezzek.

– Duke-ot – mondta –, vagy Popst vagy Dizt. Milest, ha olyan

hangulatban vagyok. – Az igazi rajongó tegezı viszonya a

halottakkal. – 1965 utántól semmit. – A barátságtalanul

megvilágított,

jellegtelen

kárpitokkal

és

ısi

western

motívumokkal díszített recepciótól egy ajtón át be lehetett látni

a tulaj belsı szentélyébe – úgy látszott, a férfi itt lakik –

ahonnan megint csak zene szivárgott ki. A férfi megnézte a

hitelkártyámat.

– DR. Dupree – nyújtotta a kezét. – Allen Fulton vagyok.

Arizonába tart?

Elmondtam neki, hogy leszorultam az államokat összekötı

gyorsforgalmiról a határ közelében.

– Nem tudom, jobban jár-e a tízessel. Az ilyen éjszakákon

mintha Los Angelesbıl mindenki keletre akarna menni. Mintha

a vibrálás valami földrengés vagy cunami volna.

– Nemsokára megint úton leszek.

Adott egy kulcsot.

– Aludjon egy kicsit. Az sosem árt.

– Jó lesz a hitelkártya? Ha készpénzt inkább…

– A kártya éppen olyan jó, mint a készpénz, amíg nem jön a

világvége. És ha eljön, nem hinném, hogy lesz idım megbánni.

Nevetett. Mosolyogni próbáltam.

Tíz perc múlva teljesen felöltözve feküdtem a kemény ágyon

a szobában, amely illatosított fertıtlenítıtıl és túlságosan

nyirkos légkondicionálótól szaglott, és azon rágódtam, nem

kellett volna-e az úton maradnom inkább. A telefont az ágy

mellé tettem, lecsuktam a szemem, és habozás nélkül

elaludtam.

És nem egészen egy óra múlva felébredtem, éberen, bár nem

tudtam, miért.

Felültem, végignéztem a szobán, összevetve a szürke

árnyakat meg a sötétséget az emlékeimmel. A figyelmem végül

az ablak négyszögén állapodott meg, ahol a sárga függönyön át

lüktetett a fény, amikor a legutóbb rápillantottam.

A vibrálás megszőnt.

Amitıl jobban kellett volna aludnom, ebben a szelídebb

sötétben, de tudtam, ahogyan az ilyen dolgokat tudni szokás,

hogy lehetetlen aludnom. Kis idıre sikerült úrrá lennem

magamon, de vége, kár is próbálkoznom.

Kávét fıztem a szobához tartozó kis kávéfızın, ittam egy

csészével.

Félóra

múlva

újra

megnéztem

az

órámat.

Háromnegyed kettı. Az éj sőrője. Az elveszített objektivitás

zónája. Akár le is zuhanyozhatok, és indulhatok tovább.

Fürdés

után

felöltöztem,

és

végigmentem

a

néma

betonfolyosón a recepcióra, arra számítottam, hogy a kulcsot

bedobom a postaládába; de Fulton, a tulajdonos még ébren

volt, televízió fénye lüktetett a hátsó szobájából. Kidugta a fejét,

amikor hallotta nyílni az ajtót.

Furán festett. Talán kicsit részeg volt, talán inkább drogos.

Addig pislogott rám, amíg felismert.

– DR. Dupree – mondta.

– Nem szívesen háborgatom újra. De tovább kell mennem.

Azért köszönöm a vendégszeretetét.

– Nem kell magyarázkodni – mondta. – Sok szerencsét.

Remélem, eljut valahová napkelte elıtt.

– Én is remélem.

– Én, én csak tévézek.

– Ó?

Nem tudtam, mirıl beszél.

– Levettem a hangot. Nem akarom felébreszteni Jodyt.

Említettem már Jodyt? A lányom. Tízéves. A mamája La

Jollában él egy bútorasztalossal. Jody nálam tölti a nyarakat.

Itt kinn, a sivatagban, micsoda sors, mi?

– Hát…

– De nem akarom felébreszteni. – Egyszeriben elkomorodott.

– Baj? Hogy hagyom, hogy átaludja? Vagy amilyen sokáig csak

aludni tud? Vagy mégis fel kellene ébresztenem? Jut eszembe,

hogy sosem látta ıket. Tízéves. Sosem látta ıket. Azt hiszem,

ez az utolsó lehetısége.

– Sajnálom, de nem egészen értem…

– De most mások. Nem olyanok, ahogyan emlékeztem. Nem

mintha valaha is értettem volna hozzá… de régen, ha az ember

sok éjszakát töltött idekinn, egészen jól megismerte ıket.

– Kiket?

Pislogott.

– A csillagokat – mondta.

Kimentünk az üres medencéhez, hogy felnézzünk a csillagokra.

A medencét régen tölthették fel. Por és homok állt

halmokban a fenekén, és valaki bíborvörös falfirkákkal

borította be a falait. Szél ütögette a táblát (ÚSZÓMESTER

NINCS) a kerítéshez. A meleg szél keletrıl fújt.

A csillagok.

– Látja? – mondta. – Mások. Nem látom a régi csillagképek

egyikét sem. Mintha minden úgy… szétszóródott volna.

Pár milliárd év alatt ez lehetséges. Minden öregszik, még az

égbolt

is;

minden

maximális

energiaveszteségre,

rendetlenségre, véletlenszerőségre törekszik. A galaktikát,

amelyben élünk az utóbbi hárommilliárd évben láthatatlan

erıszak vonta kínpadra, tartalmát összekeverte egy kisebb

társ-galaktikáéval (a régi katalógusokban M41), amíg a

csillagok értelmetlenül szét nem szóródtak az égbolton. Mintha

az idı durva kezét láttuk volna.

– Jól van, dr. Dupree? – kérdezte Fulton. – Talán le kéne

ülnie.

Megroggyant a lábam, igen. Leültem a gumírozott betonra a

medence sekélyebbik végénél, és egyre az eget bámultam.

Sosem láttam ilyen gyönyörőt és rémítıt.

– Csak néhány óránk van napkeltéig – mondta gyászosan

Fulton.

Itt. Keletebbre, valahol az Atlanti-óceán felett a nap már

elérte a láthatárt. Meg akartam tıle kérdezni, de a recepció

ajtajából egy hangocska megakadályozott benne.

– Apu? Hallottam, beszélgetsz.

Jody lesz, a lánya. A kislány bizonytalanul tett felénk egy

lépést. Fehér pizsamát és be nem főzött tornacipıt viselt, hogy

a lábát védje. Széles, egyszerő-de-szép pofikája és álmos szeme

volt.

– Gyere csak, kincsem – mondta Fulton. – Ülj a nyakamba,

és nézz fel az égre!

A kislány értetlenül odaballagott. Fulton a vállára ültette,

hogy közelebb legyen a csillogó sötétséghez.

– Nézd – mondta mosolyogva, miközben peregni kezdtek az

arcán a könnyek. – Nézd csak, Jody. Nézd, milyen messzire

ellátsz ma éjjel! Ma éjjel ellátsz gyakorlatilag mindennek

egészen a végéig.

Visszamentem még egyszer a szobába, hogy megnézzem a

tévében a híreket – Fulton azt mondta, hogy a legtöbb

kábeltelevízióban még adás van.

A vibrálás egy órával korábban ért véget. Egyszerően eltőnt,

a Pörgés-hártyával együtt. A Pörgés éppoly csendesen ért véget,

ahogyan elkezdıdött, semmi fanfar, semmi zaj, kivéve a

megfejthetetlen statikus zörejeket a bolygó napos oldaláról.

A Nap.

Három milliárd évvel idısebb és megváltozott ahhoz képest,

amilyen

volt,

amikor

a

Pörgés

elzárta.

Próbáltam

visszaemlékezni, mit mondott Jase a Nap jelenlegi állapotáról.

Gyilkos, nem kétséges; kívül kerültünk a lakható zónán; ezt

mindenki tudta. A felforró óceánok témáját megvitatta a sajtó;

de ott tartunk-e már? Délre meghalunk, vagy elhúzzuk a jövı

hét végéig?

Számít?

Bekapcsoltam a motelszoba kis videópaneljét, és élı adást

láttam New York Citybıl. Még nem tört ki nagyobb pánik.

Túlságosan sokan aludtak még, vagy készülıdtek a reggeli

munkába menésre amikor felkeltek, és meglátták a csillagokat,

és levonták a nyilvánvaló következtetést. Ennek a kábeltévének

a csapata, mintegy az újságírói hısiesség lázálmában, felállított

a háztetın egy kamerát, amely kelet felé nézett a Staten

Islanden lévı Todt Hill tetejérıl. Halvány volt a fény, a keleti

égbolt kissé világosodott, de még üres volt. Két magát tartani

alig bíró bemondó sorra olvasta fel a frissen faxolt

nyilatkozatokat.

Európával nem lehetett kapcsolatot teremteni a vibrálás vége

óta. Ez lehet elektrosztatikus interferencia, a szőretlen napfény

kioltja

az

aerostatok

által

közvetített

jeleket.

Korai

szörnyőséges következtetéseket levonni.

– És mint mindig – mondta az egyik bemondó –, bár

hivatalos reagálásról még nem tudunk, a legokosabb, ha nem

mozdulnak ki, és velünk maradnak, amíg tisztázzuk a dolgot.

Nem hinném, hogy ne lenne helyénvaló azt kérni az

emberektıl, hogy maradjanak otthon, ha lehetséges.

– Ha bármikor – erısítette meg a társa –, hát ma az emberek

igazán szeretnének a családjukkal lenni.

Ültem a motelszoba ágyának szélén, és néztem a felkelı

napot.

A magasan elhelyezett kamera pillantotta meg elıször mint

bíborvörös felhıréteget, amely az Atlanti-óceán olajosan fénylı

vize fölé emelkedik. Aztán izzó félholdnyi látszott belıle, és a

lencsék elé szőrık siklottak, hogy tompítsák a vakító

ragyogást.

Az esemény nagyságát nemigen lehetett elemezni, de a nap

feljött (nem volt teljesen vörös, inkább rozsdás narancspiros,

ha nem a kamera lencséi torzítottak), és még jobban, és még

tovább emelkedett, és ott lebegett az óceán felett, Queens és

Manhattan felett, sokkal nagyobb volt, mint amilyen

elfogadható égitest lehetett, inkább borostyán fénnyel telt,

hatalmas ballonhoz hasonlított.

Vártam valami kommentárt, de a kép néma maradt, amíg át

nem

vágtak

a

közép-nyugatra,

a

hálózat

központi

fıhadiszállására, ahol egy másik riporter, annyira zilált, hogy

állandó mősorvezetı aligha lehetett, elmakogott néhány

további, forrás megjelölése nélküli és hiábavaló figyelmeztetést.

Kikapcsoltam.

És kivittem orvosi táskámat és bıröndömet a kocsiba.

Fulton és Jody kijöttek az irodából, hogy elbúcsúztassanak.

Egyszeriben régi barátaim lettek, és sajnálták, hogy elmegyek.

Jody most ijedtnek látszott.

– Jody beszélt a mamájával – mondta Fulton. – Nem hinném,

hogy a mamája hallott a csillagokról.

Próbáltam nem elképzelni a hajnali ébresztı telefont, amint

Jody telefonál a sivatagból, hogy bejelentse, amit a mamája

azonnal a közelgı világvégének ért. Jody mamáját, aki úgy

próbál hite szerint végsı búcsút mondani a lányának, hogy ne

rémítse halálra, óvni próbálja a viharos sebességgel rátörı

igazságtól.

Jody most apjához bújt, és Fulton átkarolta, csak

gyengédség maradt kettejük között.

– Muszáj elmennie? – kérdezte Jody.

Azt mondtam, muszáj.

– Mert maradhat, ha akar. Apu azt mondta.

– Mr. Dupree orvos – mondta gyengéden Fulton. –

Valószínőleg beteghez hívták.

– Úgy van – feleltem.

Valami csodálatos történt az autópálya kelet felé tartó sávjain

aznap reggel. Sokan viselkedtek komiszul azokban az órákban,

amelyeket a végsıknek hittek. Mintha a vibrálások csak

próbák lettek volna a mostani, kevésbé vitatható végítélethez.

Mindenki hallotta a jóslatokat: lángoló erdık, perzselı hıség,

izzó gızzé átalakuló tengerek. Az egyetlen kérdés az volt, hogy

egy napig tart-e majd vagy egy hétig, egy hónapig.

Így hát betörtük a kirakatokat, és elvettük, amire vágytunk,

azokat az apróságokat, amelyeket az élet megtagadott tılünk;

férfiak próbáltak megerıszakolni nıket, és néhányuknak rá

kellett jönniük, hogy a gátlásoktól mások is megszabadultak,

mert a kiszemelt áldozatnak ugyanazok az események meglepı

erıt adtak a szemkitoláshoz vagy a herék szétrúgásához; régi

tartozásokat egyenlítettek ki lövésekkel, de vaktában is

lıdöztek. Megszámlálhatatlan öngyilkosságot követtek el.

(Mollyra gondoltam: ha az elsı vibráláskor nem halt meg, most

már biztosan halott volt, és talán elégedetten halt meg, hogy

ilyen logikusan beteljesül logikus terve. Ezért életemben

elıször sírni tudtam volna érte.)

De felbukkantak az emberiesség szigetei is, és történtek

hısies jócselekedetek is. Az államok közötti 10-es út az

arizonai határnál ilyen volt.

A

vibrálás

idején

egy

Nemzeti

Gárda

különítmény

állomásozott a Colorado folyón átvezetı hídnál. A vibrálás

befejezıdése után a katonák eltőntek, talán visszahívták ıket,

vagy egyszerően dezertáltak, és hazamentek. Nélkülük a híd

zőrzavaros, járhatatlan szőkületté válhatott volna.

De nem. Szelíden haladt a közlekedés mindkét irányban.

Tucatnyi civil, önkéntesek vették át a forgalom irányítását a

csomagtartójukból elıszedett erıs zseblámpákkal. És még a

nagyon sietık – akiknek hajnal elıtt el kellett jutniuk Új-

Mexikóba, Texasba, sıt Louisianába, ha addig ki nem fogy az

üzemanyaguk – is szemlátomást megértették, hogy erre

szükség volt, hogy a sort úgysem tudnák megelızni, csak a

türelem segíthet. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, vagy

hogy a jóakarat és a körülmények miféle összeesküvése okozta.

Talán az emberi jóság, talán az idıjárás: a kelet felıl felénk

dübörgı végítélet ellenére az éjszaka perverzül kellemes volt.

Szétszórt csillagok a hővös, tiszta égen; feltámadó szellı, amely

elfújta a kipufogók bőzét, és oly lágyan ért az ember arcához az

ablakon át, akár az édesanyja keze.

Arra gondoltam, jelentkezem önkéntesnek az egyik helyi

kórházba – Blythe-ban a Palo Verdébe, ahol egyszer jártam

konzultáción vagy Parkerban a La Paz Regionálisba. De mi

célja lett volna? Ami közeledett, arra nem volt gyógymód. Csak

tüneti kezelés, morfium, heroin, Molly útja, ha a gyógyszeres

szekrényeket még nem fosztották ki.

És amit Fulton mondott Jodynak, az lényegében igaz volt:

beteghez hívtak.

Küldetésem volt. Immár persze rögeszmés. Bármi baja van

Diane-nek, azt sem gyógyíthatom már meg. Miért menjek hát el

az út végéig? Hogy tegyek még valamit a világvégekor, az

elfoglalt kéz nem remeg, az elfoglalt elme nem esik pánikba; de

mindez nem magyarázta a sietséget, a zsigeri vágyat, hogy

lássam Diane-t, amely útnak indított a vibrálás alatt és

amelyet egyre erısebben éreztem.

Blythe után, a sötétbe borult boltok és az ostromlott

benzinkút körül kialakult ökölharc nyomasztó képei után az út

kinyílt, az ég sötétebb lett, szikráztak a csillagok. Éppen erre

gondoltam, amikor megszólalt a telefon.

Kis híján letértem az útról, amint fékezve a zsebemben

kotorásztam, és az addig mögöttem haladó teherautó

megelızött.

– Tyler – mondta Simon.

Mielıtt folytathatta volna, közbeszóltam.

– Add meg a számot, amelyiken visszahívhatlak, mielıtt

leteszed, vagy megszakad a vonal. Hogy el tudjalak érni.

– Nem szabad. Én…

– Magán telefonról hívsz, vagy a házéról?

– Lényegében magán, csak helyi hívásokra használjuk. Most

nálam van, de máskor Aaronnál, így…

– Csak akkor hívlak, ha muszáj.

– Mindegy, úgysem számít már. – Megadta a számot. – De

láttad az eget, Tyler? Feltételezem, hiszen ébren vagy. Ez a

világ utolsó éjszakája, igaz?

Miért tılem kérded? – gondoltam. Simon immár évtizedek óta

élte a végnapokat. Neki tudnia kellett.

– Diane-rıl beszélj – mondtam.

– Elnézést akartam kérni a hívásért. Mert hiszen tudod, mi

történik.

– Hogy van?

– Éppen ezt mondom. Nem számít.

– Meghalt?

Hosszú szünet. Sértıdötten szólalt meg újra.

– Nem. Nem halt meg. Nem errıl van szó.

– Lebeg a levegıben, várja az Eksztázist?

– Nem kell gúnyolnod a hitemet – mondta Simon. (És nem

állhattam meg, hogy le ne fordítsam a mondatot: hitemet

mondott, nem hitünket.)

– Mert ha nem, talán mégis szüksége van orvosra. Beteg

még, Simon?

– Igen, de…

– Mi baja? Mik a tünetek?

– Egy óra múlva felkel a nap, Tyler. Nyilván tudod, mit jelent

ez.

– Egyáltalán nem tudom, mit jelent. És úton vagyok, hajnal

elıtt még a tanyára érhetek.

– Jaj, ne, az nem jó… ne, én…

– Miért ne? Ha itt a világvége, miért ne lehetnék ott?

– Nem érted. Ami történik, az nem csak az, hogy a világ véget

ér. Születik egy új is.

– Pontosabban mi baja Diane-nek? Beszélhetek vele?

Simon hangja remegni kezdett. Férfi az összeomlás szélén.

Mindannyian az összeomlás szélén vagyunk.

– Csak suttogni tud. Nem kap levegıt. Gyenge. Sokat fogyott.

– Mióta tart ez?

– Nem tudom. Úgy értem, fokozatosan kezdıdött…

– Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy beteg?

– Hetekkel ezelıtt. Vagy talán… visszatekintve… nos…

hónapokkal ezelıtt.

– Látta orvos? – Csend. – Simon?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem látszott szükségesnek.

– Nem látszott szükségesnek?

– Dan atya nem engedte.

És megmondtad Dan atyának, hogy dögöljön meg? –

gondoltam.

– Remélem, meggondolta magát.

– Nem…

– Mert, ha nem, a segítségedre lesz szükségem, hogy

bejussak Diane-hez.

Már a kijárat közelében jártam, csak halványan emlékeztem

rá, de a térképen be volt jelölve. Le az autóútról valami

csontszáraz bozót felé a névtelen földúton.

– Diane kérte, hogy jöjjek? – kérdeztem.

Csend.

– Simon? İ kérte?

– Igen.

– Mondd meg neki, hogy mihelyt tudok, ott leszek.

– Ne, Tyler… Tyler, bajos dolgok történnek a tanyán. Nem

sétálhatsz be.

Bajos dolgok?

– Azt hittem, egy új világ születik.

– Vérben születik – mondta Simon.

A REGGEL ÉS AZ ESTE

FELÉRTEM a nem túlságosan magas gerincre, amely a Condon

tanyára nézett, és úgy parkoltam, hogy ne lássák a házból a

kocsit. Amikor eloltottam a reflektort, láttam a hajnal elıtti

izzást keleten, az új csillagokat kezdte elmosni a vészjósló

világosodás.

Akkor kezdtem reszketni.

Nem tudtam úrrá lenni rajta. Kinyitottam az ajtót, kiestem a

kocsiból, és nagy akaraterıvel feltápászkodtam. A táj úgy

emelkedett ki a sötétbıl, mint valami elveszett földrész, barna

dombok, a sivatagnak visszaadott, elhanyagolt legelı, a

hosszú, enyhe lanka a távoli tanyaházig. Kaktuszok és pusztai

kórok reszkettek a szélben. Reszkettem én is. Félelem volt:

nem az a visszafogott intellektuális nyugtalanság, amellyel

mind együtt éltünk a Pörgés kezdete óta, de zsigeri félelem,

olyan rettegés, mint az izmok és a belsı szervek betegsége.

Lejárt az idı a Halálsoron. A nagykorúság napja. Vesztıhelyre

vivı kocsik és akasztófák közelednek keletrıl.

Megfordult a fejemben, vajon ennyire fél-e Diane is.

Megfordult a fejemben, tudok-e vigaszt nyújtani neki. Maradt-e

még bennem vigasz.

Feltámadt a szél, port és homokot söpört végig a száraz úton

a gerincen. Talán a szél a felpüffedt nap elsı hírhozója, szél a

világ forró felérıl.

Lekuporodtam ott, ahol, azt reméltem, nem láthatnak, még

mindig remegve, és sikerült beütnöm Simon számát a

telefonba.

Pár csörgés után felvette. A fülemre szorítottam a készüléket,

hogy ne halljam a szelet.

– Nem kéne ezt tenned – mondta.

– Megzavarom az Eksztázist?

– Nem tudok beszélni.

– Hol van Diane, Simon? A ház melyik részében?

– Te hol vagy?

– Itt a dombon. – Az ég világosabb lett, másodpercenként

egyre világosabb, tört bíbor a nyugati láthatáron. Tisztán

láttam a tanyaházat. Nemigen változott a látogatásom óta eltelt

évek alatt. A kinti pajtát mintha kicsit felújították volna,

tisztára meszelték, megjavították.

Ami nyugtalanítóbb volt, hogy a pajtával párhuzamosan

árkot ástak, mellette földsánc húzódott.

Nemrégiben elkészült csatorna talán. Vagy víztisztító tartály.

Vagy tömegsír.

– Megyek és megnézem Diane-t – mondtam.

– Lehetetlen.

– Feltételezem, hogy a házban van. Az egyik emeleti

hálószobában. Igaz?

– Ha megnézed is…

– Mondd meg neki, hogy jövök, Simon.

Odalenn egy alakot láttam mozogni a ház és a pajta között.

Nem Simont. Nem is Aaron Sorleyt, hacsak Aaron testvér nem

fogyott legalább ötven kilót. Valószínőleg Dan Condon atyát.

Mindkét kezében egy-egy vödör vizet cipelt. Sietni látszott.

Valami éppen történt a pajtában.

– Az életedet kockáztatod itt – mondta Simon.

Elnevettem magam. Önkéntelenül.

– A pajtában vagy, vagy a házban? – kérdeztem aztán. –

Condon a pajtában van, igaz? Mi van Sorleyval és McIsaac-kel?

Hogyan kerülhetem el ıket?

Mintha meleg kéz markolta volna meg a tarkómat.

Megfordultam.

A napfény volt az. A nap pereme a láthatár fölé kúszott. A

kocsim, a kerítés, a sziklák, a satnya sövény, minden lila

árnyékot vetett.

– Tyler? Tyler, nem tudod elkerülni ıket. Muszáj…

De Simon hangja beleveszett a recsegésbe. A nap teljes fénye

elérhette a hívást továbbító aerostatot, eltörölte a jelet.

Ösztönösen megnyomtam a visszahívás gombot, de a telefon

használhatatlan volt.

Ott kuporogtam, amíg feljött a nap háromnegyede, hol azt

néztem, hol elfordítottam a tekintetem, megbővölten és

rémülten. A korong hatalmas és rozsdás narancsvörös volt.

Napfoltok másztak rajta, mint gennyes kelések. Idırıl idıre a

köröttem elterülı sivatag pora takarta el.

Aztán felálltam. Talán már meghaltam. Talán halálos

sugáradagot kaptam, anélkül, hogy tudtam volna. A hıség

elviselhetı volt, egyelıre, de a rossz történhetett sejtszinten is,

talán röntgensugarak hasították a levegıt, mint a láthatatlan

puskagolyók. Így hát felálltam, és elindultam lefelé a döngölt

földúton

a

jól

látható

tanyaház

felé,

fegyvertelenül.

Fegyvertelenül és zavartalanul, legalábbis addig, amíg a fa-

tornáchoz nem értem, amíg Sorley testvér elı nem ugrott mind

a százötven kilójával az ajtóból, és puskatussal fejbe nem

csapott.

Sorley testvér nem ölt meg, feltehetıleg azért, mert nem

óhajtotta véres kézzel fogadni az Eksztázist. E helyett belökött

egy üres emeleti hálószobába, és rám zárta az ajtót.

Eltelt jó pár óra, amíg sikerült hányinger hullámok nélkül

felülnöm.

Amikor a szédülés enyhült, az ablakhoz mentem, és

felhúztam a sárga papírrolót. Ebbıl a szögbıl a nap a ház

mögött volt, a földet meg a pajtát tüzes narancsvörös ragyogás

fürösztötte. Már brutális forróság volt, de legalább nem égett

semmi. Egy macska, rá se hederítve a lángoló égboltra,

poshadt vizet lefetyelt egy árnyas árokból. Úgy véltem, a

macska talán megéli a napnyugtát. Talán én is.

Megpróbáltam felhúzni az ısöreg ablakkeretet – nem mintha

az emeletrıl ki tudtam volna lépni –, de nem egyszerően zárva

volt; a tolókeretet elvágták, az ellensúlyokat eltávolították, és

az egészet vastagon és véglegesen befestették évekkel

korábban.

A szobában nem volt az ágyon kívül bútor, más szerszám

sem, csak a zsebemben a használhatatlan telefon.

Az egyetlen ajtó vastag, tömör fából készült, nemigen lett

volna erım széttörni. Lehet, hogy Diane csak méterekre van

tılem, csak egy fal választ el minket. De ezt nem tudhattam, ki

sem deríthettem.

Már attól, hogy megpróbáltam összefüggıen gondolkodni,

erıs, hányingert okozó fájdalom állt a fejembe ott, ahol véres

volt. Újra le kellett feküdnöm.

Délután közepére csendesedett a szél. Amikor vissza-

támolyogtam az ablakhoz, megláttam a napkorong szélét a ház

meg a pajta felett, akkora volt, hogy szüntelenül zuhanni

látszott, olyannyira közel, hogy meg lehetett volna érinteni.

Az emeleti hálószobákban a hımérséklet reggel óta

egyfolytában emelkedett. Megmérni nem tudtam, de lehetett

vagy 38 Celsius-fok, és még emelkedett. Hıség, de ölni nem

képes, legalábbis nem egyszerre, nem azonnal. Sajnáltam,

hogy nincs velem Jason, hogy elmagyarázza a globális

pusztulás termodinamikáját. Talán még le is tudná rajzolni,

hol éri el a görbe a halálos határát.

A felhevült földbıl remegı párát varázsolt elı a forróság.

Dan Condon többször is ide-oda közlekedett a ház meg a

pajta között. Könnyő volt felismerni a narancsvörös nappali

fénynél, volt benne valami tizenkilencedik századi, a szögletes

szakállában meg a ragyás, csúf arcában: Lincoln farmerban, a

hosszú lábával, a céltudatosságával. Akkor sem nézett fel,

amikor ököllel ütöttem az üveget.

Aztán kopogtattam körben a falakon, hátha Diane

visszakopog. De nem jött válasz.

Aztán újra szédülni kezdtem, és visszazuhantam az ágyra,

fojtogatott a zárt szoba levegıje, az ágynemő izzadságban

úszott.

Elaludtam, vagy elvesztettem az eszméletemet.

Amikor felébredtem, azt hittem, ég a szoba, de csupán a hıség

meg a lehetetlenül rikító naplemente együttes hatása volt.

Megint az ablakhoz mentem.

A nap átgördült a nyugati láthatárra, és látható sebességgel

ereszkedett lefelé. Nagy magasságban finom felhık kúsztak a

sötétedı égre, a máris megperzselt földbıl felgyülemlett

nedvesség cseppjei. Láttam, hogy valaki legurította a kocsimat

a dombról, és a pajtától balra állt meg vele. És a kulcsokat

magához vette, biztosan. Nem mintha lett volna a kocsiban

annyi benzin, hogy hasznunkra legyen.

De túléltem ezt a napot. Azt gondoltam: túléltük ezt a napot.

Mindketten. Diane meg én. És nem kétséges, hogy további

milliók. Ez volt tehát az apokalipszis lassú változata.

Apránként fogunk megsülni; de ha nem, akkor a földi

ökoszisztéma merül ki.

A püffedt nap végül eltőnt. Egyszeriben tíz fokkal hővösebb

lett.

A fátyolos felhıkön át néhány elszórt csillag látszott.

Nem ettem, és fájt a szomjúság. Talán az volt Condon terve,

hogy itt hagy kiszáradni… vagy egyszerően megfeledkezett

rólam. El sem tudtam képzelni, hogyan dolgozza fel ezeket az

eseményeket Dan atya elméje, hogy védettnek érzi-e magát,

vagy fél, vagy mindkettı.

A szobában sötét lett. Lámpa egyáltalán nem volt. De halk

pöfögést hallottam, csak benzinmotoros generátor lehetett, és a

földszinti ablakokból meg a pajtából fény áradt ki.

Nekem meg semmi más gépezetem nem volt, csak a telefon.

Elıvettem a zsebembıl, és bekapcsoltam, csak úgy, hogy

lássam a foszforeszkáló képernyıt.

Aztán más jutott az eszembe.

– Simon?

Csend.

– Simon, te vagy az? Hallasz engem?

Csend. Aztán fémes, digitalizált hang.

– Halálra rémítettél. Azt hittem, ez a vacak bedöglött.

– Csak nappal nem mőködik.

A napzaj elnyomta a nagy magasságban lévı aerostatok

adását. De most a Föld eltakarta elılünk a Napot. Lehet, hogy

az aerostatok károsodtak – a jel gyenge és recsegı volt –, de

egyelıre elegendı volt a visszaverıdés.

–

Sajnálom,

ami

veled

történt

–

mondta

–,

de

figyelmeztettelek.

– Hol vagy? A pajtában vagy a házban?

Szünet.

– A házban.

– Egész nap lestem, de nem láttam Condon feleségét, vagy

Sorley feleségét és gyerekeit. Sem a McIsaac családot. Mi

történt velük?

– Elmentek.

– Biztos vagy ebben?

– Biztos vagyok-e? Persze. Nem csak Diane betegedett meg.

İ csak utoljára. Elıször Teddy McIsaac kislánya lett beteg.

Aztán a fia, aztán maga Teddy. Amikor úgy nézett ki, hogy a

srácok – nos, hát tudod, nyilvánvalóan nagyon betegek,

betegek, és nem javul az állapotuk, nos, akkor feltette ıket a

furgonjára, és elhajtott. Dan atya felesége is velük ment.

– Ez mikor történt?

– Pár hónapja. Aaron felesége és gyerekei nem sokkal utánuk

mentek el. Elhagyta ıket a hitük. És féltek, hogy elkapnak

valamit.

– Láttad ıket elmenni? Biztos vagy benne?

– Igen, miért ne lennék?

– A pajta melletti árok nagyon úgy fest, mintha belétemettek

volna valamit.

– Ó, az! Nos, igazad van, valóban eltemettünk ott valamit – a

hibás szarvasmarhákat.

– Tessék?

– Egy Boswell Geller nevő embernek nagy gazdasága volt a

Sierra Bonitában. A Jordán Imasátor barátja volt a szakadás

elıtt. Dan atya barátja. Vörös üszıket tenyésztett, de a

Mezıgazdasági Minisztérium tavaly vizsgálatot indított. Amikor

pedig sikerült elıbbre jutnia! Boswell és Dan atya együtt

akarták tenyészteni a világ összes vörös szarvasmarhafajtáját,

mert az a gojok áttérését képviselte volna. Dan atya azt

mondta,

errıl

szól

Mózes

negyedik

könyvének

egész

tizenkilencedik része – egy teljesen vörös üszı születik az idık

végén az összes földrészek fajtáiból, minden földrészérıl, ahol a

Szentírást hirdették. Az áldozat egyszerre kézzel fogható és

jelképes. A bibliai áldozatnál az üszı hamvai tisztítják meg a

beszennyezıdött személyt. De a világvégén a nap felemészti az

üszıt, és a hamvak szétszóratnak a négy világtáj felé,

megtisztítva a Földet, megtisztítva a haláltól. Ez történik most.

Zsidókhoz, kilencedik rész: „Mert ha a bakoknak és bikáknak a

vére, meg a tehén hamva a tisztátalanokra hintetvén,

megszentel

a

testnek

tisztaságára,

mennyivel

inkább

Krisztusnak a vére, a ki örökké való Lélek által önmagát

áldozza

fel

ártatlanul

Istennek:

megtisztítja

a

ti

lelkiismereteteket a holt cselekedetektıl, hogy szolgáljatok az

élı Istennek.” Így természetesen…

– A marhákat itt tartottátok?

– Csak néhányat. Tizenötöt kicsempésztünk, mielıtt a

Mezıgazdasági Minisztérium elkobozta volna ıket.

– Amikor az emberek kezdtek megbetegedni?

– Nemcsak az emberek. A marhák is. Azért ástuk azt az

árkot a pajtánál, hogy beletemessük ıket, három kivételével az

eredeti állományból.

– Gyengeség, bizonytalan járás, fogyás a kimúlásuk elıtt?

– Igen, általában – honnan tudod?

– Ezek a SZÉST tünetei. A tehenek voltak a hordozói. Ez

Diane baja.

Hosszú csend következett. Aztán Simon megszólalt.

– Nem folytathatom veled ezt a beszélgetést.

– A fenti hátsó hálóban vagyok – mondtam.

– Tudom, hol vagy.

– Akkor gyere, és nyisd ki az ajtót.

– Nem tehetem.

– Miért? Figyelnek?

– Nem engedhetlek szabadon. Beszélnem se lenne szabad

veled. Dolgom van, Tyler. Vacsorát készítek Diane-nek.

– Van még ereje enni?

– Egy kicsit… ha segítek neki.

– Engedj ki. Senkinek nem kell tudnia.

– Nem lehet.

– Diane-nek orvos kell.

– Akkor sem engedhetnélek ki, ha akarnálak. A kulcsok

Aaron testvérnél vannak.

Erre gondoltam.

– Akkor amikor beviszed Diane-nek a vacsorát – mondtam –,

hagyd nála a telefont – a te telefonodat. Azt mondtad, beszélni

akar velem, igaz?

– Sokszor mond olyanokat, amit nem gondol komolyan.

– Szerinted ez is olyan dolog?

– Nem beszélhetek tovább.

– Csak hagyd nála a telefont, Simon. Simon?

Süket csend.

Az ablakhoz mentem, lestem és vártam.

Láttam Dan atyát két üres vödörrel bemenni a pajtából a

házba, és visszamenni két vödör gızölgı vízzel. Pár perc múlva

utánament Aaron Sorley.

Így csak Simon és Diane maradt a házban. Talán Simon

éppen etette Diane-t.

Nagyon szerettem volna telefonálni, de eltökéltem, hogy

várok, hadd csillapodjanak kissé a dolgok, hadd hőljön kissé

az éj.

Lestem a pajtát. Olyan fény áradt ki a fal lécei között, mintha

nagy erejő ipari lámpák égnének benn. Condon ide-oda járt

egész nap. Valami történt a pajtában. Simon nem mondta,

hogy mi.

Órám kis fénye egy óra elteltét mutatta.

Aztán azt hallottam, halkan, mintha ajtó csukódott volna,

lépések a lépcsın; és egy perc múlva Simon átment a pajtába.

Nem nézett fel.

Ki sem jött a pajtából, miután bement. Odabenn maradt

Sorleyval és Condonnal, és ha a telefon még nála volt, és volt

annyira ostoba, hogy hallható csörgésre állítsa, ha most hívom,

veszélyeztetem

az

életét.

Nem

mintha

Simon

élete

különösebben érdekelt volna.

De ha a telefont Diane-nél hagyta, most van az ideje.

Beütöttem a számot.

– Igen – Diane vette fel, aztán a szóvég felfelé emelkedett,

kérdın. – Igen?

A hangja gyenge és alig hallható volt. A két szótag elegendı

lett volna a diagnózishoz.

– Diane – mondtam. – Én vagyok. Tyler.

Uralkodni próbáltam önnön vadul száguldó pulzusomon,

mintha ajtó nyílt volna meg a mellkasomban.

– Tyler – mondta. – Ty… Simon mondta, hogy hívhatsz.

Alig értettem a szavait. Nem volt mögöttük erı; csak torok és

nyelv, mellkas nélkül. Ami egybevágott a SZÉST tüneteivel. A

betegség elıször a tüdıt támadja meg, aztán a szívet, egy

majdnem katonai hatékonyságú, koordinált rohammal. A

szivacsos tüdıszövet kevesebb oxigént ad le a vérnek; az

oxigénhiányos szív kevésbé hatékonyan pumpálja a vért; a

SZÉST-baktérium kihasználja mindkét gyengeséget, és minden

egyes nehezen vett lélegzettel egyre jobban beleássa magát a

testbe.

– Nem vagyok messze – mondtam. – Egészen közel vagyok,

Diane.

– Közel. Láthatlak?

Szerettem volna lyukat marni a falba.

– Hamarosan. Ígérem. Ki kell téged juttatnunk innen. Meg

kell gyógyítanunk.

Hallottam ziháló légzését, attól tartottam, talán már nem is

hall. Aztán azt mondta:

– Azt hittem, a napot láttam…

– Ez nem a világvége. Még nem.

– Nem?

– Nem.

– Simon – mondta.

– Mi van vele?

– Csalódott lesz.

– SZÉST-ed van, Diane. Az volt szinte biztosan a McIsaac

családnak is. Nekik volt eszük, hogy segítséget kértek. Ez

gyógyítható betegség. – Nem tettem hozzá, Bizonyos pontig vagy

Amíg nem jut a végsı fázisába. – De ki kell jutnunk innen.

– Hiányoztál.

– Te is nekem. Érted, amit mondok?

– Igen.

– Kész vagy eljönni?

– Ha eljön az ideje…

– Közel az idı. Addig pihenj. De lehet, hogy sietnünk kell.

Érted, Diane?

– Simon – pihegte. – Csalódott – mondta.

– Pihenj, és én…

De nem volt idım befejezni.

Kulcs zörrent a zárban. Összecsaptam a telefont, és zsebre

dugtam. Nyílt az ajtó, Aaron Sorley állt az ajtóban, a kezében

puska, és lihegett, mint aki felrohant a lépcsın. A folyosóról

beáradó halvány fény csak a sziluettjét rajzolta körül.

Hátráltam a falig.

– A jogsiján az áll, hogy orvos – mondta. – Ez igaz?

Bólintottam.

– Akkor jöjjön velem – mondta.

Sorley lekísért a lépcsın, és ki a hátsó ajtón át, a pajtába.

A Hold, amelyet borostyánszínőre szennyezett a dagadt nap

fénye, kisebb és sebhelyesebb volt, mint amilyenre emlékeztem

a keleti láthatár felett. Az éjszakai levegı szinte mámorítóan

hővös volt. A megkönnyebbülés addig tartott, amíg Sorley ki

nem nyitotta a pajta ajtaját, ahonnan nyers állati szag áradt ki

– ürülék és vér vágóhídi bőze.

– Befelé – mondta Sorley, és szabad kezével meglökött. A fény

egy jókora halogénégıbıl áradt, amely egy nyitott állás felett

lógott. Hátul, egy benyílóban pöfögött a benzinmotoros

generátor,

a

hangja

távolban

haladó

motorbicikliére

emlékeztetett.

Dan Condon az állás nyitott végénél állt, kezét egy vödör

gızölgı vízbe dugva. Felnézett, amikor beléptem. A képe komor

volt, az arca kopár térkép az erıs, egy pontból jövı fényben, de

kevésbé láttam félelmetesnek, mint ahogyan emlékezetemben

élt. Valójában szinte összement, nyúzott volt, sıt talán beteg,

talán már nála is elkezdıdött a SZÉST.

– Csukd be azt az ajtót – mondta.

Aaron belökte az ajtót. Simon pár lépésnyire állt Condontól,

gyors, ideges pillantásokat vetett rám.

– Jöjjön ide – mondta Condon. – Szükségünk van itt a

segítségére. Az orvosi tudására.

Az állásban, mocskos szalmán egy vézna üszı próbált világra

hozni egy borjat.

Az üszı lefeküdt, csontos fara kilógott az állásból. A farka

egy zsineggel a nyakához volt kötve, hogy ne legyen útban. A

burok kiduzzadt a szeméremtestébıl, körülötte a szalma véres

nyálkával volt pettyezve.

– Nem állatorvos vagyok – mondtam.

– Tudom – mondta Condon. A szemében visszafojtott

hisztéria volt, mint az olyan emberében, aki bulit rendez, de az

irányítása kicsúszott a kezei közül, a vendégek megvadultak, a

szomszédok panaszkodnak, az ablakból úgy repülnek a

palackok, mint a lövedékek. – De szükségünk van még egy

segítségre.

Az állatok ellésérıl annyit tudtam, amennyit Molly Seagram

mesélt a szülei gazdaságában eltöltött éveirıl. Egyik történet

sem

volt

különösebben

kellemes.

Condon

legalább

felszerelkezett azzal, amire emlékezetem szerint szükség

lehetett: forró víz, fertıtlenítıszer, szülészeti láncok, egy nagy

üveg, már véres kéznyomoktól szennyezett növényi olaj.

– Ez a tehén részben angeln – mondta Condon –, részben

dán vörös, részben belorusz vörös, és ez csak a vérvonalának

az utolsó szakasza. Csakhogy a keresztezés dystoci-át okozhat.

Ezt szokta mondani Geller testvér. A „dystocia” szó a szülés

leállását jelenti. A keresztezett tehenek gyakran borjaznak

nehezen. Ez is több, mint négy órája borjazik már. Ki kell

vennünk belıle a méhmagzatot.

Condon mindezt kifejezéstelen, monoton hangon adta elı,

mint aki felmondja a leckét egy osztályra való hülye elıtt. Nem

számított neki, ki vagyok, hogy kerültem oda, csak hogy ott

vagyok, segédkezet nyújthatok.

– Vizet! – mondtam.

– Ott a mosakodáshoz a vödör.

– Nem mosakodni akarok. Tegnap este óta nem ittam.

Condon egy ideig hallgatott, feldolgozta az információt.

Aztán bólintott.

– Simon, gondoskodj róla.

Szemlátomást Simon volt a trióból a csicskás. Leszegett fejjel

szólalt meg.

– Hozok neked vizet, Tyler, persze – és még mindig nem

nézett a szemembe, miközben Sorley kinyitotta neki a pajta

ajtaját.

Condon ismét a kimerülten pihegı üszı felé fordult. A

tehénke két oldalát szorgos legyek díszítették. Néhányan

Condon vállára szálltak, észrevétlenül. Condon alaposan

bekente a kezét növényolajjal, és leguggolt, hogy tágítsa az

üszı szülıcsatornáját, arca eltorzult a türelmetlenség meg az

undor keverékétıl. De alig kezdett hozzá, amikor megjelent a

borjú feje egy újabb vér és magzatvíz lökettel együtt, de csak

alig-alig, hiába küszködött a kis tehén. A borjú túlságosan

nagy volt. Molly mesélt nekem túlságosan nagy borjakról – nem

olyan rossz, mint a farfekvéses szülés, de nehezen lehet vele

boldogulni.

Az sem segített, hogy az üszı nyilvánvalóan beteg volt, zöldes

váladék csorgott az orrából, és akkor is nehezen vette a levegıt,

amikor éppen nem voltak fájdalmai. Nem tudtam, szóljak-e

errıl Condonnak. Az ı isteni borja is nyilvánvalóan fertızött

volt.

Dan atya azonban nem tudta ezt, nem is érdekelte. Condon

az volt, ami a Jordán Imasátor mózesi törvényekhez

ragaszkodó szárnyából maradt, önálló egyház, mindössze két

fıbıl álló nyája pedig Sorley és Simon, és én csak elképzelni

tudtam, mennyire izmos lehetett a hite, ha kitartott egészen a

világvégéig. Ismét az elfojtott hisztéria hangján szólalt meg.

– A borjú, a borjú vörös – Aaron, a borjú vörös.

Aaron Sorley, aki az ajtónál ırködött puskájával, odajött,

hogy belessen az állásba. A borjú valóban vörös volt. Vérben

úszott. És nem mozdult.

– Lélegzik? – kérdezte Sorley.

– Fog – mondta Condon. Magán kívül volt, szemlátomást

belemerült a percbe, amelyben – ıszintén hitte – a világ

átfordul az örökkévalóságba. – Tegyük a láncokat a csüdjeire,

gyorsan.

Sorley figyelmeztetı pillantást vetett rám – egy rohadt szót se

szólj –, és tettük, amit Condon mondott, amíg vérben úsztunk

könyékig. Egy túlsúlyos borjú világra hozatala egyszerre

brutális és groteszk, a biológia és a nyers erı torz elegye.

Legalább két eléggé erıs férfi kell hozzá. A láncok húztak. A

rántásokat a tehénke görcseivel hangoltuk össze; másként

kibeleztük volna az állatot.

De ez a tehén már halálosan kimerült volt, és a borja – a feje

élettelenül csüngött – nyilvánvalóan halva született.

Sorleyra néztem, ı meg rám. Egyikünk sem szólt.

– Elıször szedjük ki – mondta Condon. – Aztán felélesztjük.

Hővösebb levegı csapott be az ajtón. Simon jött, hozott egy

palack forrásvizet, elıször ránk bámult, aztán a félig kihúzott,

halva született borjúra, rettenetesen elsápadt.

– Itt az innivalód – nyögte ki végül.

A tehén újabb eredménytelen, gyenge görcse ért véget.

Ledobtam a láncot.

– Igyál, fiam! – mondta Condon. – Aztán folytatjuk.

– Tisztálkodnom kell. Legalább kezet mosnom.

– Tiszta forró víz a vödrökben, a szénabálák mellett. De siess.

– A szeme csukva volt, szorosan rázárta a csatára, amelyet

józan esze vívhatott a hitével.

Megmostam és fertıtlenítettem a kezemet. Sorley le nem

vette rólam a szemét. Keze ugyan a láncot markolta, de a

puskája úgy volt egy korlátnak támasztva, hogy könnyen

felkaphassa.

Amikor Simon átadta az üveget, a vállának dıltem, és

odasúgtam.

– Nem tudok segíteni Diane-en, ha nem visszük el innen.

Érted? És nem tudom megtenni a te segítséged nélkül.

Szükségünk van egy megbízható autóra teli tankkal, és Diane

legyen a kocsiban, mielıtt Condon rájön, hogy a borjú döglött.

– Tényleg? – kérdezte Simon túlságosan is hangosan, de sem

Sorley, sem Condon nem hallotta mégsem.

– A borjú nem lélegzik – mondtam. – A tehén alig él.

– De a borjú vörös. Teljesen vörös? Nincsenek fehér vagy

fekete foltjai? Tiszta vörös?

– Még ha egy rohadt tőzoltóautó is, Simon, Diane-en nem

segít.

Úgy nézett rám, mintha most tudta volna meg tılem, hogy a

kiskutyáját elütötte egy autó. Felmerült bennem, vajon a

Simont csordultig eltöltı magabiztosság mikor változott át ezzé

az értetlen csodálkozássá, vajon hirtelen történt-e, vagy az

öröm szívta ki belıle szemcsénként, ahogyan a homokórában

pereg a homok.

– Beszélj vele – mondtam –, ha szükséges. Kérdezd meg,

hajlandó-e elmenni.

Ha ugyan Diane még annyira magánál van, hogy tudjon

válaszolni. Ha emlékszik rá, hogy beszélt velem.

– Jobban szeretem magánál az életnél – mondta Simon.

– Gyere vissza segíteni! – kiáltott rám Condon. Kiittam az

üveg víz felét, Simon pedig csak bámult rám, és a szemét

elfutotta a könny. A víz tiszta és finom volt.

És már ott is voltam Sorleynál meg a láncnál, és húztam,

összhangban a végét járó tehén görcsös vonaglásával.

Éjfél tájban húztuk ki végül a borjat, és ott feküdt a szalmán,

mellsı lábai élettelen teste alatt, véreres szeme az élet szikrája

nélkül.

Condon egy darabig állt a kis test felett. Aztán hozzám

fordult.

– Tudsz tenni érte valamit?

– Nem tudom halottaiból feltámasztani, ha erre gondol.

Sorley figyelmeztetı pillantást vetett rám, mintha azt mondta

volna: Ne kínozd; éppen elég neki ez.

A pajta ajtaja felé araszoltam. Simon már vagy egy órája

eltőnt, miközben mi még ott kínlódtunk a kiömlı vérrel, amely

elöntötte a már úgyis véres szalmát, a ruházatunkat, a

kezünket. Az ajtó nyitott résén át mozgást láttam a kocsinál –

az én kocsimnál –, kockás anyag villant, Simon inge is lehetett.

Valamit csinált odakinn. Azt reméltem, tudom, hogy mit.

Sorley a döglött borjúról Dan Condon atyára nézett, aztán

vissza, a szakállát simogatta, megfeledkezve arról, hogy

összevérezi.

– Talán ha elégetnénk – mondta.

Condon lesújtó, reményt vesztett pillantást vetett rá.

– De talán – mondta Sorley.

Ekkor Simon kinyitotta a pajta ajtaját, és beáradt a hővös

levegı. Odafordultunk. Simon válla felett a Hold púpos és

idegen volt.

– A kocsiban van – mondta. – Kész elmenni. – Hozzám

beszélt, de Sorleyt és Condont nézte keményen, szinte kihívón.

Dan atya csak vállat vont, mintha ezek a világi dolgok már

nem tartoznának rá.

Aaron testvérre néztem. Aaron testvér a puskáért hajolt.

– Magát nem tudom megakadályozni – mondtam. – De

kimegyek az ajtón.

Mozdulat közben megállt, elkomorodott. Úgy festett, mint aki

próbálja összerakni az események apró darabkáit, amelyek

eljuttatták eddig a pillanatig, amelyek egyikétıl hajthatatlanul

vezet az út a következıig, logikus lépcsıfokok, és mégis, és

mégis…

Lehanyatlott a keze. Dan atyához fordult.

– Szerintem ha elégetnénk, az mindenképpen jó lenne.

A pajta ajtajához, Simonhoz mentem, nem néztem vissza.

Sorley akár meg is gondolhatta magát, felkaphatta a puskát,

célba vehetett. Már nemigen érdekelt.

– Ha elégetnénk mielıtt reggel lesz – hallottam Sorley

hangját. – Mielıtt újra feljön a nap.

– Te vezetsz – mondta Simon, amikor az autóhoz értünk.

– Tele a tank, és tartalék is van marmonkannákban a

csomagtartóban. Meg egy kis ennivaló és palackozott víz. Te

vezetsz, én hátraülök, és vigyázok Diane-re.

Beindítottam a kocsit, és lassan elindultam dombnak felfelé,

elhagyva az autópálya felé a rozoga kerítést meg a holdfényben

úszó sövényt.

PÖRGÉS

PÁR mérföldnyivel távolabb és biztonságos messzeségben a

Condon tanyától megálltam, és szóltam Simonnak, hogy

szálljon ki.

– Micsoda – kérdezte –, itt?

– Meg kell vizsgálnom Diane-t. Ki kell venned a zseblámpát a

csomagtartóból, és tartanod kell. Oké?

Rémülten bólintott.

Diane egy szót sem szólt, amióta elhagytuk a tanyát. Csak

feküdt a hátsó ülésen, a feje Simon ölében, és nagyon nehezen

vette a levegıt. A légzése volt a kocsiban a leghangosabb zaj.

Amíg Simon tartotta a lámpát, levetettem véres ruhámat, és

megmosakodtam, amennyire csak tudtam – egy palack

ásványvízzel és egy kis motorbenzinnel leszedtem a mocsok

nagyját, a második üveggel megmosakodtam. Aztán felvettem

egy tiszta farmert meg egy pólót a poggyászomból,

gumikesztyőt

húztam

az

orvosi

táskámból.

Közben

legurítottam a harmadik üveg vizet. Ekkor megkértem Simont,

hogy világítson Diane-re, amíg megnézem.

Többé-kevésbé eszméletén volt, de annál kábább, hogy képes

legyen összerakni egy épkézláb mondatot. Soványabb volt,

mint amilyennek valaha is láttam, anorexiásan sovány és

ijesztıen lázas. Gyors volt a pulzusa, magas a vérnyomása, és

amikor meghallgattam a tüdejét, az olyan hangot adott, mint

amikor a kisgyerek turmixot próbál inni igen vékony

szívószállal.

Sikerült belediktálnom egy kis vizet és hozzá egy aszpirint.

Aztán elıvettem egy steril injekciós tőt.

– Az mi? – kérdezte Simon.

– Általános célú antibiotikum. – Nagy nehezen találtam egy

vénát. – Neked is kell. – És nekem is. a tehén vére

kétségtelenül tele volt SZÉST-baktériummal.

– Ettıl meggyógyul?

– Nem, Simon, attól tartok, nem. Egy hónappal ezelıtt talán

meggyógyult volna. Már nem. Orvosi segítségre van szüksége.

– Orvos vagy.

– Az lehet, de nem vagyok kórházban.

– Akkor talán elvihetjük Phoenixbe.

Gondoltam rá. De mindaz, amit a vibrálások alatt

megtanultam, azt súgta, hogy egy városi kórház a legjobb

esetben zsúfolásig tele van, a legrosszabban romhalmaz. De

talán.

Elıvettem a telefonomat, és átnéztem a memóriáját egy félig

elfelejtett számért.

– Kit hívsz? – kérdezte Simon.

– Egy régi ismerıst.

Colin Hinz volt a neve, és együtt béreltünk szobát még Stony

Brookban. Néha még beszéltünk. Amikor a legutóbb hallottam

róla, a phoenixi Szent József Kórház vezetésében dolgozott.

Megért egy próbálkozást – most, mielıtt feljött a nap, és megint

lehetetlenné tette a telekommunikációt.

A személyi számát hívtam. Hosszan kicsörgött, amíg végül

felvette, mérgesen.

– Remélem jó oka van, hogy ilyenkor telefonál.

Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy úgy egyórányira

vagyok a várostól egy beteggel, aki azonnali segítségre szorul –

hozzám közelálló beteggel. Colin sóhajtott.

– Nem tudom, mit mondjak neked, Tyler. A Szent Józsi

mőködik és úgy hallom, a Mayo Klinika is Scottsdale-ben, de

mindkettı minimális személyzettel. A többi kórházról szóló

hírek ellentmondanak egymásnak. De gyors segítséget sehol

sem fogsz kapni, hogy itt nem, az biztos. Az ajtók elıtt

halomban hevernek az emberek – lıtt sebek, öngyilkossági

kísérletek, autóbalesetek, szívrohamok, amit akarsz. És az

ajtóknál zsaruk állnak, hogy meg ne rohanják az intenzívet. Mi

baja a betegednek?

Elmondtam, hogy Diane a SZÉST végsı stádiumában van, és

valószínőleg légúti segítségre szorul.

– Hol a fenében szedett össze SZÉST-et? Nem, mindegy –

nem számít. Becs' szóra, segítenék, ha tudnék, de a nıvéreink

teljesen

kimerültek,

nem

ígérhetem,

hogy

elsıbbséget

biztosítanának a betegednek még akkor sem, ha én szólnék

nekik. Nagyon valószínő, hogy orvos meg se nézné még

legalább huszonnégy óráig. Ha bármelyikünk él még akkor.

– Én is orvos vagyok, nem emlékszel? Csak némi felszerelésre

lenne szükségem, hogy segítsek rajta. Lélegeztetı-gép, oxigén,

Ringer-oldat…

– Nem akarok szırösszívő lenni, de gázolunk itt a vérben…

megkérdezhetnéd magadtól, vajon érdemes-e segíteni egy végsı

fázisban lévı SZÉST-esen, miközben az történik, ami. Ha

megvan mindaz, amivel biztosíthatod a kényelmét…

– Nem a kényelmét akarom biztosítani. Meg akarom menteni

az életét.

– Oké… de amit leírtál az végsı fázis, hacsak nem értettelek

félre. – A háttérbıl más hangok kérték a figyelmét, az emberi

nyomorúság általános zsivaja.

– El kell vinnem ıt valahová – mondtam –, és élve kell

odavinnem. Nagyobb szükségem van a szerekre, mint az ágyra.

– Semmibıl nincs feleslegünk. Mondd meg, tehetek-e érted

mást. Egyébként sajnálom, dolgom van.

Veszettül járt az agyam. Aztán eszembe jutott.

– Oké, de a szerek – ahol szerezhetek Ringer-oldatot, Colin,

csak ennyit kérek.

– Hát… nem lenne szabad elárulnom, de a Szent Józsefnek

megállapodása van a várossal a lakosság biztonsága

érdekében. Van a várostól északra egy Novaprod nevő

gyógyszer- és orvosi mőszer-ellátó. – Megadta a címet, és útba

igazított. – A hatóságok odaküldték a védelmére a Nemzeti

Gárda egyik egységét. Elsısorban onnan kapjuk a gyógyszert

és a mőszereket.

– Engem beengednek?

– Ha odatelefonálok nekik, hogy mész, és van nálad

valamilyen igazolvány.

– Tedd meg nekem, Colin. Kérlek.

–

Megteszem,

ha

kapok

vonalat.

A

telefonok

megbízhatatlanok.

– Ha valamivel viszonozni tudom a szívességed…

– Talán. Te az őriparban dolgoztál, igaz? A Napközelinél?

– Mostanában nem, de igaz.

– Meg tudod mondani, meddig tart még ez az egész? – Félig-

meddig suttogott, és hirtelen kihallottam a hangjából a

kimerültséget és a félelmet. – Úgy értem, akár így, akár úgy?

Elnézését kértem, és bevallottam, hogy nem tudom – és

kétlem, hogy a Napközelinél bárki többet tudna ennél.

Sóhajtott.

– Oké – mondta. – Csak pofátlanság, hogy átmegyünk

mindezen, és aztán pár nem múlva elégünk, és sosem tudjuk

meg, mi volt ez az egész.

– Bárcsak tudnék neked válaszolni.

A vonal túlsó végén valaki kiáltozva hívta Colint.

– Töméntelen sok bárcsak van – mondta. – Mennem kell,

Tyler.

Köszönetet mondtam, és letettem. Még volt néhány óránk

napkeltéig. Simon pár méterre a kocsitól állt, a csillagos eget

bámulta, és úgy tett, mintha nem fülelne. Intettem, hogy

jöjjön.

– Mennünk kell.

Alázatosan bólintott.

– Találtál segítséget Diane-nek?

– Valamicskét.

Elfogadta a választ kérdezısködés nélkül. De mielıtt beszállt

volna a kocsiba, megfogta a karomat.

– Ott… szerinted mi az, Tyler?

A nyugati láthatárra mutatott, ahol szelíden görbülı

ezüstvonal ívelt mintegy ötfokos szögben az éjszakai égbolton.

Úgy nézett ki, mintha valaki kikapart volna egy hatalmas,

sekély C-betőt a feketeségbıl.

– Talán kondenzcsík – mondtam. – Katonai repülıgép.

– Éjjel? Éjjel nem.

– Akkor nem tudom, mi az, Simon. Gyere, szállj be, nincs

vesztegetni való idınk.

Gyorsabbak

voltunk,

mint

gondoltam.

Odaértünk

az

orvosellátó raktárhoz, egy számozott épülethez egy nyomasztó

ipari parkban úgy, hogy maradt még idınk napkeltéig.

Megmutattam az igazolványomat a kapuban álló ideges

nemzeti gárdistának; ı átadott egy másiknak, az meg egy civil

alkalmazottnak,

aki

végigkísért

a

polcsorok

között.

Megtaláltam, ami kellett, és egy újabb gárdista segített

kicipelni a kocsihoz, bár ijedten elhátrált, amikor meglátta a

hátsó ülésen ziháló Diane-t.

– Sok szerencsét – mondta kissé remegı hangon.

Arra használtam az idıt, hogy bekössem az infúziót, a

zacskót

felakasztottam

a

kocsi

kabáttartójára,

és

megmutattam Simonnak, hogyan ellenırizze a csepegést, és

vigyázzon, nehogy álmában Diane kirántsa a tőt. (Akkor sem

ébredt fel, amikor beleszúrtam.)

Simon megvárta, amíg visszatértünk az útra, csak aztán

kérdezett.

– Meghal?

Megmarkoltam a kormányt.

– Nem, ha rajtam múlik.

– Hová visszük?

– Haza.

– Micsoda, át az egész országon? Carol és E.D. házába?

– Úgy van.

– Miért oda?

– Mert ott tudok rajta segíteni.

– Az hosszú út. Úgy értem, ahogy a dolgok most állnak.

– Igen. Hosszú út lehet.

Hátrapillantottam. Simon gyengéden simogatta Diane-t.

Diane haja összeragadt az izzadságtól. Simon keze sápadt volt

ott, ahol lemosta magáról a vért.

– Nem érdemlem meg, hogy vele legyek – mondta. – Tudom,

hogy ez az én bőnöm. Elhagyhattam volna a tanyát, amikor

Teddy. Szerezhettem volna segítséget.

Igen, gondoltam. Megtehetted volna.

– De hittem abban, amit csináltunk. Ezt valószínőleg nem

érted. De az nem egyszerően egy vörös borjú volt, Tyler. Biztos

voltam benne, hogy elpusztíthatatlanok leszünk. Hogy végül

jutalomban részesülünk.

– Jutalomban miért?

– A hitért. Az állhatatosságért. Mert az elsı pillanattól fogva,

amikor megláttam Diane-t, az az erıs érzésem volt, hogy

valami látványosnak vagyunk a résztvevıi, még ha nem

teljesen értem is. Hogy egy napon együtt fogunk állni Isten

trónja elıtt – nem kevesebbet reméltem. „Ez a nemzedék nem

megy el, amíg be nem teljesül minden.” A mi nemzedékünk,

még ha elıször rossz irányba fordultunk is. Bevallom, olyan

dolgok történtek azokon az Új Királyság összejöveteleken,

amelyeket ma szégyenletesnek tartok. Ivászat, kéjelgés,

hazudozás. Hátat fordítottunk neki, és ez jó volt; de úgy

tetszett, a világ kisebb lett, amikor nem olyan emberek között

voltunk, akik elı akarták segíteni Krisztus második eljövetelét,

bármennyire tökéletlenül is. Mintha elveszítettük volna a

családunkat. És azt hittem, nos, ha az ember a legtisztább és a

legegyszerőbb utat választja, az viszi a helyes irányba. „A te

türelmedben száll meg téged a te lelked.”

– A Jordán Imasátor – mondtam.

– Könnyő a próféciát szembeállítani a Pörgessél. Jelek a

napban és jelek a holdban, így mondja Lukács. Megremegnek a

mennyek erıi. De ez nem… ez nem…

Elveszítette a gondolat fonalát.

– Milyen a légzése? – Valójában kérdeznem sem kellett.

Hallottam

minden

egyes,

nehézkes,

de

egyenletes

lélegzetvételét. Csak el akartam terelni Simon figyelmét.

– Nem szenved – mondta Simon. Aztán: – Kérlek, Tyler. Állj

meg, engedj ki.

Kelet felé tartottunk. Az autópályán meglepıen kicsi volt a

forgalom. Colin Hinz figyelmeztetett, hogy dugó van Sky Harbor

repülıterénél, de elmentünk mellette. Az úton alig néhány

személyautó haladt, bár az út mentén bıven akadtak elhagyott

kocsik.

– Nem jó ötlet – mondtam.

A visszapillantó tükörben láttam, hogy Simon a könnyeit

törölgeti. Abban a pillanatban annyira esendınek és rémültnek

látszott, mint tízéves kisfiú a temetésen.

– Az én életemben csak két útjelzı volt – mondta. – Isten és

Diane. És mindkettıjüket elárultam. Túlságosan sokáig

vártam. Kedves tıled, hogy tagadod, de meg fog halni.

– Nem feltétlenül.

–

Nem

akarok

vele

lenni,

és

tudni,

hogy

ezt

megakadályozhattam volna. Inkább meghalok a sivatagban.

Komolyan mondom, Tyler. Ki akarok szállni.

Az ég már világosodni kezdett, csúf, ibolyaszínő izzás

látszódott, inkább rosszul mőködı foszforeszkáló lámpa

fényére

emlékeztetett,

mint

bármi

egészségesre

vagy

természetesre.

– Nem érdekel – mondtam.

Simon döbbenten nézett rám.

– Micsoda?

– Nem érdekelnek az érzéseid. Azért kell Diane-nel

maradnod, mert nehéz út áll elıttünk, és nem tudom egyszerre

ápolni és vezetni is. És elıbb-utóbb aludnom is kell. Ha néha

átveszed a kormányt, nem kell megállnunk, csak ennivalóért

meg üzemanyagért. – Ha találunk. – Ha kiszállsz, duplájára

nyúlik az idı.

– Számít?

– Lehet, hogy nem fog meghalni, Simon, de pontosan annyira

beteg, mint gondolod, és ha nem kap segítséget, tényleg

meghal. És az egyetlen segítség, amelyikrıl tudok, pár ezer

mérföldnyire van innen.

– Menny és föld is eltávozik. Mindannyian meghalunk.

– Mennyrıl és földrıl nem beszélhetek. De Diane-t nem

hagyom meghalni, amíg van választásom.

– Irigyellek – mondta halkan Simon.

– Mit? Mit tudsz tılem irigyelni?

– A hitedet – mondta.

Valamiféle optimizmus még mindig elképzelhetı volt, de csak

éjjel. Nappal elolvadt.

A felkelı nap Hirosimájába hajtottam bele. Már nem

aggódtam, hogy megöl maga a fény, bár valószínőleg nem tett

jót nekem. Hogy bárki is túlélte az elsı napot, rejtély volt –

csoda, mondhatta volna Simon. Ez valamiféle durva

gyakorlatiasságra buzdított: napszemüveget vettem elı a

csomagtartóból, és igyekeztem az utat nézni, nem a

narancsvörös tőz láthatár felett lebegı félgömbjét.

Egyre melegebb lett. A kocsi belseje is, hiába állítottam

maximumra a légkondicionálót. (Többek között azért, hogy

Diane testhımérséklete ne emelkedjen.) Valahol Albuquerque

és Tucumcari között rettenetes kimerültség hulláma tört rám.

Lecsukódott a szemem, és majdnem nekimentem egy

kilométerkınek. Ekkor leálltam, és a motort is leállítottam.

Szóltam

Simonnak,

hogy

töltse

fel

a

motort

a

marmonkannákból, és vegye át a vezetést. Vonakodva

bólintott.

Gyorsabbak voltunk, mint képzeltem. A forgalom csekély, sıt

nulla volt, talán féltek az emberek magukban útnak indulni.

Amíg Simon az üzemanyaggal bajlódott, megkérdeztem.

– Mit hoztál enni?

– Csak amit felkaptam a konyhában. Nézd meg magad. Egy

kartondobozt

találtam

a

csomagtartóban

a

horpadt

marmonkannák és becsomagolt orvosi felszerelések és

szabadon hányódó ásványvizes palackok között. Három doboz

Cheerio volt benne, két marhahús konzerv és egy üveg Diétás

Pepsi.

– Jézusom, Simon.

Összerezzent, mert csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy

istenkáromlás volt.

– Csak ezt találtam.

És se tál, se kanál. De legalább olyan éhes voltam, amilyen

álmos. Azt mondtam Simonnak, hagyjuk a motort lehőlni, és

addig ültünk a kocsi árnyékában, letekert ablakkal, a

sivatagból homokot hordó szél fújt, az égen a nap úgy tüzelt,

mint délben a Merkúron. Üres mőanyag palackok letépett

aljából készítettünk tálkát, és langyos vízzel leöntve ettük a

Cheeriót. Úgy nézett ki, mint a nyálka. Az íze is olyan volt.

Tájékoztattam

Simont

az

út

további

szakaszáról,

emlékeztettem, hogy amint úton leszünk, kapcsolja be a

légkondicionálót, és ébresszen fel, ha úgy látja, baj van az

úton.

Aztán elláttam Diane-t. Az infúzió és az antibiotikum kicsit

stabilizálta az állapotát. Kinyitotta a szemét, a nevemen

szólított, miután egy kis vizet itattam vele. Elfogadott pár kanál

Cheeriót, aztán elfordította a fejét. Az arca beesett volt, a szeme

fénytelen, kába.

– Maradj velem – mondtam. – Még egy kicsit, Diane. –

Beállítottam az infúzióját. Segítettem felülnie, kidugni a lábát a

kocsiból, amíg némi barnás vizeletet ürített. Aztán szivaccsal

lemostam, és piszkos bugyija helyett tiszta pamut alsónadrágot

húztam rá a magam holmijából.

Amikor kényelembe helyeztem, begyőrtem egy takarót az

elülsı meg a hátsó ülések közti szők résbe, hogy legyen hová

feküdnöm, anélkül, hogy ıt kitúrnám. Simon is csak egy

rövidkét szunyókált az út elsı szakasza alatt, legalább annyira

kimerült lehetett, mint én… de ıt nem verték fejbe

puskatussal. Ahol Aaron testvér leütött, duzzadt volt, és zúgott

a fülem, ha csak megérintettem is a környékét.

Simon mindezt párméternyirıl nézte, az arckifejezése

konokságot vagy talán féltékenységet fejezett ki. Amikor

hívtam, habozott, és vágyakozva nézte a sós sivatagot, a nagy

semmi szívét.

Aztán visszabaktatott a kocsihoz, leverten, és beült a

kormány mögé.

Bepréseltem

magam

az

ülések

közti

résbe.

Diane

eszméletlennek látszott, de mielıtt elaludtam, éreztem, hogy a

kezét az enyémhez szorítja.

Amikor felébredtem, ismét éjszaka volt, és Simon félreállt, hogy

helyet cseréljünk.

Kimásztam a kocsiból, nyújtózkodtam. A fejem még lüktetett,

a gerincem úgy meggörbült, mintha csontritkulásom lett volna,

de éberebb voltam Simonnál, aki amint beült hátra, rögtön

elaludt.

Nem tudtam, hol vagyunk, csak annyit, hogy az I-40-esen

tartunk kelet felé, és hogy a föld itt kevésbé kopár, öntözött

földek terültek el az út mindkét oldalán a bíbor hold alatt.

Megnéztem,

Diane

kényelmesen

fekszik-e,

tud-e

fájdalommentesen lélegezni, pár percig nyitva hagytam a kocsi

ajtóit, hogy kimenjen a bőz, a vér- és benzinszaggal kevert

betegszoba-bőz. Aztán a volán mögé ültem.

Az út felett nyomasztóan kevés volt a csillag, azok is felis-

merhetetlenek. Eszembe jutott a Mars. Vajon Pörgés-hártya

fogja-e körül, vagy szabadjára engedték, mint a Földet? De

nem tudtam, hol keressem az égen, és ha láttam volna, sem

ismertem volna fel. Láttam – nem lehetett nem látni – a

rejtélyes ezüstvonalat, amelyre Simon hívta fel a figyelmemet

még Arizonában, amelyet kondenzcsíknak néztem. Ma még

jobban látszott. A nyugati láthatárról majdnem a zenitre

került, és a szelíd ívbıl ovális lett, egy kissé lapított O.

Az égbolt, amelyre néztem most hárommilliárd évvel volt

öregebb annál, amelyet a Nagy Ház pázsitjáról láttam.

Feltételeztem, hogy sokféle rejtélyt ıriz.

Mihelyt úton voltunk, megpróbálkoztam az autórádióval,

amely az elızı éjjel néma volt. Semmi digitális nem jött be, de

sikerült elcsípnem egy helyi adót az FM-en – amolyan kisvárosi

állomást,

amely

általában

country

zenét

ad,

és

a

kereszténységrıl papol, de aznap éjjel csak beszéltek. Sok

mindent megtudtam, mielıtt a jelbıl zaj lett.

Megtudtam, többek között, hogy okosan tettük, hogy

elkerültük a nagyvárosokat. A nagyvárosok katasztrófa sújtotta

területekké váltak – nem fosztogatás vagy erıszak miatt

(meglepıen

kevés

volt),

hanem

mert

katasztrofálisan

összeomlott az infrastruktúra. A vörös nap felkelte annyira úgy

festett, mint a Föld régóta jósolt halála, hogy a legtöbben

otthon maradtak, hogy a családjukkal haljanak meg, ezért a

nagy központokban jóformán nem mőködött sem a rendırség,

sem a tőzoltóság, a kórházakban alig akadt személyzet. Az a

kisebbség, amely fegyverrel próbált véget vetni az életének,

vagy túladagolta az alkoholt, a kokaint, az OxyContint, esetleg

az amfetaminokat, okozta figyelmetlenségével a legtöbb

közvetlen problémát: nyitva hagyták a gázt, vezetés közben

múltak ki, vagy halálukkor elejtették az égı cigarettát. Amikor

izzani kezdett a szınyeg, vagy lángra kapott a függöny, senki

sem hívta a 911-et, és sok esetben nem is lett volna, aki

felvegye a kagylót. Egy-egy ház aztán lángra gyújtotta az egész

környéket.

Oklahoma Citybıl négy nagy füstoszlop szállt fel, mondták a

hírolvasók, és telefonjelentések szerint Chicago déli felébıl már

csak parázs maradt. Az ország összes nagyvárosából –

ahonnan csak hírek érkeztek – legalább egy vagy két nagy

tőzvészt jelentettek.

De a helyzet javult, nem romlott. Ma valószínőnek kezdett

látszani, hogy az emberi faj legalább még néhány napig élni

fog, aminek az lett az eredménye, hogy az elsı számú felelısök

és a legfontosabb szolgálatok teljesítıi visszatértek a

munkahelyükre. (A dolog rossz oldala az volt, hogy az emberek

aggódni kezdtek, meddig tartanak ki a készleteik: az

élelmiszerboltok fosztogatása egyre nagyobb gondot jelentett.)

Mindazokat, akik nem létfontosságú szolgálatot teljesítettek,

arra kértek, maradjanak távol az utaktól – az üzenetet napkelte

elıtt küldték a vészhelyzetben használatos rádiórendszeren és

az összes, még mőködı rádió- és tévéadón, és ma éjjel

megismételték. Láttam néhány katonai és rendırjárırt, de

minket egyik sem zaklatott, valószínőleg a rendszámom miatt –

Kalifornia és a legtöbb másik állam is EMS matricákat adott az

orvosoknak az elsı vibrálások óta.

A rendıri ellenırzés rendszertelen volt. A hivatásos hadsereg

többé-kevésbé érintetlen maradt a néhány dezertálás ellenére,

de a tartalékos és a Nemzeti Gárda egységeinek csak töredéke

maradt, és nem helyettesíthette a helyi hatóságokat.

Elektromos áram is csak rendszertelenül volt; a legtöbb

generátornál megcsappant a személyzet, alig mőködtek, egyre

gyakoribban lettek az áramkimaradások. Pletykálták, hogy a

kaliforniai San Onofre és a kanadai Pickering nukleáris

erımővei a végüket járják, de a hírt nem erısítették meg.

A bemondó ezután felolvasta a kijelölt élelmiszer raktárak, a

még mőködı kórházak listáját (és hogy mennyi várakozási

idıre lehet bennük számítani), majd tippeket adott az otthoni

elsısegélyhez. Felolvasta a meteorológia figyelmeztetését is,

hogy senki ne tartózkodjon huzamosabb ideig a napon. A

napfény ugyan nem okozott azonnali halált, de a túlzott

ultraibolya sugárzás, mondták „hosszú távon problémákat

okozhat”, és ez egyszerre volt szomorú és nevetséges.

Hajnal elıtt még hallottam néhány adás töredékét, de a felkelı

nap zajjal nyomta el mindet.

Felhıs napra virradtunk. Ezért nem kellett egyenesen az izzó

nap felé haladnom; de még ez a fojtott napkelte is ijesztıen

különös volt. Az ég teljes keleti fele a vörös fény tajtékzó

levesévé változott, a maga módján éppoly hipnotikusan

vonzotta a tekintetet, mint a halódó tábortőz parazsa. A felhık

idınként

megnyíltak,

és

borostyánszínő

napfény-ujjak

tapogatták a tájat. De délre megsőrősödtek a felhık, és egy

órán belül eleredt az esı – forró, élettelen esı, amely bevonta

az utat, és tükrözte az ég beteges színeit.

Aznap reggel töltöttem a tankba az utolsó marmonkanna

tartalmát, és valahol Cairo és Lexington között az üzemanyag

mennyiségét mutató kijelzı karja vészesen közeledett a

nullához. Felébresztettem Simont, ismertettem a problémát, és

azt mondtam, megállok a következı benzinkútnál… és az azt

követı összes kútnál, amíg olyat nem találunk, ahol adnak

még benzint.

A következı kút egy kis családi üzemanyag-és-büfé

bérlemény volt úgy négyszáz méternyire. A büfé sötét volt, és a

kút bizonyára üres, de mégis megálltam, kiszálltam, és

leakasztottam a töltı csövét.

Egy sapkát viselı férfi a karján puskával jött elı az épület

oldala felıl.

– Semmi értelme – mondta.

Lassan visszaakasztottam a csövet.

– Elfogyott a benzin?

– Úgy van.

– Nincs utánpótlás?

A férfi vállat vont, közelebb jött. Simon ki akart szállni a

kocsiból, de intettem, hogy maradjon. A férfi – harminc év

körül járt, és legalább tizenöt kiló súlyfelesleget cipelt – a hátsó

ülés fölé erısített infúzióra pillantott. Aztán a rendszámra

sandított. Kaliforniai rendszám volt, amellyel nemigen

szerezhettem plusz pontokat, de jól látszott az EMS matrica.

– Maga orvos?

– Tyler Dupree – mondtam. – Orvosdoktor.

– Ne haragudjon, ha nem adok kezet. Az ott a maga felesége?

Igent mondtam, mert egyszerőbb volt, mint elmagyarázni.

Simon csúnyán nézett rám, de nem mondott semmit.

– Igazolni is tudja, hogy orvosdoktor? Mert az utóbbi

napokban, már megbocsásson, elıfordult egy-két autólopás.

Elıvettem a tárcámat, a lábához dobtam. Felvette, megnézte

a kártyáimat. Aztán szemüveget halászott elı az ingzsebébıl,

és még egyszer megnézte. Végül visszaadta, és kezet nyújtott.

– Sajnálom, dr. Dupree. Chuck Bernelli vagyok. Ha csak

benzin kell, bekapcsolom a kutat. Ha más is, egy perc alatt

kinyitom a boltot.

– Benzin kell. Ennivaló is jó volna, de nincs nálam sok

készpénz.

– Pokolba a pénzzel. Zárva vagyunk a bőnözıknek meg a

részegeknek, és azokból mostanában nincs hiány az utakon,

de állandóan nyitva vagyunk a katonai és országúti

járıröknek. És orvosoknak. Legalábbis amíg van benzin a

kútban. Remélem, a felesége nem reménytelen.

– Nem, ha el tudok jutni vele oda, ahová tartok.

– Lexingtonba? A Szamaritánusba?

– Annál kicsit messzebb. Különleges kezelésre szorul.

A férfi a kocsira pillantott. Simon letekerte az ablakokat,

hogy beengedjen egy kis friss levegıt. Esı hullt a poros autóra,

az olajfoltos aszfaltra. Bernelli meglátta Diane-t, amint éppen

megfordult és köhögött álmában. Elkomorodott.

– Beindítom a töltıt – mondta. – Nyilván sietnek. Mielıtt

elindultunk, összecsomagolt nekünk némi ennivalót, néhány

leves-konzervet, egy doboz sós kekszet meg egy konzervnyitót

mőanyag tasakban. De nem közelített a kocsihoz.

Az idınként jelentkezı kínzó köhögés a SZÉST gyakori tünete.

A baktériumok szinte ravasz módon megırzik áldozatukat,

inkább nem fojtják meg katasztrofális tüdıgyulladással, bár az

ölés végsı eszköze mégis az – az vagy a szív teljes leállása. A

Flagstaff elıtti raktárból vételeztem oxigéntartályt, szívót és

oxigénmaszkot, és amikor a köhögés már zavarta Diane

légzését – pánikba esett, fuldoklott önnön köpetétıl, kifordult a

szeme –, a legjobb tudásom szerint megtisztítottam a légzı-

járatát, és tartottam a száján a maszkot, amíg Simon vezetett.

Valamivel késıbb megnyugodott, jobb színe lett, képes volt

ismét aludni. Ültem vele, amíg pihent, lázas feje a vállamon. A

könyörtelenül

alázúduló

esıtıl

lelassultunk.

Jókora

vízfüggönyök csaptak fel mögöttünk, akár a farktollak,

valahányszor mélyedésen hajtottunk át. Este felé a fény izzó

parázzsá halványult nyugaton.

Csak az esı dobolt a kocsi tetején, és én elégedetten

hallgattam, amíg Simon meg nem köszörülte a torkát, és meg

nem szólalt.

– Ateista vagy, Tyler?

– Tessék?

– Nem akarlak megbántani, csak kíváncsi volnék: ateistának

tartod-e magad.

Nem tudtam, hogyan válaszoljak. Simon sokat segített abban

– nélkülözhetetlen segítséget nyújtott –, hogy eljutottunk idáig.

De ı volt az is, aki szellemi szekerét a mózesi törvények

holdkóros követıihez kötötte, akiknek csupán az volt a bajuk a

világvégével, hogy dacolt az ı részletes várakozásaikkal. Nem

akartam megsérteni, még szükségem volt rá – Diane-nek

szüksége volt rá.

Így hát azt feleltem:

– Számít, hogy én minek tartom magam?

– Csak kíváncsi vagyok.

– Nos – nem tudom. Azt hiszem, ez a válaszom. Nem állítom,

hogy tudom, vajon létezik-e Isten, vagy miért tekerte fel a

mindenséget, hogy úgy pörögjön, ahogyan teszi. Sajnálom,

Simon. Teológiában ez a legtöbb, amit nyújtani tudok.

Néhány kilométeren át hallgatott. Aztán megszólalt.

– Diane talán így gondolta.

– Mit gondolt mirıl?

– Amikor beszéltünk róla. Amire az utóbbi idıben nem volt

példa, ha jól belegondolok. Nem értettünk egyet Dan atyával és

a Jordán Imasátorral kapcsolatban már a szakadás elıtt sem.

Én túlságosan cinikusnak tartottam ıt. İ meg azt mondta,

nekem túlságosan könnyő imponálni. Lehet. Dan atyának

megvan az a képessége, hogy tudást talál az írás minden egyes

oldalán – olyan szilárd tudást, amilyen egyház, a tudás

gerendái és oszlopai. Ez valódi tehetség. Erre egyedül nem

vagyok képes. Bármennyire igyekszem is, a mai napig sem

vagyok képes úgy kinyitni a Bibliát, hogy nyomban megértsem.

– Talán nem is kell.

– De akartam. Olyan akartam lenni, mint Dan atya: okos és,

tudod, mindig szilárd talajon álló. Diane azt mondta, ez sátáni

üzlet, hogy Dan Condon feladta az alázatot a bizonyosságért.

Talán ez hiányzott belılem. Talán ezt látta benned, ezért

ragaszkodott hozzád ennyi éven át – az alázatod.

– Simon, én…

– Nincs miért mentegetıznöd, nem kell engem vigasztalnod.

Tudom, hogy téged hívott, amikor azt hitte, alszom, vagy nem

vagyok a házban. Tudom, hogy szerencsés ember voltam, hogy

az enyém volt addig, amíg lehetett. – Hátranézett rám. –

Megtennél nekem egy szívességet? Szeretném, ha elmondanád

neki, sajnálom, hogy nem vigyáztam rá jobban, amikor

megbetegedett.

– Elmondhatod neki magad.

Elgondolkodva bólintott, és továbbhajtott az esıben.

Mondtam, próbáljon valami hasznos információhoz jutni a

rádióból most, hogy már sötét van. Fenn akartam maradni én

is; de lüktetett a fejem, kettıs látásom volt, és egy idı múlva

egyszerőbb volt becsukni a szemem, és aludni.

Mélyen és sokáig aludtam, és kilométerek futottak el a kocsi

kerekei alatt.

Amikor felébredtem, ismét esıs reggel volt. Egy pihenıhelyen

parkoltunk (Manassastól nyugatra, mint késıbb megtudtam),

és egy asszony kopogott a kocsi ajtaján tépett fekete

esernyıvel.

Pislogtam, kinyitottam az ajtót, a nı hátrált, és óvatos

pillantást vetett Diane-re.

– Férfi mondta, szóljak magának, hogy ne várja.

– Tessék?

– Mondta, szóljak, hogy elmegy, ne várja.

Simon nem ült a sofırülésen. Nem volt látható a szemetes

hordók, mocskos piknikasztalok és ócska latrinák között, a

közvetlen környezetünkben. Állt ott néhány másik kocsi is, a

legtöbbnek ment a motorja, amíg a gazdájuk könnyített magán.

Fákat láttam, parkos vidéket, valami dimbes-dombos, esıben

fürdı kis iparvárost a lángoló égbolt alatt.

– Vékony, szıke fickó? Piszkos pólóban?

– İ az. Az volt. Azt mondta, nem akarja, hogy maga sokáig

aludjon. Aztán elment.

– Gyalog?

– Igen. Le, a folyó felé, nem az úton. – Ismét Diane-re

pillantott. Diane felületesen és hangosan lélegzett. – Maguk

ketten jól vannak?

– Nem. De nem kell messzire mennünk. Köszönöm a kérdést.

Mondott még valamit?

– Igen. Azt mondta, mondjam, hogy Isten áldása legyen

magukon, és innen már megtalálja az útját.

Elláttam Diane-t. Még egyszer végigpillantottam az esıben

ázó parkolón. Aztán újra elindultam.

Többször meg kellett állnom, hogy igazítsak Diane infúzióján,

vagy adjak neki egy kis oxigént. Már nem nyitotta ki a szemét –

Nem csak aludt, eszméletlen volt. Nem akartam arra gondolni,

ez mit jelenthet.

Az utak lassúk voltak, az esı könyörtelen, és az utóbbi

néhány nap káoszának nyomait láttam mindenütt. Elhaladtam

több tucatnyi összetört vagy kiégett, az út szélére tolt kocsi

mellett, némelyik még füstölgött. Egyes utakat elzártak a civil

forgalom elıl, csak katonai vagy sürgısségi jármővek mehettek

rajtuk. Többször vissza kellett fordulnom útakadályok miatt. A

hıségtıl a nedves levegı alig volt elviselhetı, és ugyan

délutánra erıs szél támadt, nem hozott enyhülést.

De Simon legalább az úti célunkhoz közel hagyott el minket,

és sikerült eljutnom a Nagy Házig, amíg még volt némi

világosság.

A szél erısödött, viharossá fokozódott, és teleszórta

Lawtonék hosszú kocsifelhajtóját a környezı fenyık letépett

ágaival. Maga a ház sötét volt, legalábbis a borostyánsárga

félhomályban úgy tetszett.

Diane a kocsiban hagytam a lépcsı elıtt, és bedörömböltem

az ajtón. Vártam. Dörömböltem ismét. Végül résnyire nyílt az

ajtó, és Carol Lawton lesett ki.

Alig tudtam kivenni a vonásait a résben: egy világoskék

szem, a ráncos arc keskeny cikke. De ı felismert.

– Tyler Dupree! – mondta. – Egyedül vagy?

Az ajtó szélesebbre tárult.

– Nem – mondtam. – Velem van Diane. És segítségre lesz

szükségem, hogy bevigyem.

Carol kijött az elülsı nagytornácra, lesandított a kocsira.

Amikor megpillantotta Diane-t, kis teste megmerevedett;

felhúzta a vállát, levegı után kapkodott.

– Édes Istenem – suttogta. – Mindkét gyermekem meghalni

jött haza?

LÁNGOLÓ İSKÁOSZ

A SZÉL egész éjjel rázta a Nagy Házat, a forró, sós szél, amelyet

az Atlanti-óceánból kavart fel a háromnapi természetellenes

napsütés. Álmomban is érzékeltem: erre ébredtem a majdnem

ébrenlét pillanataiban, ez volt nyugtalan álmaim aláfestı

zenéje. Még akkor is verte az ablakot, amikor napkelte után

felkeltem, és elmentem, hogy megkeressem Carol Lawtont.

A házban napok óta nem volt áram. A fenti folyosónak

halvány fényt biztosított a végén elhelyezkedı ablak. A tölgyfa

lépcsı levezetett az elıcsarnokba, ahol két beugrós ablakfülke

árasztotta a halvány rózsaszínő fényt. Carolt a szalonban

találtam, az antik órát állította be éppen a kandallópárkányon.

– Hogy van Diane? – kérdeztem.

Carol rám pillantott.

– Változatlanul – mondta, majd figyelmét visszafordította az

órára, amelyet éppen felhúzott egy rézkulccsal. – Egy perce

még vele voltam. Nem hanyagolom el, Tyler.

– Nem is gondoltam ilyesmit. És Jason?

– Segítettem neki felöltözni. Napközben mindig jobban van.

Nem tudom, miért. Éjszakánként nagyon szenved. A tegnapi

éjszaka… kemény volt.

– Megnézem mindkettıjüket. – Nem kérdeztem Carolt,

hallott-e újabb híreket, kiadott-e a fehér ház újabb

direktívákat. Nem lett volna értelme; Carol mindensége véget

ért a birtok hátáránál. – Aludnod kéne egy kicsit.

– Hatvannyolc éves vagyok. Nem alszom annyit, mint

régebben. De igazad van, fáradt vagyok – tényleg le kell

feküdnöm. Amint ezzel végzek. Ez az óra késik, ha nem húzom

fel idejében. Anyád húzta fel mindennap, ezt tudtad? És anyád

halála után Marie, amikor takarított. De Marie féléve nem jön.

Az óra fél éve állt negyedötön. Ahogyan a régi viccben, naponta

kétszer mutatott pontos idıt.

– Beszélnünk kéne Jasonrıl. – Az elızı este túlságosan

kimerült voltam, hogy többet is megtudjak az alapoknál: Jason

bejelentés nélkül állított be egy héttel a Pörgés vége elıtt, és

akkor betegedett meg, amikor elıjöttek a csillagok. A tünetei

idınként jelentkezı, részleges bénulás és megromlott látás meg

láz voltak. Carol próbált orvosi segítséget hívni, de a

körülmények ezt lehetetlenné tették, hát maga ápolta, de nem

tudta diagnosztizálni a betegséget, sem többet nyújtani

egyszerő enyhítésnél.

Félt, hogy Jason meghal. Aggodalma azonban nem terjedt ki

a világ többi részére. Jason azt mondta neki, a miatt ne

aggódjon. A dolgok hamarosan normalizálódnak, mondta.

És Carol hitt Jasonnek. Carol nem félt a vörös naptól. De az

éjszakák rosszak voltak, mondta. Az éjszakák úgy ragadták

magukkal Jasont, mint egy rossz álom.

Elıbb Diane-hez néztem be.

Carol az egyik emeleti hálószobában helyezte el – a régi

szobájában, amelyet általános vendégszobává alakítottak át.

Fizikailag stabil állapotban találtam, segítség nélkül lélegzett,

de ebben nem láttam semmi biztatót. Ez a betegség jól ismert

része volt. A hullám erısödött, a hullám csökkent, de minden

egyes ciklus elvitt egy újabb adagot a beteg erejébıl és

alkalmazkodóképességébıl.

Megcsókoltam száraz, forró homlokát, mondtam, pihenjen.

Nem adta jelét, hogy hallott volna.

Aztán elmentem megnézni Jasont. Fel kellett tennem egy

kérdést.

Carol szerint Jase azért tért haza a Nagy Házba, mert valami

konfliktusa volt a Napközelinél. Carol nem emlékezett a

magyarázatára, csak arra, hogy valami köze volt Jason apjához

(„E.D. megint csúnyán viselkedik”, mondta Carol) és köze van

„a kis, fekete ráncos emberhez” is, „aki meghalt. A

marslakóhoz”.

A marslakó. Aki a hosszú életet adó szert hozta, amelytıl

Jason átlépett a negyedik korba. A szert, amelynek meg kellett

volna védenie attól, ami most megöli.

Ébren volt, amikor kopogtam, és beléptem a szobájába,

ugyanabba a szobába, ahol harminc évvel korábban lakott,

amikor gyerekek voltunk a gyermekkor védett világában, és a

csillagok a maguk jogos helyén ragyogtak. A falon valamivel

élénkebb színő volt a festés ott, ahol egykor a Naprendszer

képe védte a falat. Itt volt a szınyeg, régen kitisztítva és

felgızölve, amelyre egykor kólát löttyintett és lemorzsázott az

ilyen esıs napokon, amilyen ez.

És itt volt Jason.

– Úgy hallom, Tyler – mondta.

Feküdt az ágyon, felöltözve – ragaszkodott hozzá, hogy

minden reggel felöltözzön, mondta Carol – tiszta khakiszínő

nadrágban

és

kék

pamutingben.

A

háta

párnákkal

feltámasztva, és tökéletesen ébernek látszott.

– Nemigen van itt fény, Jase – mondtam.

– Nyisd ki a zsalugátert, ha akarod.

Megtettem, de csak a makacs, borostyánsárga nappali fény

áradt be.

– Nem bánod, ha megvizsgállak?

– Persze, hogy nem bánom.

Nem nézett rám. Ha a fejtartása jelentett valamit, az üres

falat bámulta.

– Carol szerint gondok vannak a látásoddal.

– Carol azt éli át, amit a te hivatásodban az emberek

tagadásnak neveznek. Valójában vak vagyok. Tegnap reggel óta

egyáltalán nem látok.

Leültem mellé az ágyra. Amikor felém fordította a fejét, a

mozdulat sima, de fájdalmasan lassú volt. Vékony zseblámpát

vettem elı az ingzsebembıl, és belevilágítottam a jobb szemébe,

hogy lássam a pupilla összehúzódását.

Nem láttam.

Valami rosszabbat láttam.

A szem csillogott. A szem pupillája úgy csillogott, mintha

apró gyémántokat injekcióztak volna belé.

Jason nyilván érezte, hogy hátrahıköltem.

– Olyan csúnya? – kérdezte.

Nem tudtam megszólalni.

– Nem vagyok képes tükröt használni – mondta, immár

komorabban. – Kérlek, Ty. Szükségem van rá, hogy elmondd,

mit látsz.

– Ez… nem tudom, mi ez, Jason. Ez nem olyasmi, amit

diagnosztizálni tudnék.

– Csak írd le, kérlek!

Próbáltam összeszedni minden orvosi távolságtartásomat.

– Úgy néz ki, mintha valamiféle kristályok képzıdtek volna a

szemedben. A szemfehérje normálisnak látszik, és az íriszen

nem látszik károsodás, de a pupillát teljesen elborítja valami

csillámkınek látszó dolog. Sosem hallottam ilyesmirıl. Azt

mondhatnám, hogy ilyen nincs. Nem tudom kezelni.

Elhátráltam az ágytól, fogtam egy széket, leültem. Egy ideig

csak az éjjeliszekrényen álló óra, Carol egy másik becses, régi

darabja ketyegett.

Aztán Jason sóhajtott, és megnyugtatónak szánt mosolyt

erıltetett az arcára.

– Köszönöm. Igazad van. Ezt nem tudod kezelni. De mégis

szükségem lesz a segítségedre, amíg – nos, a következı néhány

napban. Carol igyekszik, de teljesen ki van borulva.

– Én is.

Az ablakot verte az esı.

– Egyáltalán nem orvosi segítségre van szükségem.

– Ha van erre magyarázatod…

– Legfeljebb részleges.

– Akkor kérlek, oszd meg velem, Jase, mert egy kicsit félek.

Félrehajtotta a fejét, olyan hangra figyelt, amelyet én nem

hallottam, vagy nem voltam képes meghallani, amíg fel nem

merült bennem, hogy talán megfeledkezett rólam. Aztán

megszólalt.

– A rövid változat az, hogy az idegrendszeremet átvette

valami, amelyen nem én uralkodom. A szemem állapota ennek