10. FEJEZET

- Caramon! Kelj fel! Ébresztő!

„Nem. Meghaltam. Jó itt a föld alatt, meleg és biztonságos. Nem tudsz felébreszteni, nem érsz le hozzám. Elrejtőztem ide, a földbe, nem találhatsz rám.”

- Caramon! Ezt látnod kell! Ébresztő!

Egy kéz söpörte félre a sötétséget és megrázta a férfit.

„Ne, Tika, hagyj békén! Egyszer már visszarángattál az életbe, vissza a fájdalomba és a szenvedésbe. Ott kellett volna hagynod az istari Vértenger alatt, a sötétség csendes birodalmában. De most Végre nyugalomra leltem. Megástam síromat és belétemetkeztem.”

- Hé, Caramon! Jobb lesz ha felébredsz és ide nézel!

„Ezek a szavak! Olyan ismerősek! Hát persze, ezek az én szavaim! Évekkel ezelőtt mondtam ezt Raistlinnak, ugyanebben az erdőben, amikor először jártam itt. De hogyan hallhatom ezt? Hacsak nem én vagyok Raistlin... Oh, ez...”

Valaki matatni kezdett a szemén. Valaki két ujjal szét akarta feszíteni a szemhéjait. Az érintéstől bizsergető félelem száguldott végig az erein és vadul megdobogtatta a szívét.

- Ááá! - üvöltött rémülten Caramon, és megpróbált visszacsúszni a porba. Erőszakkal felnyitott szeme előtt egy óriási arcot pillantott meg - egy mocsári törpe arcát.

- Ébren - jelentette Bupu.

- Nesze - mondta Tasslehoffnak. - Fogd ez szeme, én nyitsz másikat.

- Ne! - kiáltott rá gyorsan Tas. Leráncigálta Buput a harcosról, és maga mögé tuszkolta. - Ööö... inkább menj és hozz egy kis vizet!

- Ötlet jó! - bólintott Bupu, és elcsattogott.

- Ööö... izé... nincs semmi baj, Caramon! - hebegte Tas. Letérdelt a nagydarab fickó mellé és megnyugtatóan megpaskolta a vállát. - Csak Bupu volt az. Sajnálom, de... ööö... éppen mással voltam elfoglalva... majd mindjárt meglátod... elfelejtettem Bupura figyelni...

Caramon nyögve kezébe temette az arcát. Tas segítségével küszködve felült.

- Azt álmodtam, hogy meghaltam - nyögte nehezen forgó nyelvvel. - Aztán megláttam azt az arcot és tudtam, hogy tényleg mindennek vége. Abyssben vagyok.

- Azt te csak szeretnéd! - vágta rá Tas komoran.

Caramon felkapta a fejét a surranó szokatlanul komoly hangjára.

- Miért? Mit akarsz ezzel mondani? - förmedt rá.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Tas válasz helyett.

Caramon a szemöldökét ráncolta.

- Józan vagyok, ha ez érdekel - motyogta az óriás. – De az istenek nevére, bárcsak ne lennék! De hát ez van.

Tas egy pillanatig elgondolkodva meredt a férfire, majd kezét lassan egyik oldaltáskájába csúsztatta és előhúzott egy bőrbe varrt kulacsot.”

- Tessék, Caramon! - mondta csendesen. - Ha tényleg úgy gondolod, hogy szükséged van rá...

A nagydarab ember szaporán pislogott. Mohón kinyújtotta remegő kezét és megragadta az üveget. Kirántotta a dugót, beleszagolt, elmosolyodott majd a szájához emelte a palackot.

- Mit bámulsz? - förmedt mogorván Tasra.

- Ööö... bocsánat - pirult el Tas és felállt. - Ööö... éppen Lady Crysaniához indultam, hogy megnézzem mi van vele...

Crysania... Caramon levette szájáról a kulacsot, anélkül, hogy belekóstolt volna. Megdörzsölte duzzadt szemhéját.

- Eegen... el is feledkeztem róla. Jó ötlet, hogy utánanézel. Fogd és tűnjetek el innen, a fenébe is! Te meg a tetves mocsári törpéd! Tűnjetek el és hagyjatok békén!

Ismét szájához emelte a flaskát és nagyot húzott belőle. Köhintett egyet, leeresztette a kulacsot és kezével megtörölte a száját.

- Mozgás! - ismételte bambán meredve Tasra. - Tűnjetek el! Mindnyájan!

Sajnálom, Caramon - felelte csendesen Tas. - Örömest megtenném, ha tudnám.

- Mé'? - horkantotta a férfi.

Tas mély lélegzetet vett.

- Mert... ha jól emlékszem arra, amit Raistlin mondott... szerintem Wayreth Erdeje megtalált minket.

Caramon vörös, tágra nyílt szemmel meredt Tasra.

- Az lehetetlen! - szólalt meg néhány pillanat múlva, de szavai alig voltak hangosabbak a suttogásnál. - Mérföldekre vagyunk még onnan. Ra... Raistlin és én... hónapokig tartott, amíg megtaláltuk az Erdőt. És a Torony sokkal délebbre van innen. Jóval Qualinestin túl, a térképed szerint.

Caramon vészjóslóan meredt Tasra.

- Ez ugye nem ugyanaz a térkép, amelyen Tarsis a tengerparton fekszik?

- Talán - tért ki Tas. - Annyi térképem van...

Sietve témát váltott. - De Raistlin azt mondta, hogy ez egy varázserdő, tehát megtalálhatott bennünket, ha nagyon akart.

- Valóban varázserdő - motyogta Caramon mély, remegő hangon. - A rémület erdeje.

Lehunyta szemét és megcsóválta a fejét, majd hirtelen felnézett, arcán ravasz félmosollyal.

- Ez valami trükk, ugye? Valami trükk, hogy ne igyak! De ez most nem jött be...

- Semmi trükk, Caramon - sóhajtott Tas és előremutatott. - Nézz oda! Pont olyan, amilyennek Raistlin leírta nekem!

Caramon hátranézett és megborzongott, részben attól amit látott, részben azoktól a keserű emlékektől, melyeket ez a látvány idézett fel benne.

A tisztás, ahol tábort ütöttek, egy kis füves térség volt, nem messze a főúttól. Juhar, fenyők, gesztenye és helyenként egy-egy nyárfa övezte a kis rétet. A fák épp most bontották rügyeiket, Caramon már látta őket, amikor Crysania sírját ásta. A faágak halványzöld, tavaszi ragyogással csillogtak a kora reggeli napsütésben. A fatörzsek tövében a tavaszelő vadvirágai, sáfrányok és violák nyíltak. Ahogy Caramon szétnézett, látta, hogy három irányból ugyanazok a fák veszik őket körül. Ám a negyedik, a déli oldalon az erdő másmilyen volt.

Itt a legtöbb fa kiszáradt és szorosan, szabályos sorokba rendeződve állt egymás mögött. Ahol be lehetett tekinteni a fák közt az erdő mélyére, helyenként egy-egy zöldellő fát is lehetett látni, mintha egy szigorú őrmester tartana szemlét néma serege felett. Még a nap sugarai sem bírtak behatolni az erdőbe. Sűrű, mérgező köd gomolygott a fák között, elhomályosítva a napfényt. Maguk a fák is ijesztő látványt nyújtottak, göcsörtösek és kifacsarodottak voltak, törött gyökereik, mint hatalmas karmok, a földbe martak. Ág se rezdült, szél se suttogott a halott levelek között. De a legrémítőbb talán az volt, hogy úgy tűnt, mintha a fák között mozogna valami. Miközben Caramon és Tas figyelte, árnyakat véltek látni elsuhanni a kusza aljnövényzetben.

- Figyelj csak! - kiáltott Tas, és mit sem törődve Caramon rémült figyelmeztetésévei, egyenesen az erdő felé iramodott. Ahogy közelebb ért, a fák szétváltak előtte és feltárult egy ösvény, amely az erdő sötét szívébe vezetett.

- Láttál már ehhez hasonlót? - kiáltotta lelkesen Tas, de még mielőtt az ösvényre lépett volna, megtorpant. - És ha elhátrálok...

A surranó visszatolatott a fáktól, mire az erdő ismét bezárult, újra áthatolhatatlan falat alkotva.

- Igazad van! - suttogta rekedten Caramon. - Ez Wayreth Erdeje. Nekünk is ugyanígy jelent meg azon a reggelen.

Lehajtotta a fejét.

- Én nem akartam bemenni. Megpróbáltam Raistot is visszatartani. De ő nem félt. A fák utat adtak neki és ő belépett. „Maradj mellettem, testvér”, mondta nekem „és nem esik bántódásod”. Milyen gyakran is mondtam ezt én - neki! Akkor ő nem félt. Én féltem.

Caramon hirtelen felállt.

- Tűnjünk el innen!

Remegő kézzel hálózsákja után nyúlt és siettében végigöntötte a kulacs tartalmával.

- Semmi haszna mondta Tas hűvös nyugalommal. - Már próbáltam. Nézd csak!

Hátat fordítva a fáknak, a surranó a tisztás északi végéhez tartott. A fák nem mozdultak. De érthetetlen módon Tas mégis újból az Erdő felé tartott. Bármerre fordult, bárhol próbálkozott, a végén mindig a ködlepte, lázálomszerű fatörzsek előtt állt.

Tas sóhajtott és visszabandukolt Caramonhoz. A surranó komoly arccal tekintett a nagydarab ember könnyáztatta, véreres szemébe, és kis kezét kinyújtva a harcos hajdan erős karjára helyezte.

- Caramon, te,vagy közülünk az egyetlen, aki már járt itt. Egyedül te ismered az utat. És van itt még valami...

Tas kinyújtotta a kezét és a tisztás felé mutatott. Caramon odafordult.

- Lady Crysaniáról kérdeztél. Ott fekszik. Életben van, de valahogy mégis halott. A bőre jéghideg. Tekintete rémülten mered a semmibe. Lélegzik, dobog a szíve, de lehet, hogy ez csak annyira tartja őt életben, mint az az illatos kenőcs, amivel az elfek kenik be halottaik testét - mondta Tas, mintha gombóc lenne a torkában.

- Segítséget kell szereznünk neki, Caramon. Talán a mágusok mutatott az erdőre - tudnak segíteni! Egyedül nem bírom odacipelni.

Reménytelenül széttárta a kezét.

- Szükségem van rád, Caramon! Neki is szüksége van rád. Akkor legalább elmondhatnád, hogy ennyit megtettél érte.

- Mert ennek is én vagyok az oka, ügye? - vágott vissza dühösen Caramon.

- Nem úgy értettem - felelte Tas. Lehajtotta a fejét és félrehúzta szemébe hulló haját. - Azt hiszem, erről senki sem tehet.

- Nem, ez tényleg az én hibám - tétovázott Caramon.

Tas felpillantott rá, mert valami olyasmit hallott Caramon hangjában, amit már réges-régen nem. A hatalmas ember a kezében tartott kulacsra meredve állt.

- Itt az ideje, hogy szembenézzek a tényekkel. Eddig másokat hibáztattam. Raistlint és Tikát. De a szívem mélyén mindig tudtam, hogy bennem van a hiba. Most jöttem rá. Az álmomból. Egy sír mélyén feküdtem és rádöbbentem, hogy innen nincs tovább. Lejjebb már nem süllyedhetek. Vagy itt maradok és hagyom, hogy rám szórják a földet, mint ahogy azt én tettem volna Crysaniával, vagy valahogy kimászom innét.

Caramon hosszú, reszkető sóhajjal lehajtotta a fejét. Majd hirtelen elhatározással visszadugaszolta az üveget és átnyújtotta Tasnak.

- Tessék - mondta halkan. - Hosszú lesz az utam és azt hiszem, szükségem lesz a segítségre. De nem erre.

- Oh, Caramon!

Tas átölelte a termetes férfi derekát, már amennyire átérte.

- Nem igazán féltem ettől a kísérteterdőtől, de nem tudom, hogy juthattam volna át rajta egyedül. Nem is beszélve Lady Crysaniáról és... Oh, Caramon, úgy örülök, hogy magadhoz tértél! Én...

- Jól van, jól van! - motyogta Caramon, elvörösödött zavarában és gyengéden eltolta magától Tasslehoffot. - Minden rendben. Fogalmam sincs, mennyit tudok majd segíteni. Mikor először jártam itt, halálra voltam rémülve. De igazad van, talán tényleg tudnak segíteni Crysanián...

Caramon vonásai megkeményedtek.

- És talán válaszolnak majd néhány kérdésemre is Raistlinnal kapcsolatban. No, lássunk hozzá! Hová tűnt az a mocsári törpe? És... - pillantott övére - hová tűnt a tőröm?

- Miféle tőr? - kérdezte Tas feszengve, és hirtelen támadt érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az erdőt.

Caramon vigyorogva nyújtotta ki a kezét és elkapta a surranó grabancát. Tas övét nézte. A kis fickó követte tekintetét és szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

- Oh, szóval ezt a tőrt gondolod! Jóságos ég, hogy került ez ide? Tudod - fejtegette komolyan - le merném fogadni, hogy a harc során vesztetted el.

- Eegen... - dünnyögte Caramon. Morogva visszaszerezte a tőrt és épp tokjába helyezte, mikor zajt hallott a háta mögött. Riadtan megperdült, jól időzítve a mozdulatot ahhoz, hogy arcát telibe kapja egy tömlőnyi jéghideg víz.

- Mosmá' ébren - mondta Bupu önelégülten és félredobta a vizestömlőt.

Míg ruhái száradtak, Caramon a földön ücsörgött és az erdőt tanulmányozta, arcán emlékei fájdalmának árnyékával. Végül sóhajtott, magára öltötte ruháit, ellenőrizte fegyvereit és felállt. Tas azonnal mellette termett.

- Induljunk - ujjongott lelkesen.

Caramon megtorpant.

- Úgy érted, hogy az erdőbe? - kérdezte elveszett hangon.

- Hát persze! - mondta Tas csodálkozva. - Hova máshova?

Caramon összevonta a szemöldökét, sóhajtott és megcsóválta fejét.

- Nem, Tas! Te csak maradj itt Lady Crysaniával - dörmögte, majd Tas méltatlankodó felháborodását megelőzve, hozzátette - Nézd, én most csak egy rövid útra megyek az erdőbe, hogy... izé... hogy felderítsem.

- Úgy gondolod, hogy van ott valami, ugye? - vádaskodott a surranó. - Azért akarsz itt tartani. Te meg szépen besétálsz, tán még egy jó kis bunyó is lesz ott, tán győzni is fogsz, én pedig lemaradok az egészről! Szó se lehet róla!

- Nem hinném - dünnyögte Caramon. A ködlepte erdő felé pillantott és szorosan megmarkolta kardját.

- Legalább azt mondd meg, mire számítasz odabenn? És azt is megmondhatnád, hogy mi a fenét csináljak, ha az kapna el téged. Akkor már odamehetek? Mégis, meddig várjak? Végezni fog veled, mondjuk... öt perc alatt? Vagy, mondjuk, inkább tíz...? Nem, nem hiszem, hogy elég neki annyi idő - tette hozzá Tas gyorsan, mikor látta, hogy Caramon arca elkomorul -, de tényleg tudnom kéne... mármint, ha engem akarsz itt helyettesednek.

Bupu gyanakodva tanulmányozta a lompos harcost.

- Én szerinte Az két perc alatt megöl harcos. Akarsz nekemnek fogadás? - nézett Tasra.

Caramon morcosan meredt rájuk és újra felsóhajtott. Végül is Tas csak következetes.

- Nem tudom, mi vár ott rám. Emlékszem... emlékszem, hogy a múltkor, amikor itt jártam, egy olyan izé... alakmással találkoztunk. De azt Raist... ööö...

Caramon hirtelen elhallgatott, majd rövid szünet után hozzátette.

- Fogalmam sincs, mit tehetnétek. - Megfordult és leeresztett vállal lassan az erdő felé Indult. - Gondolom, bármit, amire csak képesek vagytok.

- Nekemnek van szép kígyó. Én fogadsz, ő bírja csak két percre - hadarta Bupu, miközben zsákjában kotorászott. - Te mit adsz nekemnek?

- Csssss - pisszegte le Tas, miközben a távolodó Caramon után nézett. Azzal fejét csóválva Crysaniához szaladt, aki a földön feküdt, tágra nyitott szemét az égre meresztve. Tas gondoskodva beborította a papnő arcát köpenye csuklyájával, hogy megvédje a tűző napsugaraktól. Megpróbálta lefogni a lány szemét, de annak szemhéjai olyan merevek voltak, mintha teste márvánnyá dermedt volna.

Caramon úgy érezte, mintha Raistlin is vele tartana az erdőhöz. A harcos szinte hallotta fivére vörös köpenyének - régen legalábbis ez volt a köpeny színe - halk suhogását. Fülében ott visszhangzott testvére halk, komoly hangja, az a gunyoros sziszegés, mely annyira zavarta barátaikat. De Caramon sose törődött vele, mert értette, hogy miért e gúny - vagy legalábbis azt hitte.

Ahogy Caramon közeledett, az erdő fái félresiklottak, mint ahogy korábban a surranó előtt is.

Épp úgy, mint amikor mi jártunk erre... Hány éve is? - merengett el Caramon. - Hét? Csak hét éve lett volna? Nem, ébredt rá szomorúan, egy egész élettel korábban. Előző életünkben.

Mikor az erdő széléhez ért, a föld felett gomolygó köd csontig hatoló, fagyos érintéssel fogta körül bokáját és megdermesztette izmait. A fák mintha őt bámulták volna, ágaik halotti görcsbe dermedtek. Silvanesti meggyötört erdejét idézték, amiről Caramonnak ismét csak fivére jutott eszébe. Egy ideig némán állt és az erdőt fürkészte. Látta a sötét és ijesztő árnyakat, melyek a fák közül lestek rá. És most nincs itt Raistlin, hogy visszatartsa őket. Ezúttal nincs.

- Soha nem féltem semmitől, mielőtt Wayreth Erdejébe nem léptem - suttogta maga elé. - Akkor is csak azért léptem be, mert te velem voltál, testvér. Csupán a te bátorságod tartotta bennem a lelket. Hogy menjek most be, ha nem vagy itt? Ez itt színtiszta mágia. Én nem értek hozzá. Nem tudok harcolni ellene. Milyen reményem maradt?

Caramon szeme elé emelte kezét, hogy eltakarja a rémítő látványt tekintete elől.

- Képtelen vagyok rá - siránkozott kétségbeesetten. - Túl sokat kérsz tőlem.

Kivonta kardját és előrenyújtotta. Keze annyira remegett, hogy majdnem elejtette a fegyvert.

- Látod? - folytatta keserűen. - Még egy gyerekkel sem tudnék elbánni. Túl sokat kérsz. Reménytelen. Teljesen reménytelen...

- Könnyű életben tartani a reményt tavasszal, harcos, mikor kék az ég és zöldellnek a selyemfák. Könnyű életben tartani a reményt nyáron, mikor aranyszínben tündökölnek a selyemfák. Könnyű életben tartani a reményt ősszel, mikor vérvörös lombot hordanak a selyemfák. De télen, mikor az ég szürke, a levegő csípős és hideg, vajon meghalnak akkor a selyemfák?

- Ki szólt? - kiáltotta Caramon, vadul körbetekintve. Reszkető keze szorosabban markolta a kardot.

- Mit tesznek a selyemfák télen, harcos? Mikor minden sötétbe borul és a föld fagyott? Mélyre ásnak. Gyökereiket belemélyesztik a talajba, lejjebb, egyre lejjebb a föld forró szíve felé. És ott mélyen, legbelül a selyemfák táplálékot találnak, hogy átvészeljék a sötétséget és a hideget, hogy tavasszal ismét virágba borulhassanak.

- He? - kérdezte gyanakodva Caramon, hátrált egy lépést és ismét körbenézett.

- Most sötét télben állsz, harcos, életed legsötétebb telében. Most neked is mélyre kell ásnod, hogy megtaláld az éltető meleget és az erőt, amellyel átvészelheted a csípős hideget, a rémítő sötétséget. Nem óv többé a tavasz virágzása és a nyár zsongása. A szívedben, a lelkedben kell megtalálnod az erőt, amelyre szükséged van. És akkor számodra is eljő majd a tavasz.

- Mindez szépen hangzik... - kezdte szemöldökráncolva Caramon, bizalmatlanul ezzel a fákról és tavaszról szóló prédikációval szemben, de torkán akadt a szó.

Az erdő a szeme láttára alakult át.

A kicsavart, göcsörtös fák kiegyenesedtek, ágaikat a magasba nyújtották, fel, fel az ég felé. A harcos annyira hátrahajtotta a fejét, hogy majdnem hanyatt esett, de csúcsukat még így sem látta. Selyemfák voltak! Épp olyanok, mint hajdan Vigasz fái, a sárkányok eljövetele előtt. Míg Caramon félelemmel vegyes csodálattal figyelte, a halott ágak életre keltek, rügyek pattantak ki rajtuk, csillogó, zöld leveleket hajtva, melyek felolvadtak a nyár aranyában - évszakok váltották egymást a szeme előtt egy lélegzetnyi pillanat alatt.

A mérgező köd eltűnt, átadva helyét valami édes illatnak, amely azokból a virágokból áradt, melyek a fák tövét fonták körül. A sötétség eloszlott, ragyogó napfény tűzött keresztül a fák lombjai közt. És amint a fénysugarak megérintették a leveleket, madárdal töltötte meg az illatos levegőt.

 

Fényjárta erdő, cifra palota,

A megpihent idő mindig zöld hona.

Hol csermely nem csobog, megdermedve áll,

S mint csillogó tükör, elmúlásra vár.

 

Önként mozdulatlan, ősöreg fák alatt

nem hallik madárdal, szerelmed künn maradt.

Elfelejtett álmok tágas otthona,

Fényjárta erdő, cifra palota.

 

S jő Napra Hold, sötétre fény az örök fák alatt.

Elmúlt a tél, már itt a nyár, de minden így marad:

Hajnaltalan éjek, déltelen napok,

Néma dalba dermedt didergő csillagok.

 

Nem csillan a csermely, elmúlásra vár,

Megdermedt üvegként csobbanatlan áll

A pihenő idő mindig zöld hona,

Fényjárta erdő, cifra palota.

 

A dal szépsége magával ragadta Caramont. Van remény! Az erdőben megtalálhatja a válaszokat! Itt segítségre lelhet.

- Caramon! - ugrándozott Tasslehoff izgatottan. - Caramon, ez csodálatos! Hogy csináltad? Hallod a madarakat? Gyerünk! Gyorsan!

- Crysania... - ocsúdott Caramon és visszafordult. - Csináljunk neki egy hordágyat. Segíts, Tas...

De még mielőtt befejezhette volna, két fehér csuhás alak lépett elő az aranyló fák közül. Csuklyájukat mélyen a szemükbe húzták, hogy senki se lássa arcukat. Mindketten ünnepélyesen meghajoltak a harcos előtt és keresztülvágtak a tisztáson, oda, ahol halálos álomba merülve Crysania feküdt. Óvatosan és könnyedén emelve a merev testet, visszavitték Caramonhoz. Az erdőszélen megálltak és hátratekintettek, várakozóan nézve a többiekre.

- Azt hiszem, arra várnak, hogy te lépj be elsőként, Caramon nógatta vidáman Tas. - Menj előre, majd én hozom Buput.

A mocsári törpe a tisztás közepén ácsorgott és az erdőt figyelte mély gyanakvással, amiben Caramon is osztozni tudott vele, ha a fehér csuhás alakokra nézett.

- Kik vagytok? - kérdezte a harcos, de nem kapott választ. Az idegenek csak álltak és vártak.

- Kit érdekel, hogy kicsodák! - kiáltotta Tas és türelmetlenül megragadva Buput, magával ráncigálta, miközben a törpelány majdnem elbotlott földig lógó tarisznyájában.

- Ti mentek előre - intett Caramon a fehér ruhás alakoknak, de azok se nem szóltak, se nem mozdultak. - Miért akarjátok, hogy én legyek az első?

A harcos hátrált egy lépést.

- Gyerünk - intett ismét. - Vigyétek a Toronyba. Ti talán tudtok segíteni rajta. Rám nincs szükségetek...

Az idegenek nem szóltak egy szót sem, de egyikük felemelte kezét és előremutatott.

- Ugyan már, Caramon! - sürgette Tas. - Látod, hogy mennyire hívnak bennünket!

„- Nem akarnak bántani minket, testvér. Meghívtak bennünket” - hallotta Raistlin szavait hét esztendő távolából.

- Mágusok hívnak minket és én nem bízom bennük - ismételte meg Caramon hét évvel ezelőtti válaszát.

A levegő hirtelen furcsa, hátborzongató kacagással telt meg. Bupu ijedtében átölelte Caramon lábát és rémülten csüngött rajta. Még Tasslehoff is nyugtalannak tűnt. És Caramon újra hallotta a hét évvel ezelőtti hangot:

„- Bennem sem, drága testvérem?”