2. FEJEZET

Tanis leginkább talán az Utolsó Otthon fogadó megpillantásától tartott. Itt kezdődött minden, egy őszi napon, három évvel ezelőtt. Ide érkezett Kovával és a nyughatatlan surranóval, Tasslehoff Fúrólábbal azon a távoli estén, hogy régi barátaikkal találkozzanak. Itt fordult meg sorsa, melyet soha többé nem terelhetett vissza régi medrébe.

Ám ahogy a fogadó felé közeledett, Tanis félelme egyre csökkent. A környék annyira megváltozott, hogy szinte ismeretlenné vált, egy hellyé, ahová nem kötötték emlékek. A fogadó most a földön állt, nem pedig a nagy selyemfa ágai közt, mint régen. Új részekkel gyarapodott, divatos, új tetőt kapott, és több szoba épült, hogy befogadhassa az utazók egyre növekvő seregét. A háborús sebek eltűntek, az emlékekkel együtt.

Épp akkor, mikor Tanis már kezdett volna megnyugodni, kinyílt a fogadó ajtaja. Fény hullt az útra, hívogató aranyösvényt alkotva, és az esti szellő fűszeres krumpli illatát és nevetés hangjait sodorta felé. Elöntötték az emlékek és Tanis megadóan lehajtotta a fejét.

Ám szerencsére nem maradt sok ideje, hogy a múlton tűnődjön. Ahogy társával a Fogadóhoz ért, egy istállófiú szaladt elő, hogy megragadja a lovak kantárját.

- Abrakot és vizet - mondta Tanis, és fáradtan lecsusszanva a nyeregből, pénzt dobott a fiúnak. Nyújtózkodott egyet, hogy lazítson elgémberedett izmain. - Üzentem, hogy pihent lóval várjanak. A nevem Tanis, a Félelf.

A fiú szemei elkerekedtek. Már eddig is megigézve bámulta Tanis fényes páncélját és gazdagon díszített köpönyegét. Most kíváncsiságát tisztelet és csodálat váltotta fel.

- I... igen, uram - hebegte zavarában, hogy egy ilyen híres hős szólította meg. - A... a ló készen áll, mo... mo... most hozzam, uram?

- Ne - mosolyodott el Tanis. - Először eszem valamit. Hozd két óra múlva.

- Két... két óra múlva. Igenis, uram. Köszönöm, uram.

Bólogatva vette át a gyeplőt, melyet Tanis nyomott zsibbadt kezébe, azután csak állt, szájtátva, teljesen elfeledkezve feladatáról, mígnem a türelmetlen ló orrával megbökdöste, majdnem ledöntve a lábáról.

Mikor a gyerek Tanis lovát vezetve elsietett, a félelf megfordult, hogy lesegítse társát a nyeregből.

- Te biztosan acélból vagy - mondta a lány Tanisra pillantva, miközben az a földre segítette. - Tényleg tovább akarsz lovagolni ma éjjel?

- Az igazat megvallva sajog minden porcikám kezdte Tanis, de aztán feszengve elhallgatott. Egyszerűen képtelen volt felszabadultan viselkedni ennek a nőnek a társaságában.

A fogadóból kiszűrődő fényben Tanis a lány arcát nézte. Fáradtságot és fájdalmat látott. A szemei mélyen ültek sápadt, beesett arcában. Ahogy a földre lépett, megingott, mire Tanis gyorsan a karját nyújtotta, hogy megtámaszkodhasson. A lány elfogadta, de csak egy pillanatra, aztán kihúzva magát, finoman, de határozottan eltolta a férfit és megállt egyedül, érdeklődés nélkül tekintve szét.

Tanisnak fájt minden mozdulat, ezért el tudta képzelni, mit állhat ki a lány, aki nem szokott hozzá a fizikai megpróbáltatásokhoz, és kénytelen volt elismeréssel adózni neki. A lány hosszú, rettenetes útjuk során egyszer sem panaszkodott. Lépést tartott Tanisszal, soha nem maradt le, és szó nélkül követte utasításait.

„Akkor miért vagyok képtelen bármit is érezni iránta?” - tűnődött. „Mi olyan idegesítő és bosszantó benne?” A lány arcára pillantva Tanis tudta a választ. Az egyedüli melegség, ami tükröződött rajta, a fogadóból kiáradó fény melege volt. Az arca - még ilyen kimerülten is - hideg volt és szenvtelen, mentes... mitől is? Emberségtől? Végig ilyen volt ez alatt a hosszú, veszélyes út alatt. Szenvtelenül udvarias, szenvtelenül hálás, szenvtelenül távolságtartó és zárkózott. „Valószínűleg temetni is szenvtelenül temetne el” - gondolta Tanis borúsan. Aztán, mintegy megróva magát tiszteletlen gondolataiért, pillantása a lány nyakában lógó medálra, Paladin Platina Sárkányára siklott. Visszagondolt Elistan búcsúszavaira, amit az öreg pap indulásukkor, négyszemközt mondott neki.

- Illő, hogy elkísérd, Tanis - magyarázta a törékennyé vált pap. - Sok tekintetben ő is egy olyan úton indul el, amilyen a te önkeresésed volt, évekkel ezelőtt.

- Nem, igazad van, ezt ő még nem tudja - felelte az idős férfi Tanis kétkedő arckifejezése láttán, szomorúan mosolyogva. Szemét az égre függesztve halad előre, nem tudva még, hogy aki így tesz, biztosan megbotlik.

Megcsóválta a fejét és elmormolt egy halk fohászt.

- De bíznunk kell Paladin-ban.

Tanis a szemöldökét ráncolta akkor is, mint most, ahogy visszaemlékezett. Noha erősen hitt az igaz istenekben sokkal inkább Laurana szerelme és bennük való hite, mint bármi más miatt feszélyezte a gondolat, hogy rájuk bízza az életét, és türelmetlenné vált az olyanokkal szemben, mint Elistan, akik láthatóan túl nagy hangsúlyt fektettek erre. „Hadd legyen az ember önmagáért felelős, a változatosság kedvéért” - gondolta Tanis ingerülten.

- Mi a baj, Tanis? - kérdezte hűvösen Crysania. Rádöbbenve, hogy mindvégig a nőt bámulta, Tanis zavartan köhintett, megköszörülte a torkát, és elfordította tekintetét. Szerencsére épp ekkor tért vissza a fiú Crysania lováért, megkímélve Tanist a választól. A férfi a fogadó felé intett és mindketten arra indultak.

- Valójában - szólalt meg Tanis, mikor a csend kezdett kínossá válni - semmit se szeretnék jobban, mint itt maradni és meglátogatni a barátaimat. De holnapután Qualinestiben kell lennem, és csak kemény lovaglással érhetek oda időben.

Majd szomorkás mosollyal hozzátette.

- Nem éppen olyan a sógorommal a kapcsolatom, hogy megengedhetném magamnak, hogy megsértsem azzal, hogy elkésem Solostaran temetéséről. Sem a politikai, sem pedig a személyes kapcsolatom, ha érted mire gondolok.

Erre Crysania is elmosolyodott, de Tanis észrevette, hogy mosolya nem megértő, hanem inkább elnéző, mintha ez az egész politikáról és családról szóló beszéd méltóságán aluli lenne.

A fogadó ajtaja elé értek.

- Azonkívül - fűzte hozzá Tanis halkan - hiányzik Laurana. Különös, nem? Ha mellettem van és mindketten a saját dolgunkkal vagyunk elfoglalva, néha napokig elegendő egy futó mosoly vagy egy érintés, és ismét elmerülünk, ki-ki a saját világában. De ha messze kerülök tőle, az olyan, mintha váratlanul arra ébrednék, hogy levágták a jobb karomat. Nem szoktam lefekvéskor a jobb karommal törődni, de ha eltűnik...

Tanis hirtelen elhallgatott. Nevetségesnek érezte magát, attól tartott, hogy ez úgy hangzott, mintha egy fülig szerelmes kamasz mondta volna. De aztán rájött, hogy Crysania ügyet sem vetett rá. Sima márványarca most még hűvösebb volt, amihez képest a hold ezüst fénye is forrónak tűnt. Tanis megcsóválta a fejét és kinyitotta az ajtót. „Nem irigylem Caramont és Zúgószelet” - gondolta keserűen.

A fogadó barátságos, ismerős hangjai és illatai elborították Tanist. Egy pillanatig minden elhomályosult. Itt volt Otik, öregebb, és ha lehet még kövérebb, aki botjára támaszkodva lapogatta Tanis hátát. Itt voltak az emberek, akiket évek óta nem látott, és akikkel azelőtt soha semmi dolga nem volt, de most a kezét rázogatták, barátságukra hivatkozva. Itt volt a még mindig fényesen csillogó, öreg söntés, és valahogy sikerült egy mocsári törpére is rálépnie...

Aztán volt itt még egy prémekbe burkolódzott magas ember... és Tanis hirtelen barátja ölelő karjaiban találta magát.

- Zúgószél - suttogta rekedten, szorosan magához ölelve a síkföldit.

- Testvérem - felelte népének nyelvén Zúgószél. A fogadó közönsége vad éljenzésben tört ki, de Tanis nem hallotta őket, mert egy szeplős, lángvörös hajú nő érintette meg a karját. Még mindig átölelve Zúgószelet, Tanis kinyújtotta a kezét, és magához vonta Tikát. A három jóbarát hosszú percekig összefonódva állt, bánat, fájdalom és dicsőség kapcsolta őket össze.

Zúgószél tért magához először. Mivel nem volt hozzászokva, hogy ilyen nyíltan kimutassa érzelmeit, a magas síkföldi sűrű pislogás és torokköszörülés közepette hátralépett, és szemöldökét ráncolva meredt a mennyezetre, míg újra össze nem szedte magát. Tanis, akinek rőt szakállát átnedvesítették saját könnyei, gyorsan még egyszer megölelte Tikát és körülnézett.

- Hol van az a nagy melák férjed? - kérdezte vidáman. - Hol van Caramon?

Egyszerű kérdés volt, és Tanist teljesen készületlenül érte a válasz. A tömeg elhallgatott, mintha rájuk csuktak volna egy ajtót. Tika arcát pír öntötte el, érthetetlenül motyogott valamit, lehajolt, felráncigált a földről egy mocsári törpét és úgy megrázta, hogy szinte zörögtek a csontjai.

Tanis meglepődve nézett Zúgószélre, de az csak felvonta a vállát és fekete szemöldökét. A félelf Tikához fordult, hogy megkérdezze mi folyik itt, ám ekkor egy hűvös kéz érintette meg a karját. Crysania! Teljesen megfeledkezett róla!

Szégyentől égő arccal végezte el a megkésett bemutatást.

- Van szerencsém bemutatni Tariniusi Crysaniát, Paladine Tisztelendő Leányát — hadarta Tanis a formaságoknak megfelelően. - Lady Crysania... Zúgószél, a síkföldiek főnöke... Tika Waylan Majere.

Crysania megoldotta útiköpenyét és hátratolta csuklyáját. A nyakában hordott platina medál megcsillant a fogadó gyertyáinak fényében. A nő egyszerű, fehér gyapjúköntöse kivillant a köpönyeg ráncai közül. Áhítatos és tiszteletteljes suttogás hussant át a termen.

- Egy szent papnő!

- Hallottad a nevét? Crysania! Rangban a második....

- Elistan utódja...

Crysania fejet hajtott. Zúgószél ünnepélyes arckifejezéssel, derékból meghajolt, Tika pedig még mindig lázpíros arccal gyorsan a söntés mögé lökte Rafot majd pukedlizett.

Tika asszonynevének hallatán Crysania kérdően tekintett Tanisra, aki válaszul biccentett.

- Megtiszteltetésnek veszem - szólalt meg Crysania hűvös, zengő hangján -, hogy két olyan emberrel találkozhatom, akiknek bátor tettei példaként ragyognak mindnyájunk előtt.

Tika elpirult zavarában. Zúgószél merev arckifejezése mit sem változott, de Tanis látta, hogy a papnő elismerése mennyire nagy hatással van a mélyen vallásos síkföldire. A tömeg szűnni nem akaró éljenzésben tört ki, hogy része lehet ilyen megtiszteltetésben. Otik illő tisztelettel vezette vendégeit egy szabad asztalhoz, és közben úgy vigyorgott rájuk, mintha azt az egész háborút ő találta volna ki a kedvükért.

Tanist eleinte zavarta a nyüzsgés és a zaj mikor letelepedtek, de aztán túltette magát rajta. Így legalább a kihallgatás veszélye nélkül beszélgethetett Zúgószéllel. De legelőször ki kell derítenie, hogy hol van Caramon?

Újra kezdett volna kérdezősködni, de Tika - aki miután leültette őket tyúkanyóként szorgoskodott Crysania körül - észrevéve, hogy Tanis szólni akar, gyorsan megfordult és eltűnt a konyhában.

Tanis zavartan csóválta a fejét, de mielőtt még tovább gondolkodhatott volna a dologról, Zúgószél elárasztotta saját kérdéseivel. Hamarosan élénk beszélgetésbe merültek.

- Mindenki azt hiszi, hogy vége a háborúnak - sóhajtotta Tanis -, és ez a korábbinál is nagyobb veszélybe sodor minket. Az elfek és emberek szövetsége, amely a sötét időkben erős volt, kezd szétolvadni a napvilágnál. Laurana most Qualinestiben van, hogy részt vegyen apja temetésén, és hogy megpróbáljon tető alá hozni egy egyezményt nyakas bátyja, Porthios és a solamniai lovagok között. Egyetlen reményünk Csillagszellő Alhana, Porthios felesége - mosolygott Tanis. - Sose hittem volna, hogy megérem azt, hogy egy elf asszony nem csupán türelmes az emberek és más fajok iránt, de még melegen támogatja is őket makacs férjével szemben.

- Különös házasság jegyezte meg Zúgószél, mire Tanis egyetértően bólintott. Mindketten halott barátjukra, a lovagra, Fényeskardú Sturmra, a Főpapok Tornyának hősére gondoltak. Mindketten tudták, hogy Alhana szívét ott temették el, Sturmmal együtt.

- Nyilvánvalóan nem szerelemi házasság - vont vállat Tanis. De talán könnyebb így a világ rendjét helyreállítani. És veled mi van, barátom? Tekintetedben aggodalom, arcodat ismét gondok barázdálják... de új boldogság is ragyog rajta! Laurana megkapta ám Aranyhold üzenetét az ikrekről!

Zúgószél elmosolyodott.

- Igazad van. Sajnálok minden pillanatot, amit nem velük töltök - panaszkodott mély hangján a síkföldi -, bár látásod örömmel tölti el szívemet, testvérem. De két törzset hagytam ott, melyek közel állnak ahhoz, hogy kitörjön köztük a háború. Eddig sikerült tárgyalásra bírnom őket, és elkerülni a vérontást. De az elégedetlenség ellenem dolgozik, ha hátat fordítok. Minden perc, amíg távol vagyok, alkalmat teremt, hogy régi családi viszályok újuljanak ki.

Tanis megszorította a férfi karját.

- Sajnálom, barátom, és hálás vagyok, hogy eljöttél. - Felsóhajtott, Crysaniára nézett, és eszébe jutottak róla új gondjai.

- Azt reméltem, fel tudod ajánlani ennek a hölgynek kíséretedet és védelmedet.

Hangja suttogássá halkult.

- Az Ősmágia Tornyához utazik Wayreth erdejébe.

Zúgószél szemei elkerekedtek a megdöbbenéstől. A síkföldi bizalmatlan volt a mágusokkal és mindennel szemben, ami velük kapcsolatos.

Tanis bólintott.

- Látom még emlékszel Caramon történeteire, hogyan utaztak oda, ő és Raistlin. De őket meghívták. Ez a lány meghívó nélkül merészkedik oda, hogy felkeresse a mágusok tanácsát...

Crysania éles, figyelmeztető pillantást lövellt felé. Tanis ajkába harapott és sután hozzátette.

- Reméltem, hogy el tudod kísérni.

- Ettől tartottam! - fakadt ki Zúgószél. - Mikor megkaptam az üzeneted, úgy éreztem, hogy el kell jönnöm magyarázatot adni, miért kell nemet mondanom. Ha ez máskor történne, tudod, hogy boldogan segítenék, és megtiszteltetésnek venném, hogy egy ilyen tekintélyes személynek ajánlhatom fel szolgálataimat.

Könnyedén meghajolt Crysania felé, aki ezt mosollyal viszonozta, amely azonnal eltűnt, mikor a férfi ismét Tanis felé fordította tekintetét. Egy kicsiny, de mély ránc jelent meg a lány szemöldökei között, haragjának apró jeleként. Zúgószél folytatta.

- De most túl sok forog kockán. A béke, melyet az évek óta egymással viszálykodó törzsek közt teremtettem, nagyon törékeny. Népünk fennmaradása attól függ, hogy képesek vagyunk-e egyesülni és együtt dolgozni, hogy újrateremtsük országunkat és életünket.

- Megértem - bólintott Tanis, meghatódva, hogy Zúgószelet ennyire letöri amiért vissza kell utasítania kérését. Ám a félelf elkapta Crysania elégedetlen pillantását és kínos udvariassággal fordult hozzá.

- Minden rendben lesz Tisztelendő Nővér - nyugtatta rendíthetetlen türelemmel. - Caramon majd elkísér. Márpedig ő három emberrel is felér! Igaz, Zúgószél?

A síkföldi elmosolyodott, ahogy felötlöttek benne a régi emlékek.

- Hát, az már biztos, hogy enni annyit eszik, mint három másik! És van is olyan erős, mint három vagy még több. Emlékszel Tanis, hogy felemelte a kövér Malacképű Vilmost, mikor azt az előadást tartottuk... hol is?... Flotsamban?

- Meg amikor két sárkányfattyat úgy ölt meg, hogy összeütötte a fejüket? - nevetett Tanis, és úgy érezte, mintha a világ gonoszsága hirtelen semmivé foszlana, amint barátjával visszaemlékeznek azokra a régi napokra. - És arra emlékszel, amikor a törpe királyságban voltunk, Caramon odalopakodott Kova mögé és...

Tanis előrehajolt és Zúgószél fülébe súgott valamit. A síkföldi arca kipirult a nevetéstől. Egy újabb történet jutott eszébe, és a két ember sorra felidézte a Caramon erejéről, ügyességéről, bátorságáról és becsületességéről szóló történeteket.

- És jószívű is - fűzte hozzá Tanis, percnyi csendes mélázás után. - Most is magam előtt látom, milyen türelmesen vigyázta Raistlint, karjaiban tartva bátyját, mikor azok a köhögőrohamok szaggatták a mágus testét.

Elfojtott kiáltás és csörömpölés zaja zökkentette vissza a valóságba Tanist. Meglepve hátrafordult, és meglátta Tikát, aki falfehér arccal és könnyes szemekkel meredt rá.

- Menjetek el! - préselte a szavakat vértelen ajkai közt az asszony. - Kérlek, Tanis! Ne kérdezz semmit, csak menjetek el!

Olyan erővel ragadta meg a férfi karját, hogy körmei fájdalmasan Tanis húsába mélyedtek.

- Abyss sötét mélyére, mi folyik itt Tika? - kérdezte ingerülten a félelf, miközben felállt és szembefordult a lánnyal.

Hangos reccsenés volt a válasz. A fogadó ajtaja kivágódott, amint kívülről betaszította valami irtózatos erő. Tika hátraugrott és az ajtóra nézett, arca úgy eltorzult a félelemtől és a rettegéstől, hogy Tanis kardjához kapva fürgén megfordult, és Zúgószél is felemelkedett ültéből.

Hatalmas árnyék takarta el a bejáratot, mintha be akarná teríteni az egész helyiséget. A vidám zajongás és nevetgélés hirtelen abbamaradt, halk, fojtott mormolássá csendesedett.

Tanis jól emlékezett azokra a sötét, gonosz dolgokra, amiken életében keresztülment, és előrántva kardját Crysania és az árnyék közé ugrott. Bár nem látta, de érezte Zúgószél megnyugtató, mindenre kész jelenlétét maga mögött.

„Hát itt van!” - gondolta Tanis. Szinte örült a gondolatnak, hogy harcolhat ez ellen a titokzatos, ismeretlen veszedelem ellen. Komor arccal meredt az ajtóra és látta, hogy egy tagbaszakadt, furcsa alak lép a fénybe.

Ember, figyelte meg Tanis. Egy termetes ember. De mikor jobban szemügyre vette, azt is látta, hogy az óriás méretét petyhüdt kövérségének köszönheti. Termetes pocak türemkedett ki bőrnadrágjából. Piszkos inge, amely túl szűk volt ahhoz, hogy ilyen hatalmas testet eltakarjon, alul, a köldöknél szétnyílt. Természetellenesen puffadt arcát háromnapos borosta fedte, maszatos volt, haja pedig zsíros és gondozatlan. Ruhája, bár jól szabott és finom anyagból készült, koszos volt és erősen bűzlött a hányásszagtól és a törpeszesz nevű pálinkától.

Tanis ostobán érezte magát és leeresztette a kardját. Csak egy nyomorult részeg, valószínűleg a helyi bajkeverő, aki nagy termetét kihasználva félemlíti meg a városiakat. Szánalommal vegyes undorral tekintett a férfire, de közben azon gondolkodott, hogy valahogy furcsán ismerősnek tűnik. Talán valaki, akit ismert, mikor sok éve Vigaszban lakott, valami szegény szerencsétlen, aki áldozatául esett a nehéz időknek.

A félelf már fordult volna el, mikor csodálkozva észrevette, hogy a fogadóban minden szem várakozóan tekint rá.

„Mégis mit várnak tőlem?” - gondolta Tanis hirtelen fellobbanó haraggal. „Támadjam meg? Te vagy a hős, verd meg a részegünket!?”

Ekkor szipogást hallott a könyöke mellől.

- Mondtam, hogy menj el! - hüppögte Tika egy székre rogyva, és kezébe temetve arcát, szívszaggatóan zokogni kezdett.

Tanis egyre jobban összezavarodva Zúgószélre pillantott, de a síkföldi nyilvánvalóan éppúgy semmit sem értett az egészből, mint ő. A részeg időközben betámolygott a terembe, és haragosan körbenézett.

- Mi folyih itt? Va... valami jó khis mu... mulasság, he? - dadogta. - És she... shenki nem szólt a jó öreg... shenki she hívott meg egem?

Nem kapott választ. Ügyet sem vetve a lompos emberre, még mindig Tanist bámulták, mire a dülöngélő férfi is a félelf felé fordult. A részeg zavaros dühvel meredt Tanisra, mintha minden bajáért őt okolná, miközben megpróbálta befogni az előtte álló képet. Aztán szemei hirtelen elkerekedtek, arcán együgyű vigyor terült szét, és karját kitárva előrelódult.

- Tanis, barhá...

- Az istenek nevére! - suttogta Tanis, felismerve végre az előtte dülöngélő alakot.

A férfi előretámolygott, átbukott egy széken. Pár pillanatig bizonytalanul imbolygott, mint a kivágott fa, mielőtt ledöntik. Szemei fennakadtak, mire a körülötte állók félreugrottak az útból. Aztán egy tompa puffanással, melybe beleremegett a fogadó, Caramon Majere, a Dárda Hőse, eszméletlenül Tanis lábához zuhant.