Wilson Robert Charles-Pörgés Németh Gábor

ROBERT CHARLES WILSON

PÖRGÉS

A fordítás alapjául szolgáló kiadás

Robert Charles Wilson:

Spin

A Tom Doherty Associates Book, 2005

Fordította:

Gálvölgyi Judit

Sorozatszerkesztı:

Burger István

Irodalmi szerkesztı:

Németh Attila

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 963 87357 2 0

Felelıs kiadó: Svelta Zsóka

Tördelı: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: Keskeny és társai Nyomdaipari Kft.

Felelıs vezetı: Keskeny Árpád

KR. U. 4 X 109

MINDENKI zuhan, és elıbb-utóbb mind megérkezünk

valahová.

Mi egy koloniál stílusú szálló harmadik emeletén vettünk ki

szobát, Padangban, ahol egy ideig nem figyelhettek fel ránk.

Éjszakánként kilencszáz euróért visszavonultságot vásárol-

tunk, meg egy erkélyt, kilátással az Indiai-óceánra. Kellemes

idıben – és abból nem volt hiány az utóbbi néhány napban –

láttuk az Átjáró hozzánk közelebb esı darabját: egy felhıszínő

függıleges vonalat, amely a látóhatártól emelkedett felfelé,

majd, még egyre emelkedve, eltőnt a kéklı párában. Bármilyen

impozáns is, az egész szerkezetnek csupán töredéke volt

látható Szumátra nyugati partjáról. Az Átjáró túlsó lába a

Carpenter-gerinc tenger alatti csúcsaiig nyúlt le több mint ezer

kilométernyi távolban, úgy ívelve át a Mentawai-árkot, akár egy

pocsolyába dobott jegygyőrő, ami az élére állva állapodott meg.

Szárazföldön az India keleti partján lévı Bombaytól a nyugati

parton elhelyezkedı Madrasig ért volna. Vagy durván New

Yorktól Chicagóig.

Diane a délután nagyobb részét az erkélyen töltötte, ott

izzadt a kifakult, csíkos napernyı alatt. Izgatta a látvány, én

pedig örömmel és megkönnyebbüléssel vettem tudomásul,

hogy a történtek után még mindig képes örömét lelni benne.

Jómagam napnyugtakor csatlakoztam hozzá. A napnyugta

jelentette a legjobb idıszakot. A part közelében Teluk Bayur

kikötıje felé tartó teherhajó fények gyöngysorává változott a víz

feketeségében, amint erıfeszítés nélkül siklott elıre. Az Átjáró

közelebbi lába úgy világított, mint holmi vörösen izzó, az eget a

földhöz rögzítı szög. Néztük, amint bolygónk árnyéka egyre

magasabbra

kúszott

oszlopon,

miközben

város

elsötétedett.

Olyan technológia volt ez, amely a híres idézet szerint „nem

különböztethetı meg a varázslattól”. Ha nem varázslat, akkor

ugyan mi tette volna lehetıvé, hogy a levegı meg a víz

megszakítás nélkül áramoljon a Bengáli-öbölbıl az Indiai-

óceánba, ám a felszínen haladó jármővet jóval különösebb

kikötıkbe vigye? A mérnöki tudomány miféle csodája engedte

meg, hogy a több ezer kilométeres sugarú szerkezet megtartsa

önnön súlyát? Mibıl készült, és hogyan tette, amit tett?

Talán csak Jason Lawton tudott volna válaszolni ezekre a

kérdésekre. De Jason nem volt velünk.

Diane elnyúlt a nyugágyban, sárga napozóruháját és

komikusan széles karimájú szalmakalapját a növekvı sötétség

az árnyak geometriai ábráivá változtatta. A bıre tiszta volt,

sima, nem barna. Szeme elbővölıen ejtette rabul az utolsó

fényeket, de a tekintete még mindig óvatosan csillogott – ez

nem változott.

Felpillantott rám.

– Egész nap nem voltál képes nyugton maradni.

– Arra gondoltam, írnék valamit – mondtam. – Mielıtt

elkezdıdik. Amolyan emlékiratszerőséget.

– Félsz, hogy elveszítesz valamit? De hát ez ésszerőtlen,

Tyler. Az emlékezeted nem törlıdik ki.

Nem, nem törlıdik ki; de lehetséges, hogy elmosódik,

fellazul, súlypontjai áthelyezıdnek. A szer többi mellékhatása

ideiglenes és elviselhetı volt, ám az emlékezet elvesztésének

eshetısége rémületbe ejtett.

– Különben is – mondta –, az esélyeid kedvezıek. Éppolyan

jól tudod, mint bárki más. Kockázat van… de az csupán

kockázat, ráadásul nem is nagy.

Az ı esetében, ha megtörtént, talán áldás is volt.

– Mégis – mondtam. – Jobban érezném magam, ha leírnék

egyet s mást.

– Ha nem akarod most, nem muszáj. Te tudod, mikor állsz

készen.

– Akarom. – Legalábbis ezt mondtam magamnak.

– Akkor ma este kell elkezdeni.

– Tudom. De a következı hetekben…

– Nemigen kívánsz majd írni.

– Hacsak nem tudok majd uralkodni magamon. – A

grafománia volt az egyik kevésbé ijesztı mellékhatás.

– Meglátjuk, mit gondolsz majd, ha elfog a hányinger. –

Vigasztalón mosolygott rám. – Úgy sejtem, mindannyiunknak

van valamije, amitıl fél megválni.

Nyugtalanító megjegyzés volt ez, ilyesmire gondolni sem

akartam.

– Nézd – mondtam –, talán hozzá is kezdhetnénk.

A levegınek trópusi illata volt, de belekeveredett a három

emelettel lejjebb lévı úszómedence klórszaga is. Padang

ekkoriban

jelentıs

nemzetközi

kikötı

volt

már,

tele

külföldiekkel: indiaiakkal, Fülöp-szigetekiekkel, koreaiakkal,

de akadt néhány kóbor amerikai is, mint Diane meg én,

akiknek nem tellett luxus-tranzitra, és nem tartották ıket

érdemesnek

ENSZ

által

finanszírozott

áttelepülési

programra. Eleven, ám gyakorta törvénytelen város volt ez,

kivált amióta az új reformázik kerültek hatalomra Jakartában.

Ám a szálloda biztonságot adott, és a csillagok teljes

szétszórt dicsıségükben ragyogtak. Az Átjáró csúcsa volt most

a legfényesebb dolog az égbolton, ez a finom, ezüstös U-bető

(Ultrarövid Ugrás), amelyet fejjel lefelé írt oda holmi diszlexiás

Isten. Fogtam Diane kezét, úgy néztük, amint elhalványult.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte.

– Amikor utoljára láttam a régi csillagképeket. – Szőz,

Oroszlán, Nyilas: a csillagászati lexikon immár lábjegyzet

csupán a történelemkönyvekben.

– Úgyis másként festenének innen, nem igaz? A déli

féltekérıl.

Bizonyára, gondoltam.

Aztán az éjszaka teljes sötétjében visszamentünk a

szobánkba. Felgyújtottam a villanyt, Diane pedig becsukta a

spalettát, és elıszedte az injekciós tőt meg az ampullát,

amelyek használatára megtanítottam. Megtöltötte a steril tőt,

majd a homlokát ráncolva kinyomott belıle egy buborékot.

Profinak látszott, de remegett a keze.

Levettem az ingem, és végigfeküdtem az ágyon.

– Tyler…

Most ı bizonytalanodott el.

– Ne félj! – mondtam. – Tudom, mibe mászom bele. És már

tucatnyi alkalommal átbeszéltük.

Bólintott, és lemosta a vénám környékét alkohollal. A

jobbjában tartotta a tőt, hegyével felfelé. A benne lévı

csekélyke folyadék olyan ártalmatlannak látszott, mint a víz.

– Régen volt – mondta.

– Micsoda?

– Amikor akkor felnéztünk a csillagokra.

– Örülök, hogy nem felejtetted el.

– Persze, hogy nem felejtettem el. Most szorítsd ökölbe a

kezed!

A fájdalom jelentéktelen volt. Legalábbis kezdetben.

A NAGY HÁZ

JÓMAGAM tizenkét éves voltam, az ikrek tizenhármak azon az

éjszakán, amikor a csillagok eltőntek az égrıl.

Október volt, néhány héttel Mindenszentek elıtt, és

hármunkat leparancsoltak a Lawton ház alagsorába – mi a

Nagy Háznak hívtuk – a csak felnıtteknek rendezett társasági

esemény idejére.

Az alagsorban tartózkodás egyáltalán nem számított

büntetésnek. Diane-nek és Jasonnek sem, akik önszántukból

is sok idıt töltöttek ott; nekem pedig semmiképpen. Az ikrek

apja szigorú határt szabott a ház felnıtt és gyerek zónái között,

csakhogy odalenn volt egy pompás játékterünk, filmjeink

lemezeken, még biliárdasztalunk is… viszont nem volt felnıtt

felügyelet, eltekintve a rendszeres beszállítók egyikétıl,

bizonyos Mrs. Trualltól, aki óránként lejött, hogy ne kelljen

szendvicseket készítenie, és beszámoljon a buli állásáról (A

Hewlett-Packard

egyik

embere

lebukott

Post

egyik

újságírójának a nejével. A dolgozószobában ül egy részeg

szenátor.) Amiben Jason szerint hiányt szenvedtünk, az csak a

csend volt (a fenti tánczene olyan hangosan hallatszott le, mint

valami ogre szívdobogása), és az égbolt látványa.

Csend és kilátás: Jase a rá jellemzı módon kijelentette, hogy

szüksége van mindkettıre.

Diane és Jason mindössze pár percnyi eltéréssel születtek,

de nyilvánvalóan nem egypetéjő ikrek voltak; csak a mamájuk

hívta ıket ikreknek. Jason mindig mondogatta, hogy olyan

„kétpólusú sperma termékei, amelyek ellentétes töltéső

petesejteket termékenyítettek meg”. Diane, akinek az IQ-ja

majdnem olyan imponáló volt, amilyen Jasoné, ám rövidebb

pórázon tartotta a szókincsét, úgy fogalmazott, hogy ık ketten

„egymástól különbözı foglyok, akik ugyanabból a cellából

szöktek meg”.

Én áhítatos tisztelettel néztem fel mindkettıjükre.

A tizenhárom éves Jason nemcsak ijesztıen okos volt, de

testileg is edzett – nem különösebben izmos, de élénk, és

sikeres az atlétikában. Már akkor is majdnem 183 centiméter

magas volt, sovány, kamaszodó képét féloldalas és ıszinte

mosoly varázsolta megnyerıvé. A haja akkoriban szıke

drótként övezte a fejét.

Diane jó 12 centiméterrel alacsonyabb volt, a fivéréhez

képest valamivel teltebb és barnább. A bıre tiszta, eltekintve a

szemét keretezı, a tekintetének különös bájt kölcsönzı

szeplıktıl: a mosómedve-maszkom, mondogatta rá. Amit a

leginkább kedveltem Diane-ben – és immár olyan kort értem el,

amikor ezeknek a részleteknek jelentkezett alig értett, de

tagadhatatlan jelentısége –, az a mosolya volt. Ritkán, ám

akkor látványosan mosolygott. Szentül hitte, hogy túlságosan

kiállnak a fogai (tévedett), és rászokott arra, hogy nevetéskor

eltakarja a száját. Szerettem megnevettetni, de titkon a

mosolyára ácsingóztam.

Az elızı héten Jasonnek méregdrága csillagászati látcsövet

ajándékozott az apja. İ egész este babrált vele, szemügyre

vette a tévé fölötti bekeretezett utazási plakátot, mintha csak

Washington külvárosából kémlelné Cancunt, végül felállt, és

kijelentette:

– Ki kell mennünk, hogy megnézzük az égboltot.

– Nem – vágta rá nyomban Diane. – Hideg van kinn.

– De tiszta az idı. Ezen a héten ez az elsı tiszta éjszaka. És

csak hővös van.

– Reggel jeges volt a pázsit.

– Deres – vágott vissza Jason.

– Elmúlt éjfél.

– Péntek van.

– Nem lenne szabad elhagynunk az alagsort.

– Nem szabad zavarnunk a bulit. Arról senki sem szólt, hogy

kimenni sem szabad. Senki nem fog látni minket, ha a

lebukástól félsz.

– Nem a lebukástól félek.

– Hát akkor mitıl?

– Hogy hallgatnom kell a hablatyolásodat, miközben lefagy a

lábam.

Jason hozzám fordult.

– És te, Tyler? Nem akarod látni az eget?

Az ikrek gyakran kértek fel vitáikban döntıbírónak, ami

igencsak kínos volt számomra. Ha Jasonnek adtam igazat, az

elhidegíthette tılem Diane-t; de ha túlságosan gyakran álltam

volna Diane pártjára, akkor az úgy lett volna értelmezhetı,

mintha… nos, nagyon is nyilvánvaló.

– Nem is tudom, Jase – mondtam –, odakinn eléggé hővös…

Diane szabadított ki szorult helyzetembıl. A vállamra tette a

kezét.

– Mindegy – mondta. – Egy kis friss levegı mindig jobb, azt

hiszem, mint hallgatni Jason nyavalygását.

Így hát az alagsor elıszobájában felvettük a dzsekinket, és

kimentünk a hátsó ajtón.

A Nagy Ház nem volt annyira grandiózus, mint azt az

általunk neki adott beceneve sugallta, mégis nagyobb az

átlagosnál ezen a magas jövedelmő környéken, és jóval

nagyobb telken állt. Jókora, dimbes-dombos, gondozott pázsit

húzódott mögötte a szabadon növekvı fenyısorig és az enyhén

szennyezett patakig. Jason a ház és az erdıcske között félúton

állt meg csillagokat nézni.

Október hónapja kellemes volt az elızı napig, amikor is

hidegfront

törte

meg

vénasszonyok

nyarát.

Diane

látványosan fonta maga köré a karját, és vacogott, de csak

azért, hogy bosszantsa Jasont. Az éjszakai levegı csupán hős

volt, nem kellemetlen. Az égbolt kristálytiszta, a fő pedig

meglehetısen száraz, bár reggelre újra beköszönthetett a fagy.

Se hold, se felhı. A Nagy Ház ki volt világítva, akár egy gızhajó

a Mississippin, és tüzes, sárga fényt vetett a gyepre, de

tapasztalatból tudtuk, hogy ilyen éjszakákon, ha az ember egy

fa árnyékába áll, olyannyira eltőnik, mintha fekete lyukba

hullt volna.

Jason a hátán feküdt, és látcsövével a csillagos eget vette

célba.

Én törökülésben ültem Diane-nel szemben, és néztem, amint

a dzsekije zsebébıl elıvett egy, valószínőleg a mamájától lopott

cigarettát. (Carol Lawton, aki kardiológus és állítólagos

dohányzásról leszokott ember volt, titokban több csomag

cigarettát tartott az öltözıasztala, az íróasztala és egy

konyhaszekrény fiókjában. Anyám mesélte.) Diane a szájába

tette a cigarettát, és egy áttetszı, piros öngyújtóval rágyújtott –

egy pillanatra ez a láng volt a legfényesebb –, és kifújta a

füstöt, amely sebesen beleveszett a sötétbe.

Észrevette, hogy figyelem.

– Kérsz egy slukkot?

– Tizenkét éves – mondta Jason. – Éppen elegendı

problémája van. Nincs szüksége tüdırákra.

– Persze – mondtam. Most már becsületbeli ügy volt.

Diane somolyogva nyújtotta oda a cigarettát. Vonakodva

szippantottam,

és

sikerült

nem

megfulladnom.

Diane

visszavette a cigarettát.

– Ne vidd túlzásba!

– Tyler – mondta Jason –, tudsz valamit a csillagokról?

Nyeltem egy kis hideg, tiszta levegıt.

– Hát persze.

– Nem olyasmire gondolok, amiket azokban a papírkötéses

könyvekben olvastál. Megtudsz nevezni valamilyen csillagot?

Elpirultam, de bíztam benne, hogy a sötétben nem látszik.

– Arcturus – mondtam. – Alfa Centauri. Szíriusz. A

sarkcsillag…

– És melyikük – kérdezte Jason – a klingonok hazája?

– Ne szemétkedj! – mondta Diane.

Az ikrek mindketten koraéretten intelligensek voltak. Magam

sem számítottam ostobának, de ık más kategóriába tartoztak,

ezt mindannyian tudtuk. İk a kivételes gyerekek iskolájába

jártak; engem a busz az állami iskolába vitt. Ez is a köztünk

lévı nyilvánvaló különbségek egyike volt. İk a Nagy Házban

éltek, én anyámmal egy, a birtok keleti végében álló

bungalóban; az ı szüleik fényes pályát futottak be, anyám

takarított náluk. Sikerült azonban ezeket a különbségeket úgy

kezelnünk, hogy nem csináltunk belılük nagy ügyet.

– Oké – mondta Jason –, meg tudod mutatni a Sarkcsillagot?

Az északi sarkcsillag. Régebben olvastam a rabszolgaságról

meg a polgárháborúról. A szökött rabszolgáknak volt egy dala:

Amikor a nap visszatér, és rikolt az elsı fogolymadár,

Azt keresse tekinteted, ahol oly csillagos a láthatár.

Mert szabadság felé mutat az a sőrő csillagtelér,

Indulj hát bátran arra el, amit mutat a Göncölszekér.

,,Amikor a nap visszatér” azt jelentette, hogy a téli

napforduló

után.

fogolymadarak

délen

teleltek.

Göncölszekér pedig a sarkcsillag, azaz észak és a szabadság

felé mutatott: meg is találtam, és reménykedve mutattam

arrafelé.

– Látod? – mondta Diane Jasonnek úgy, mintha

bizonyítottam volna egy érvet egy olyan vitában, amelyrıl nem

tájékoztattak.

– Nem rossz – mondta kegyesen Jason. – Tudod, mi az az

üstökös?

– Igen.

– Akarsz látni egyet?

Lefeküdtem Jason mellé, még mindig éreztem a számban –

és már bántam is – Diane cigarettájának utóízét. Jason

megmutatta, hogyan könyököljek a földre, aztán a kezembe

adta a látcsövet, hogy magam állítgassam, amíg a csillagokból

elmosódott oválisok, majd tőszúrások lettek, jóval több, mint

amennyit szabad szemmel láttam. Addig forogtam, amíg

megtaláltam, de legalábbis azt hittem, hogy megtaláltam a

pontot, amelyre Jason mutatott: parányi foszforeszkáló

csomócskát a könyörtelenül fekete égen.

– Az üstökös… – kezdte Jason.

– Tudom. Az üstökös amolyan poros hógolyószerőség, amely

a Nap felé zuhan.

– Így is fogalmazhatunk – mondta gúnyosan. – Tudod-e,

honnan jönnek az üstökösök, Tyler? A külsı naprendszerbıl…

abból a Nap körüli jeges győrőbıl, amely a Plútó pályájától a

legközelebbi csillagig tartó távolság feléig ér. Ahol hidegebb

van, mintsem el tudnád képzelni.

Bólintottam, kissé idegesen. Éppen elegendı science fictiont

olvastam ahhoz, hogy felfogjam az éjszakai égbolt puszta,

kimondhatatlan nagyságát. Olyasmi volt ez, amire néha

szerettem gondolni, bár – az éjszaka rossz pillanataiban,

amikor a ház néma volt – kissé ijesztı is tudott lenni.

– Diane? – mondta Jason. – Bele akarsz nézni?

– Muszáj?

– Nem, dehogy. Ha jobban tetszik, csak üldögélj ott, füstöld a

tüdıdet, és beszélj badarságokat!

– Seggfej. – Diane elnyomta a cigarettát a főben, és nyújtotta

a kezét. Odaadtam neki a látcsövet.

– Csak óvatosan. – Jase szerelmes volt a látcsövébe, amelyen

még érzıdött a selyempapír meg a hungarocell csomagolás

szaga.

Diane beállította a fókuszt, és felnézett. Egy darabig

hallgatott. Aztán megszólalt.

– Tudod, mit látok, amikor ezzel a vacakkal nézem a

csillagokat?

– Mit?

– Ugyanazokat a vén csillagokat.

– Használd a képzeletedet. – Jason igazán bosszús volt.

– Ha használhatom a képzeletemet, mi szükségem látcsıre?

– Úgy értem, gondolkodj el azon, amit látsz.

– Ó – mondta Diane. Aztán: – Ó. Ó! Jason, látom…

– Mit?

– Azt hiszem… igen… Istent! És hosszú, fehér szakálla van!

És egy táblát tart a magasba. Azon pedig az áll, hogy… JASON

HÜLYE!

– Nagyon vicces. Add vissza, ha nem tudod, hogyan kell

használni.

Nyújtotta a kezét; Diane nem vett róla tudomást. Egyenes

derékkal ült, és a távcsövet a Nagy Ház ablakaira irányította.

Késı délután óta tartott a buli. Anyám azt mondta nekem,

hogy Lawtonék partijai „költséges bikaviadalok nagyvállalatok

fejesei” számára, de minthogy kifinomult érzéke volt a

túlzáshoz, ezt egy-két hajszálnyival finomabban kellett érteni.

A vendégek többsége, állította Jason, repülıgép és őripari

potentát vagy politikus volt. Nem a régi washingtoni gárdából

valók, hanem jómódú újoncok nyugati gyökerekkel és hadiipari

kapcsolatokkal. E.D. Lawton, Jason és Diane apja minden

három-négy hónapban rendezett ilyen összejöveteleket.

– A szokásos – mondta Diane a látcsı iker lencséi mögül.

– Elsı emelet, tánc és ivászat. Pillanatnyilag inkább ivászat,

mint tánc. De úgy néz ki, a konyha bezárt. A beszállítók

készülnek elmenni. A dolgozószoba függönye behúzva, E.D. a

könyvtárban pár pasassal. Hő! Az egyik szivarozik.

– Ez nem valami meggyızı a te szádból – mondta Jason. –

Marlboro kisasszony.

Diane továbbsorolta a látható ablakokat, miközben Jason

odaloholt mellém.

– Megmutatod neki a mindenséget – súgta –, ı meg inkább

egy esti mulatság vendégeit kémleli.

Erre nem tudtam mit mondani. Ahogyan oly sok minden,

amit Jason mondott, ez is szellemesebben és okosabban

hangzott, mint bármi, amivel elı tudtam volna hozakodni.

– A hálószobám – mondta Diane. – Üres, hála Istennek.

Jason hálószobája, üres, kivéve a Penthouse egyik számát a

matrac alatt…

– Jó látcsı, de nem ennyire jó.

– Carol és E.D. hálószobája, üres; a vendég hálószoba… –

Nos?

De Diane nem mondott semmit. Egy pillanatig mozdulatlanul

ült a szeme elıtt a látcsıvel.

– Diane? – mondtam.

Még pár pillanatig mozdulatlan volt. Aztán megborzongott,

megfordult, és a látcsövet odalökte – dobta – Jason-nek, aki

tiltakozott, de nem értette meg, hogy Diane valami

nyugtalanítót látott. Éppen meg akartam kérdezni Diane-t, jól

van-e…

Amikor eltőntek a csillagok.

Nem nagy ügy volt.

Ezt gyakran mondogatják az emberek, akik látták, amikor

megtörtént. Nem nagy ügy volt. Tényleg, és ezt szemtanúként

mondom: én az égboltot néztem, amíg Diane és Jason

veszekedtek. Nem volt semmi, csak egy pillanatnyi különös

felvillanás, amely otthagyta a csillagok zölden foszforeszkáló

utóképének lenyomatát a szememben. Pislogtam.

– Mi volt ez? Villámlás? – kérdezte Jason.

Diane semmit sem szólt.

– Jason – mondtam, még mindig pislogva.

– Mi az? Diane, Istenemre esküszöm, ha eltörted az egyik

lencsét…

– Fogd be! – mondta Diane.

– Hagyjátok abba! – mondtam. – Nézzétek! Mi történt a

csillagokkal?

Mindketten az ég felé fordították a fejüket.

Hármunk közül csak Diane volt kész elhinni, hogy a csillagok

valóban „kialudtak” – kihunytak, mint gyertya a szélben. Az

lehetetlen, makacskodott Jason: azoknak a csillagoknak a

fénye ötven vagy száz vagy százmillió fényévet tett meg a

forrásától függıen; csak nem szőntek meg ragyogni valamiféle

végtelenül kifinomult sorozatban, amelyet úgy terveztek, hogy

úgy tőnjön a földlakóknak, mintha egyszerre történt volna.

Különben, mutattam rá, a Nap is egy csillag, és az még mindig

ragyog, legalábbis a bolygó másik oldalán – vagy nem?

Dehogy nem. És ha nem ragyogna, mondta Jason, reggelre

mindannyian halálra fagynánk.

Így hát a logika szerint a csillagok még mindig ragyogtak,

csak mi nem láthattuk ıket. Nem tőntek el, hanem eltakarta

ıket valami, mint a napfogyatkozáskor. Igen, az égbolt

egyszeriben ébenfekete lett, de ez rejtély volt, nem katasztrófa.

Ám Jason kommentárjának egy másik aspektusa befészkelte

magát a képzeletembe. Mi van, ha a Nap tényleg eltőnt?

Elképzeltem a hószitálást az örök sötétségben, és aztán,

gyanítottam, maga a levegı is másfajta hóvá fagy, amíg minden

emberi civilizációt be nem borít az anyag, amelyet belélegzünk.

Ezért jobb, határozottan jobb volt azt hinni, hogy a csillagokat

„eltakarja” valami. De mi?

– Nos, nyilvánvalóan valami nagy. Valami gyors. Te láttad,

ahogy történt, Tyler. Egyszerre történt, vagy mintha mozgott

volna valami az égen?

Elmondtam,

hogy

úgy

festett,

mintha

csillagok

felragyogtak, aztán kihunytak volna, egyszerre az összes.

– Basszák meg az ostoba csillagok! – mondta Diane.

(Megdöbbentem: Diane általában nem használta a basszák

meg kifejezést, bár Jase meg én meglehetısen szabadon éltünk

vele, amióta az életkorunk elérte a kétjegyő számokat. Sok

minden megváltozott azon a nyáron.)

Jason hallotta a testvére hangjában az idegességet.

– Nem hinném, hogy bármitıl is félni kellene – mondta, bár ı

is nyilvánvalóan nyugtalan volt.

Diane csak morgott.

– Fázom – mondta.

Így hát úgy döntöttünk, visszamegyünk a Nagy Házba, és

megnézzük, eljutott-e már a hír a CNN-hez vagy a CNBC-hez.

Amint átvágtunk a pázsiton, az égbolt félelmetes volt, teljesen

fekete, súlytalan, de nehéz, sötétebb, mint amilyen eget valaha

is láttam életemben.

– Meg kell mondanunk E.D.-nek – mondta Jason.

– Te mondd meg neki – mondta Diane.

Jase és Diane a keresztnevükön szólították a szüleiket, mert

Carol úgy hitte, progresszív családot vezet. A valóság ennél

bonyolultabb volt. Carol engedékeny volt, de nem túlzottan

avatkozott az ikrek életébe, miközben E.D. módszeresen

örököst nevelt magának. Ez az örökös természetesen Jason

volt. Jason imádta az apját. Diane félt tıle.

Én pedig okosabb voltam, semhogy a felnıtt zónában

mutatkozzam egy Lawton társasági esemény ittas vége felé;

Így Diane-nel egy ajtó mögötti demilitarizált zónában

tipródtunk, amíg Jason megkereste az apját a szomszédos

szobában. Nem hallottuk a beszélgetés részleteit, de E.D.

hangjának tónusát nem lehetett eltéveszteni – bosszús volt,

türelmetlen és ingerlékeny. Jason vörös képpel, majdnem sírva

jött vissza az alagsorba, én pedig elnézést kértem, és a hátsó

ajtó felé indultam.

Diane az elıszobában ért utol. Megfogta a csuklómat, mintha

össze akarna kapcsolni kettınket.

– Tyler – mondta –, ugye elıjön, ugye? A Nap, reggel. Tudom,

hogy ostoba kérdés. De ugye fel fog kelni a Nap?

Teljesen kétségbe volt esve. Mondani akartam valami hetykét

– mind meghalunk, ha nem –, de Diane aggodalma bennem is

kétségeket ébresztett. Pontosan mit is láttunk, és az mit

jelentett? Jason nyilvánvalóan nem tudta meggyızni az apját,

hogy valami fontos történt az éjszakai égen, így talán hiába

riogattuk magunkat. De mi van, ha valóban vége a világnak, és

csak mi hárman tudjuk?

– Nem lesz semmi baj – mondtam.

Vékony hajszálak közül nézett rám.

– Úgy gondolod?

Mosolyogni próbáltam.

– Kilencven százalék.

– De fennmaradsz reggelig, igaz?

– Talán. Valószínőleg. – Tudtam, hogy nincs kedvem

lefeküdni.

– Felhívhatlak késıbb?

– Persze.

– Valószínőleg nem fogok aludni. És – tudom, hogy hülyén

hangzik – ha mégis, felhívsz, ha felkel a Nap?

Megígértem.

– Ígéred?

– Ígérem. – Teljesen feldobott, hogy megkért rá.

Anyámmal egy takaros, deszkaburkolatú bungalóban éltünk a

Lawton birtok keleti végében. Egy fenyıkorláttal körülvett

rózsakert ölelte körül az elülsı lépcsıt – a rózsák még ısszel is

szépen virágoztak, de a hideg utóbbi fuvallataitól elhervadtak.

Ezen a holdtalan, felhıtlen, csillagtalan éjszakán a tornác

lámpája világítótoronyként vonzott.

Csendesen beléptem. Anyám már régen visszavonult a

hálószobájába. Az apró nappaliban tökéletes volt a rend, kivéve

egy üres poharat a tálalóasztalkán: anyám hetente öt napig

vízivó volt, ám a hétvégeken magához vett egy kis whiskyt.

Mindig azt mondta, csak két bőne van, és egy ital szombat este

az egyik. (Egyszer, amikor megkérdeztem, mi a másik, hosszan

nézett rám, és azt mondta, „Az apád”. Nem erıltettem a témát.)

Elnyúltam az üres pamlagon egy könyvvel, és olvastam, amíg

nem telefonált Diane, nem egészen egy órával késıbb.

– Bekapcsoltad a tévét? – ezzel kezdte.

– Kellett volna?

– Ne fáradj. Nincs semmi.

– De hiszen tudod, hogy hajnali kettı van.

– Nem, úgy értem, egyáltalán semmi. Reklámok vannak meg

helyi kábeladások, de semmi más. Mit jelent ez, Tyler?

Azt jelentette, hogy az összes Föld körüli pályán lévı mőhold

eltőnt a csillagokkal együtt. A Telecom, az idıjárási mőholdak,

katonai mőholdak, a GPS-rendszer: egy szempillantás alatt

megszőnt minden. De errıl semmit sem tudtam, és

semmiképpen nem tudtam volna elmagyarázni Diane-nek.

– Jelenthet bármit.

– Kissé ijesztı.

– Valószínőleg nincs miért aggódni.

– Remélem. Örülök, hogy még ébren vagy.

Egy óra múlva újabb hírekkel hívott fel. Az internet sem

mőködik, mondta. A helyi tévé törölt reggeli repülıjáratokról

kezdett beszámolni Reaganból és a helyi repülıterekrıl,

figyelmeztette az embereket, hogy érdeklıdjenek telefonon.

– De lökhajtásos gépek repültek egész éjjel. – Láttam a

futófényeiket a hálószoba ablakából, hamis, sebesen mozgó

csillagokat. – Nyilván katonai gépek. Talán valami terrorista

cselekmény.

– Jason a szobájában van egy rádióval. Bostoni és New York-

állomásokat

sikerült

fognia.

Azt

mondja

katonai

tevékenységrıl és repülıterek lezárásáról beszélnek, de

terrorizmusról semmit – és a csillagokról sem.

– Valakinek észre kellett vennie.

– Ha észrevették, akkor sem említik. Talán parancsot kaptak

rá. A napkeltét sem említették.

– Miért említették volna? A Napnak fel kell kelnie, mondjuk,

egy óra múlva? Ami azt jelenti, hogy már felkelıben is van az

óceán fölött. Az atlanti parton túl. A hajóknak látniuk kell.

Nemsokára mi is meglátjuk.

– Remélem. – A hangjában együtt volt félelem és bosszúság. –

Remélem, igazad van.

– Meglátod.

– Szeretem a hangodat, Tyler. Mondtam már? Nagyon

megnyugtató a hangod.

Még ha marhaságot mondtam is.

Ám a bók nagyobb hatással volt rám, de nem akartam, hogy

Diane megtudja. Csak azután gondolkodtam el rajta, miután

letette. Többször végiggondoltam azért a melegségért, amellyel

eltöltött. És azon is, hogy mit jelenthetett. Diane egy évvel

idısebb és háromszor kifinomultabb volt nálam – hát miért

éreztem hirtelen úgy, hogy nekem kell ıt megvédenem, miért

szerettem

volna,

olyan

közel

lett

volna,

hogy

megérinthettem volna az arcát, és megígérhettem volna, hogy

minden rendben lesz? Olyan sürgetı és majdnem annyira

nyugtalanító volt ez a rejtély, mint az, amelyik az égen történt.

Újra hívott tíz perccel öt elıtt, amikor akaratom ellenére már

majdnem elszenderedtem, teljesen felöltözve. Kimarkoltam az

ingem zsebébıl a telefont.

– Halló.

– Csak én vagyok. Még mindig sötét van, Tyler. Kinéztem az

ablakon. Igen. Sötét. Aztán az éjjeliszekrényen álló órára

pillantottam.

– Még nincs napkelte, Diane.

– Aludtál?

– Nem.

– De igen. Mázlista. Még mindig sötét van. És hideg.

Megnéztem a konyhaablakon kívüli hımérıt. Mínusz 1,6 fok.

Ilyen hidegnek kell lennie?

– Tegnap reggel ugyanilyen hideg volt. Más is ébren van

nálatok?

– Jason bezárkózott a szobájába a rádiójával. A, huh,

szüleim, huh, gondolom a bulit alusszák ki. A mamád ébren

van?

– Ilyen korán nem. Hétvégén nem. – Ideges pillantást

vetettem az ablakra. Ebben az idıpontban már kellett volna

valami fénynek lennie az égen. Már a nappali fény árnyéka is

megnyugtató lett volna.

– Nem ébresztetted fel?

– Mit tehetett volna, Diane? Visszahozhatta volna a

csillagokat?

– Nem hiszem. – Elhallgatott. – Tyler – mondta.

– Itt vagyok.

– Mi az elsı, amire emlékszel?

– Hogy érted – ma?

– Nem. Az elsı, amire emlékszel az életedbıl. Tudom, hogy

buta kérdés, de azt hiszem, jobban leszek, ha öt percig valami

másról beszélgetünk, nem az égboltról.

– Az elsı, amire emlékszem? – Belegondoltam. – Az még L.A.-

ben volt, mielıtt keletre költöztünk. – Amikor apám még élt, és

még

E.D.

Lawtonnál

dolgozott

elsı

cégüknél

Sacramentóban. – Volt az a lakásunk a nagy, fehér

függönyökkel a hálószobában. Az elsı, amire valóban

emlékszem, hogy azokat a függönyöket néztem, ahogy fújta

ıket a szél. Napfényes nap volt, az ablak nyitva, és fújt a szél. –

Az emlékkép váratlanul éles volt, mint egy távolodó part utolsó

képe. – És te?

Diane is egy sacramentói pillanatra emlékezett, bár az

egészen más volt. E.D. körülvitte a két gyereket a gyáron,

Jasont már akkor is leendı örököseként. Diane-t lázba hozták

a hatalmas, perforált padlógerendák, a ház nagyságú mikro-

vékony alumínium tekercsek, az állandó zaj. Minden olyan

nagy volt, hogy félig-meddig arra számított, hogy mesebeli

óriást talál a falakhoz láncolva az apja foglyaként.

Nem jó emlék volt. Azt mondta, úgy érezte akkor, ıt

kihagyták az egészbıl, szinte elveszettnek, elhagyatottnak

érezte magát a gyár hatalmas és ijesztı gépezetében.

Egy darabig errıl beszélgettünk. Aztán Diane azt mondta:

– Ellenırizzük az eget.

Kinéztem az ablakon. Annyi fény áradt szét a nyugati

láthatáron, hogy a feketét tintakékre változtatta.

Nem akartam megvallani, mekkora megkönnyebbülést

éreztem.

– Azt hiszem, igazad volt – mondta egyszeriben derőlátón. –

Mégis felkel a Nap.

Persze nem az igazi Nap volt. Csaló Nap volt, ügyes

hamisítvány. De akkor ezt még nem tudtuk.

FELNİTTÉ VÁLÁS FORRÓ VÍZBEN

A NÁLAM fiatalabbak többször kérdezték: miért nem estél

pánikba? Miért nem esett pánikba senki? Miért nem volt

fosztogatás, zendülés? Miért nyugodott bele a nemzedéketek,

miért csúsztatok bele a Pörgésbe egyetlen hangosabb zokszó

nélkül?

Néha azt mondom, De szörnyő dolgok történtek.

Néha azt mondom, De nem értettük. És ugyan mit tehettünk

volna ellene?

És néha a béka parabolát idézem. Dobj egy békát forró vízbe,

és kiugrik. Dobj egy békát egy fazék kellemesen meleg vízbe,

fokozatosan szítsd a tüzet, és a béka megdöglik, mielıtt eljutna

az agyáig, hogy baj van.

A csillagok eltőnése nem volt sem lassú, sem kifinomult, de

a legtöbbünk számára nem volt azon nyomban katasztrofális

sem. Ha az ember csillagász vagy védelmi stratéga volt, ha a

telekommunikációban vagy a repülıgép és őriparban dolgozott,

akkor a Pörgés elsı napjait nyomorúságos rettegésben töltötte.

De aki buszt vezetett, vagy hamburgert árult, az többé-kevésbé

meleg vízben érezhette magát.

A média „az októberi eseménynek” nevezte (a „Pörgés”

elnevezés csak néhány évvel késıbb jött), és az elsı és a

leginkább nyilvánvaló hatása a sokmilliárd dolláros orbitális

mőhold ipar teljes tönkremenetele volt. A mőholdak elvesztése

egyben a legtöbb relével továbbított vagy közvetlenül mőholdas

közvetítéső televízió elvesztését jelentette; a hosszú távú

telefonrendszerek

megbízhatatlanná,

GPS-lokátorok

használhatatlanná váltak; felszámolta a Világhálót, a legra-

fináltabb modern haditechnikát elavulttá tette, korlátozta a

globális felderítést és megfigyelést, és a helyi meteorológusokat

arra kényszerítette, hogy az Egyesült Államok térképére

rajzoljanak

izobárokat,

ahelyett,

hogy

meteorológiai

mőholdak képeit mutatnák. A Nemzetközi Őrállomással való

többszöri

kapcsolat-felvételi

kísérletek

eredménytelennek

bizonyultak. A Canaveralról (és Bajkonurból és Kourou-ról)

tervezett

kereskedelmi

mőhold

fellövések

idıpontját

meghatározatlan idıre elhalasztották.

Hosszú távon mindez igencsak rosszat jelentett a GE

Americonnak, az AT&T-nek, a COMSAT-nak és a Hughes

Communicationsnek, többek között.

És sok szörnyőség is történt annak az éjszakának a

következményeképpen, bár a média kimaradásai a legtöbbjét

homályba borították. A hírek suttogva terjedtek, inkább óceán

alatti száloptikai kábeleken átpréselve, semmint az orbitális

őrbıl

visszapattanva:

majdnem

egy

hétbe

telt,

amíg

megtudtuk, hogy egy nukleáris robbanófejjel ellátott pakisztáni

Hatf V rakéta, amelyet tévedésbıl vagy téves számítások

alapján lıttek ki az Esemény elsı, mindenkit megzavaró

perceiben, letért a pályájáról, és eltörölt a Föld színérıl egy

mezıgazdasági völgyet a Hindukusban. Ez volt ez elsı, háborús

körülmények között robbantott nukleáris eszköz 1945 óta, és

az esemény bármennyire tragikus volt is, a telekommunikáció

elvesztése okozta globális paranoiában szerencsénk volt, hogy

csupán egyszer történt meg. Egyes jelentések szerint kis híján

elvesztettük Teheránt, Tel Avivot és Phenjant.

A napkeltétıl megnyugodva, délig aludtam. Amikor felkeltem,

és felöltöztem, anyámat a nappaliban találtam, még a kockás

köntösében, a televízió képernyıjét bámulta komoran. Amikor

megkérdeztem, reggelizett-e, azt felelte, nem. Így hát ebédet

készítettem mindkettınknek.

Azon az ıszön töltötte be a negyvenötödik évét. Ha arra

kértek volna, hogy egyetlen szóval írjam ıt le, azt mondtam

volna, „megbízható”. Ritkán haragudott, és életemben csak

egyszer láttam sírni, amikor becsöngettek a rendırök (ez még

Sacramentóban történt), és közölték vele, hogy apám meghalt a

80-as úton Vacaville közelében, hazafelé tartva egy üzleti útról.

Anyám, azt hiszem, ügyelt rá, hogy nekem csak ezt az oldalát

mutassa. De voltak más oldalai is. Volt egy portré a nappaliban

lévı könyvespolcon, évekkel a születésem elıtt készült, egy

olyan elegáns, szépséges, gátlástalanul a lencsébe nézı nırıl,

hogy megdöbbentem, amikor közölte velem, hogy az a kép róla

készült.

Szemlátomást nem tetszett neki, amit a tévében hallott. Egy

helyi adó szünet nélkül mondta a híreket, rövidhullámon és

amatır rádiósoktól beszerzett anyagokat ismételt, valamint a

szövetségi

kormány

ködös

maradjon-nyugodt-mindenki

felhívását.

– Tyler – intett nekem, hogy üljek le –, ezt nehéz

megmagyarázni. Valami történt a múlt éjjel…

– Tudom – mondtam. – Hallottam róla, mielıtt lefeküdtem.

– Tudtál errıl? És nem ébresztettél fel?

– Nem tudtam, hogy…

De anyám bosszúsága éppen olyan gyorsan elmúlt, ahogyan

jött.

– Nem – mondta –, semmi baj, Ty. Azt hiszem, semmit sem

mulasztottam el azzal, hogy aludtam. Fura… de úgy érzem,

mintha még mindig aludnék.

– Csak a csillagok – mondtam hülyén.

– A csillagok meg a Hold – javított ki. – Nem hallottál a

Holdról? Az egész világon senki sem látja a csillagokat, és senki

sem látja a Holdat.

Természetesen a Hold volt a megoldás kulcsa.

Üldögéltem egy ideig anyámmal, aztán ott hagytam még

mindig a tévét bámulni („Sötétedés elıtt itthon légy”, mondta,

és komolyan is gondolta), és átsétáltam a Nagy Házba.

Bekopogtam a hátsó ajtón, amelyet a szakácsnı meg a nappali

szobalány használt, bár Lawtonék gondosan ügyeltek rá, hogy

soha ne nevezzék „cseléd bejárónak”. Ezen az ajtón át járt be

hétköznaponként anyám is, hogy vezesse a Lawton család

háztartását.

Mrs. Lawton, az ikrek anyja engedett be, üres tekintettel

meredt rám, intett, hogy menjek fel. Diane még aludt,

szobájának zárva volt az ajtaja. Jason egyáltalán nem aludt, és

szemlátomást nem is állt szándékában. A szobájában találtam,

ahol rövidhullámú rádióadásokra vadászott.

Jason szobája olyan kincsek Aladdin-barlangja volt,

amelyekre vágytam, de amelyek birtoklásáról mindörökre

lemondtam: számítógép ultragyors ISP kapcsolódással meg egy

a szüleitıl megörökölt televízió, kétszer akkora képernyıvel,

mint amilyen a mi házunk nappaliját díszítette. Ha nem

hallotta volna, közöltem vele a hírt.

– Eltőnt a Hold – mondtam.

– Érdekes, igaz? – Jase felállt, nyújtózott, beletúrt fésületlen

hajába. Elızı este óta nem öltözött át. Ez rá nem jellemzı

szórakozottság volt. Bár Jason igazoltan zseni volt, sosem

viselkedett úgy a jelenlétemben – ezt úgy értem, hogy sosem

viselkedett úgy, ahogyan a zsenik a filmekben; nem kancsított,

nem dadogott, nem írt algebraképleteket a falra. Ma azonban

határozottan szórakozottnak látszott.

– A Hold természetesen nem tőnt el – hogy is tőnhetett volna

el? A rádió szerint az atlanti parton változatlan árapályt

mérnek. A Hold tehát a helyén van. És ha a Hold a helyén van,

akkor ez áll a csillagokra is.

– Akkor miért nem látjuk ıket?

Bosszús pillantást vetett rám.

– Honnan tudjam? Csak annyit mondok, hogy ez legalábbis

részben optikai jelenség.

– Nézz ki az ablakon, Jase. Süt a nap. Miféle optikai illúzió

engedi át a napfényt, de rejti el a csillagokat és a Holdat?

– Megint csak, honnan tudjam? De ez lenne az alternatíva,

Tyler? Valaki zsákba dugta a Holdat meg a csillagokat, és

elszaladt velük?

Nem, gondoltam. A Föld volt zsákba dugva, olyan okból,

amelyet még Jason sem volt képes kitalálni.

– Ez azért jó megjegyzés – mondta –, a napról. Nem optikai

korlát, hanem optikai filter. Érdekes…

– Szóval ki tette oda?

– Honnan tudnám? – bosszúsan csóválta a fejét. –

Túlságosan sokra következtetsz. Ki mondta, hogy bárki is

odatette? Lehet egy egymillió évente egyszer elıforduló

természetes

jelenség

is,

mint

mágneses

pólusok

megfordulása. Nagy ugrás feltételezni, hogy valamiféle

uralkodó értelem áll mögötte.

– De igaz is lehet.

– Igaz lehet sok minden.

Éppen elegendı szelíd csipkelıdésben volt részem ahhoz,

hogy ne mondjam ki az „idegenek” szót. Ám természetesen ez

jutott elıször az eszembe. Nekem is és sok más embernek. És

még Jasonnek is el kellett ismernie, hogy a beavatkozó földön

kívüliek gondolata az utóbbi huszonnégy órában sokszorosan

hihetıbbé vált.

– De akkor is – mondtam –, az ember kénytelen

elgondolkodni, miért teszik.

– Csak két elképzelhetı oka lehet. Hogy elrejtsenek valamit

elılünk. Vagy hogy elrejtsenek minket valami elıl.

– Apád mit gondol?

– Nem kérdeztem. Egész nap telefonál. Feltehetıleg annak

érdekében, hogy minél elıbb túladjon a GTE részvényein. – Ez

vicc volt, és nem tudtam, mit jelent, de ez volt számomra

egyben az elsı célzás is arra, hogy a Föld körüli mőholdas

pályák elvesztése mit jelent a repülıgép és őripar számára

általában, és kifejezetten a Lawton családnak. – Múlt éjjel nem

aludtam – ismerte be Jason. – Féltem, hogy elszalasztok

valamit. Néha irigylem a testvéremet. Tudod, ébresszen fel

valaki, ha valaki rájött.

Dühbe gurultam, amiért ennyire semmibe vette Diane-t.

– İ sem aludt – mondtam.

– Igazán? Te meg honnan tudod?

Csapdába estem.

– Beszéltünk egy kicsit telefonon…

– Felhívott?

– Aha, hajnaltájban.

– Jézusom, Tyler, te pirulsz.

– Nem én.

– De igen.

Határozott kopogtatás mentett meg: E.D. Lawton is úgy

festett, mint aki nem aludt.

Jason apja ijesztı jelenség volt. Nagydarab, széles vállú,

akinek nehéz volt a kedvében járni, de könnyen lehetett

megharagítani; hétvégeken úgy söpört végig a házon, mint

valami viharfront, mennydörögve és villámokat szórva. Anyám

egyszer azt mondta: „E.D. nem az a fajta ember, akinek igazán

szeretnéd magadra vonni a figyelmét. Sosem értettem, miért

ment hozzá Carol.”

Nem kifejezetten a maga erejébıl lett sikeres üzletember – a

nagyapja, egy látványosan sikeres San Franciscó-i ügyvédi

iroda nyugalomba vonult alapítója finanszírozta E.D. elsı

vállalkozásait –, de jövedelmezı üzletet épített fel magának

magas légköri szerkezetek és levegınél könnyebb technológiák

forgalmazásából, méghozzá a nehezebb utat járva be, mert

komoly ipari kapcsolatai nem voltak, legalábbis kezdetben.

Komoran lépett be Jason szobájába. A szeme rám villant, de

már tovább is fordult.

– Sajnálom, Tyler, most haza kell menned. Meg kell

beszélnem pár dolgot Jasonnel.

Jason nem ellenkezett, én sem igen akartam maradni, így

hát magamra kaptam posztódzsekimet, és távoztam a hátsó

ajtón át. A délután további részét a pataknál töltöttem,

kavicsokkal kacsáztam, és néztem, hogyan halmozzák fel az

élelmet a mókusok télre.

A Nap, a Hold és a csillagok.

A rákövetkezı években a gyerekek úgy nıttek fel, hogy a

tulajdon szemükkel sosem látták a Holdat; a nálam öt-hat

évvel fiatalabbak úgy értek felnıtté, hogy a csillagokat csupán

filmekbıl és egyre kevésbé alkalmas klisékbıl ismerték.

Egyszer, amikor a harmincas éveimben jártam, lejátszottam

Antonio Carlos Jobin Corcovado címő dalát egy fiatal nınek –

„Csendes

éjszakák

csendes

csillagai”

–,

aki

ıszinte

kíváncsisággal kérdezte:

– A csillagok zajosak voltak?

De elvesztettünk valami finomabb dolgot is, mint néhány

fénypontot

égbolton.

Elvesztettük

megbízható

helyérzetünket. A Föld gömbölyő, a Hold forog a Föld körül, a

Föld forog a Nap körül: ennyi kozmológiát ismert és akart a

legtöbb ember, és nem hiszem, hogy százból egynél több

gondolt ilyesmire a középiskola befejezése után. De amikor ezt

ellopták tılük, meghökkentek.

A napról nem kaptunk hivatalos állásfoglalást az Októberi

Esemény utáni második hétig.

A nap látszólag megjósolható és örök szokása szerint

mozgott. Szokványos táblázata szerint kelt és nyugodott, az

egymást követı napok rövidültek; semmi nem utalt a nappal

kapcsolatban vészhelyzetre. A Földön sok minden, maga az élet

is a bolygó felszínét elérı napsugárzás természetétıl és

mennyiségétıl függ, és ebbıl a szempontból nem történt

változás. Mindaz, amit a napból szabad szemmel láttunk, azt

sugallta, hogy ugyanaz a sárga, G-osztálybeli csillag, amelyre

felnéztünk egész életünkben.

Amik hiányoztak azonban, azok a napfoltok, kilövellések,

napkitörések voltak.

A nap erıszakos, turbulens objektum. Bugyborékol, fortyog,

hatalmas energiák tombolnak benne; elektromos töltéső

részecskék olyan áramlatában füröszti a Naprendszert, amely

megölne minket, ha nem védene minket a Föld mágneses

mezeje. De az Októberi Esemény óta, jelentették be a

csillagászok, a napból a rezzenéstelenül egyforma és szeplıtlen

ragyogás geometriailag tökéletes gömbje lett. És híre jött, hogy

az északi fény, amely a mágneses mezınek és azoknak az

elektromos töltéső részecskéknek a kölcsönhatásából jött létre,

lekerült a mősorról, mint valami bukott darab a Broadway-n.

Az éjszakai égbolt további hiányossága: nincsenek hulló

csillagok. A Földre azelıtt évente több mint 36 millió

kilogramm őrpor hullott, amelynek a nagy többsége lángra

lobbant, amint belépett a Föld légkörébe. De már nem: az

Októberi Esemény elsı heteiben nem lépett be a légkörbe

észlelhetı meteorit, még a Brownlee részecskéknek nevezett

mikroszkopikus méretőek sem. Asztrofizikai értelemben tehát

fülsiketítı csönd volt.

Erre még Jason sem tudott magyarázatot adni.

A nap tehát nem a nap volt; de változatlanul sütött, akár

hamisítvány volt, akár nem, és ahogy múltak a napok, napok

rétegezıdtek napokra, az értetlenség elmélyült, de a fenyegetı

veszély érzése csökkent. (A víz nem forrt, csak meleg volt.)

No de milyen pompás beszédtéma volt minden. Nemcsak az

égi

rejtély,

hanem

közvetlen

következményei

is:

telekommunikáció összeomlása; hogy a külföldön dúló

háborúkat immár nem közvetítették és kommentálták

mőholdak segítségével; a GPS által irányított okos bombák

egyszeriben jóvátehetetlenül ostobává váltak; az üvegszálas

optika aranyláza. Washington nyomasztó rendszerességgel

bocsátott ki közleményeket: Nincs bizonyítékunk egyetlen

nemzet vagy szervezet ellenséges szándékáról sem és

Nemzedékünk

legkiválóbb

elméi

dolgoznak

azon,

hogy

megértsék, megmagyarázzák, és végül visszafordítsák ennek a

lepelnek az esetleges negatív hatásait, amely eltakarja elılünk

világmindenséget.

Megnyugtató

szósaláta

egy

olyan

adminisztrációtól, amely még mindig abban reménykedett,

hogy talál egy földi vagy másfajta ellenséget, amelyik képes

ilyet tenni. Csakhogy az ellenség makacsul megfoghatatlan

maradt.

emberek

bizonyos

„hipotetikus

irányító

intelligenciáról” kezdtek beszélni. Minthogy nem voltunk

képesek túllátni börtönünk falain, megpróbáltuk feltérképezni

a határait és a sarkait.

Jason az Eseményt követı hónapot jószerivel a szobájában

töltötte. Ez alatt az idı alatt nem beszéltem vele közvetlenül,

csak néha-néha láttam, amikor az ikreket felvette a Rice

akadémia busza. De Diane szinte minden este felhívott a

mobilomon,

általában tízkor vagy tizenegykor, amikor

mindketten azt remélhettük, hogy magunk vagyunk. Én pedig

nagyra becsültem a hívásait, olyan okból, amelyet nem egészen

akartam még magamnak sem bevallani.

– Jason komisz kedvében van – mondta az egyik este Diane.

– Azt mondja, ha nem tudjuk biztosan, hogy a nap-e a nap,

igazában nem tudunk semmit.

– Lehet, hogy igaza van.

– De Jase-nél ez szinte vallásos dolog. Mindig szerette a

térképeket – tudtad ezt, Tyler? Már egészen kicsi korában

megértette, mi a térkép lényege. Szerette tudni, hol van. Ez

értelmet ad a dolgoknak, szokta mondani. Istenem, de

szerettem hallgatni, amikor térképekrıl beszélt! Azt hiszem,

ezért van most úgy kiborulva, az átlagosnál jobban. Semmi

nincs ott, ahol lennie kellene. Elvesztette a térképét.

Természetesen már győltek az adatok. Még véget sem ért a

hét, amikor a katonaság már győjteni kezdte a lezuhant

mőholdak törmelékét – azok a mőholdak, amelyek stabil

orbitális pályán keringtek addig az októberi éjszakáig, hajnal

elıtt egytıl egyig visszazuhantak a Földre, és némelyik után

olyan törmelék maradt, amely nyugtalanító bizonyítékot

hordozott. De idıbe telt, amíg az információ eljutott még E.D.

Lawton kiváló kapcsolatokkal rendelkezı házába is.

A sötét éjszakák elsı tele klausztrofóbiás és különös volt.

Korán megjött a hó: nem laktunk messzebb Washington D.C.-

tıl a naponta bejáró dolgozóknál, de karácsonykor a táj inkább

Vermontra emlékeztetett. A hírek fenyegetık maradtak. Az

India és Pakisztán közti törékeny, sietısen összetákolt

békeszerzıdés ismét azzal fenyegetett, hogy újra fellángol a

háború; az ENSZ sugármentesítı programja a Hindukusban

újabb több tucat áldozatot követelt az eredetileg elpusztultakon

kívül. Észak-Afrikában felizzottak a helyi csatározások, amíg az

ipari hatalmak seregei visszavonultak, hogy átrendezzék

soraikat. Az olajárak az égbe szöktek. Otthon a főtést néhány

fokkal a kellemesnél hidegebbre állítottuk, amíg hosszabbodni

nem kezdtek a napok (amikor a nap visszatért, és rikoltozni

kezdtek az elsı fogolymadarak).

De becsületünkre legyen mondva, hogy az ismeretlen és meg

nem értett fenyegetések ellenére az emberiségnek sikerült nem

kirobbantania a világháborút. Átigazítottuk a dolgokat,

folytattuk az életünket, és tavasszal az emberek már „az új

normális állapotról” beszéltek. Mindenki tudta, hogy hosszú

távon talán nagy árat kell majd fizetnünk azért, ami a

bolygóval történt… no de hosszú távon, ahogy mondani szokás,

mindannyian meghalunk.

Láttam a változást anyámon. Az idı múlásától lehiggadt, és a

meleg idı, amikor végre beköszöntött, letörölte az arcáról a

feszültség egy részét. És láttam a változást Jasonön, aki elıjött

meditációs remeteségébıl. Diane ugyanakkor aggasztott, mert

egyáltalán nem volt hajlandó a csillagokról beszélni, és az

utóbbi idıben arról faggatott, hiszek-e Istenben – hiszem-e,

hogy Isten tehet arról, ami októberben történt.

Fogalmam sincs, válaszoltam neki. A családom nem

templomjáró. A téma ıszintén szólva kissé felidegesített.

Mi hárman azon a nyáron bicikliztünk utoljára a Fairway

Mallhoz.

Korábban százszor, ezerszer megtettük ezt az utat. Az ikrek

már kissé túlkorosak voltak a kiránduláshoz, de abban a hét

esztendıben, amikor mindnyájan a Nagy Házhoz tartozó

birtokon éltünk, szertartássá, a nyári szombat elkerülhetetlen

programpontjává vált. Esıs vagy túlságosan forró hétvégeken

kihagytuk, de amikor szép volt az idı, mintha láthatatlan kéz

vonzott volna minket a hosszú Lawton kocsifelhajtó végén lévı

találkozási pontunkig.

Ma a levegı gyengéd és szellıs volt, és a napfény mindent,

amihez csak ért mélységes, szerves melegséggel itatott át.

Mintha csak az éghajlat meg akart volna nyugtatni minket: a

természet világa köszöni szépen, jól van, majdnem tíz hónappal

az Esemény után… még akkor is, ha immár megmővelt bolygó

voltunk (ahogyan Jason gyakran nevezett minket), és nem a

kozmikus vadon egyik pontja.

Jason méregdrága mountain bike-on kerekezett, Diane

ugyanennek a valamivel olcsóbb, nıi változatán. Az én bringám

bizományiban vett járgány volt, anyám vásárolta. Nem

számított. Ami fontos volt, az a levegı fenyıillata meg a ránk

váró üres órák sora volt. Én éreztem, Diane is érezte, és azt

hiszem, Jason is, bár szórakozottnak és kissé bosszúsnak

látszott, amikor aznap reggel nyeregbe szálltunk. Ezt a

stressznek vagy (augusztus volt) a közelgı újabb tanévnek

tudtam be. Jason gyorsított képzésben vett részt az amúgy is

nagyon erıs Rice Akadémián. Az elızı évben matematika és

fizika kurzusokat végzett el viharsebesen – a két tárgyat már

taníthatta volna –, de a következı szemeszterre latinra

iratkozott be.

– Még csak nem is élı nyelv – mondta. – Ki a fene olvas

latinul, a klasszikafilológusokon kívül? Mintha FORTRAN-ul

tanulna az ember. Az összes fontos szöveget már régen

lefordították. Talán jobb emberré tesz, ha eredetiben olvasom

Cicerót? Cicerót, az ég szerelmére? A római köztársaság Alan

Dershowitzát?

Ezt

egyáltalán

nem

vettem

komolyan.

Ezeken

kirándulásokon az egyik kedvenc idıtöltésünk a panaszkodás

mővészetének gyakorlása volt. (Sejtelmem sem volt, ki az az

Alan Dershowitz; úgy sejtettem, az egyik srác lehet Jason

sulijában.)

Jason

hangulata

illékony

és

kiszámíthatatlan volt. Felállt a pedálra, és kissé megelızött

minket.

A sétányhoz vezetı út fákkal sőrőn borított telkek és ápolt,

beépített öntözırendszerrel ellátott kertek ölelte, pasztell házak

között vezetett, és a vízcseppek szivárványosan csillogtak a

reggeli fényben. Lehet, hogy a napfény hamis volt, ám mégis

színekre töredezett, amikor az aláhulló vízcseppeken hatolt át,

és mégis áldásnak éreztük, amikor kigurultunk az árnyat adó

tölgyek alól a szikrázóan fehér útra.

Tíz-tizenöt percnyi könnyő kerekezés a Bantam Hill Road

csúcsáig tornyosult még elıttünk – az utolsó akadály és

határjel útban a sétányig. A Bantam Hill Road meredek volt, de

a túloldalán gyönyörőségesen és hosszan lehetett legurulni a

sétány parkolójába. Jase már a felfelé vezetı út negyedénél

járt. Diane huncut pillantást vetett rám.

– Versenyezzünk – mondta.

bosszantó

volt.

ikreknek

júniusban

volt

születésnapja. Az enyém októberben. Minden nyáron tehát

nem egy, hanem két évvel voltak nálam idısebbek: az ikrek

már betöltötték a tizennégyet, ám én még mindig tizenkét éves

voltam négy idegesítı hónapon át. A különbség persze fizikai

elınyt is jelentett. Diane-nek tudnia kellett, hogy nem vehetem

fel vele a versenyt hegynek fölfelé, de máris elhajtott, én pedig

sóhajtottam, és próbáltam vén masinámmal utolérni. Nem volt

ez verseny. Diane felemelkedett maratott alumíniumból

készült, csillogó-villogó gépén, és mire az emelkedı tetejére ért,

jóval elıttem járt. Három, az úttestre krétával rajzolgató

kislány rebbent szét elıtte. Diane hátranézett rám, félig

biztatón, félig gúnyosan.

Az emelkedı valamit visszavett a lendületébıl, de ı ügyesen

sebességet váltott, és újra tekerni kezdett. Jason, immár a

csúcson, már megállt, és egyensúlyozott az egyik hosszú lábán,

kérdın nézve vissza. Igyekeztem, de félúton felfelé a dombra

vén bicajom inkább imbolygott, semhogy haladt volna, ezért

kénytelen voltam leszállni róla, és tolni felfelé.

Amikor végre felértem, Diane rám vigyorgott.

– Gyıztél – mondtam.

– Sajnálom, Tyler. Nem voltam tisztességes.

Zavartan vontam vállat.

Az út itt zsákutcában végzıdött, ahol karókkal és kötelekkel

kijelölték a lakótelkeket, de házak még nem épültek. A sétány

egy hosszú, homokos lanka alján húzódott nyugat felé. A

döngölt földút bozótoson vezetett át.

– Viszlát odalenn – mondta Diane, és újra elhajtott.

A bicajokat egy rácshoz láncoltuk, és beléptünk a sétány

üveges „fıhajójába”. A sétány megnyugtató környezet volt,

fıként azért, mert alig változott október óta. Bárhogy fújták a

riadót a lapok meg a televízió, a sétány áldott tagadásban élt.

Hogy valami félresiklott, arra csupán az utalt, hogy az

elektronikai üzletlánc boltjainak kirakataiban nem láthattunk

mőholdvevı „lavórokat”, és a könyvesboltok polcain ott

sorakoztak

októberrel

kapcsolatos

kötetek.

Jason

felhorkant, amikor meglátott egy fényes, kék-arany borítójú

könyvet, amely azt állította, hogy összefüggés van az Októberi

Esemény és a bibliai jóslatok között.

– Az a legegyszerőbb jóslat – mondta –, amelyik már

megtörtént eseményeket jósol meg.

Diane sértıdött pillantást vetett rá.

– Nem kell gúnyolódnod rajta, csak azért, mert te nem hiszel

benne.

– Valójában csupán a borítóján gúnyolódom, A könyvet még

nem olvastam.

– Talán el kéne olvasnod.

– Miért? Mit védelmezel itt?

– Nem védelmezek semmit. De lehet, hogy Istennek köze van

tavaly októberhez. Nem látszik annyira nevetségesnek.

– De igen – mondta Jason –, nevetségesnek látszik.

Diane az égre emelte a szemét, és faképnél hagyott minket,

magában sóhajtozva. Jason visszatette a kötetet a polcra.

Mondtam neki, hogy az emberek csak szeretnék megérteni,

mi történt, azért akadnak ilyen könyvek.

– Vagy az emberek csak szeretnének úgy tenni, mintha

értenék. Ezt nevezik „tagadásnak”. Szeretnél tudni valamit,

Tyler?

– Naná – mondtam.

– Titokban tartod? – Lehalkította a hangját, hogy még a pár

lépésnyire lévı Diane se hallja. – Még nem nyilvános.

Jasonnek az volt az egyik figyelemre méltó tulajdonsága,

hogy gyakran tudott valóban fontos dolgokat egy-két nappal az

elıtt, hogy bemondták volna az esti hírekbe. Ebbıl a

szempontból a Rice Akadémia csupán a nappali iskolája volt, a

való oktatását az apja irányította, és E.D. kezdettıl azt akarta,

hogy Jason tisztában legyen azzal, hogyan fonódik össze üzlet,

tudomány és technológia a politikai hatalommal. E.D. maga is

ezekkel manipulált. A telekommunikációs mőholdak elvesztése

hatalmas új civil és katonai piacot nyitott a nagy magasságban

egy helyben álló ballonok (úgynevezett ,,aerostatok”) számára,

amelyeket az ı cége gyártott. Egy eddig mellékszerepet játszó

technológia fıszereplıvé lépett elı, és E.D. meglovagolta a

hullám tetejét. És néha olyan titkokat osztott meg tizenöt éves

fiával, amelyeket valamelyik versenytársának nem mert volna

megsúgni.

E.D. természetesen nem tudta, hogy Jason ezeket a titkokat

néha megosztja velem. De én lelkiismereti kérdést csináltam a

megırzésükbıl. (Különben is, kinek mondtam volna el? Nem

voltak igazi barátaim. Olyan újgazdag környéken éltünk, ahol

az osztálykülönbségeket borotvaéles pontossággal határozták

meg: az egyedülálló, dolgozó anyák komolykodó, szorgalmas

fiai pedig itt nem tartoztak senkinél az elsık közé.)

Jason még halkabbra fogta a hangját.

– Ugye tudsz a három orosz őrhajósról? Akik Föld körüli

pályán voltak tavaly októberben?

És odavesztek, és valószínőleg meghaltak az Esemény

éjjelén. Bólintottam.

– Az egyikük él – mondta Jason. – Él, és Moszkvában van. Az

oroszok nem mondanak sokat. De az a hír járja, hogy a fickó

teljesen megırült.

Hitetlenkedve bámultam Jasonre, de ı nem mondott többet.

Tucatnyi évnek kellett eltelnie, amíg közzétették az igazságot,

amikor

végül

megtették

Pörgés

évek

európai

történelmének lábjegyzeteként), arra a napra gondoltam a

sétányon. A következı történt:

Három orosz őrhajós volt Föld körüli pályán az Októberi

Esemény éjszakáján, hazafelé tartva a halódó Nemzetközi

Őrállomáson elvégzett karbantartói munkából. Keleti standard

idı szerint valamivel éjfél után a parancsnok, bizonyos Leonyid

Glavin ezredes észlelte, hogy megszakadt a kapcsolatuk a földi

irányítással, és többszöri sikertelen kísérleteket végzett a

helyreállítására.

Bármilyen ijesztı volt is ez az őrhajósoknak, a helyzet

gyorsan rosszabbodott. Amikor a Szojuz a bolygó éjszakai

oldaláról átért a hajnalira, úgy tetszett, a bolygó helyén, amely

körül keringtek fénytelen, fekete gömb található.

Glavin ezredes idıvel pontosan így írta le: mint feketeséget,

hiányt, amely csak akkor látható, amikor eltakarja a napot,

mint állandó napfogyatkozást. A napkelte és a napnyugta

sebes orbitális váltakozása volt az egyetlen meggyızı vizuális

bizonyítéka annak, hogy a Föld még egyáltalán létezett. A

napfény hirtelen bukkant elı a korong árnyéka mögül, nem

tükrözıdött a lenti sötétségen, és éppoly hirtelen eltőnt,

amikor az őrkapszula belesiklott az éjszakába.

Az őrhajósok nem érthették, hogy mi történt, és rémületük

nyilván elképzelhetetlen volt.

Miután egy hétig keringtek az alattuk lévı üres sötétség

körül, az őrhajósok úgy határoztak, hogy inkább megkísérlik a

segítség

nélküli

leszállást,

mintsem,

hogy

őrben

maradjanak, vagy újra kikössenek az elhagyott Nemzetközi

Őrállomáson – hogy inkább haljanak meg a Földön vagy ott,

amivé a Föld lett, mint hogy elszigetelten éhezzenek. Ám földi

irányítás és látható földi terepjelek nélkül az utolsó ismert

pozíciójuk alapján végzett számításokra voltak kénytelenek

hagyatkozni. Ennek eredményeként a Szojuz kapszula

veszélyesen meredek szögben lépett be a Föld légkörébe, ijesztı

gyorsulásba kezdett, és leszállás közben elveszítette az egyik

kritikusan fontos ejtıernyıjét.

A kapszula keményen csapódott be a Ruhr-völgy egyik erdıs

hegyoldalába. A becsapódáskor Vaszilij Golubjov meghalt;

Valentyina Kirhov súlyos koponyasérülést szenvedett, és

néhány órán belül szintén meghalt. A kábult Glavin ezredesnek

törött csuklóval és néhány horzsolással sikerült elhagynia az

őrkapszulát, és idıvel rátalált egy német kutató-mentı csapat,

akik visszaadták ıt az orosz hatóságoknak.

Többszöri

elbeszélgetés

után

oroszok

arra

következtetésre

jutottak,

hogy

megrázkódtatások

következtében Glavin elvesztette az eszét. Az ezredes egyre azt

állította, hogy csapatával három héten át keringtek a Föld

körül, de ez nyilvánvalóan ırültség volt…

Mert a Szojuz kapszula, ahogyan az összes többi, ember kéz

alkotta, orbitális pályán lévı tárgy, amelyeket sikerült

összegyőjteni, magának az Októberi Eseménynek az éjjelén

zuhant vissza a Földre.

Megebédeltünk a sétány egyik büféjében, ahol Diane észrevett

három lányt a Rice-ról. Nagyobb lányok voltak, az én

szememben lehetetlenül kifinomultak, kékre vagy lilára festett

hajjal, drága, harang alakú csípıszoknyában, parányi

aranykereszttel fehér nyakukban. Diane befalta MexiTaco

palacsintáját, és átült az asztalukhoz, ahol négyesben

összedugták a fejüket, és nevetgéltek. A tányéromon lévı

burritó-tól és sült krumplitól egyszeriben elment az étvágyam.

Jason értékelte az arckifejezésemet.

– Tudod – mondta gyengéden –, ez elkerülhetetlen.

– Micsoda?

– Diane már nem a mi világunkban él. Te, én, Diane, a Nagy

Ház meg a Kis Ház, szombat a sétányon, vasárnap mozi.

Mindez jól ment, amíg kölykök voltunk. De már nem vagyunk

gyerekek.

Nem? Hát persze, hogy nem; de vajon végiggondoltam-e

igazán, hogy ez mit jelentett, vagy mit jelenthet?

– Diane már egy éve menstruál – tette hozzá Jason.

Elsápadtam. Ez több volt, mint amennyit tudnom kellett.

Mégis: irigy voltam, hogy Jason tudta ezt, én meg nem.

Diane nem beszélt nekem sem a menstruációjáról, sem a

barátnıirıl a Rice-on. Mindazok a bizalmas titkok, amelyeket

elárult nekem telefonon, jöttem rá egyszeriben, gyerekes

apróságok voltak, történetek Jasonrıl meg a szüleikrıl meg

hogy mi nem tetszett neki vacsoránál. De itt volt annak a

bizonyítéka, hogy Diane legalább annyit eltitkolt, mint

amennyit megosztott velem; ott ült az a Diane, akivel sosem

találkoztam vidáman a másik asztalnál.

– Haza kéne mennünk – mondtam Jasonnek.

Szánakozva nézett rám.

– Ha akarod. – Felállt.

– Szólsz Diane-nek, hogy elmegyünk?

– Azt hiszem, dolga akadt. Tennivalója.

– De haza kell jönnie velünk.

– Nem kell.

Megsértıdtem. Diane nem hagyhat minket faképnél. Különb

annál. Felálltam, és odaléptem Diane asztalához. İ meg a

három barátnıje teljes figyelmüket fordították rám. Egyenesen

Diane-re néztem, a többiekrıl nem vettem tudomást.

– Hazamegyünk – mondtam.

A három Rice-beli lány hangosan felnevetett, Diane csak

zavartan mosolygott.

– Oké, Ty. Nagyszerő. Késıbb találkozunk.

– De…

De micsoda? Már rám se nézett.

Amint otthagytam ıket, hallottam, hogy az egyik lány

megkérdezi, vajon én is „az öccse” vagyok-e. Nem, mondta

Diane. Csak egy ismerıs srác.

Jason idegesítıen együtt érzınek mutatkozott, és felajánlotta,

hogy hazafelé cseréljünk biciklit. Akkor nem igazán érdekelt a

bringája, de arra gondoltam, a cserével palástolhatom, hogy

mit érzek.

Így hát feltekertünk újra a Bantam Hill Road tetejére,

ahonnan a kövezet fekete szalagként nyúlt le a fák árnyékolta

utcákig. Az ebéd salaktéglaként ült meg a gyomromban.

Haboztam a zsákutca végén, felmértem az utca erıs lejtését.

– Próbálj lesiklani – mondta Jason. – Rajta. Próbáld ki az

érzést.

Vajon eltereli-e a figyelmemet a sebesség? Vagy bármi?

Győlöltem magamat, amiért hagytam hinni abban, hogy én

vagyok Diane világának a középpontja. Amikor valójában

csupán egy ismerıs srác voltam.

De valóban csodálatos jószág volt a Jasontıl kölcsön kapott

bicaj. Álltam a pedálon, hagytam, hogy dolgozzon a gravitáció.

A kerekek csikorogtak a poros kövezeten, de a láncok meg a

fogaskerekek selymesen, hangtalanul mőködtek, csupán a

csapágyak zümmögtek finoman. Süvített mellettem a szél,

ahogy felgyorsultam. İrülten és szabadon száguldottam el a

takarosan festett házak és az elıttük parkoló drága autók elıtt.

Amikor már eléggé lenn jártam, szorítani kezdtem a kéziféket,

csökkentve a lendületet, de valójában nem lassítva. Nem

akartam megállni. Sosem akartam megállni. Jó száguldás volt.

De az út vízszentes lett, hát végül fékeztem, oldalra dıltem,

és bal lábamat az aszfaltra tettem. Visszanéztem.

Jason még a Bantam Hill Road tetején volt, alatta az én

rozoga bringám, olyan messze, hogy úgy festett, mint a

magányos lovas valami régi vadnyugati filmben. Intettem neki.

Rajta volt a sor.

Jason azt a dombot felfelé és lefelé legalább ezerszer

végigbiciklizte már. De sohasem rozsdás, régi kerékpáron.

Jobban illett hozzá a járgány, mint hozzám. Hosszabb volt a

lába, nem törpült el a váz mellett. De addig sosem cseréltünk

bicajt, és ekkor eszembe jutottak a bringa összes betegségei és

sajátságai, meg hogy milyen bensıségesen ismerem, hogyan

tanultam meg, hogy nem szabad vele élesen jobbra fordulni,

mert a váz nem egészen tökéletes, hogyan kell kivédeni az

imbolygást, hogy a sebességváltója vicc csupán. Jason mindezt

nem tudta. A domb pedig veszélyes lehetett. Szólni akartam

neki, hogy jöjjön lassan, de ha kiabáltam volna, akkor se

hallott volna meg; túlságosan elıreszaladtam. Felhúzta a lábát

mint valami nagy, esetlen csecsemı. A bringa nehéz volt.

Beletelt pár másodpercbe, amíg felgyorsult, de tudtam, milyen

nehéz lesz lefékezni. Csupa tömeg volt, semmi kecsesség. A

kezem láthatatlan fékeket markolt.

Szerintem Jason nem tudta az út kétharmadáig, hogy

bajban van. Akkor pattant el a bicaj rozsdás lánca, akkor

csapta meg a bokáját. Már eléggé közel volt, hogy lássam,

amint összerándul, és felkiált. A kerékpár imbolyogni kezdett,

de Jasonnek csodával határos módon mégis sikerült

egyenesben tartania.

A láncdarab belegabalyodott a hátsó kerékbe, verte a

küllıket,

olyan

hangokat

hallatva,

mint

lerobbant

légkalapács. Két házzal odébb egy, a kertjében gyomláló

asszony befogta a fülét, és odanézett, hogy mi lehet az.

Ami elképesztı volt, hogy Jasonnek mennyi ideig sikerült

uralnia a gépet. Jase nem volt atléta, de otthon volt magas,

karcsú testében. Két lábát kinyújtva egyensúlyozott – a pedál

hasznavehetetlen volt –, és az elülsı kereket egyenesben

tartotta, miközben a hátsó akadozott és csúszkált. Jason

kitartott. Ami a legjobban megdöbbentett, hogy a teste nem

feszült meg, hanem ellazult, mintha valami nehéz, de

lebilincselı probléma megoldásán dolgozna, mintha teljes

magabiztossággal hinné, hogy elméje, teste és az alatta lévı

gép biztonságba viszik.

Elıször a gép vallott kudarcot. A veszélyesen csapkodó,

gépolajos láncdarab a kerék és a váz közé szorult. A már

meggyengült

kerék

lehetetlenül

eldeformálódott,

aztán

összehajolt, gumidarabokat és kiszabadult csapágygolyókat

szórva. Jason elengedte a bringát, és úgy repült a levegıben,

mint a magas ablakból kihajított próbababa. Elıször a lábfeje

ért földet, aztán a térde, a könyöke, a feje. Akkor állapodott

meg éppen, amikor a széttört bicaj elrepült mellette. A

csatornában kötött ki az út mellett, elülsı kereke még egyre

pörgött és kattogott. Eldobtam Jason gépét, és odarohantam

hozzá.

Átfordult a hátára, és egy pillanatig döbbenten nézett felfelé.

Inge, nadrágja elszakadt. A homloka és az orra brutálisan

lehorzsolódott, erısen vérzett. Bokáján feltépıdött a hús. A

szeme könnyezett a fájdalomtól.

– Tyler – mondta. – Huh, huh… elnézést a bringáért, öregem.

Nem akarok nagy ügyet csinálni ebbıl az incidensbıl, ám a

rákövetkezı esztendıkben mégis többször gondoltam rá –

Jason gépe és Jason teste, amint veszélyes gyorsulásban

összeforrnak, és Jason megingathatatlan hite, hogy jóra tudja

fordítani a dolgot, teljesen egyedül, ha eléggé keményen

próbálkozik, ha nem veszíti el az uralmát önmaga és a gép

fölött.

* * *

A reménytelenül összeroncsolt bringát otthagytuk az

árokban, és hazatoltam Jason remek gépét. İ mellettem

bicegett, minden porcikája fájt, de igyekezett nem mutatni, és

jobb kezével úgy fogta vérzı homlokát, mintha nagyon fájna a

feje, ami valószínőleg igaz is volt.

A Nagy Háznál Jason mindkét szülıje lejött elénk a

kocsifelhajtóra. E.D. Lawton, aki bizonyára a dolgozószobája

ablakából látott meg minket, dühösnek és rémültnek látszott,

szája komoran lefelé görbült, szemöldöke beárnyékolta éles

szemét. Mögötte Jason mamája tartózkodóbb volt, kevésbé

érdeklıdı, talán kissé ittas is, mert tántorogva lépett ki az

ajtón.

E.D.

megvizsgálta

Jase-t

–

aki

egyszeriben

sokkal

gyerekesebbnek és kevésbé magabiztosnak látszott –, aztán azt

mondta neki, szaladjon be, és mosakodjon meg.

Aztán hozzám fordult.

– Tyler – mondta.

– Uram?

– Feltételezem, hogy nem vagy felelıs ezért. Remélem, így

van.

Észrevette volna, hogy az én bringám nincs ott, Jasoné pedig

sértetlen? Vádolt valamivel? Nem tudtam, mit mondjak.

Lesütöttem a szemem.

E.D. Sóhajtott.

– El kell magyaráznom valamit, te Jason barátja vagy. Ez jó.

Jasonnek szüksége van erre. De meg kell értened, ahogyan

anyád is megérti, hogy az itteni jelenléted bizonyos

felelısségekkel jár. Ha Jasonnel akarsz lenni, elvárom, hogy

vigyázz rá. Elvárom, hogy használd az ítélıképességed. Talán te

hétköznapinak látod Jasont. De nem az. Jason tehetséges,

nagy jövı vár rá. Nem engedhetjük, hogy bármi közbeszóljon.

– Úgy van – helyeselt Carol, és ekkor már biztosan tudtam,

hogy Jason mamája ivott. Félrebillentette a fejét, és kis híján

elbotlott a kocsifelhajtót a sövénytıl elválasztó murvás

útpadkában. – Úgy van, Jason egy kibaszott zseni. İ lesz a

legfiatalabb zseni a Massachusetts Institute of Technology

történetében. Össze ne törd, Tyler, törékeny.

E.D. le nem vette rólam a szemét.

– Menj be, Carol – mondta színtelenül. – Megértettük

egymást, Tyler?

– Igen, uram – hazudtam.

Egyáltalán nem értettem E.D.-t. De azt tudtam, hogy amit

mond, abban van igazság. Igen, Jason különleges. És igen,

nekem az volt a dolgom, hogy vigyázzak rá.

KIZÖKKENT IDİ

AZ IGAZSÁGOT a Pörgésrıl elıször öt évvel az Október

Esemény után, egy ródlizáson hallottam, egy cudar-hideg téli

éjszakán. Természetesen Jason volt az, aki elmondta.

Az este vacsorával kezdıdött Lawtonéknál. Jason hazajött az

egyetemrıl a téli szünetre, így az esemény kissé ünnepi volt,

bár csupán „családinak” nevezték – engem azért hívtak meg,

mert Jason ragaszkodott hozzá, bár E.D. valószínőleg

ellenezte.

– Édesanyádnak is itt kellene lennie – súgta Diane, amikor

ajtót nyitott nekem. – Próbáltam rávenni E.D.-t, hogy hívja

meg, de… – Vállat vont.

Semmi baj, mondtam neki, Jason már beköszönt anyámhoz.

– Különben sem érzi jól magát. – Anyám lefeküdt, mert rá

nem

jellemzı

módon

fájt

feje.

Különben

sem

panaszkodhattam E.D. viselkedése miatt: éppen az elızı

hónapban

ajánlotta

fel,

hogy

fizeti

egyetemi

tanulmányaimat, ha jól sikerülnek a vizsgáim, „mert”, mondta,

„apádnak így tetszene”. A gesztusa egyszerre volt nagyvonalú

és

érzelmileg

hamis,

csakhogy

nem

állt

módomban

visszautasítani.

Marcus Dupree, az apám E.D. Lawton legjobb (egyesek

szerint egyetlen) barátja volt még Sacramentóban, amikor

aerostat monitorokat gyártottak a meteorológiának és a

határırségnek. Nekem csak halvány emlékeim vannak róla,

azok is egybemosódnak anyám róla szóló visszaemlékezéseivel,

bár határozottan emlékszem a kopogtatásra az ajtón a halála

éjszakáján. Egy küszködı francia-kanadai család egyetlen fia

volt Maine-bıl, büszke a mérnöki diplomájára, tehetséges, de

pénzügyekben naiv: megtakarításait elveszítette a tızsdén,

anyámra olyan jelzálogkölcsönt hagyott, amelyet ı nem tudott

visszafizetni.

Carol és E.D. Lawton felvették anyámat házvezetınınek,

amikor keletre költöztek, és ez E.D. részérıl mintegy kísérlet

volt a tisztelgésre a barátja emléke elıtt. Számított-e, ha E.D.

sosem engedte, hogy anyám elfeledje, mit tett érte E.D.? Hogy

attól kezdve úgy kezelte, mint valami háztartási tartozékot?

Hogy amolyan kasztrendszerfélét honosított meg, amelyben a

Dupree család nyilvánvalóan másodosztályúnak számított?

Talán igen, talán nem. A nagylelkőség bármilyen formája ritka

állat, mondogatta anyám. Így hát talán csak képzeltem (vagy

túlságosan érzékeny voltam), hogy örül az intellektuális

szakadéknak

Jason

és

köztem,

nyilvánvalóan

meggyızıdése, hogy én mintegy Jason ellentétének születtem,

a normális mércének, amelyhez Jason különlegessége mérhetı.

Szerencsére Jason meg én egyaránt tudtuk, hogy ez

marhaság.

Diane és Carol már az asztalnál ültek, amikor leültem. Carol

azon az estén figyelemre méltóan józan volt, de legalábbis nem

érzékelhetıen ittas. Pár éve feladta orvosi praxisát, és az utóbbi

idıben inkább otthon ült, nehogy lefülelhessék ittas vezetésért.

Gépiesen rám mosolygott.

– Tyler – mondta. – Isten hozott.

Pár perc múlva lejött Jason meg az apja is, út közben

többször komoran néztek össze: látszott, hogy valami történt.

Jason szórakozottan biccentett, amikor leült mellém.

Ahogyan a legtöbb családi esemény Lawtonéknál, a vacsora

szívélyes volt, de feszült. Carol másutt járt gondolatban, E.D

szokatlanul hallgatag volt. Diane és Jason tettek pár kísérletet

a társalgásra, de nyilvánvalóan történt valami Jason meg az

apja között, amit egyikük sem óhajtott kitárgyalni. Jase

olyannyira visszafogott volt, hogy a desszertnél már azt hittem,

beteg – alig nézett fel a tányérjából, viszont nem is evett.

Amikor eljött a szánkózás ideje, szemlátomást vonakodva állt

fel, és mintha nem akart volna jönni, de E.D. Lawton rászólt.

– Gyerünk, szabadságold magad ma éjszakára. Jót fog tenni.

Én pedig eltőnıdtem, mitıl szabadságolja magát? Diane

kocsiján mentünk a bulira, egy jelentéktelen kis Hondán,

amolyan „az én elsı kicsi kocsimon”, ahogyan Diane szokta

mondani. Én a vezetı mögött ültem, Jase az anyósülésen a

testvére mellett, térde a kesztyőtartót verte, és még mindig

komor volt.

– Mit tett veled – kérdezte Diane –, elfenekelt?

– Aligha.

– Úgy viselkedsz.

– Igazán? Bocs.

Az égbolt természetesen fekete volt. Reflektoraink füves

pázsitokat, csupasz fákat világítottak meg, amint észak felé

fordultunk. Három nappal korábban rekord mennyiségő hó

esett, ezt hidegfront követte, amely jégkérget vont a hóra ott,

ahol nem jártak a hóekék. Csak néhány autó haladt az úton

óvatosan.

– Akkor hát mi történt ? – kérdezte Diane. – Valami komoly?

Jason vállat vont.

– Háború? Járvány? Éhínség?

Jason ismét vállat vont, és felhajtotta a kabátgallérját.

A bulin sem volt sokkal jobb hangulatban. No de hát a buli

sem volt igazi.

Jason és Diane egykori Rice-beli osztálytársainak és

ismerıseinek összejövetele volt egy szintén Rice-ban végzett

volt diák családjánál, aki szintén téli szünetre jött haza az

egyetemrıl. A szülık igyekeztek méltóságteljes és tematikus

bulit rendezni: apró szendvicsek, forró kakaó és szánkózás a

ház mögötti szelíd lankán. Ám a vendégek nagyobb része

szempontjából – mogorva egyetemi elıkészítısök, akik már

síeltek Zermatt vagy Gstaad magas hegyi pályáin még mielıtt

megszabadultak volna a fogszabályozójuktól – a buli csupán

alkalom volt arra, hogy suttyomban piáljanak. Odakinn, színes

égık sorai alatt ezüstflaskák jártak körbe szabadon; az

alagsorban egy Brent nevő srác Ecstasy tablettákat árult.

Jason leült az egyik sarokba, és csúnyán nézett mindenkire,

aki barátságos pillantást vetett rá. Diane bemutatott egy Holly

nevő,

nagy

szemő

lánynak,

aztán

otthagyott.

Holly

monologizálni kezdett az elmúlt tizenkét hónapban látott

összes filmrıl. Majdnem egy órán át vonszolt körbe a

szobában, csak néha állt meg, hogy elhappoljon a tálcáról egy-

egy mini-szendvicset. Amikor aztán kiment a mosdóba,

átosontam a duzzogó Jasonhöz, és megkértem, hogy jöjjön ki

velem a szabadba.

– Nincs kedvem szánkózni.

– Nekem sincs. Éppen azért légy szíves, jó?

Így hát felvettük a hótaposónkat meg a dzsekinket, és

kimentünk. Hideg éjszaka volt, szél nem járt. Féltucatnyi

egykori Rice-os állt a tornácon cigarettafüst felhıjében, és

csúnyán néztek ránk. Végigballagtunk egy csapáson a hóban,

amíg többé-kevésbé magunkra maradtunk egy alacsony

dombtetın, és lenéztünk arra a néhány srácra, akik nem

valami túlzott lelkesedéssel szánkóztak a karácsonyi izzósorok

cirkuszi fényében. Beszéltem Jasonnak Hollyról, aki piócaként

tapadt rám Gap szerelésében. Jason vállat vont.

– Mindenkinek vannak problémái.

– Mi a fene bajod van ma este?

De mielıtt válaszolhatott volna, megszólalt a mobilom. Diane

hívott a házból.

– Hová tőntetek, fiúk? Holly pipa. Szépen faképnél hagytad.

Bunkóság, Tyler.

– Dumálhat bizonyára más fülébe is.

– Csak ideges. Alig ismer itt valakit.

– Sajnálom, de mi közöm hozzá?

– Csak azt hittem, összejöttök.

Pislogtam.

– Összejövünk? – Ezt csak egyféleképpen lehetett értelmezni.

– Hogy érted, össze akartál vele boronálni?

Diane egy-két pillanatig bőntudatosan hallgatott.

– Ugyan már, Tyler… ne vedd a szívedre.

Diane öt éven át hol bejött a képbe, hol elhalványult, mint

valami amatır film, legalábbis én így tapasztaltam. Voltak

idıszakok, kivált az után, hogy Jason egyetemre ment, amikor

úgy éreztem, én vagyok a legjobb barátja. Telefonálgatott,

beszélgettünk; vásárolni, moziba jártunk. Barátok voltunk. Ha

akadt egyáltalán szexuális feszültség, hát csakis az én

részemrıl, én pedig jól eltitkoltam, mert még ez a részleges

intimitás is törékeny volt – tudtam, anélkül, hogy ı mondta

volna. Bármit óhajtott is tılem Diane, abban a szenvedély

semmilyen formája nem szerepelt.

E.D. természetesen nem tőrt volna semmiféle kapcsolatot

köztem és Diane közt gardedám nélkül, ha az nem lett volna

lényegében infantilis, vagy váratlan fordulattal fenyegetett

volna. De a köztünk lévı távolság szemlátomást Diane-nek is

megfelelt,

és

néha

hónapokig

nem

láttam.

Esetleg

integethettem neki, amíg a Rice buszát várta (amíg még

odajárt); de ezek alatt az idıszakok alatt nem telefonált, és ha

voltam olyan merész, és én hívtam, sosem volt kedve

beszélgetni.

Ezekben az idıszakokban néha jártam lányokkal a suliból,

általában

félénk

lányokkal,

akik

többnyire

(titokban)

szívesebben jártak volna menıbb srácokkal, de kénytelenek

voltak beérni másodosztályú társasági élettel. Ezek a

kapcsolatok nem tartottak sokáig. Tizenhét évesen veszítettem

el a szüzességemet egy csinos, meghökkentıen magas Elaine

Bowland nevő lánnyal; próbáltam meggyızni magam, hogy

szerelmes vagyok, de a megbánás és a megkönnyebbülés

vegyes érzésével szakítottunk nyolc vagy kilenc hét után.

Minden ilyen epizód után Diane váratlanul telefonált, és

beszélgettünk, és én nem említettem Elaine Bowlandet (vagy

Toni Hicockot vagy Sarah Bursteint), és Diane sosem számolt

be teljesen arról, hogyan töltötte a kihagyásaink alatti

idıszakokat, ami rendben is volt, mert kisvártatva újra ott

voltunk a buborékban, félúton románc és tettetés, gyerekkor és

felnıttség között.

Próbáltam nem várni többet. De nem tudtam nem óhajtani a

társaságát. És úgy gondoltam, ı is óhajtja az enyémet. Elvégre

mindig visszatért hozzám. Láttam, hogy megnyugodott mindig,

amikor velem volt, láttam a spontán mosolyát, amikor

beléptem a szobába, mintha csak kijelentette volna: Ó, helyes,

itt van Tyler. Nem történhet semmi rossz, amikor itt van Tyler.

– Tyler?

Nem tudtam, mit mondhatott Hollynak. Tyler igazán rendes

fiú, de már évek óta lohol utánam… csodálatosak lesztek együtt

ti ketten!

– Tyler? – Diane hangja csüggedt volt. – Tyler, ha nem akarsz

beszélni…

– Azt hiszem, nem akarok.

– Akkor adnád Jasont?

Odaadtam Jasonnek a mobilt. İ egy percig hallgatott, aztán

azt mondta:

– Fenn vagyunk a dombon. Nem. Nem. Miért nem jössz ide

te? Nincs is olyan hideg. Nem.

Nem akartam látni Diane-t. Elindultam. Jason odadobta a

mobilt, és azt mondta:

– Ne légy hülye, Tyler. Beszélnem kell veled és Diane-nel is.

– Mirıl?

– A jövırıl. Bosszantóan titokzatos volt.

– Lehet, hogy te nem fázol, de én igen. Megfagyok.

– Ez fontosabb, mint bármiféle probléma, amely közted és a

testvérem között lehet. – Jason szinte komikusan komoly volt.

– És tudom, mit jelent neked Diane.

– Nem jelent nekem semmit.

– Ez akkor sem lenne igaz, ha csak barátok volnátok.

– Csak barátok vagyunk. – Sosem beszéltem Jasonnek

igazán Diane-rıl; ez volt az az irány, amelyben a

beszélgetésünk nem folytatódhatott. – Kérdezd csak meg ıt!

– Pipa vagy, amiért bemutatott ennek a Hollynak.

– Nem akarok errıl beszélni.

– De hát csak azért, mert Diane játssza a szentet. Ez új nála.

Olvassa azokat a könyveket.

– Milyen könyveket?

– Apokaliptikus teológia. Jobbára a bestseller polcról. Tudod:

C.R. Ratel, Imádság a sötétben, a világi én megtagadása.

Többet kell nézned nap közben a televíziót, Tyler. Diane nem

akar megbántani. Ez valamiféle gesztus.

– És ettıl már oké? – Tettem még néhány lépést Jason-tıl

távolodva, a ház felé. Azon kezdtem tőnıdni, hogy jutok haza

kocsi nélkül.

– Tyler – mondta Jason, és volt a hangjában valami, amitıl

meg kellett fordulnom. – Tyler. Figyelj! Azt kérdezted, mi

nyugtalanít. – Sóhajtott. – E.D. mondott valamit az Októberi

Eseményrıl. Még nem nyilvános. Megígértem, hogy nem

beszélek róla. De megszegem az ígéretem. Megszegem, mert

összesen három ember van a világon, akiket a családomnak

érzek, és az egyik az apám, és a másik kettı te és Diane

vagytok. Szóval velem maradsz még néhány percen át?

Megpillantottam Diane-t, amint felfelé kaptat a dombon, még

bele sem bújt egészen hófehér parkájába, az egyik keze benn

van, a másik kinn.

Jason arcára pillantottam. Súlyosan boldogtalannak látszott

a lenti ünnepi lámpások halvány fényében. Ez megijesztett, és

az érzéseim ellenére úgy döntöttem, meghallgatom a

mondandóját.

* * *

Jason súgott valamit Diane-nek, amikor az a nyári lakhoz

ért. Diane csodálkozva bámult rá, és kissé hátrább lépett

mindkettınktıl. Aztán Jason beszélni kezdett, halkan,

módszeresen,

szinte

megnyugtatón,

úgy

adta

elı

lidércnyomást, mintha esti mese lett volna.

Természetesen E.D.-tıl hallotta az egészet.

E.D.-nek jól ment az Októberi Esemény után. Amikor az

összes mőhold kudarcot vallott, a Lawton Vállalat elıállt az

azonnali, gyakorlati pótlás technológiájával: nagy magasságban

lebegı

aerostatokkal,

rafinált

ballonokkal,

amelyek

végtelenségig képesek fennmaradni a sztratoszférában. Öt évvel

késıbb E.D. aerostatjai hordozták a telekommunikáció

hasznos terheit és erısítıit, végezték a hang és az adatok

sugárzását világszerte, szinte mindenre képesek voltak (a GPS

és a csillagászat kivételével), amire egy hagyományos mőhold.

E.D. hatalma és befolyása ezzel arányosan növekedett.

Nemrégiben létrehozott egy repülıgép és őripari lobbi

csoportot, a Napközeli Alapítványt, és a szövetségi kormányzat

nevében ı tárgyalt számos kevéssé nyilvános projektrıl – ebben

az esetben a NASA AVJ (Automata Visszatérı Jármő)

programjáról.

A NASA immár évek óta finomította AVJ programját.

Eredetileg azért lıttek fel őrszondákat, hogy az októberi pajzsot

vizsgálják. Áthatolható-e, és lehet-e odakintrıl hasznos

információt lehozni?

Az elsı próbálkozás a szó szoros értelmében ugrás volt a

sötétbe, egy egyszerő AVJ egy kissé átalakított Lockheed

Martin Atlas 2AS-re szerelve, amelyet a Vandenberg Légi

Támaszpont fölé lıttek ki az abszolút sötétségbe. Szinte

azonnal kudarcnak látszott. A mőhold, amelynek a terv szerint

egy hetet kellett volna Föld körüli pályán töltenie, valamivel

Bermudán túl zuhant az Atlanti-óceánba pár perccel a kilövése

után. Mintha, mondta Jason, nekiütközött volna az Esemény

óta létezı határvonalnak, és visszacsapódott volna róla.

De nem csapódott vissza.

– Amikor megtalálták, egy teljes heti adatmennyiséget

töltöttek le róla.

– Ez hogy lehetséges?

– A kérdés nem az, hogy mi lehetséges, hanem az, hogy mi

történt. Az történt, hogy a hasznos teher hét napot töltött

orbitális pályán, és visszajött még a kilövése éjszakáján. Azért

tudjuk, hogy ez történt, mert ugyanez történt az összes kilövési

próbálkozásnál, márpedig többször is próbálkoztak.

– Mi történt? Mirıl beszélsz, Jase? Idıutazás?

– Nem… nem egészen.

– Nem egészen?

– Hadd mondja el – mondta csendesen Diane.

Mindenféle elképzelés volt arról, hogy mi is történik

valójában, mondta Jason. A földi megfigyelések azt állapították

meg, hogy a gyorsítórakéták felgyorsultak a határvonal elıtt,

mielıtt eltőntek benne, mintha az magába szívta volna ıket.

Ám a mőholdakról letöltött adatok nem mutattak ilyen hatást.

A kétféle megfigyelés adatait nem lehetett összebékíteni. A

Földrıl nézve, a mőholdak felgyorsulva behatoltak a

határvonalba, és szinte nyomban visszahulltak a Földre;

maguk a mőholdak azt jelentették, hogy simán ráálltak Föld

körüli pályájukra, a kijelölt ideig a pályán maradtak, és a saját

erejükbıl tértek vissza hetekkel vagy hónapokkal késıbb.

(Ahogyan az orosz őrhajós, akinek hivatalosan soha meg nem

erısített, de nem is tagadott története amolyan városi

legendává vált, gondoltam.) Feltéve, hogy mindkét adathalmaz

igaz volt, csupán egyetlen magyarázat létezhetett:

A határvonalon túl az idınek más a sebessége. Vagy, a

képletet megfordítva, a Földön lassabban múlt az idı, mint

általában a világmindenségben.

– Érted, mit jelent ez? – kérdezte Jason. – Azelıtt úgy nézett

ki, mintha valamiféle elektromágneses barlangban volnánk,

amely szabályozza a Föld felszínére eljutó energiát. És ez igaz

is. De ez csak mellékhatás, egy jóval nagyobb képlet apró

része.

– Minek a mellékhatása?

–

Annak,

amit

idıgradiensnek

hívnak.

Felfogod

jelentıségét? Minden, a Földön eltelı másodperc alatt jóval

több idı telik el a határvonalon kívül.

– Ennek semmi értelme – mondtam azonnal. – Miféle fizikát

kellene ehhez elképzelni?

– Nálam jóval tapasztaltabb emberek kínlódnak ezzel a

kérdéssel. Ám az idıgradiensnek van bizonyos magyarázó

ereje. Ha idıbeli különbség van köztünk és a mindenség

között, a Földet minden adott pillanatban elérı környezeti

sugárzás – napfény, röntgensugárzás, kozmikus sugárzás –

ezzel arányosan felgyorsulna. És ha egyévi napsugárzást egy

másodpercbe sőrítenénk, azonnali pusztulást okozna. Így hát a

Földet körülvevı elektromágneses határvonal nem elrejt,

hanem véd minket. Kiszőri mindazt a koncentrált sugárzást.

– A hamis napfény – mondta Diane, mert megértette.

– Úgy van. Hamis napfényt adtak nekünk, mert a valódi

halálos lenne. Éppen elegendıt és megfelelıen adagoltat ahhoz,

hogy utánozza az évszakokat, hogy lehetıvé tegye a

növénytermesztést, és szabályozza az idıjárást. Az árapályt, a

nap körüli pályánkat – tömeg, mozgásmennyiség, gravitáció –,

mindezt manipulálják, nemcsak azért, hogy lelassítsanak

minket, hanem azért is, hogy életben maradjunk, amíg ezt

teszik.

– Szabályozzák – mondtam. – Tehát nem természeti jelenség.

Mérnöki munka.

– Azt hiszem, el kell ismernünk – mondta Jason –, igen.

– Ezt teszik velünk.

– Az emberek feltételezett irányító intelligenciáról beszélnek.

– De mi a célja, mit akarnak ezzel elérni?

– Nem tudom, senki sem tudja.

Diane a hideg és mozdulatlan téli levegıben a fivérére

meredt. Összehúzta magán a parkát, és megborzongott. Nem a

hımérséklet miatt, hanem mert rálelt az alapkérdésre.

– Mennyi idı, Jason? Mennyi idı telik el odakinn? Ott, túl az

égbolt feketeségén.

Jason habozott, szemlátomást nem szívesen válaszolt neki.

– Sok – ismerte be.

– Mondd meg – kérte erıtlenül Diane.

– Nos. Mindenféle mérések történnek. De az utolsó mőholdat

úgy lıtték ki, hogy a Hold felszínérıl kapott jelet hozza vissza.

A Hold évrıl évre távolodik a Földtıl, ezt tudtátok? Egészen

kicsi, de azért mérhetı mértékben. Ha ezt az ember megméri,

hozzájut valamiféle durva naptárhoz, amely annál pontosabb,

minél több idı telt el. Ha ezt hozzáadjuk más jelzésekhez,

például a közelebbi csillagok mozgásához…

– Mennyi idı, Jason?

– Az Októberi Esemény óta öt év és néhány hónap telt el. A

határvonalon túl ez valamivel több, mint ötszázmillió évet

jelent.

Lélegzetelállító szám volt.

Nem tudtam erre mondani semmit. Egyetlen szót sem.

Megnémultam. A fejemben nem volt gondolat. Abban a

pillanatban pisszenés sem volt, semmi, csak az éjszaka

ropogós üressége.

És ekkor Diane, aki nyomban elértette az ijesztı lényeget,

megkérdezte.

– És nekünk mennyi idınk van hátra?

– Azt sem tudom. Attól függ. Bizonyos mértékig véd minket a

határvonal, de vajon mennyire hatékony ez a védelem? Ám

akadnak elkerülhetetlen tények. A Nap halandó, ahogyan

minden csillag. Hidrogént éget el, és növekszik, és egyre

forróbb lesz, ahogy öregszik. A Föld bizonyos lakható zónában

létezik a Naprendszerben, és ez a zóna állandóan kijjebb

húzódik. Ahogyan mondtam, most védve vagyunk, egyelıre

okék vagyunk, lett légyen bármi. De a Föld idıvel napközelbe

kerül. És a Nap elnyeli. Egy ponton túl egyszerően nincs

visszaút.

– Mennyi idınk van, Jase?

Jason szánakozva nézett a testvérére.

– Negyven, talán ötven évünk – mondta. – Plusz-mínusz.