KR. u. 4x109

PADANGBÓL a szárazföld belseje felé tartottunk – ennyit

felfogtam –, méghozzá felfelé, néha selyem-sima, máskor

kátyús utakon, végül az autó megállt valami elıtt, ami a

sötétben betonbunkernek látszott, de (az erıs fényő tungsten

lámpa alatt díszelgı vörös félholdból ítélve) valamiféle klinika

lehetett. A sofır felháborodott, amikor látta, hogy hová hozott

minket – ez újabb bizonyíték volt rá, hogy beteg vagyok, nem

csak részeg –, de Diane további bankókat nyomott a kezébe,

így aztán lecsillapodva távozott, ha nem is boldogan.

Nehezemre

esett

állni.

Diane-re

támaszkodtam,

aki

engedelmesen viselte a súlyomat, így álltunk a nyirkos

éjszakában, az üres úton, amint a holdfény áttört a rongyos

felhıkön. Elıttünk klinika állt, az út túloldalán pedig

benzinkút, és semmi más, csak erdı és olyan sík területek,

amelyek megmővelt földdarabok is lehettek. Sehol semmi

nyoma embernek, amíg ki nem nyílt a klinika ajtaja, és oda

nem sietett hozzánk egy alacsony, gömbölyded asszony hosszú

szoknyában, kis, fehér kalapban.

– Ibu Diane! – mondta az asszony izgatottan, de olyan

halkan, mintha még ezen az elhagyatott helyen is félt volna,

hogy meghallják. – Isten hozott!

– Akkor ı…?

– Pak Tyler Dupree. Akirıl beszéltem neked.

– Túlságosan beteg, hogy beszéljen?

– Túlságosan beteg, hogy bármi értelmeset mondjon.

– Akkor mindenképpen vigyük be!

Diane támogatott az egyik oldalról, és az asszony, akit Ibu

Inának nevezett megragadta a jobb vállamat. Nem volt fiatal,

de annál erısebb volt. Fehér sapkája alatt a haja ıszült és

ritkult. Fahéj illata volt. Ahogyan felhúzta az orrát, abból úgy

ítéltem, nekem lényegesen rosszabb lehet a szagom.

Aztán benn voltunk, elhagytuk a rattannal és olcsó

fémszékekkel berendezett várót, és beléptünk az eléggé

modernnek tetszı rendelıbe, ahol Diane leengedett a párnázott

vizsgálóasztalra, Ina pedig azt mondta:

– Nézzük, mit tehetünk érte – és én éreztem magam annyira

biztonságban, hogy elájultam.

Friss kávé illatára és arra ébredtem, hogy egy távoli mecsetbıl

imára hívják a híveket.

Meztelenül feküdtem a matracon egy egyablakos kis

betonszobában, ott jött csak be némi fény, a hajnal halovány

hírnöke. Valami csipkeszerő bambuszfaragvánnyal borított

ajtónyílást láttam, azon túlról annak a zaja hallatszott, amint

valaki energikusan tesz-vesz poharakkal és tányérokkal.

Az elızı este viselt ruhám kimosva, kivasalva, összehajtva

feküdt a matrac mellett. Két lázroham között voltam –

megtanultam felismerni a j ól-létnek ezeket a kis oázisait –,

elég erıt éreztem ahhoz, hogy felöltözzek.

Éppen fél lábon egyensúlyozva próbáltam beletalálni a

nadrágszárba, amikor Ibu Ina belesett a függönyön át.

– Tehát vagy olyan jól, hogy felállj! – mondta.

Voltam. Máris visszazuhantam a matracra, félig felöltözve.

Ina belépett a szobába egy tál fehér rizzsel, egy kanállal és

egy zománcozott bögrével. Letérdelt mellém, és a fatálcára

pillantott: vajon kérem-e a rajta lévık közül bármelyiket?

Rájöttem, hogy igen. Sok-sok napja elıször éhes voltam. Ez

valószínőleg jó volt. A nadrágom nevetségesen bı volt, a

bordáim erkölcstelenül kiálltak.

– Köszönöm – mondtam.

– Tegnap este bemutattak minket egymásnak – mondta, és a

kezembe adta a tálat. – Emlékszel? Elnézésedet kérem a

puritán szállásért. Ez a szoba inkább rejtekhely, nem a

kényelmérıl híres.

Ötven- vagy hatvanéves lehetett. Az arca kerek és ráncos

volt, a vonásai a barna hús holdjaként koncentrálódtak, és

almababa szerő megjelenését csak fokozta a hosszú, fekete

ruha meg a fehér sapka. Ha az amishok megtelepedtek volna

Nyugat-Szumátrán, olyasmit produkálhattak volna, mint Ibu

Ina.

Az akcentusa éneklıen indonéz volt, ám az artikulációja

tökéletesen pontos.

– Nagyon szépen beszélsz – Mondtam, mert ilyen rövid idı

alatt szebb bók nem jutott az eszembe.

– Köszönöm. Cambridge-ben tanultam.

– Angolt?

– Orvostudományt.

A rizs ízetlen, de jó volt. Lelkesen befaltam.

– Talán még egy kicsit, késıbb? – kérdezte Ibu Ina.

– Igen, köszönöm.

Minangkabau

nyelven

az

Ibu

a

nık

tiszteletteljes

megszólítása. (Férfi megfelelıje a Pak.) Ami azt jelentette, hogy

Ina minangkabau orvos, és valahol a szumátrai felföldön

voltunk, valószínőleg a Mount Merapi látókörében. Mindazt,

amit Ina népérıl tudtam, abból az útikönyvbıl tudtam, amelyet

a Szingapúrból Szumátrára érkezı repülıgépen olvastam: több

mint ötmillió minangkabau él városokban és falvakban a

felföldön; Padang számos legjobb étterme minangkabau vezetés

alatt áll; híresek anyai ágon leszármazó kultúrájukról, üzleti

érzékükrıl és arról, ahogyan az iszlámot a hagyományos adat

szokásokkal vegyítik.

Ezek egyike sem magyarázta, hogy mit keresek én egy

minang orvosnı rendelıjében.

– Diane még alszik? – kérdeztem. – Mert nem értem…

– Ibu Diane busszal beutazott Padangba, attól tartok. De te

itt biztonságban leszel.

– Azt reméltem, hogy ı is.

– Kétségtelen, hogy itt nagyobb biztonságban lenne, mint a

városban. De úgy egyikıtök sem jutna el Indonéziába.

– Hogy ismerted meg Diane-t?

Ina mosolygott.

– Tiszta véletlen! Vagy majdnem. Éppen a volt férjemmel,

Jalával próbált üzletet kötni, aki többek között exportimporttal

is foglalkozik, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Új

Reformerek túlságosan is érdeklıdnek iránta. Dolgozom

havonta pár napot Padangban az állami kórházban, és

örültem, amikor Jala bemutatott Diane-nek, még ha

egyszerően csak helyet keresett is, ahol egy esetleges

jövendıbeli kliensét elbújtathatja. Olyan izgalmas volt

találkozni Pak Jason Lawton testvérével!

Ez több szempontból is meghökkentett.

– Ismered Jasont?

– Tudok róla – nem úgy, mint te, soha nem volt részem

abban a megtiszteltetésben, hogy beszélhettem volna vele. De

lelkesen követtem a híreket Jason Lawtonról a pörgés elsı

idıszakában. És te voltál a személyi orvosa! És most itt vagy a

klinikám hátsó szobájában!

– Nem hiszem, hogy Diane-nek mindezekrıl beszélnie kellett

volna. – Biztos voltam benne, hogy nem lett volna szabad.

Egyetlen védelmünk a névtelenség volt, most pedig ezen esett

csorba.

Ibu Ina porig sújtottnak látszott.

– Persze – mondta – jobb lett volna nem említeni azt a nevet.

De Padangban igen sok a jogi problémákkal küzdı külföldi. Azt

szoktuk mondani rájuk: tizenkettı egy tucat. Azok a külföldiek,

akiknek jogi és egészségügyi baja is van, még problémásabbak.

Diane bizonyára megtudta, hogy Jala meg én mindketten nagy

csodálói vagyunk Jason Lawtonnak – nyilván elkeseredésében

ejtette ki a száján a nevét. És én még akkor sem hittem neki

teljesen, amíg meg nem kerestem a fényképeket az interneten.

A híresség egyik hátulütıje, gondolom, éppen az lehet, hogy az

embert állandóan fényképezik. Mindenesetre volt egy fénykép a

Lawton családról a Pörgés igen kezdeti korszakából, és

felismertem Diane-t: igazat mondott! Így bizonyára igaz az is,

amit beteg barátjáról mondott. Te voltál Jason Lawton orvosa

és persze a másiké is, a még híresebb…

– Igen.

– A kis, fekete, ráncos emberé.

– Igen.

– Akinek a gyógyszerétıl most beteg vagy.

– Akinek a gyógyszerétıl, remélem, jobban is leszek.

– Ahogyan Diane, legalábbis így mondta. Ez engem érdekel.

Valóban lenne felnıttkor túl a felnıttkoron? Hogy érzed

magad?

– Jobban is lehetnék, ıszintén szólva.

– De a folyamatnak még nincs vége.

– Nem. Még nincs vége.

– Akkor pihenned kell. Hozzak neked valamit?

– Voltak jegyzetfüzeteim… papírok…

– Egy csomóban a többi holmiddal. Hozom. Író is vagy, nem

csak orvos?

– Csak átmenetileg. Le kell jegyeznem néhány gondolatot.

– Amikor jobban leszel, talán néhány ilyen gondolatot

megoszthatnál velem is.

– Talán. Megtiszteltetésnek tartanám.

Felállt térdelı helyzetébıl.

– Kivált a kis, fekete, ráncos emberrıl. Aki a Marsról jött.

Rendszertelenül aludtam át a következı napokat, és amikor

felébredtem, mindig meglepett az idı múlása, a hirtelen

éjszakák és váratlan reggelek, az idıt az imára hívó szóból

próbáltam megállapítani, amikor tudtam, a közlekedés zajából

és abból, hogy Ibu Ina idınként rizst meg tojás-curryt hozott,

máskor szivaccsal lemosott. Beszélgettünk, de a csevegések

úgy hulltak át az emlékezetemen, ahogyan szitán a homok, és

az arckifejezésébıl láttam, hogy idınként ismételtem magam,

máskor pedig elfelejtettem, amit mondott. Világos és sötét,

világos és sötét, aztán egyszerre csak Diane térdelt Ina mellett,

és mindketten komoran néztek.

– Ébren van – mondta Ina. – Bocsássatok meg. Kettesben

hagylak benneteket.

Aztán csak Diane volt mellettem.

Fehér blúzt viselt, hullámzó, kék nadrágot, sötét haján fehér

sálat. Kiadhatta volna magát akár született padanginak is, bár

túlságosan magas és sápadt volt ahhoz, hogy elhiggyék.

– Tyler – mondta. Kék szeme hatalmas volt. – Iszol eleget?

– Olyan rosszul nézek ki?

Megsimogatta a homlokomat.

– Nem könnyő, igaz?

– Nem arra számítottam, hogy fájdalommentes lesz.

– Még néhány hét, és vége. Addig…

Nem kellett mondania. A szer egyre mélyebben hatott az

izmokban, az idegszövetekben.

– De ez itt jó hely – tette hozzá. – Vannak görcsoldóink,

rendes fájdalomcsillapítóink. Ina tudja, mi történik. –

Szomorúan mosolygott. – Mégis… nem egészen így terveztük.

Névtelenséget terveztünk. Az Átjáró Kikötık bármelyik

városában könnyen eltőnhetett volna egy pénzes amerikai.

Nemcsak azért választottuk Padangot, mert ez volt a

legalkalmasabb hely – ez esett a legközelebb az Átjáróhoz –,

hanem azért is, mert hipersebes gazdasági növekedése és a

közelmúlt zőrzavarai a jakartai Új Reformerek kormánnyal a

várost a káosz fészkévé tette. Egy jelentéktelen szállodában

szenvedtem volna végig a kúrát, és miután lezajlott volna – és

gyakorlatilag

újjászülettem

volna

–,

megvettük

volna

magunknak annak a lehetıségét, hogy oda menjünk, ahol

semmi rossz nem érhet minket. Így terveztük.

Amivel nem számoltunk, az a Chaykin adminisztráció

bosszúszomja volt és az, hogy velünk akartak példát statuálni

– részint azokért a titkokért, amelyeket megıriztünk, részint

azokért, amelyeket kifecsegtünk.

– Azt hiszem, kissé nagy feltőnést keltettem nem megfelelı

helyeken – mondta Diane. – Helyet foglaltam kettınknek két

különbözı rantau szervezetnél, de mindkét megállapodás

ugrott, az emberek egyszerre csak nem beszéltek velem, és

nyilvánvalóvá vált, hogy a kelleténél nagyobb feltőnést keltünk.

A leírásunk megvan a konzulátusnak, az Új Reformereknek és

a helyi rendırségnek is. Nem teljesen pontos leírások, de a

valósághoz eléggé közeliek.

– Ezért mondtad el ezeknek az embereknek, kik vagyunk.

– Azért mondtam el, mert már gyanították. Ibu Ina nem, de

Jala, a volt férje kétségtelenül. Jala igen ravasz fickó. Egy

meglehetısen tiszteletre méltó hajózási vállalkozást vezet. A

Teluk Bayur kikötıjében megforduló beton és pálmaolaj

jelentıs része Jala valamelyik raktárán megy keresztül. A

rantau gadang üzlet kevesebb pénzt hoz, de adómentes, és

azok az emigránsokkal teli hajók nem üresen térnek vissza.

Jala jelentıs mellékest szerez a feketepiacon marhákból és

kecskékbıl.

– Olyan embernek hangzik, aki örömmel elad minket az Új

Reformereknek.

– De mi jobban fizetünk. És kisebb jogi nehézséget jelentünk,

amíg el nem csípnek minket.

– Ina ezt jó szemmel nézi?

– Mit? A rantau gadangot? Két fia meg egy lánya van az új

világban. Jalát? Többé-kevésbé megbízhatónak tartja –, ha az

ember fizet neki, nem adja el másnak. Minket? Majdnem hogy

szenteknek tekint.

– Van Ngo Wen miatt?

– Alapjában véve.

– Szerencséd volt, hogy rátaláltál.

– Nem pusztán szerencse volt.

– Mégis, mihelyt lehet, el kell tőnnünk.

– Mihelyt jobban leszel. Jalának készen áll az egyik hajója. A

Capetown Maru. Ezért járkálok oda-vissza, innen Padangba.

Többeket le kell fizetnem.

Pénzes

külföldiekbıl

kezdtünk

gyorsan

átváltozni

külföldiekké, akiknek egykor volt pénze.

– Mégis – mondtam –, örülnék, ha…

– Minek örülnél? – Végighúzta a homlokomon az ujját, oda-

vissza, gyengéden.

– Örülnék, ha nem kellene egyedül hálnom.

Kurtán felkacagott, és a kezét a mellkasomra tette. Elgyötört

bordáimra, alligátorszerően ronda bırömre. Nem éppen

intimitásra csábító volt a külsım.

– Az összebújáshoz itt túlságosan nagy a forróság.

– Forróság?

A hideg rázott.

– Szegény Tyler – mondta.

Szólni akartam, hogy legyen óvatos. De behunytam a

szemem, és amikor kinyitottam, már megint eltőnt.

Elkerülhetetlenül ismét rosszabbul lettem, ám a rákövetkezı

néhány napban sokkal jobban éreztem magam: a vihar szeme,

Diane így nevezte. Mintha a marsbeli drog és a testem

ideiglenes tőzszünetet kötött volna, amíg mindkét fél felkészül

a végsı összecsapásra. Próbáltam kihasználni az idıt.

Megettem mindent, amit csak Ina hozott, és járkáltam a

szobában, valami erıt próbáltam győjteni elcsenevészedett

lábamba. Ha erısebbnek éreztem volna magam, ez a

betonkocka

(ahol

Ina

gyógyszereket

tárolt,

mielıtt

megbízhatóbb zárral és riasztóval szereltette fel a hozzá

csatlakozó klinikát) börtöncellára emlékeztetett volna. Az adott

körülmények között szinte otthonos volt. Az egyik sarokban

kemény bıröndöket raktam egymásra, ezeket használtam

íróasztalnak, és a gyékénymatracon ülve írtam. A magasan

lévı ablakon éppen beesett egy napfény-pászma.

Az ablakon át figyeltem fel egy helybeli kisfiúra is, aki kétszer

is belesett hozzám. Amikor ezt Ibu Inának megemlítettem, ı

eltőnt pár percre, majd a fiúval tért vissza.

– İ En – mondta, és szinte belökte hozzám a gyereket a

függöny mögül. – En tízéves. Nagyon okos. Orvos szeretne

lenni. Az unokaöcsém fia. Sajnos a józan észt meghaladóan

kíváncsi. Felmászott a szemetes ládára, hogy kilesse, kit

rejtegetek a hátsó szobámban. Megbocsáthatatlan. Kérj

bocsánatot a vendégemtıl, En!

En olyan hevesen szegte le a fejét, hogy azt hittem, vastag

szemüvege leesik az orra hegyérıl. Motyogott valamit.

– Angolul – mondta Ina.

– Elnézést!

– Nem elegáns, de lényegre törı. Tehet érted valamit En, Pak

Tyler, hogy jóvátegye helytelen viselkedését?

En nyilvánvalóan benne volt a csávában. Próbáltam kihúzni

belıle.

– Azon kívül, hogy tiszteletben tartja az elvonulásomat a

világ elıl. Semmit.

– Mostantól fogva persze, hogy tiszteletben tartja – igaz, En?

– En bólintott. – Bár van számára egy megbízatásom. En szinte

mindennap eljön a klinikára. Ha ráérek, mutatok neki néhány

dolgot. Az emberi anatómia térképét. A lakmuszpapírt, amely

az ecettıl elszínezıdik. En azt állítja, hálás ezért az élvezetért. –

En szinte rángógörcsszerően bólogatott. – Így hát cserében és

hogy jóvátegye a közös budi súlyos megsértését, En lesz a

jövıben a klinika ırszeme. En, tudod, mit jelent ez?

En abbahagyta a bólogatást, és aggodalmas képet vágott.

– Azt jelenti – mondta Ibu Ina –, hogy mostantól fogva

hasznos célokra fordítod éberségedet és kíváncsiságodat. Ha

bárki érkezne a faluba, és a klinikáról érdeklıdne – bárki a

városból, úgy értem, kivált ha rendırnek látszik, vagy úgy

viselkedik –, azonnal idefutsz, és szólsz róla nekem.

– Ha iskolában vagyok is?

– Nem hinném, hogy az Új Reformerek az iskolában

zaklatnának. Amikor iskolában vagy, figyelj az órákon. De

bármikor máskor, az utcán, a warungon, bárhol, ha látsz vagy

hallasz bármit, ami engem érint vagy a klinikát vagy Pak Tylert

(akirıl nem szabad beszélned), gyere nyomban a klinikára!

Megértetted?

– Igen – mondta En, és mormolt valamit, amit nem értettem.

– Nem – vágta rá nyomban Ina –, szó sincs fizetségrıl,

micsoda botrányos kérdés! Bár, ha elégedett leszek, elınyökre

számíthatsz. De most cseppet sem vagyok elégedett.

En elhúzott, túlméretezett fehér pólója libegett utána. Estére

eleredt az esı, a kitartó, trópusi esı, amely napokig el sem állt,

én pedig írtam, aludtam, ettem, járkáltam, elviseltem.

Ibu Ina szivaccsal lemosott az egyik esıs éjszaka sötétjében,

lesúrolta az elhalt bırréteget.

– Mesélj valamit, amire emlékszel velük kapcsolatban –

mondta. – Meséld el, milyen volt felnıni Diane és Jason

Lawtonnal.

Elgondolkodtam

rajta.

Vagy

inkább

alámerültem

az

emlékezet egyre homályosabb tavába, hogy felkínálhassak neki

valamit, ami egyszerre igaz és jelképes. Nem tudtam kihalászni

pontosan azt, amit akartam, de valami a felszínre úszott: egy

csillagfényes éjszaka, egy fa. A fa sötéten titokzatos ezüst

nyárfa volt.

– Egyszer elmentünk kempingezni – mondtam. – Ez még a

Pörgés elıtt történt, de nem sokkal.

Jó érzés volt, hogy az elhalt bır lekerült rólam, legalábbis

elıször, de a felszínre került bırréteg nyers volt, érzékeny. Az

elsı simítás a szivaccsal enyhítette a fájdalmaimat, a

másodiknál mintha jódot öntöttek volna papír vágta sebre. Ina

ezt megértette.

– Hármasban? Nem voltatok túlságosan fiatalok a

kempingezéshez, úgy értem, ahogyan ott számolnak, ahonnan

jöttök? Vagy a szüleitekkel mentetek?

– Nem a szülıkkel. E.D. és Carol évente egyszer vakációztak,

nyaralóhelyeken vagy hajós körutazáson, lehetıleg gyerekek

nélkül.

– És a te anyád?

– Szívesebben maradt otthon. Egy utcabeli házaspár vitt el

minket az Adirondacksba a két fiukkal együtt, akik már

tinédzserek voltak, és egyáltalán nem törıdtek velünk.

– Akkor miért… ó, gondolom, az apa be akarta hízelegni

magát E.D. Lawtonnal? Talán szívességet akart kérni tıle?

– Valami ilyesmi. Nem kérdeztem. Jason sem. Diane talán

tudta – ı odafigyelt az ilyen dolgokra.

– Aligha számít. Felmentetek a hegyekbe egy táborhelyre?

Fordulj az oldaladra, kérlek.

– Táborhely volt parkolóval. Nem éppen a szőz természet. De

szeptemberi hétvége volt, és rajtunk kívül nem járt ott szinte

senki. Sátrat vertünk, tüzet raktunk. A felnıttek… – Beugrott a

nevük. – Fitchék énekeltek, biztattak minket, hogy a refréneket

énekeljük mi is. Kellemes emlékeik lehettek valami nyári

táborozásról. Valójában eléggé nyomasztó volt. A tini Fitch fiúk

utálták az egészet, és fejhallgatóikkal bebújtak a sátrukba. A

Fitch szülık is feladták, és lefeküdtek.

– Titeket pedig otthagytak a kialvó tábortőz mellett. Tiszta

éjszaka volt, vagy olyan esıs, mint ez a mostani?

– Tiszta augusztus eleji éjszaka. – Egyáltalán nem hasonló a

maihoz a békakórusával meg a bádogtetın doboló esıvel. –

Hold nem volt, csillag annál több. Nem meleg, de nem is igazán

hideg, pedig fenn voltunk a hegyekben. Szeles. Eléggé szeles

ahhoz, hogy az ember hallja beszélgetni a fákat.

Ina elmosolyodott.

– Beszélgetni a fákat! Igen, tudom, az hogyan hangzik. Most

légy szíves a bal oldaladra.

– Az út fárasztó volt, de kezdtük jól érezni magunkat, amint

hármasban maradtunk. Jason felkapott egy zseblámpát, és

elmentünk párméternyire a tőztıl, egy kis tisztásra a

nyárfaligetben, el a kocsiktól meg a sátraktól meg az

emberektıl, ahol a talaj nyugat felé lejtett. Jason megmutatta

nekünk az égbolton a felkelı állatövi fényt.

– Mi az az állatövi fény?

– Jégszemcséken tükrözıdı napfény az aszteroida övezetben.

A nagyon tiszta, sötét égen néha látható. – Azaz volt, a Pörgés

elıtt. Vajon van-e még állatövi fény, vagy a Nap nyomása

elsöpörte már a jeget? – Úgy kelt fel a láthatáron, mint a téli

lehelet, messze, finoman. Diane izgalomba jött. Végighallgatta

róla Jason magyarázatát, és ez régen volt, amikor Jason

magyarázatai még lázba hozták – még nem nıtte ki ıket.

Szerette

Jason

intelligenciáját,

szerette

Jasont

az

intelligenciájáért…

– Ahogy talán Jason apja is? Most hasra, kérlek.

– De nem olyan tulajdonosi szemlélettel. Egyszerően el volt

ájulva Jasontıl.

– Nem értem, „el volt ájulva”?

– El volt bővölve. Aztán feltámadt a szél, és Jason a

nyárfákra világított a zseblámpájával, hogy Diane lássa,

hogyan mozognak az ágaik. – Ekkor élénken magam elıtt

láttam a gyermek Diane-t a legalább egy számmal nagyobb

pulóverében, keze beleveszett a kötött gyapjúba, fázósan

átkarolta magát, az arca felfelé fordítva a fénykúpban, amelyet

két szeme két komoly holdacskaként tükrözött vissza. –

Megmutatta Diane-nek ahogy a legnagyobb ágak szinte mintha

lassítva mozogtak volna, a kisebbek pedig gyorsabban. Ez azért

történt, mert ahogyan Jason mondta, minden egyes gallynak

megvolt az, amit Jase rezonáló hullámhossznak nevezett. És az

ember ezeket a rezonáló hullámhosszakat úgy képzelheti el,

mint a hangjegyeket, mondta. A fa mozgása a szélben

valójában muzsika, csak az emberi fül számára túlságosan

halk, a fa törzse basszust énekel, az ágai tenort, a gallyacskák

pedig pikolón játszanak. Vagy, mondta Jason, úgy is

gondolhatunk a hullámhosszokra, mint tiszta számokra,

magától a széltıl az utolsó falevél rezzenéséig, amint elvégez

egy számítást egy számításon belüli számításon belül.

– Gyönyörően írtad le – mondta Ina.

– Félig sem olyan szépen, mint egykor Jason. Mintha

szerelmes lett volna a világba, de legalábbis a benne fellelhetı

rendszerekbe. A benne lévı muzsikába. Jaj!

– Sajnálom. És Diane szerelmes volt Jasonbe?

– Inkább abba, hogy a testvére. Büszke volt a fivérére.

– És te is szerelmes voltál abba, hogy a barátja lehettél?

– Azt hiszem.

– És szerelmes voltál Diane-be?

– Igen.

– És ı beléd.

– Talán. Reméltem.

– Akkor, ha szabad megkérdeznem, mi siklott félre?

– Mibıl gondolod, hogy félresiklott bármi is?

– Szemlátomást még mindig szerelmesek vagytok. Mármint ti

ketten. De nem úgy, ahogyan olyan férfi és olyan nı, akik

hosszú évek óta együtt vannak. Valaminek távol kellett

tartania titeket egymástól. Bocsáss meg, ez igazán arcátlanság

volt tılem.

Igen, valami távol tartott minket egymástól. Sok minden. A

leginkább nyilvánvalóan, azt hiszem, a Pörgés. Diane

különösen, túlzottan félt tıle, olyan okokból, amelyeket

teljesen sosem értettem; mintha a Pörgés kihívás és rosszallás

lett volna mindazzal szemben, amitıl biztonságban érezte

magát. Hogy mitıl érezte magát biztonságban? Az élet

szabályszerő menetétıl; barátok, család, munka – a dolgok

valamiféle alapvetı józansága, amelynek E.D. és Carol Nagy

Házában már akkor is törékenynek, inkább óhajtottnak, mint

valóságosnak kellett látszania.

Diane-t elárulta a Nagy Ház, aztán Jason is elárulta: a

tudományos

elméletek,

amelyeket

egykor

különleges

ajándékként nyújtott át a lánynak, és hajdan megnyugtatónak

tetszettek – Newton és Euklidész barátságos tételei – egyre

idegenebbek és elidegenítıbbek lettek: a Planck hosszúság

(amely alatt a dolgok már nem úgy viselkedtek, mint dolgok);

fekete lyukak, amelyeket önnön megmérhetetlen sőrőségük az

ok és az okozat birodalmán kívülre számőz; egy olyan

világegyetem, amely nemcsak tágul, hanem önnön pusztulása

felé is rohan egyre sebesebben. Diane egyszer azt mondta

nekem, amikor Szent Augustine még élt, hogy amikor a kutya

bundájára tette a kezét, a teste melegét és elevenségét akarta

érezni – nem megszámlálni a szívdobbanásait, sem fontolóra

venni az állat fizikai lényét alkotó sejtmagok és elektronok

közti hatalmas távolságokat. Azt akarta, hogy Szent Kutya

önmaga és teljes legyen, nem ijesztı részeinek összege, nem

múló evolúciós másodlagos jelenség egy halódó csillag

életében. Eléggé kevés szeretet és ragaszkodás volt Diane

életében, és ezek minden egyes pillanatát össze kellett

számolni és győjteni a mennyekben, kincsként ırizni a

mindenség hidege ellen.

A Pörgés, amikor bekövetkezett, Jason világnézetét látszott

ijesztıen igazolni – annál inkább, mert Jason a megszállottja

lett. Világos volt, hogy a galaktikában másutt is van értelmes

élet; és éppen ennyire egyértelmő volt az is, hogy egyáltalán

nem hasonlít a miénkre. Mérhetetlenül nagy hatalmú volt,

ijesztıen türelmes és nyilvánvalóan közömbös a rémülettel

szemben, amelyet a mi világunknak okozott. Amikor

elképzeltük a Feltételezetteket, láthattunk magunk elıtt

hiperintelligens

robotokat

vagy

kifürkészhetetlen

energialényeket; de soha egy kéz érintését, egy csókot, egy

meleg ágyat vagy egy vigasztaló szót.

Diane tehát mélységesen személyes módon győlölte a

Pörgést, és azt hiszem, végül ez a győlölet vezette Simon

Townsendhez és az ÚK mozgalomhoz. Az ÚK teológiájában a

Pörgés

szent

eseménynek

számított,

ugyanakkor

alárendeltnek: nagynak, de nem olyan nagynak, mint Ábrahám

Istene; megdöbbentınek, de kevésbé megdöbbentınek a

keresztre feszített Megváltónál, üres sírnál.

Mindebbıl elmondtam ezt-azt Inának is.

– Persze én nem vagyok keresztény – mondta. – Még eléggé

mohamedán sem az itteni hatóságoknak. Megrontott az ateista

nyugat, ez vagyok én. Ám az iszlámban is voltak ilyen

mozgalmak. Az emberek arról fecsegtek, hogy Mehdi imám és

Ad-Dadzsal, Jadzsuj és Madzsuj kiisszák a Galileai-tengert.

Mert szerintük ennek több az értelme. Tessék. Végeztem. –

Megsikálta a sarkaimat is. – Mindig tudtad ezeket Diane-rıl?

Tudtam?

Milyen

értelemben?

Éreztem,

sejtettem,

gyanítottam; de tudni – nem, ezt nem mondhattam.

– Akkor a marsbeli szer megfelel a várakozásainknak –

mondta Ina, miközben kifelé tartott meleg vízzel teli,

rozsdamentes acélfazekával és különbözı szivacsaival, hogy

legyen min gondolkodnom az éjszaka sötétjében.

Ibu Ina klinikájának három ajtaja volt. Egyszer végigvezetett az

épületen, miután az utolsó beteg is távozott sínbe tett ujjal.

– Ez az életem mőve – mondta. – Nem sok, gondolhatod. De a

falubelieknek kellett valami a falu és a padangi kórház között –

szép távolság, kivált, ha busszal kell menni, és az utak

megbízhatatlanok.

Az egyik a fıbejárat volt elöl, ahol a betegek jöttek és mentek.

A másik a fémmel megerısített, erıs hátsó ajtó volt. Ina a

klinika mögött, a döngölt földön parkolt kis villanyautójával, és

ezt az ajtót használta, amikor reggel megjött, és bezárta,

amikor este elment. Abba a helyiségbe nyílt, ahol éltem, és

megtanultam felismerni kulcsai csilingelését a zárban nem

sokkal az után, hogy a negyedmérföldnyire lévı mecsetbıl

felhangzott a hívás az imára.

A harmadik egy oldalajtó volt annak a kis folyosónak a

végén, ahol a vécé és néhány tároló szekrény helyezkedett el.

Ina itt vette át a szállítmányokat, és En ezen át szeretett

közlekedni.

En pontosan olyan volt, amilyennek Ina leírta: szégyenlıs, de

okos, kellıképpen eszes ahhoz, hogy majd megszerezze az

áhított orvosi diplomát. A szülei nem voltak gazdagok, mondta

Ina, de ha En szerez ösztöndíjat, elıkészítı tanulmányokat

végez az új padangi egyetemen, kiválóan tanul, és módot talál

rá, hogy elvégezze az orvosit…

– Ki tudja? Talán lesz a falunak még egy orvosa. Én is így

csináltam.

– Szerinted visszajön ide praktizálni?

– Lehetséges. Elmegyünk, visszajövünk. – Vállat vont,

mintha ez lenne a dolgok természetes rendje. A minangoknál ez

rantau volt, a hagyomány, hogy fiatalokat küldtek külföldre,

része volt az adat, a megszokás és a kötelesség rendszerének.

Az adat, ahogyan a konzervatív iszlám is, megkopott a

modernizálás utóbbi harminc évében, de a minang élet felszíne

alatt úgy lüktetett, mint a szívverés.

Ent intették, hogy ne zavarjon engem, de fokozatosan

leszokott arról, hogy féljen tılem. Ibu Ina hallgatólagos

beleegyezésével, amikor éppen két lázroham között voltam, En

úgy tökéletesítette angol szókincsét, hogy ennivalót hozott

nekem, és megnevezte: silomak, ragacsos rizs; singgang ayam,

csirke-curry.

Amikor

megköszöntem,

En

elvigyorodott,

„Egészségedre!”, és kivillantotta hófehér, de elképesztıen

szabálytalan fogsorát: Ina próbálta rávenni a szüleit, hogy

tetessenek fel a fiúnak fogszabályozót.

Maga Ina rokonokkal lakott a faluban, bár az utóbbi idıben

a klinika egyik rendelıjében hált, amely nemigen lehetett

kényelmesebb az én kopár cellámnál. Voltak azonban esték,

amikor családi kötelességek hívták el; azokon az estéken

megmérte a lázam, felmérte az állapotom, ellátott étellel és

vízzel, ott hagyta a személyhívóját, aztán magamra hagyott. És

egyedül maradtam mindaddig, amíg meg nem hallottam a

zárban a kulcsot másnap reggel.

De egy éjjel arra ébredtem eszelıs, kacskaringós álmomból,

hogy megremeg az oldalajtó, valaki forgatja a gombját, be akar

jönni. Nem Ina. Rossz ajtó, rossz idıpont. Az órám szerint éjfél

volt, az éjszaka legsötétebb órája; néhány falubeli még járhatja

a warungókat, autók mennek a fıúton, teherkocsik próbálnak

eljutni reggelre valamelyik távoli desá- ig. Talán egy beteg

abban reménykedik, hogy Ina még itt van. Vagy egy

kábítószeres keres drogot.

A gomb forgatása abbamaradt.

Néma csendben felültem, farmert, pólót húztam. A klinika

sötét volt, a cellám sötét volt, csak némi holdfény sütött be a

magas ablakon át… de hirtelen eltakarta valami.

Felnéztem, és En fejének sziluettje lebegett a Hold elıtt.

– Pak Tyler! – suttogta.

– En! Megijesztettél. – A sokktól valóban kiszaladt a lábamból

az erı. A falnak kellett támaszkodnom, hogy állva maradjak.

– Engedj be! – mondta En.

Így hát mezítláb az oldalajtóhoz caplattam, és levettem a

láncot. A beáramló szellı meleg és nyirkos volt. En sietett be a

nyomában.

– Hadd beszéljek Ibu Inával!

– Nincs itt. Mi az, En?

A fiú teljesen zaklatott volt. A szemüvegét az orra tövéig tolta.

– De beszélnem kell vele!

– Ma este otthon van. Tudod, hol lakik?

En elkeseredetten bólintott.

– De azt mondta, ide jöjjek, és szóljak neki.

– Micsoda? Úgy értem, mikor mondta ezt?

– Ha idegen kérdezısködik a klinikáról, ide kell jönnöm, hogy

szóljak neki.

– De nincs… – Annak a fontossága, amit mondott, áthatolt a

kezdıdı láz ködén. – En, a városban valaki Ibu Ináról

kérdezısködik?

Kiszedtem a fiúból a történetet. En a családjával egy warung

(büfé bódé) mögött lakott a falu szívében, mindössze három

ajtónyira a polgármestertıl, a kepala desától. Amikor nem

aludt éjjel, En a szobájából eléggé jól hallotta, mirıl beszélnek

a warung vendégei. Így aztán jócskán összegyőjtötte, ha meg

nem is értette sokszor, a falubeli pletykákat. Sötétedés után

általában a férfiak üldögéltek és kávéztak ott, En apja, a

bácsikái meg a szomszédok. De ma este két idegen érkezett

csillogó, fekete autón, és olyan bátran közeledtek a warung

fényeihez, mint a bivalyok, és anélkül, hogy bemutatkoztak

volna, a helyi klinikát keresték. Egyikük sem volt beteg. Városi

ruhát viseltek, és udvariatlanul viselkedtek, és olyan tartásuk

volt, mint a rendıröknek, így aztán En apjától pontatlan és

homályos útbaigazítást kaptak, amely pontosan a rossz

irányba küldte ıket.

De Ina klinikáját keresték, és minden bizonnyal meg fogják

találni; egy ekkora faluban a félrevezetı útbaigazítás legfeljebb

a késleltetéshez elegendı. Így aztán En felöltözött, és titokban

kisurrant a házból, és ide jött, ahogyan megegyeztek, hogy

figyelmeztesse Ibu Inát a veszélyre.

– Nagyon jó – mondtam neki. – Szép munka, En. Most el kell

menned oda, ahol lakik, és el kell ezt mondanod neki. – És

közben én összeszedem a holmimat, és elhagyom a klinikát.

Úgy gondoltam, a szomszédos rizsföldön elbújhatok, amíg a

rendırök elmennek. Megvan hozzá az erım. Talán. De En

keresztbe fonta a karját, és elhátrált elılem.

– Ibu Ina azt mondta, itt várjam meg.

– Helyes. De reggelig nem lesz itt.

– A legtöbbször itt alszik. – En nyújtogatta a nyakát, mögém

nézett a klinika sötét folyosójára, mintha arra számítani, hogy

Ina lép elı a rendelıbıl, hogy ıt igazolja.

– Igen, de ma nem. Becs' szóra. En, ez veszélyes lehet. Azok

az emberek Ibu Ina ellenségei lehetnek, érted?

De Ent megszállta valami tüzes, veleszületett makacsság.

Bármilyen baráti volt is közöttünk a viszony, En még mindig

nem bízott bennem. Egy pillanatig reszketett, kikerekedett

szemmel, mint valami lemur, aztán engem megkerülve beljebb

rohant a holdfényes klinika belsejébe, és kiáltozott.

– Ina! Ina!

Üldözıbe vettem, menet közben kattintgatva fel a lámpákat.

Ugyanakkor megpróbáltam összefüggıen gondolkodni. Az

udvariatlan emberek, akik a helyi klinikát keresik lehetnek Új

Reformerek Padangból, helyi zsaruk, de dolgozhatnak az

Interpolnak, az amerikai külügyminisztériumnak vagy bármely

más ügynökségnek, amelyet a Chaykin adminisztráció

kalapácsként használ, hogy lecsapjon.

És ha engem keresnek, ez azt jelentené, hogy elfogták, és

kihallgatták Jalát, Ina volt férjét? Hogy már ırizetbe vették

Diane-t?

En bebotorkált egy sötét rendelıbe. Beverte a homlokát egy

vizsgálóasztal kinyúló lépcsıjébe, és hátraesett. Amikor hozzá

értem, hangtalanul sírt, rémülten, az arcán peregtek a

könnyek. A bal szemöldöke felett csúnya, de nem veszélyes

hurka húzódott.

Megfogtam a két vállát.

– En, Ina nincs itt. Tényleg. Tényleg-tényleg nincs itt. És

biztosan tudom, hogy nem akarja, hogy itt maradj a sötétben,

amikor valami rossz történhet. Sosem tenné, nem igaz?

– Uh – helyeselt En.

– Szóval szaladj haza, jó? Te hazaszaladsz, én itt maradok.

Ezt én majd elintézem, és holnap mindketten találkozunk Ibu

Inával. Rendben?

En azzal próbálkozott, hogy félelem helyett megfontoltság

látszódjon az arcán.

– Azt hiszem – pislogott. Talpra segítettem.

De ekkor autókerekek csikordultak a klinika elıtt a murván,

és mindketten újra lekuporodtunk.

A váróba siettünk, ahol kilestem a bambuszlécekbıl álló

zsalugáteren, a hátam mögött En, kis keze az ingemet

markolta. A kocsi ott állt a holdfényben. A modellt nem

ismertem fel, de tintakék ragyogása sejtette, hogy új. A belsı

sötétben felvillant valami, öngyújtó lehetett. Aztán sokkal

erısebb fény, nagy fényerejő reflektor pásztázta az épületet az

anyósülés

ablakából.

Áthatolt

a

zsalugáteren,

mozgó

árnyékokat vetett a szemközti falon lévı higiéniai plakátokra.

Lehúztuk a fejünket. En nyöszörgött.

– Pak Tyler? – mondta.

Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy nehezemre esik újra

kinyitnom.

Lehunyt

szemhéjam

mögött

tőzijáték

forgókerekeket és szétrobbanó csillagokat láttam. Megint a láz.

Kis belsı kórus ismételte, Megint a láz, megint a láz. Engem

gúnyolt.

– Pak Tyler!

Ez igen rosszul volt idızítve. (Rosszul volt idızítve, rosszul

volt idızítve…)

– Menj az ajtóhoz, En. Az oldalajtóhoz.

– Gyere velem!

Jó tanács. Újra kinéztem az ablakon. A reflektor kialudt.

Felálltam, és végigvezettem Ent a folyosón a raktározó

szekrények mellett az oldalajtóhoz, amelyet nyitva hagyott. Az

éjszaka csalókán csendes volt, csalókán hívogató; egy ledöngölt

földdarab, egy rizsföld; az erdı, a holdfényben feketéllı

pálmafák, amelyek lágyan rázták koronájukat.

A klinika tömege köztünk és az autó között.

– Fuss egyenesen az erdıbe – mondtam. – Ismerem az utat…

– Maradj távol az úttól. Bújj el, ha kell.

– Tudom. Gyere velem!

– Nem tudok – mondtam, és komolyan gondoltam. Jelenlegi

állapotomban egy tízéves után futni abszurd ötletnek látszott.

– De… – mondta En, és kicsit meglöktem, és azt mondtam,

ne vesztegesse az idıt.

Futott, hátra se nézett, szinte ijesztı gyorsasággal tőnt el az

árnyékban, némán, aprón, csodálatra méltón. Irigyeltem. A

csendben hallottam nyílni és csukódni az autó ajtaját.

Háromnegyed Hold volt, vörösebbnek és távolibbnak tetszett,

más

arcát

mutatta,

mint

amilyenre

gyerekkoromból

emlékeztem. Már nem volt Holdbéli Ember; és a sötét, tojásdad

sebhely a Hold felszínén, az új de most már ısi maré annak a

becsapódásnak volt az eredménye, amely megolvasztotta a

regolitot a sarkvidékrıl az egyenlítıig, és lelassította a hold

fokozatos spirális távolodását a Földtıl.

Mögöttem hallottam, hogy a rendırök (azt hiszem, ketten

voltak) dörömbölnek a fıbejáraton, durván kiáltoznak,

csörgetik a zárat.

Futásra gondoltam. Hittem, hogy képes leszek elfutni – nem

olyan ügyesen, mint En, de sikeresen – legalább a rizsföldig. És

ott elbújok, és reménykedem.

Aztán eszembe jutott a holmim Ina hátsó szobájában.

Nemcsak ruhanemő, de jegyzetek és lemezek, a digitális

emlékezet kis szilánkjai és a bőnjelül felhasználható vízszerő

folyadék.

Visszafordultam. Bentrıl bezártam magam mögött az ajtót.

Mezítláb és éberen haladtam, füleltem a rendırökre. Talán

megkerülik az épületet, talán újrapróbálkoznak a bejáratnál. A

láz azonban gyorsan tört rám, és sok mindent hallottam, és

ezekbıl nem minden volt igaz.

Ina hátsó szobájában nem égett a lámpa. Tapogatóztam a

holdfényben. Kinyitottam az egyik kemény fedelő bıröndöt, és

beledobtam a kézzel írt papírokat; lecsuktam, leszíjaztam,

felemeltem, és megtántorodtam. Aztán ellensúlynak felvettem a

másik bıröndöt is, és rájöttem, hogy alig bírok menni.

Kis híján átestem valami apró mőanyag tárgyon, és rájöttem,

hogy Ina személyhívója az. Megálltam, letettem a bıröndöket,

az ingem zsebébe tettem a személyhívót. Vettem pár mély

levegıt, és újra felemeltem a bıröndöket; titokzatos módon

mintha közben még súlyosabbá váltak volna. Próbáltam

meggyızni magam, Meg tudod tenni, de a szavak elcsépeltek és

nem meggyızık voltak, és úgy visszhangoztak, mintha a fejem

katedrális méretőre nıtt volna.

Hangokat hallottam a hátsó ajtó felıl, amelyet Ina külsı

lakattal zárt: fémcsengést és a zárnyelv csikordulását, talán

feszítırudat tettek a lakat és a füle közé, és megfeszítették. És

a lakat hamarosan megadja magát, és azok az emberek a

kocsiból bejönnek.

A harmadik ajtóhoz, En ajtajához tántorogtam, és

kinyitottam, azzal a vak reménnyel, hogy odakinn nem áll

senki. Nem állt. Mindkét betolakodó (ha ketten voltak) hátul

dolgozott. Munka közben sutyorogtak, halkan hallatszott a

hangjuk a békák kórusán és a szél kis szisszenésein át.

Nem voltam biztos benne, hogy eljutok a rizsföld rejtekéig,

anélkül, hogy meglátnának. És ami még rosszabb, abban sem

voltam biztos, hogy út közben nem esem össze.

De aztán hangos csattanással elvált a lakat az ajtótól. A

startpisztoly, gondoltam. Meg tudod tenni, gondoltam.

Felvettem a poggyászomat, és mezítláb kitántorogtam a

csillagfényes éjszakába.

VENDÉGLÁTÁS

– LÁTTAD ezt?

Molly Seagram a recepciós pulton heverı képeslapra

mutatott, amikor beléptem a Napközeli klinikájára. Az

arckifejezése azt mutatta: Rossz elıjelek. Az egyik jelentıs havi

magazin fénylı címlapjáról Jason képe nézett rám. Fıcím: A

NAGYON MAGÁN SZEMÉLYISÉG A NAPKÖZELI PROJEKT

NYILVÁNOS ARCA MÖGÖTT.

– Nem jó hír, ha jól gondolom?

Vállat vont.

– Nem kimondottan hízelgı. Vidd el. Olvasd el. Vacsoránál

majd megbeszéljük. – Már megígértem neki a vacsorát. – Ja, és

Mrs. Tuckman elı van készítve, és vár benn a bokszban.

Kértem már Mollyt, hogy a rendelıket, ne nevezze

bokszoknak, de nem volt értelme vitatkozni vele. A lapot a

postámat tartalmazó tálcára csúsztattam. Lassú, esıs áprilisi

reggel volt, és Mrs. Tuckman volt az egyetlen délelıttre

elıjegyzett betegem.

Az egyik mérnökünk felesége volt, és az utóbbi egy hónapban

háromszor járt nálam, nyugtalanságra és kimerültségre

panaszkodott. Problémája okát nem volt nehéz kitalálni. Két év

telt el a Mars körülzárása óta, és a Napközeliben

elbocsátásokról

suttogtak.

Az

ura

anyagi

helyzete

elbizonytalanodott, ı pedig képtelen volt munkát találni. Ijesztı

sebességgel nyelte a Xanaxot, és még többet akart, azonnal.

– Talán másik gyógyszert kellene megpróbálnunk –

mondtam.

– Anti-depresszánst nem akarok, ha arra gondol. – Apró

termető asszony volt, egyébként kellemes arca csúnyán

elkomorodott. A tekintete körbeszaladt a rendelın, megállt a

déli gyepre nézı, most esıtıl csíkos ablakon. – Komolyan.

Félévig szedtem Paraloftot, és folyton rohannom kellett a

mosdóba.

– Ez mikor volt?

– Mielıtt maga jött. Dr. Koenig írta fel. Persze akkor más volt

minden. Alig láttam Carlt, annyi volt a dolga. Sok magányos

éjszaka. De legalább jó, állandó állásnak látszott akkoriban,

ami kitart. Azt hiszem, számlálhattam volna az áldásaimat.

Nincsenek rajta a, hm, kartonomon vagy hogy is hívják?

A betegség-története ott feküdt elıttem az íróasztalon. Dr.

Koenig feljegyzéseit néha nehéz volt kisilabizálni, de volt olyan

szíves, és pirossal kiemelte a legfontosabbakat: allergiákat,

krónikus betegségeket. Mrs. Tuckmanról precízen, nyersen és

szimpátia nélkül írt. Fel volt jegyezve, hogy a Paraloftot

abbahagyták (olvashatatlan dátum) a beteg kívánságára, „a

beteg egyre idegességre panaszkodik, fél a jövıtıl”. Talán nem

féltünk mindannyian a jövıtıl?

– Most már Carl állására sem számíthatunk. A szívem olyan

hevesen kalapált a múlt éjjel – úgy értem, nagyon gyorsan,

szokatlanul gyorsan. Arra gondoltam, talán… tudja, micsoda.

– Micsoda?

– Tudja. SZÉST. Szív- és érrendszeri tünetegyüttes.

Az utóbbi hónapokban a hírekben folyton a SZÉST-rıl

beszéltek. Sok ezer embert ölt meg Egyiptomban és

Szudánban,

de

jelentettek

eseteket

Görögországból,

Spanyolországból és az USA déli részérıl is. Lassan égı

bakteriális fertızés volt, potenciális gond a harmadik világ

gazdaságainak, de modern gyógyszerekkel kezelhetı. Mrs.

Tuckmannek nem kellett félnie a SZÉST-tıl, és ezt meg is

mondtam neki.

– Azt beszélik, ledobták ránk.

– Ki dobott le mit, Mrs. Tuckman?

– A betegséget. A Feltételezettek. İk dobták le ránk.

– Mindaz, amit olvastam róla, arra utal, hogy a SZÉST a

szarvasmarhákról terjedt át az emberekre. – Fıként még

mindig a patás állatok betegsége volt, és rendszeresen tizedelte

a marhacsordákat Észak-Afrikában.

– Szarvasmarhák. Huh. De hát úgysem mondják meg, igaz?

Úgy értem, nem állnak vele elı, nem mondják be a hírekben.

– A SZÉST akut betegség. Ha az lenne a baja, már régen

kórházban lenne, A pulzusa normális, és az EKG-ja

kifogástalan.

Nem gyıztem meg. Végül felírtam neki egy másik nyugtatót –

lényegében Xanaxot másfajta mellék molekulalánccal –, abban

a reményben, hogy az új márkanév, ha maga a szer nem is, jó

hatással lesz rá. Mrs. Tuckman megenyhülten hagyta el a

rendelıt, kezében úgy szorongatta a receptet, mint valami

szentírást.

Feleslegesnek éreztem magam, és kissé csalónak is.

De Mrs. Tuckman állapota cseppet sem volt egyedülálló. Az

egész világ aggodalomban élt. Ami egykor az élhetı jövı

megteremtésére tett legjobb próbálkozásunknak látszott, a

Mars terraformációja és gyarmatosítása, tehetetlenséggel és

bizonytalansággal végzıdött. És ez nem hagyott számunkra

más jövıt, csak a Pörgést. A világgazdaság ingadozni kezdett,

fogyasztók és nemzetek olyan adósságterheket győjtöttek be,

amelyeket sosem szándékoztak megfizetni, miközben a

kölcsönadók csúcson tartották a kamatokat. A szélsıséges

vallásosság és a brutális bőnözés kéz a kézben növekedett,

itthon és külföldön egyaránt. Ennek hatásai különösen

pusztítóak voltak a harmadik világban, ahol az összeomló

valuták és a visszatérı éhínségek segítettek felébreszteni a

szunnyadó marxistákat és a harcos iszlám mozgalmakat.

A lélektani érintıt nem volt nehéz megérteni. Az erıszakot

sem. Sokak ápoltak sérelmeket, de csak az olyan ember jelenik

meg a munkahelyén automata fegyverrel és halállistával, aki

elveszítette a jövıbe vetett hitét. A Feltételezettek, akár

akarták, akár nem, éppen ezt a fajta végsı elkeseredést

váltották ki. Seregnyi volt az öngyilkosan elégedetlen, és

ezeknek ellensége volt bármelyik és minden amerikai, brit,

kanadai, dán, satöbbi; vagy fordítva, az összes moszlim, sötét

bırő, nem angolul beszélı, emigráns; az összes katolikus,

fundamentalista, ateista; az összes liberális, az összes

konzervatív… Az ilyen emberek számára az erkölcsi tisztaság

tökéletes cselekedete a lincselés vagy az öngyilkos robbantás, a

fatva vagy a pogrom volt. És feljövıben voltak, akár sötét

csillagok a végsı táj felett.

Veszélyes idıket éltünk. Mrs. Tuckman tudta ezt, és a világ

minden Xanaxa sem gyızte volna meg az ellenkezıjérıl.

Ebédidıben leültem a vállalati ebédlı végében, kortyolgattam a

kávét, néztem a parkolóra hulló esıt, és figyelmesen elolvastam

a Mollytól kapott magazint.

Ha létezne a pörgéstan tudománya, írta a vezetı cikk, Jason

Lawton volna a Newtonja, az Einsteinje, a Stephen Hawkingja.

E.D. állandóan ilyenek leírására buzdította a sajtót, és Jase

utálta ezt hallani.

Radiológiai vizsgálatoktól áthatolhatósági tanulmányokig,

színtiszta

tudománytól

filozófiai

vitákig

a

Pörgés

tanulmányozásának nemigen van olyan területe, amelyet az ı

eszméi ne érintettek és meg ne változtattak volna. Megjelent

írásai számosak, és gyakran idéznek belılük. A megjelenése az

álmos tudományos konferenciákat nyomban médiaeseménnyé

változtatja. És mint a Napközeli Alapítvány igazgatója,

hatalmas hatással volt a Pörgés idıszakában Amerika és az

egész világ légi-közlekedési és őrkutatási politikájára.

Ám a Jason Lawtont körülvevı valós eredmények – és

alkalmi kudarcok – között könnyen elfelejtjük, hogy a

Napközelit az apja, Edward Dean (E.D.) Lawton alapította, aki

még

mindig

kiemelkedı

szerepet

játszik

az

irányító

bizottságban és az elnökségben. És a fiú közképe, állítják

egyesek, szintén a titokzatosabb, hasonlóképpen befolyásos és

jóval kevésbé közszereplı idısebb Lawton kreációja.

A cikk ezek után részletezte E.D. karrierjének állomásait: az

aerostat telekommunikáció hatalmas sikerét a Pörgés beállta

után, hogy három, egymást követı elnöki adminisztráció is a

keblére ölelte ıt, a Napközeli Alapítvány megteremtését.

Az

eredetileg

ötletgyárnak

és

ipari

lobbinak

indult

Napközelibıl a szövetségi kormány ügynöksége lett, amely a

Pörgessél

kapcsolatos

őrmissziókat

tervezi,

egyetemek,

kutatóintézetek és NASA központok tucatjainak munkáját

koordinálja. „A régi NASA” hanyatlása egyenlı volt a Napközeli

felemelkedésével. Egy évtizeddel ezelıtt a kettı viszonyát

formába öntötték, és a rafináltan átszervezett Napközelit a

NASA-hoz csatolták tanácsadó testületként. A bennfentesek

szerint valójában a NASA-t csatolták a Napközelihez. És

miközben a csodagyerek Jason Lawton elbővölte a sajtót, az

apja mozgatta a háttérbıl továbbra is a szálakat.

A cikk ezek után megkérdıjelezte E.D. hosszú kapcsolatát a

Garland adminisztrációval, és potenciális botrányra célzott:

bizonyos mőszer csomagokat darabonként sok millió dollárért

egy olyan kis pasadenai cég gyártott le, amelynek tulajdonosa

E.D. egyik régi cimborája, holott a Ball Aerospace vállalat a

tender során alacsonyabb árajánlatot tett.

Olyan választási kampányt éltünk meg éppen, amikor

mindkét nagy pártnak elıjöttek a radikálisai. Garland, a

reform republikánus, akit a magazin feltőnıen szidott, már

kitöltött két periódust, és Preston Lomax, Clayton alelnöke és

felkent utódjelöltje a legutóbbi közvélemény kutatások szerint

jócskán megelızte ellenfelét. A „botrány” valójában nem volt az.

A Ball ajánlata olcsóbb volt, de az általuk tervezett csomag

kevésbé hatékony; a pasadenai mérnökök jóval több mőszert

zsúfoltak ugyanolyan súlyú hordozóba.

Ennyit mondtam Mollynak vacsora közben a Champsnél,

másfél kilométerre a Napközelitıl. A cikkben nem volt

lényegében semmi új. A gyanúsítások inkább politikai, mint

lényegi természetőek voltak.

– Számít talán, hogy igazuk van-e, vagy sem? – kérdezte

Molly. – Az a fontos, ahogyan bánnak velünk. Egyszeriben csak

megengedik, hogy egy jelentıs lap támadja a Napközelit.

A lapban egy másik cikk azt írta a Mars-projektrıl, hogy „a

történelem legdrágább ostobasága, mind emberéletben, mind

készpénzben, annak az emberi képességnek a mőremeke,

hogyan lehet globális katasztrófából pénzt csiholni”. A szerzı a

Keresztény Konzervatív Párt beszédírója volt.

– Ez a szemét a KKP lapja, Moll. Mindenki tudja.

– Be akarnak záratni minket.

– Nem fognak minket bezárni. Még ha Lomax elveszti a

választásokat, akkor sem. Még ha visszaminısítenek minket

kizárólag megfigyelıi munkára is, egyedül mi vagyunk a

nemzet a Pörgést figyelı szeme.

– Ami nem jelenti azt, hogy nem rúgnak ki, és nem cserélnek

le mindannyiunkat.

– Nem olyan vészes a helyzet.

Nem gyıztem meg Mollyt.

Molly az a nıvér/recepciós volt, akit dr. Koenigtıl örököltem,

amikor a Napközelihez kerültem. Majdnem öt éven át udvarias,

profi és hatékony irodai bútordarabnak tekintettem. A

szokásos módon udvariaskodtunk egymással, megtudtam,

hogy szingli, hogy három évvel fiatalabb nálam, és egy több

lakásos apartman-házban él az óceántól távolabb. Sosem

mutatkozott

különösképpen

beszédesnek,

én

pedig

feltételeztem, hogy így jó neki.

Aztán nem egészen egy hónapja Molly felém fordult, amikor

fogta a táskáját, hogy csütörtök este hazainduljon, és

megkérdezte, volna-e kedvem vele vacsorázni. Miért?

– Mert meguntam várni, hogy maga megkérdezzen. Szóval?

Igen? Nem?

Igen.

Kiderült, hogy Molly okos, ravasz, cinikus és kellemesebb

társaság, mint gondoltam. Immár három hete jártunk együtt a

Champshez. Ízlett az (egyszerő) koszt, jó volt a légkör

(kollegiális). Gyakran gondoltam arra, hogy Molly a Champs

mőanyag

bokszában

festett

a

legjobban,

felékesítette

jelenlétével, bizonyos méltóságot kölcsönzött neki. Hosszú,

szıke haja ma este kissé összetapadt a nedvességtıl.

Szemének zöldje mesterséges volt, színes kontaktlencse, de jól

állt neki.

– Elolvastad a keretest is? – kérdezte.

– Belenéztem. – A magazin keretes profilja Jasonrıl

szembeállította sikeres pályafutását a magánéletével, amely

tökéletesen titkos vagy nem-létezı volt. Az ismerısei szerint

otthona éppoly szerényen berendezett, mint a szerelmi élete.

Soha még csak nem is pletykáltak menyasszonyról, barátnırıl

vagy bármilyen nemő partnerrıl. Olyan ember képe alakul ki

bennünk, aki nemcsak az eszméivel házasodott össze, de szinte

betegesen ragaszkodik is hozzájuk. És Jason Lawton, ahogyan

maga a Napközeli is, változatlanul apja fojtogató befolyása alatt

áll. Minden eredménye ellenére még a sarkára kell állnia mint

önálló férfinak.

– Ez a rész legalább igaz – mondta Molly.

– Tényleg? Lehet, hogy Jason kissé egocentrikus, de…

– Úgy jön be a recepciónál, mintha nem is léteznék. Úgy

értem, semmiség, de nem kifejezetten szívélyes. Hogy áll a

kúrája?

– Nem kúrálom, Moll. – Molly látta Jason kartonját,

csakhogy a DRSZM-et nem írtam rá. – Beszélgetni jön.

– Aha. És amikor bejön beszélgetni, gyakorlatilag sántít.

Nem, nem kell beszélned róla. De nem vagyok vak. Csak hogy

tudd. Most különben is Washingtonban van, igaz?

Gyakrabban volt ott, mint Floridában.

– Folynak a tárgyalások. Az emberek helyezkednek, hogy

pozícióhoz jussanak a választások után.

– Szóval készül valami.

– Mindig készül valami.

– Úgy értem, a Napközelivel kapcsolatban. Az emberek

füleseket kapnak. Például akarod tudni, mi a fura?

Megvásároltunk még száz holdat a kerítéstıl nyugatra. Tim

Chesleytıl, a humán erıforrás osztály átírójától hallottam. És

állítólag ellenırök jönnek a jövı héten.

– Miért?

– Senki sem tudja. Talán terjeszkedünk. Talán átalakulunk

plázává.

Én az elıbbirıl hallottam.

– Úgy látom, vak vagy – mondta mosolyogva Molly. – Hordj

kontaktlencsét. Mint én.

Vacsora után felmentünk Molly lakására, és ott töltöttem az

éjszakát.

Nem írom itt le a gesztusokat, tekinteteket és érintéseket,

amelyekkel kifejeztük intimitásunkat. Nem azért, mert prőd

vagyok, hanem mert nem emlékszem. Az emlékek helyreál-

líthatatlanul elvesztek. És igen, tisztában vagyok ennek

ironikus voltával. Idézni tudom az újságcikket, amelyrıl

beszélgettünk, és el tudom mondani, mit vacsorázott Molly a

Champsnél… de a szeretkezésünkbıl csupán elhalványult

pillanatfelvételek maradtak az emlékezetemben: félhomályos

szoba, nyirkos szellı lebbenti meg a nyitott ablak függönyét,

Molly zöld szeme közel az enyémhez.

* * *

Egy hónap múlva Jase visszatért a Napközelibe, és úgy járta

a termeket, mintha valamiféle új energiával töltötték volna fel.

Seregnyi biztonsági embert hozott magával, feketébe öltözött,

bizonytalan eredető embereket, akikrıl úgy sejtettük, talán a

Pénzügyminisztérium emberei. İket alvállalkozók és ellenırök

kisebb seregei követték, akik megtöltötték a termeket, és nem

álltak szóba a helybeliekkel. Molly szállította nekem a

pletykákat: az egész komplexumot lebontják; a komplexumot

bıvítik;

mindannyiunkat

kirúgnak;

mindannyian

fizetésemelést kapunk. Egyszóval, készült valami.

Majdnem egy hétig magától Jasontıl semmit sem hallottam.

Aztán egy lassú csütörtök délután leszólt a rendelımbe, és

felhívott a másodikra.

– Van itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál.

Mielıtt az erısen ırzött lépcsıhöz értem, fegyveres ırök

serege szegıdött a nyomomba olyan jelvénnyel, amellyel

mindenhová bemehettek, és felkísértek egy emeleti tárgyalóba.

Nem egyszerő üdvözlésrıl volt szó, ezt már sejtettem. Olyan

mélységesen

Napközeli

ügyrıl

lehet

szó,

gondoltam,

amilyennek még nem voltam tanúja. Jason ezúttal ismét úgy

döntött, nyilvánvaló volt, hogy titkokat oszt meg velem. És ez

sosem volt tisztán áldás. Mély lélegzetet vettem, és beléptem az

ajtón.

A szobában egy mahagóni asztal és fél tucat bársony

bevonatú szék állt, és rajtam kívül két ember volt ott.

Az egyik Jason volt.

A másikat gyereknek nézhettem volna. Egy rettenetesen

megégett gyereknek, akinek nagy szüksége lett volna

bırátültetésre: ez volt az elsı benyomásom. Ez a nagyjából 152

centiméter magas férfi a szoba sarkában állt. Farmernadrágot

és fehér pamutpólót viselt. A válla széles volt, a szeme nagy és

véreres, és a karja kissé hosszúnak tetszett kurta törzséhez

képest.

De a legdöbbenetesebb a bıre volt. A bıre fénytelen,

hamufekete és teljesen szırtelen volt. Nem a hagyományos

értelemben ráncos – nem is laza, mint a véreb irhája –, hanem

mélyen barázdált, akár a dinnye héja.

A kis ember odalépett hozzám, és a kezét nyújtotta. Kis,

ráncos kezét a hosszú, ráncos karja végén. Habozva kezet

fogtam vele. Múmiaujjak, gondoltam. De a keze húsos volt, telt,

mint a sivatagi pálma levele, mintha egy maréknyi aloé-verát

szorítottam volna meg, az pedig viszontszorított volna. A lény

elvigyorodott.

– Ez Van – mondta Jason.

– Mi van?

Van nevetett. A fogai nagyok voltak, tompák és hibátlanok.

– Nem tudom megunni ezt a remek viccet!

A teljes neve Van Ngo Wen volt, és a Marsról jött.

A marslakó.

Félrevezetı meghatározás. A marslakóknak hosszú irodalmi

története van Wellstıl Heinleinig. De a valóságban persze a

Mars halott bolygó volt. Amíg mi helyre nem tettük. Amíg meg

nem szültük a mi marslakóinkat.

És szemlátomást itt volt egy eleven példány, 99,9

százalékban ember, ha kissé fura küllemő is. Egy személy a

Marsról, aki Pörgés-idı szerint évezredek utáni leszármazottja

azoknak a gyarmatosoknak, akiket mi csak két éve küldtünk

fel. Akkurátus angolt beszélt. Az akcentusa félig oxfordi, félig

új-delhi volt. Járkált a szobában. Felvett az asztalról egy üveg

ásványvizet, lecsavarta a kupakját, nagyot húzott belıle. A

száját az alkarjával törölte meg. Barázdált bırén apró cseppek

maradtak.

Leültem, és próbáltam nem bámulni a jövevényt, amíg Jason

magyarázott.

Itt közlöm, amit mondott, kissé egyszerősítve és kiegészítve

olyan részletekkel, amelyeket késıbb tudtam meg.

A marslakó nem sokkal az elıtt hagyta el bolygóját, hogy azt

körülvették Pörgés-hártyával.

Van Ngo Wen történész és nyelvész volt, marsbeli mércével

mérve viszonylag fiatal – földi évekkel mérve ötvenöt éves –, és

fizikailag fit. Hivatását tekintve tudós volt, éppen két

megbízatás között, ezért mezıgazdasági szövetkezeteknél

végzett önkéntes munkát, és éppen letöltött egy hónapot a

Kirioloj-folyó deltájában, amelyet mi Argyre medencének

hívunk, a marslakók meg Baryal síkságnak (Epu Baryal),

amikor felszólították kötelessége teljesítésére.

Ahogyan a vele egyidıs és azonos osztályba tartozó férfiak és

nık közül sok ezren, Van is úgy adta meg az adatait a földi

utazást tervezı és koordináló bizottságoknak, hogy nem igazán

hitte, hogy kiválasztják. Valójában kissé félénk volt, és sosem

járt nagyon távol a saját prefektúrájától, legfeljebb tudományos

úton vagy családi összejöveteleken. Mélységesen felbosz-

szantotta, hogy éppen ıt választották, és ha nem éppen

akkoriban lépett volna be negyedik életkorába, visszautasította

volna a felkérést. Más bizonyára alkalmasabb lett volna a

feladatra. De nem, úgy látszott, nem; képességei és életútja

különösen alkalmassá tették a munkára, állították a

hatóságok; így hát elrendezte a dolgait (már amilyen dolgai

voltak), felült a vonatra, amelyik elvitte a bazalt-sivatagi (a mi

térképeinken tharsisi) kilövıközpontba, ahol kiképezték, hogy

képviselje az Öt Köztársaságot egy diplomáciai küldetés

keretében a Földön.

A marsbeli technológia csak nemrégiben jutott el az utast

szállító őrhajó gondolatáig. A múltban a kormányzótanácsok

az őrutazást mélységesen ostoba kalandnak tartották, amely

felkeltheti a Feltételezettek figyelmét, forrásokat emészt fel, és

olyan nagyarányú ipart igényel, amely felboríthatja a nagyon is

törékeny bioszféra egyensúlyát. A marslakók természetüknél

fogva természetvédık, ösztönösen győjtögetık voltak. Kismérvő

és biológián alapuló technológiájuk ısi és kifinomult volt, ám

ipari bázisuk sekély, és már kimerítette a bolygó parányi,

haszontalan holdjainak felderítése.

De évszázadok óta lesték a Pörgésbe zárt Földet, és törték a

fejüket. Tudták, hogy a bolygó az emberiség bölcsıje, és

teleszkópos megfigyelések meg a késın érkezett NEH-bárkáról

szerzett adatok alapján azt is tudták, hogy a Földet körülvevı

hártyán át lehet jutni. Megértették a Pörgés idıbeli természetét,

bár az azt produkáló mechanizmust nem. A Marsról a Földre

utazni, így okoskodtak, fizikailag lehetséges, de nehéz és nem

praktikus. Elvégre a Föld gyakorlatilag statikus; a földi

sötétségbe dobott felfedezı évezredekig ott rekedne, még ha a

saját idıszámítása szerint már másnap elindulna is vissza.

De éber csillagászok felfedezték, hogy ládaszerő szerkezetek

építik némán önmagukat mérföldekkel a Mars pólusai felett – a

Feltételezettek mővei, amelyek majdnem ugyanolyanok voltak,

mint amilyenek a Föld pólusai felettiek. Több százezer éves

zavartalan magány után felfigyeltek a Marsra azok az arctalan

és mindenható teremtmények, amelyekkel megosztotta a

Naprendszert. A következtetés – hogy a Mars is Pörgés-hártya

alá kerül – elkerülhetetlen volt. Erıs frakciók sürgették a

konzultációt a már körbevett Földdel. Összegyőjtötték a gyér

forrásokat. Megterveztek és megépítettek egy őrhajót. És

kiválasztották Van Ngo Wen nyelvészt és tudóst, a földi

történelem és nyelv még meglevı maradványainak kiváló

ismerıjét, hogy tegye meg az utat – ami neki éppenséggel

nemigen volt kedvére.

Van Ngo Wen megbékélt a halál gondolatával, miközben

felkészítette a testét a hosszú őrutazás bezártságára és

elerıtle-nítı hatására éppúgy, mint a földi környezet nagy

gravitációja okozta merevségére. Van elveszítette közvetlen

családtagjainak nagy részét a három nyárral korábbi Kirioloj

árvíz idején – ez volt az egyik oka annak, hogy jelentkezett az

útra és annak is, hogy elfogadták a jelentkezését. Van számára

a halál kockázata nem volt annyira súlyos, mint a társai

számára. Azért persze mégsem várta; azt remélte, hogy teljesen

elkerülheti. Szorgalmasan készült. Kitanulta jármőve bonyolult

szerkezetét

és

sajátosságait.

És

ha

a

Feltételezettek

körülkerítik a Marsot – nem mintha Van ezt remélte volna –,

azt fogja jelenteni, hogy még van esélye visszatérni, nem az

elmúló évmilliók által idegenné lett bolygóra, de az ı ismerıs

otthonába,

amelyet

megıriznek

összes

emlékeivel

és

veszteségeivel együtt az idı eróziójától.

Bár semmiféle visszaúttal nem számoltak: Van hajója egy

útra tervezett jármő volt. Ha valaha is visszatér a Marsra, azt

csak a földiek segítségével teheti, akiknek igazán nagy-

lelkőeknek kell lenniük, gondolta Van, hogy biztosítsák

számára a hazautazást.

És Van Ngo Wen így vetett még egy feltehetıleg végsı

pillantást a Marsra – a Bazalt-sivatag, Odos on Epu-Epia

szélfútta síkjára –, mielıtt bezárták a durva vas-és-kerámia

több lépcsıs rakéta utasfülkéjébe, amely az őrbe repítette.

Az utazás nagy része alatt az életfunkciói szinte alig

mőködtek, gyógyszerek hatására, de még így is keserves és az

erejét kiszívó élmény volt. A Mars köré akkor tették fel a

Pörgés-hártyát, amikor úton volt éppen, és az út hátralévı

része alatt Van teljesen egyedül maradt, ideiglenesen elzárva

mindkét ember lakta világtól: az elıtte és a mögötte lévıtıl is.

Bármilyen félelmetes is a halál, gondolta, különbözhet-e ettıl

az elkábított csendtıl, ettıl a kába bezártságtól a parányi

gépezetbe, amely vég nélkül zuhan az embertelen vákuumon

át?

Egyre kevesebb idıt töltött ébren. Álmodozásba és

kierıszakolt alvásban keresett menedéket.

Sok szempontból primitív, ugyanakkor finom és fél-

intelligens

navigációs

mőszerekkel

felszerelt

jármőve

üzemanyaga zömét elhasználta már, amikor elérte a Föld

körüli magas, orbitális pályát. A Van alatt lévı bolygó fekete

semmi volt, a holdja hatalmas, forgó korong. Van hajójának

mikroszkopikus mérető szondái vettek mintát a Föld külsı

légkörébıl, növekvı vörös eltolódású telemetriát generálva,

mielıtt eltőntek a Pörgésben, éppen elegendı anyagot a

belépés szögének kiszámításához. Őrhajóján sokféle felület

volt, aerodinamikai fékek és kinyitható ejtıernyık, és egy kis

szerencsével ez a jármő levihette ıt a sőrő és turbulens

levegın át a hatalmas bolygó felszínére, anélkül, hogy megsült

volna, vagy összetörte volna magát. De még mindig sok múlott

a szerencsén. Van szerint túlságosan sok. Belemerült egy

hordó oltalmazó gélbe, és úgy indította el a leszállást, hogy

felkészült a biztos halálra.

Amikor magához tért alig megpörkölıdött jármővében egy

manitobai canolaföldön, furcsán sápadt és sima bırő emberek

vették körül, akik közül néhányan, Van felismerte, biológiai

szigetelı felszerelést viseltek. Van Ngo Wen kalapáló szívvel,

ólmos és a rettenetes gravitációtól fájó izmokkal, a sőrő és

hıszigetelı levegıtıl fájó tüdıvel kilépett az őrhajóból, és

azonnal ırizetbe vették.

A következı hónapot egy mőanyag buborékban töltötte a

Mezıgazdasági Minisztérium Állategészségügyi Központjában

Plum Islanden, a New York-i Long Island után valamivel. Ez

alatt az idı alatt megtanult beszélni egy nyelvet, amelyet

csupán ısi írott emlékekbıl ismert, ajkait és nyelvét

megtanította

magánhangzóinak

gazdag

modulációira,

finomította szókincsét, miközben igyekezett megértetni magát

komor vagy rémült idegenekkel. Nehéz idıszak volt. A földlakók

sápatag, nyúlánk teremtmények voltak, egyáltalán nem

olyanok, amilyeneknek képzelte ıket a megfejtett ısi

dokumentumok alapján. Sokan annyira sápatagok voltak, mint

a szellemek, azokra az emberhavi történetekre emlékeztették,

amelyek úgy megrémítették gyerekkorában: félig azt várta,

hogy megjelennek az ágya mellett, mint Hőld vagy Phraya, és

egy kart vagy egy lábat követelnek sarcként. Vannak nyugtalan

és kellemetlen álmai voltak.

Szerencsére változatlanul birtokolta nyelvészi képességeit, és

nemsokára olyan nagy hatalmú és magas státusú férfiaknak és

nıknek

mutatták

be,

akik

jóval

vendégszeretıbbnek

bizonyultak elsı fogva tartóinál. Van Ngo Wen ápolta ezeket a

hasznos barátságokat, igyekezett elsajátítani egy ısi és zavarba

ejtı kultúra társadalmi protokollját, és türelmesen várt a

megfelelı pillanatra, hogy átadja az ajánlatot, amelyet oly nagy

személyi és közköltségen próbált közvetíteni a két emberi világ

között.

–

Jason

–

mondtam,

amikor

nagyjából

eddig

ért

elbeszélésében. – Hagyd abba! Kérlek. Elhallgatott.

– Kérdezni akarsz valamit, Tyler?

– Nem kérdezni. Csak… nehéz egyszerre befogadni.

– De eddig stimmel? Tudtál követni? Mert ezt a történetet

nem

egyszer

fogom

elmondani.

Azt

akarom,

hogy

zökkenımentes legyen.

– Zökkenımentes?

– Az.

– Kinek akarod elmondani?

– Mindenkinek. A médiának. Kiállunk a nyilvánosság elé.

– Nem akarok továbbra is titok maradni – mondta Van Ngo

Wen. – Nem azért jöttem, hogy rejtızködjek. Mondandóm van.

– Kinyitotta az ásványvizet. – Kérsz belıle, Tyler Dupree? Úgy

festesz, mint akire ráférne egy ital.

Elvettem a palackot húsos, ráncos ujjai közül, és nagyot

húztam belıle.

– Szóval – mondtam –, akkor mostantól víztestvérek

vagyunk?

Van Ngo Wen értetlenül nézett rám. Jason hangosan

felnevetett.

A KIRIOLOJ-DELTA NÉGY FÉNYKÉPE

NEHÉZ megragadni a kor brutális ırültségét.

Néha szinte felszabadítónak látszott. Hitvány égbolt-

illúziónkon túl a Nap egyre tágult, csillagok égtek ki vagy

születtek, egy halott bolygót élettel oltottunk be, és az olyan

civilizációt fejlesztett ki, amely utolérte vagy meghaladta a

miénket. A mi házunk táján kormányokat döntöttek meg és

váltottak le, aztán az újat is leváltották; vallások, filozófiák és

ideológiák születtek és olvadtak össze és nemzettek mutáns

utódokat. A régi, rendezett világ kezdett szétesni. A romokon új

dolgok nıttek. A szerelmet éretlenül szedtük le, és

fanyarságáért fogyasztottuk: Molly Seagram azért szeretett

engem, feltételezem, mert kéznél voltam. És miért ne? A nyár a

végéhez közeledett, és az aratás bizonytalan volt.

A már régen nem funkcionáló Új Királyság mozgalom kezdett

egyszerre jövıbe látónak és rettenetesen régimódinak látszani,

félénk lázadása a régi egyházi konszenzus ellen csak árnyéka

volt az újabb, vadabb hiteknek. Dionüszoszi kultuszok ütötték

fel a fejüket a nyugati világban mindenütt, immár a régi ÚK

ájtatossága és képmutatása nélkül – közösülı klubok

zászlókkal vagy szent szimbólumokkal. Nem becsülték le az

emberi féltékenységet, inkább kedvüket lelték benne: a

megcsalt szeretık a 45-ös pisztolyt kedvelték közvetlen

közelrıl, az áldozat hullájára vörös rózsát tettek. A Csapást

most Erzsébet korabeli drámában játszották.

Ha Simon Townsend egy évtizeddel késıbb született volna,

talán egy ilyen, Quentin Tarantino lelkiségő bandához

csapódott volna. Csakhogy az ÚK kudarcától kiábrándult, és

valami egyszerőbbre vágyott. Diane változatlanul felhívott néha

– úgy havonta egyszer, ha kedvezıek voltak az elıjelek, és

Simon nem volt otthon –, hogy tájékoztasson a helyzetérıl,

vagy csak emlékezzen, úgy megpiszkálva az emlékeket, mint a

parazsat, hogy melegedjen a tüzüknél. Otthon nemigen akadt

melegség, bár az anyagi helyzetük valamicskét javult. Simon

most már teljes állásban végezte a karbantartást a Jordán

Imasátoránál, kis templomuknál; Diane alkalmi munkákat

végzett az egyházuknak, hol dolgozott, hol nem, így aztán

sokszor csak tett-vett otthon, vagy kiszökött a helyi

könyvtárba, hogy olyan könyveket olvasson, amelyeket Simon

nem nézett jó szemmel: kortárs regényeket, aktuális híreket. A

Jordán Imasátor, mondta Diane, „elszakadó” egyház volt;

tagjait arra bátorították, hogy ne nézzenek tévét, kerüljék a

könyvet, az újságot és más kulturális cikkeket. Vagy azt

kockáztatják,

hogy

a

tisztátlanság

állapotában

kell

szembenézniük az Eksztázissal.

Diane sosem hirdette ezeket az eszméket – sosem prédikált

nekem –, de tisztelte ıket, gondosan nem kérdıjelezte meg

ıket. Engem ez néha kissé felbosszantott.

– Diane – mondtam az egyik éjjel –, tényleg beveszed ezt a

maszlagot?

– Miféle maszlagot, Tyler?

– Válassz kedvedre. Nem tartani könyvet a házban. A

Feltételezettek Krisztus második eljövetelének elıkészítıi. Az

egész szemetet. (Talán egy sörrel több volt bennem a

kelleténél.)

– Simon hisz benne.

– Nem Simonról kérdeztelek.

– Simon hite mélyebb az enyémnél. Ezért irigylem. Tudom,

másnak ez hogy hangzik. Dobd ki azokat a könyveket, mintha

Simon valami erıszakos szörnyeteg lenne. De nem az. Ez

valójában alázatos cselekedet – aláveti magát Isten akaratának.

Simon úgy képes Istennek adni magát, ahogyan én nem.

– Mázlista.

– Tényleg szerencsés. Nem látod, de nagy benne a békesség.

Megtalálta a Jordánnál a lelki egyensúlyát. Mosolyogva képes

szembenézni a Pörgessél, mert tudja, hogy meg van váltva.

– És te? Te nem vagy megváltva?

Diane hagyta, hogy hosszú csend fusson végig kettınk között

a telefonvonalon.

– Bárcsak ilyen egyszerő lenne! Tényleg szeretném. Töröm a

fejem, talán nem a hitemrıl van szó. Talán Simon hite elegendı

mindkettınknek. Eléggé erıs ahhoz, hogy én is meglovagoljam

egy kicsit. Nagyon türelmes velem. Egyedül azon szoktunk

vitatkozni, vállaljunk-e gyermeket. Simon szeretne gyerekeket.

Az egyház is bátorítja a szülést. Megértem, de amikor ilyen

kevés a pénzünk, és – tudod – a világ olyan, amilyen…

– Ez olyan kérdés, amelynél nem hagyhatod, hogy

kényszerítsenek.

– Nem kényszerít. „Bízd Istenre”, mondja, „Bízd Istenre, és

minden rendben lesz.”

– De te okosabb vagy, semhogy ezt elhinnéd.

– Okosabb? Jaj, Tyler, remélem, nem. Remélem, hogy ez nem

igaz.

A másik oldalon Mollynak esze ágában sem volt ahhoz

folyamodni, amit ı „ez az egész Isten-marhaság”-nak nevezett.

Minden nı magáért, ez volt Molly filozófiája. Kivált, mondta, ha

a világ szétesik, és egyikünk sem éli túl az ötvenet.

– Nem áll szándékomban ezt az idıt térden állva tölteni.

Kemény lánynak született. A szüleinek tejgazdasága volt. Tíz

éven át pereskedtek a birtokukkal határos kátrány- és olajipari

céggel, amely lassan mérgezte a földjüket. Végül bíróságon

kívüli egyezség keretében lemondtak a tanyájukról akkora

összegért, amelybıl a szülık tisztességesen megélhettek életük

végéig, és taníttathatták a lányukat. De az egész olyan

tapasztalatokkal járt, mondta Molly, hogy attól egy angyal

segge is megkérgesedett volna.

Az átalakuló szociális térkép Mollyt nemigen lepte meg. Egy

este néztük a tévében a stockholmi zavargásokat. Tıkehal-

halászokból és vallási radikálisokból álló tömeg vert be

téglákkal

ablakokat,

gyújtott

fel

kocsikat;

rendırségi

helikopterek kábító géllel locsolták a tömeget, végül az utca

úgy festett, mint valami tébécés Godzilla köpete. Ostobán

megjegyeztem, milyen rosszul viselkednek az emberek, amikor

megrémülnek.

– Ugyan már, Tyler – mondta erre Molly –, te tényleg sajnálod

ezeket a seggfejeket?

– Nem ezt mondtam, Molly.

– A Pörgés miatt szabad utat kaptak, hogy szétverjék a

parlamentjük épületét? Miért, mert megrémültek?

– Ez nem mentség, hanem indíték. Nincs jövıjük. Úgy vélik,

halálra vannak ítélve.

– Halálra. Nos, az emberrel már csak így van. Meg fognak

halni, te is meg fogsz halni, én is meg fogok halni – mikor volt

másként?

– Halandók vagyunk, de eddig megvolt az a vigaszunk, hogy

az emberi faj tovább él nélkülünk.

– De a fajok is halandók. Csak annyi változott, hogy ez most

nem a ködös jövıben lesz. Lehetséges, hogy mind együtt

halunk meg, látványosan, néhány év múlva… de még ez is

csak eshetıség. Lehet, hogy a Feltételezettek továbbra is

életben tartanak minket. Valami ismeretlen okból.

– És te nem félsz?

– Dehogy nem! Félek. De ez még nem ok arra, hogy kimenjek

az utcára, és embert öljek. – A tévére mutatott. Valaki éppen

gránátot hajított a Riksdag épületére. – Ez annyira lesújtóan

hülyeség. Nem ér el semmit. Hormongyakorlat. Majomkodás.

– Ne tégy úgy, mintha rád nem lenne hatással.

Meglepett, mert felnevetett.

– Nem… az a te stílusod, nem az enyém.

– Igazán?

Elkapta a fejét, aztán nyomban visszafordult, és dacosan

nézett a szemembe.

– Te teszel úgy, mintha a Pörgés hidegen hagyna. Éppen úgy,

mint a Lawton testvérek. Kihasználnak, semmibe vesznek, te

meg csak mosolyogsz, mintha ez lenne a dolgok természetes

rendje. – Rám nézett, hogyan reagálok. Makacsabb voltam,

semhogy megtettem volna neki ezt a szívességet. – Csakhogy

szerintem sokkal jobban is meg lehet élni a világvégét.

De azt nem mondta meg, hogyan.

Aki a Napközelinél dolgozott, annak alá kellett írnia egy

titoktartási megállapodást, amikor felvették, és a belbiztonsági

szolgálat mindenkit átvilágított. Diszkrétek voltunk, és

tiszteletben tartottuk, hogy a nagyfontosságú dolgoknak házon

belül kell maradnia. A kiszivárogtatások bosszantották volna a

kongresszusi

bizottságokat,

a

befolyásos

barátokat,

veszélyeztették volna az anyagi támogatást.

Csakhogy immár egy marslakó élt a telepen – az északi

szárny majdnem teljes egészében Van Ngo Wen és a vele

foglalkozók számára lett átalakítva –, és ezt nehéz volt titokban

tartani.

Sokkal tovább semmiképpen nem ment volna. Mire Van

Floridába ért, a washingtoni elit zöme és több külföldi államfı

is hallott már felıle. A külügy ad hoc jogi státust adott neki, és

azt tervezte, hogy a megfelelı idıpontban nemzetközi

bemutatkozót tesznek neki lehetıvé. Akik körülvették, már

hozzáláttak,

hogy

felkészítsék

a

nemzetközi

média

kiszolgálásával járó tébolyra.

Az érkezését másként is lehetett, sıt talán kellett volna

kezelni.

Például

az

ENSZ-en

keresztül,

és

rögtön

nyilvánosságra

lehetett

volna

hozni.

A

Garland

adminisztrációnak ki kellett állnia bizonyos támadásokat,

amiért eltitkolták a jelenlétét. A Keresztény Konzervatív Párt

már célozgatott rá, hogy „az adminisztráció többet tud a

terraformációs projektrıl, mint amennyit elárul”, abban a

reményben, hogy ezzel támadhatóvá teszik az elnököt vagy

valószínő utódját, Lomaxet. A bírálatok elkerülhetetlennek

látszottak; de Van azt az óhaját fejezte ki, hogy nem akar a

választási kampány tényezıje lenni. Ki akar állni a

nyilvánosság

elé,

de

vár

novemberig,

mondta,

a

bemutatkozással.

Csakhogy Van Ngo Wen létezése csupán a leginkább

szembetőnı tény volt az érkezését övezı titkok közül. Akadtak

más titkok is. Különös nyarunk volt a Napközelinél.

Jason augusztusban hívott át az északi szárnyba. Az

irodájában találkoztunk – az igazi irodájában, nem abban az

ízlésesen berendezett lakosztályban, ahol a vendégeket és a

sajtót fogadta; ez ablaktalan kocka volt egy íróasztallal és egy

heverıvel. Ahogy ott ült egy halom tudományos folyóirat között

LevTs farmerban és koszos pólóban, úgy nézett ki, mintha a

papírok közt, tápoldatból kinıtt növény lett volna. Izzadt. Jase-

nél ez sosem jelentett jót.

– Megint nem tudok járni – mondta.

Helyet kotortam magamnak a heverın, leültem, és vártam,

hogy folytassa.

– Már hetek óta vannak pár perces rohamaim. A szokásos,

mintha tőkkel szurkálnának reggelente. Nem olyasmi, amit ne

tudnék leküzdeni. De nem múlik. Inkább rosszabbodik. Azt

hiszem, megint változtatni kellene a gyógyszerelésen.

Talán. De valójában egyáltalán nem tetszett, amit a

gyógyszerelés Jasonnel tett. Jase akkor már marokszámra

szedte naponta a gyógyszereket: a velıs hüvely anyagát, a

mielint serkentı szert, hogy lassítsa az idegszövet-vesztés

folyamatát, idegszövet-serkentıket, hogy az agy képes legyen

helyreállítani a sérült területeket és másodlagos szereket, hogy

csökkentsék az elsıdlegesek mellékhatásait. Növelhetjük-e az

adagokat? Esetleg. Csakhogy a folyamatnak volt egy mérgezési

plafonja, amelyhez már nagyon közel jártunk. Fogyott, de

elveszített néhány kilónál lényegesebbet is: bizonyos érzelmi

kiegyensúlyozottságot. Jase gyorsabban beszélt, mint régen, és

ritkábban mosolygott. Amíg régen szemlátomást tökéletesen

otthon volt a testében, most úgy mozgott, mint a marionett-báb

– amikor pohárért nyúlt, a keze túllendült a célon, és vissza

kellett rántania, újabb kísérletre.

– Biztos, ami biztos – mondtam –, kikérjük dr. Malmstein

véleményét.

– Semmiképpen nem tudok most elmenni innen annyi idıre,

hogy felkeressem. Változott a helyzet, ha nem vetted volna

észre. Nem konzultálhatnánk telefonon?

– Talán. Megkérdezem.

– És közben megtennél nekem valamit?

– Mit, Jase?

– Magyarázd el a problémámat Vannak! Áss elı pár

szakkönyvet számára a dologról!

– Orvosi szakirodalmat? Miért, talán orvos?

– Nem éppen, de rengeteg információt hozott magával. A

marsbeli biológiai tudományok jóval elıbbre járnak nálunk.

(Ezt olyan torz mosollyal mondta, amelyet nem tudtam

értelmezni.) Úgy gondolja, talán tudna segíteni.

– Komolyan mondod?

– Nagyon komolyan. Ne nézz rám ilyen döbbenten. Beszélsz

vele?

Egy másik bolygóról való emberrel. Akinek százezer évnyi

marsbeli történelem van a háta mögött.

– Hát persze – mondtam. – Megtiszteltetés számomra, hogy

beszélhetek vele. De…

– Akkor összehozlak vele.

– De ha olyan orvosi ismeretek birtokában van, amelyekkel a

DRSZM gyógyítható, azoknak el kell jutnia a nálam jobb

orvosokhoz is.

– Van teljes enciklopédiákat hozott magával. Máris többen

tanulmányozzák a marsbeli archívumokat – legalábbis egyes

részleteiket –, és hasznos, orvosi meg egyéb információkat

keresnek. Ez csak kitérı.

– Meglep, hogy jut ideje kitérıre.

– Gyakrabban unatkozik, mint hinnéd. Barátai sem igen

akadnak. Gondoltam, szívesen lenne együtt valakivel, aki nem

tartja sem megváltónak, sem fenyegetésnek. De addig is,

szeretném, ha beszélnél Malmsteinnel.

– Persze.

– És otthonról hívd, jó? Itt már nem bízom a telefonokban.

Mosolygott, mintha valami vicceset mondott volna.

Azon a nyáron néha sétáltam a nyilvános parton, amely a fıút

túloldalán húzódott, szemben a lakásommal.

Nemigen volt partnak nevezhetı. Csak hosszú, parlagon

hagyott földcsík védte az eróziótól, és tette használhatatlanná a

szörfösök számára. Forró délutánokon a vén motelek bámulták

a homokot üveges szemmel, és néhány kedvetlen turista

áztatta a lábát a vízben.

Lejöttem, leültem a gazos fı fölé nyúló, forró deszkajárdára,

néztem a keleti láthatáron gyülekezı felhıket, és azon

töprengtem, amit Molly mondott, hogy úgy teszek, mintha

hidegen hagyna a Pörgés (és a Lawton testvérek), olyan lelki

egyensúlyt mímelek, amely nem lehet valódi.

Meg akartam adni Mollynak azt, ami járt neki. Talán így

néztem rá.

A „Pörgés” ostoba, de elkerülhetetlen elnevezése volt annak,

amit a Földdel tettek. Vagyis fizika szempontjából rossz

elnevezés volt – semmi nem pörgött gyorsabban vagy

erısebben, mint azelıtt –, de metaforának találó volt.

Valójában a Föld statikusabb volt, mint valaha. No de úgy

éreztük-e,

hogy

fékezhetetlenül

pörög?

Minden

fontos

szempontból igen. Meg kellett kapaszkodni valamiben, vagy

bele kellett merülni a feledésbe.

Lehet tehát, hogy én Lawtonékba kapaszkodtam – nemcsak

Jasonbe és Diane-be, hanem az egész világukba, a Nagy Házba

meg a Kis Házba, az elveszett gyerekkori összetartozásba.

Talán ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. És ez nem

feltétlenül volt rossz. Ha Mollnak igaza volt, mindenkinek bele

kellett kapaszkodnia valamibe, vagy elveszett. Diane a hitbe

kapaszkodott, Jason a tudományba.

Én pedig Jasonbe és Diane-be.

Elhagytam a partot, amikor a felhık odaértek, eljött az

elkerülhetetlen augusztus végi vihar, a keleti égbolton villámok

cikáztak, esı verte a motelek szomorú, pasztell erkélyeit.

Átnedvesedett a ruhám, mire hazaértem. Órákba telt, amíg a

nyirkos levegıben megszáradt. Estére a vihar továbbállt, de

rossz szagú, párolgó nyugalmat hagyott maga után.

Molly átjött vacsora után, és letöltöttünk egy aktuális filmet,

egy olyan Viktória királynı korában játszódó szalondrámát,

amelyeket annyira kedvelt. A film után kiment a konyhába italt

keverni, én pedig felhívtam David Malmsteint a vendégszoba

telefonjáról. Malmstein azt mondta, látni szeretné Jase-t

„mihelyt kivihetı”, de belement, hogy egy kicsit növeljük a

gyógyszeradagokat, csak Jase is meg én is figyeljünk oda a

kedvezıtlen mellékhatásokra.

Letettem a kagylót, és amikor kiléptem a szobából, Molly ott

állt a folyosón, mindkét kezében egy-egy itallal, értetlen

arckifejezéssel.

– Merre jártál?

– Csak telefonáltam.

– Fontos?

– Nem.

– Beteget ellenıriztél?

– Valami olyasmi – mondtam.

Pár napon belül Jason megszervezett egy találkozót Van Ngo

Wennel Van Napközelinél lévı lakrészében.

A Mars követe olyan szobában élt, amelyet a maga ízlése

szerint rendezett be katalógusokból. A bútor könnyő, fonott,

alacsony darabokból állt. A linóleumpadlót rongyszınyeg

borította. A számítógép egyszerő fenyıfa íróasztalon állt. A

könyvespolcok az íróasztallal harmonizáltak. A marslakók

szemlátomást a friss házas egyetemisták stílusát kedvelték.

Van rendelkezésére bocsátottam a számára szükséges

technikai anyagot: néhány könyvet a szklerózis multiplex

kórtörténetérıl és kezelésérıl meg a JAMA cikkeit a DRSZM-

rıl. A korszerő vélemény szerint a DRSZM valójában egyáltalán

nem SZM; teljesen más betegség, genetikai rendellenesség az

SZM tüneteivel és az emberi idegszövetet borító és védı mielin

hasonló csökkenésével. A DRSZM arról felismerhetı, hogy

súlyosabb, gyorsabban fejlıdik ki, és ellenáll a hagyományos

terápiáknak. Van azt mondta, nem ismeri a betegséget, de

átnézi archívumait információért.

Megköszöntem, de megemlítettem a nyilvánvaló kifogást is:

Van nem orvos, és a marsbeli fiziológia szembeszökıen

szokatlan – ha találna is megfelelı terápiát, használna-e Jason

esetében?

– Nem vagyunk annyira különbözık, mind gondolod. A tieid

elıször is elemezték a genomomat. Nem megkülönböztethetı a

tiétektıl.

– Nem akartalak megsérteni.

– Nem sértettél meg. Százezer évnyi elkülönülés hosszú idı,

elegendı ahhoz, amit a biológusuk specializációs eseménynek

neveznek. Csakhogy a helyzet az, hogy a ti fajotok meg az

enyém tökéletesen képes egymás megtermékenyítésére. A

szemmel látható eltérések felszínes alkalmazkodást jelentenek

csupán a hidegebb, szárazabb környezethez.

Beszédének meggyızı ereje elfeledtette apró termetét. A

hangja magasabb volt ugyan az átlagos felnıtténél, de cseppet

sem gyerekes; kissé éneklı volt, szinte nıies, de mindig

államférfihoz illı.

– Akkor is – mondtam –, felmerülhetnek jogi problémák, ha a

terápia nem esett át a Szövetségi Drogadminisztráció

jóváhagyási eljárásán.

– Biztos vagyok benne, hogy Jason hajlandó lenne kivárni a

hivatalos jóváhagyást. A betegsége azonban talán nem ilyen

türelmes. – Van ekkor felemelte a kezét, mintegy elhárítva a

további ellenvetéseket. – Hadd olvassam el, amit hoztál. Aztán

újra átbeszéljük.

A hivatalos téma megbeszélése után kért, hogy maradjak, és

beszélgessünk. Ezt hízelgınek találtam. Idegensége ellenére

volt valami megnyerı Van jelenlétében, könnyő volt közös

hangot találni vele. Hátradılt túlméretezett fonott foteljában,

lába kalimpált, és szemlátomást izgatottan hallgatta életem

vázlatos történetét. Feltett néhány kérdést Diane-rıl („Jason

nemigen beszél a családjáról”), több kérdést az orvosi

egyetemrıl (a hullák boncolása újdonság volt számára;

megborzongott, amikor leírtam… ahogyan a legtöbb ember).

És amikor az ı életérıl kérdeztem, belenyúlt egy kis, szürke

zacskóba, amelyet magánál hordott, és néhány kinyomtatott

képet vett elı, digitális fájlok formájában magával hozott

fényképeket. Négy képet a Marsról.

– Csak négyet?

Vállat vont.

– Nincs akkora szám, amelyik helyettesítené az emlékezést.

És a hivatalos archívumokban természetesen jóval több az

anyag. Ezek az enyémek. Személyesek. Megnézed ıket?

– Hát persze. Odanyújtotta a képeket.

1. fénykép: Egy ház. Nyilvánvalóan emberi lakóhely volt, a

fura techno/retro építészet ellenére, alacsony és kerek, mint

egy gyepkunyhó porcelánmodellje. Mögötte az ég ragyogó

türkizkék volt, legalábbis a nyomtató így adta vissza. A láthatár

furcsán közeli, de geometriailag lapos volt, a mővelt földek

egyre távolodó négyszögei osztották darabokra, a növényt nem

tudtam azonosítani, mert a búzánál vagy a kukoricánál

húsosabb, a salátánál és a kelkáposztánál nyúlánkabb volt.

Elöl két felnıtt marslakó állt, egy hím meg egy nıstény,

komikusan komoly képpel. Marsbeli gótika. Csak a vasvilla és

Grant Wood aláírása hiányzott.

– Anyám és apám – mondta egyszerően Van.

2. fénykép: Jómagam gyerekkoromban.

Ez döbbenetes volt. A rendkívül ráncos marsbeli bır,

magyarázta Van, serdülıkorban fejlıdik ki. A földi értelemben

nagyjából hétéves Van sima arcú és mosolygós volt. Úgy nézett

ki, mint bármelyik földi gyerek, bár az etnikumát lehetetlenség

lett volna meghatározni – szıke haj, kávébarna bır, keskeny

orr és széles száj. Ahol állt, az valami különc vidámparknak

látszott, de Van azt mondta, marsbeli város. Piac. Étkezdék és

boltok, az összes épület ugyanabból a porcelánszerő anyagból,

amelyikbıl a tanyaház, rikító alapszínekben. Van háta mögött

az utca zsúfolva könnyő jármővekkel és gyalogosokkal. Az

égnek csak kis foltja látszott a legmagasabb épületek között, de

még ott is valamiféle jármőt kaptak lencsevégre áthaladóban,

amint forgólapátjai elmosódott oválist alkottak.

– Boldognak látszol – mondtam.

– A város neve Voy Voyud. Vidékrıl mentünk be aznap

vásárolni. Mivel tavasz volt, a szüleim megengedték, hogy

vegyek murkudokat. Apró állatkák. Mint a békák, házi

kedvencnek. Ebben a zsákban fogom ıket – látod?

Van kezében fehér vászonzsák volt látható titokzatos ki-

dudorodásokkal. Murkudok.

– Csak pár hétig élnek – mondta. – De a tojásaik finomak.

3. fénykép: Panorámás tájkép. Az elıtérben: egy másik

marsbeli ház, egy asszony tarka kaftánban (Van felesége,

mondta) és két sima bırő, szép kislány borostyánsárga

zsákruhában (a lányai). A fényképet magasabbról készítették. A

ház mögött látszik az egész félig mezıgazdasági táj. Zöldellı,

mocsaras földek fürödnek a fényben egy másik türkizkék

égbolt alatt. A mezıgazdasági területet emelt szintő utak

szabdalták darabokra, az utakon dobozszerő jármővek, a

termésben pedig mezıgazdasági gépek és kecses, fekete aratók

látszottak. A láthatáron pedig, ahol az utak összefutottak,

város állt, ugyanaz a város, mondta Van, ahol gyerekkorában

murkudokat vett, Voy Voyud, Kirioloj tartomány fıvárosa a kis

gravitáció miatt magasra épített, sokteraszos tornyaival.

– Ezen a képen látszik majdnem az egész Kirioloj-delta. – A

folyó széles szalagja egy ugyanolyan színő tavat táplált,

amilyen az ég volt. Voy Voyud városa magasabban épült, egy

ısi becsapódási kráter erodált peremére, mondta Van, bár

nekem közönséges hegyláncnak látszott. A távoli tavon a fekete

pöttyök csónakok vagy hajók lehettek.

– Gyönyörő hely – mondtam.

– Igen.

– A táj, de a családod is.

– Igen. – A szemembe nézett. – Halottak.

– Ó… Sajnálattal hallom.

– Egy nagy árvízben, évekkel ezelıtt. Az utolsó fénykép,

látod? Ugyanaz a táj, közvetlenül a katasztrófa után.

Vad vihar okozott rekord nagyságú esızést a Magányos

Hegység lejtıin egy hosszú száraz évszak után. Az esı zömét a

Kirioloj kiszáradt mellékfolyóiba terelték. A terraformált Mars

bizonyos szempontokból még fiatal világ volt, hidrológiai

ciklusai még nem állapodtak meg, tájképe gyorsan változott,

ahogy a körforgását végzı víz átrendezte az ısi port és regolitot.

A hirtelen jött, hatalmas esı eredménye oxidvörös sárlavina

lett, amely úgy zúdult le a Kirioloj mezıgazdasági deltájára,

mint valami folyékony tehervonat.

4. fénykép: A katasztrófa után. Van házából csak az alap és

egyetlen fal maradt, amelyek úgy állnak a kaotikus sár,

törmelék és kıtengerben, mint cserépedény-töredékek. A távoli

város a dombon sértetlen maradt, de a termékeny

mezıgazdasági területet elborította a sár. A tó néhol

megcsillanó barna vizén kívül a Mars majdnem a szőzi

állapotához tért vissza, csupa élettelen regolit lett. Odafenn

több légi jármő körözött, valószínőleg túlélıket kerestek.

– A dombok lábánál töltöttem a napot barátokkal, és erre

értem haza. Sok élet veszett oda, nem csak az én családom, így

hát ezt a négy képet tartottam meg, hogy emlékeztessenek,

honnan jöttem. És miért nem tudok visszamenni.

– Elviselhetetlen lehetett.

– Megbékéltem vele. Amennyire tudok. Mire elhagytam a

Marsot, a deltát helyreállították. Persze nem úgy, ahogyan volt.

De termékeny, élı és produktív.

Szemlátomást errıl nem kívánt többet beszélni.

Újra megnéztem az elızı képeket, emlékeztetve magam arra,

hogy

mit

látok.

Nem

holmi

számítógéppel

elıállított

trükkfelvételeket, hanem hétköznapi fényképeket. Egy másik

világ fényképeit. A Marsot, azt a bolygót, amely már oly régóta

hordozója féktelen képzeletünknek.

– Nem Burroughs, Wells biztosan nem, talán egy kicsit

Bradbury…

Van ráncolta amúgy is igen ráncos homlokát.

– Bocsánat – nem ismerem ezeket a szavakat.

– Írók. Olyan regényírók, akik a te bolygódról írtak. Mihelyt

megemlítettem, hogy egyes írók élı Marsot képzeltek el már

jóval a terraformáció elıtt, Van izgalomba jött.

– Elolvashatnám ezeket a könyveket? És a következı

látogatásod alkalmával megbeszélnénk ıket?

– Megtisztelsz. Biztosan van erre idıd? Államfık szeretnének

beszélni veled.

– Azt elhiszem. De várhatnak.

Mondtam, hogy várom a következı találkozást.

Útban hazafelé kifosztottam egy antikváriumot, és reggel

halomnyi papírkötéses könyvet adtam át Vannak, de legalábbis

a lakrészét ırzı, hallgatag embereknek. Világok harca, A Mars

hercegnıje, Marsbeli krónikák, Angyali üdvözlet, Vörös Mars.

Hetekig nem hallottam Vanról.

A Napközeli területén folytatódott az építkezés. Szeptember

végére tömör betonalapzat volt a törpefenyık és csenevész

törpepálmák

helyén,

acélgerendák

meredtek

az

égre,

alumíniumcsövek tekeregtek.

Molly hallotta, hogy a következı hétre katonai fokozatú

labor- és hőtıberendezések érkezését várták. (Újabb vacsora a

Champsnél, ahol a vendégek zöme egy Marlins meccset bámult

a tábla nagyságú plazmatévén, miközben mi aperitifeket

kortyolgattunk az egyik távoli sarokban.)

– Minek kell nekünk labor felszerelés, Ty? A Napközeli csak

őrkutatással és a Pörgessél foglalkozik. Nem értem.

– Nem tudom. Senki nem beszél.

– Talán megkérdezhetnéd Jasont az egyik délután, amikor az

északi szárnyban vagy.

Mollynak azt mondtam, Jase-zel konzultálok, nem azt, hogy

a Mars követe megkedvelt.

– Nem estem át a megfelelı biztonsági átvilágításon. Ahogyan

Molly sem.

– Azt kezdem hinni, hogy nem bízol bennem.

– Csak betartom a szabályokat, Moll.

– Helyes – mondta. – Szent ember vagy.

* * *

Jason bejelentés nélkül állított be hozzám, szerencsére egy

olyan estén, amikor Molly nem volt nálam, hogy beszéljünk a

gyógyszerelésérıl. Elmondtam, mit mondott Malmstein, hogy

növelhetjük az adagokat, de figyelnünk kell az esetleges

mellékhatásokra. A betegség nem állt egy helyben, és

gyakorlati határa volt annak, hogy meddig fojthatjuk el a

tüneteket. Nem úgy értettem, hogy Jason menthetetlen volt,

csak úgy, hogy elıbb-utóbb másként kell kezelnie a dolgot – el

kell fogadnia a betegséget, ahelyett, hogy elfojtaná. (Ezen is túl

olyan küszöb következett, amelyrıl egyikünk sem beszélt:

radikális mozgásképtelenség és elbutulás.)

– Értem – mondta Jason. Az ablaknál ült, néha a

tükörképére pillantott az ablaküvegben, egyik hosszú lába

keresztben a másikon. – Már csak pár hónapra van

szükségem.

– Pár hónapra mihez?

– Hogy megfúrjam E.D. Lawtont. – Ámultan néztem rá. Azt

hittem, viccel. Nem mosolygott. – El kell magyaráznom?

– Ha azt akarod, hogy megértsem, igen.

– E.D.-nek és nekem eltérı nézeteink vannak a Napközeli

jövıjérıl. E.D. szemében a Napközeli azért van, hogy

támogassa a légi és őrközlekedési ipart. Ez a cél, és mindig is

ez volt. E.D. sose hitt abban, hogy bármit is tehetünk a

Pörgessél. – Jason vállat vont. – Majdnem biztosan igaza van,

mármint abban, hogy kijavítani nem tudjuk. De azt nem

jelenti, hogy meg sem érthetjük. Semmifajta lényegi módon

nem tudunk harcolni a Feltételezettekkel, de egy kis gerilla

tudományt bevethetünk. Errıl szól Van érkezése.

– Nem értem.

– Van nem egyszerően bolygóközi jószolgálati követ. Egy

tervvel érkezett ide, egy olyan közös vállalkozásról, amellyel

szerezhetnénk valami fogalmat a Feltételezettekrıl, honnan

jöttek, mit akarnak, mit mővelnek a két bolygóval. Az

elképzelés vegyes fogadtatásra talált. E.D. próbálja meglékelni

– nem tartja hasznosnak, és szerinte a terv kockára tenné

mindazt a politikai tıkét, amely megmaradt nekünk a

terraformáció után.

– Ezért megfúrod? Jason sóhajtott.

– Talán kegyetlenül hangzik, de E.D. nem érti, hogy eljött,

aztán elmúlt az ı ideje. Apám pontosan az, amire a világnak

szüksége volt húsz évvel ezelıtt. Ezért csodálom. Káprázatos,

hihetetlen dolgokat vitt véghez. Ha E.D. nem pörköl a

politikusok alá, sosem lett volna Napközeli. A Pörgés egyik

iróniája, hogy E.D. Lawton géniuszának egyik hosszú távú

következménye tért vissza, hogy belemarjon – ha sosem létezett

volna E.D., nem létezne Van Ngo Wen. Nem holmi oidipuszi

küzdelem szereplıje vagyok. Pontosan tudom, mi az apám, és

mit tett. Otthonos a hatalom folyosóin, Garland a golf-

cimborája. Remek. De fogoly is. Önnön rövidlátásának a foglya.

Látnoki korszakának vége. Nem tetszik neki Van terve, mert

nem bízik a technológiájában – nem szeret semmit, amit

mérnökileg nem lehet visszacsinálni; nem tetszik neki az a

tény, hogy a marsbeliek olyan technológiák birtokában vannak,

amelyekrıl mi még csak találgatunk. És győlöli a tényt, hogy

én Van oldalán állok. És nemcsak én, hanem a washingtoni

hatalmasságok majdnem egész új nemzedéke, köztük Preston

Lomax, aki valószínőleg az új elnök lesz. E.D.-t egyszeriben

olyanok veszik körül, akiket nem tud manipulálni. Fiatalabb

emberek, akik úgy asszimilálták a Pörgést, ahogy E.D

nemzedéke soha. Ahogyan mi, Ty.

Kicsit hízelgett, de kissé meg is rémített ez a mi.

– Nagy kihívással nézel szembe, nem igaz?

Éles pillantást vetett rám.

– Pontosan azt teszem, amire E.D. nevelt. Születésemtıl

fogva. Nem fiút akart, hanem örököst, tanítványt. Ezt a döntést

már jóval a Pörgés elıtt meghozta, Tyler. Pontosan tudta,

milyen okos vagyok, és azt is, hogy ı mit akar tılem, mihez

kezdjek ezzel az intelligenciával. És én belementem. Amikor

már eléggé érett voltam ahhoz, hogy megértsem a szándékát,

akkor is együttmőködtem. Hát itt vagyok, E.D. Lawton

terméke: a jóképő, rafinált, nem nélküli, médiabarát tárgy,

amelyet magad elıtt látsz. Eladható közkép, mutatós

intellektus, és semmiféle olyan kötıdés, amely nem a

Napközelivel kezdıdik és végzıdik. Csakhogy ennek a

szerzıdésnek mindig is volt egy kis függeléke, még ha E.D. nem

szeret is gondolni rá. Az „örököshöz” hozzátartozik az „örökség”

is. Ami azt jelenti, hogy egy bizonyos pontnál az én ítéletem

felülbírálja az övét. Nos, eljött az idı. Az elıttünk álló lehetıség

egyszerően sokkal fontosabb, semhogy elcseszhetnénk.

A keze, láttam, ökölbe szorult, és reszketett a lába, de vajon

ez az érzelmi telítettségtıl volt, vagy csak betegségének a

tüneteit észleltem? És ha már itt tartottunk, vajon ebbıl a

monológból mennyi volt valódi, és mennyi azoknak az

idegserkentıknek az eredménye, amelyeket magam írtam fel

neki?

– Rémültnek látszol – mondta Jason.

– Pontosan milyen marsbeli technológiáról van szó?

Elvigyorodott.

– Igazán nagyon okos. Kvázi-biológiai. Igen kis mérető.

Molekuláris önkatalizáló visszacsatolásos hurkok, alapjában

véve, amelyek szaporító-programjába bele van írva az elıre

nem látott tényezıkre való reagálás is.

– Érthetıen, kérlek.

– Parányi, mesterséges önmagukat megkettızı sejtek.

– Eleven sejtek?

– Bizonyos értelemben igen, elevenek. Mesterséges élı sejtek,

amelyeket ki tudunk lıni az őrbe.

– No és mit csinálnak, Jase? Még szélesebben vigyorgott.

– Jeget esznek – mondta –, és információt ürítenek.