KR. u. 4 x 109

AZ EGYIK lázrohamom alatt összetörtem még egy lámpát.

Diane-nek ezúttal sikerült eldugnia a portás elıl. Lepénzelte a

személyzetet, hogy minden második nap az ajtóban cseréljék

tisztára a szennyest, és nem hagyta, hogy takarítsanak a

szobában, és engem önkívületi állapotban lássanak. Az utóbbi

fél évben a kórház tele volt dengue-lázas, kolerás és emberi

SZÉST-es betegekkel. Nem szívesen ébredtem volna a

járványos betegek osztályán, vesztegzár alatti betegek között.

– Ami igazán nyugtalanít – mondta Diane –, hogy mi

történhet, amikor nem vagyok itt.

– Tudok vigyázni magamra.

– A lázroham idején nem.

– Szerencse és idızítés dolga. Menni készülsz valahová?

– Csak a szokásos. A vészhelyzetekre gondolok. Vagy ha

valamiért nem tudok ide visszajönni.

– Miféle vészhelyzetrıl beszélsz?

Vállat vont.

– Feltételezettrıl – mondta, de a hangja alapján mindenrıl

lehetett szó, csak arról nem.

Mégsem erıltettem a témát. A helyzeten csupán azzal

segíthettem, ha együttmőködtem.

A kúra második hetének elejénél tartottam, közeledett a

krízis. A marsbeli szer kritikus szintet ért el a véremben és a

szöveteimben. Amikor csökkent a láz, akkor is zavarodott

voltam, tétova. A tisztán fizikai mellékhatások sem sok örömöt

okoztak. Fájó ízületek. Sárgaság. Kiütések, ha a „kiütésen” az

ember azt érti, hogy a bıre rétegrıl rétegre lehámlik, és az

egész teste úgyszólván egyetlen nyílt seb. Némelyik éjjel négy-öt

órát tudtam aludni – öt volt a rekordom, azt hiszem –, és

reggelente nyálkás váladékban ébredtem, amelyet Diane

távolított el a vértıl pettyezett ágyról, amíg én fájó ízületeimmel

átmásztam az ágy mellett álló székre.

Még a legvilágosabb pillanataimban sem bíztam. Mert amit

éreztem, az gyakran tiszta és világos hallucináció volt, a világ

túlságosan is ragyogónak és határozottnak hatott, szavak és

emlékek úgy kapcsolódtak egymáshoz, ahogyan a megvadult

gép fogaskerekei.

Nekem rossz volt. Diane-nek talán még rosszabb, mert neki

kellett tartania a kacsát, amikor bevizeltem volna. Lényegében

viszonozta a szívességet. Én voltam vele, amikor ı maga esett

át a kínlódásnak ezen a szakaszán. De az évekkel korábban

történt.

* * *

Éjszakánként Diane többnyire mellettem aludt, bár nem

tudom, hogyan bírta. Gondosan távolságot tartott közöttünk –

néha a lepedı érintése elegendı volt ahhoz, hogy sírjak a

fájdalomtól –, de jelenlétének szinte tudatalatti érzékelése is

megnyugtató volt számomra.

A nagyon komisz éjszakákon, amikor elképzelhetı volt, hogy

hadonászni fogok, és esetleg megütöm, a virág mintás kanapén

kucorgott az erkélyajtó mellett.

A Padangban tett kirándulásairól nemigen beszélt. Nagyjából

tudtam, mivel foglalkozik a városban: hajópénztárosokkal és

árufuvarozókkal ismerkedik, lehetıséget keres, hogy átjussunk

az Átjárón. Veszélyes munka. Ha akadt valami, amitıl még a

szer hatásainál is rosszabbul éreztem magam, hát az volt, hogy

láttam Diane-t kimenni az ajtón át a potenciálisan erıszakos

ázsiai félvilágba, ahol nem volt több védelme egy zsebben elférı

gázsprénél és a maga nem csekély bátorságánál.

De még ez az elviselhetetlen kockázat is jobb volt, mintha

hagytuk volna magunkat elcsípni.

Több okból is kivívtuk a Chaykin adminisztráció és jakartai

szövetségeseik érdeklıdését. A szer miatt, természetesen, de

ami még fontosabb volt, a marsbeli archívumok nálunk lévı

több digitális példánya miatt. És boldogan kifaggattak volna

minket Jason utolsó óráiról: a monológról, amelynek tanúja

voltam, amelyet rögzítettem, mindarról, amit elmondott nekem

a Feltételezettek és a Pörgés természetérıl, a tudásról,

amelynek egyedül Jason volt a birtokában.

Aludtam, felébredtem, és Diane nem volt ott.

Egy órán át bámultam az erkély függönyének mozgását,

lestem, ahogyan a fény felfelé araszolt az Átjáró látható lábán,

és a Seychelles-szigetekrıl ábrándoztam.

Jártak már a Seychelles-szigeteken? Én sem. A fejemben egy

régi televíziós dokumentum film képei peregtek. A Seychelles-

szigetek trópusi vidék, teknısök és a coco de mer és tucatnyi

ritka madárfajta otthona. Földtanilag annak az ısi földrésznek

a maradványai, amely egykor, jóval a modern ember evolúciója

elıtt összekötötte Ázsiát Dél-Amerikával.

Az álmok, mondta egyszer Diane, elállatiasodott metaforák.

Azért álmodtam a Seychelles-szigetekrıl (képzeletemben ezt

Diane mondta nekem), mert alámerültnek, ısöregnek, szinte

kihalt fajnak éreztem magam.

Mint egy vízbe fúló földrész, alámerülve önnön átalakulásom

kilátásaiban.

Megint aludtam. Felébredtem, és Diane még mindig sehol.

Sötétben ébredtem, még mindig egyedül, és tudtam, hogy

immár túlságosan sok idı telt el. Rossz jel. Korábban

sötétedésre Diane mindig megjött.

Álmomban csapkodtam. A lepedı a padlón hevert, alig

látszott az utcai csekélyke fényben, amelyet a gipszmennyezet

vert vissza. Fáztam, de túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy

lehajoljak érte.

Odakinn csodálatosan tiszta volt az ég. Ha összeszorítottam

a fogamat, és kissé balra hajtottam a fejemet, az erkélyajtón át

láttam néhány fénylı csillagot. Azzal szórakoztam, hogy

elképzeltem: abszolút értelemben azoknak a csillagoknak

némelyike fiatalabb nálam.

Próbáltam nem gondolni Diane-re meg arra, hogy hol lehet,

és mi történhetett vele.

És idıvel ismét elaludtam, úgy, hogy a csillagfény átizzott a

szemhéjamon, foszforeszkáló kísértetek lebegtek a vöröslı

sötétben.

Reggel.

Legalábbis azt hittem, reggel van. Most nappali fényt láttam

túl az ablakon. Valaki, valószínőleg a szobalány, kétszer

bekopogott, mondott valami barátságtalant maláj nyelven,

aztán elment.

Most már komolyan aggódtam, bár a kúrának ebben a

szakaszában az aggódásból csak valami zavaros nyőgösség

maradt. Mi szállta meg Diane-t, hogy ilyen tőrhetetlenül sokáig

kimarad, miért nincs itt, hogy fogja a kezem, és vizes szivaccsal

törölgesse a homlokomat? Az az elképzelés, hogy baj érhette,

szóba sem jöhetett, nem volt bizonyítható, a bíróság elé tárni

nem lehetett.

Az ágy melletti mőanyag palack azonban mégis üresen állt

legalább tegnap óta, ha nem régebben, az ajkam már

berepedezett a szárazságtól, és nem emlékeztem, utoljára

mikor vánszorogtam ki a vécére. Ha nem akartam, hogy a

vesém teljesen leálljon, a fürdıszobai csapból kellett vízhez

jutnom.

De felülni is nehezemre esett jajgatás nélkül. A lábam

leengedése a matrac mellé szinte elviselhetetlen volt, mintha a

csontvázam helyére törött üveget és rozsdás borotvákat tettek

volna.

És bár próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy másra

gondoltam (a Seychelles-szigetekre, az égre), még ezt a gyenge

fájdalomcsillapítót is eltorzította a láz lencséje. Azt képzeltem,

Jason hangját hallom a hátam mögül, Jason kér tılem valamit

– rongyot, szarvasbırt; piszkos a keze. A fürdıszobából a

mosdókesztyővel jöttem ki a pohár víz helyett, és már félúton

voltam vissza, az ágyig, amikor rájöttem a tévedésre. Ostoba.

Kezdd elölrıl. Most vidd magaddal azt az üres vizes palackot.

Töltsd tele. Csordultig. Kövesd az ivótököt.

A kerti kamrában adtam oda neki a szarvasbırt a Nagy Ház

mögött, ahol a kertészek szerszámait tartották.

Úgy tizenkét éves lehetett. Nyár elején, pár évvel a Pörgés

elıtt.

Kortyold a vizet, és ízleld meg az idıt. Újra jönnek az

emlékek.

Meglepıdtem, amikor Jason javasolta, hogy javítsuk meg a

kertész kaszálógépét. A Nagy Ház kertésze egy De Meyer nevő,

zsémbes belga fickó volt, aki egyik Gauloise-ról a másikra

gyújtott, és csak a vállát vonogatta barátságtalanul, amikor

megszólítottuk. Szidta a kaszálógépet, mert füstölt, és folyton

leállt. Miért tegyünk neki szívességet? Ám Jase-t az

intellektuális kihívás izgatta. Elmondta, hogy éjfélig ébren volt,

és a benzinmotorok mőködését tanulmányozta az interneten.

Felébredt az érdeklıdése. Azt mondta, látni akar egyet in vivı.

Az a tény, hogy nem tudtam, az in vivı mit jelent, duplán

érdekessé tette a kísérletet. Azt mondtam, örömmel segítek.

Valójában nemigen tettem többet annál, hogy néztem, amint

Jase a kaszálógépet elhelyezi a Washington Post elızı napi

számának

legalább

tucatnyi

lapján,

és

hozzálát

a

vizsgálatához. Ez a pázsit végében álló, dohos, de nem szem

elıtt lévı szerszámos kamrában történt, ahol bőzlött a levegı

az olajtól meg a benzintıl, a mőtrágyától és a gyomirtótól. Több

zsáknyi főmag és talajtakaró fakéreg hevert kiszóródva a nyers

fenyıfa polcokon a kerti szerszámok vacak pengéi és hasadt

nyelei között. Nem lett volna szabad a szerszámkamrában

játszanunk. Általában zárva is volt. Jason az alagsor ajtaja

melletti fogasról vette el a kulcsát.

Odakinn forró péntek délután volt, és én szívesen voltam

benn Jase-zel, és néztem, ahogy dolgozik; egyszerre volt

tanulságos és furán megnyugtató. Elıször úgy vette szemügyre

a gépet, hogy felágaskodott mellette állva. Türelmesen futott

végig ujjaival a motorházon, megkereste a csavarfejeket, és

amikor már elégedett volt, kicsavarta és félretette a csavarokat,

rendesen, és melléjük a hozzájuk tartozó borítórészeket.

Így

jutott

egyre

mélyebbre

a

szerkezetben.

Jason

valamiképpen kitanulta vagy megérezte, hogyan kell használni

a csavarfúrót meg a nyomatékjelzı csavarkulcsot. Mozdulatai

néha határozatlanok voltak, de sohasem bizonytalanok. Úgy

dolgozott, mint egy mővész vagy sportoló – aprólékosan,

ismeretek birtokában, tisztában léve önnön korlátjaival.

Szétszedett mindent, amit elért, és az alkatrészeket úgy rakta

ki a Post gépzsíros lapjaira, mint valami anatómiai illusztrációt,

amikor nyílt a kamra ajtaja, és mindketten összerezzentünk.

E.D. Lawton korán ért haza.

– A francba – suttogtam, mire az idısebb Lawton csúnyán

nézett rám. Kifogástalan szabású szürke öltönyben állt az

ajtóban, nézte a romokat, mi pedig Jasonnel lesütöttük a

szemünket, olyan ösztönös bőntudattal, mintha a Penthouse

egyik példányával kaptak volna rajta minket.

– Javítod vagy tönkreteszed? – kérdezte E.D. Lawton a

megvetésnek és a lekezelésnek azzal a sajátos keverékével,

amelyet oly régen gyakorolt, hogy szinte nem is tudott már

másként beszélni.

– Javítom, apa – mondta jámboran Jason.

– Értem. A tiéd ez a kaszálógép?

– Nem, természetesen nem, de azt gondoltam, Mr. De Meyer

talán szívesen venné, ha…

– De nem is Mr. De Meyer kaszálógépe, igaz? Ezek a

szerszámok nincsenek Mr. De Meyer tulajdonában? Segélybıl

élne, ha nem venném fel dolgozni nyaranta. Ez a kaszálógép

véletlenül az enyém. – E.D. hagyta fájdalmasan hosszúra

nyúlni a csendet. Aztán megkérdezte. – Rájöttél már, mi a baj?

– Még nem.

– Még nem? Akkor jó lesz igyekezned.

Jason szinte természetellenesen megkönnyebbült.

– Igenis, apa – mondta. – Arra gondoltam, hogy vacsora

után…

– Nem. Nem vacsora után. Szétszedted, most csináld meg, és

szereld össze. Aztán ehetsz. – E.D. terhes figyelme ezután rám

irányult. – Eredj haza, Tyler. Nem akarlak még egyszer itt látni

egyikıtöket sem. Több eszetek lehetne.

Pislogva siettem ki a késı délutáni napsütésbe.

Soha többé nem kapott rajta a kamrában, de csak azért,

mert ügyesen elkerültem ıt. Még aznap este visszamentem – tíz

után, amikor a hálószobám ablakából kinézve fényt láttam

kiszőrıdni a kamra ajtaja alatti résen. Kivettem a frizsiderbıl

egy megmaradt csirkecombot, alufóliába csomagoltam, és a

sötétség leple alatt odaosontam. Suttogva beszóltam Jase-nek,

aki annyi idıre leoltotta a villanyt, hogy észrevétlenül

besurranjak.

Jasont zsír és olaj maori tetoválások borították, és a motor

még csak félig volt összeszerelve. Miután befalta a fél combot,

megkérdeztem, mi tart ilyen sokáig.

– Tizenöt perc alatt össze tudtam szerelni – mondta. – De

nem mőködött. A legnehezebb rájönni, hogy tulajdonképpen

mi baja. Ráadásul még rontok is rajta. Ha megpróbálom

kitisztítani az üzemanyag-vezetéket, levegı megy bele. Vagy

elreped a gumi. Semmi sincs rajta jó állapotban. A porlasztó

borítóján hajszálrepedések vannak, de nem tudom, hogyan

javítsam meg. Nincsenek tartalék alkatrészek. Sem megfelelı

szerszámok. Azt sem tudom, valójában milyen szerszámok

volnának megfelelık. – Az arca szinte ökölbe szorult, azt

hittem, elsírja magát.

– Akkor add fel! – mondtam. – Mondd meg E.D.-nek, hogy

sajnálod, és vonja le a zsebpénzedbıl vagy mit tudom én!

Úgy nézett rám, mintha valami nemes, de nevetségesen naiv

dolgot mondtam volna.

– Nem, Tyler. Kösz, de nem teszem.

– Miért?

De nem válaszolt. Csak letette a csirkecombot, és visszatért

szeszélye szétszórt darabjaihoz.

Már menni akartam, amikor újabb, nagyon halk kopogás

hallatszott. Jason intett, hogy oltsam el a lámpát. Résnyire

nyitotta az ajtót, és beengedte a testvérét.

Diane nyilvánvalóan rettenetesen félt attól, hogy az apja ott

találja. Csak suttogni mert. De ahogyan én, ı is hozott

Jasonnek valamit. Nem csirkecombot. Drótnélküli, tenyérnyi

internet-böngészıt.

Jason arca felderült, amikor meglátta a szerkentyőt.

– Diane! – mondta.

Diane leintette, és idegesen rám mosolygott.

– Csak egy kis kütyü – suttogta, mindkettınknek biccentett,

aztán kisurrant.

– İ is nagyon jól tudja – mondta Diane távozása után Jason.

– A ketyere triviális. A hálózat az, ami hasznos. Nem az eszköz,

hanem a hálózat.

Egy órán belül már egy olyan nyugati-parti mőszerésszel

konzultált, akik kismotorokat módosítottak távirányítású

robotversenyekre. Éjfélre ideiglenesen megjavította a gép

tucatnyi hibáját. Hazamentem, és a hálószobám ablakából

figyeltem, amikor Jase odahívta az apját. E.D. pizsamában és

nyitott flanelingben kóválygott ki a Nagy Házból, és karba font

kézzel állt, amint Jason beindította a kaszálógépet, amelynek

zaja egyáltalán nem illett a hajnali sötétséghez. E.D. pár percig

hallgatta, aztán vállat vont, és intett Jasonnek, hogy

visszamehet a házba.

Jase az ajtóból látta a szobám ablakában a fényt, és titkon

búcsút intett.

A javítások természetesen ideiglenesek voltak. A Gauloise-

szívó kertész megjelent a következı szerdán, és körülbelül a

pázsit felét nyírta le, amikor a masina örökre elhallgatott. A

fasor árnyékából füleltünk, és legalább tucatnyi hasznos

flamand káromkodást tanultunk meg. Jasonnek, akinek szinte

teljesen vizuális memóriája volt, különösen az tetszett, hogy

Godverdomme mijn kloten miljardedju! – szó szerint: „Isten verje

meg a golyóimat milliószor, Jézus!”, legalábbis annak alapján,

amit Jason a Rice könyvtárában fellelt holland-angol szótár

alapján kisütött. A következı hónapokban mindig ezt

használta, ha elszakadt a cipıfőzıje, vagy bedöglött a

számítógépe.

E.D. kénytelen volt beszerezni egy új masinát. A boltban azt

mondták, a régi megjavítása túlságosan sokba kerülne; csoda

volt az is, hogy addig mőködött. Ezt anyámtól hallottam, ı meg

Carol Lawtontól. És tudomásom szerint E.D. soha többé nem

beszélt a dologról Jasonnel.

Jase meg én azért még néhányszor nevettünk az eseten

hónapokkal késıbb, amikor a dolognak már egyáltalán nem

volt éle.

Miközben visszavánszorogtam az ágyba, Diane-re gondoltam,

aki olyan ajándékot adott a bátyjának, amely nemcsak

vigasztaló volt, mint az én ajándékom, de valóban hasznos is.

Szóval most hol lehet? Miféle ajándékot hozhatna nekem,

amely enyhítene a terhemen? Beérném a puszta jelenlétével.

A nappali fény úgy árasztotta el a szobát, mint a víz, mint

valami fénylı folyó, abban lebegtem, és belefúltam az üres

percekbe.

Nem minden delírium fénylı vagy eszelıs. Néha lassú,

hüllıszerő, hidegvérő. Figyeltem, amint az árnyak megannyi

gyíkként futottak fel a szállodai szoba falán. Egy szempillantás,

és elmúlt egy óra. Még egy szempillantás, és éjszaka volt, nem

világította meg a nap az Átjárót, amikor félrehajtottam a

fejemet, hogy megnézzem, az ég fekete volt, trópusi viharfelhık,

a villámokat nem tudtam megkülönböztetni a láz okozta

szemkáprázástól,

de

a

mennydörgést

nem

lehetett

összetéveszteni mással, és kintrıl egyszeriben nedves,

ásványszerő szag áradt be, és kopogott az esı az erkély

betonján.

Aztán egy újabb hang: kártya az ajtózárban, zsanérok

nyikordulása.

– Diane – mondtam. (Vagy suttogtam, vagy hörögtem.)

Besietett a szobába. Utcai ruhát viselt, bırszegélyes

blúzkabátot és széles karimájú, esıtıl csöpögı kalapot. Megállt

az ágy mellett.

– Sajnálom – mondta.

– Nem kell mentegetıznöd. Csak…

– Úgy értem, sajnálom, Tyler, de fel kell öltöznöd. El kell

mennünk. Most rögtön. Azonnal. Vár a taxi.

Némi idıbe telt, amíg ezt az információt megemésztettem.

Közben Diane kezdte bedobálni a holmit a kemény falú

bıröndbe:

ruhákat,

hamis

és

valódi

iratokat,

memóriakártyákat, apró üvegcsék és injekciós tők párnázott

dobozba rejtett sorát.

– Nem tudok felállni – próbáltam mondani, de a szavak nem

bírtak kijönni.

Így aztán egy perc múlva Diane öltöztetni kezdett, és sikerült

megıriznem némi méltóságot azáltal, hogy kérés nélkül

felemeltem a lábam, és jajgatás helyett összeszorítottam a

fogamat. Aztán felültem, ı pedig itatott velem még egy kis vizet

az ágy melletti palackból. Kivezetett a fürdıszobába, ahol

ürítettem némi sőrő, kanárisárga vizeletet.

– A szentségit – mondta –, teljesen kiszáradtál. – Itatott

velem még egy korty vizet, és belém szúrt egy fájdalomcsillapító

injekciót, amely méregként égette a karomat. – Tyler, sajnálom!

– De annyira nem sajnált, hogy rám ne erıltetett volna egy

esıköpenyt meg egy súlyos kalapot.

Annyira éber voltam, hogy kiérezzem a hangjából az

aggodalmat.

– Mi elıl menekülünk?

– Legyen elég annyi, hogy összeakadtam néhány kellemetlen

alakkal.

– Hová megyünk?

– A szárazföld belsejébe. Siess.

Így hát végigsiettünk a szálloda félhomályos folyosóján, le

egy emeletnyit a földszintre, Diane a baljával a bıröndöt húzta,

a jobbjával engem támogatott. Hosszú volt az út. Kivált a

lépcsı.

– Ne nyögdécselj – szólt rám többször is Diane. Hát nem

nyögtem. Legalábbis azt hiszem.

Aztán ki az éjszakába. A saras járdáról visszapattanó

esıcseppek

sisteregtek a húszéves taxi motorházának

felforrósodott tetején. A sofır gyanakodva nézett rám a kocsi

biztonságából.

– Nem beteg – mondta neki Diane, és kezével mutatta, hogy

piás vagyok, és a sofır sötéten nézett rám, de elfogadta a

kezébe nyomott bankókat.

Az autóban aztán hatni kezdett a fájdalomcsillapító. Padang

éjszakai utcáinak barlangszerő szaga volt, a vizes aszfalt és a

rothadó hal bőze. Olajfoltok szivárványlottak a kocsi kerekei

alatt. Elhagytuk a neonvilágításos turistanegyedet, és a boltok

és lakóházak dzsungelébe jutottunk, amely az utóbbi harminc

évben nıtt ki a város körül, ahol az összetákolt külvárosok

lassan átadták a helyüket az újonnan jött felvirágzásnak, és a

bádogtetıs házak között immár buldózerek várakoztak. A

szétszórt mezıgazdasági földekbıl gombaként nıttek ki a

felhıkarcolók. Aztán áthajtottunk a szürke falú, szögesdrótos

gyárnegyeden, és azt hiszem, ismét aludtam.

Nem a Seychelles-szigetekrıl álmodtam, hanem Jasonrıl.

Jasonrıl meg a hálózatok iránti rajongásáról („nem az eszköz,

hanem a hálózat”), a hálózatokról, amelyeket ı alkotott és

népesített be és a helyekrıl, ahová azok a hálózatok vitték ıt.

NYUGTALAN ÉJSZAKÁK

SEATTLE, szeptember, öt évvel az elvetélt kínai rakétatámadás

után: esıs pénteki csúcsforgalomban vezettem hazáig, és

amint beléptem lakásom ajtaján, bekapcsoltam az audio

kijelzıjét, és megkerestem azoknak a számoknak a listáját,

amelyeket együtt „Terápia” címen tároltam.

Hosszú napom volt a Harborview intenzív osztályán. Két

pisztolylövést és egy öngyilkossági kísérletet láttam el. A

szemhéjam mögött már a kocsik kerekébıl is vért láttam

szivárogni. Esıtıl nyirkos ruházatomat farmerra és pólóra

cseréltem, töltöttem egy italt, és álltam az ablaknál, néztem a

sötétbe merülı várost. Valahol odakinn volt Puget Sound

fénytelen lyuka, amelyet gomolygó felhık homályosítottak el. A

forgalom szinte beállt az 1-5-ösön, egybefüggı, vörös folyót

formáltak a kocsik lámpái.

Az életem, lényegében, amilyenné tettem. És az egyensúly

egyetlen szón múlt.

Hamarosan Astrud Gilberto énekelt vágyakozva és kissé

hamiskásan gitárakkordokról és Corcovadóról, de én még

mindig ideges voltam ahhoz, hogy átgondoljam, amit Jason

mondott telefonon az elızı este. Túlságosan ideges ahhoz is,

hogy úgy hallgassam a zenét, ahogyan megérdemelte volna.

„Corcovado”, „Desafmado”, egy kis Gerry Mulligan, némi

Charlie Byrd. Terápia. De mindez beleolvadt az esı

kopogásába. A mikroban vacsorát melegítettem, és megettem,

anélkül, hogy ízt éreztem volna; aztán lemondtam a karmikus

lelki egyensúly visszanyerésének minden reményérıl, és

bekopogtam Giselle ajtaján, hogy otthon van-e.

Giselle Palmer háromajtónyira bérelt lakást az enyémmel

azonos folyosón. Rongyos farmerban és ócska flanelingben

nyitott ajtót, ami otthon töltött estét jelentett nála.

Megkérdeztem, van-e valami dolga, volna-e kedve velem lenni.

– Nem tudom, Tyler. Eléggé búbánatosan nézel ki.

– Inkább döntésképtelenül. Azon gondolkodom, hogy

elutazom innen.

– Tényleg? Valami üzleti út?

– Örökre.

– Ó? – Az arcáról lehervadt a mosoly. – Ezt mikor határoztad

el.

– Nem határoztam el. Éppen ez az.

Szélesebbre tárta az ajtót, intett, hogy menjek be.

– Komolyan? Hová mész?

– Hosszú história.

– Vagyis innál egyet, mielıtt beszélsz róla.

– Valami ilyesmi – mondtam.

Giselle egy lakógyőlésen mutatkozott be nekem az épület

alagsorában az elızı évben. Huszonnégy éves volt, és a

vállamig ért. Nappal egy étteremláncnál dolgozott Rentonban,

de amikor kezdtünk összejárni vasárnap délutánonként

kávézni,

közölte

velem,

hogy

„kurva,

prostituált,

félmunkaidıben”.

Úgy értette, hogy tagja olyan barátnık laza csoportjának,

akik olyan idısebb (tisztességes, általában nıs) férfiak címeit

cserélgetik egymás között, akik hajlandók szépen megfizetni a

szexet, de az utcai lányoktól tartanak. Amikor ezt elmesélte,

Giselle kihúzta magát, és dacosan nézett rám, ha netán

megdöbbennék, vagy megbotránkoznék. Nem tettem. Elvégre a

Pörgés éveit éltük. A Giselle korabeli emberek maguk alkották

meg életük szabályait – jól vagy rosszul –, a hozzám hasonlók

pedig óvakodtak ítélkezni felettük.

Továbbra is együtt kávéztunk, néha együtt is vacsoráztunk,

én pedig többször utaltam be Giselle-t vérvizsgálatra. Giselle a

legutóbbi vérképe alapján nem volt HIV-fertızött, és az egyetlen

fertızı betegség, amely ellen antitestek voltak a vérében, az a

nyugat-nílusi vírus volt. Másként fogalmazva, Giselle óvatos és

szerencsés volt.

Csakhogy a szexiparral az a helyzet, magyarázta el nekem

Giselle, hogy még fél-amatır szinten is meghatározza az ember

életét. Olyan ember válik belıle, mondta, aki óvszert és Viagrát

hurcol a ridiküljében. Akkor miért csinálta, amikor vállalhatott

volna, mondjuk, éjszakai munkát az egyik áruházláncnál is?

Ennek a kérdésnek nem örült, és védekezı választ adott rá.

– Talán hóbort. Vagy hobbi, tudod, mint a vasútmodellek

építése.

De tudtam, hogy erıszakos mostohaapja elıl szökött meg

Saskatoonból egészen fiatalon, és az ezután következı

pályaívet nem volt nehéz elképzelni. És természetesen ott volt

neki kockázatos viselkedésére az a sziklaszilárd mentség,

amelyben az egész korosztályunk osztozott: szinte teljesen

biztos, hogy hamarosan úgyis mind elpusztulunk. A

halandóság, mondta egyszer nemzedékem egyik írója, erısebb

ütıkártya a morálnál.

– Mennyire kell leinnod magad? – kérdezte Giselle. –

Pityókásra

vagy

tökrészegre?

Egyébként

nemigen

van

választásunk. Eléggé kevés ma itthon a pia.

Kevert nekem valamit, ami fıként vodkából állt, az íze meg

akár a benziné. Ledobtam egy székrıl az aznapi újságot, és

leültem. Giselle lakása tisztességesen be volt rendezve, de a

háztartásra nagyjából annyi gondot fordított, mint egy elsıéves

egyetemista a kollégiumi hálóban. A lap a vezércikknél volt

nyitva. A karikatúra a Pörgésrıl szólt: a Feltételezetteket fekete

pókokként ábrázolták, amelyek szırös lábaik közt tartják a

Földet. Aláírás: MOST EGYÜK MEG İKET, VAGY VÁRJUK

MEG A VÁLASZTÁSOKAT?

– Egyáltalán nem értem – mondta Giselle, amint

végigheveredett a pamlagon, és lábával az újságra mutatott.

– A karikatúrát?

– Az egészet. A Pörgést. „Nincs visszaút.” Amikor olvasom az

újságokat, olyan, mint… micsoda? Van valami az ég túlsó

oldalán, és nem barátságos. Valójában csak ennyit tudok.

Az emberiség nagyobb része aláírhatta volna ezt a kijelentést.

De valami okból – talán az esı okozta, talán az aznap a

jelenlétemben kiontott vér – feldühített, amit mondott.

– Nem olyan nehéz megérteni.

– Nem? Akkor miért történik?

– Nem a miért? Senki sem tudja, miért. Ami pedig azt illeti,

hogy mi…

– Nem, tudom, nincs szükségem kiselıadásra. Valamiféle

kozmikus burokban vagyunk, és a mindenség veszettül pörög

körülöttünk.

Ettıl megint bepöccentem.

– Tudod a saját címedet, igaz?

Belekortyolt az italába.

– Naná.

– Mert szereted tudni, hol vagy. Néhány mérföldnyire az

óceántól, százmérföldnyire a határtól, pár ezer mérföldnyire

New York Citytıl, igaz?

– Igaz. És?

– Most mondom. Az emberek könnyen különbséget tudnak

tenni Spokane és Párizs között. De amikor az égrıl van szó,

csak egy nagy, amorf, titokzatos pacát látnak. Hogy lehet ez?

– Nem tudom. Mert amit tudok a csillagászatból, azt csak a

Star Trek ismétléseibıl szedtem össze? Úgy értem, valójában

mennyit kellene tudnom holdakról meg csillagokról? Olyan

dolgokról, amelyeket pici gyerek korom óta nem láttam. Még a

tudósok is beismerik, hogy a legtöbbször ık sem tudják, mit

beszélnek.

– És ez szerinted jól van így?

– Mit számít, hogy szerintem jól van-e így? Nézd, talán be

kéne kapcsolnom a tévét. Megnézhetnénk egy filmet, és

elmondhatnád, miért gondolkozol az elutazáson.

A csillagok olyanok, mint az emberek, mondtam neki:

születnek és meghalnak, elıre látható idıszakokon belül. A

Nap gyorsan öregedett, és ahogy öregedett, egyre gyorsabban

égette el az üzemanyagát. A fényessége minden egymilliárd

évben tíz százalékkal nıtt. A Naprendszer már úgy

megváltozott, hogy a védtelen Föld lakhatatlan lenne akkor is,

ha a Pörgés ma megállna. Nincs visszaút. Errıl írnak az

újságok. Ez nem lenne hír, csakhogy Clayton elnök hivatalossá

tette, az egyik beszédében elismerte, hogy a legújabb

tudományos vélemény szerint nincs visszaút a status quo

antéhoz.

Giselle hosszan és elkeseredetten nézett rám.

– Ez az egész baromság…

– Nem baromság.

– Talán nem, de jót akkor sem tesz nekem.

– Csak próbálom megmagyarázni…

– Vazze, Tyler. Kértem én magyarázatot? Fogd a

rémálmaidat, és menj haza. Vagy csillapodj le, és mondd el,

miért akarod itt hagyni Seattle-t. Azokról a barátaidról van szó,

igaz?

Már meséltem neki Jasonrıl és Diane-rıl.

– Fıként Jasonrıl.

– Az úgynevezett zsenirıl.

– Nem csak úgynevezett. Floridában van…

– A mőholdasoknál csinál valamit, azt mesélted.

– Kertté varázsolja a Marsot.

– Az benne volt az újságokban is. Valóban lehetséges?

– Nem tudom. Jason annak tartja.

– De nem tart túlságosan sokáig?

– Az óra gyorsabban jár – mondtam –, bizonyos magasságon

túl.

– Aha. Szóval mire kellesz neki?

No igen, mire? Jó kérdés. Kiváló kérdés.

– Fel akarnak venni egy orvost a Napközeli intézeten belüli

klinikájára.

– Azt hittem, közönséges belgyógyász vagy.

– Úgy is van.

– Akkor mi képesít arra, hogy őrhajósok orvosa légy?

– Semmi. De Jason…

– Szívességet tesz a régi haverjának? Akkor értem. Isten óvja

a gazdagokat, mi? Maradjunk a csókosaink között.

Vállat vontam. Hadd higgye. Ezt nem kell elárulnom Giselle-

nek, és Jason nem részletezte, hogy…

De amikor beszéltünk, az volt az érzésem, hogy Jason

nemcsak az intézet orvosának akar megnyerni, hanem a

személyi orvosának is. Mert problémája van. Olyan problémája,

amelyet nem kíván megosztani a Napközeli személyzetével.

Olyan problémája, amelyrıl nem akar telefonon beszélni.

Giselle vodkája elfogyott, de addig turkált a ridiküljében,

amíg elıhalászott egy füves cigit, amelyet egy tamponos

dobozban rejtegetett.

– Jól fizetnek, gondolom. – Mőanyag öngyújtóval gyújtott rá a

füves cigire, és mélyen leszívta a füstöt.

– Nem mentünk bele a részletekbe.

Kifújta a füstöt.

– Micsoda idióta! Talán ezért vagy képes állandóan a

Pörgésrıl elmélkedni. Tyler Dupree, majdnem autista,

határeset. Az vagy, tudod. Megvan az összes tünet. Fogadni

mernék, hogy ugyanez a helyzet ennél a Jason Lawtonnál.

Esküdni mernék, hogy feláll neki, valahányszor kimondja a

„milliárd” szót.

– Csak ne gúnyold. Könnyen lehet, hogy ı segít megmenteni

az emberi fajt. – Ha nem is bizonyos egyedi példányait.

– Idióta törekvés, hülyébbet nem is hallottam. És a testvére,

akivel lefeküdtél…

– Egyszer.

– Egyszer. Az meg hívı, mi?

– Hívı. – Az volt, és tudomásom szerint az is maradt. Az óta

az éjszaka óta nem hallottam Diane-rıl. Nem egészen azért,

mert nem próbálkoztam. Több e-mailemre nem jött válasz.

Jase sem sokat tudott a testvérérıl, de Carol szerint Diane

valahol Utahban vagy Arizonában élt Simonnal – olyan nyugati

államban, ahol sosem jártam, amelyet el sem tudtam képzelni

–, ahová az Új Királyság mozgalom bomlása vetette ıket.

– Azt sem nehéz megérteni. – Giselle átnyújtotta a füves cigit.

Jómagam nemigen szoktam hozzá a főhöz. De az bántott, hogy

Giselle lehülyézett. Leszívtam a füstöt, és az eredmény

pontosan az volt, mint anno Stony Brookban: teljes

beszédzavar.

– Szörnyő lehetett neki. Jött a Pörgés, és ı semmit sem

akart, csak megfeledkezni róla, de te meg a családod egy

pillanatra sem engedtétek. A helyében én is hívı volnék.

Énekelnék a kibaszott kórusban.

Nagy nehezen, dadogva nyögtem ki:

– Tényleg olyan nehéz a világot szemlélni?

Giselle visszavette tılem a cigit.

– Ahol én állok – mondta –, onnan igen. Többnyire.

Szórakozottan fordította el a fejét. Mennydörgés reszkettette

meg az ablakot, mintha irigyelné a benti meleget. Az idı

kezdett igazán pocsékra fordulni.

– Fogadok, hogy komisz telünk lesz – mondta Giselle. –

Gonosz. Bárcsak lenne itt egy kandallóm. A zene segítene. De

ahhoz is fáradt vagyok, hogy felkeljek.

Odaballagtam az audio-berendezéséhez, és elindítottam egy

letöltött Stan Getz albumot, és a szaxofon úgy átmelegítette a

szobát, ahogyan kandalló sosem lett volna képes. Giselle

rábólintott: nem mintha ezt választotta volna, de aha, jó…

– Szóval felhívott, és felajánlotta azt az állást.

– Úgy van.

– Te meg azt mondtad, vállalod.

– Azt mondtam, gondolkodom rajta.

– És azt teszed? Gondolkodsz rajta?

Mintha célzott volna valamire, de nem tudtam rájönni, mire.

– Azt hiszem.

– Én meg nem azt hiszem. Azt hiszem, már tudod, mit fogsz

tenni. Tudod, mit hiszek? Azt, hogy azért vagy itt, hogy

elbúcsúzz.

Azt feleltem, lehetséges.

– Akkor legalább ülj ide mellém.

Letargikusan odaültem. Giselle elnyújtózott, és a lábát az

ölembe tette. Férfi zoknit viselt, kissé nevetséges, kibolyho-

sodott, skót kockás zoknit. A farmerja felcsúszott a bokáján.

– Ahhoz képest, hogy rezzenéstelenül képes vagy ránézni a

lıtt sebre – mondta –, a tükörbe nézést egészen ügyesen

kerülöd.

– Ezt hogy érted.

– Úgy, hogy nyilvánvalóan nem végeztél Jasonnel és Diane-

nel. Elsısorban a lánnyal.

De hát az nem lehetett, hogy Diane még mindig számítson

nekem.

Talán ezt akartam bizonyítani. Talán ezért végeztük azzal,

hogy

betámolyogtunk

Giselle

rendetlen

hálószobájába,

elszívtunk még egy füves cigit, lehuppantunk a Barbie-rózsa-

szín ágyra, és az esıtıl vak ablakok alatt szeretkeztünk, addig

ölelve egymást, amíg el nem aludtunk.

De nem Giselle arca úszott elém az ezt követı álmaimban, és

néhány órával késıbb úgy ébredtem: Istenem, igaza van,

megyek Floridába.

Végül hetekbe telt, amíg sikerült elintézni, mind Jasonék-nél,

mind a kórházban. Abban az idıszakban újra találkoztam

Giselle-lel, de csak rövid idıre. Használt autót akart venni, és

én eladtam neki az enyémet; nem mertem vállalni a

kockázatot, hogy átszeljem vele az országot. (A közbülsı

államok útjain a rablások mennyisége kétjegyő számmal volt

már csak leírható.) de az intimitást nem említettük, amely az

esıs idıvel jött és múlt el, a kissé kapatos kedvesség aktusát

valaki, fıként az ı részérıl.

Giselle-en kívül Seattle-ben nemigen volt kitıl elbúcsúznom,

a lakásomban pedig alig akadt megtartandó, kivéve néhány

kiválóan szállítható digitális fájlt és pár száz régi hanglemezt.

Elutazásom napján Giselle segített berámolni a holmimat a

taxiba.

– SeaTac – mondtam a sofırnek, és Giselle búcsút intett –

nem különösebben szomorúan, de legalább reménytelenül

vágyakozva –, amikor a kocsi belevegyült a forgalomba.

Giselle jó ember volt, és veszélyes életet élt. Soha többé nem

láttam, de remélem, túlélte a késıbbi káoszt.

Orlandóba egy rozoga, vén Airbuson utaztam. A kabinban a

kárpitok kopottak voltak, a videoernyıket ideje lett volna

kicserélni. Jómagam közepén ültem az ablaknál helyet foglaló

orosz üzletember és a folyosó mellett ülı középkorú nı között.

Az orosz makacsul ellenállt, ám az asszony beszélgetni akart:

hivatásos orvosi gyorsíró volt, Tampába utazott kéthetes

látogatásra a lányához meg a vejéhez. Elárulta, hogy Sarah-

nak hívják, és orvos-szakmai kérdésekrıl beszélgettünk, amíg

gépünk felkapaszkodott az utazómagasságig.

Hatalmas mennyiségő szövetségi pénzt pumpáltak a

repülıgép és őriparba a kínai „tőzijáték” óta eltelt öt évben.

Ebbıl azonban igen kevés jutott a kereskedelmi repülésre,

ezért repültek még ezek a „felújított” Airbusok. A pénz e helyett

az olyasfajta projektekhez vándorolt, amilyeneket E.D. Lawton

irányított washingtoni irodájából és Jason tervezett a

Napközelinél Floridában: a Pörgés kutatásához és az utóbbi

idıben a Marssal kapcsolatos erıfeszítésekhez. A Clayton

adminisztráció a kiadásokat könnyedén elfogadtatta az

engedelmes kongresszussal, amely örült, hogy azt a látszatot

keltheti, mintha tenne valamit a Pörgessél kapcsolatban. Jót

tett a közhangulatnak. És ami még jobb volt, senki nem várt

nyomban megfogható eredményeket.

Szövetségi pénzbıl élt a helyi gazdaság is, legalábbis

délnyugaton, Seattle-ben és környékén, Florida partvidékén.

Csakhogy ez tunya és jégnél vékonyabb virágzás volt, és Sarah

aggódott a lánya miatt: a veje csıszerelı volt, akit

meghatározatlan idıre fizetés nélküli szabadságra küldött egy

tampai földgáz elosztó cég. Lakókocsiban éltek, és szövetségi

segélybıl próbálták eltartani hároméves fiukat, Sarah Buster

nevő unokáját.

– Nem találja furának ezt a nevet egy kisfiúnak? – kérdezte

Sarah. – Buster? Mint valami némafilm-sztár neve. De az a

fura, hogy illik rá.

Azt feleltem neki, hogy a nevek olyanok, mint a ruhák: vagy

az ember viseli ıket, vagy azok viselik az embert.

– Gondolja, Tyler Dupree? – kérdezte, én pedig szégyenlısen

mosolyogtam.

– Persze – folytatta – nem tudom, hogy a fiatalok egyáltalán

minek akarnak manapság gyereket. Bármilyen rémesen

hangzik is. Semmi kifogásom Buster ellen, természetesen.

Szívembıl szeretem, és remélem, hogy hosszú és boldog élete

lesz. De kénytelen vagyok elgondolkodni, mik az esélyek.

–

Az

embereknek

néha

ok

kell

ahhoz

is,

hogy

reménykedjenek – mondtam, és felötlött bennem, nem ezt a

banális igazságot próbálta-e közölni velem Giselle.

– Ugyanakkor – folytatta Sarah – sokan nem akarnak

gyereket, úgy értem, szándékosan, jó szándékból. Azt mondják,

a legtöbb, amit az ember tehet a gyerekéért az, ha megkíméli a

rá váró szenvedésektıl.

– Nem hinném, hogy bárki tudná, mi vár ránk.

– Arra a pontra gondolok, ahonnan már nincs visszaút meg

ilyesmi…

– No de azon a ponton túlléptünk, és mégis itt vagyunk.

Valamilyen okból.

Felhúzta a szemöldökét.

– Maga szerint vannak okok, dr. Dupree?

Beszélgettünk még egy darabig, aztán Sarah azt mondta,

„Aludnom kell”, és a repülın kapott miniatőr párnát

begyömöszölte a nyaka és a fejtámla közé. Odakinn, bár a

közönyös orosz félig kitakarta, a nap lenyugodott, koromfekete

lett az ég; nem maradt látnivaló, csak a fejem fölötti lámpácska

fénye, amelyet tompítottam, és a térdemre irányítottam.

Ostobaság

volt,

de

minden

olvasnivalót

a

feladott

poggyászomba tettem. De a Sarah elıtti ülés hátulján lévı

tasakból kikandikált valami viharvert képes újság, hát

elıhalásztam. A fehér borítójú magazinnak Kapu volt a címe.

Vallásos kiadvány volt, valószínőleg egy korábbi utas hagyta

ott.

Végiglapoztam, és elkerülhetetlenül Diane-re gondoltam. A

Pörgessél kapcsolatos létesítmények elleni, kudarcot vallott

támadás óta az Új Királyság mozgalom elveszítette minden

addigi összetartó erejét. Alapítói megtagadták, és boldog

szexuális kommunizmusa kiégett a nemi betegségek és az

emberi érzékiség nyomása alatt. Manapság már senki, még a

trendi vallások legszélsıségesebb követıinek avant képviselıi

sem mondanák magukra egyszerően, hogy „ÚK”-sok. Az ember

lehet hektoriánus, (teljes vagy részleges) préterista, Királyság

Rekonstrukcionista – de egyszerően „ÚK”-s soha. Az az

Eksztázis hálózat, amelyet Diane és Simon végigjárt azon a

nyáron, amikor Berkshire-ben találkoztunk, már nem létezett.

Az ÚK fennmaradt frakciói sem voltak népesek. A déli

baptisták például többen voltak az összes Királyság szekta

valamennyi tagjánál. Csakhogy az a tény, hogy a mozgalom

Krisztus

eljövendı

ezeréves

uralmára

összpontosított,

aránytalanul nagy súlyt adott neki a Pörgést körülfogó

nyugtalanságban. Részben az Új Királyságnak volt köszönhetı,

hogy olyan sok út menti tábla hirdette: KÖZEL A KÍN, és oly

sok hivatalosan elfogadott vallás volt kénytelen szembenézni az

apokalipszis kérdésével.

A Kapu feltehetıleg a nyugati parti rekonstrukcionista

frakció nagyközönségnek szánt lapja volt. A kálvinistákat és a

skót presbiteriánusokat megbélyegzı vezércikken kívül három

oldalon szerepeltek benne receptek és filmkritikák is. De amin

megakadt a szemem az a „Véráldozat és a vörös üszı” címő

cikk volt – egy tiszta vörös borjúról, amely meg fog születni „a

prófécia beteljesüléseként”, és feláldozásra kerül Izraelben a

Templom-hegyen, az Eksztázis bevezetıjeként. Az ÚK régi hite,

miszerint a Pörgés a megváltás aktusa szemlátomást kiment a

divatból. „Mert mintegy tır úgy lep meg mindeneket, a kik az

egész föld színén lakoznak”, Lukács 21:35. Tır és nem

megváltás. Jobb lesz találni egy elégetni való állatot: a Kín a

vártnál körülményesebbnek ígérkezik.

Amikor visszadugtam a korábbi helyére a lapot, a gép

turbulenciába került. Sarah a homlokát ráncolta álmában. Az

orosz üzletember csengetett az utaskísérınek, és whiskyt

rendelt.

Az autón, amelyet másnap reggel Orlandóban béreltem két

golyó ütötte lyuk volt, igaz, hogy betapasztották, és lefestették

ıket,

de

csak

látszottak

az

anyósülés

felıli

ajtón.

Megkérdeztem a kölcsönzıst, nem volna-e másik.

– Az utolsó darab – mondta –, de ha hajlandó várni egykét

órát…

Nem, mondtam, jó lesz.

A Bee Line autópályán mentem kelet felé, aztán ráfordultam

dél felé a 95-ösre. Megálltam reggelizni egy út menti

Denny'snél Cocoa mellett, ahol a pincérnı, talán érezve

alapvetı hontalanságomat, nagylelkően töltögette nekem a

kávét.

– Hosszú még az út?

– Legfeljebb egyórányi.

– Akkor gyakorlatilag már ott is van. Haza vagy el? – Amikor

látta, hogy nincs válasz, elmosolyodott. – Majd elrendezi

magában, szívi. Mind ezt tesszük, elıbb vagy utóbb. – És

cserében ezért az út menti áldásért, ostobán nagy borravalót

adtam neki.

A Napközeli telephelye – amelyet Jason ijesztı módon „a

tábornak” nevezett – jócskán délre helyezkedett el a Canaveral/

Kennedy kilövıállásoktól, ahol stratégiáit kézzel fogható

tettekké

változtatták.

A

Napközeli

Alapítvány

(immár

hivatalosan kormányügynökség) nem volt része a NASA-nak,

bár

voltak

vele

„átfedései”,

kölcsönöztek

egymásnak

mérnököket és személyzetet. Bizonyos értelemben olyan

bürokratikus réteget jelentett, amelyet az egymást követı

kormányok erıszakoltak a NASA-ra a Pörgés kezdete óta, és

olyan irányokba vitte a halódó őrügynökséget, amelyet annak

egykori fınökei nem láthattak elıre, és nem helyeseltek volna.

A kormányrúdnál E.D. állt, és a fejlesztési programot

gyakorlatilag Jason irányította.

Kezdett melegedni, a floridai hıség mintha a földbıl szállt

volna fel, a nyirkos talaj izzadt, mint marhaszegy a roston.

Viharvert pálmaligetek, kopott kis boltok, zöldellı útszéli árkok

és végül egy bőntény helyszíne mellett hajtottam el:

rendırautók fogtak körül egy fekete kis furgont, amelynek forró

motorháztetejére három férfi hajolt, kezük a hátuk mögött,

mőanyag bilincsben. A forgalmat irányító egyik zsaru alaposan

megnézte bérelt kocsim rendszámtábláját, aztán intett, hogy

haladjak tovább, de a szemében tompa, veleszületett

gyanakvás csillogott.

A Napközeli „tábor”, amikor odaértem, egyáltalán nem volt

olyan komor, ahogyan a név sugallta. Lazacszínő ipari

épületegyüttes volt, modern és tiszta, kifogástalan zöld

pázsiton, erıs kapukkal, de egyáltalán nem félelmet keltı. Az

ırházból elıjött ır bepillantott a kocsimba, megkért, hogy

nyissam ki a csomagtartót, beletúrt a bıröndjeimbe meg a

hanglemezes dobozaimba, aztán adott egy felcsíptethetı

ideiglenes belépıt, és a vendégek fogadására szolgáló

épületrészhez irányított („a déli szárny mögött, a balra vezetı

úton menjen, szép napot”). Kék egyenruhájára sötétlı foltokat

festett az izzadság.

Alig parkoltam le, amikor Jason kilépett a MINDEN

LÁTOGATÓNAK BE KELL JELENTKEZNIE feliratú átlátszatlan

üvegajtón, és átvágott a gyepen a parkoló izzó sivatagáig.

– Tyler! – mondta, és megállt egy lépésnyire tılem, mintha

eltőnhetnék, akár a délibáb.

– Szia, Jase – mondtam mosolyogva.

– Dr. Dupree! – Vigyorgott. – De ez a kocsi! Bérelt? Majd

visszaküldjük valakivel Orlandóba. Kapsz valami szebbet. Van

már szállásod?

Emlékeztettem, megígérte, hogy errıl is gondoskodik.

– Ó, megtörtént. Azaz éppen folyamatban van. Ki akarunk

venni egy kis kéglit nem egészen húszpercnyire innen.

Kilátással az óceánra. Pár nap alatt meglesz. Addig szállodai

szobára lesz szükséged, de azt könnyen elintézzük. Szóval

miért állunk idekinn, magunkba szíva az UV-sugarakat?

Követtem ıt a déli épületszárnyba. Néztem, ahogy megy.

Észrevettem, hogy kicsit balra dıl, hogy elıszeretettel

használja a jobb kezét.

Amint beléptünk, lecsapott ránk a légkondicionálás, a

sarkvidéki hideg mintha a föld mélyében lévı steril barlangból

tört volna fel. Az elıcsarnokban töméntelen csiszolt csempe és

gránit volt. Újabb, ezúttal kifogástalanul udvarias ırök.

– Úgy örülök, hogy itt vagy – mondta Jase. – Nem lenne

szabad ellopnom ennyi idıt, de körül akarlak vezetni. Gyors

túra

lesz.

A

Boeing

emberei

várnak

rám

a

konferenciateremben. Egy fickó Torrance-ból és egy másik a

St. Louis-i IDS csoporttól. Xenon-ion fejlesztık, nagyon

büszkék, valamivel nagyobb átvitelt sikerült kiszorítaniuk,

mintha

olyan

sokat

számítana.

Nem

rafinériára

van

szükségünk,

mondom

nekik,

hanem

megbízhatóságra,

egyszerőségre…

– Jason – mondtam.

– Ezek… tessék?

– Vegyél levegıt – mondtam.

Mereven, bosszúsan pillantott rám. Aztán megenyhült,

hangosan felnevetett.

– Sajnálom – mondta. – Ez csak, ez olyan, mint… emlékszel,

amikor gyerekek voltunk? Amikor bármelyikünk új játékot

kapott, eldicsekedett vele.

Általában Jase kapta az új játékokat, a drágákat mindig. De

igen, mondtam neki, emlékszem.

– Pimaszság volna bárki másnak így beszélni róla, de ami itt

van, Tyler, az a világ legnagyobb játékraktára. Eldicsekszem

vele, jó? Aztán gondoskodunk a szállásodról. Adunk idıt, hogy

akklimatizálódj, amennyiben egyáltalán lehetséges.

Így hát követtem ıt végig a földszint mindhárom szárnyán,

illendıen megcsodáltam a konferenciatermeket és az irodákat,

a

hatalmas

laboratóriumokat

és

tervezıirodákat,

ahol

prototípusokat terveztek, vagy átrangsorolták a célokat, mielıtt

a terveket és a lehetıségeket a pénzes vállalkozók elé tárták.

Minden érdekes és ámulatba ejtı volt. A házi gyengélkedıben

fejeztük be a túrát, ahol dr. Koenig, a távozó orvos minden

lelkesedés nélkül fogott velem kezet.

– Sok szerencsét, dr. Dupree – szólt vissza a válla fölött.

Addigra Jason személyhívója már annyiszor csipogott, hogy

nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

– A Boeing emberei – mondta. – Meg kell csodálnom az

újításaikat,

másként

megsértıdnek.

Visszatalálsz

a

recepcióhoz? Ott vár Shelly – a személyi asszisztensnım –, ı

majd szerez neked szállást. Késıbb beszélünk. Tyler, igazán jó

téged újra látni!

Újabb kézfogás, furán erıtlen, és már ment is, még mindig

balra dılve, amirıl nem azon kezdtem morfondírozni, hogy

beteg-e, hanem hogy mennyire az, és mennyivel rosszabb

állapotba kerülhet még.

Jason állta a szavát. Egy héten belül beköltöztem egy

bútorozott kis házba, amely éppoly törékenynek tetszett

számomra, mint az összes ilyen floridai vityilló, csupa fa az

egész, a falak helyén többnyire ablakok, de drága lehetett: a

fenti tornácról egy hosszú lanka vezetett az üzletsorig, amelyen

túl a tenger látszott. Ez alatt az idı alatt három rövid

tájékoztatót

kaptam

a

szőkszavú

dr.

Koenigtıl,

aki

nyilvánvalóan boldogtalan volt a Napközelinél, de praxisát nagy

gravitasszal adta át nekem, rám bízta betegkartonjait és

személyzetét, és hétfın találkoztam az elsı páciensemmel, egy

fiatal fémmunkással, akinek kificamodott a bokája, amikor a

déli gyepen házon belüli focimeccset játszottak. A rendelı

nyilvánvalóan „túlságosan fel volt szerelve”, ahogyan Jason

mondta, azokhoz az egyszerő feladatokhoz, amelyeket naponta

végeztünk. De Jason azt is állította, hogy olyan idık jönnek

majd, amikor a kapukon kívül nehéz lesz orvosi ellátáshoz

jutni.

Kezdtem

berendezkedni.

Recepteket

írtam,

aszpirint

osztottam, betegkartonokat nézegettem. Udvariaskodtam Molly

Seagrammel, a recepciósommal, aki sokkal jobban kedvelt

engem (ı mondta), mint dr. Koeniget.

Esténként hazamentem, és néztem a felvillanó villámokat a

felhıkben, amelyek úgy sorakoztak a víz fölött, mint jókora,

elektromos vitorlás hajók.

És vártam, hogy Jason hívjon? Amit nem tett, majdnem egy

hónapig. Aztán egy péntek este, napnyugta után megjelent

nálam, bejelentés nélkül, civilben (farmer és póló), amitıl tíz

évvel látszott fiatalabbnak.

– Gondoltam, benézek – mondta. – Ha nem zavarok.

Nem zavart. Felmentünk, kivettem két üveg sört a hőtıbıl,

és ültünk egy darabig a fehérre meszelt erkélyen. Jason

olyanokat mondogatott, hogy „Örülök, hogy látlak” meg

„Üdvözöllek a fedélzeten”, amíg félbe nem szakítottam.

– Semmi szükség erre az üdvözlıdumára. Csak én vagyok az,

Jase.

Zavartan

nevetett,

és

aztán

már

könnyebb

volt.

Emlékeztünk. Egyszerre csak megkérdeztem.

– Gyakran kapsz hírt Diane-rıl?

Vállat vont.

– Ritkán.

Nem erıltettem. Aztán, miután végeztünk pár üveg sörrel, és

kissé hővösebb lett, az este pedig csendesebb, megkérdeztem,

hogy van, mi van vele valójában.

– Sok volt a dolgom – mondta. – Gondolhatod. Közel járunk

az elsı megtermékenyítı rakéták kilövéséhez – közelebb, mint

amennyit közöltünk a sajtóval. E.D. szeret a dolgok elıtt járni.

Mostanában jobbára Washingtonban van, maga Clayton kísér

minket figyelemmel, mi vagyunk az adminisztráció kedvencei,

legalábbis egyelıre. De e miatt kénytelen vagyok igazgatási

szarságokkal foglalkozni, ahelyett, amit tenni akarok, és

tennem kellene, a misszió tervezésével. Ez nagyon… –

Tehetetlenül legyintett.

– Stresszes – siettem a segítségére.

– Stresszes. De haladunk. Centiméterrıl centiméterre.

– Észrevettem, hogy nincs betegkartonod – mondtam. – A

rendelıben. Minden más alkalmazottnak és tisztviselınek van.

Kivéve téged.

Elfordult, aztán felnevetett, ugatásszerően, idegesen.

– Nos… jobb szeretem így, Tyler. Egyelıre.

– Dr. Koenig másként gondolta?

– Dr. Koenig szerint mindannyian kicsit bolondok vagyunk.

Ami természetesen igaz. Mondtam már neked, hogy egy

óceánjárón vállalt munkát? El tudod képzelni? Koenig hawaii

ingben Naksolt permetez a leégett turistákra.

– Csak azt mondd el, mi a baj, Jase.

A sötétedı keleti eget nézte. Halvány fény lebegett pár fokkal

a láthatár fölött, nem csillag, szinte biztos, hogy az apja

valamelyik aerostatja.

– A helyzet az – mondta szinte suttogva –, hogy nem

szeretném, ha félreállítanának éppen amikor kezdünk

eredményekhez jutni. – Hosszan nézett rám. – Szeretném, ha

bízhatnék benned, Ty.

– Rajtunk kívül nincs itt senki – mondtam.

És akkor, végre, felsorolta a tüneteket – higgadtan, szinte

sematikusan, mintha a fájdalomnak és a gyengeségnek nem

lenne nagyobb érzelmi töltete mint valami gép hibás

mőködésének. Megígértem néhány vizsgálat elvégzését, és azt

is, hogy nem készül az eredményekrıl karton. Rábólintott,

aztán nem beszéltünk többet a dologról, aztán megittunk még

egy sört, majd köszönetet mondott nekem, és megszorította a

kezemet, talán a kelleténél kissé ünnepélyesebben, és elhagyta

a házat, amelyet ı bérelt a nevemben, az én új és idegen

otthonomat.

Úgy feküdtem le, hogy féltem tıle.

A BİR ALATT

SOKAT tudtam meg a Napközelirıl a betegeimtıl: többet a

tudósoktól, akik szívesebben beszéltek, mint a hallgatagabb

adminisztrátoroktól; de a személyzet családtagjaitól is, akik a

rogyadozó háziorvosi ellátás helyett egyre többen jöttek a benti

klinikára. Nem telt el sok idı, és jól mőködı családorvosi

praxisom lett, és a betegeim zöme olyan ember volt, aki

mélységesen belelátott a Pörgés realitásába, és bátran és

elszántan szállt szembe vele.

– A cinizmus megáll a fıbejáratnál – mondta a misszió egyik

programozója. – Tudjuk, hogy amit csinálunk, fontos.

Ez csodálatra méltó volt. És fertızı. Hamarosan magamat is

közéjük valónak tekintettem, aki részt vesz abban a

munkában, amelynek célja az emberi befolyás kiterjesztése a

földön kívüli tomboló idıviharra.

Bizonyos hétvégéken elkocsikáztam a Kennedyre megnézni a

rakéták kilövését, a modernizált Atlasok és Delták az újonnan

épített kilövıállások erdejébıl röppentek rémítı robajjal a

levegıbe; és néha, késı ısszel és tél elején abban az évben,

Jase félretette a munkáját, és velem tartott. A rakéták egyszerő

elıre programozott felderítı eszközöket vittek, nehézkes

ablakokat a csillagokra. Visszatérı moduljaik majd aláhullnak

(hacsak nem vall kudarcot a misszió) az Atlanti-óceánba vagy a

nyugati sivatag sós síkságaira, híreket hozva a világon túli

világról.

Szerettem a kilövések pompáját. Jase-t bevallottan az a

relatív szétbontás izgatta, amelyet képviseltek. Ezek a kis

rakományok heteket, esetleg hónapokat fognak a Pörgés-

határon túl tölteni, mérve a távolodó Hold távolságát és a

táguló Nap kiterjedését, de (a mi számításaink szerint) még

aznap délután visszahullnak a Földre, elvarázsolt palackok,

amelyekbe több idı záratik, mint amennyi a lehetıségek

szerint beléjük fér.

És amikor ezt a bort letöltik, a szóbeszéd elkerülhetetlenül

végigsöpör a Napközeli termein: megnövekedett gamma-

sugárzás, ami valami erıszakos eseményre utal a csillag-

szomszédságban; új barázdák a Jupiteren, amint a Nap még

több forróságot pumpál viharos légkörébe; jókora, friss kráter a

Holdon, amely immár nem csak az egyik orcáját fordítja a Föld

felé, hanem lassú forgással a sötét oldalát fordította felénk.

Egy decemberi reggelen Jase elvitt a telep egyik mőhelyébe,

ahol elkészítették a Marsra szálló jármő teljes mérető mását.

Egy alumínium emelvényen állt a hatalmas, szektorokra

osztott terem egyik sarkában, ahol körülöttünk más

prototípusokat szereltek vagy próbáltak ki fehér mőanyag

kezeslábasba öltözött férfiak és nık. A szerkezet bosszantóan

kicsi volt, szerintem, kutyaháznyi bütykös fekete doboz az

egyik végén szórófejjel, egészen jelentéktelen a mennyezeti

lámpák könyörtelen fényében. De Jase apai büszkeséggel

dicsekedett el vele.

– Alapvetıen három részbıl áll – magyarázta –, az

ionhajtómőbıl és a reakciós tömegbıl, a fedélzeti navigációs

rendszerbıl és a rakományból. A tömeg nagy része a hajtómő.

Kommunikáció nincs: nem tud beszélni a Földdel, és erre nincs

is szüksége. A navigációs programok sokszorosak, de maga a

szerkezet nem nagyobb egy mobil telefonnál, amelyet

napelemek mőködtetnek. – A napelemek nem voltak

felszerelve, de a falra odatőzték egy grafikus vázlatát a teljes

berendezésrıl, és azon a kutyaház inkább Picasso szitakötıjére

emlékeztetett.

– Nem látszik kellıképpen erısnek ahhoz, hogy eljusson a

Marsra.

– Nem az erı a probléma. Az ionhajtómővek lassúak, de

kitartóak. Pontosan ez kell nekünk – egyszerő, durva, el-

koptathatatlan technológia. A trükkös rész a navigációs

rendszer, amelynek okosnak és autonómnak kell lennie.

Amikor ez az objektum átlép a Pörgés-határon, „idıleges

sebességet” vesz fel, ahogyan egyesek próbálják körülírni a

jelenséget. A hordozó jármő felgyorsul és felforrósodik – nem

magához,

hanem

hozzánk

viszonyítva

–,

és

a

differenciálhányados rendkívül nagy. A sebesség vagy a pálya

legkisebb módosulása a kilövéskor, akár egy parányi

szélfuvallat vagy az üzemanyag pillanatnyi kimaradása az

indítótöltetnél lehetetlenné teszi, hogy megjósoljuk nem azt,

hogyan, de hogy mikor jelenik meg a hordozó a kinti őrben.

– És ez miért fontos?

– Mert a Mars és a Föld egyaránt elliptikus pályán, de

különbözı sebességgel kering a Nap körül. Nem lehet

megbízható módon kiszámítani elıre a bolygók egymáshoz

viszonyított helyzetét abban a pillanatban, amikor a hordozó

eléri az orbitális pályát. A gépnek lényegében meg kell találnia

a Marsot a zsúfolt égen, és meg kell terveznie önnön

röppályáját. Ezért aztán okos, rugalmas programra és durva,

elkoptathatatlan hordozóra van szükségünk. Szerencsére

mindkettı a rendelkezésünkre áll. Bőbájos masina ez, Tyler.

Kívülrıl egyszerő, de a bıre alatt szépséges. A benne rejlı

képességei segítségével, ha nem történik valamiféle katasztrófa,

elıbb-utóbb eléri azt, amiért létrehoztuk, és orbitális pályán

keringeni kezd a Mars körül.

– És akkor?

Jase mosolygott.

– A dolog lényege. Ez az. – Kinyitotta a modell elejét, és egy

hatszöglető rekeszekre osztott, a méhek építette léphez

hasonló, kívülrıl jól védett belsı üreg tárult a szemem elé.

Minden egyes „lépsejtben” letört hegyő tőre emlékeztetı, fekete

ovális valami volt. Ébenfekete tojások fészke. Jason kivette az

egyiket a helyérıl. Az ember fél kezében elfért.

– Úgy fest mint egy viselıs nyílhegy.

– Csak egy kicsit bonyolultabb. Szétszórjuk ezeket a Mars

légkörében. Bizonyos magasságnál kis szárnyak nyílnak ki

belılük, és az út további részét pörögve teszik meg lefelé,

kivédve így a túlzott gyorsulást és felforrósodást. Hogy hol

szórjuk szét ıket – a sarkoknál vagy az egyenlítınél –, az az

egyes hordozók rakományától függ, attól, hogy felszíni sós vizet

vagy nyers jeget keresünk, de az alapvetı folyamat ugyanaz.

Gondold ıket injekciós tőknek, amelyekkel beoltjuk a bolygót

élettel.

Ez

az

„élet”,

magyarázta,

mesterségesen

létrehozott

mikrobákat jelent, amelyek anyagát az Antarktisz száraz

völgyeinek, szikláinak a belsejében élı baktériumokból, a

nukleáris reaktorokból kifolyó szennyvízben megélni képes

anaerobokból és a Barents-tenger fenekének jeges üledékébıl

nyert egysejtőekbıl szerkesztettek egybe. Ezek a szervezetek

fıként talajkondicionálóként fognak mőködni, úgy tervezték

ıket, hogy szaporodjanak, ahogy az öregedı Nap felmelegíti a

Mars felszínét, és felszabadítja a fagyott vízgızt és más

gázokat. Ezt követik majd a kék-zöld algák szintén

mesterségesen

kifejlesztett

törzsei,

ezek

az

egyszerő

fotoszintézissel élı lények, majd késıbb az élet még

bonyolultabb formái, amelyek képesek kihasználni azt a

környezetet, amelyet az elsı rakéták teremtettek meg. A mars a

legjobb esetben is sivatagos lesz mindig; az összes

felszabadított vize is csak néhány sekély, sós, változó vízszintő

tóhoz lesz elegendı… de az is elégnek bizonyulhat. Elegendı

egy

marginálisan

lakható

bolygó

létrehozásához

a

pillanatnyilag védett Földön kívül, ahová az emberi lények

elmehetnek, és a mi idıszámításunk minden egyes éve alatt

századok

millióit

élhetik

végig.

Ahol

marsbeli

unokatestvéreinknek lesz ideje megoldani olyan rejtélyeket,

amelyeknél mi csak tapogatózni tudunk.

Ahol megteremtjük, vagy hagyjuk, hogy az evolúció

megteremtse a megváltók faját.

– Nehéz elhinni, hogy ezt valóban meg tudjuk tenni…

– Ha meg tudjuk tenni. Ez aligha elıre eldöntött ügy.

– Akkor is, mint a probléma megoldásának módja…

– A teleologikus elszántság cselekedete. Tökéletesen igazad

van. Csak ki ne mondd hangosan. De egy nagy hatalmú erı a

mi oldalunkon áll.

– Az idı – találgattam.

– Nem. Az idı fontos Tényezı. De az aktív összetevı az élet.

Az élet elvont értelemben: a sokszorozódás, az evolúció, a

bonyolultabbá válás. Ahogyan az élet betölti a hézagokat és az

őrt, mert úgy marad fenn, hogy váratlan dolgokat tesz. Én

hiszek ebben a folyamatban: robosztus és makacs. Hogy meg

tud-e menteni minket? Nem tudom. De a lehetıség valóságos. –

Jase elmosolyodott. – Ha egy kongresszusi bizottság elnöke

lennél, kevésbé kétértelmően beszélnék.

A kezembe adta a „nyílhegyet”. Meglepıen könnyő volt, nem

súlyosabb egy baseball-labdánál. Próbáltam elképzelni, amint

százszámra potyognak az ilyenek a felhıtlen marsbeli égbıl, és

megtermékenyítik a steril talajt emberi végzettel. Akármilyen

végzet maradt is számunkra.

E.D. Lawton az új esztendı harmadik hónapjában kereste fel a

floridai telepet, akkor, amikor Jason tünetei kiújultak.

Hónapokig ugyanis nem jelentkeztek.

Amikor az elızı évben Jase eljött hozzám, vonakodva, de

módszeresen számolt be nekem az állapotáról. Múló gyengeség

és zsibbadás a végtagjaiban. Homályos látás. Néha szédülés.

Alkalmanként inkontinencia. Egyik tünet sem volt súlyos

önmagában, de gyakoribbak voltak, semhogy figyelmen kívül

hagyhatta volna ıket.

Sok minden lehet, mondtam neki, bár ı nyilván éppen olyan

jól tudta, mint én, hogy neurológiai problémával lehet csak

dolgunk.

Mindketten megkönnyebbültünk, amikor a vérvizsgálat

szklerózis multiplexet mutatott ki. Az SZM gyógyítható

(legalábbis szinten tartható) betegség volt, amióta tíz évvel

ezelıtt bevezették a vegyi szklerosztatinokat. A Pörgés egyik

apró

iróniája

éppen

az

volt,

hogy

egybeesett

a

fehérjekutatásokból eredı több jelentıs orvosi felfedezéssel.

Lehet, hogy a mi nemzedékünk – Jasoné meg az enyém –

pusztulásra van ítélve, de az biztos, hogy nem SZM, Parkinson-

kór, cukorbaj, tüdırák, érelmeszesedés vagy Alzheimer-kór fog

végezni velünk. Az iparosodott világ utolsó nemzedéke minden

bizonnyal a legegészségesebb lesz.

Persze a dolog azért nem volt ennyire egyszerő. A

diagnosztizált SZM betegek majdnem öt százaléka nem reagált

a szklerosztatinokra vagy más terápiákra. A klinikai kutatók

kezdték ezeket az eseteket „többszörösen drogrezisztens SZM”-

nek nevezni, sıt az is felmerült, hogy egészen más betegségrıl

van szó azonos tünetekkel.

De Jason kezelése kezdetben úgy haladt, ahogyan vártam.

Minimális napi adag Tremexet írtam fel neki, és azóta sem

jelentkeztek nála a tünetek. Egészen addig a hétig, amíg meg

nem érkezett a Napközelihez E.D. a trópusi vihar teljes

finomságával, és úgy potyogtatta szét a kongresszusi

tanácsadókat és sajtóattasékat a termekben, mint a szél fútta

törmeléket.

E.D. Washington volt, mi Florida; ı adminisztráció, mi

tudomány és mérnöki munka. Jase kissé bizonytalanul

egyensúlyozott a kettı között. Elsısorban az volt a dolga, hogy

gondoskodjon

az

irányító

bizottság

diktátumainak

végrehajtásáról,

de

olyan

gyakran

szállt

szembe

a

bürokratákkal, hogy a tudományos fiúk már nem emlegettek

„nepotizmust”, hanem gyakran meghívták Jase-t egy-egy italra.

A baj az volt, mondta Jase, hogy E.D.-t nem elégítette ki a

Mars-program beindítása; kézi irányítással ı maga akarta

vezérelni, gyakran politikai okokból, és néha azért adott

megbízásokat kétes vállalkozóknak, hogy megvásárolja a

kongresszus támogatását. A mi embereink ki nem állhatták, de

azért boldogan szorongatták a kezét, ha ellátogatott a telepre.

Az idei muri csúcspontja egy beszéd volt a személyzethez és a

vendégekhez a nagyteremben. Mind bevonultunk szépen, mint

a kisdiákok, csak látszólag sokkal lelkesebben, és mihelyt a

hallgatóság helyet foglalt, Jason felállt, hogy bekonferálja az

apját. Néztem, amint felment a színpadra a lépcsın, és megállt

a pódiumon. Figyeltem, ahogy a bal kezét lazán lelógatta comb

magasságban, ahogyan sután megfordult a sarkán, ahogy

megszorította az apja kezét.

Jase röviden, de nyájasan mutatta be az apját, aztán újra

beleolvadt a színpad hátsó részén helyet foglaló tekintélyek

sorába. E.D. elırelépett. E.D. a karácsony elıtti héten töltötte

be a hatvanat, de elment volna sportos ötvenesnek: a hasa

lapos volt mellényes öltönye alatt, gyérülı haját katonás

tüskére nyíratta. Elıadása lehetett volna akár választási

beszéd is, dicsérte a Clayton adminisztrációt elırelátásáért, az

egybegyőlt

személyzetet

elkötelezettségéért

a

„Napközeli

látomás” ügyéhez, a fiát azért, mert „ihletett helytartó”, a

mérnököket meg a technikusokat azért, mert „életre keltettek

egy álmot, és ha sikerrel járunk, életet viszünk egy steril

bolygóra, és új reményt nyújtunk ennek a világnak, amelyet

még mindig az otthonunknak nevezünk”. Ováció, integetés,

vadállati vigyor, és már ott se volt, elragadta testıreinek serege.

Egy órával késıbb láttam viszont Jase-t a fınöki ebédlıben,

ahol egy kis asztalnál ült, és úgy tett, mintha az Asztrofizikai

szemlét olvasná.

Leültem vele szemben.

– Mennyire komisz?

Erıtlenül mosolygott.

– Apám forgószélszerő látogatása?

– Tudod, mirıl beszélek.

Lehalkította a hangját.

– Szedem a gyógyszert. Óramő pontossággal, minden reggel

és este. De visszajött. Reggel cudar volt. Bal kar, bal láb,

mintha ezernyi tővel szurkáltak volna. És egyre rosszabb.

Rosszabb, mint valaha. Szinte óránként. Mintha villanyáramot

vezetnének végig a testem egyik felén.

– Van idıd bejönni a gyengélkedıbe?

– Idım van, de… – Csillogott a szeme. – Lehet, hogy nem

tudok.

Nem

akarlak

megijeszteni.

De

örülök,

hogy

felbukkantál. Ebben a pillanatban az sem biztos, hogy tudok

menni. E.D. beszéde után eljutottam ide. De szinte biztos

vagyok benne, hogy ha megpróbálnék felállni, elesnék. Nem

hinném, hogy képes vagyok menni. Ty – nem tudok menni.

– Hívok segítséget.

Kihúzta magát ültében.

– Azt nem. Itt ülök, amíg nem marad itt más, csak az éjjeliır.

– Marhaság.

– Vagy tudsz diszkréten segíteni felállnom. Mennyire, talán

tíz vagy húsz méternyire vagyunk a gyengélkedıtıl? Ha erısen

karon fogsz, és megfelelı képet vágsz, talán sikerül eljutnunk

odáig nagyobb feltőnés nélkül.

Végül beleegyeztem, nem mintha egyetértettem volna a

színjátékkal, hanem mert csak így csalogathattam be a

rendelımbe. Megmarkoltam a bal karját, ı az asztal szélére

támaszkodott jobb kézzel, és sikerült felállnia. Sikerült botlás

nélkül átvágnunk a kávézón, bár Jason leplezetlenül húzta a

bal lábát – de szerencsére nemigen figyeltek ránk. A folyosón a

fal mellett maradtunk, ott kevésbé volt feltőnı, hogy Jase

húzza a lábát. Amikor egy magasabb beosztású tisztviselı

jelent meg a folyosó végén, Jason odasúgta, „Állj!”, és lezser

beszélgetésbe kezdtünk, miközben Jason az egyik kiállítási

vitrinnek támaszkodott, jobb kezével annyira markolta az

acélpolcot, hogy az öklén elfehéredtek a kiálló részek, a

homloka pedig gyöngyözni kezdett. A fejes szó nélkül

biccentett, és elment mellettünk.

Mire a klinika ajtajához értünk, jószerivel vittem Jasont.

Szerencsére Molly Seagram nem volt benn; miután becsuktam

a külsı ajtót, kettesben voltunk. Felsegítettem Jase-t a asztalra

az egyik vizsgálóban, aztán kimentem a recepcióra, és írtam

egy cédulát Mollynak, hogy ne zavarjanak minket.

Amikor visszaértem a vizsgálóba, Jason sírt. Nem hangosan,

de az arcán végiggördültek a könnyek, és az állán megálltak.

– Rohadtul kínos. – Nem nézett a szemembe. – Nem tehetek

róla – mondta. – Sajnálom. Nem tehetek róla.

Nem tudott parancsolni a hólyagjának.

Átöltöztettem orvosi köpenybe, kimostam nedves ruháját a

vizsgáló mosdójában, és a napfényes ablak elé tettem száradni

a ritkán használt raktárhelyiségben, a gyógyszeres szekrények

háta mögött. Aznap nem volt nagy forgalom nálam, ezért

tehettem meg, hogy délutánra szabadságoltam Mollyt.

Jason

némiképp

visszanyerte

az

önuralmát,

bár

szánalmasan festett a papírköpenyben.

– Azt mondtad, ez gyógyítható betegség. Magyarázd el, mit

rontottunk el.

– Kezelhetı, Jase. A legtöbb betegnél, a legtöbbször. De

vannak kivételek.

– És én közéjük tartozom? Én húztam ki a lottón a rossz

hírt?

– Visszaestél. Ez tipikus a nem kezelt betegségnél,

mozgásképtelenség

periódusai

követik

a

jobb

állapot

szakaszait. Az is lehet, hogy a szervezeted késın reagál. Egyes

esetekben a drognak el kell érnie bizonyos szintet a testben

hosszabb idın át ahhoz, hogy teljesen hatékony legyen.

– Hat hónapja szedem. És rosszabbul vagyok, nem jobban.

– Átállíthatlak másik szklerosztatinra, ha az segít. De

vegyileg valójában igen hasonlók.

– Tehát a gyógyszerváltoztatás nem segítene.

– Talán igen. Talán nem. Kipróbáljuk, mielıtt kimondanánk.

– És ha nem segít?

– Akkor nem beszélünk tovább a betegség megszüntetésérıl,

hanem arról kezdünk beszélni, hogyan kezeljük. Az SZM még

kezelés nélkül is ritkán halálos. Sokaknál vannak teljesen

kifogástalan szakaszok a visszaesések között, és képesek

viszonylag normális életet élni. – Azt azonban nem tettem

hozzá, hogy ezek az esetek ritkán voltak olyan súlyosak és

agresszívek, amilyennek Jasoné látszott. – Visszaeséskor a

szokásos kezelés gyulladáscsökkentık, válogatott fehérje-

gátlószerek

és

célzott

serkentık

koktélja.

Ezzel

igen

hatékonyan el lehet fojtani a tüneteket, és lassítani lehet a

betegség elırehaladását.

– Jó – mondta Jason. – Remek. Írd meg a recepteket.

– Ez nem olyan egyszerő. Lehetnek mellékhatások.

– Például?

– Esetleg semmi. Talán lélektani csüggedés – enyhe

depresszió vagy mániákus epizódok. Általános testi gyengeség.

– De normálisnak fogok látszani?

– Nagyon valószínő. – Most és még úgy tíz vagy tizenöt évig,

talán tovább is. – De ez csak kézben tartja a bajt, nem

gyógyítja – szünet, nem teljes leállás. A betegség vissza fog

térni, ha eléggé sokáig élsz.

– De egy évtizedet biztosan tudsz adni nekem?

– Csak annyira lehetek ebben biztos, mint bármi másban a

magam szakmájában.

– Egy évtized – mondta elgondolkodva. – Vagy egymilliárd év.

Attól függ, honnan nézzük. Talán annyi elegendı. Annak kell

lennie, nem gondolod?

Nem kérdeztem meg, hogy elegendı mire.

– De közben…

– Nem akarok „közbent”, Tyler. Nem engedhetem meg

magamnak, hogy távol legyek a munkámtól, és nem akarom,

hogy errıl bárki is tudjon.

– Nem kell miatta szégyenkezned.

– Nem szégyenkezem. – Jobb kezével a papírköpenyre

mutatott. – Piszkosul megalázó, de nem szégyellem. Ez nem

lélektani kérdés. Arról van szó, amit itt végzek a Napközelinél.

Amit tennem szabad. E.D. győlöli a betegséget, Tyler. Győlöl

mindenfajta gyengeséget. Győlölte Carolt is attól a naptól

fogva, hogy az ital kezdett nála problémát jelenteni.

– Szerinted nem értené meg?

– Szeretem apámat, de látom a hibáit. Nem, nem értené meg.

A Napközelinél lévı összes befolyásom rajta keresztül valósul

meg. És már így is eléggé kényes a helyzet. Voltak

nézeteltéréseink. Ha terhére lennék, beutaltatna valami

méregdrága gyógyintézetbe Svájcban vagy Bali szigetén még

ezen a héten, és meggyızné magát, hogy az én érdekemben

tette. Mi több, el is hinné.

– Hogy mit óhajtasz nyilvánosságra hozni, az a te dolgod. De

látnia kellene egy ideggyógyásznak is, nem csak a házi

belgyógyászodnak.

– Nem – mondta.

– Nem tudlak jó lelkiismerettel továbbkezelni, Jason, ha nem

fordulsz szakorvoshoz. Már az is eléggé kockázatos volt, hogy

elkezdtük a Tremex kúrát, anélkül, hogy szakember látott

volna.

– Elvégeztetted az MRI-t meg a vérvizsgálatot? Mi kell még?

– Ideális esetben kellene egy teljesen felszerelt kórházi labor

és egy ideggyógyász szakvizsga.

– Marhaság. Magad mondtad, hogy a SZM nem nagy ügy

manapság.

– Kivéve, ha nem reagál a kezelésre.

– Én nem… – Vitatkozni akart. De nyilvánvalóan és

brutálisan kimerült volt. Bár ez is lehetett a visszaesés egyik

tünete; nagyon túlhajtotta magát az E.D. látogatása elıtti

héten. – Kössünk alkut. Elmegyek szakorvoshoz, ha diszkréten

kezeled a dolgot, és nem kerül semmi az itteni kartonomra. De

mőködıképesnek kell lennem. Mőködıképesnek már holnap.

Mőködıképesnek annyiban, hogy tudjak járni, és ne pisiljek

be. Az a koktél, amelyikrıl beszéltél, gyorsan hat?

– Általában. De neurológiai vizsgálat nélkül…

– Tyler, meg kell mondanom, hogy hálás vagyok mindazért,

amit értem tettél, de meg tudok vásárolni olyan orvost, aki

hajlandó velem együttmőködni. Csinálj velem valamit most

rögtön, és elmegyek szakorvoshoz, megteszek bármit, amit

helyesnek vélsz. De ha azt képzeled, hogy tolókocsiban, a

fütykösömben katéterrel fogok mutatkozni a munkahelyemen,

nagyon tévedsz.

– Ha most felírom, Jase, holnapra akkor sem leszel jobban.

Kell hozzá néhány nap.

– Néhány napról lehet szó. – Elgondolkodott. – Oké – mondta

végül. – Akarom a gyógyszereket és azt, hogy feltőnés nélkül

juttass ki innen. Ha képes vagy rá, a kezedben vagyok. Nincs

vita.

– Orvosok nem alkudoznak, Jase.

– Ez a végsı ajánlatom, Hippokratész.

Nem adtam be neki a teljes koktélt – a gyógyszertárunkból

hiányzott több hozzávaló –, de adtam serkentıt, amely legalább

szabályozta a hólyag mőködését, és lehetıvé tette, hogy a

következı napokban segítség nélkül járjon. A mellékhatás

ingerlékeny, fagyos lelkiállapot volt, amilyen, nekem így

mondták, a kokainmámorból való kijózanodás végén gyakori.

Jason vérnyomása is felment, a szeme pedig karikás lett.

Megvártuk, amíg a személyzet nagyjából hazament, csak az

éjszakások maradtak az épületekben. Jase mereven, de

elfogadhatóan ment ki a recepción át a parkolóba,

barátságosan integetett néhány késın távozó kollégának, és

beült a kocsim anyósülésére. Hazafuvaroztam.

İ többször járt az én kis bérelt házamban, de én sosem

voltam nála. Olyasmire számítottam, ami tükrözi a helyét a

Napközelinél. A hely, ahol aludt – nyilvánvalóan nemigen

csinált ott semmi mást – szerény öröklakás volt, szeletnyi

kilátással a tengerre. A berendezés egy pamlagból, egy

televízióból, egy íróasztalból, néhány könyvespolcból és egy

széles sávú média/internet kapcsolatból állt. A falak csupaszok

voltak, kivéve az íróasztal mögöttit, ahová a Naprendszer

fejlıdésének kézzel rajzolt lineáris története volt felragasztva a

Nap születésétıl addig, amikor parázsló fehér törpévé omlik

össze, és ahol az emberiség történetének vonala eltér a

PÖRGÉS feliratú ponttól kezdve. A polcok zsúfolásig tele voltak

folyóiratokkal és szakirodalommal, és három fénykép díszítette

ıket: E.D. Lawtoné, Carol Lawtoné és Diane legalább tíz évvel

korábban készült, igen illedelmes portréja.

Jase elnyúlt a pamlagon. Maga volt a megtestesült

paradoxon: a teste pihent, a szeme csillogott a drog okozta

éberségtıl. Kimentem a szomszédos kis konyhába, és rántottát

sütöttem (egyikünk sem evett reggeli óta), miközben Jason

beszélt. És beszélt. És egyre beszélt.

– Persze – mondta az egyik pillanatban – tisztában vagyok

vele, hogy be nem áll a szám, tudom, de alvásra gondolni sem

tudok… ez elmúlik?

– Ha beállsz a drogkoktélra, akkor igen, a nyilvánvaló

serkentı hatás el fog múlni. – Odavittem neki a tányért a

pamlaghoz.

– Nagyon felpörget. Mint a doppingszerek. De fizikailag

megnyugtat. Úgy érzem magam, mint a neonreklám egy üres

épületen. Kívül csupa ragyogás, de belül üres. A tojás, a tojás

nagyon finom. Köszönöm. – Félretolta a tányért. Talán ha

egyvillányit evett.

Ültem az íróasztalánál, és néztem a Pörgés-táblázatot a falon.

Azon töprengtem, milyen lehet együtt élni az ember eredetének

és sorsának ezzel a lecsupaszított ábrázolásával, ahol az

emberi faj befejezett eseményként szerepel egy hétköznapi

csillag életében. A rajzot Jason filctollal készítette közönséges,

barna csomagolópapírra.

Jason követte a tekintetemet.

– İk nyilvánvalóan azt várják – mondta –, hogy tegyünk

valamit…

– Kik?

– A Feltételezettek. Ha már így kell ıket neveznünk. És

szerintem tennünk is kell valamit. Mindenki így jár el. Várnak

tılünk valamit. Nem tudom, mit. Ajándékot, jelet, elfogadható

áldozatot.

– Honnan tudod?

– Ez aligha eredeti megállapítás. A Pörgés-határ miért

átjárható ember készítette tárgyak, például mőholdak számára

és átjárhatatlan meteorok, de akár a Brownlee-részecskék

számára is? Nyilvánvalóan nem határ; ez a szó sosem volt

helyes. – A serkentı hatására Jason elıszeretettel használta a

nyilvánvaló szót. – Nyilvánvaló – mondta –, hogy szelektív

szőrırıl van szó. Tudjuk, hogy megszőri a Föld felszínét elérı

energiát. A Feltételezettek tehát érintetlenül és életben akarnak

tartani minket, de legalábbis a földi élıvilágot, de akkor miért

hagyják, hogy kijussunk az őrbe? Azok után is, hogy nukleáris

támadást intéztünk a Pörgessél kapcsolatba hozható valaha is

talált objektumokkal. Mire várnak, Ty? Mi a jutalom?

– Talán nem jutalomról van szó. Hanem váltságdíjról.

Fizessetek, és békén hagyunk benneteket.

Jase a fejét rázta.

– Már késı, hogy békén hagyjanak. Szükségünk van rájuk.

És még mindig nem zárhatjuk ki annak a lehetıségét, hogy

jóságosak, de legalábbis jóindulatúak. Mi várt ránk? Sokan

hiszik úgy, hogy életképes civilizációnk, esetleg fajunk utolsó

évszázada. Globális felmelegedés, túlnépesedés, a tengerek

halála, a termıföld-területek csökkenése, a betegségek

elburjánzása,

a

nukleáris

és

a

biológiai

hadviselés

fenyegetése…

– Elpusztíthattuk volna magunkat, de legalább a saját

hibánkból.

– Igazán? Pontosabban kinek a hibájából? A tiédbıl? Az

enyémbıl? Nem, pusztán azért, mert sok millió emberi lény

viszonylag ártalmatlan döntéseket hoz: gyereket szülnek,

autóval mennek dolgozni, nem adják fel a munkájukat, elıször

a rövid távú problémákat oldják meg. Amikor aztán olyan

ponthoz érünk, ahol a leghétköznapibb döntésekért egy faj

kihalása a büntetés, akkor nyilvánvaló, nyilvánvaló, hogy

kritikus fordulóponthoz értünk, másfajtához, ahonnan nincs

visszaút.

– És jobb, ha felfal mindent a Nap?

– Az még nem történt meg. És nem a mi csillagunk az elsı,

amelyik kiég. A galaktika tele van fehér törpecsillagokkal,

amelyeknek egykor lakható bolygói lehettek. Gondolkodtál-e

már azon, hogy velük mi történt?

– Ritkán – mondtam.

A csupasz parkettán átvágva a könyvespolchoz mentem, a

családi fotókhoz. E.D. belemosolygott a gépbe – csakhogy E.D.

mosolya sosem volt teljesen meggyızı. Feltőnt a hasonlóság

közte és Jason között. (Nyilvánvaló volt, mondta volna Jason.)

Hasonló gép, másfajta kísértet.

– Hogyan maradhat fenn az élet csillagkatasztrófa után? De

nyilvánvaló, hogy attól függ, mit értünk „életen”. Szerves életrıl

beszélünk,

vagy

bármiféle

általános

önkatalizáló

visszacsatolási hurokról? A Feltételezettek vajon szervesek?

Ami önmagában is érdekes kérdés…

– Tényleg meg kéne próbálnod aludni egy kicsit. – Elmúlt

már éjfél. Jason olyan szavakat használt, amelyeket nem

értettem. Felvettem Carol fényképét. Itt a hasonlóság finomabb

volt. A kép Carol egyik jó napján készült: a szeme nyitva volt,

nem félárbocra eresztve, és bár a mosollyal fukarul bánt, alig

húzta fel vékony ajkának sarkát, a mosoly nem volt teljesen

hiteltelen.

– Lehet, hogy bányásznak a Napon – mondta Jason, még

mindig a Feltételezettekrıl. – Bizonyos adataink vannak

napkitörésekrıl. Nyilvánvaló, hogy amit a Földdel tettek, ahhoz

hatalmas energiamennyiség szükséges. Körülbelül annyi,

amennyivel egy bolygó nagyságú tömeget le lehet hőteni

megközelítıleg az abszolút nulla fokra. Hol van tehát az

energiaforrás? A legvalószínőbb, hogy a Nap az. És jelentıs

csökkenéseket észleltünk nagy napkitörésekben a Pörgés óta.

Valami, valamiféle erı vagy hatás elszívja a nagy energiájú

részecskéket, mielıtt kitörnének a kéreg alól. Bányászni a

napon, Tyler! Majdnem annyira megdöbbentı technológiai

arcátlanság, mint maga a Pörgés!

Felvettem Diane bekeretezett fényképét. Még a Simon

Townsenddel kötött házassága elıtt készült. Bizonyos rá

jellemzı nyugtalanságot kapott el a felvétel, mintha Diane

valami zavarba ejtı ötlet hallatán húzta volna össze a szemét.

Gyönyörő volt erıfeszítés nélkül, de nem egészen elengedett,

csupa báj, ugyanakkor kissé kiegyensúlyozatlan.

Annyi emlékem volt róla. De egytıl egyig több évesek, és

szinte a Pörgés sebességével tőntek a múltba. Jason látta,

hogy a képet nézem, és néhány áldott pillanatig csendben

maradt. Aztán megszólalt.

– Ez a mániákus ragaszkodás igazán nem méltó hozzád,

Tyler.

– Aligha mániákus ragaszkodás, Jase.

– Miért? Mert túl vagy Diane-en, vagy mert félsz tıle? De

ugyanezt kérdezhetném tıle is. Ha felhívna. Simon rövid

pórázon tartja. Gyanítom, hogy hiányoznak neki a régi ÚK

napok, amikor a mozgalom tele volt pucér unitáriusokkal és

evangélikus hippikkel. A kegyességnek most nagyobb az ára. –

Aztán hozzátette. – Carollal néha beszél.

– Legalább boldog?

– Vakbuzgók között él. Talán ı is az. A boldogság szóba se

jöhet.

– Gondolod, hogy veszélyben van?

Vállat vont.

– Szerintem azt az életet éli, amelyet ı választott magának.

Dönthetett volna másként. Feleségül mehetett volna például

hozzád, Ty, ha nincs ez a nevetséges fantazmagóriája…

– Miféle fantazmagória?

– Hogy E.D. az apád. Hogy ı a biológiai testvéred.

Túlságosan gyorsan hátráltam el a könyvespolctól, és a

fényképeket levertem a földre.

– Ez nevetséges.

– Nyilvánvalóan nevetséges. De szerintem nem hagyott fel a

gondolattal teljesen egészen addig, amíg egyetemre nem ment.

– Hogy gondolhatta…

– Fantazmagória volt, nem elmélet. Gondolj csak bele. Diane

és E.D. sosem rajongtak egymásért. Diane úgy érezte, E.D.

nem is vesz róla tudomást. És bizonyos értelemben igaza volt.

E.D. sosem akart lányt, örököst akart, fiú örököst. Nagy

elvárásai voltak, és én megfeleltem nekik, Diane zavaró tényezı

volt csupán, legalábbis E.D. szemében. Elvárta, hogy a lányt

Carol nevelje fel… – Vállat vont. – És Carol nem volt képes

teljesíteni a feladatot.

– Így aztán Diane kitalálta ezt a… sztorit?

– İ következtetésnek vélte. Ez magyarázta azt is, ahogy E.D.

ott tartotta anyádat veled együtt a birtokon. Ez magyarázta

Carol szakadatlan boldogtalanságát. És ami a legfıbb, ettıl

Diane jobban érezte magát a bırében. Anyád kedvesebb és

figyelmesebb volt hozzá, mint Carol bármikor is. Tetszett hát

neki a gondolat, hogy a Dupree család vérrokona.

Néztem Jasont. Az arca sápadt volt, a pupillája kitágult,

tekintete az ablakon túli távolba nézett. Emlékeztettem

magamat, hogy Jason a betegem, hogy éppen elıre

megjósolható lélektani reakciót produkál egy erıs gyógyszerre;

hogy ez ugyanaz az ember, aki néhány órával korábban sírt az

inkontinenciája miatt.

– Most igazán mennem kell, Jason – mondtam.

– Miért olyan megdöbbentı ez? Azt hitted, a felnıtté válás

fájdalommentes? – Aztán hirtelen, mielıtt válaszolhattam

volna, felém fordult, és a szemembe nézett, aznap este elıször.

– Jóságos ég. Kezdem gyanítani, hogy rosszul viselkedtem.

– A gyógyszer… – kezdtem.

– Szörnyen viselkedtem. Tyler, sajnálom.

– Jobban fogod érezni magad, ha alszol egy nagyot. De pár

napig nem kéne bemenned a Napközelibe.

– Nem fogok. Benézel holnap?

– Igen.

– Köszönöm – mondta.

Válasz nélkül hagytam ott.

ÉGI KERTÉSZKEDÉS

AZ ÁLLVÁNYZATOK tele voltak.

Új kilövıállásokat építettek nemcsak Canaveralnél, de szerte

a sivatagban is délnyugaton, Dél-Franciaországban és az

egyenlítıi

Afrikában,

Csiucsiangban

és

Hszi-csiang-ban

Kínában,

Oroszországban

pedig

Bajkonurban

és

Szvobodnijban: állványzatokat az úgynevezett Mars-mag

rakétáknak és nagyobb kilövıállványzatokat az úgynevezett

Nagy Gúláknak, azoknak a hatalmas rakétaszerkezeteknek,

amelyek emberi önkénteseket fognak a marginálisan lakható

Marsra szállítani, ha a durva élhetıvé tétel sikerrel jár. Azon a

télen úgy nıttek ki a földbıl az állványzatok, akár az acélerdık,

burjánzón és buján, a gyökereik betonba ágyazva, és a

szövetségi pénzek záporai locsolták ıket.

Az

elsı

magvakat

hordozó

rakéták

kevésbé

voltak

látványosak, mint a kilövıállásaik. Futószalagon összerakott, a

régi

Titán

és

Delta

hordozók

mintájára

készített

tömegtermékek voltak, nem akadt rajtuk egyetlen fölösleges

gramm vagy mikrochip sem, és ahogy a tél tavaszba fordult,

döbbenetes mennyiségben népesítették be a kilövıállványokat,

a rakéták úgy sorakoztak, akár a nyárfák termései, hogy

szunnyadó életet vigyenek távoli, steril talajra.

Bizonyos értelemben a Naprendszerben is tavasz volt, de

legalábbis elnyújtott vénasszonyok nyara. A Naprendszer

lakható zónája kifelé terjedt, ahogy a Nap kimerítette

héliummagját, és kezdte magába foglalni a Marsot, ahogyan

idıvel beletartozik majd a Jupiter vizes Ganümédész holdja is,

a késıbbi lakhatóvá tétel egyik tervezett célpontja. A Marson

hallatlan mennyiségő szén-dioxid és vízjég kezdett a légkörbe

párologni a felmelegítı nyarak milliói során. A Pörgés kezdetén

a Mars atmoszférikus nyomása talajszinten durván nyolc

millibar volt, olyan ritka, mint a levegı mintegy ötezer

méternyivel a Mount Everest csúcsa fölött. Most, emberi

beavatkozás nélkül is, a bolygó klímája azonos lett azzal,

amilyen

egy

gáz

halmazállapotú

szén-dioxidban

fürdı

hegytetıé lehet a sarkvidéken – vagyis marsbeli mértékkel

mérve balzsamos.

De mi tovább akartuk vinni a folyamatot. Telíteni akartuk a

bolygó légkörét oxigénnel, zölddé szándékoztunk varázsolni a

síkságokat, tavakat teremteni ott, ahol most a periodikusan

felolvadó felszín alatti jég páragejzíreket vagy mérgezı

sártócsákat alkotott.

Veszélyesen optimisták voltunk az állványzatok telén.

Március harmadikán, nem sokkal a magvak elsı kilövése elıtt

Carol Lawton felhívott otthon, és közölte, hogy anyám súlyos

agyvérzést kapott, és nem valószínő, hogy túléli.

Intézkedtem a helyi orvosoknál, hogy helyettesítsenek a

Napközelinél, Orlandóba hajtottam, és felültem az elsı D.C.-be

tartó repülıgépre.

Carol a Reagan Nemzetközi Repülıtéren várt, szemlátomást

józanul. Kitárta a karját, és megölelt, az az asszony, aki nem

mutatott irántam soha zavart közönynél többet az évek során,

amíg a birtokán éltem. Aztán hátrább lépett, és remegı kezét a

vállamra tette.

– Sajnálom, Tyler.

– Él még?

– Lélegzik. Vár a kocsi. Út közben beszélhetünk. Követtem ki

az autóhoz, amelyet bizonyára maga E.D. bocsátott a

rendelkezésünkre, fekete limuzin volt szövetségi matricákkal. A

sofır jóformán meg se szólalt, amíg berakta a poggyászomat a

csomagtartóba, megbökte a sapkáját, amikor megköszöntem,

és beült a fényőzı utastértıl gondosan elzárt vezetıfülkébe.

Kérés nélkül indult a George Washington Egyetemi Kórházhoz.

Carol soványabb volt, mint amilyenre emlékeztem, törékeny

madárként kuporgott a bırülésen. Pamut zsebkendıt vett ki

parányi ridiküljébıl, és a szemét törölgette.

– Ez a nevetséges sírás – mondta. – Tegnap kisírtam a

kontaktlencsémet. Egyszerően kisírtam, ha el tudod képzelni.

Az ember bizonyos dolgokat készpénznek vesz. Számomra ilyen

volt, hogy anyád ott van a házban, rendben tartja a dolgokat,

vagy csak tudni, hogy a közelben van, pár lépésnyire a pázsit

túloldalán. Éjszakánként fel szoktam ébredni – nem jól alszom,

ami téged valószínőleg nem lep meg –, és olyankor úgy érzem,

a világ törékeny, és áteshetem rajta, egyenesen át a padlón, és

attól fogva csak zuhanok mindörökké. És olyankor mindig ırá

gondoltam odaát, a Kis-Házban, ahogy édesen alszik.

Egészségesen. Akár bizonyíték, amely megáll a bíróság elıtt is.

Elsı számú bizonyíték, Belinda Dupree, a lelki béke lehetısége.

İ volt a családunk oszlopa, Tyler, akár tudtad, akár nem.

Azt hiszem, tudtam. Valójában egy család voltunk, bár

gyerekként elsısorban a különbségeket láttam a két ház

között: az én házam szerény volt, de nyugalmas és a Nagy ház,

ahol a játékok drágábbak, a veszekedések komiszabbak voltak.

Megkérdeztem, járt-e E.D. a kórházban.

– E.D.? Nem. Elfoglalt. Ahhoz, hogy őrhajók repüljenek a

Marsra, úgy látszik, számos vacsorára van szükség a

belvárosban. Tudom, hogy Jasont is ez tartja Floridában, de

úgy gondolom, Jason a dolog gyakorlati oldalával foglalkozik,

ha ugyan van gyakorlati oldala, miközben E.D. színpadi

bővészként a pénzt szedi elı különbözı cilinderekbıl. De

abban biztos vagyok, hogy a temetésen látni fogod E.D.-t. –

Összerezzentem, és ı mentegetızve nézett rám. – Ha és amikor.

De az orvosok azt mondják…

– Nem fog meggyógyulni.

– Haldoklik, Igen. Mint orvos az orvosnak. Emlékszel még,

Tyler? Egykor praktizáltam. Amikor még képes voltam rá. És

ma már te vagy orvos, saját praxissal. Édes Istenem.

Hálás voltam az ıszinteségéért. Talán hirtelen jött józansága

hozta ezt is. Újra itt volt a ragyogóan megvilágított világban,

amelyet került húsz éven át, és pontosan olyan rettenetes volt,

amilyenre emlékezett.

Megérkeztünk a George Washington Egyetemi Kórházhoz.

Carolt már ismerte az intenzív osztály személyzete, így

egyenesen anyám szobájába mentünk. Amikor Carol habozott

az ajtónál, megkérdeztem.

– Bejössz?

– Én… nem, nem hinném. Már sokszor elbúcsúztam. Olyan

helyen akarok lenni, ahol nincs fertıtlenítıszag. Kinn leszek a

parkolóban, elszívok egy cigarettát a betegszállítókkal.

Odajössz?

Megígértem.

Anyám eszméletlenül feküdt a szobában, életmentı gépektıl

körülvéve, a légzését gép szabályozta, amely sziszegett, ahogy

anyám mellkasa fel-le mozgott. A haja fehérebb volt, mint

amilyenre emlékeztem. Megcirógattam az arcát, de nem

reagált.

Valamiféle ostoba orvosi ösztönbıl felhúztam az egyik

szemhéját, nyilván a pupilláját akartam ellenırizni. Csakhogy

az agyvérzéstıl a szeme is bevérzett. Olyan vörös volt, mint a

koktélparadicsom.

Carollal mentünk el a kórházból, de a vacsorameghívását

visszautasítottam azzal, hogy majd összeütök magamnak

valamit.

– Biztos vagyok benne, hogy anyád konyhájában találsz

valamit – mondta. – De több mint szívesen látlak a Nagy

Házban, ha van hozzá kedved. Még ha eléggé nagy is a

disznóól, mert nincs ott anyád, hogy rendben tartsa. Azért

biztosan tudunk biztosítani megfelelı vendégszobát.

Megköszöntem, de megmondtam, hogy szívesebben maradok

a Kis Házban.

– Szólj, ha meggondolnád magad. – A murvás autófelhajtóról

úgy nézett a Kis Házra, mintha évek óta most látná tisztán

elıször. – Van még hozzá kulcsod?

– Van – mondtam.

– Akkor magadra hagylak. A kórház mindkét számot ismeri,

ha valami változás történne anyád állapotában. – És Carol

ismét megölelt, és olyan határozottan, ha nem is mohón ment

fel a tornác lépcsıjén, hogy arra kellett gondolnom, már régen

nem iszik.

Bementem anyám házába. Inkább az övé, mint az enyém,

gondoltam, bár a jelenlétem nyomait nem tüntette el. Amikor

egyetemre mentem, lecsupaszítottam kis hálószobámat, és

összecsomagoltam mindent, ami fontos volt számomra, de

anyám megtartotta az ágyamat, és az üres helyeket (a fenyıfa

polcokat,

az

ablakpárkányokat)

megtöltötte

cserepes

növényekkel, amelyek távollétében gyorsan elszáradtak;

megöntöztem ıket. A ház többi része éppen ilyen takaros volt.

Diane egyszer „lineárisnak” nevezte anyám házvezetését, amin

szerintem azt értette, hogy rendezett, de nem mániákusan.

Végigjártam a nappalit, a konyhát, benéztem anyám

hálószobájába, Nem minden volt a helyén. De mindennek volt

helye.

Amint besötétedett, összehúztam a függönyöket, és minden

szobában felgyújtottam minden lámpát, több lett a fény, mint

amennyit anyám bármely adott idıpontban megfelelınek

tartott volna, tiltakozásul a halál ellen. Eltőnıdtem, vajon

látja-e Carol a fényt a két ház közötti téli-barna terület fölött

átpillantva, és ha igen, vajon vigasztalónak találja-e vagy

inkább nyugtalanítónak.

E.D. aznap kilenc tájban ért haza, és volt olyan kegyes, hogy

bekopogjon hozzám, és kifejezze együttérzését. Szemlátomást

kínosan érezte magát a tornác lámpafényében, csináltatott

öltönye is zilált volt. Meglátszott a lélegzete az esti hidegben.

Megérintette a zsebeit, a zakója mellén és a csípıjén is,

öntudatlanul, mintha elfelejtett volna valamit, vagy egyszerően

nem tudná, mihez kezdjen a kezével.

– Sajnálom, Tyler – mondta.

Kondoleálása elképesztıen elsietett volt, mintha anyám

halála nem csupán elkerülhetetlen, hanem immár befejezett

tény lett volna. İ már leírta. Pedig még lélegzett, gondoltam,

vagy legalábbis feldolgozta az oxigént, több mérföldnyire, a

kórházi ágyán a George Washingtonban.

– Köszönöm, Mr. Lawton.

– Jézusom, Tyler, szólíts E.D.-nek. Ahogyan mindenki. Jason

azt mondja, jó munkát végzel a Napközelinél Floridában.

– A pácienseim elégedettnek látszanak.

– Remek. Minden hozzájárulás számít, a legcsekélyebb is.

Mondd csak, Carol tett ki ide? Mert van vendégszobánk, ha

akarod.

– Jó nekem itt.

– Oké. Megértem. Csak kopogj be, ha bármire szükséged

van, rendben?

Visszabaktatott a téli-barna gyepen. A sajtó és a Lawton

család egyaránt nagyra értékelte Jason zsenialitását, de

emlékeztettem magamat, hogy E.D. is joggal tarthatta magát

zseninek. Mérnöki diplomáját és üzleti tehetségét egy hatalmas

vállalatbirodalom létrehozására használta, és már akkor

nagyban árusította az aerostatokra alapozott telekomot,

amikor az Americom és az AT&T még úgy pislogtak a Pörgésre,

mint a megriadt ızikék. Nem Jason intelligenciája hiányzott

belıle, hanem Jason szellemessége és a fizikai univerzum

iránti mélységes érdeklıdése. És talán egy cseppnyi Jason

humanizmusából.

Aztán ismét egyedül voltam, otthon és nem otthon, és ültem

a pamlagon, és egy darabig azon elmélkedtem, hogy milyen

keveset változott ez a szoba. Elıbb-utóbb rám fog hárulni a

feladat, hogy intézkedjek a házban lévı holmikról, olyan

munka, amelyet elképzelni is alig tudtam, olyan munka, amely

nehezebb és abszurdabb, mint életet teremteni egy másik

bolygón. De talán éppen azért, mert a felszámolásnak ezen a

mővén gondolkodtam, vettem észre egy hézagot a TV melletti

polc tetején.

Észrevettem, mert tudomásom szerint a fenti polcot

legfeljebb futólag leporolták azokban az években, amikor itt

éltem. A felsı polc anyám életének a padlástere volt. El tudtam

volna sorolni a polcon lévı dolgokat, ha becsukom a szemem,

és magam elé képzelem: a középiskolai évkönyvek (Martell

Középiskola a Maine állambeli Binghamben, 1975, '7 6, '77,

'78); a végzıs évfolyam évkönyve a Berkeleyn, 1982; egy jáde

Buddha könyvtámasz; anyám diplomája állványos mőanyag

keretben; a barna harmonika-dosszié, amelyben a születési

bizonyítványát, az útlevelét és az adópapírjait tartotta; és egy

másik zöld Buddhával elválasztva három viharvert New

Balance

cipıs

doboz

EMLÉKEK

(ISKOLA),

EMLÉKEK

(MARCUS) és VEGYES címkékkel ellátva.

De a második jade Buddha ma este ferdén állt, és az

EMLÉKEK (ISKOLA) doboz hiányzott. Feltételeztem, hogy ı

maga vette le, bár a házban sehol sem láttam. A három

dobozból az én jelenlétemben rendszeresen csak a VEGYES-t

nyitotta ki. Tele volt koncertmősorokkal és jegyekkel, zizegı

újságkivágásokkal (köztük a szülei gyászjelentésével), akadt ott

egy az Új-Skócia szkúnert formázó emlék kitőzı anyám új-

skóciai nászútjáról, gyufásdobozok az éttermekbıl és a

szállodákból, ahol járt, némi bizsu, egy keresztlevél, még egy

fürt az én kisbabakori hajamból is celofánzacskóban, felül

összetőzve.

Levettem a másik dobozt, amin az állt: EMLÉKEK (MARCUS).

Soha nem érdekelt különösebben az apám, anyám pedig

nemigen mondott róla mást az alapvetı és vázlatos tényeknél

(jóképő férfi, mérnök, dzsessz-győjtı, E.D. legjobb barátja az

egyetemen, de nagyivó és egy este, útban hazafelé egy

elektronikai üzletbıl Milpitasban, a gyors autók iránti

rajongásának áldozata). A cipıs dobozban levélköteget

találtam, velinpapír borítékokat takaros, tiszta kézírással,

amely nyilván apámé volt. A leveleket Belinda Sutton-nak

címezte, ez volt anyám lánykori neve, egy olyan címre

Berkeleybe, amelyet nem ismertem.

Kivettem a csomagból az egyik borítékot, kinyitottam,

elıhúztam belıle a sárguló papírt, és széthajtottam.

A papír nem volt vonalas, a kézírás mégis apró és nett

sorokban állt rajta. Drága Bel, így kezdıdött, és folytatódott,

azt hittem, mindent elmondtam neked tegnap este telefonon, de

állandóan csak rád gondolok. Amikor ezt írom, ez mintha

közelebb hozna, bár nem annyira közel, mint szeretném. Nem

olyan közel, amilyen közel tavaly augusztusban voltunk!

Emlékezetben mindig újra lejátszom, mint egy videószalagot,

ahány este csak nem fekhetek le melléd.

És még más is, amit nem olvastam el. Összehajtottam a

levelet, visszatettem elsárgult borítékjába, a dobozt becsuktam,

és visszatettem a helyére.

Reggel kopogtak az ajtón. Arra számítottam, hogy Carol az vagy

valamelyik titkár a Nagy Házból.

De nem Carol volt. Hanem Diane. Diane éjkék, földig érı

szoknyában, magas nyakú blúzban. A keze a keble alatt

összekulcsolva. Felnézett rám, csillogott a szeme.

– Sajnálom – mondta. – Jöttem, amint megtudtam.

De elkésett. A kórházból tíz perccel azelıtt telefonáltak.

Belinda Dupree meghalt, anélkül, hogy visszanyerte volna az

eszméletét.

A temetésen E.D. beszélt röviden és kényelmetlenül, és nem

mondott semmi fontosat. Beszéltem én, beszélt Diane; Carol is

szándékozott, ám végül sírósabb vagy részegebb volt, semhogy

fel tudott volna menni az emelvényre.

Diane gyászbeszéde volt a legmegindítóbb, szép ritmusú és

szívbıl jövı, mindannak a sok kedvességnek a felsorolása,

amelyet anyám küldött keresztül a gyepen, mint valami

gazdagabb, szívélyesebb nemzetség ajándékát. Ehhez a

beszédhez viszonyítva a temetésen minden egyéb gépiesnek

hatott: félig ismerıs arcok bukkantak a tömeg felszínére, hogy

lelki fröccsökkel meg féligazságokkal traktáljanak, én pedig

köszönetet mondtam nekik, és mosolyogtam, köszöntem, és

mosolyogtam, amíg el nem jött annak az ideje, hogy a koporsót

a sírhoz kísérjük.

* * *

A Nagy Házban azon az estén összejövetel volt, temetés utáni

fogadás, ahol E.D. üzleti partnerei kondoleáltak nekem, akik

közül senkit sem ismertem, de akik ismerték apámat, de

részvétét nyilvánította a Nagy Ház személyzete is, akiknek a

gyásza valóságosabb és nehezebben elviselhetı volt.

Pincérek

siklottak

a

tömegben

borospalackokkal

és

ezüstözött tálakkal, én többet ittam a kelleténél, amíg Diane,

aki szintén siklott a vendégek között, elcibált a fogadja-

részvétünket-nagy-veszteségében kör elıl, és azt mondta:

– Friss levegıre van szükséged.

– Hideg van kinn.

– Ha tovább iszol, goromba leszel. Félig máris az vagy. Gyere,

Ty. Csak pár percre.

Ki a gyepre. A barna, tél közepei gyepre. Ugyanarra a gyepre,

ahol majdnem húsz évvel korábban tanúi voltunk a Pörgés elsı

pillanatainak.

Körüljártuk

a

Nagy

Házat

–

inkább

körülbaktattuk, a csípıs márciusi szél és a minden rejtett vagy

szélvédett helyen még megmaradt, szemcsés hó ellenére.

A

nyilvánvaló

dolgokat

már

elmondtuk.

Információt

cseréltünk: a pályafutásom, a költözés Floridába, a munkám a

Napközelinél; Diane évei Simonnal, kisodródás az ÚK-ból a

szelídebb ortodoxia felé, ájtatossággal és önmegtagadással

várni az Eksztázist. (– Nem eszünk húst – árulta el. – Nem

viselünk mőszálat.) Ahogy ott ballagtam mellette pityókosan,

azon tőnıdtem, nem váltam-e Diane szemében otrombává vagy

visszataszítóvá, hogy érzi-e a sonka-és-sajt szendvicseket a

leheletemen vagy a rajtam lévı mőszálas zakót. İ nem sokat

változott, bár vékonyabb volt, mint azelıtt, talán a kelleténél is

vékonyabb, állának vonala kissé kiugrott a magas, szoros

gallérból.

Kellıképpen józan voltam ahhoz, hogy megköszönjem neki,

amiért megpróbált kijózanítani.

– Nekem is ki kellett jönnöm – mondta. – Ez a sok ember,

akiket E.D. meghívott. Egyikük sem ismerte komolyabban

anyádat. Egyetlen egy sem. Hitelkeret összegekrıl vagy a

rakéták

hasznos

terhelhetıségérıl

tárgyalnak

odabenn.

Üzletelnek.

– Talán E.D. Így tiszteleg anyám emléke elıtt. Politikai

hírességekkel főszerezi a tort.

– Igazán nagylelkően értelmezed.

– Apád tehát még mindig dühít. – Ilyen könnyen, gondoltam.

– E.D.? Hát persze. Bár könyörületesebb lenne megbocsátani

neki. Amit te meg is tettél.

– Nekem kevesebb a megbocsátanivalóm – mondtam. – Nem

az én apám.

Nem akartam ezzel semmit. De mégis tudatában voltam

annak, amit Jason közölt velem néhány héttel korábban. Kis

híján torkomon akadt a megjegyzés, meggondoltam magam,

még mielıtt a mondatot befejeztem volna, elpirultam, amikor

mégis kicsúszott a számon. Diane hosszan, értetlenül nézett

rám; aztán a szeme kikerekedett, és úgy keveredett a

tekintetében a düh és a bosszússág, hogy még a tornác

lámpájának csekély fényében is elemezni tudtam.

– Beszéltél Jasonnel – mondta hidegen.

– Sajnálom…

– Pontosan hogy megy ez? Üldögéltek kettecskén, és rajtam

szórakoztok?

– Szó sincs róla. İ… bármit mondott is Jason, a gyógy-

szerezése miatt történt.

Újabb groteszk ballépést követtem el, Diane le is csapott rá.

– Miféle gyógyszerezés?

– Én vagyok Jason belgyógyásza. Néha felírok neki

gyógyszert. Számít?

– Miféle gyógyszerezés az, amelynek a kedvéért valaki

megszegi az ígéretét, Tyler? Jason megígérte, hogy sosem

mondja el neked… – Újabb következtetést vont le. – Jason

beteg? Azért nem jött el a temetésre?

– Sok a dolga. Pár napunk van csak az elsı kilövésekig.

– De te kezeled valamivel.

– Nem etikus Jason orvosi históriájáról beszélnem –

mondtam, tudván, hogy ez csak megerısíti Diane gyanúját,

hogy lényegében elárultam Jason titkát, éppen akkor, amikor

meg akartam ırizni.

– Jellemzı volna rá, hogy beteg, és nem árulja el

egyikünknek sem. Jason annyira, annyira hermetikusan

elzárkózik…

– Talán neked kellene kezdeményezned. Hívd fel néha.

– Azt hiszed, nem teszem? Ezt is elmondta neked? Régebben

hetente hívtam. De csak üresen bájolgott, nem volt hajlandó

érdemben mondani semmit. Hogy vagy, én jól, mi újság,

semmi. Nem akar hallani felılem, Tyler. E.D. táborának

oszlopos tagja. Számára én csak bosszúság vagyok. – Szünet. –

Hacsak ez nem változott.

– Nem tudom, mi változott. De talán találkoznod kéne vele,

személyesen beszélned vele.

– És hogyan?

Vállat vontam.

– Vegyél ki még egy hetet. Repülj oda velem.

– Te mondtad, hogy sok a dolga.

– Amint megkezdıdnek a kilövések, nincs más dolgunk, mint

hátradılni, és várni. Velünk jöhetsz Canaveralre. Láthatod,

hogyan készül a történelem.

– A kilövések hiábavalók – mondta, de úgy hangzott, mint

amit betanítottak neki, hogy mondania kell; aztán hozzátette. –

Szeretnék, de nem engedhetem meg magamnak. Simonnal jól

megélünk. De gazdagok nem vagyunk. Nem vagyunk

Lawtonok.

– Fizetem neked a repülıjegyet.

– Nagylelkő részeg vagy.

– Komolyan.

– Köszönöm, de nem – mondta. – Nem lehet.

– Gondolkozz rajta.

– Majd kérdezz meg, ha józan leszel. – Amint felfelé mentünk

a tornác lépcsıjén, és sárga fény hullt a szemére, hozzátette. –

Bármit hittem is egykor… bármit mondtam is Jasonnek…

– Nem kell ezt mondanod, Diane.

– Tudom, hogy E.D. nem az apád.

A kijelentésében az volt az érdekes, ahogyan mondta. Szilárd

hittel, határozottan. Mintha ma már jobban tudná. Mintha egy

másik igazságot fedezett volna fel, alternatív kulcsot a Lawton

rejtélyekhez.

Diane visszament a Nagy Házba. Én úgy éreztem, nem tudnék

fogadni még több részvétnyilvánítást. Bementem anyám

házába, amely levegıtlennek és túlfőtöttnek hatott.

Carol, másnap, azt mondta, nem kell kapkodnom anyám

holmijának

az

eltakarításával,

amit

ı

„a

dolgok

elrendezésének” nevezett. A Kis Ház nem megy sehová,

mondta.

Ha

jólesik,

intézd

egy

hónapig.

Egy

évig.

„Elrendezhetem a dolgokat”, amikor idım engedi, és nekem jó.

Arról szó sem lehetett, hogy jó legyen, de megköszöntem a

türelmét, és egész nap csomagoltam a visszautazáshoz

Orlandóba. Gyötört a gondolat, hogy magammal kellene

vinnem valamit anyám holmijából, hogy azt akarta volna, hogy

nekem is legyen egy emlékekkel teli cipıs dobozom. De mit

vigyek? Az egyik Hummel-figurát, mert azokat kedvelte, de én

csak drága giccsnek tartottam ıket? A keresztöltéses pillangót

a nappali faláról, a Vízililiomok nyomatát a csináld magad

keretben?

Amíg töprengtem, Diane jelent meg az ajtóban.

– Áll még az ajánlat? Az utazás Floridába? Komolyan

gondoltad?

– Természetesen.

– Mert beszéltem Simonnal. Nincs elragadtatva, de azt hiszi,

kibírja még pár napig egyedül.

Igazán kedves tıle, gondoltam.

– Szóval – mondta –, hacsak… úgy értem, tudom, hogy ittál…

– Ne csacsiskodj. Felhívom a légitársaságot. Foglaltam Diane

nevére egy helyet a másnapi D.C.-Orlando járatra.

Befejeztem a csomagolást. Anyám holmijából végül a két

faragott jade Buddha könyvtámaszt választottam.

Átkutattam a házat, még az ágyak alá is benéztem, de a

hiányzó EMLÉKEK (ISKOLA) cipıs doboz nyomtalanul eltőnt.

PILLANATFELVÉTELEK AZ ECOPOIESISRİL

JASON azt javasolta, vegyünk ki szobákat Cocoa Beachen, és

ott várjunk rá egy napot. Futott még egy propagandakört a

Napközelinél, de a kilövések elıtti napot szabadon hagyta, mert

úgy akart jelen lenni, hogy közben a CNN ne bombázza ostoba

kérdésekkel.

– Remek – mondta Diane, amikor közöltem vele a hírt. –

Legalább magam tehetem fel neki az ostoba kérdéseket.

Sikerült lecsillapítanom Diane félelmeit Jason egészségi

állapotát illetıen: nem, nem haldoklik, és ha a kórlapján

akadnának ideiglenes visszaesések, az az ı dolga. Diane ezt

elfogadta, legalábbis úgy látszott, de még mindig látni akarta a

fivérét, már csak azért is, hogy megnyugtassa magát, mintha

anyám halála megingatta volna a hitét a Lawton-mindenség

állócsillagaiban.

Így hát Napközeli igazolványom és a Jasonnel való

kapcsolatom segítségével sikerült kivennem két szobát egy

Holiday Innben, kilátással Canaveralre. Nem sokkal az után,

hogy a Mars-projekt megszületett – és az EPA ellenvetéseit

meghallgatták, és figyelmen kívül hagyták – tucatnyi sekély vízi

kilövıpadot építettek és helyeztek el Merritt Island partjai

mentén. Ezeket láthattuk felettébb jól a szállodából. A kilátás

további része parkolókból, téli tópartokból és kék vízbıl állt.

Álltunk Diane lakosztályának erkélyén. Diane lezuhanyozott

és átöltözött miután Orlandóból megtettük az autóutat, és

éppen ki akartuk próbálni a szálloda éttermét. Az összes többi

erkélyen fényképezıgépek és lencsék sorakoztak: a Holiday Inn

igazi médiaszálloda lett. (Lehet, hogy Simon nem bízott a világi

sajtóban, ám Diane egyszeriben térdig gázolt benne.) A

lenyugvó napot nem láttuk, ám a fénye megvilágította a távoli

állványzatokat és rakétákat, és a valóságosnál éteribbé

változtatta ıket, óriás robotok seregévé, amelyek csatára

indulnak a Közép-atlanti Árokba. Diana úgy hıkölt hátra,

mintha megriadt volna tılük.

– Miért van ilyen sok?

– Ecopoiesis vadászpuskával – mondtam.

Diane kissé keserően nevetett.

– Jason mondása?

Nem volt egészen az. Az „ecopoiesis” szót egy Robert Haynes

nevő ember alkotta 1990-ben, amikor a terraformáció még

teljesen spekulatív tudomány volt. Technikailag önszabályozó

anaerob bioszféra létrehozását jelentette ott, ahol addig nem

létezett ilyen, de modern szóhasználat szerint a Marson

végzendı minden tisztán biológiai módosítást értettünk rajta. A

Mars zöldbe borításához kétfajta bolygó-mérnöki munkára volt

szükség: durva terraformációra, hogy a felszíni hımérsékletet

és légnyomást az élet létrejöttéhez szükséges küszöbig emeljük

és ecopoiesisre: mikrobák és növényzet alkalmazását a talaj

kondicionálására ahhoz, hogy oxigénnel telítse a levegıt.

A Pörgés már sokat tett a felmelegedés érdekében. A táguló

Nap – a Föld kivételével – minden bolygót jelentıs mértékben

felmelegített a Naprendszerben. Ránk csak az ecopoiesis

finomabb munkája maradt. Ám az ecopoiesisnek számos

lehetséges útja-módja volt, sok lehetséges organizmus jöhetett

szóba a sziklalakó baktériumoktól az alpesi mohákig.

– Azért hívjátok tehát vadászpuskásnak – mondta Diane –,

mert megsorozzátok a Marsot az összessel.

– Az összessel, és mindegyikbıl minél többel, mert nincs

olyan egyetlen organizmus, amely garantáltan alkalmazkodik,

és életben marad. De az egyikük talán.

– Talán több is.

– Ami nagyszerő lenne. Ökológiát, nem monokultúrát

akarunk. – Úgy terveztük, hogy a kilövések idızítve és

szakaszokban történnek majd. Az elsı hullám csak anaerob és

foto-autotróf organizmusokat fog vinni, olyan egyszerő

életformákat, amelyeknek nincs szükségük oxigénre, és a

napfénybıl nyernek energiát. Ha ezek kellı számban fejlıdnek

és halnak el, olyan biomassza-réteget hoznak létre, amelyen

bonyolultabb ökológiai rendszerek is megélnek. A mostanhoz

egy évre tervezett második hullám oxigénképzı szervezeteket

szállít majd; az utolsó, ember nélküli rakéták primitív

növényeket visznek majd, hogy rögzítsék a talajt, és

szabályozzák a párolgás és az esı ciklusait.

– Annyira valószínőtlen ez az egész.

– Valószínőtlen idıket élünk. De nem, nincs rá garancia,

hogy beválik.

– És ha nem válik be?

Vállat vontam.

– Mi a veszítenivalónk?

– Rengeteg pénz. És rengeteg emberi munka.

– Jobb célra nem is használhatnánk. Igen, ez kockázatos

játék és nem, nem biztos a siker, de a lehetséges haszon jóval

nagyobb a kockázatnál. És mindenkinek jó volt, legalábbis

eddig. Jót tett idehaza a közhangulatnak, és jól segítette a

nemzetközi együttmőködést.

–

De

rengeteg

hétköznapi

embert

félrevezettetek.

Meggyıztétek ıket, hogy a Pörgés olyasmi, amit kezelni

tudunk, aminek a rendbehozatalához képesek vagyunk

technológiát találni.

– Úgy érted, reményt adtunk nekik.

– De rossz fajtát. Ha kudarcot vallotok, semmiféle reményük

nem marad.

– Szerinted mit kellett volna tennünk, Diane? Visszavonulni

a ti imaszınyegeitekre?

– Aligha lenne a kudarc beismerése – mármint az ima. És ha

sikerrel jártok, a következı lépésnél embereket is küldtök?

– Igen. Ha zöldellıvé tesszük a bolygót, embereket küldünk.

– Jóval bonyolultabb és etikailag összetettebb javaslat. Tízfıs

csoportokban

küldünk

majd

önként

jelentkezıket.

Megjósolhatatlanul hosszú utazást kell majd kibírniuk

nevetségesen szők helyen, korlátozott fejadagokkal. El kell

majd

szenvedniük

a

majdnem

halálos

légnyomást

a

súlytalanság hónapjai után, amelyet a bolygó felszínére történı

veszélyes leszállás követ majd. Ha mindez sikerül, és ha

csekély felszerelésüknek is sikerül valahol a közelben velük

párhuzamosan leérkeznie, meg kell tanítaniuk magukat a

létezés alapvetı készségeire egy, az emberi életre csak

nagyjából alkalmas környezetben. A küldetésük célja pedig

nem az, hogy visszatérjenek a Földre, hanem az, hogy eléggé

hosszú életet éljenek, és kellı számban szaporodjanak, és

továbbadják utódaiknak a létezés fenntartásához szükséges

ismereteket.

– Miféle épesző ember megy bele ebbe?

– Csodálkoznál. – Nem beszélhettem a kínaiakról, az

oroszokról vagy a többi nemzetközi önkéntesrıl, ám az

északamerikai jelentkezık meglepıen hétköznapi férfiak és nık

voltak. Fiatalságuk, testi edzettségük és a kényelmetlenség

elviselésére való alkalmasságuk miatt esett rájuk a választás.

Csak néhány berepülıpilóta akadt közöttük, de mindegyikben

megvolt az, amit Jason „berepülıpilóta mentalitásnak”

nevezett, hajlandóság a súlyos fizikai kockázat vállalására a

látványos eredmény érdekében. És persze a legtöbbjük

pusztulásra volt ítélve, ahogyan az azokon a távoli rakétákon

lévı baktériumok. Józan ésszel a legjobb, amire számíthattunk

az volt, hogy a nomád túlélık kis csapata a Valles Marineris

mohos kanyonjaiban vándorolva összetalálkozik oroszok vagy

dánok

vagy

kanadaiak

hasonló

kis

csoportjával,

és

megteremtik a túlélésre képes Mars-emberiséget.

– És te ezt helyesled?

– Senki sem kérdezte a véleményemet. De sok sikert kívánok

nekik.

Diane amolyan ez-nem-elegendı pillantást vetett rám, de

nem vitatkozott tovább. Lementünk a lifttel az elıcsarnokból

nyíló étterembe. Amint sorban álltunk asztalért tucatnyi

híradós technikus mögött, Diane bizonyára megérezte az egyre

növekvı feszültséget.

Miután rendeltünk, Diane a fejét forgatta, beszélgetés-

töredékekre fülelt – olyan szavak, mint „foto-disszociáció” és

„kriptoendelitikus és igen, „ecopoiesis” – a zsúfolt asztalok

felıl, amint újságírók próbálgatták másnapi munkájukat, és

igyekeztek megérteni azt. Volt persze nevetgélés is, és vadul

csörömpöltek az evıeszközök, mindent betöltött a szédült és

bizonytalan várakozás légköre. A több mint hatvan évvel

korábbi holdra szállás óta ez volt az elsı alkalom, hogy a világ

ilyen egységesen összpontosított egy őrbeli kalandra, és a

pörgéstıl most megvolt az is, ami a holdra szállásból hiányzott:

a valódi sürgısség és a globális kockázat érzése.

– Mindez Jason mőve, igaz?

– Talán Jason és E.D. nélkül is megtörténne. De másként,

valószínőleg kevésbé gyorsan és hatékonyan. Jase volt mindig

is a középpontja.

– Mi pedig a perifériája. Akik keringünk a géniusza körül.

Elárulok egy titkot. Kicsit félek Jasontıl. Félek találkozni vele

ennyi idı után. Tudom, hogy elítél.

– Nem téged. Az életstílusodat, talán.

– Úgy érted, a hitemet. Beszélhetünk róla nyugodtan.

Tudom, hogy Jase egy kicsit úgy érzi – elárultam. Mintha

Simon meg én visszautasítanánk mindent, amiben ı hisz. De

ez nem igaz. Jason meg én sosem jártunk egy úton.

– Alapjában véve, tudod, ı most is Jase. A régi Jase.

– De én a régi Diane vagyok-e?

Amire nem volt válaszom.

Láthatóan jó étvággyal evett, és a fıfogás után desszertet és

kávét rendeltünk.

– Szerencse, hogy tudtál erre idıt szakítani – mondtam.

– Szerencse, hogy Simon elengedett a pórázáról?

– Nem úgy értettem.

– Tudom. De bizonyos szempontból igaz. Simon tényleg

szeret ellenırizni. Szereti tudni, hol vagyok.

– És ez probléma számodra?

– Úgy érted, gond van-e a házasságommal? Nem. Nincs, és

nem is hagynám. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek néha

nézeteltéréseink. – Habozott. – Ha beszélek róla, veled osztom

meg, jó? Nem Jasonnel. Csak veled.

Bólintottam.

– Simon kissé megváltozott, amióta találkoztál vele.

Mindnyájan megváltoztunk az ÚK idık óta. Az ÚK az ifjúságról

szólt és a hívık közösségérıl, olyan megszentelt helyrıl, ahol

nem

kellett

félnünk

egymástól,

ahol

nemcsak

átvitt

értelemben, de a szó szoros értelmében is átölelhettük

egymást. Éden a Földön. De tévedtünk. Azt hittük, az AIDS

nem számít, a féltékenység sem számít – nem számíthattak,

hiszen eljött a világ vége. De ez lassú Megpróbáltatás, Ty. A

Megpróbáltatás egy élet munkája, és erısnek és egészségesnek

kell maradnunk hozzá.

– Te és Simon…

– Ó, mi egészségesek vagyunk. – Mosolygott. – És köszönöm

a kérdést, dr. Dupree. De barátaink belehaltak az AIDS-be meg

a drogokba. A mozgalom úgy haladt, mint a hullámvasút,

csupa szeretet felfelé, csupa bánat lefelé. Aki csak tagja volt,

ezt fogja mondani.

Valószínőleg, de az egyetlen ÚK-veterán, akit ismertem

Diane volt.

– Az utóbbi néhány év senkinek sem volt könnyő.

– Simon nehezen dolgozta fel. İszintén hitte, hogy mi áldott

nemzedék vagyunk. Egyszer azt mondta nekem, Isten olyan

közel jött az emberiséghez, mintha kályha mellett ülnél téli

éjszakán, hogy megmelegíthesse a kezét a Mennyei Királyság

tüzénél. Mind így éreztük, de Simonból tényleg a legjobbat

hozta ki. És amikor kezdett rosszra fordulni, amikor oly sok

barátunk megbetegedett, vagy függıvé vált valamitıl, az igen

mélyen bántotta ıt. A pénz is akkor kezdett elfogyni, és idıvel

Simonnak munkát kellett keresnie – mindkettınknek. Évekig

végeztem alkalmi munkákat. Simon nem talált világi munkát,

de takarítói munkát végez a templomunkban, a Jordán

Imaházban, és fizetnek neki, amikor tudnak… és csıszerelıi

vizsgára készül.

– Nem kifejezetten az ígéret Földje.

– Aha, de tudod, mit? Szerintem nem is kell annak lennie.

Ezt mondom neki is. Lehet, hogy érezzük Krisztus ezeréves

birodalmának eljövetelét, de még nincs itt – végig kell

játszanunk a játék utolsó perceit is, ha a kimenetele

eldöntetett is már. És lehet, hogy a szerint fogunk elbíráltatni.

Úgy kell játszanunk, mintha számítana.

Felmentünk a lifttel a szobáinkhoz. Diane megállt az

ajtajánál, és hozzám fordult.

– Amire emlékszem, hogy milyen jó veled beszélgetni.

Ugyancsak jó beszélgetıpartnerek voltunk, emlékszel?

Megvallottuk egymásnak a félelmeinket a telefon szőzi

közvetítésével. Intimitás a távolból. İ mindig ezt szerette.

Bólintottam.

– Talán megismételhetnénk – mondta. – Talán felhívlak majd

néha Arizonából.

Természetesen ı fog hívni, mert Simon nem szeretné, ha én

hívnám ıt. Értettem. Ahogyan a nekem felajánlott kapcsolat

természetét is. A plátói barátja lennék. Ártalmatlan barát,

akiben meg lehet bízni a nehéz idıkben, mint a fıszereplı

hölgy meleg fiú barátja a filmdrámákban. Beszélgetnénk.

Megosztanánk a titkainkat. Senkinek nem esne bántódása.

Nem ezt akartam, nem erre volt szükségem. De ezt nem

mondhattam meg, olyan mohón és elveszetten nézett rám.

Inkább azt mondtam tehát:

– Aha, persze.

Mire elvigyorodott, megölelt, és ott hagyott a folyosón.

Tovább fenn maradtam a kelleténél, pátyolgattam sértett

méltóságomat, és körülfogott a környezı szobákból áradó

nevetés és zaj, és a számtalan tudósra meg mérnökre

gondoltam a Napközelinél és a JPL-nél és a Kennedyn meg a

rengeteg újságíróra és tévésre, akik nézik a jupiterlámpák

fényeit a távoli rakéták fölött, hogy mindannyian végezzük a

munkánkat itt, az emberiség történetének végén, tesszük, amit

elvárnak tılünk, úgy játszunk, mintha számítana.

Jason másnap délben érkezett, tíz órával a tervezett elsı

kilövéssorozat elıtt. Az idı napfényes és nyugodt volt, jó ómen.

Az összes globális kilövıállomás közül az egyetlen biztosan

nem mőködı az Európai Őrügynökség kibıvített Kourov

komplexuma volt francia Új-Guineában, amelyet egy rettenetes

márciusi

vihar

miatt

le

kellett

zárni.

(Az

EŐÜ

mikroorganizmusok késni fognak egy-két napot – vagy félmillió

évet, Pörgés-idı szerint.)

Jase egyenesen a lakosztályomba jött, ahol vártuk Diane-nel.

Olcsó mőanyag széldzsekit és a szeméig behúzott Marlins

sapkát viselt, hogy az ott lakó riporterek ne ismerjék fel.

– Tyler – mondta, amint benyitott. – Sajnálom. Ha ott tudtam

volna lenni, ott lettem volna.

A temetésen.

– Tudom.

– Belinda Dupree volt a legjobb a Nagy Házban. Komolyan.

– Köszönöm – mondtam, és elléptem az útjából.

Diane óvatos arccal közeledett. Jason becsukta maga mögött

az ajtót, nem mosolygott. Megálltak egymástól egy lépésnyire,

méregették egymást. A csend súlyos volt. Jason törte meg.

– Ezzel a gallérral – mondta – úgy festesz, mint valami

Viktória korabeli bankár. És híznod kellene. Olyan nehéz volna

összelopkodni egy ebédre valót itt, a tehenek földjén?

– Több a kaktusz, mint a tehén, Jase – mondta Diane. És

nevetve borultak egymás nyakába.

Sötétedés után kiköltöztünk az erkélyre, kényelmes székeket

vittünk ki, és a szobaszervizzel felhozattunk egy tálca zöldséges

szendvicset (Diane választotta). Az éjszaka éppen olyan fekete

volt, mint minden csillagtalan Pörgés-övezte éjjel, de a

kilövıállásokat

óriás

reflektorok

világították

meg,

és

visszfényeik tükrözıdtek a szelíden hullámzó vízen.

Jason immár néhány héttel korábban járt ideggyógyásznál. A

szakorvos ugyanazt a kórképet állította fel, amelyet én is:

Jasonnek súlyos és a gyógyszerekre nem reagáló szklerózis

multiplexe van, amelyre egyedül csillapítószerek rendszeres

adásával lehet némi hatást gyakorolni. A neurológus át akarta

adni Jason esetét a Betegség Felügyeleti Központnak a

folyamatban lévı kutatáshoz azzal a betegséggel kapcsolatban,

amelyet ASZM-nek, a-típusos szklerózis multiplexnek neveztek

el. Jason vagy fenyegetéssel, vagy pénzzel eltérítette ettıl a

szándékától. És az új gyógyszerkoktél egyelıre jó állapotban

tartotta. Éppen olyan jól mozgott és funkcionált, mint mindig.

Ha Diane netán gyanakodott, most megnyugodhatott.

Jason hozott egy palack drága és igazi francia pezsgıt, hogy

azzal ünnepeljük a kilövéseket.

– Kaphattunk volna VIP jegyeket is – mondtam Diane-nek. –

Az összeszerelı mőhely elıtti tribünön, Garland elnök

közelében.

– Innen legalább olyan jól látni – mondta Jason. – Jobban.

És nem vagyunk reklámfotózás kellékei.

– Sosem találkoztam még elnökkel – mondta Diane.

Az ég természetesen sötét volt, de a szállodai szobában a tévé

(bekapcsoltuk, hogy halljuk a visszaszámlálást) a Pörgés-

határról beszélt, és Diane felnézett az égre, mintha a világot

körülzáró burok valami csoda folytán láthatóvá vált volna.

Jason látta Diane mozdulatát.

– Nem kellene határnak nevezniük – mondta Jason. –

Egyetlen újság sem hívja már így.

– Tényleg? Hát hogy hívják?

Jason megköszörülte a torkát.

– „Különös hártyának”.

– Jaj, ne – nevetett Diane. – Ez rémes. Elfogadhatatlan. Úgy

hangzik, mint valami nıgyógyászati betegség.

– Lehet, de a „határvonal” pontatlan. Inkább határréteg. Nem

egyetlen átléphetı vonal. Válogatva enged át tárgyakat, és

gyorsítva löki ıket tovább a kinti univerzumba. A folyamat

inkább ozmózisra, átszivárgásra hasonlít, mint áttörésre a

kerítésen. Tehát, hártya.

– Elfelejtettem, milyen beszélgetni veled, Jase. Kissé

szürreális tud lenni.

– Pszt – szóltam mindkettıjükre. – Figyeljetek.

A tévé átvágott a NASA vonalára, egy kifejezéstelen irányító

hangján

csak

a

visszaszámlálás

hallatszott.

Harminc

másodperc. A kilövıállásokon tizenkét útra kész rakéta

sorakozott. Tizenkét kilövés egyszerre, olyasmi, amire egy

kevésbé nagyra törı őrügynökség egykor azt mondta volna,

nem praktikus és messzemenıen veszélyes. De merészebb és

elkeseredettebb idıket éltünk.

– Miért kell az összesnek egyszerre felmennie? – kérdezte

Diane.

– Mert – kezdte Jason; aztán azt mondta: – Nem. Várj!

Figyelj!

Húsz másodperc. Tíz. Jason felállt, és az erkély korlátjának

támaszkodott. A szállodai erkélyei zsúfolásig megteltek. A part

is. Ezernyi fej és lencse nézett azonos irányba. A késıbbi

becslések szerint a Cape körül mintegy kétmillióan győltek

össze. A rendırség szerint azon az éjjelen több, mint száz

pénztárcát loptak el. Két halálos kimenetelő késelésre, tizenöt

megkísérelt rablótámadásra és egy koraszülésre került sor. (A

gyerek, egy 1800 grammos kislány egy kecskelábú asztalon jött

a világra Cocoa Beachen a Nemzetközi Palacsintázóban.)

Öt másodperc. A szállodai szobában elhallgatott a tévé. Egy

pillanatig csak a fényképezı felszerelések kattogása és zörgése

hallatszott.

Aztán az óceán a láthatárig tőzbe borult.

Ezeknek a

rakétáknak

egyike

sem imponált volna

egymagában a helyi tömegnek még sötétben sem, de itt nem

egyetlen lángcsóva volt, de öt, hét, tíz, tizenkettı. A tengeren

úszó kilövıállványok egy pillanatra felhıkarcolók csontvázának

tetszettek, aztán belevesztek a tengervíz párájába. Tizenkét,

egymástól valójában mérföldekre lévı, de a perspektíva által

egymáshoz közelített fehér lángoszlop kúszott a közös

fényüktıl indigókékre festett égboltra. A parton ujjongott a

tömeg, és a zaj egybeolvadt a tömör üzemanyag meghajtású

gyorsító-rakéták dübögésével, a lüktetéssel, amely úgy

szorította össze a szívet, mint az eksztázis vagy a rémület. De

nem csak ezt a brutális látványt ünnepeltük. Ebbıl a kétmillió

emberbıl biztosan mindenki látott már rakétakilövést, legalább

televízióban, és bár ez a többszörös kilövés grandiózus és

hangos volt, a legfontosabb mégis a szándéka, a motivációja

volt. Nemcsak a földi élet zászlaját küldtük ezzel a Marsra,

hanem dacoltunk magával a Pörgessél.

A rakéták emelkedtek. (És a tévé szögletes képernyıjén,

amikor odapillantottam az erkélyajtón át, hasonló rakéták

repültek

fel

felhıs

nappali

fényben

Csiucsiangban,

Szvobodnijban, Bajkonurban és Hszicsangban). A tüzes,

vízszentes fény megdılt, és halványulni kezdett, amint az

éjszaka visszaáramlott a tengerrıl. A hang beleveszett a

homokba meg a betonba meg a felforrósodott sós vízbe. Azt

képzeltem, érzem a partra mosott tőzijáték szagát, a római

gyertyák kellemesen szörnyő bőzét.

Ezernyi fényképezıgép kattant, akár a haldokló tücskök,

aztán elhallgattak.

Az ujjongás, ilyen vagy olyan formában, hajnalig tartott.

Bementünk, a normálishoz visszatért sötétség ellen behúztuk a

függönyt, és kinyitottuk a pezsgıt. Néztük a külföldi híreket. A

francia

késedelemtıl

eltekintve,

mindenütt

másutt

megtörténtek a kilövések. A baktériumsereg úton volt a Mars

felé.

– Szóval miért kell az összesnek egyszerre felmennie? –

kérdezte újra Diane.

Jason hosszan, töprengve nézett rá.

– Mert azt akarjuk, hogy nagyjából egyszerre érjenek célba.

Ami nem olyan könnyő, ahogyan hangzik. A Pörgés-hártyába

többé-kevésbé egyszerre kell belépniük, vagy több éves vagy

évszázados különbséggel fognak kilépni belıle. Nem annyira

kritikus ennél az anaerob rakománynál, de arra az idıre

gyakorlunk, amikor valóban számítani fog.

– Évek vagy évszázadok? Hogy lehetséges ez?

– A Pörgés természete, Diane.

– Igen, de évszázadok?

Jason úgy fordította a székét, hogy szembenézzen a

testvérével, komoran.

– Próbálom felmérni itt a tudatlanságod mértékét…

– Csak egy kérdés, Jase.

– Számolj nekem egy másodpercet.

– Tessék?

– Nézz az órádra, és számolj nekem egy másodpercet. Nem,

majd én. Egy… – Szünetet tartott. – Másodperc. Megértetted?

– Jason…

– Próbálj követni. Ismered a Pörgés arányt?

– Nagyjából.

– Nagyjából nem elegendı. Egyetlen földi másodperc Pörgés-

idı szerint 3,17 év. Ezt ne feledd. Ha az egyik rakéta egyetlen

másodperccel késıbb ér a Pörgés-hártyába a többinél, több,

mint három évvel késıbb kerül orbitális pályára.

– Csak mert nem tudok számokat idézni…

– Ezek fontos számok, Diane. Tegyük fel, hogy a flottillánk

éppen kilépett a hártyából, éppen most, most… – Ujjával a

levegıbe bökött. – Egy másodperc, itt és már el is múlt. A

flottillának ez több, mint három év volt. Egy másodperccel

ezelıtt a Föld körüli pályán voltak. Most letették a

szállítmányukat a Mars felszínére. Úgy értem, most, Diane, a

szó szoros értelmében most. Már megtörtént, kész. És amíg

elmúlik egy perc az órádon, az a kinti órán százkilencven év.

– Az persze sok, de kétszáz év alatt nem lehet átalakítani egy

bolygót, igaz?

– Szóval már a Pörgés-idı kétszázadik évében jár a kísérlet.

Ebben

a

pillanatban,

amikor

beszélünk

mindazok

a

baktériumkolóniák, amelyek túlélték az utazást, már kétszáz

éve szaporodnak a Marson. Egy óra múlva már tizenegyezer-

négyszáz

éve

lesznek

ott.

Holnap

ilyenkor

majdnem

kétszázhetvennégyezer esztendeje szaporodnak.

– Oké, Jase. Értem az ötletet.

– Egy hét múlva 1,9 millió éve.

– Oké.

– Egy hónap múlva 8,3 millió éve.

– Jason…

– Egy év múlva százmillió éve.

– Igen, de…

– A Földön százmillió év durván az az idıszak, amely eltelt

attól fogva, hogy a tengerbıl elıbukkant az élet a legutóbbi

születésnapodig. Százmillió esztendı elegendı idı azoknak a

mikroorganizmusoknak, hogy kipumpálják a szén-dioxidot a

kéreg szénlerakataiból, nitrogént vonjanak ki a nitrátokból,

oxidokat szőrjenek ki a regolitból, és gazdagítsák azzal, hogy

nagy számban elpusztulnak. Mindez a felszabadított szén-

dioxid üvegházi gáz. A légkör sőrőbbé és melegebbé válik.

Mához egy évre lélegzı szervezetek újabb seregét küldjük fel, és

azok elkezdik átalakítani a szén-dioxidot szabad oxigénné. Még

egy esztendı – mihelyt a bolygóról kapott spektroszkópos

képeink ígéretesnek látszanak –, és felküldünk főféléket,

növényeket, más bonyolult organizmusokat. És amikor mindez

durván homeosztatikus bolygóökológiává szilárdul, emberi

lényeket küldünk. Tudod, mit jelent ez?

– Mondd – nézett a fivérére dacosan Diane.

– Azt jelenti, hogy öt éven belül virágzó emberi civilizáció lesz

a Marson. Gazdaságok, gyárak, utak, városok…

– Van erre egy görög szó, Jase.

– Ecopoiesis.

– Én a „hübrisz”-re gondoltam.

Jason mosolygott.

– Sok minden van, amiért aggódom. De ezek között nem

szerepel az istenek megsértése.

– Vagy a Feltételezetteké?

Erre Jason elhallgatott. Hátradılt, és a pezsgıjét kortyolta a

szállodaszobai pohárból.

– Nem félek attól, hogy megsérteném ıket – mondta végül. –

Ellenkezıleg. Attól tartok, pontosan azt tesszük, amit ık

akarnak, hogy tegyünk.

De ezt nem magyarázta meg, és Diane gyorsan másra terelte

a szót.

* * *

Másnap elfuvaroztam Diane-t Orlandóba, hogy onnan

visszarepülhessen Phoenixbe.

Az utóbbi néhány napban nyilvánvalóvá vált, hogy nem

tárgyaljuk meg, nem említjük, de még csak nem is célzunk

arra a testi közelségre, amely megvalósult kettınk közt azon az

éjszakán Berkshire-ben, mielıtt hozzáment Simonhoz. Ha

valamilyen formában mégis elismertük, hát azok a nehézkes

kerülıutak voltak, amelyeket csak azért tettünk, hogy a témát

kikerüljük. Amikor (szőziesen) megöleltük egymást a repülıtér

biztonsági kapuja elıtt, azt mondta, „Hívni foglak”, és tudtam,

hogy úgy lesz – Diane ritkán ígért, de akkor mindig betartotta –

, de annak is tudatában voltam, milyen régen nem láttam ıt,

és milyen sok idı telik majd el, amíg újra láthatom: nem

Pörgés-idı, de valami hasonlóképpen pusztító és éhes.

Ráncocskák voltak a szeme meg a szája sarkában, egészen

hasonlók azokhoz, amelyeket reggelente a tükörben láttam.

Döbbenetes, gondoltam, milyen szorgosan változtattuk

magunkat olyan emberekké, akik nem valami jól ismerik

egymást.

További kilövésekre került sor tavasszal és nyáron, megfigyelı

csomagokat küldtek fel, amelyek hónapokig keringtek nagy

magasságban a Föld körül, és vizuális spektrográf-képekkel

tértek vissza a Marsról – az ecopoiesis pillanatfelvételeivel.

Az elsı eredmények egyhangúak voltak: a szén-dioxid

szerény mérvő növekedése a légkörben, ami a Nap okozta

felmelegedés mellékhatása is lehetett. A Mars hideg,

barátságtalan bolygó maradt minden józan mércével mérve.

Jason beismerte, hogy az is meglehet, hogy még a GLMO-k – a

genetikailag létrehozott Mars-organizmusok, amelyek az

eredeti rakomány legnagyobb részét alkották – sem voltak

képesek alkalmazkodni a bolygó szüretlen nappali ultraibolya

sugárzásszintjéhez és oxidánsokkal fertızött regolitjához.

Ám nyár közepére a biológiai aktivitás erıteljes spektrográfos

bizonyítékait

láthattuk.

Több

vízpára

volt

sőrőbb

atmoszférában, több metán és etán és ózon, még a szabad

nitrogén parányi, de kimutatható mennyiségi növekedését is

észleltük.

Karácsonyra ezek a még mindig nagyon finom változások

annyira felgyorsultak, hogy azt már nem lehetett a Nap okozta

felmelegedéssel magyarázni, és nem maradt kétség. A Mars élı

bolygóvá vált.

A

kilövıállásokat

újra

elıkészítették,

újabb

mikrobakultúrákat készítettek elı, csomagoltak be. Abban az

évben az Egyesült Államokban a nemzeti össztermék teljes két

százalékát fordították a Pörgéssel összefüggı őrprojektekre –

lényegében a Mars-programra –, és a többi iparilag fejlett

országban az arány hasonló volt.

Jasonnél februárban következett be a visszaesés. Úgy ébredt,

hogy nem tudta fókuszálni a szemét. A neurológusa

változtatott a gyógyszerezésén, és ideiglenes megoldásként

leragasztotta az egyik szemét. Jason gyorsan jobban lett, de

majdnem egy hétig nem járt dolgozni.

Diane tartotta a szavát, Hívogatni kezdett, legalább havonta

egyszer, általában többször, sokszor késı éjjel, amikor Simon

aludt már picike lakásuk másik végében. Pár szobácskában

éltek egy antikvárium fölött Tempében, ennyire futotta Diane

fizetésébıl meg abból, amit Simon néha hazavitt a Jordán

Imaházból. Meleg idıben jókora ventilátor zümmögését

hallottam a háttérben; télen a rádió szólt halkan, hogy

elleplezze Diane hangját.

Meghívtam, hogy jöjjön Floridába a következı kilövés-

sorozatra, de persze nem tudott: sok volt a munkája, az

egyházhoz tartozó barátaikat várták vacsorára azon a héten,

Simon nem értette volna meg.

– Simon éppen spirituális válságban van. A Messiás kérdése

foglalkoztatja…

– Messiás kérdés?

– Újságot kéne olvasnod – mondta Diane, nyilván

túlbecsülve, hogy a sajtó fısodrában mennyit írtak ezekrıl a

vallási vitákról, legalábbis Floridában; lehet, hogy nyugaton

másként volt. – A régi ÚK mozgalom a Krisztus nélküli

Eljövetelben hitt. Az tett minket egyedülállóvá. – Az,

gondoltam, és a rajongásotok a nyilvános meztelenkedésért. –

A korai szerzık, Ratel és Greengage a Pörgést a bibliai

jövendölés közvetlen beteljesedésének látták – ami azt

jelentette, hogy magát a próféciát is átalakították a történelmi

események. Nem volt szükség a szó szoros értelmében vett

Csapásra, de még Krisztus fizikai Második Eljövetelére sem. Az

egész Thessalonikabeliekhezt meg Korinthusbeliekhezt meg

Jele-nésekrılt szabadon újraértelmezhették vagy figyelmen

kívül hagyhatták, mert a Pörgés valódi isteni beavatkozás volt

az emberi történelembe – kézzel fogható csoda, amely

érvénytelenítette a Szentírást. Ez szabadított fel minket, hogy

létrehozzuk a Földi Királyságot. Egyszeriben magunk lettünk

felelısök önnön hitünkért Krisztus ezeréves birodalmában.

– Nem tudlak követni. – Tulajdonképpen már az Eljövetelnél

feladtam.

– Arról van szó – szóval, az a lényeg, hogy a Jordán Imaház,

a mi kis egyházunk hivatalosan megtagadta az összes ÚK

tanítást, holott a tagság fele régi ÚK-sokból áll, amilyenek mi

vagyunk Simonnal. Egyszerre kitör ez a sok vita a Csapásról és

hogy a Pörgés hogyan érinti a bibliai próféciát. Az emberek

megoszlanak. A Bere-hívık szembeszállnak a Progresszívekkel,

az ígéret Földje hívık a Múlt-hitőekkel. Létezik-e most

Antikrisztus, és ha igen, hol van? Az Eksztázis vajon a Csapás

elıtt történik vagy alatta vagy utána? Ilyesmiken vitáznak.

Talán csekélységnek hangzanak, de a spirituális kockázat igen

nagy, és akik ezeken vitatkoznak, olyan emberek, akik nekünk

fontosak, a barátaink.

– Te hol állsz?

– Személy szerint én? – Hallgatott, és ott volt megint, a rádió

ott hümmögött mögötte, valami altatótól kába bemondó híreket

olvasott az álmatlanoknak. Legfrissebb hírek a mesai

lövöldözésrıl. Eljövetel vagy El Nem Jövetel? – Mondjuk úgy,

zavarban vagyok. Nem tudom, miben hiszek. Néha hiányoznak

a régi idık. Megteremteni menet közben a paradicsomot. Úgy

fest…

Elhallgatott. Most egy újabb hang szólt bele a rádió zörejes

mormolásába: Diane? Még fenn vagy?

– Bocs – suttogta. Simon ırködött. Ideje volt véget vetni

telefontalálkánknak, Diane érintés nélküli hőtlenkedésének. –

Hamarosan beszélünk.

És már le is tette, mielıtt elbúcsúzhattam volna.

A megtermékenyítı rakéták második sorozatának kilövése

éppolyan hibátlanul sikerült, mint az elsı. A média ismét

ellepte Canaveralt, de ezt a kört én egy nagy, digitális kivetítın

néztem a Napközeli elıadótermében, ez a nappali kilövés úgy

szórta szét a gémeket a Merritt Island fölötti égbolton, mint a

ragyogó konfettit.

Ezt a várakozás újabb nyara követte. Az orbitális teleszkópok

és interferométerek új nemzedéke által lehozott adatok az elızı

évinél is kiválóbbak és tisztábbak voltak. Szeptemberre a

Napközeli összes irodájának falai sikerünk nagy pontosságú

képeivel voltak kitapétázva. Egyet bekereteztettem a klinika

várója számára. A színes felvételen a Mars tájai látszottak, a

havas vagy jeges Olümposz hegy, oldalában frissen ásott

csatornákkal, a Valles Marinerist folyóvízként kitöltı köd, a

Solis Lacusra felkúszó zöld hajszálerek. A Terra Sirenom déli

fennsíkja még sivatag volt, ám a régió becsapódási krátereit

szinte nyomtalanul erodálta a nedvesebb, szelesebb klíma.

A légkör oxigéntartalma pár hónapon át ingadozott, ahogyan

az aerob organizmusok mennyisége is, de decemberre

meghaladta a húsz millibart, és stabilizálódott. Az egyre

növekvı mennyiségő üvegházi gázok, a bizonytalan hidrológiai

ciklusok és az újsütető bio-geokémiai visszatáplálási körök

káoszából a Mars kezdte létrehozni a maga egyensúlyát.

A sikersorozat jót tett Jasonnek. Jó állapotban maradt, és a

rengeteg munka nemcsak boldoggá, de szinte egészségessé

tette. Ha valami zavarta, hát az, hogy ı lett a Napközeli

Alapítvány

ikonként

tisztelt

géniusza,

de

legalábbis

tudományos sztárja, a Mars átalakításának plakátokon

megcsodált bálványa. Ez inkább E.D. mőve volt, mintsem

Jasoné: E.D. tudta, hogy a nagyközönség arra vágyik, hogy a

Napközelinek emberi arca legyen, lehetıleg fiatal, okos, de nem

ijesztıen okos, és mindig Jasont lökte a kamerák elé, már attól

fogva, amikor a Napközeli még csak őripari lobbi-csoport volt.

Jase elviselte – jó és türelmes elıadó volt, ráadásul

meglehetısen fotogén –, de győlölte az egészet, és inkább

kiment a szobából, semhogy magát nézze a televízióban.

Ez volt az elsı ember nélküli NEH repülések éve, amelyekre

Jason különleges figyelmet fordított. Ezek voltak a hordozók,

amelyeknek majd embereket kell szállítaniuk a Marsra, és

ellentétben a megtermékenyítı magvak viszonylag egyszerő

hordozóival, a NEH jármővek új technológiát képviseltek. A

NEH a „nukleáris elektromos hajtómő” rövidítése volt: az

ionhajtómőveket miniatőr nukleáris erımővek táplálták, és

jóval erısebbek voltak, mint a magvakat hordozó rakétákéi,

vagyis képesek nagy tömegő hasznos rakomány szállítására.

Ám ezeknek a leviatánoknak a levegıbe emeléséhez nagyobb

gyorsítórakétákra volt szükség, mint amilyet a NASA valaha is

felbocsátott, olyan tettekre, amelyeket Jason „hısi mérnöki

munkának” nevezett, és ami hısiesen drága volt. Az árcédula

már a rendkívül segítıkész kongresszust is arra késztette, hogy

piros zászlót mutasson, ám a jelentıs siker még rajta tartotta a

fedıt az egyet nem értés gızén. Jason aggódott, hogy a

legapróbb kudarc is felborítja ezt a kényes egyensúlyt.

Nem sokkal újév után egy NEH teszt-rakéta nem hozta vissza

a próba-adatokat, és feltételezhetı volt, hogy az orbitális

pályán megsérült. A Capitol Hillen vádbeszédek hangzottak el

egy fiskális szempontból ultra-konzervatív klikk vezetésével,

amely olyan államok képviselıibıl állt, ahol nem virágzott az

őripar, ám E.D. barátai a kongresszusban visszaverték a

kifogásokat, és egy sikeres teszt egy héttel késıbb örökre

fátylat borított az ügyre. Jason mégis azt mondta, éppen, hogy

félreugrottunk a golyó elıl.

Diane követte, de gyarlónak tartotta a vitát.

– Amiért Jase-nek valóban aggódnia kell – mondta –, az az,

hogy mit mővel ez a Mars-ügy a világgal. Eddig a sajtója jó,

igaz? Mindenki boldog és lelkes, mindannyian azt akarjuk,

hogy valami biztosítson minket – hogy is nevezzem – az

emberiség potenciájáról. De az eufória elıbb-utóbb elhal, és

közben az emberek egyre inkább tisztába jönnek a Pörgés

természetével.

– És az baj?

– Ha a Mars-projekt kudarcot vall, vagy nem felel meg az

elvárásoknak, igen. Nem csak azért, mert az emberek

csalódottak lesznek. Tanúi voltak egy bolygó átalakításának –

immár van mércéjük a Pörgés felméréséhez. Mármint ennek a

tisztára ırült hatalmának. A Pörgés nem csak holmi absztrakt

jelenség – ti, fiúk, gondoskodtatok róla, hogy az emberek a

vadállat szemébe nézzenek, és ez nektek jó, azt hiszem, de ha a

projektetek nem sikerül, ismét elveszitek a bátorságot, és most

még rosszabb lesz, mert az emberek már látták a dolgot. És

nem fognak szeretni titeket a kudarcért, Tyler, mert az

emberek még rémültebbek lesznek, mint voltak valaha is.

A Housman verset idéztem, amelyre ı tanított réges-régen: A

kisbaba észre sem vette/Azt hogy a medve már megette.

– A kisbaba kezdi észrevenni – mondta Diane. – Talán így

lehetne meghatározni a Csapást.

Talán.

Éjszakákon,

amikor

nem

tudtam

aludni,

a

Feltételezettekre gondoltam, hogy kicsodák vagy micsodák.

Egyetlen szembeszökı, kézenfekvı tényt tudtam csak róluk:

nem egyszerően azt, hogy képesek voltak a Földet körülzárni

ezzel a… különös hártyával, hanem azt, hogy ott vannak –

birtokolnak minket, szabályozzák a bolygónkat és az idı

múlását – odafenn, immár majdnem kétmilliárd éve.

Semmi akár csak távolról is emberi nem lehet ennyire

türelmes.

Jason ideggyógyásza azon a télen felhívta a figyelmemet egy

tanulmányra. A Cornell kutatói felfedeztek egy genetikai

markert, amellyel kimutatható az akut drog-rezisztens SZM. A

neurológus – egy David Malmstein nevő szívélyes, kövér

floridai fickó – végigfuttatta Jason DNS-profilját, és megtalálta

benne a gyanús szekvenciát. Megkérdeztem, mit jelent ez.

– Azt, hogy a gyógyszerezését kicsit specifikusabban

állíthatjuk be. De azt is, hogy nem számíthatunk olyan,

állandóan fenntartható normális állapotra, amilyenre egy

normális SZM-es beteg számíthat.

– Több, mint egy éve van már normálisnak látszó állapotban.

Nem eléggé hosszú idı?

– Csupán ellenırzés alatt tartjuk a tüneteit. Az ASZM

azonban titkon továbbizzik, mint a tőz a széntelérben. Eljön az

idı, amikor nem tudjuk majd elfojtani.

– Az a pont, ahonnan már nincs visszatérés.

– Így is mondhatjuk.

– Mennyi ideig nézhet ki egészségesnek?

Malmstein elgondolkodott.

– Tudja – mondta –, Jason ugyanezt kérdezte.

– Mit mondott neki?

– Hogy nem vagyok jós. Az ASZM-nek nincs kialakult kór-

oktani története. Az emberi testnek megvan a maga naptára.

– Szerintem nem tetszett neki a válasz.

– Aminek hangot is adott. De ez az igazság. Lehet, hogy még

tíz évig tünetmentes lesz. És lehet, hogy a hét végére

tolószékbe kerül.

– Ezt mondta neki?

– Kedvesebben, szelídebben. Nem akarom, hogy elveszítse a

reményt. Küzdı szellemő ember, és ez sokat számít. Az a

becsületes véleményem, hogy rövidtávon – két évig, öt évig,

talán tovább is – jól lesz. Aztán nincs semmi esély. Örülnék, ha

jobb lenne a prognózis.

Nem szóltam Jase-nek, hogy beszéltem Malmsteinnel, ám a

következı hetekben láttam, hogy megkettızött erıvel dolgozott,

számolta a sikereit az idıvel és a halandósággal, nem a világ,

hanem önnön halandóságával szemben.

A kilövések gyakorisága, a költségeirıl nem is beszélve, egyre

nıtt. A magvak utolsó kilövésére (valójában ez volt az egyetlen,

amely valódi magvakat vitt) márciusban került sor, két évvel

azután, hogy Jase, Diane meg én tucatnyi rakétát láttunk

felszállni Floridából az akkor még kopár bolygóra.

A Pörgés segítséget nyújtott nekünk a hosszú ecopoiesis-hez.

Most azonban, amikor bonyolult növények magvait lıttük fel,

az idızítésnek döntı fontossága volt. Ha túlságosan sokáig

várunk, a Mars kicsúszhat a kezünkbıl: egymillió év elteltével

egy ehetı növényfaj annyira elvadulhat, hogy már nem is

emlékeztet ısi formájára, ehetetlenné, sıt mérgezıvé válhat.

Ez azt jelentette, hogy az ellenırzı mőholdakat pusztán

hetekkel a magvak serege után kellett fellınünk, és az

embereket szállító NEH hajókat, ha az eredmények biztatónak

mutatkoztak, közvetlenül utánuk.

Diane ismét késı éjjel telefonált az után, hogy az ellenırzı

mőholdakat fellıttük. (Az adatcsomagjaik órákon belül

visszaérkeztek, de még útban voltak a JPL és Pasadena felé,

hogy elemezzék ıket.) Levert volt a hangja, és amikor

kérdeztem, bevallotta, hogy legalább júniusig nem lesz

munkája. Simonnal bajban voltak a lakbér-tartozásuk miatt.

E.D.-tıl nem kérhetett pénzt, és Carollal nem lehetett beszélni.

Próbált bátorságot győjteni, hogy beszéljen Jase-zel, de nem

szívesen viselte volna el a megaláztatást.

– Mennyi pénzrıl lenne szó, Diane?

– Tyler, én nem azért…

– Tudom. Nem kértél. Én ajánlom fel.

– Nos… ebben a hónapban, már ötszáz dollár is sokat

segítene.

– A csıszerelı vagyona, gondolom, elapadt.

– Elfogyott a vagyona. Családi pénz volna még, de a családja

nem beszél Simonnal.

– Nem fog rajtakapni, ha küldök neked egy csekket?

– Nem tetszene neki. Arra gondoltam, majd azt mondom

neki, rábukkantam valami régi biztosításra, és beváltottam.

Valami ilyesmit. Olyasfajta hazugságot, amelyik nem számít

bőnnek. Remélem.

– Még a Collier Street-i címetek él? – Ahová minden évben

küldtem egy-egy udvariasan semleges karácsonyi üdvözlılapot,

és ahonnan egyet kaptam is, egy mesterségesen létrehozott

havas tájról Simon és Diane Townsend, Isten áldásával!

aláírással.

– Igen – mondta, aztán: – Köszönöm, Tyler. Nagyon

köszönöm. Tudod, ez hihetetlenül megalázó.

– Sokan élnek most nehéz idıket.

– De neked jól megy?

– Igen, nekem jól megy.

Hat csekket küldtem neki, mindegyiket a hó tizenötödik

napjára dátumozva, félévi lakbérre, bár magam sem tudtam, ez

megerısíti-e a barátságunkat, vagy megmérgezi inkább. Vagy

hogy ez egyáltalán számít-e.

A megfigyelési adatok egy, a Földnél még mindig szárazabb

világot mutattak, de már tavak csillogtak rajta, akár a türkiz

berakás egy réztálon; a bolygót szelíden gomolygó felhızet fogta

körül, viharok zúdítottak esıket ısi tőzhányók széljárta

hegyoldalaira, és olyan zöld folyómedreket és iszapos

folyódeltákat tápláltak, akár a kertvárosok pázsitja.

A hatalmas gyorsítórakétákat feltöltötték üzemanyaggal, és a

világ kilövıállomásain és kozmodromjain majdnem nyolcszáz

emberi lény mászott fel az állványzatokra, hogy bezárkózzanak

az alig szekrény mérető kabinokba, és szembenézzenek

biztosnak

egyáltalán

nem

mondható

jövıjükkel.

A

gyorsítórakéták

csúcsán

lévı

NEH-bárkákban

(az

asztronautákon kívül) helyet kaptak birka, marha, ló, disznó és

kecske embriók is és olyan acélkeltetık, amelyekkel,

szerencsés esetben, világra lehetett ıket segíteni; méhek és

más hasznos rovarok lárvái; tízezer növény magvai; tucatnyi

másfajta biológiai rakomány, amelyek vagy túlélik az utazás és

az újjászületés nehézségeit, vagy nem; az alapvetı emberi

tudás sőrített archívumai mind digitális formában (az

elolvasásukhoz szükséges eszközökkel együtt), mind sőrőn

nyomtatott formában; egyszerő lakóhelyek darabjai és a

hozzájuk való készletek, napenergia-generátorok, üvegházak,

víztisztítók

és

alapvetı

kórházi

felszerelések.

A

legszerencsésebb forgatókönyv szerint mindezek az emberi

expedíciós jármővek nagyjából ugyanabban az idıben fognak

megérkezni az egyenlítı környéki síkságokra, legfeljebb néhány

éves eltéréssel, ami attól függ, mikor és hogyan jutnak át a

Pörgés-hártyán.

A

legrosszabb

esetben,

ha

viszonylag

sértetlenül érkezik oda, egyetlen hajó legénysége is képes

fenntartani magát az akklimatizáció végéig.

Ismét a Napközeli elıadótermébe mentem, mindazokkal

együtt, akik nem mentek a partra, hogy személyesen legyenek

jelen. Elöl ültem Jason mellett, és a nyakunkat nyújtogatva

lestük a NASA videóközvetítését, a látványos hosszú snittet a

vízen elhelyezett kilövıállásokról, a hatalmas sín-hidakkal

összekötött acélszigeteket és a tíz óriás Prometheus rakétát

(akkor nevezték el ıket „Prométheusznak, amikor még a Boeing

és a Lockheed-Martin gyártotta ıket; az oroszok, a kínaiak és

az EU ugyanezt a mintát használta, csak más színőre festette,

és másként hívta a jármőveket), amint fürödtek a reflektorok

fényében, és az Atlanti-óceán kékjébıl úgy meredtek fel, akár a

fehérre meszelt kerítéslécek. Sok áldozatot hoztunk ezért a

percért:

adóban

és

anyagiakban,

tengerpartokban

és

korallzátonyokban, karrierekben és életekben. (A Canaveral

közelében a vízen álló állványzatok lábainál vésett tábla

hirdette annak a tizenöt munkásnak a nevét, akik életüket

vesztették szerelés közben.) Jason vadul dobogott a lábával a

visszaszámlálás utolsó percében, és bennem felmerült, nem

tünetrıl van-e szó nála, de amikor elkapta a tekintetemet, a

fülemhez hajolt.

– Csak ideges vagyok. Te nem?

Akadtak már problémák. Világszerte nyolcvan ilyen óriás

gyorsítórakétát szereltek össze és készítettek fel a mai

szinkronizált kilövésre. Csakhogy új tervezéső jószágok voltak,

nem tökéletesen kipróbáltak. Négyet technikai gondok miatt

töröltek a sorból. Háromnál éppen leállt a visszaszámlálás – a

kilövéseknek egyszerre kellett volna történniük világszerte – a

szokásos

okok

miatt:

kockázatos

üzemanyag

csövek,

programozási hibák. Ez elkerülhetetlen volt, és számoltak is

vele a tervezésnél, mégis baljós jelnek látszott.

Olyan sok mindennek kellett megtörténnie olyan gyorsan.

Amit ezúttal átültetni szándékoztunk, az nem biológia volt,

hanem emberi történelem, és az emberi történelem, ahogyan

Jase mondta korábban, tőzként égett az evolúció lassú

parázslásához viszonyítva. (Amikor jóval fiatalabbak voltunk, a

Pörgés után, de még mielıtt elhagyta volna a Nagy Házat, Jase

egy egyszerő trükkel mutatta be ezt az elgondolást. „Nyújtsd ki

a két karodat”, mondta ilyenkor, „egyenesen oldalra”, és

amikor az ember a megfelelı kereszt alakban állt már,

folytatta, „A bal mutatóujjadtól a jobb mutatóujjadig egyenesen

a szíveden keresztül, ez a Föld története. És tudod-e, mi az

emberiség története? Az emberiség története a köröm a jobb

mutatóujjadon. Még csak nem is az egész köröm. Csak a kis

fehér része. Amit le szoktál vágni, ha túlságosan hosszú. Az a

tőz felfedezése és az írás felfedezése és Galilei és Newton és a

holdra szállás és 9/11 és a múlt hét és a ma reggel. Az

evolúcióhoz képest újszülöttek vagyunk. A geológiához képest

alig létezünk.”)

Aztán a NASA hang bejelentette, „Tőz”, és Jason a fogai közt

szívta be a levegıt, és félrefordította a fejét, amint a tíz

gyorsítórakétából

kilenc,

az

Empire

State

Buildingnél

magasabb, robbanó folyadékkal teli üreges csövekbıl a

gravitáció és a tehetetlenség minden logikája ellenére ég felé

indultak a lövedékek, üzemanyag tonnáit égetve el, hogy

elérjék a magasság elsı néhány centiméterét, és párává

változtatva a tengervizet, hogy elfojtsák a hangkatasztrófát,

amely másként darabokra rázná szét ıket. Aztán mintha

gızbıl és füstbıl építettek volna maguknak lajtorját, és azon

haladtak volna felfelé, immár megmutatkozott a sebességük,

lángnyelvek csaptak ki az általuk alkotott, gomolygó felhıkbıl.

És máris fenn voltak, és eltőntek, ahogyan minden sikeres

kilövésnél: szélsebesen és élénken, mint az álom, fenn voltak,

és eltőntek.

Az utolsó gyorsítórakéta egy hibás szenzor miatt késlekedett,

de tíz perccel késıbb felszállt az is. Majdnem ezer évvel a többi

után fog a Marsra érkezni, de a tervezésnél ezt is számításba

vették, és lehet, hogy még jó is lesz, a földi technológia újabb

injekciója, jóval az után, hogy az eredeti telepesek papírkönyvei

és digitális olvasói már porrá lettek.

* * *

Pár perccel késıbb a videóközvetítés francia Guyanára

kapcsolt, a régi és jócskán kibıvített Centre National d'Études

Spatiales-ra Kourou-ban, ahol az Aerospatiale gyár egyik óriás

gyorsítórakétája vagy harmincméternyit emelkedett, aztán

elveszítette lendületét, és gomba alakú lángnyelvek között

visszazuhant.

Tizenkét ember halt meg, tíz a NEH-bárkában, kettı a

földön, de ez volt az egész kilövés-sorozat egyetlen nyilvánvaló

tragédiája, amely mindent összevetve szerencsésnek tetszett.

De ez még nem a gyakorlat vége volt. Éjfélre – és számomra ez

volt a földi idı és a Pörgés-idı közti groteszk eltérés

legvilágosabb mutatója – az emberi civilizáció a Marson vagy

teljes kudarcot vallott, vagy immár százezer esztendeje

fejlıdött.

Nagyjából ennyi az idıbeli különbség a Homo sapiens és a

tegnap délután született új faj kialakulása között.

Megtörtént, amíg a Napközelibıl hazahajtottam bérelt

házamba. Teljes mértékben lehetséges volt, hogy marsbeli

dinasztiák emelkedtek fel, és buktak el, amíg arra vártam,

hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson. Azokra az életekre

gondoltam – azokra a teljesen valóságos emberi életekre,

amelyek mindegyike egy percnél kevesebb idıbe volt zárva az

én órám szerint –, és kicsit beleszédültem. Pörgés-szédülés.

Vagy valami mélyebb.

Féltucatnyi megfigyelı mőholdat lıttek ki azon az éjszakán,

hogy emberi élet nyomait kutassák a Marson. Az adatok

ejtıernyıvel érkeztek le a Földre, és még reggel elıtt

begyőjtötték ıket.

Láttam az eredményeket, mielıtt nyilvánosságra hozták volna

ıket.

Ez a Prometheus kilövések után egy teljes héttel történt.

Jason 10:30-ra jelentkezett be a klinikára, de az ı feladata volt

a hírek bejelentése is. Nem mondta le az idıpontot, de egyórás

késéssel érkezett, borítékkal a kezében, szemlátomást olyasmit

akart velem megbeszélni, aminek nem volt köze az egészségi

állapotához. Bekísértem az egyik vizsgálóba.

– Nem tudom, mit mondjak a sajtónak – mondta. – Most

jövök egy konferenciáról az ESA igazgatójával meg egy csomó

kínai bürokratával. Próbáljuk megfogalmazni az államfık közös

nyilatkozatát, de mihelyt az oroszok elfogadnak egy mondatot,

a kínaiak megvétózzák, és fordítva.

– Nyilatkozatot mirıl, Jase?

– A mőholdak adatairól.

– Vannak már eredmények? – Valójában máris túllépték a

tervezett várakozási idıt. A JPL általában gyorsabban

közzétette a fényképeit. De amit Jason mondott, abból úgy

sejtettem, valaki ült az adatokon. Ami azt jelentette, nem azt

kapták, amit vártak. Talán rossz hírek érkeztek.

– Nézd! – mondta Jason.

Kinyitotta a borítékot, és két teleszkóppal készített, egymásra

tett fényképet húzott elı. Mindkettı a Marsról készült a Föld

körül keringı mőholdról, a Prometheus kilövések után.

Az elsı képtıl elállt az ember szívverése. Nem volt annyira

részletes, mint amelyiket bekeretezve kitettem a váróm falára,

mert ez a kép nem akkor készült, amikor a bolygó pályáján a

legközelebb járt a Földhöz; a tisztasága a modern képalkotó

technikát dicsérte. Felületesen szemlélve, nemigen különbözött

a bekeretezett képtıl: elegendı zöldet láttam ahhoz, hogy

tudjam, az átplántált ökológia érintetlen és aktív volt.

– Nézd meg jobban! – mondta Jason.

Végighúzta az ujját egy folyóval átszelt alföld kanyargós

vonalán. Zöld foltokat láttam éles, egyenes határvonalakkal.

Minél jobban néztem, annál többet.

– Mezıgazdaság – mondta Jase.

Elakadt a lélegzetem, és belegondoltam, hogy mit jelent ez.

Immár két lakott bolygó van a Naprendszerben, gondoltam.

Nem feltételezés alapján, de valóban. Ezek olyan helyek voltak,

ahol emberek éltek, emberek éltek a Marson.

Jobban szemügyre akartam venni. De Jase visszatette a

képet a borítékba, és megmutatta az alatta lévıt.

– A második kép – mondta – huszonnégy órával késıbb

készült.

– Nem értem.

– Ugyanazzal a fényképezıgéppel, ugyanarról a mőholdról.

Vannak párhuzamos képeink is, hogy igazolják az eredményt.

Hibának véltük a képalkotó rendszerben, amíg össze nem

tömörítettük a kontrasztot annyira, hogy lássunk némi

csillagfényt.

De a fényképen nem volt semmi. Néhány csillag, kiterjedt,

korong alakú semmivel a közepén.

– Mi ez?

– Pörgés-hártya – mondta Jason. – Kívülrıl nézve. Most már

a Mars körül is van.