III. A FATALISTA

Egyszer két hetet töltöttem egy kozák sztanyica balszárnyán; ugyanitt egy gyalogos zászlóalj is állomásozott; a tisztek összegyűltek egyszer egyik, máskor másik bajtársuknál, s kártyázgattak.

Egy este megelégeltük a bostont, s a kártyát az asztal alá dobva, még sokáig ott maradtunk Sz… őrnagynál; a társalgás, szokás ellenére, igen érdekes volt. Arról beszélgettünk, hogy annak a muzulmán hitnek, mely szerint az ember sorsa előre meg van írva az egekben, közöttünk is van sok követője; el is mondtak sorra különböző eseteket pro és contra.

- Ez még semmit sem bizonyít, uraim - szólalt meg egy idős őrnagy -, hiszen egyikük sem volt tanúja azoknak a különös eseteknek, amelyekkel állításukat igazolták.

- Persze hogy egyikünk sem - mondták többen -, de szavahihető emberektől hallottuk…

- Ez mind lárifári! - mondta valamelyik. - Hol vannak azok a szavahihető emberek, akik látták azt a listát, melyen fel van írva halálunk órája? Ha pedig van eleve elrendelés, miért kaptunk akaratot és értelmet? Miért kell számot adnunk tetteinkről?

Ekkor az egyik tiszt, aki ott ült a szoba sarkában, felállt, lassan odament az asztalhoz, s nyugodt, ünnepélyes pillantással végignézett valamennyi társán. Szerb eredetű volt, ahogy a neve is mutatta.

Vulics hadnagy vonásai teljesen megfeleltek a jellemének. Magas növése, barna arcszíne, fekete haja, átható nézésű, fekete szeme, nagy, de szabályos vonalú orra - nemzetének egyik jellegzetessége -, szomorú, hideg mosolya, mely mindig ott bujkált az ajkán, mintha mind összefogtak volna, hogy olyan különös egyéniséget mutassanak, aki képtelen a gondolait és indulatait megosztani azokkal, akiket a sors bajtársakul adott melléje.

Bátor volt, szűkszavú, de érdes beszédű; lelki s családi titkait nem bízta reá senkire; bort szinte egyáltalán nem ivott, és sohasem járt a fiatal kozáklányok után, kiknek bájosságát nehéz annak elképzelni, aki még nem látta őket. Beszélték ugyan, hogy az ezredesné nem maradt közömbös a hadnagy kifejező szeme iránt, de Vulics komolyan megharagudott, ha csak céloztak is erre.

Egyetlen szenvedélye volt, amelyet nem titkolt - a kártyaszenvedélye. A zöld játékasztal mellett mindent elfelejtett, s rendszerint veszített; de az állandó balsiker csak növelte benne a makacsságot. Azt beszélték, hogy egyszer, egy éjjel bankot adott egy párnán, s rettentő jó lapjárása volt. Hirtelen lövések dörrentek, riadót vertek, mindenki felugrott, s fegyveréhez rohant. “Üsd meg a bankomat!” - kiáltotta Vulics az egyik leghevesebb játékosnak anélkül, hogy felállt volna. - “A hetesemel” - felelte az, és elrohant. És az általános riadalom közepette Vulics lejátszotta a partit; a hetes megnyerte.

Mikor megjelent a rajvonalban, már lövöldöztek hevesen. Vulics nem törődött sem csecsenc­golyóval, sem csecsencszablyával: megkereste a szerencsés kártyapartnert.

- A hetes nyert! - kiáltotta, mikor végre meglátta a lövészek között, akik kezdték kiszorítani az erődből az ellenséget, aztán közelebb ment hozzá, elővette erszényét, s leszámolta a pénzt a szerencsés nyertesnek, hiába integetett az, hogy most nem alkalmas. Miután pedig ezt a kellemetlen kötelességet teljesítette, előrerohant, magával ragadta a katonákat, s míg a csata véget nem ért, hidegvérrel állotta a golyóharcot a csecsencekkel.

Mikor Vulics odalépett az asztalhoz, valamennyien elhallgattak, mindenki valami eredeti kijelentést várt tőle.

- Uraim! - szólalt meg (a hangja nyugodt volt, bár mélyebben csengett a szokottnál): - Uraim, mire valók ezek a haszontalan viták? Önök bizonyítékokat kívánnak: azt javaslom, próbáljuk ki önmagunkon, rendelkezhetik-e az ember a maga akaratából az életével, vagy minde­gyi­künk­nek előre kijelölte a sors a végzetes percet… Kinek volna kedve hozzá?

- Nekem nincs, nekem nincs! - hangzott mindenfelől. - Különös egy ember! Mi nem jut eszébe!…

- Fogadást ajánlok - szóltam én tréfásan.

- Miféle fogadást?

- Azt állítom, hogy nincs eleve elrendelés - folytattam én, húsz aranyat az asztalra öntve: az egész pénzt, ami zsebemben volt.

- Tartom - felelte Vulics tompa hangon - Őrnagy, ön lesz a bíró; itt van tizenöt arany; a többi öttel tartozik nekem, legyen szíves, tegye a többihez.

- Rendben van - mondta az őrnagy -, csak nem értem egészen, miről van szó, s hogy akarja ezt a vitát eldönteni…

Vulics szót sem szólva átment az őrnagy hálószobájába; mi követtük. Odament a falhoz, amelyen fegyverek függtek, s a különböző kaliberű pisztolyok közül egyet találomra leakasztott a szegről. Mi még nem értettük a dolgot; de amikor felhúzta a kakast, s puskaport öntött a serpenyőbe, többen megfogták a karját, s önkéntelenül felkiáltottak:

- Mit akarsz csinálni? Hallod, ez őrültség!

- Uraim! - szólalt meg lassan, a karját kiszabadítva. - Kinek van kedve húsz aranyat fizetni értem?

Valamennyien hallgattak, és elhúzódtak tőle.

Vulics átment a másik szobába, s leült az asztalhoz; mindnyájan utánamentünk. Jeladással arra kért, hogy üljünk le az asztal körül. Szó nélkül engedelmeskedtünk neki: ebben a pillanat­ban valami titokzatos hatalma volt felettünk. Merőn a szemébe néztem; de ő nyugodt, mozdulatlan tekintettel fogadta vizsgálódó nézésemet, halovány ajka mosolygott, de hideg nyugalma ellenére mégis a halál bélyegét véltem látni arcán. Megfigyeltem, s több öreg katona megerősítette ezt a megfigyelésemet, hogy annak az embernek az arcán, akinek néhány óra múlva meg kell halnia, sokszor megjelenik a kikerülhetetlen végzet valami különös bélyege, s ebben a tapasztaltabb szem ritkán téved.

- Ön ma meghal! - mondtam neki. Gyorsan felém fordult, de lassan és nyugodtan felelt:

- Lehet, hogy meg, lehet, hogy nem…

Aztán az őrnagyhoz fordulva, megkérdezte tőle: meg van-e töltve a pisztoly? Az őrnagy nagy zavarában nem emlékezett rá tisztán.

- Elég lesz már, Vulics! - kiáltotta most valaki. - Bizonyosan meg van töltve, ha az ágy fejénél függött; mire való ez a tréfa?

- Buta tréfa - kapta fel a szót egy másik.

- Ötven rubelt teszek öt ellen, hogy a pisztoly nincs megtöltve! - kiáltotta egy harmadik.

Erre is fogadtak.

Engem már untatni kezdett ez a hosszú teketóriázás.

- Ide hallgasson - mondtam -, vagy lője agyon magát, vagy akassza fel a pisztolyt a régi helyére, s menjünk már aludni.

- Úgy van - kiáltották többen -, menjünk már aludni.

- Uraim, kérem, hogy ne mozduljanak el a helyükről! - mondta Vulics homlokához illesztve a pisztoly csövét. Úgy álltunk ott mind, mintha megdermedtünk volna.

- Pecsorin úr - tette hozzá -, vegyen egy kártyát, s dobja fel.

A piros ászt vettem fel az asztalról, most is emlékszem, s feldobtam a levegőbe: mindenkinek elállt a lélegzete; a szemek, melyek félelmet s valami ködös kíváncsiságot fejezetek ki, a pisztolyról most a végzetes ász felé fordultak, mely lebegve szállt lefelé: abban a pillanatban, mikor az asztalt érintette, Vulics elrántotta a ravaszt… csütörtök!

- Hála Istennek - kiáltották többen -, nincs megtöltve!

- Nézzük csak meg jobban - mondta Vulics. Ismét felhúzta a kakast, megcélozott egy ablak fölé akasztott sapkát; a lövés eldördült, füstje ellepte a szobát; amikor a füst eloszlott, levettük a sapkát: pontosan középen lőtte át, s a golyó mélyen belefúródott a falba.

Néhány pillanatig senki sem jutott szóhoz. Vulics teljes lelki nyugalommal söpörte be erszényébe az aranyaimat.

Elkezdődött a találgatás: miért nem sült el a pisztoly az első alkalommal; egyesek azt állították, hogy bizonyosan eldugult a serpenyője, mások azt suttogták, hogy nedves volt a puskapor, Vulics csak azután töltött friss puskaport; de én bebizonyítottam, hogy az utóbbi feltevés alaptalan, mert egész idő alatt nem vettem le a pisztolyról a szememet.

- Milyen szerencsés a játékban! - mondtam Vulicsnak.

- Legelőször életemben - felelte önelégült mosollyal -, ez jobb, mint kártyázni, s bankot adni.

- De egy kicsit veszélyesebb.

- Mondja: kezd-e már hinni az eleve elrendelésben?

- Hiszek; csak azt nem értem, miért volt az az érzésem, hogy ma feltétlenül meg kell halni…

S ez az ember, aki az imént még tökéletes nyugalommal célozta meg a homlokát, hirtelen elpirult, és zavarba esett.

- No de elég ebből! - mondta helyéről felkelve. - Fogadásunknak vége, s most már nem időszerű a megjegyzése… - Fogta a sapkáját s kiment. Ezt különösnek találtam, s nemhiába.

Nemsokára mindnyájan hazafelé indultunk, Vulics különcségéről különbözőképpen vélekedve; engem egyhangúan önzőnek neveztek, mert olyan emberrel fogadtam, aki meg akarta magát lőni; mintha bizony nálam nélkül nem is talált volna erre megfelelő alkalmat…

A kozák sztanyica néptelen sikátorain át mentem haza; a tűzpiros telehold a házak zegzugos vonalán túl emelkedni kezdett; a csillagok békésen fénylettek a sötétkék égboltozaton, s én nevetni szerettem volna, mikor elgondoltam, hogy voltak valamikor igen bölcs emberek, akik azt gondolták, hogy az égitestek, részt vesznek egy darab földért vagy kifundált jogért foly­tatott hitvány pereskedésükben. És mi az igazság? Ezek a lámpások, melyeket véleményük szerint csak azért gyújtottak, hogy bevilágítsák küzdelmeiket és diadalaikat, a régi fényükben égnek, az ő szenvedélyeik és reményeik pedig régen kialudtak velük, mint a tűz, amelyet erdőszélen gyújtott a gondatlan vándor! S mégis: milyen akaraterőt adott nekik az a bizonyosság, hogy az egész égbolt megszámlálhatatlan lakóival reájuk néz, bár néma, de változatlan együttérzésével!… Mi pedig, szánalomra méltó utódaik, akik meggyőződés, büszkeség, élvezet és félelem nélkül kóborlunk a földön, kivéve azt az önkéntelen szorongást, mely megmarkolja szívünket a kikerülhetetlen vég gondolatára, mi már nem vagyunk képesek nagy áldozatra sem az emberiség javáért, de még a magunk boldogságáért sem, mert tudjuk, hogy ezt elérni lehetetlen, s közömbösen váltunk át az egyik kételkedésből a másikba, ahogy őseink zuhantak tévedésből tévedésbe, s amiképp nekik nem volt, úgy nekünk sincs egyetlen reménysugarunk, még az a meghatározatlan, de erős örömérzetünk sem, melyet emberekkel vagy a sorssal harcolva ismerhetünk…

S még sok más efféle gondolat járta meg az eszem; nem állítottam meg őket, mert elvont gondolatoknál nem szeretek elidőzni; mire jó az? Zsenge ifjú koromban álmodozó voltam; szerettem elbecézgetni felváltva sötét és rózsaszínű képeket, melyeket nyugtalan és mohó képzeletem rajzolt. De mi maradt meg mindebből? Csak a kimerültség, mint kísértetekkel vívott éjjeli harc után, és a kusza, zavaros emlékek, melyek tele vannak sajnálkozással. Ebben a meddő küzdelemben a lelkem tüzét is, az akaratom erejét is elhasználtam, amelyekre feltét­lenül szüksége van a cselekvő életnek; mikor beléptem az életbe, gondolatban már átéltem, s unalmat, undort éreztem, mint az, aki elolvassa egy régóta ismert könyv rossz utánzatát.

Ennek az estének az élménye meglehetős mély nyomot hagyott bennem, s felbolygatta idegeimet. Nem tudom biztosan: hiszek-e most az eleve elrendelésben vagy nem, de ezen az estén erősen hittem, hogy létezik ilyen: a bizonyíték elképesztő volt, s én, noha csúfolkodtam őseinkkel s szolgálatkész asztrológiájukkal, akaratlanul is az ő kerékvágásukba zökkentem; de hamar megfogtam magam ezen a veszélyes úton, mivel az az elvem, hogy semmit sem utasítok el határozottan, semmiben sem hiszek vakon, elvetettem a metafizikát, és kezdtem a lábam alá nézni. Helyénvaló is volt ez az óvatosság, mert kis híján elestem: nagy tömegű, puha, de érezhetően élettelen valamiben botlott meg a lábam. Lehajlok - a hold éppen lesütött az útra - és mit látok? Egy karddal kettéhasított disznó fekszik előttem… Alig értem rá megnézni, lépések zaját hallottam: két kozák szalad ki a mellékutcából: egyik odajött hozzám, s megkérdezte, nem láttam-e egy részeg kozákot, aki disznót űzött? Megmondtam neki, hogy kozákot nem láttam, s megmutattam féktelen vitézkedésének szerencsétlen áldozatát.

- A gazember! - szólalt meg a másik kozák. - Mihelyt csihirrel leissza magát, elkezd törni-zúzni, pusztítani mindent, amit talál. Menjük utána, Jeremejics, meg kell hogy kötözzük, mert különben…

Tovább mentek, én pedig nagy óvatossággal folytattam utamat, s végre szerencsésen elértem szállásomat.

Egy öreg kozák őrmesternél laktam, akit megszerettem jó természetéért, de kiváltképp szép leányáért, Nasztyáért.

Várt a kiskapuban most is, mint rendesen, bundácskába burkolódzva; a hold megvilágította az éjszaka hidegétől megkékült ajakát. Alighogy megismert, elmosolyodott, de nekem most nem volt kedvem vele lenni. “Adjon Isten, Nasztya!” - mondtam, és elmentem mellette. Szólni akart valamit, de csak sóhajtás lett belőle.

Bezártam magam mögött a szobám ajtaját, gyertyát gyújtottam, s levetettem magamat az ágyra; de az álom ma jobban megvárakoztatott, mint máskor. Szürkült már a keleti ég, mikor elaludtam - ám nyilván úgy volt megírva az egekben, hogy ma éjjel ne aludjam ki magamat. Hajnali négy órakor két ököl verte meg az ablakomat. Felugrottam: mit jelent ezt?…

- Kelj fel és öltözz fel! - kiáltotta be több hang is. Gyorsan felöltöztem és kimentem.

- Tudod, hogy mi történt? - kérdezte egyszerre három tiszt, akik értem jöttek; sápadtabbak voltak, mint a halál.

- Mi történt?

- Vulicsot megölték.

Megdermedtem.

- Meg. Megölték! - ismételték. - Gyerünk gyorsan oda.

- De hova?

- Útközben megtudod.

Elindultunk. Mindent elbeszéltek, és megjegyzésekkel keverték az előadást a különös eleve elrendelésről, mely félórával halála előtt még megmentette a kikerülhetetlen végtől. Vulics egyedül haladt a sötét utcán, s nekifutott az a részeg kozák, aki kettéhasította a disznót; lehet, hogy el is ment volna mellette, anélkül, hogy észrevette volna, ha Vulics, hirtelen megállva, meg nem kérdi tőle: “Kit keresel, pajtás?” - Téged! - felelte a kozák, hozzásújtott a kardjával, s válltól majdnem a szívéig szaladt a vágása… A két kozák, akikkel találkoztam, mikor ezt a gyilkost még üldözték, odasietett, felemelte a sebesültet, de már végét járta, s csak két szót tudott mondani: “Igaza van!” Egyedül én értettem meg ennek a két szónak a sötét jelentését: reám vonatkoztak; én akaratlanul megjósoltam szegénynek a sorsát; ösztönöm nem csalt meg: elváltozott arcán valóban megláttam a közeli halál pecsétjét.

A gyilkos bezárkózott egy üres kunyhóba a sztanyica végén: odamentünk. Egész sereg fehérnép futott sírva arrafelé: néha egy-egy elkésett kozák ugrott ki az utcára, nagy sietve kötötte fel tőrét, s futva megelőzött minket. Rettenetes volt a riadalom.

Végre megérkeztünk: látjuk, hogy a sok ember szorosan körbevette a kunyhót, melynek az ajtaja és ablaktáblái belülről be voltak zárva. A tisztek, kozákok hevesen beszélnek, a nők jajveszékel­nek, vádaskodnak, siránkoznak. Közöttük feltűnt nekem egy öregasszonynak őrült kétségbeesést kifejező, jellegzetes arca. Vastag gerendán ült, könyökére támaszkodva, s két kézzel a fejét fogta: a gyilkos anyja volt. Ajka néha meg-megmozdult… Imádságot suttogott vagy átkot?

De most már el kellett határoznunk magunkat valamire, s el kellett fogni a gyilkost. Csakhogy senki sem mert legelsőnek behatolni.

Odamentem az ablakhoz, s benéztem a tábla résén: a padlón feküdt sápadtan, pisztoly volt a jobb kezében; véres kardját maga mellé tette. Kifejező szemét félelmetesen forgatta, olykor össze­rezzent, s a fejéhez kapott, mintha homályosan emlékeznék reá, mi történt az este. Nem olvastam ki valami nagy határozottságot ebből a nyugtalan tekintetből, s azt mondtam az őrnagynak, hogy jobb most betöretni az ajtót, s meghagyni a kozákoknak, hogy vessék reá magukat; jobb megtenni most, mint később, ha már teljesen felocsúdik a részegségből.

Ekkor egy öreg jeszaul odalépett az ajtóhoz, s nevén szólította; a kozák felelt rá.

- Vétkeztél, Jefimics testvér - mondta neki a jeszaul -, nem tehetsz mást: add meg magad!

- Nem adom meg magam! - felelte a kozák.

- Nem félsz az Istentől? Nem vagy te átkozott csecsenc, becsületes keresztény vagy. Ha már elcsábított a bűn, nincs mit tenni: sorsodat el nem kerülöd!

- Nem adom meg magam! - kiáltotta ki a kozák fenyegető hangon, s hallani lehetett a felhúzott pisztolykakas csattanását.

- Hé, anyóka! - szólt oda a jeszaul a vénasszonynak. - Beszélj a fiaddal; neked tán szótfogad… hiszen így csak magára haragítja az Úristent. S látod: ezek az urak is már két órája várnak itt.

A vénasszony merőn reánézett, s megrázta a fejét.

- Vaszilij Petrovics - mondta a jeszaul az őrnagyhoz lépve -, nem adja meg magát: jól ismerem; ha pedig betörjük az ajtót, sokat megölhet közülünk. Nem gondolja, hogy inkább agyon kellene lőni? A táblán egy széles nyílás van.

Ebben a pillanatban különös gondolat villant meg eszemben: próbára tenni a sorsot, akárcsak Vulics.

- Várjon - mondtam az őrnagynak -, elfogom én élve. - Meghagytam a jeszaulnak, kezdjen beszélgetni vele, s állítson az ajtóhoz három kozákot, akik résen legyenek: megadott jelre törjék be az ajtót, s rohanjanak a segítségemre. Megkerültem a kunyhót, s odamentem a végzetes ablak­hoz: szívem erősen vert.

- Ó, te átkozott! - kiáltotta a jeszaul. - Csak csúfolkodsz velünk, ugye? Azt hiszed tán, nem fogunk veled elbánni? - Elkezdte az ajtót verni teljes erejéből: én, a résen benézve követtem a kozák minden mozdulatát, aki énfelőlem nem számított támadásra, majd hirtelen lerántottam az ablaktáblát, s fejjel beugrottam az ablakon. Lövés dördült a fülem felett, a golyó vállrojtomat horzsolta. De a szobát megtöltő füstben ellenfelem nem találta meg a mellette fekvő kardot. Megragadtam a két kezét; a kozákok berontottak, s nem telt bele három perc, a bűnöst megkötözték, s őrkísérettel elvezették. A tömeg szétoszlott, a tisztek gratuláltak nekem - bizony, volt is mihez.

Nos, ezek után hogy is ne lenne fatalista az ember? Bár ki tudja valójában, hogy van-e meggyőződése valamiről vagy nincs?… Mert hányszor érezzük meggyőződésnek azt, ami csak érzékcsalódás, vagy értelmünk baklövése!… Szeretek mindenben kételkedni, ez a hajlandóság nem zavarja a jellem határozottságát, ellenkezőleg, ami engem illet, mindig bátrabban megyek előre, amikor nem tudom, hogy ott mi vár reám. Hiszen a halálnál rosszabb úgysem történhet - a halált pedig nem kerüli el az ember!

Mikor visszatértem az erődbe, elbeszéltem Makszim Makszimicsnak mindent, ami velem történt, és aminek tanúja voltam, s meg akartam tudni tőle, mi a véleménye az eleve elrendelésről. Először nem értette meg a szót, de tőlem telhetően megmagyaráztam neki, mire így szólt, fejét jelentősen csóválgatva:

- Persze, persze, kérem! Elég furcsa eset!… Egyébként ezek az ázsiai pisztolykakasok sokszor mondanak csütörtököt, ha rosszul kenik meg, vagy ha nem elég erősen húzza meg az ujjával az ember. Bevallom, nem kedvelem az ilyen cserkeszpuskákat; nem illenek a magunkfajta emberhez: az agy kicsi, egykettőre megperzseli az orrunkat… Ellenben a cserkeszkardok, azok előtt tisztelettel meghajolok!

S rövid eltűnődés után még hozzátette:

- Sajnálom a szerencsétlent… A sátán biztathatta rá, hogy részeggel beszélgessen éjjel! Meg aztán, neki nyilván már születésekor meg volt írva a sorsa!

Több szót nem sikerült kicsalni belőle: általában nem szereti a metafizikai eszmecseréket.

.oOo.