II. MARY HERCEGKISASSZONY

Május 11.

Tegnap megérkeztem Pjatyigorszkba, szállást béreltem a város végén, a legmagasabb ponton, a Masuk lábánál: ha viharok jönnek, a fellegek majd a háztetőmig ereszkednek. Ma hajnali ötkor, mikor kinyitottam az ablakot, szobám megtelt a ház kis kertjének virágillatával. Virágba borult cseresznyefák ágai néznek be az ablakomon, s a szél olykor teleszórja író­asztalomat fehér szirmaikkal. Háromfelé is csodálatos kilátás nyílik. Nyugatra, mint egy szétszóródó vihar utolsó fellege, az ötfejű Bestu kéklik; északra, mint egy bolyhos perzsa sapka, a Masuk emelkedik, eltakarja az egész látóhatárt; kelet felé derűsebb a vidék; odalenn tiszta, új városka tarkállik, előttem gyógyító forrásvizek csobognak, zajong a soknyelvű tömeg; odább pedig amfiteátrumként egyre kékebben és ködösebben tornyosulnak a hegyek, a látóhatár szélén pedig havas csúcsok ezüst lánca húzódik, kezdődik a Kazbekkel és végződik a kétfejű Elborusszal… Boldogság az ilyen földön élni! Az örömmel rokon érzés ömlött el az ereimben. A levegő tiszta és friss, mint a kisgyermek csókja; a nap ragyog, az égbolt kék - kell több ennél? Minek itt szenvedély, vágy, szánalom?… De itt az ideje lemenni a Jeliszaveta-forráshoz: azt mondják, ott gyűlik össze minden reggel a fürdő társasága.

Lesétáltam a város közepébe, végigmentem a bulváron, találkoztam néhány szomorú csoporttal, melyek lassan haladtak felfelé; többnyire sztyeppei birtokosfamíliák voltak; a férfiak kopott s divatjamúlt kabátja meg az asszonyok és lányok választékos ruhája mindjárt elárulta őket; bizonyosan ismerték az egész fürdőző fiatalságot, mert gyengéd kíváncsisággal néztek rám: kabátom pétervári szabása megtévesztette őket, de mihelyt megpillantották a katonai vállrojtokat, kiábrándulva elfordultak.

A helyi hatalmasságok feleségei, hogy úgy mondjam: a fürdő háziasszonyai, jobb szívűek voltak hozzám; ezeknek lornyettjük van, s kevésbé tűnik fel nekik az egyenruha, megszokták, hogy a Kaukázusban a számozott gomb alatt lobogó szívet és a fehér sapka alatt kiművelt észt találhatnak. Ezek a hölgyek nagyon kedvesek, és kedvességük igen tartós. Régi imádóikat minden évben újak váltják fel, s lehet, hogy ebben rejlik lankadatlan kedvességük titka. Amint felfelé mentem a keskeny ösvényen a Jeliszaveta-forráshoz, egy civilekből és katonákból álló csoportot értem utol, akik, mint később megtudtam, különös osztályát alkotják a víz hatásáért lelkesedő vendégeknek. Isznak - csakhogy nem vizet, keveset sétálnak, s csak úgy mellékesen udvarolnak: játszanak s az unalomról panaszkodnak. Piperkőcködnek is: mikor leeresztik befont poharukat a kénes víz forrásába, akadémikus pózokba vágják magukat; a civilek világoskék nyakkendőt viselnek, a katonák pedig kihúzzák az ingfodrot a galléruk mögül. Kinyilvánítják mély meg­vetésüket a vidéki házak iránt, s a fővárosi mágnásszalonok után sóhajtoznak, ahova be sem engedik őket.

Végre itt a kút… Közelében egy kis téren vörös tetejű fürdőhelyiséget építettek, odább meg egy fedett folyosót, ahol esős időben sétálni lehet. Néhány sebesült tiszt ült az egyik padon, hónuk alatt mankó - haloványak, szomorúak voltak. Pár hölgy gyors lépésekkel járt fel s alá a téren: a víz hatására vártak. Volt közöttük egypár csinosabb arcú is. A Masuk lejtőjét borító szőlőlugasok alatt meg-megvillant egy-egy páros magányosságot kedvelő hölgy tarka kalapja: vagy katona­sapkát, vagy csúnya kerek kalapot fedeztem fel mindig az ilyen hölgykalap mellett. Egy meredek sziklán, ahol az Aeolhárfa nevezetű pavilon volt, a kilátásért rajongók álltak, s az Elborusz felé irányították a messzelátót; volt köztük két nevelő is növendékeivel, akik azért jöttek ki, hogy skrofulás betegségüket gyógyítgassák.

Megálltam s szusszantam egyet a hegy peremén, s a ház szögletéhez támaszkodva, a festői tájat nézegettem, amikor egyszerre ismerős hangot hallok:

- Pecsorin! Régóta itt vagy már?

Megfordulok: Grusnyickij! Megöleltük egymást. Egyik frontosztagban ismerkedtem meg vele. Lábán golyósebet kapott, s egy héttel előttem érkezett meg a fürdőre.

Grusnyickij - junker. Mindössze egy éve szolgál. Egészen egyéni dandyskedésből vastag katona­­köpönyeget visel. Mellén a György-kereszt. Szép szál ember, napbarnított, fekete hajú; huszonöt évesnek gondolná az ember, pedig alig huszonegy. Amikor beszél, hátraveti a fejét, s bal kezével minden pillanatban a bajuszát pödörgeti, mert jobb karjával mankójára támasz­ko­dik. Gyorsan és cikornyásan beszél, azok közül való, akiknek az élet bármely esetére meg­vannak a nagyszerű frázisaik, akiket az egyszerű szép meg nem indít, s nagyképűen rendkívüli érzésekben, fennkölt szenvedélyekben és különleges szenvedésekben tetszelegnek. Hatást kelteni - ebben lelik örömü­ket; romantikus vidéki nőknek őrülten tetszenek. Ha megöreg­szenek: vagy békés földbirtokosok lesznek, vagy részegeskedők - sokszor ezek is, azok is. Néha sok jó tulajdonság is van bennük, de költészet egy fikarcnyi sem. Grusnyickijnak szenvedélye volt a deklamálás: mihelyt a beszélgetés túllépett a mindennapi fogalmak körén, elárasztotta szóval az embert: sosem tudtam vele vitatkozni. Nem felel az ellenvetésekre, nem is hallgat a szóra. Mihelyt megállsz a beszédben, ő hosszú tirádába kezd, amely látszólag összefügg azzal, amit mondtál, de tulajdonképpen csak a szónoklása folytatása.

Meglehetősen szellemes ember: megjegyzései gyakran mulattatók, de nem csípősek és nem is gonoszkodók: senkit sem üt agyon egyetlenegy szóval; nem ismeri az embereket és gyenge oldalaikat: egész életében csak magával foglalkozott. Célja, hogy regényhős legyen. Addig-addig igyekezett másokkal elhitetni, hogy ő nem erre a világra való, hogy ő valami titokzatos szenvedésre van ítélve, amíg maga is majdnem elhitte. Ezért viseli olyan büszkén azt a vastag katona­köpönyeget. - Kiismertem őt, s ezért nem szeret engem, bár szemre a legjobb barátok volnánk. Grusnyickijt nagy vitéznek tartják; láttam harcban: megsuhogtatja a kardját, nagyot kiált, és rohan előre hunyorított szemmel. De hát nem ez az orosz vitézség!

Én sem szeretem őt: érzem, hogy mi valamikor összeütközünk egy szűk ösvényen, s egyikünknek ott nem lesz jó a vége.

A Kaukázusba jövetele - szintén romantikus megszállottságának a következménye: bizonyos vagyok benne, hogy mielőtt elhagyta apai faluját, az utolsó este komor képpel azt mondta egy csinos szomszédnőnek, hogy nem egyszerűen katonai szolgálatra indul, hanem a halált keresni, mert hát… és itt eltakarta kezével a szemét, s így folytatta: “Nem, ezt magának (vagy neked) nem szabad tudnia. Tiszta lelke megremegne tőle! De minek is tudná! Mi vagyok én magának? Megért maga engem?…”, és így tovább.

Ő maga mondta nekem, hogy az ok, mely a K. ezredbe belépni késztette, örök titok marad közte és az ég közt.

Egyébként olyankor, amikor elveti a tragikus palástot, Grusnyickij nagyon kedves és mulatságos is tud lenni. Nagyon szeretném egyszer hölgyek között látni: képzelem, ott hogy adja a bankot!

Mint két régi barát, úgy találkoztunk most. Kérdezgetni kezdtem, milyen a fürdői élet, kik a nevezetesebb vendégek.

- Meglehetősen prózai az életünk - mondta felsóhajtva -, akik reggel vizet isznak, ernyedtek, mint minden beteg, akik meg este bort isznak, kibírhatatlanok, mint minden egészséges ember. Több női társaság akad, de azokban nem telik örömed: whisteznek, rosszul öltöznek, és borzalmasan beszélnek franciául. Az idén csak Ligovszkaja hercegnő jött ide Moszkvából a leányával, de velük nem vagyok ismeretségben. Katonaköpönyegem: a kivetettség pecsétje rajtam. A részvét, melyet kelt, nyomasztó, mint az alamizsna.

Ebben a pillanatban két nő haladt el mellettünk a kúthoz: az egyik idősebb volt, a másik fiatal és karcsú. Az arcukat nem láthattam a kalapjuk miatt, de öltözködésük a legjobb ízlés szigorú szabályaira vallott: nem volt benne semmi fölösleges. A másikon gris de perles színű, csukott nyakú ruha volt; könnyű selyemkendő díszítette szép ívű nyakát. Couleur puce cipője olyan bájosan simult bokában karcsú lábacskájára, hogy még a szépség titkaiban avatatlanok is - ha csak a csodálkozástól is - feltétlenül sóhajtottak volna, hogyha látják. Könnyed, de nemes járásában volt valami szűzies vonás, mely kisiklik a meghatározás elől, de szemmel megfogható. Amikor elment mellettünk, az a meghatározhatatlan illat áradt belőle, amilyet néha egy-egy kedves nőnek a levelén érzünk.

- Ligovszkaja hercegnő - szólalt meg Grusnyickij -, s mellette a lánya, Mary, ahogy angolosan hívja. Csak három napja, hogy itt vannak.

- S te már ismered a nevét?

- Ismerem, mert véletlenül hallottam - felelte elpirulva -, bevallom, nem akarok velük meg­ismerkedni. Ez a büszke arisztokrácia úgy néz reánk, katonákra, mint vademberekre. Mit törődnek azzal, van-e ész a megszámozott sapka, s szív a vastag köpönyegünk alatt?

- Ó, szegény köpönyeg! - mondtam rá nevetve. - És ki az az úr, aki most hozzájuk lép, s olyan szolgálatkészen nyújtja nekik a poharat?

- Ó, az a moszkvai dandy: Rajevics! Kártyás: látni lehet a kék mellényén kígyódzó aranyláncáról. S micsoda vastag botja van, akárcsak Robinson Crusoe-nak. De még a szakálla is olyanszerű s az az à la moujik hajviselet.

- Te az egész emberiség ellen vagy felbőszülve.

- Van is okom…

- Ó! Igazán?

Ezalatt a hölgyek eljöttek a kúttól s egy vonalba értek velünk. Grusnyickijnak sikerült mankója segítségével drámai pózba vágnia magát, s hangosan ezt mondta franciául:

- Mon cher, je haïs les hommes pour ne pas les mépriser, car autrement la vie serait une farce trop dégoûtante.

A csinos hercegkisasszony, megfordult, s hosszú, kíváncsi tekintettel ajándékozta meg a szónokot. Ennek a tekintetnek a kifejezése nagyon határozatlan volt, de nem volt csúfondáros, úgyhogy magamban tiszta szívből gratuláltam Grusnyickijnak.

- Ez a Mary hercegkisasszony nagyon szép - mondtam neki. - A szeme megkapóan bársonyos: azt tanácsolom, alkalmazd ez a kifejezést, és ezt használd majd, ha a szeméről beszélsz; alsó s felső szempillái olyan hosszúak, hogy a napsugarak nem is tükröződnek a szembogarában. Szeretem az ilyen fénytelen szemet: olyan puha a nézése, mintha simogatna… Egyébként úgy látszik, csak a szeme szép az egész arcban… És a foga vajon fehér? Mert ez nagyon fontos! Kár, hogy nem mosolyodott el a te pompás frázisodon.

- Úgy beszélsz itt egy szép nőről, mint egy angol lóról - szólt Grusnyickij méltatlankodva.

- Mon cher - feleltem neki s utánozni próbáltam a hangját -, je méprise les femmes pour ne pas les aimer, car autrement la vie serait un mélodrame trop ridicule.

Megfordultam, s továbbmentem. Egy félórát sétáltam a szőlőlugasokban, a mészkősziklákon és a köztük nőtt bokrok között. Jött a hőség, és hazasiettem. Amikor a kénes forrás mellett elhaladtam, megálltam a fedett folyosónál, hogy pihenjek egyet az árnyékában, s ez alkalmat adott, hogy tanúja legyek egy elég érdekes jelenetnek. A szereplő személyek így helyezkedtek el: a hercegasszony a moszkvai piperkőccel ott ült a fedett folyosó egyik padján, s úgy látszott, komoly beszélgetésbe merültek. A hercegkisasszony, aki most ihatta meg az utolsó pohár vizet, elgondolkozva sétált a kútnál. Grusnyickij a kút mellett állt; más nem is volt a kis téren.

Közelebb kerültem, s elrejtőztem a folyosó szögleténél. Ebben a pillanatban Grusnyickij leejtette a poharát, s erőlködve le akart hajolni, hogy felvegye, de a beteg lába nem engedte. Szegény! Akárhogy ügyeskedett is mankójára támaszkodva, nem sikerült neki. Kifejező arcán most igazán meglátszott, hogy szenved.

Mary hercegkisasszony mindezt jobban látta, mint én.

A madárnál is könnyebben odaugrott hozzá, lehajolt, felvette poharát, s odanyújtotta leírhatatlanul bájos mozdulattal; azután szörnyen elpirult, hátranézett a folyosó felé, és mikor meggyőződött róla, hogy a mamácskája semmit sem látott, szemlátomást rögtön meg­nyugodott. Mikor Grus­nyickij­nak megmozdult az ajka, hogy a szívességet megköszönje, a lány messze volt már.

Egy perc múlva kijött az anyjával és a piperkőccel a folyosóból, de amikor Grusnyickij mellett elhaladt, olyan illedelmes, komoly volt az arca - még arra sem fordult, sőt azt a szenvedélyes tekintetet sem vette észre, mellyel a fiatalember sokáig kísérte, mindaddig, míg a hegyről lefelé sétálva a fasor hársai közt el nem tűnt… De a kalapja még fel-felbukkant lenn az utcán; aztán beszaladt az egyik legszebb pjatyigorszki ház kapuján. Követte a hercegnő is, miután a kapunál elköszönt Rajevicstől.

A szegény, szenvedélyes junker csak akkor vette észre, hogy én is ott vagyok.

- Láttad? - kérdezte, és erősen megszorította a kezemet. - Valóságos angyal!

- Miért? - tudakoltam a legtisztább naivság álarcával.

- Te talán nem láttad?

- De láttam: felvette a poharadat a földről… Ha ott lett volna az őr, ő is éppen úgy tett volna, s még gyorsabban, hogy borravalót is kapjon. Egyébként egészen érthető, hogy megszánt: olyan rettenetes arcot vágtál, amikor az átlőtt lábadra álltál…

- És te egyáltalában nem hatódtál meg, mikor láttad, hogy ragyog a lelke az arcán?

- Nem én.

Hazudtam; de fel akartam dühíteni. Velem született az ellentmondás szenvedélye; az egész életem a szomorú és sikertelen ellenvetések láncolata, melyekkel a szívnek vagy az értelemnek ellent­mondtam. A lelkesedő ember látása kihűt, mint a téli hideg, a flegmatikussal való sűrű érintkezés pedig, úgy gondolom, szenvedélyes álmodóvá változtatna. Bevallom, kellemetlen, de ismerős érzés futott át halkan a szívemben ebben a pillanatban: az irigység; bátran kimondom a szót: “irigység”, mert megszoktam, hogy mindent bevalljak önmagamnak, és aligha akad olyan fiatal­ember, akit ne lepne meg kellemetlenül, ha egy szép nő, aki megfogta unott figyelmét, hirtelen más férfit tüntetne ki az ő jelenlétében, akit szintén nem ismer (természetesen a nagyvilágban élő s olyan fiatalemberre gondolok, aki megszokta, hogy hiúságát dédelgesse).

Szótlanul ereszkedtünk le Grusnyickijjal a hegyről, s ott mentünk el a fasorban annak a háznak az ablaka előtt, melyben az a szépség eltűnt. Ott ült az ablakánál. Grusnyickij meg­rántotta a karomat, s olyanfajta gyengéd tekintetet vetett reá, amilyenek alig szoktak a hölgyekre hatni. Ráirányítot­tam a lornyettemet, s észrevettem, hogy a nézésétől elmosolyo­dott, s hogy vakmerő lornyettem komolyan megharagította. Csakugyan: hogy is meri egy kaukázusi katona egy moszkvai herceg­kisasszonyra emelni a szemüvegét?

Május 13.

Ma reggel eljött hozzám az orvos; Wernernek hívják, de orosz ember. Minek csodálkozzunk rajta? Ismertem egy Ivanovot, az pedig német volt.

Werner több okból is figyelemre méltó ember. Kételkedő s materialista, mint csaknem minden orvos; de egyúttal poéta is, komolyan poéta; mindig az a tetteiben s gyakran szavaiban is, bár két verssort sem írt le soha életében. Megismerte az emberi szív minden élő húrját, ahogy megismerik a hulla érrendszerét, de sohasem tudta ezt a tudást értékesíteni, mint ahogy néha egy kitűnő anatómus nem tud kigyógyítani a lázból! Werner titokban nevetett a legtöbb betegén; de én egyszer azt is láttam, hogy egy haldokló katonát megsiratott… Szegény volt és milliókról álmodozott, de a pénzért nem tett volna egy lépést sem: egyszer azt mondta nekem, hogy inkább tesz szívességet az ellenségének, mint a barátjának, mert ez azt jelentené, hogy árulja a jótékony­ságát, a gyűlölet ellenben csak erősödik az ellenfél nagylelkűségének arányában. Gonosz nyelve volt; szellemeske­dé­sének nem egy jámbor ember köszönhette, hogy unalmas tökfilkónak tartották; vetélytársai, az irigykedő fürdőorvosok, azt a hírt terjesztették róla, hogy karikatúrákat rajzol a betegeiről, erre a betegek megmérgelődtek s csaknem mind elpártoltak tőle. Barátai: a Kaukázus­ban szolgáló valamennyi igazán rendes ember, hiába próbálták hanyatló hitelét helyreállítani.

Azok közül való volt, akiknek a külseje első látásra kellemetlenül érint, de később megtetszik, amikor a szem megtanulja meglátni a szabálytalan vonásokban egy tapasztalt és magasröptű lélek bélyegét. Volt rá eset, hogy ilyen emberekbe a bolondulásig beleszerettek a nők, s nem cserélték volna el rútságukat a legfrissebb és legrózsásabb endymionok szépségéért; igazat kell adni a nőknek: van ösztönük a lelki szépség iránt; s lehet, hogy az ilyen emberek, mint Werner, ezért szeretik olyan szenvedélyesen a nőket.

Werner alacsony termetű volt, gyenge és sovány, mint egy gyermek; egyik lába rövidebb volt a másiknál, mint Byronnak, törzséhez mérve a feje rendkívül nagynak látszott; haját rövidre nyíratta, s koponyájának kitetsző egyenetlenségei az ellentétes hajlamok különös össze­szövő­dé­sével lepték volna meg a frenológust. Apró, fekete, mindig nyugtalan szeme mintha az ember gondolatába akart volna behatolni. Öltözete szembetűnően rendes volt és jó ízlésű: szikár, eres kis kezét világossárga kesztyű díszítette. Mindig fekete színű felsőkabátot, nyakravalót és mellényt viselt. A fiatalok Mephisztophelésznek hívták; ő úgy mutatta, mintha haragudnék ezért a névért, de valójában hízelgett a hiúságának. Hamar megértettük egymást, s jó pajtások lettünk, mert a barátságra nekem nincs képességem: két barát közül az egyik mindig rabja a másiknak, bár a legtöbb esetben egyik sem akarja magának bevallani; én rabbá lenni nem tudok, parancsolni pedig a barátság ilyen esetében - fárasztó foglalkozás, mert a parancsolással együtt csalni is kell, aztán meg: van nekem inasom és pénzem! Elmondom, hogy lettünk jó pajtások. Sz-ben találkoztam Wernerrel… népes és zajos fiatal társaságban; a társalgás az esti összejövetel vége felé metafizikai-bölcseleti kérdésekre terelődött; a meggyőződésekről beszéltek: mindegyiknek megvolt a maga meggyőződése.

- Ami engem illet, én csak egyről vagyok meggyőződve… - szólalt meg a doktor.

 Miről? - kérdeztem, mert szerettem volna megtudni a véleményét annak az embernek, aki eddig egy szót sem szólt.

- Arról - felelte -, hogy egy szép reggel előbb vagy utóbb meghalok.

- Én önnél gazdagabb vagyok - feleltem -, nekem ezenkívül van még egy meggyőződésem, mégpedig az, hogy egy csúnya este szerencsétlenségem volt megszületni.

A többieknek az volt a meggyőződése, hogy badarság, amit mondtunk, de alapjában egyikük sem mondott ennél okosabbat. Ettől a perctől kezdve mindig megláttuk egymást a tömegben. Gyakran voltunk együtt, s el-elbeszélgettünk igen komolyan elvont kérdésekről, míg észre nem vettük, hogy kölcsönösen becsapjuk egymást. Olyankor jelentősen egymás szemébe néz­tünk, mint Cicero szerint a római augurok, s elkezdtünk kacagni; mikor aztán jól kikacagtuk magunkat, úgy váltunk el, hogy meg voltunk elégedve az esténkkel.

Egyszer a díványon feküdtem, tarkóm alatt összekulcsolt kézzel, s a mennyezetet néztem, mikor Werner belépett a szobámba. Leült egy karosszékbe, a szögletbe állította sétabotját, ásított, és azt mondta, hogy odakünn nagy hőség van. Azt feleltem, hogy zavarnak a legyek - s mind a ketten elhallgattunk.

- Jegyezze meg, kedves doktor - szólaltam meg -, hogy buta emberek nélkül nagyon unalmas lenne a világ… Látja, mi ketten okos emberek vagyunk; előre tudjuk, hogy a végtelenségig lehet vitatkozni mindenről, s ezért nem is vitatkozunk; ismerjük egymásnak majdnem minden titkos gondolatát; egyetlen szó nekünk egész történetet jelent; hármas burkon keresztül is látjuk minden érzésünk magját. A szomorú nekünk nevetséges, a nevetséges elszomorító, és igazában meg­lehe­tősen közömbösek vagyunk minden iránt, önmagunkat kivéve. Ilyenformán nem is cserélhetünk érzéseket vagy gondolatokat: mindent tudunk egymásról, amit akarunk, többet tudni pedig nem akarunk, egyetlen lehetőségünk marad tehát: új dolgokat mondani egymásnak. Mondjon hát nekem valami új dolgot.

A hosszú beszédtől kifáradva behunytam a szemem s ásítottam.

A doktor elgondolkozott, és így felelt: - Galimathias, amit mondott, de van benne egy eszme.

- Kettő! - feleltem.

- Mondja meg az egyiket, én megmondom a másikat.

- Helyes, kezdje hát! - biztattam, s még mindig a mennyezetet néztem, és magamban mosolyog­tam.

- Szeretne részleteket megtudni valakiről, aki az ideérkezett fürdővendégek közé tartozik, s én már sejtem is, hogy ki iránt érdeklődik, mert ott már tudakozódtak is ön felől.

- Doktor! Komolyan nincs mit mondanunk egymásnak: olvasunk egymás lelkében.

- S most lássuk a másikat…

- A másik ez: szerettem volna önnel elbeszéltetni valamit, először azért, mert hallgatni valakit kevésbé fárasztó; másodszor: az ember így nem szólhatja el magát; harmadszor: mások titkáról értesül; negyedszer azért, mert az ilyen okos emberek, mint ön, jobban szeretik a hallgatókat, mint az elbeszélőket. De térjünk most a tárgyra: mit mondott önnek rólam Ligovszkaja hercegnő?

- Bizonyos benne, hogy a hercegnőről… s nem a hercegkisasszonyról van szó?

- Feltétlenül.

- Miért?

- Azért, mert a hercegkisasszony csak Grusnyickijról tudakozódhatott.

- Nagy képzelőtehetsége van. A hercegkisasszony azt mondta: meg van győződve róla, hogy azt a közkatona-köpönyegben járó fiatalembert párbaj miatt fokozták le….

- Remélem, meghagyta ebben a kellemes tévedésben…

- Természetesen.

- Megvan a bonyodalom! - kiáltottam fel elragadtatással. - Addig nem nyugszunk, míg ennek a vígjátéknak a megoldását meg nem találjuk. A sors, úgy látszik, gondoskodik róla, hogy ne unat­kozzam.

- Előre érzem - mondta a doktor -, hogy szegény Grusnyickij áldozatul esik önnek…

- Folytassa, doktor…

- A hercegnő azt mondta, hogy az ön arca ismerős neki. Erre megjegyeztem, hogy bizonyosan Pétervárott találkoztak valamelyik társaságban… s megmondtam a nevét… Ismerte. Úgy látszik, az ön históriája nagy port vert fel ott… A hercegnő beszélni kezdett kalandjairól, a társasági pletykát bizonyosan a saját megjegyzéseivel is kiszínezte… A lánya érdeklődéssel hallgatta. Képzeletében ön modern szabású regényhőssé lett… Nem mondtam ellent a herceg­nőnek, pedig tudtam, hogy szamárságot beszél.

- Ez aztán a jó barát! - mondtam, s kezet nyújtottam neki. A doktor érzéssel megszorította, majd folytatta:

- Ha akarja, bemutathatom…

- Ugyan! - feleltem összecsapva a két kezem. - Hát szoktak hősöket bemutatni? Azok csak olyankor ismerkednek, mikor biztos haláltól mentik meg a kedvesüket…

- És ön valóban udvarolni akar a hercegkisasszonynak?…

- Ellenkezőleg, pontosan ellenkezőleg! Doktor, végre diadalmaskodom: most nem ért meg engem! De ez el is keserít, doktorom - folytattam pár percnyi hallgatás után -, én magam sohasem tárom fel titkaimat, de kimondhatatlanul szeretem, ha kitalálják, mert így alkalom­adtán meg is tagadhatom őket. De most le kell írnia nekem a mamát meg a lányát. Milyen emberek?

- Hát először is: a hercegnő negyvenöt éves - felelte Werner -, kitűnő gyomra van, de a vére beteg: az orcáján piros foltok vannak. Életének utóbbi szakaszát Moszkvában töltötte, s ott a nyugalomban elhízott. Szereti a sikamlós anekdotákat, s néha maga is illetlen dolgokról beszél, amikor a lánya nincs a szobában. Azt mondta nekem, hogy a lánya olyan ártatlan, mint a galamb. Mi közöm hozzá? Azt akartam felelni neki, hogy legyen nyugodt, nem mondom meg senkinek! A hercegnő a reumáját gyógyíttatja, a lánya, Isten tudja, milyen baját; mind a kettőnek azt rendeltem, hogy igyanak meg naponta két pohár kénes vizet, s vegyenek hetenként kétszer kádfürdőt. A hercegnő szemlátomást nem szokta meg a parancsolást; nagyon tiszteli a lánya eszét és tudását, aki Byront olvas angolul, s tudja az algebrát: Moszkvá­ban, úgy látszik, a tanulásnak szentelik magukat a kisasszonyok, s jól is teszik, jól bizony! A mi férfiaink általában annyira barátságtalanok, hogy okos nőnek velük kacérkodni egyszerűen kibírhatatlan. A hercegnő nagyon kedveli a fiatalembereket; a herceg­kisasszony némi megvetéssel néz reájuk: moszkvai szokás! Ők Moszkvában csak negyven­esztendős, szellemeskedő férfiakkal társalognak.

- Ön élt Moszkvában, doktor?

- Éltem, praktizálgattam is.

- Folytassa.

- Azt hiszem, mindent elmondtam… Igen! Még egyet: a hercegkisasszony, úgy veszem észre, szeret érzésekről, szenvedésekről, szenvedélyekről s más effélékről beszélgetni… Pétervárott töltött egy telet, de a város nem tetszett neki, különösen a társaság; bizonyosan hidegen fogadták.

- Senkit sem látott ma náluk?

- Hogyne láttam volna; volt ott egy adjutáns, egy erőltetett modorú gárdatiszt, meg egy most érkezett hölgy, a hercegnőnek férje révén rokona, nagyon szép, de láthatólag nagyon beteg… Nem találkozott vele a kútnál? Középtermetű, szőke nő; vonásai szabályosak, színe tüdőbajt mutat, jobb orcáján van egy fekete anyajegy: meglepett, hogy mennyire kifejező az arca.

- Anyajegy! - mormoltam a fogam között. - Csak nem?

A doktor rám sem nézett, szívemre tette a kezét s ünnepélyesen ezt mondta: - Lám, ismerőse. - A szívem csakugyan erősebben dobogott, mint máskor.

- Most önön a sor, hogy diadalmaskodjék! - szóltam. - De én bízom önben: nem árul el engem. Még nem láttam azt a nőt, de a róla festett kép után bizonyosra veszem, hogy arról van szó, akit valamikor szerettem… Ne szóljon neki rólam egy szót, se, ha pedig ő érdeklődnék, mondjon rosszat rólam.

- Rendben van! - felelte Werner vállat vonva.

Amikor elment tőlem, irtózatos bú szorította össze a szívemet. A vak sors hozott-e ide ismét a Kaukázusba minket, vagy szándékosan jött ide azzal, hogy itt velem találkozik?… és hogyan találkozunk?… de hát csakugyan ő volna?… Sohasem csaltak meg az előérzeteim. Nincs a földön ember, akin akkora hatalma volna a múltnak, mint rajtam. Minden bánatra vagy örömre emlékezés fájdalmasan üti meg a lelkemet, s mindig ugyanazokat a hangokat csendíti ki belőle… Buta természetem van: nem felejtek el semmit, semmit!

Ebéd után hat órakor kimentem a bulvárra; sok volt az ember; a hercegnő és leánya ott ült egy padon, fiatalemberek vették körül, és versenyezve tették a szépet. A közelben leültem egy másik padra, megállítottam D. két tiszt ismerősét, s mesélni kezdtem nekik valamit; bizo­nyosan humoros eset lehetett, mert olyanokat nevettek rajtam, mint a bolondok. A kíván­csiság odavont néhány fiatalembert a hercegkisasszony társaságából; rendre mind elszállingóztak onnan, s hozzánk csatlakoztak. Nem állt el a szavam: anekdotáim az ostobaságig elméncek voltak, csúfondáros megjegyzéseim az elhaladó eredeti alakokra ádázul gonoszak. Napnyug­táig nem hagytam abba közönségem mulattatását. A hercegkisasszony anyjába karolva, néhányszor elhaladt mellettem, valami sánta kis öregember kíséretében, a pillantásában, amely néha engem is ért, haragot éreztem, bár igyekezett közömbösen nézni rám.

- Mit mesélt maguknak? - kérdezte az egyik fiatalembertől, aki udvariasságból visszapártolt hozzá. - Bizonyosan valami nagyon érdekes történetet, harctéri hőstetteit? - Elég hangosan mondta, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy belém szúrjon. “Ahá! - gondoltam - maga komolyan haragszik, kedves hercegkisasszonyom; várjon csak, még most jön a java!”

Grusnyickij úgy követte, mint egy ragadozó, mindig rajta volt a szeme; fogadni mernék: holnap megkér valakit, hogy mutassa be a hercegnőnek. A hercegnő nagyon fog örülni, mert unatkozik.

Május 16.

Az elmúlt két nap alatt rendkívül előrehaladást tettem. A hercegkisasszony határozottan gyűlöl; már a fülembe jutott néhány ellenem irányló, de nekem hízelgő, szúrós szellemessége. Szörnyen furcsállja, hogy én, aki megszoktam a jó társaságot, s olyan bizalmas ismeretségben vagyok pétervári cousine-jaival, és nagynénjeivel, nem kerestem az alkalmat, hogy vele megismerkedjem. Mindennap találkozunk a kútnál, a sétányon; minden erőmmel igyekszem az imádóit elvonni tőle; a ragyogó segédtiszteket, sápadt moszkvaiakat és másokat - s majdnem mindig sikerül is. Eddig gyűlöltem a vendégeket: most egész nap tele van velük a házam, nálam ebédelnek, vacsoráznak, kártyáznak - s jaj! a pezsgőm diadalmaskodik az ő szép szemének delejes pillantása felett!

Tegnap Cselahov boltjában találkoztam vele; csodaszép perzsaszőnyegre alkudott. Arra kérte a mamáját, hogy ne sajnálja a pénzt: ez a szőnyeg olyan szépen díszítené a szobáját! Negyven rubellel többet ígértem, s megvettem magamnak; olyan tekintettel jutalmazott meg érte, mely csak úgy szikrázott a legelragadóbb dühtől. Ebédidő táján szántszándékkal ott vezettettem el az új szőnyeggel betakart cserkeszlovamat az ablaka előtt. Werner éppen náluk volt akkor, s később elmesélte, hogy a jelenetnek a hatása a lehető legdrámaibb volt. A hercegkisasszony valóságos felkelést szervez ellenem: észre is vettem, hogy két segédtiszt igen szárazon köszön nekem, ha ő is ott van, de azért mindennap nálam ebédelnek.

Grusnyickij titokzatos képet vág: hátratett kézzel jár, és nem ismer meg senkit; a lába egyszerre meggyógyult: alig-alig sántít.

Alkalmat talált arra, hogy beszélgessen a hercegnővel, s bókot mondjon a herceg­kis­asszony­nak; ő pedig, úgy látszik, nem nagyon válogatós, mert azóta a legkedvesebb mosolygással felel a köszönésére.

- Neked eltökélt szándékod, hogy nem ismerkedsz meg Ligovszkijékkal? - kérdezte tegnap.

- Eltökélt szándékom.

- Ugyan, kérlek! A legkellemesebb ház az egész fürdőhelyen! A helybeli legjobb társaság…

- Engem a nem helybeli is rettentően untat, pajtás. És te jársz a házhoz?

- Még nem; csak egyszer-egyszer beszéltem a hercegkisasszonnyal, többször nem. Tudod, kellemetlen dolog tolakodó módon jutni be egy házba, bár ez itt rendes szokás… Ha vállrojtokkal mehetnék, egészen más volna…

- Ugyan! Hiszen így sokkal érdekesebb vagy! Egyszerűen nem tudod előnyös helyzetedet kihasználni… Hiszen a katonaköpönyeg csak hőssé és vértanúvá tehet minden érzékeny lelkű kisasszony szemében.

Grusnyickij öntelten mosolygott.

- Badar beszéd! - felelte.

- Bizonyos vagyok benne - folytattam -, hogy a hercegkisasszony máris szerelmes beléd.

Fülig elpirult, és sértődött arcot vágott.

Ó, hiúság! Te vagy az az emelő, mellyel Arkhimédész fel akarta emelni a földet!

- Te mindenből tréfát csinálsz! - mondta, s úgy tett, mintha haragudnék. - Először is alig ismer engem.

- A nők csak azokat szeretik, akiket nem ismernek.

- De hiszen én nem is igényelem azt, hogy tetszését megnyerjem: egyszerűen meg akarok ismerkedni egy kellemes házzal, s nagyon nevetséges volna, ha valamilyen reménységet táplálnák… De ti például, az egészen más! Ti pétervári hódítók vagytok: elég, ha rájuk néztek, s máris olvadoznak a nők… De tudod-e, Pecsorin, hogy a hercegkisasszony beszélt rólad?

- Ne mondd! Már beszélt neked rólam?

- Azért még ne örülj! A kútnál valahogy véletlenül beszédbe elegyedtünk; a harmadik szava az volt: “Ki az az úr, akinek olyan kellemetlen, nyomasztó nézése van? Önnel láttam, akkor volt ez…” Itt elpirult, s nem akarta megnevezni a napot, mert eszébe jutott akkori kedves és merész mozdulata. - Nem kell megmondania a napját - feleltem -, örökre megmarad emlékeze­tem­ben… Barátom, Pecsorin! Nem gratulálok, rossz emléke van rólad… Pedig igazán kár! Mert Mary nagyon kedves lány!

Itt meg kell jegyezni, hogy Grusnyickij azok közül való, akik akkor is így beszélnek egy nőről, ha alig ismerik: az én Marym, az én Sophiem, ha az illető hölgy abban a szerencsében részesült, hogy megtetszik neki. Komoly arcot vágtam s így feleltem neki:

- Igen. Csinos leány… De vigyázz magadra, Grusnyickij! Az orosz kisasszonyok többnyire beérik a plátói szerelemmel, s ezt az érzést nem elegyítik a férjhezmenési gondolatokkal; a plátói szerelem pedig a legnyugtalanabb szerelem. A hercegkisasszony, úgy látszik, azok közül való, akik azt kívánják, hogy mulattassák őket; ha két percig egyfolytában unatkozik melletted, menthetetlenül elvesztél: hallgatásodnak fel kell keltenie kíváncsiságát, beszé­dednek nem szabad teljesen kielégítenie; izgatnod kell valamivel minden pillanatban; a te kedvedért tízszer is megveti nyilvánosan a mások véleményét, s ezt áldozatnak nevezi, és hogy kárpótolja magát, gyötörni kezd, azután egyszerűen kijelenti, hogy ki nem állhat. Ha uralomra nem jutsz felette, az első csókja még a másodikra sem ad jogot; jól kikacérkodja magát veled, s két esztendő múlva a mamus­kája iránt való engedelmességből férjhez megy valami szörnyeteghez, kezdi elhitetni magával, hogy boldogtalan, hogy csak egy férfit szeretett, vagyis téged, de az ég nem akarta, hogy egyesüljön vele, mert katonaköpönyeg volt rajta, bár ez alatt a vastag, szürke köpönyeg alatt szenvedélyes és nemes szív dobogott.

Grusnyickij öklével az asztalra csapott, s fel-alá járkált a szobában.

Magamban jót mulattam, sőt el is mosolyodtam egy-kétszer, de ő szerencsére nem vette észre. Világos, hogy szerelmes, mert most még hiszékenyebb, mint eddig, már egy niellóval díszített ezüstgyűrű is megjelent az ujján, orosz munka: gyanakodva néztem rá… Szemügyre vettem, s hát apró betűvel a Mary név volt bevésve a belső oldalán, s mellette - annak a napnak a dátuma, amelyen Mary felvette a földről azt a nevezetes poharat. Hallgattam felfedezésemről; nem akarok én belőle vallomást kikényszeríteni, azt akarom, hogy önként soroljon bizalmasai közé, akkor aztán élvezni fogom a helyzetet…

Ma későn keltem fel; elmegyek a kúthoz - már egy lélek sincs ott. Perzselt a hőség; zivatart jósló, gyapjas, fehér felhők követték egymást a havas csúcsok felől; a Masuk füstölt, mint egy kioltott fáklya; szürke felhőrongyok tekeredtek és kúsztak körülötte, mint a kígyók, néha meg-megálltak útjukban, mintha megakadnának a tövises cserjésben. A levegő teli volt villamos­sággal. Bevettem magamat egy barlang felé vezető szőlőlugasba, rosszkedvű voltam. Arra a fiatal nőre gondoltam, akinek anyajegy van az arcán, akiről a doktor beszélt… Miért van itt? S vajon ő volna? Miért gondolom, hogy ő az? Miért vagyok annyira bizonyos benne? Hát nincs elég nő, akinek anyajegy van az arcán? - Ilyen gondolatok környékeztek, amíg megérkeztem a barlanghoz. Odanézek: boltozatának hűvös árnyékában, a kőpadon egy nő ül, fekete sál takarja, szalmakalap van a fején, fejét a mellére hajtja; a kalap elfedi az arcát. Már vissza akartam fordulni, hogy ne zavarjam az álmodozásban, de egyszerre felnézett reám.

- Vera! - kiáltottam akaratlanul.

Megremegett és elsápadt.

- Tudtam, hogy itt van - mondta.

Melléje ültem, és megfogtam a kezét. Amikor kedves hangját meghallottam, régen elfelejtett remegés futott végig bennem; mély nézésű, nyugodt szemével a szemembe nézett: bizalmat­lanság és vád volt a tekintetében.

- Rég nem láttuk egymást - mondtam.

- Rég, és sokban megváltoztunk mind a ketten.

- Így hát: már nem szeretsz?

- Férjhez mentem… - felelte.

- Újra? De hát pár évvel ezelőtt is megvolt ez az ok, és mégsem…

Kihúzta a kezét a kezemből, s kigyulladt az arca.

- Talán szereted a második férjedet?

Nem felelt, elfordult.

- Vagy nagyon féltékeny?

Hallgatott.

- Nem szólsz? Fiatal, szép, bizonyosan rendkívül gazdag, és te félsz…

Ránéztem és megriadtam: arca mélységes kétségbeesést fejezett ki, szemében könny csillo­gott.

- Mondd - suttogta végre -, jólesik-e neked így gyötörni engem? Gyűlölnöm kellene téged. Amióta ismerjük egymást, szenvedésen kívül egyebet nem adtál… - Hangja megremegett; hozzám hajolt, s a mellemre hajtotta a fejét.

“Meglehet - gondoltam magamban -, hogy éppen azért szerettél: az öröm feledésbe merül, a szomorúság soha…”

Erősen átöleltem, s így maradtunk ott sokáig. Aztán az ajkunk forró és mámoros csókban forrt össze; a keze hideg volt, mint a jég, az arca perzselt. S akkor az a fajta beszélgetés indult közöttünk, amelynek papiroson semmi értelme sincs, megismételni nem lehet, s megjegyezni sem lehet: a hangok jelentése pótolja és kiegészíti a szavak értelmét, mint az olasz operákban.

Határozottan ellenzi, hogy megismerkedjem a férjével, azzal sánta kis öreggel, akit futólag láttam a sétányon: a fia miatt ment hozzá feleségül.

Gazdag, s reumában szenved. Fegyelmeztem magam, és egyetlen tréfás célzást sem tettem a férjére: Vera úgy tiszteli, mint apját, s úgy csalja majd meg, mint férjét… Különös jószág az emberi szív általában - hát még a női szív!

Vera férje, Szemjon Vasziljevics G… v, Ligovszkaja hercegnőnek távoli rokona. Mellette is lakik; Vera gyakran átlátogat a hercegnőhöz; szavamat adtam rá, hogy megismerkedem Ligovszkijékkal, s udvarolni fogok a hercegkisasszonynak, hogy a figyelmet Veráról elterel­jem. Így a terveim egyáltalán nem kuszálódnak össze, és meglesz az örömem is…

Örömem! Én bizony már túl vagyok a lelkiéletnek azon a korszakán, mikor csak a boldog­ságot keresi az ember, mikor a szív szükségét érzi, hogy valakit erősen és szenvedé­lyesen szeressen: most már csak az a vágyam, hogy engem szeressenek, s nem is sokan; úgy érzem, hogy egyetlen állandó vonzalom elég volna: szánalmas szokása a szívnek!

Egyet mindig különösnek éreztem: sohasem lettem rabjává a szeretett nőnek: ellenkezőleg, mindig legyőzhetetlen hatalomra tettem szert akaratuk és szívük felett, bár én erre nem is törekedtem. Mi volt az oka? - Az-e, hogy én sohasem tartok sokra semmit, s hogy a nők minden pillanatban attól tartanak, hogy kicsúszom a kezükből? Vagy ez talán az erős szerve­zet mágneses hatása? Vagy egyszerűen az, hogy nem találkoztam még makacs természetű nővel?

Azt is be kell vallanom, hogy nem szeretem az erős egyéniségű nőket - nem illik hozzájuk!

Igaz, most már emlékszem: egyszer, egyetlenegyszer szerettem egy kemény akaratú nőt, akit sohasem tudtam legyőzni… Úgy váltunk el, mint ellenségek, de lehet, hogy ha öt évvel később találkozunk, másképpen váltunk volna el…

Vera beteg, súlyos beteg, bár ezt nem vallja be; félek, nehogy tüdővésze legyen, vagy az a beteg­sége, melyet fièvre lente-nak hívnak - nem orosz betegség, s nincs is neve a nyelvünkben.

Kitört a zivatar, s félóránál tovább ott marasztott minket a barlangban. Vera nem követelte, hogy hűséget esküdjem neki, azt sem kérdezte, hogy szerettem-e más nőket az elválásunk óta? Rám bízta magát megint a régi gondtalansággal, s én nem is csalom meg: ő az egyetlen nő a világon, akit nem tudnék megcsalni. Tudom, hogy megint nemsokára elválunk, s lehet, hogy mindörökre: más-más úton fogunk a sír felé haladni; de az emléke érintetlenül megmarad a lelkemben; ezt többször is mondtam neki, s ő hisz nekem, bár az ellenkezőjét állítja. Végre elváltunk; sokáig követtem a tekintetemmel, míg kalapja el nem tűnt a bokrok és a sziklák mögött. Szívem sajogva összeszorult, mint az első búcsúzás után. Ó, mennyire megörvendtem ennek az érzésnek! Csak nem az ifjúság akar visszatérni hozzám áldást hozó viharaival, vagy ez talán csak a búcsú pillantása; emlékezetnek szánt utolsó ajándék? Nevetséges elgondolni, hogy külsőm szerint még gyerekembernek látszom: az arcom halovány ugyan, de még üde, tagjaim hajlékonyak és feszesek: sűrű hajam göndör fürtű, szemem ég s a vérem lobog…

Amint hazaértem, lóra ültem, s kivágtattam a sztyeppre; szeretek tüzes vérű lovon, magas fűben nyargalászni a pusztai szél ellenében; szomjasan habzsolom a jó szagú levegőt, szememmel a kéklő messzeségben járok, s igyekszem elfogni ködös körvonalait a tárgyaknak, melyek minden pillanatban világosabbak lesznek. Akármilyen bánat ülje meg a szívem, akármilyen nyugtalanság zavarja a gondolatom, szertefoszlik egy pillanat alatt; könnyebb lesz a lelkem, a test fáradtsága legyőzi a szellem háborgását. Nincs az a női tekintet, melyet el ne tudnék felejteni, ha látom a déli napfényben csillogó bodros lombú hegyeket, a kék eget, vagy ha hallom a szikláról sziklára zuhogó patak csobogását.

Azt hiszem, hogy az őrtornyocskáikban ásítozó kozákok, akik látták, hogy minden szükség és cél nélkül nyargalászom, sokáig tűnődhettek ezen a talányon, mert hiszen bizonyosan cserkesznek néztek az öltözetem után. Volt is, aki azt mondta, hogy lóháton, cserkeszruhában valódibb kabard vagyok, mint sok igazi kabard. S valóban: ebben a nemes harci öltözetben tökéletes dandy vagyok, nincs egy fölösleges zsinór rajtam; értékes fegyverem egyszerű gyárt­má­nyú, sapkám prémje sem nem nagyon hosszú, sem nem nagyon rövid, a nadrágom, csizmám a legpontosabb szabással feszül rajtam; a besmetem fehér, a cserkeszkabátom sötétbarna. Sokáig figyeltem, hogyan ülik meg a lovat a havasi lakók: semmivel sem lehet a hiúságomnak jobban hízelegni, mint ha elismerik, hogy kaukázusi módra tudom megülni a lovat. Négy lovat is tartok: egyet magamnak, hármat a barátaimnak, hogy ne unatkozzam magányosan lovagolva a mezőkön; barátaim élvezettel viszik el a lovaimat, de velem sohasem jönnek lovagolni. Már délutáni hat óra volt, mikor eszembe jutott, hogy ideje volna ebédelni: a lovam elfáradt; kilovagoltam az útra, amely Pjatyigorszkból a német település felé vezet, ahova gyakran kijárnak a fürdővendégek en piquenique. Az út kígyózva halad a cserjések között, kisebb szakadékokba ereszkedik, ahol suhogó patakok futnak a magas fű árnyékában; körös-körül amfiteátriumszerűen emelkednek a Bestu, a Kígyó-, a Vas- és a Kopár-hegy kék tömege. Leszálltam az egyik szakadékba - az itteni tájszólásban balkának nevezik az ilyen vízmosást - s megálltam, hogy megitassam a lovamat; ebben a pillanatban zajos és fényes lovastársaság bukkant fel az úton; a nőkön fekete vagy kék amazonka volt, a férfiakon a cserkesz és nyizsegorodi viselet keveréke; az élen Grusnyickij lovagolt Mary herceg­kisasszonnyal.

A fürdő hölgyvendégei még hisznek abban, hogy fényes nappal cserkeszek támadhatják meg őket; bizonyosan azért akasztott magára Grusnyickij a katonaköpönyeg fölé kardot és két pisztolyt: meglehetősen komikus volt ebben a hősi viseletben. Magas bokor takart el előlük, de levelein keresztül mindent láthattam, s arcukról leolvastam, hogy érzelmesen beszélgetnek. Végre közeledtek az ereszkedőhöz; Grusnyickij kantáron fogta a hercegkisasszony lovát, s ekkor elfoghattam társalgásuk végét:

- És maga itt akarja tölteni az egész életét a Kaukázusban? - kérdezte a hercegkisasszony.

- Mi nekem Oroszország? - felelte a lovag. - Egy olyan föld, ahol az emberek ezrei megvetéssel néznek rám, mert gazdagabbak, mint én; itt pedig ez a durva köpönyeg nem volt akadálya annak, hogy megismerkedjem magával.

- Ellenkezőleg… - mondta a hercegkisasszony elpirulva. Grusnyickij arcán jóleső elégedettség látszott. Folytatta:

- Itt zajosan, észrevétlenül és gyorsan iramlik el az életem a vad havasiak süvöltő golyói között, s ha az Isten minden esztendőben küldene egy fényes női tekintetet, hasonlót ahhoz…

Ebben a percben egy vonalban kerültek velem; megcsaptam ostorommal a lovamat, s kiugrattam a bokor mögül…

- Mon dieu, un circassien! - sikoltott fel a hercegkisasszony rémülten.

Hogy tökéletesen megnyugtassam, könnyed meghajlással így feleltem franciául:

- Ne craignez rien, madame, je ne suis pas plus dangereux que votre cavalier.

Zavarba jött, vajon miért? Tévedése miatt-e, vagy azért, mert hetykének érezte a feleletemet? Szeretném, ha az utóbbi feltevésem volna helyes. Grusnyickij rosszalló pillantást vetett reám.

Késő este, pontosabban tizenegy órakor, a hársfasorban sétáltam. A város aludt, már csak néhány ablakban világított a fény. Háromfelől sziklagerincek, a Masuk nyúlványai feketélltek, ormára vészt jövendölő felhő telepedett; a hold most kelt fel keleten; távol ezüstös, csipkés, hófödte hegycsúcsok villogtak. Őrkiáltások váltakoztak az éjszakára felszabadított hévizek csobogásával. Olykor lódobogás hangzott az utcán, szekérnyikorgás és mélabús tatár dallam kíséretében. Leültem egy padra, és elgondolkoztam… Úgy éreztem, ki kell öntenem a lelkemet egy baráti beszélgetésben… de ki előtt? Vajon mit csinál most Vera - jutott eszembe… Mit nem adtam volna érte, ha megszoríthatom a kezét ebben a pillanatban!

Hirtelen gyors lépéseket hallok… Bizonyosan Grusnyickij… Persze hogy ő!

- Honnan jössz?

- Ligovszkaja hercegnőtől - felelte nagyon komolyan. - Hogy énekel az a Mary!

- Mondok egyet - szóltam -, fogadni mernék, nem tudja, hogy junker vagy, azt gondolja: lefoko­zott tiszt a lovagja…

- Az könnyen meglehet. De mi közöm hozzá?

- No, csak úgy mondom…

- De tudod-e, hogy ma szörnyen megharagítottad? A szavaidat hallatlanul hetykének találta; alig tudtam elhitetni vele, hogy te olyan jól nevelt vagy, s olyan jól ismered a társasági életet, hogy nem lehetett szándékod megbántani; ő azt mondja, hogy szemtelen a nézésed, s bizonyosan nagyon sokra tartod magadat.

- Nem is téved… És te nem óhajtasz védelmére kelni?

- Sajnálom, hogy erre még nincs jogom…

“Ohó! - gondoltam. - Úgy látszik, reményei már vannak…”

- Egyébként magad alatt vágtad a fát - folytatta Grusnyickij -, most már nehéz lesz meg­ismerkedni velük, pedig kár! Házuk egyike a legkellemesebb házaknak azok közül, amiket ismerek…

Magamban elmosolyodtam.

- Nekem most a legkellemesebb ház az én házam - mondtam ásítva, s felálltam.

- No de mégis: valld be, hogy bánod már.

- Szamár beszéd! Ha akarom, holnap este ott leszek a hercegnőnél…

- Szeretném látni…

- Sőt, hogy neked örömet szerezzek, udvarolni kezdek a hercegkisasszonynak…

- Igen, ha szóba áll veled…

- Csak kivárom azt a percet, mikor a te beszédedet unni kezdi… Isten veled!

- Én még csavargok egyet, semmiképpen nem tudok most elaludni… Ide hallgass: inkább menjünk el a vendéglőbe; ott kártyáznak… nekem ma heves érzések kellenek…

- Kívánom, hogy veszíts…

Ezzel hazamentem.

Május 21.

Majdnem egy hét telt el, s még mindig nem ismerkedtem meg Ligovszkijékkal. Várom a kedvező alkalmat. Grusnyickij mint az árnyék mindenüvé követi a hercegkisasszonyt; beszélgetéseiknek se vége, se hossza: mikor fogja már a leány megunni? Az anyja ügyet sem vesz az egészre, mert hiszen nem kérő. Ez az anyai logika! Elkaptam két-három gyengéd pillantást is - véget kell már vetni az egésznek.

Tegnap első ízben jelent meg Vera a kútnál… Azóta, hogy a barlangban találkoztunk, ki sem mozdult a házból. Egyszerre eresztettük le poharunkat, s lehajolva így szólt suttogva:

- Nem akarsz megismerkedni Ligovszkijékkal?… Mi csak ott találkozhatunk…

Szemrehányás!… Jaj, de unom! De megérdemeltem…

Igaz: holnap zárkörű táncmulatság lesz a vendéglő termében, s én a hercegkisasszonnyal mazurkát fogok táncolni.

Május 22.

A vendéglő terme nemesi társaság szálájává változott. Kilenc órakor együtt voltak vala­mennyien. A hercegnő a lányával az utolsók közt érkezett; több dáma irigy és rosszindulatú szemmel nézte a lányát, mert Mary kisasszony finom ízléssel öltözik. Azok, akik a fürdő arisztokratáinak tartják magukat, irigységüket leplezve, hozzá csatlakoztak. Nem így szokott lenni? Ahol nők is vannak a társaságban, rögtön kialakul a felső és az alsó kör. Az ablak mellett, egy nagyobb csoportban állt Grusnyickij, arcát az ablaküveghez szorította, s le nem vette volna szemét istennőjéről; az istennő pedig, amint elhaladt mellette, alig észrevehetően biccentett feléje. Grusnyickij arca sugárzott, mint a nap… Polkával kezdődött a bál; utána keringőt játszottak. Megpendültek a sarkantyúk, meglibbentek és forogni kezdtek a frakk-szárnyak.

Én egy kövér dáma háta mögött álltam, akit rózsaszínű tollak árnyékoltak; ruhájának díszessége a krinolin-korra emlékeztetett, érdes bőrének foltossága pedig a fekete taftból készül szépség­tapaszok korára. Legnagyobb szemölcsét fémcsattal takarta a nyakán. Így szólt a gavallérjához, egy dragonyos kapitányhoz:

- Ez a Ligovszkaja hercegkisasszony egészen kiállhatatlan leány. Képzelje, meglökött, és nem kért bocsánatot, sőt még meg is fordult, és a lornyettjén keresztül végignézett… C’est impayable! - S vajon mire olyan büszke? Meg kellene leckéztetni…

- Ha csak erről van szó! - felelte a szolgálatkész kapitány, s megindult a másik szoba felé.

Azonnal odamentem a hercegkisasszonyhoz, s élve a helyi szokások szabadságával, melyek megengedik, hogy ismeretlen hölgyekkel is táncolhassunk, felkértem keringőre.

Alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, és diadalérzését leplezze, de elég hamar sikerült teljesen közömbös, sőt szigorú arcot mutatnia. Hanyagul tette a kezét a vállamra, kissé oldalt hajtotta a fejecskéjét, s valcerezni kezdtünk. Nem ismerek üdvözítőbb, hajlékonyabb derekat a derekánál! Üde lehelete meg-megérintette arcom; néha egy hajfürtje, mely a valcer viharában elvált társaitól, meglegyintette égő orcámat… Három fordulót táncoltam vele. (Csodaszépen táncol.) Pihegett, elhomályosult a szeme, félig nyílt ajkai alig tudták elsuttogni az illem­követelte köszönést: “Merci, monsieur”.

Pár pillanatnyi hallgatás után igen alázatos hangon azt mondtam:

- Azt hallottam, hercegkisasszony, hogy bár egyáltalában nem ismert, olyan szerencsétlen voltam, hogy haragját magam ellen fordítottam… s hogy hetykének tartott… Igaz-e ez a hír?

- És ön most szeretne megerősíteni ebben a véleményemben? - kérdezte gúnyos kis fintorral, mely különben nagyon jól illett eleven arcához.

- Ha voltam olyan merész, hogy valamivel megsértettem, engedje meg, hogy még merészebb legyek, s bocsánatot kérjek érte… Igazán nagyon szeretném meggyőzni róla, hogy téved, amikor így ítél meg…

- Ez önnek meglehetősen nehéz lesz…

- Ugyan miért?

- Azért mert nálunk nem fordul meg, ezek a bálok pedig nem fognak sűrűn ismétlődni.

Ez azt jelenti, fordult meg a fejemben, hogy az ajtajuk örökre zárva marad előttem.

- Tudja, hercegkisasszony - mondtam kissé bosszúsan -, sohasem szabad a bűnbánót elutasítani: kétségbeesőből még nagyobb bűnössé válhat… és akkor…

A körülöttünk állók nevetése és sugdosása arra indított, hogy megforduljak, s félbeszakítsam mondatomat. Pár lépésre egy csoport férfi állt, köztük az a dragonyos kapitány is, aki a kedves hercegkisasszonnyal szemben olyan ellenséges szándéknak adta jelét; nagyon-nagyon meg lehetett valamivel elégedve, dörzsölte a kezét, nevetett és társaival egymásra kacsintott. Hirtelen kivált a csoportból egy hosszú bajuszos, vörös képű, frakkos úr, s bizonytalan lépésekkel egyenesen a hercegkisasszony felé indult: részeg volt. Megállt a zavartan álló Mary előtt, s kezét hátravetve, rámeresztette zavarosszürke szemét, és így szólt magas, de rekedt hangon:

- Permeté… de minek ez a teketória?… egyszerűen felkérem egy mazurkára…

- Mit akar? - kérdezte a hercegkisasszony remegő hangon, körüljártatva könyörgő tekintetét. Jaj! Az anyja messze volt, és egyetlen ismerős gavallér sem volt a közelében. Egy segédtiszt, úgy vettem észre, mindent látott, de elbújt a csoport mögött, hogy ne keveredjék bele a históriába.

- No, mi lesz? - szólt a részeg úr, szemével odaintve a dragonyos kapitánynak, aki jelekkel biztatta: - Talán nem tetszik?… Ismételten van szerencsém felkérni pour mazure… Talán azt hiszi, hogy részeg vagyok? Szó sincs róla! Sőt, inkább arról biztosíthatom…

Látom, hogy a hercegkisasszony már-már elájul a rémülettől és felháborodástól.

Odamentem a részeg úrhoz, jó erősen megfogtam a karját, s élesen a szemébe nézve felszólí­tottam, hogy távozzék - mert, tettem hozzá, a hercegkisasszony rég megígérte, hogy velem táncolja a mazurkát.

- No, nem baj! Majd máskor! - mondta nevetve a részeg, s odament megszégyenült társaihoz, akik rögtön átvezették egy másik szobába.

Mély és csodálatos tekintet lett a jutalmam.

A hercegkisasszony odament az anyjához, s mindent elmondott neki; a hercegasszony megkeresett a tömegben, s megköszönte, amit tettem. Azt is mondta, hogy ismerte anyámat, s jó barátságban volt egy fél tucat nagynénémmel.

- Nem is tudom, miképp történhetett, hogy eddig még nem ismerkedtünk meg - tette hozzá -, de vallja be, hogy egyedül maga a hibás: úgy kerül mindenkit, hogy az már hallatlan! Remélem, hogy a fogadószobám levegője elűzi a spleenjét… Ugyebár?

Olyan frázissal feleltem erre, amilyeneket mindenkinek készen kell tartania efféle esetekre.

A négyesek rettenetesen elnyúltak.

Végre a zenekarban megzendült a mazurka; leültünk a hercegkisasszonnyal.

Nem céloztam sem a részeg úrra, sem eddigi magaviseletemre, sem Grusnyickijra. A hatás, melyet a kellemetlen jelenet tett rá, lassan-lassan elmúlt, arcocskája megszínesedett: nagyon bájosan tréfálkozott; beszéde szellemes volt anélkül, hogy az akart volna lenni, eleven is, fesztelen is; megjegyzései néha mélyértelműek voltak. Nagyon zavaros mondatokban értésére adtam, hogy régóta tetszik nekem. Lehajtotta fejecskéjét, s finoman elpirult.

- Különös ember! - szólalt meg azután, reám emelve bársonyos szemét, s erőltetetten nevetve.

- Nem akartam megismerkedni magával - folytattam -, mert a hódolóknak túlságosan sűrű tömege veszi körül, s attól féltem, hogy teljesen elveszek közöttük.

- Ok nélkül félt! Mind, mind nagyon unalmasak…

- Mind! Igazán mind?

Merőn rám nézett, mintha keresne valamit az emlékezetében, aztán megint elpirult egy kicsit, s végül határozottan kimondta: mind!

- Még Grusnyickij barátom is?

- Hát barátja? - kérdezte, s némi kétség volt az arcán.

- Az.

- Őt, természetesen, nem sorolom az unalmasak közé…

- Hanem a szerencsétlenek közé - vágtam rá nevetve.

- Természetesen. S ez magának nevetséges? Szeretném, ha maga volna az ő helyén…

- Ugyan miért? Magam is voltam valamikor junker, s az volt az életem legszebb korszaka!

- Hát ő junker?… - kérdezte gyors szóval s aztán hozzátette: - Én pedig az hittem…

- Mit hitt?

- Semmit… Ki az a dáma ott?

Beszélgetésünk másfelé terelődött, és erre a témára nem tért többé vissza.

Véget ért a mazurka s mi elváltunk egymástól - a viszontlátásra. A hölgyek is szétoszlottak. Vacsorázni mentem, és találkoztam Wernerrel.

- Ahá! - kiáltott fel -, hát maga így is?… És még azt mondta, nem akar másként megismer­kedni a hercegkisasszonnyal, csak ha megmentheti a halál torkából.

- Többet tettem - feleltem -, megmentettem egy ájulástól a bálon!

- Hogyhogy? Mesélje el!

- Nem én, találja ki, hiszen mindent kitalál a világon!

Május 23.

Este hét óra körül ott sétáltam a fasorban. Grusnyickij messziről meglátott, s odajött hozzám: komikus elragadtatás ragyogott a szemében. Erősen megszorította kezemet, és tragikus hangon így szólt.

- Köszönöm neked, Pecsorin… megértesz?…

- Nem; de semmiképpen sem érdemel köszönetet - feleltem, mert semmi jó cselekedetről nem tudott a lelkiismeretem.

- Ugyan! És tegnap este? Talán elfeledted?… Mary mindent elmondott…

- Ugyan! Hát tinálatok most már minden közös? A köszönet is?

- Ide hallgass - mondta Grusnyickij nagyon komolyan -, kérlek, ne csúfolkodj az érzéseimmel, hogyha barátom akarsz maradni… Láthatod, milyen őrülten szeretem… s azt hiszem, azt remélem, hogy ő is szeret… Van egy kérésem hozzád: ma este ott leszel náluk; ígérd meg, hogy mindent megfigyelsz; tudom, tapasztalt ember vagy ezekben a dolgokban, jobban isme­red a nőket, mint én. A nők! A nők! Ki tudja őket megérteni? A mosolygásuk ellentmond a nézésüknek, a szavuk ígérget és csalogat, a hangjuk meg eltaszít. Egyszer elfogják és kitalálják legtitkosabb gondo­latunkat, máskor nem értik meg a legátlátszóbb célzásokat… Látod, ilyen a herceg­kisasszony is: tegnap még szenvedély lobogott a szemében, a nézése megállt rajtam, ma már fénytelen és hideg a szeme…

- Meglehet, hogy a fürdő hatása - feleltem.

- Te mindennek a rossz oldalát látod… Materialista! - tette hozzá megvetően. - De most térjünk át valami más matériára - szólt s élvezte ezt a gyenge szójátékot, felderült a kedve.

Kilenc órakor együtt mentünk el a hercegnőhöz.

Amint Vera ablaka mellett elhaladtunk, megpillantottam az ablaknál. Futó pillantást váltot­tunk. Nemsokára ő is megérkezett Ligovszkijék fogadószobájába. A hercegnő úgy mutatott be neki, mint rokonának. Teáztunk; sok volt a vendég; mindenki részt vett a beszélgetésben. Igyekeztem tetszeni a hercegnőnek, tréfáltam, néhányszor jót nevetett tréfáimon, a herceg­kisasszony is szeretett volna nevetni néha, de megtartóztatta magát, nehogy kiessék a szere­péből: azt hiszi, hogy az epedő arckifejezés áll jól neki - s meglehet, hogy ebben nem is téved. Grusnyickij, úgy látszott, nagyon örül, hogy az én jókedvem nem ragad át a herceg­kisasszonyra.

Tea után mind bementünk a terembe.

- Meg vagy elégedve a szófogadásommal, Vera? - szóltam oda, amint elhaladtam mellette.

Olyan tekintetet vetett reám, mely tele volt hálával és szerelemmel. Megszoktam már ezt a tekintetet; de valamikor ezek a nézések jelentették nekem a boldogságot.

A hercegnő leültette a lányát a zongorához; mindenki arra kérte, hogy énekeljen - én hallgattam, s a nagy sürgést-forgást felhasználva, odamentem Verával az ablak mellé, mert valami olyant akart közölni velem, ami mindkettőnknek létfontosságú…

És mit mondott? Csacsiságot…

Közben pedig a hercegkisasszonyt, amint egy haragos pillantásából észrevettem, bosszantani kezdte egykedvűségem. Ó, én csodálatosan értem ezt a néma, de kifejező, rövid, de erős beszélgetést!…

Énekelni kezdett: a hangja nem kellemetlen, de rosszul énekel… Egyébiránt nem is hallgattam oda. Ellenben Grusnyickij, vele szemben a zongorára könyökölve, majd felfalta tekintetével, s minden pillanatban ezt ismételgette: “Charmant! Délicieux!”

- Hallgass ide - szólalt meg Vera -, nem akarom, hogy megismerkedj a férjemmel, de feltétlenül keresned kell a hercegnő tetszését; nem lesz nehéz: te mindent elérsz, amit akarsz. Mi csak itt találkozhatunk.

- Csak itt?

Elpirult, és így folytatta:

- Jól tudod, hogy rabod vagyok, sohasem tudtam ellenkezni veled, s ezért meg fogok bűnhődni; el fogsz hidegülni tőlem! Legalább a jóhíremet szeretném hát megőrizni… nem magamért: magad is nagyon jól tudod!… Ó, kérlek: ne gyötörj üres kételkedésekkel s színlelt hidegséggel, mint régen: lehet, hogy nemsokára meghalok; érzem, hogy az erőm napról napra fogy, s mégsem tudok a másvilági életre gondolni; csak rád gondolok… Ti, férfiak, nem értitek meg, hogy mi gyönyörűség van egy tekintetben, egy kézszorításban… én pedig, esküszöm neked, olyan mélységes és különös üdvösséget érzek, ha hangodat hallom, hogy azt a leg­forróbb csók sem pótolhatná.

Közben Mary hercegkisasszony elhallgatott. A magasztalók zsongása vette körül; odamentem hozzá a többiek után, s meglehetősen hanyagul mondtam valamit a hangjáról.

Ajkát biggyesztve kis fintort vágott, és gúnyosan pukedlizett.

- Ez annál hízelgőbb - felelte -, mert maga egyáltalán nem is figyelt rám; bizonyosan nem szereti a zenét…

- Ellenkezőleg…. különösen ebéd után.

- Grusnyickijnak igaza van, amikor azt mondja, hogy magának nagyon prózai az ízlése… látom, a zenét is gasztronómiai kapcsolatban szereti…

- Ismét téved: korántsem vagyok a gasztronómia barátja: átkozott rossz gyomrom van. De a zene ebéd után álomba ringat, s aludni az ebéd után egészséges dolog: ebből következik, hogy én orvosi szempontból szeretem a zenét. Este viszont, éppen ellenkezőleg, túlságosan izgatja az idegeimet; vagy túlontúl jókedvűre hangol. Egyik is, másik is fárasztó, ha nincs határozott ok a búra vagy örömre; a búslakodás társaságban nevetséges, a túlságos jókedv pedig illetlenség.

Nem hallgatta végig, odábbment, leült Grusnyickij mellé, és szentimentális beszélgetésbe kezdtek; úgy láttam, hogy a junker bölcs mondásaira meglehetős szórakozottan és ügyetlenül felelt, bár igyekezett figyelmet színlelni, mert Grusnyickij néha csodálkozva nézett rá, mintha ki akarná találni lelki nyugtalanságának az okát, mely izgatott tekintetében tükröződött…

De én megfejtettem ezt a titkot, kedves hercegkisasszonyom, vigyázzon magára! Vissza akarja fizetni, amit tőlem kapott, bele akar szúrni a hiúságomba - no de nem fog sikerülni! És ha hadat üzen nekem, könyörtelen leszek.

Az este folyamán néhányszor szándékosan megpróbáltam bekapcsolódni a beszélgetésükbe, de ő meglehetős szárazon fogadta megjegyzéseimet, mire színlelt bosszúsággal odábbálltam. A hercegkisasszony diadalmaskodott; vele együtt Grusnyickij is. No, csak diadalmaskodjatok, kedveseim, siessetek vele, nem sokáig diadalmaskodtok!… Hogy is lesz? Van egy előérze­tem… Ha megismerkedem egy nővel, mindig csalhatatlanul kitalálom: szeretni fog-e vagy sem…

Az est hátralevő részét Vera mellett töltöttem, s kibeszéltem vele magamat a múltról… Mért szeret ennyire, igazán nem tudom! - Már csak azért sem, mert ő az egyetlen nő, aki teljesen megértett minden apró gyarlóságommal és rossz szenvedélyemmel egyetemben… Talán a rossz olyan vonzó?

Együtt mentünk el Grusnyickijjal; az utcán karon fogott, s hosszú hallgatás után megszólalt:

- No, mi újság?

“Ostoba vagy”, ezt akartam neki felelni, de lenyeltem a szót, s csak vállat vontam.

Május 29.

Mindezekben a napokban következetesen ragaszkodtam szisztémámhoz. A hercegkis­asszony­nak kezd tetszeni, amit mondok; elbeszéltem neki néhány különös esetet az életemből, s kezd rendkívüli embert látni bennem. Én mindent kinevetek a világon, de különösen az érzéseket: ettől már-már megijed. Ha én is velük vagyok, nem mer Grusnyickijjal érzelmes témákról beszélni, mert néhányszor már gúnyos mosollyal feleltem áradozásaira, de valahányszor Grusnyickij közelebb megy hozzá, szerény arcot vágok, és magukra hagyom őket; a herceg­kis­asszony első ízben örült ennek, vagy legalábbis mutatni igyekezett, másodízben meg­haragudott rám; harmadízben - Grusnyickijra.

- Magában nagyon kevés hiúság van! - mondta nekem tegnap. - Miért gondolja, hogy nekem Grusnyickijjal jobban esik együtt lenni?

Azt feleltem, hogy feláldozom a magam örömét barátom boldogságáért.

- És az enyémet - tette hozzá.

Merően ránéztem, s elkomolyodtam. Azután egész nap egy szót sem beszéltem vele… Este tűnődőnek láttam, ma reggel a kútnál még tűnődőbb volt az arca. Mikor odamentem hozzá, szórakozottan hallgatta Grusnyickijt, aki úgy tetszett, épp a természetért rajongott, de Mary, mihelyt meglátott, minden ok nélkül nevetni kezdett, mintha nem is venne észre. Odébb mentem, s titokban figyeltem; elfordult az udvarlótól, s kétszer is ásított. Kétségtelen, hogy Grusnyickij untatja már. Még két napig nem beszélek vele.

Június 3.

Gyakran tűnődöm rajta: miért akarok ilyen makacsul magamba szerettetni egy fiatal lányt, akit elcsábítani nincs szándékomban, s feleségül sem vennék soha. Mire való ez a nőies kacérkodás? - Vera jobban szeret, mint ahogyan Mary hercegkisasszony valaha szerethetne; ha legalább meghódíthatatlan szépséget látnék benne, talán a vállalkozás nehézsége csábítana…

De hát erről szó sincs! Ennélfogva, amit érzek, nem a szerelemnek a csillapíthatatlan mohósága, mely az ifjúság első éveiben gyötör, egyik nőtől a másikhoz hajt, míg olyanra nem akadunk, aki nem szível; itt kezdődik érzésünkben az állandóság - az igazi, véget nem érő szenvedély, mely matematikailag egy olyan vonallal fejezhető ki, amely egy pontból ered, s a végtelenbe hull; ennek a végtelenségnek a titka pedig az, hogy nem lehet elérni a célt, vagyis a végét.

De akkor miért vesződöm? - Mert irigykedem Grusnyickijra? Szegény fickó! Igazán nem érdemli meg. Vagy az egész abból a rút, de legyőzhetetlen érzésből fakad, mely arra ösztönöz, hogy elpusztít­suk embertársunk édes illúzióit, s meglegyen az a sivár örömünk, hogy mikor kétségbe­esetten kérdi tőlünk: kinek higgyen, így felelhetünk neki:

- Barátom, ugyanígy jártam én is! S láthatod, mégis ebédelek, vacsorázom, nyugodtan alszom, s azt remélem, hogy sírás, jajgatás nélkül tudok majd meghalni.

S mégis: véghetetlen gyönyörűséget jelent, ha magunkénak tudhatunk egy fiatal, bimbózó lelket! Olyan, mint a virág, mely a legvarázsosabb illatát leheli az első napsugártól; abban a pillanatban kell leszakítani, s ha jóllaktunk az illatával, el is kell dobni: hátha felveszi valaki. Én azt az olthatatlan szomjúságot érzem magamban, mely mindent felhabzsol, amivel útjában találkozik; a mások szenvedéseit és örömeit csak a velem való viszonyukban nézem, mint olyan eledelt, mely lelkierőmet táplálja. Én már többé nem tudom elveszteni az eszem a szenvedély igézetében; becsvágyamat elnyomták az életkörülményeim, de felbukkant más alakban, mert a becsvágy nem más, mint az uralkodás szomjúsága; első gyönyörűségem pedig alávetni akaratomnak mindent, ami körülöttem van; vajon önmagunk iránt szerelmet, odaadást és félelmet ébreszteni - nem első jele és legnagyobb diadala az uralkodásnak? Öröm és szenvedés okának lenni valakinek a lelkében, mikor semmi határozott jogunk nincsen hozzá - nem a legédesebb tápláléka büszkeségünk­nek? És mi a boldogság? Kielégített büszkeség. Ha magamat jobbnak és hatalmasabbnak tarthatnám mindenkinél a világon, boldog volnék; ha mindenki szeretne, a szeretetnek kimeríthetetlen forrásait találnám meg önmagamban. Rosszat terem a rossz; az első szenvedés megérteti velünk, milyen élvezet mást meggyötörni; a rossz eszméje nem foganhat meg az ember fejébe anélkül, hogy ne akarja a valóságban alkalmazni; az eszmék organikus teremtmények, mondta valaki, már születésük alakot ad nekik s ez az alak: a cselekvés, az, akinek a fejében sok eszme született, másoknál többet cselekszik; ezért a zseninek, akit odabilincseltek egy hivatalnoki asztalhoz, meg kell halnia vagy meg kell őrülnie, pontosan úgy, ahogy egy hatalmas testalkatú ember elpusztul gutaütésben, ha ülő életmódra vagy szerény magatartásra kényszerül.

A szenvedélyek nem mások, mint eszmék a fejlődés első fokán: hozzátartoznak a szív fiatal­ságához, s ostoba, aki azt hiszi, hogy egész életében nyugtalanítani fogják: sok csendes folyó útja kezdődik zajos vízesésekkel, de egy sem rohan és tajtékzik a tengerbe torkollásig. De ez a nyugalom sokszor nagy, bár rejtett erő jele; az érzések és gondolatok teljessége és mélysége lefogja az esztelen kitöréseket: a lélek, szenvedése és örvendezése közben, mindenről szigorúan számot ad magának, s meggyőződik róla, hogy így kell lennie; tudja, hogy zivatarok nélkül a nap állandó hősége kiszikkasztja; áthatódik önmaga életével - becézi és bünteti magát, mint egy kedves gyermeket. Csak az önismeretnek ebben a magasabb állapotában értékelheti az ember az isteni igazságszolgáltatást.

Ahogy most ezt a lapot végigolvastam, észrevettem, hogy messze sodródtam a tárgytól… De hát baj ez?… Hiszen én magamnak írom ezt a naplót, s ezért minden, amit beleírok, becses emlékem lesz idővel…

Megjött Grusnyickij, s a nyakamba borult - előléptették tisztté. Pezsgőt ittunk. Werner doktor mindjárt utána érkezett.

- Én nem gratulálok magának - mondta Grusnyickijnak.

- Miért?

- Azért, mert a katonaköpönyeg nagyon jól fest magán, és ismerje el, hogy egy efféle fürdőhelyen szabott, gyalogsági egyenruha viszont semmivel sem vonja magára a figyelmet… Eddig, látja, kivétel volt, most aztán az általános szabály alá került.

- Beszéljen csak, beszéljen csak, doktor! Úgysem zavarja az örömemet. Ő nem tudja - tette hozzá Grusnyickij a fülembe súgva -, mennyi reménnyel tölt el engem az a vállrojt!… Ó, váll­rojt, vállrojt! A te csillagocskáid útmutató csillagok… Boldog vagyok! Tökéletesen boldog.

- Eljössz velünk sétálni a hasadékba? - kérdeztem.

- Én? Meg nem jelennék előtte egy világért, amíg nincs készen az új egyenruhám.

- Megmondhatom neki, milyen öröm ért?

- Nem, kérlek, ne szólj róla… Szeretném meglepni…

- No, de annyit árulj el, hányadán vagy vele?

Zavarba jött és elgondolkozott: szeretett volna hencegni, hazudni, de restellte, az igazat meg szégyellte bevallani.

- Úgy gondolod, szeret?…

- Hogy szeret-e? Ugyan kérlek, Pecsorin, hogy képzeled?… Ilyen hamar hogyan szeressen? De még ha szeret is, egy rendes és jól nevelt nő csak nem fogja megmondani…

- Rendben van! De akkor szerinted egy rendes férfinak sem szabad a szenvedélyéről beszélnie?…

- Ugyan, pajtás! Mindennek megvan a módja; sok mindenről nem beszélünk, mégis kitalálják…

- Ebben igazad van… Csakhogy az a szerelem, melyet a szemekből olvasunk ki, semmiben sem köti a nőt, a kimondott szó viszont… Jó lesz vigyázni, Grusnyickij, mert rászed….

- Ő? - felelte, s önelégült mosollyal égnek emelte a szemét: - Sajnállak, Pecsorin!

Azzal elment.

Este nagy társaság indult el gyalogszerrel a hasadék felé.

Az itteni tudósok véleménye szerint ez a katlan kialudt kráter; a Masuk lejtőjén van, egy versztára a várostól. Keskeny ösvény vezet oda bokrok és sziklák között; kapaszkodás közben odanyújtottam a karomat a hercegkisasszonynak, s nem engedte el az egész kirándulás alatt.

Beszélgetésünk azzal kezdődött, sorra megszóltam a jelenlevő és távollevő ismerősöket, előbb kifiguráztam nevetséges, azután csúnya vonásaikat. Csak úgy forrt az epém - tréfálkozva kezdtem, és szívből dühöngve végeztem.

Ez egy darabig mulattatta a hercegkisasszonyt, azután megijesztette.

- Maga veszedelmes ember! - mondta. - Inkább gyilkos kése alá jussak az erdőben, mint a maga nyelvére… Komolyan kérem, ha egyszer eszébe jut, hogy rosszat mondjon rólam, inkább fogjon egy kést, és öljön meg vele, azt hiszem, nem is esnék nehezére.

- Talán úgy festek, mint egy gyilkos?

- Rosszabb annál…

Egy pillanatig elgondolkoztam, aztán mélyen megindult arccal így feleltem:

- Hát igen. Gyermekkorom óta mindig ez volt a sorsom! Mindenki rossz tulajdonságok jegyeit fedezte fel az arcomon, melyek meg sem voltak bennem; de feltételezték, és így meg is születtek. Tartózkodó voltam, megvádoltak ravaszsággal; titkolódzó lettem. Mélyen átérez­tem, mi a jó, mi a rossz; senki sem volt gyengéd hozzám, mindenki csak sértett: haragtartó lettem; mogorva kisgyermek voltam - a többiek csacskák, vidámak; éreztem, hogy felettük állok, és kevesebbre becsültek náluk, tehát irigykedő lettem. Az egész világot akartam szeretni, s nem értett meg senki: megtanultam gyűlölködni. Terméketlen ifjúságom a magammal s a világgal vívott küzdelemben telt el; legnemesebb érzéseimet, kigúnyolásuktól félve, szívem mélyén eltemettem, ott el is pusztultak. Igazat beszéltem - s nem hittek szavamnak: tehát ámítani kezdtem; mivel jól meg­ismertem a világot és a társadalom mozgató erőit, jártas lettem az élet tudományában, s azt láttam, hogy mások e nélkül a jártasság nélkül lesznek boldogok, ingyen élvezik azokat az előnyöket, amelyekhez én fáradhatatlan törek­véssel jutok hozzá. És akkor kétségbeesés fogant a lelkemben, nem az a kétségbeesés, melyet pisztolycsővel szoktak meggyógyítani, hanem hideg és tehetetlen kétségbeesés, mely nyájaskodó és kedveskedő mosoly mögé rejtőzik. Erkölcsi nyomorék lettem: lelkem egyik fele nem élt, kiszáradt, semmivé lett, meghalt - lemetszettem és elhajítottam -, a másik meg mozgott, és élt mindenki szolgálatára, és ezt nem vette észre senki, mert senki sem tudta, hogy volt egy elpusztult másik fele; de maga most felébresztette bennem az emlékét, s én elolvas­tam magának a halott sírfeliratát. Sokan nevetségesnek tartanak minden sírfeliratot, én nem, különösen, ha arra gondolok, ami alattuk pihen. Egyébként nem kérem arra, hogy osztozzék ebben a véleményemben: ha nevetségesnek érzi ezt a megnyilatkozásomat, kérem, mosolyogjon rajta: előre is kijelentem, hogy egy cseppet sem fog bántani.

Ebben a pillanatban a tekintetem találkozott az övével; könny buggyant a szeméből, karomra támaszkodó karja reszketett; két orcája égett, megesett a szíve rajtam! A szánalom, az az érzés, mely olyan könnyen rabul ejti valamennyi nőt, tapasztalatlan szívébe mélyeszti karmait. Az egész kirándulás alatt szórakozott volt, senkivel sem kacérkodott - és ez komoly jel!

Megérkeztünk a hasadékhoz; a hölgyek elváltak gavallérjuktól, de ő nem eresztette el a karom. A társaság dandyjeinek szellemeskedései nem tudták megnevettetni; a szakadékos oldal meredekje, amely mellett állt, nem hökkentette meg, mikor a többi kisasszony sipított, és eltakarta a szemét. Visszafelé haladóban nem újítottam meg szomorú beszélgetésünket, de semmitmondó kérdéseim­re és tréfáimra kurtán és szórakozottan felelt.

- Volt szerelmes? - kérdeztem végre.

Merőn rám nézett, megrázta a fejét, s megint tűnődésbe merült, látszott rajta, hogy valamit mondani szeretne, de nem tudja, hogyan kezdje; hullámzott a keble… Lehetett volna-e másként? Gyenge védelem a muszlinujj; villanyszikra pattant át a kezemből karjába; majdnem minden szenvedély ezzel kezdődik, és mi gyakran megcsaljuk magunkat, mikor azt hisszük, hogy a nő testi vagy erkölcsi tulajdonságainkért szeret; a szívét ezek természetesen előkészítik és hajlandóvá teszik a szent tűz befogadására, de mégis az első érintés a döntő.

- Ugye, ma nagyon kedves voltam? - kérdezte erőltetett mosollyal, mikor a kirándulásról visszatértünk.

Elváltunk.

Bántja a lelkiismeret: hidegséggel vádolja magát… Ó, ez az első, a legnagyobb diadal! Holnap kárpótolni akar érte. S én mindezt már könyv nélkül tudom - s ez az, ami untat.

Június 4.

Ma láttam Verát. Féltékenységével gyötört. A hercegkisasszony, úgy látszik, gondolt egyet, s kezdi beavatni szíve titkaiba; el kell ismerni, szerencsés választás!

- Előre látom, mi lesz a vége - sóhajtotta Vera -, inkább mondd meg most, de nyíltan: szerelmes vagy bele.

- És ha nem?

- Akkor meg miért üldözöd, miért nyugtalanítod, izgatod a képzeletét? Ó, én jól ismerlek! Ide hallgass: ha azt akarod, hogy higgyek neked, jöjj egy hét múlva Kiszlovodszkba! Mi holnapután átköltözünk oda. A hercegkisasszony továbbra is itt marad. Bérelj szállást a szomszédunkban; ott fogunk lakni a forrás mellett a nagy házban, a félemeleten; lent Ligovszkaja hercegasszony, mellettünk meg a házigazdánknak van egy másik háza, még nem foglalták le… Eljössz?

Megígértem - s még aznap elküldtem az inasom, hogy lefoglalja a szállást.

Grusnyickij este hat órakor beállított hozzám, s közölte, hogy holnapra elkészül az egyenruha, pontosan a bálra.

- Végre egy egész este vele táncolok… Most kibeszélhetem magam! - tette hozzá.

- Mikor lesz az a bál?

- Holnap! Tán nem is tudsz róla? Nagy ünnepség lesz ám, a helybeli hatóság vállalta a rendezését…

- Menjünk ki a sétányra…

- Semmi áron, ebben a ronda köpönyegben…

- No, mi az, már nem szereted?

Egyedül mentem ki, találkoztam Mary hercegkisasszonnyal, és elkértem a mazurkát. Úgy láttam, csodálkozik, de örült is neki.

- Azt hittem, hogy maga csak kénytelenségből táncol, mint a múltkor - mondta, s nagyon bájosan mosolygott…

Úgy látszik, észre sem veszi, hogy Grusnyickij nincs itt.

- Holnap kellemes meglepetésben lesz része - jegyeztem meg.

- Mi lesz az?

- Titok… magától is rájön majd a bálon.

Az estét a hercegasszonynál töltöttem; vendég nem volt Verán és egy nagyon mulatságos kis öregen kívül. Igen jó kedvem volt, mindenféle furcsa történeteket rögtönöztem; a herceg­kisasszony szemben ült velem, s olyan mély és feszült, sőt gyengéd figyelemmel hallgatta badarsá­gaimat, hogy már restelltem a dolgot. Hova tűnt elevensége, kacérsága és szeszélyes­sége, hetyke arckifejezése, megvető mosolya, szórakozott tekintete?…

Vera ezt mind észrevette: beteges arcán mély szomorúság tükröződött; árnyékban ült az ablaknál, egy mély karosszékbe süppedve… megsajnáltam…

Akkor elbeszéltem ismeretségünknek, szerelmünknek egész drámai történetét - természetesen kitalált nevű szereplőkkel.

Olyan élénken írtam le gyengéd érzésemet, nyugtalanságomat és mámoros perceimet; olyan előnyös világításba állítottam viselkedését és jellemét, hogy akaratlanul is meg kellett bocsátania kacérkodásomat a hercegkisasszonnyal.

Felkelt, mellénk ült, megélénkült… s csak éjfél után két órakor jutott eszünkbe, hogy az orvosok azt rendelték neki, tizenegy órakor feküdjék le.

Június 5.

Félórával a bál előtt beállított Grusnyickij, gyalogsági tiszti egyenruhájának teljes díszében. Harmadik gombjához kis bronzláncocska volt erősítve, melyen kettős lornyett függött; hihetetlen nagyságú vállrojtjai úgy hajoltak felfelé, mint Ámor szárnyai; csizmája csikorgott, bal kezében fahéjbarna glaszékesztűjét és sipkáját fogta, a jobbal meg kigöndörített hajának apró fürtjeit rendezte minden pillanatban. Arca önelégültséget, de egyben önbizalom hiányát is mutatta; ünnepélyes külseje és büszke járása megnevettetett volna, ha ez egyezik szándékaimmal.

Ledobta a sapkát és a kesztyűt az asztalra, feszesen húzta a két kabátszárnyat, s igazgatta öltözetét a tükörben; egy, rendkívül magas zubbonygallérjára tekert, hatalmas fekete kendő, melynek bolyhos anyaga mintegy alátámasztotta állát, félhüvelykre kibújt az inggallérja mögül; de még ezt is kevesellte: felhúzta egészen a füléig; ettől a fárasztó művelettől - mert a gallér nagyon szoros és kényelmetlen volt - arcába gyűlt a vér.

- Azt mondják, napok óta rettentően csapod a szelet az én hercegkisasszonyomnak - szólalt meg hanyagul, nem is nézve rám.

- De hát csak kell valahol nekünk is, szegény tökfilkóknak, egy kis teát innunk? - feleltem, az elmúlt idők egyik legügyesebb naplopójának a mondását idézve, akit egykor Puskin is megénekelt.

- Mondd csak, jól áll rajtam ez az egyenruha?… Jaj, az az átkozott zsidó! Hogy vág itt a hónom alatt! Nincsen valami parfümöd?

- Ugyan kérlek, még mi nem kellene? Csak úgy árad belőled a rózsapomádé…

- Sebaj, add csak ide…

Ráöntözött egy fél üveggel a nyakkendőre, zsebkendőre, kabátujjára.

- Fogsz táncolni? - kérdezte.

- Nem hiszem.

- Attól tartok, nekem kell a hercegkisasszonnyal a mazurkát megkezdeni, s egyetlen figuráját sem tudom…

- Felkérted a mazurkára?

- Még nem…

- Vigyázz, meg ne előzzenek…

- Csakugyan! - felelte s ráütött a homlokára. - Szervusz… megyek, hogy megvárjam a bejáratnál. - Felkapta a sapkáját, s elfutott.

Fél óra múlva én is elindultam. Az utca sötét volt és néptelen. A casino, vagy ha úgy tetszik, vendéglő körül tolongott a nép; világos volt minden ablak; katonazene hangjait hozta felém az esti szél. Lassan lépkedtem; nyomott volt a hangulatom… Nekem talán az az egyetlen rendel­tetésem a földön - gondoltam magamban -, hogy a mások reménységeit megöljem? Mióta élek és cselekszem, mindig mások drámáinak beteljesedéséhez vezetett a sorsom, mintha bizony nem is tudna nélkülem senki sem meghalni, vagy kétségbeesni! Elengedhetetlen szereplője voltam az ötödik felvonásnak; akaratlanul a hóhér vagy az áruló siralmas szerepét játszottam. Mi volt ezzel a sorsnak a célja? Talán csak nem arra jelölt ki, hogy polgári tragédiák vagy családi regények szerzője, vagy például az Olvasók Könyvtárának novellaszállító munkatársa legyek?… Mit tudom én? Sokan vannak, akik életük elején azt gondolják, hogy úgy végzik, mint Nagy Sándor vagy Lord Byron, s egész életükben megmaradnak címzetes tanácsosok­nak!…

Beléptem a terembe, elrejtőztem a férfiak csoportjában, s kezdtem figyelni az embereket. Grusnyickij ott állt a hercegkisasszony mellett, és nagy tűzzel beszélt hozzá; Mary szórakozottan hallgatta, s legyezőjét ajkához emelve, oldalt nézett; a szeme türelmetlenül járt körül, s keresett valakit; csendesen közelebb mentem a háttérből, hogy meghalljam, mit beszélnek.

- Hercegkisasszony, kegyed csak kínoz engem - mondta Grusnyickij -, rettentően megváltozott, amióta nem láttam…

- Maga is megváltozott - felelte a hercegkisasszony, futó pillantást vetve rá, melynek rejtett gúnyját Grusnyickij nem érezte meg.

- Én? Én változtam meg? Ó, én ugyan soha! Jól tudhatja, hogy ez lehetetlen! Aki egyszer látta magát, lelkében hordja a kegyed isteni képét mindörökre…

- Hagyja, kérem…

- Miért nem akarja most meghallgatni azt, amit nemrég, olyan sokszor, jó szívvel meghallgatott?

- Mert nem szeretem az ismétléseket - felelte nevetve.

- Ó, milyen keservesen csalódtam! Azt hittem, ó, én esztelen, hogy legalább ezek a vállrojtok feljogosítanak a reménykedésre… De nem, jobb lett volna megmaradnom örökre abban a megvetett katonaköpönyegben, amelynek, meglehet, a figyelmét köszönhetem…

- Igaza van, az a köpönyeg jobban állt magának…

Ekkor odaléptem s meghajlással üdvözöltem a hercegkisasszonyt; egy kicsit elpirult, s gyors szóval ezt mondta:

- Ugyebár, mszjő Pecsorin, az a szürke köpeny sokkal jobban áll mszjő Grusnyickijnak?

- Nekem más a véleményem - feleltem -, az egyenruhában még fiatalosabb.

Grusnyickij nem bírta ki ezt az ütést: mint minden kamasz, ő is szeretne időset mutatni; azt hiszi, hogy arcán a szenvedélyek elmélyült vonásai pótolják az évek hiányzó nyomát. Dühös pillantást vetett rám, dobbantott egyet, s otthagyott.

- Vallja csak be - szóltam a hercegkisasszonynak -, hogy Grusnyickijt, bár ő mindig komikus volt, nemrégen még érdekesnek találta… a szürke köpenyben?

Lesütötte a szemét, s nem felelt.

Grusnyickij egész este a hercegkisasszonyt üldözte, vagy vele táncolt, vagy vis-à-vis-ja volt; csak úgy falta a szemével, sóhajtozott s könyörgéseivel és szemrehányásaival untatta. A harmadik négyes után Mary már utálta.

Grusnyickij odajött hozzám, s megfogta a karom:

- Ezt nem vártam volna tőled.

- Mit?

- Vele táncolod a mazurkát? - kérdezte ünnepélyes hangon. - Bevallotta nekem…

- S aztán? Talán titok?

- Természetesen… De hát mit is várhattam ettől a leánytól… ettől a kacértól… No de megbosszulom!

- Vádold a köpönyegedet vagy a vállrojtodat, miért hibáztatnád őt? Azért volna hibás, mert már nem tetszel neki?

- Mért bátorított fel a reménykedésre?

- És te mért reménykedtél? Vágyni valamire s a megszerzésére törekedni, ezt megértem, no de reménykedni!

- Te megnyerted a fogadást, csakhogy nem egészen - mondta gonosz mosolygással.

Elkezdődött a mazurka. Grusnyickij csak a hercegkisasszonyt kérte fel, más gavallérok meg el-elkérték tőle: nyilván ellenem szőtt összeesküvés volt; annál jobb: Mary beszélni szeretne velem, de akadályozzák - most már annál inkább szeretne beszélni.

Párszor megszorítottam a kezét; második szorításomra kihúzta kezemből, de nem szólt egy szót sem.

- Rosszul fogok aludni az éjjel - mondta aztán, mikor vége lett a mazurkának.

- Ebben Grusnyickij a hibás.

- Ó, nem! - S olyan tűnődő és bánatos lett az arca, hogy én megfogadtam: feltétlenül meg­csókolom ma este a kezét.

Oszlani kezdett a társaság. Mikor beültettem a hercegkisasszonyt a kocsijába, hirtelen a számhoz szorítottam a kis kezét. Sötét volt, nem láthatta senki.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, úgy tértem vissza a terembe.

A nagy asztal mellett a fiatalok vacsoráztak, közöttük ült Grusnyickij is. Amikor beléptem, valamennyien elhallgattak, bizonyosan rólam beszéltek. Sokan a múltkori bál óta nehezteltek reám, különösen a dragonyos kapitány, most meg szemlátomást egy ellenséges banda szervez­kedik ellenem Grusnyickij parancsnoksága alatt. Olyan büszke és harcias a képe…

Nagyon örvendek; szeretem az ellenségeket, ha nem is keresztény módra. Mulattatnak, meg­pezsdítik a véremet. Mindig résen lenni, elfogni minden tekintetet, minden szó jelentését, kitalálni a szándékot, meghiúsítani az összeesküvéseket, mímelni a kijátszottat, majd hirtelen egyetlen lökéssel feldönteni a ravaszkodások és kiagyalások fáradsággal rakott, nagyszabású épületét - ez aztán az élet!

Vacsora közben Grusnyickij sokat sugdosott s gyanús pillantásokat váltott a dragonyos kapitánnyal.

Június 6.

Ma reggel Vera elutazott a férjével Kiszlovodszkba. Találkoztam a kocsijukkal, mikor Ligovszkaja hercegasszonyhoz mentem. Intett a fejével: szemrehányás volt a nézésében.

Ki a hibás? Miért nem akar nekem alkalmat adni arra, hogy négyszemközt lehessek vele? A szerelem olyan, mint a tűz: ha nem táplálják, kialszik. Talán megteszi a féltékenység, ami kérlelésemnek nem sikerült.

Teljes óra hosszat maradtam a hercegasszonynál. Mary nem jelent meg, beteg. Ma este nem is volt a sétányon. A frissen szervezkedett banda, lornyettekkel felfegyverkezve, egészen fenyegető módon viselkedett. Örvendek, hogy a hercegkisasszony beteg: még valami szem­telenségre vetemedtek volna. Grusnyickijnak zilált a frizurája, s kétségbeesett az arca; úgy látszik, csakugyan elkeseredett, különösen a hiúságát érte sérelem; no de vannak emberek, akiknek még a kétségbeesése is mulattató!…

Mikor hazaértem, úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Nem láttam őt! Beteg! Talán csak nem szerettem bele komolyan? Micsoda szamárság!

Június 7.

Délelőtt tizenegy órakor - ez az az időpont, mikor Ligovszkaja hercegasszony a jermolovi fürdőben izzad - elmentem a szállása mellett. A hercegkisasszony az ablaknál ült gondola­tokba merülve; amikor meglátott, felugrott a székről.

Beléptem az előszobába; nem volt ott senki, s én az itteni szokások szabadságával élve, bejelentés nélkül jutottam be a szalonba. Fakó sápadtság borította bájos arcát. A zongoránál állt, egyik kezével egy karosszék hátához támaszkodott: az a keze egy kicsit remegett; csendesen odamentem hozzá, s ezt kérdeztem:

- Haragszik rám?

Reám emelte bágyadt, mély tekintetét, s megrázta a fejét; az ajka valamit mondani akart, de nem tudott; szeme megtelt könnyel; leereszkedett a karosszékbe, s eltakarta kezével az arcát.

- Mi baja? - kérdeztem, s megfogtam a kezét.

- Maga engem nem becsül! Ó, hagyjon el!

Néhány lépést tettem… Kiegyenesedett a karosszékben, a szeme szikrázott…

Megálltam, megfogtam a kilincset, s így szóltam:

- Bocsásson meg, hercegkisasszony! Úgy viselkedtem, mint egy őrült… nem fog még egyszer megtörténni: gondoskodom róla… Miért tudja meg, hogy mi játszódott le eddig a lelkemben? Nem fogja megtudni soha, s annál jobb magára nézve. Isten vele!

Amikor kimentem, úgy tetszett, sírást hallok.

Estig a Masuk környékén csavarogtam gyalog, szörnyen kifáradtam, s amint hazaértem, teljesen kimerülve levetettem magamat az ágyra.

Benézett hozzám Werner.

- Igaz-e - kérdezte -, hogy feleségül veszi Ligovszkaja hercegkisasszonyt?

- Mit mond?

- Az egész város beszéli; minden betegemet ez a hír foglalkoztatja; a betegek pedig olyasfajta emberek, akik mindent tudnak!

“Ez a Grusnyickij mesterkedése!” - gondoltam magamban.

- Doktor, hogy bebizonyítsam ezeknek a híreknek az alaptalanságát, elárulom, hogy holnap átköltözöm Kiszlovodszkba…

- A hercegkisasszony is?

- Nem; ő még egy hétig itt marad…

- Hát nem veszi feleségül?…

- Doktor, doktor! Nézzen reám: hát olyan vagyok én, mint egy vőlegény, vagy valami efféle?

- Ezt én nem mondom… De tudja, vannak esetek… - tette hozzá ravaszul mosolyogva -, mikor egy nemes erkölcsű embernek kötelessége megházasodni, és vannak mamák, akik legalábbis nem előzik meg beavatkozással az ilyen eseteket… Így hát csak azt tanácsolom, mint jó barát, legyen óvatosabb. Itt a fürdőn igen veszedelmes a levegő: sok szép, jobb sorsra méltó fiatalembert láttam már, aki innen egyenesen az oltár elé ment… Elhiszi-e, hogy még engem is meg akartak házasítani? Különösen egy vidéki mama, akinek volt egy nagyon sápadt leánya. Szerencsétlensé­gem­re azt mondtam neki, hogy az arcszíne visszatér az esküvő után; akkor a hála könnyeivel felajánlotta nekem a lánya kezét és egész vagyonát, ötven telket, ha jól emlékszem. De azt feleltem neki, hogy én erre alkalmatlan vagyok…

Werner azzal a teljes meggyőződéssel ment el tőlem, hogy óvásával visszatartott valamitől.

Szavaiból rájöttem, hogy rólam és a hercegkisasszonyról már városszerte rosszindulatú pletykák terjedeznek: ezt Grusnyickij nem viszi el szárazon!

Június 10.

Három napja már, hogy itt vagyok Kiszlovodszkban. Mindennap látom Verát a kútnál és a korzón. Reggel, mihelyt felébredek, odaülök az ablakhoz, s erkélyére irányítom a lornyette­met; ő már rég fel van öltözve, s várja a jelt, melyben megállapodtunk; mintegy véletlenül találkozunk a kertben, mely a két ház felől a kút felé ereszkedik. Az éltető hegyi levegő visszahozta erejét és jó arcszínét. Nemhiába hívják ezt a Narzant hősi forrásnak. Az itteni lakosok azt állítják, hogy Kiszlovodszk levegője szerelemre hangol, s hogy itt egytől egyig révbe jutottak azok a regények, melyek a Masuk lábánál kezdődtek. És valóban: itt mindenfelől a magányosság beszél, itt minden titokzatos - a két hársfasor sűrű árnyékai a patak felett, mely tajtékozva kőlapról kőlapra zuhog, s utat vág magának a zöldellő hegyek között, titokzatosak a köd ülte, néma szurdokok is, melyek innen ágaznak el többfelé, az illatosan üde levegő, mely a déli természet magas füveinek és a fehér akácoknak lélegzetét hordozza, a hideg patakocskák édesen altató csörgedezése, melyek a völgy végében találkoznak, s együtt szaladnak versenyezve tovább, s végül beleömlenek a Podkumokba. Erről az oldalról tágasabb a szurdok, s zöldellő völggyé alakul; poros út kanyarog benne. Valahányszor odanézek, mindig úgy rémlik, kocsi jön a völgyben, s rózsaszínű arcocska néz ki az ablakából. Sok kocsi jött már az útján, de az csak nem akar jönni. A telep, mely az erőd mögött van, nagyon benépesült, a dombon épült vendéglőben, szállásunktól néhány lépésnyire esténként fények villognak át a topolyafák során, zaj és pohárcsengés hallik késő éjszakáig.

Sehol sem iszunk annyi kahetiai bort és ásványvizet, mint itt.

De két foglalkozást keverni: sok,
Vannak barátai - de hát én nem vagyok.

Grusnyickij mindennap itt ricsajoz a bandájával, s nekem alig köszön.

Csak tegnap érkezett, de már sikerült összeszólalkoznia három idősebb vendéggel, akik meg akarták előzni a kádfürdőnél: nem kétséges - boldogtalansága harcias szellemet fejleszt ki benne.

Június 11.

Végre megérkeztek. Az ablaknál ültem, mikor meghallottam kocsijuk zörgését: megdobbant a szívem… Mit jelent ez? Szerelmes volnék? Olyan buta a természetem, hogy még kitelik tőlem.

Náluk ebédeltem. A hercegasszony nagyon gyengéden nézett reám, de nem tágított a lánya mellől… ez már baj! Nem elég, hogy Vera féltékeny a hercegkisasszonyra - no, ez aztán jól sikerült! Mit meg nem tesz egy nő, hogy a vetélytársát keserítse! Emlékszem, egy nő egyszer azért szeretett, mert én mást szerettem. Nincsen paradoxabb a női logikánál. A nőket nagyon nehéz meggyőzni valamiről, odáig kell vinni őket, hogy önmaguktól meggyőződjenek róla; a bizonyítékok rendje, melyekkel előítéleteiket leszerelik, igen eredeti; ha meg akarjuk tanulni a dialektikájukat, fel kell borítanunk eszünkben a logika minden iskolás szabályát. A rendes gondolkodásmód például ezt mondja:

Ez az ember szeret, de férjes nő vagyok; tehát nem szabad őt szeretnem.

A női gondolkodásmód viszont ezt:

Nem szabad őt szeretnem, mert férjes nő vagyok; de ő szeret engem, tehát… Itt néhány pont következik, mert az értelem már semmit sem mond, hanem többnyire a nyelv, a szem s utánuk a szív beszél, ha ugyan van ilyen.

Mi lesz, ha egyszer ezek a feljegyzések női szem elé kerülnek? - Rágalom! - kiáltja majd az illető hölgy felháborodva.

Azóta, hogy a költők írnak és a nők olvasnak (fogadják mély hálánkat ezért), annyiszor nevezték őket angyaloknak, hogy lelki naivságukban komolyan elhitték, amit a bók mondott, s elfelejtették, hogy ugyanazok a költők Nerót jó pénzért félistennek nevezték…

Nem kellene itt róluk ilyen epésen beszélnem - nekem, aki rajtuk kívül senkit sem szerettem ezen a világon -, nekem, aki mindig kész voltam a nyugalmamat, becsvágyamat, életemet feláldozni értük… De hiszen én nem dührohamban, sértett hiúságból próbálom lerántani róluk azt a varázsfátyolt, melyen legfeljebb a tapasztalt szem hatolhat át. Nem, amit róluk mondok, csak

hűs látásom, bús szenvedélyem

következménye.

A nőknek azt kellene kívánniok, hogy minden férfi olyan jól ismerje őket, mint én, mert én százszor jobban szeretem őket, mióta nem félek tőlük, és megértem apró gyarlóságaikat.

Igaz: Werner nemrég ahhoz az elvarázsolt erdőhöz hasonlította a nőt, melyről Tasso beszél A megszabadított Jeruzsálem-ében. “Mihelyt a közelébe lépsz - mondta -, mindenfelől olyan rémek rohannak rád, hogy az Isten őrizzen meg tőlük: kötelesség, büszkeség, illendőség, közvélemény, gúny, megvetés… Csak nem kell rájuk nézni, menni kell előre; rendre eltűnnek a szörnyetegek, s csendes és fényes völgy tárul fel előtted, melynek közepében zöld mirtusz virágzik. De jaj neked, ha az első lépésekre megremeg a szíved, s visszafordulsz!”

Június 12.

A mai este bővelkedett eseményekben. Kiszlovodszktól három versztára, a szurdokban, ahol a Podkumok folyik, van egy szikla, Kolcó-nak hívják. Kapu, melyet a természet alkotott ilyennek; magas halmon emelkedik, és a lebukó nap ezen át veti a világra utolsó, lobogó tekintetét. Nagy lovas társaság indult oda megnézni a kőablakon át a naplementét. De, őszintén szólva, egyik sem gondolt a napra. Én a hercegkisasszony mellett lovagoltam; visszajövet át kellett kelni egy gázlóhelynél a Podkumokon. Még a legkisebb hegyi patakok is veszélyesek, különösen azért, mert a medrük - valóságos kaleidoszkóp: mindennap változik a hullámok ostromától; ahol tegnap kő volt, ott ma üreg van. Megfogtam a hercegkisasszony lovának a kantárát, s bevezettem a legfeljebb térdig érő vízbe, és kezdtünk ferde irányban ár ellen átkelni a vízen. Tudjuk, hogy annak, aki sebes folyón kel át, nem szabad a vízbe nézni, mert azonnal elszédül. Elfelejtettem Maryt figyelmeztetni erre.

Már a közepén tartottunk, a legsebesebb sodrásban, s egyszerre csak megingott a nyeregben. “Rosszul érzem magam!” - mondta gyenge hangon… Gyorsan hozzáhajoltam, s átfogtam hajlékony derekát.

- Felfelé nézzen! - súgtam neki. - Semmiség az egész, csak ne féljen; maga mellett vagyok.

Jobban is lett; ki akarta szabadítani magát a karomból, de én még erősebben átöleltem gyenge és törékeny alakját: arcom majdnem arcához ért, éreztem a lángját.

- Mit csinál velem?… Istenem!

Nem törődtem a remegésével és zavarával, ajkam már a finom arcát érte; megborzongott, de nem szólt egy szót sem; hátul voltunk: senki sem láthatott. Mikor elértük a túlsó partot, mindenki ügetésre fogta lovát. A hercegkisasszony visszatartotta a magáét; mellette marad­tam, észreve­hető­en nyugtalanította hallgatásom; de én megfogadtam, hogy kíváncsiságból egy szót sem szólok. Látni akartam, hogy bonyolódik ki ebből a nehéz helyzetből.

- Maga vagy megvet engem, vagy nagyon szeret! - szólalt meg végre olyan hangon, melyben könnyeket éreztem. - Lehet, hogy csak csúfolkodni akar velem, felkavarja a lelkemet, hogy aztán itthagyjon… Ez olyan hitványság és aljasság volna, hogy még a gondolata is… Ó, nem, nem! Ugyebár - tette hozzá gyengéd bizakodás hangján -, ugyebár nincs bennem semmi olyan, ami megfoszthatna a becsüléstől? Azt a merészséget… meg kell, meg kell bocsátanom, mert megengedtem magának… Feleljen, beszéljen, hallani akarom a hangját!… - Az utolsó szavakban olyan női türelmetlenség volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam; szerencsére már szürkülni kezdett. Egy szót sem feleltem.

- Hallgat? - folytatta. - Talán azt akarja, én mondjam ki előbb, hogy szeretem?

Hallgattam.

- Ezt akarja? - folytatta, s gyorsan felém fordult… Nézésének és hangjának az elszántságában volt valami félelmetes…

- Miért gondolja? - feleltem rá vállat vonva.

Rávágott az ostorral a lóra, s vágtatni kezdett a keskeny és veszélyes úton; ez olyan gyorsan történt, hogy csak akkor tudtam utolérni, mikor a társaság zöméhez csatlakozott. Egyfolytában beszélt és nevetgélt egészen hazáig. Mozdulataiban volt valami lázas vibrálás; egyszer se nézett rám. Mindenki észrevette ezt a rendkívüli jókedvet. A hercegasszony is örvendett magában, ha lányára nézett; pedig az a jókedv egyszerűen idegfeszültség volt: nem alszik majd, sírni fog az éjjel. Ez a gondolat végtelen gyönyörűséget adott nekem: vannak perceim, amikor megértem Vampire-t… De azért jó fiúnak mondanak, s igyekszem is kiérdemelni ezt a nevet!

Lovukról leszállva, a hölgyek bementek a hercegasszonyhoz; én izgatott voltam, s a fejemben nyüzsgő gondolatokat kiszellőztetni felnyargaltam a hegyekbe. Mámorosító hűvösséget lehelt a harmatos este. A sötét hegycsúcsok mögül felkelt a hold. Patkótlan lovam minden lépése tompán visszhangzott a szurdok csendjében; egy vízesésnél megitattam a lovamat, mohón magamba szívtam a délszaki éj üde levegőjét, s visszafordultam, hogy hazatérjek. Átlovagol­tam a külső telepen. A fények már ki-kihunytak az ablakokban; az őrök az erőd sáncán, s a kozákok a környék­beli őrhelyeken elnyújtott kiáltásokkal adtak jelt egymásnak.

A telep egyik házában, mely szakadék szélén épült, szembetűnő világítást vettem észre; néha zűrzavaros beszéd és kiabálás is hallatszott: katonamulatság zaja. Leszálltam a lóról, s odalopóztam az ablak mellé; a félig csukott ablaktáblán át láttam a mulatókat, s hallottam a szavukat. Rólam beszéltek.

A dragonyos kapitány, akit fűtött a bor, figyelmet követelve öklével az asztalra ráütött.

- Uraim! - szólalt meg. - Ez már mégis hallatlan. Azt a Pecsorint meg kell leckéztetni! Ezek a pétervári kis kakasok mindaddig fölényeskednek, amíg a csőrükre nem koppintanak. Azt képzeli, egyedül ő élt társaságban, mert mindig tiszta kesztyűt és fényesített csizmát hord.

- És az az elbizakodott mosoly! Pedig bizonyos vagyok bennem, hogy gyáva, az, az: gyáva!

- Magam is azt hiszem - szólalt meg Grusnyickij. - Szereti tréfával kivágni magát. Én egyszer olyanokat mondtam neki, hogy más tüstént összekaszabolt volna, de Pecsorin tréfára fordította a dolgot. Én természetesen nem hívtam ki párbajra, neki kellett volna kihívnia engem; kötekedni nem akartam…

- Grusnyickij azért haragszik reá, mert elütötte kezéről a hercegkisasszonyt - vetette közbe valaki.

- Még mit ki nem talál! Az igaz, hogy udvarolgattam a hercegkisasszonynak, de mindjárt abba is hagytam, nősülni nem akarok, egy lányt kompromittálni nem fér össze elveimmel.

- Biztosítom az urakat, hogy ő gyáva, mint a nyúl, mármint Pecsorin és nem Grusnyickij; Grusnyickij pedig bátor fickó, s ezenkívül igaz jó barátom, mondta újra a dragonyos kapitány. - Uraim! Nincs itt senki, aki védelmére keljen? Senki? Hát annál jobb. Ki akarják próbálni a bátorságát? Mulattatni fogja az urakat.

- Akarjuk; de hogyan?

- Ide hallgassanak: Grusnyickij különösen haragszik rá, az övé itt a főszerep! Össze­szólalkozik vele valami ostobaságon, s kihívja párbajra Pecsorint… Várjanak csak; itt jön a huncutság… Kihívja párbajra: rendben van. És minden: kihívás, előkészületek, párbaj­feltételek a lehető legünnepélyesebbek és legfélelmetesebbek lesznek, ezt én biztosítom! Csakhogy lesz ám egy fortélyunk: nem teszünk a pisztolyokba golyót. Kezeskedem, hogy Pecsorinnak inába száll a bátorsága, hat lépésre állítom fel őket, vigye el a kánya! Helyeslik, uraim?

- Kitűnő ötlet! Miért ne? - kiáltották mindenfelől.

- És te, Grusnyickij?

Remegve vártam Grusnyickij feleletét. Jéghideg indulat fogott el arra a gondolatra, hogy ha ez a véletlen nem segít, ezek a tökfilkók csúfosan kinevethettek volna. Ha Grusnyickij nem helyesli, a nyakába borulok. De rövid hallgatás után felkelt a helyéről, kezet nyújtott a kapitánynak, s ezt mondta nagyon komolyan: “Jól van, elfogadom.”

Nehéz lenne leírni a tisztelt kompánia kitörő örömét.

Két különböző érzés nyugtalanított, mikor hazamentem. Az első: szomorúság volt. “Miért gyűlölnek ezek engem egytől egyig?” - kérdeztem magamtól. Miért? Megbántottam én valakit? Nem. Talán azok közé az emberek közé tartozom, akiknek már a megjelenése is rossz­indulatot kelt? S éreztem, hogy a harag mérge lassanként eltölti a lelkemet. Jól vigyázzon, Grusnyickij úr! - mondtam magamban, fel és alá járkálva szobámban. - Velem nem lehet tréfálni. Drágán fizetheti meg sok buta pajtásának ezt a biztatását. Nem leszek játékszer!

Egész éjjel nem aludtam. Másnap olyan sárga voltam, mint egy vadnarancs.

Reggel találkoztam a kútnál a hercegkisasszonnyal.

- Beteg? - kérdezte, s erősen megnézett.

- Nem aludtam az éjszaka.

- Én sem… magát vádolgattam… tán alaptalanul? Magyarázza ki a dolgot, s én mindent megbocsátok…

- Mindent?

- Mindent… csak mondjon igazat… mondja minél előbb… Látja, sokat gondolkoztam, hogy viselkedését megpróbáljam magyarázni, igazolni; talán attól fél, hogy szüleim részéről akadályok lesznek… szó sincs róla: ha megtudják… (itt megremegett a hangja), én kérlelve majd ráveszem őket. Vagy a helyzetére gondol… tudja meg, hogy mindent fel tudok áldozni azért, akit szeretek… Ó, feleljen hamar, essék meg a szíve rajtam… Nem vet meg, ugye?

Megragadta a kezemet.

A hercegasszony ott ment előttünk a Vera férjével, és nem látott semmit; de megláthattak a sétáló betegek, akik a kíváncsiak között is a legkíváncsibb pletykagyártók voltak, s ezért gyorsan kiszabadítottam szenvedélyes szorításából a kezemet.

- Megmondom a teljes igazságot - feleltem a hercegkisasszonynak -, nem mentegetem és nem magyarázgatom viselkedésemet. Én magát nem szeretem.

A hercegkisasszony ajka egy kicsit elfehéredett.

- Menjen - mondta alig hallhatóan.

Vállat vontam, megfordultam és elmentem.

Június 14.

Van úgy, hogy megvetem magam… nem ezért vetek meg másokat is? Nemesebb érzelmi felbuzdulásokra alkalmatlan lettem; attól félek, nevetséges leszek önmagam előtt. Más az én helyemben felajánlotta volna a hercegkisasszonynak son coeur et sa fortune; de a meg­házasodni szó valami rossz varázzsal hat reám, bármilyen szenvedélyesen szeretek is egy nőt, ha csak megérezteti velem, hogy feleségül kell vennem - isten áldjon meg, szerelem! - hideg kővé lesz a szívem, többé nem melegíti fel semmi. Minden áldozatra kész vagyok ezen az egyen kívül; hússzor felteszem az életemet, még a becsületemet is egy kártyalapra… de a szabadságomat nem adom. Miért olyan drága nekem? Mit jelent számomra? Mire készülök és mit várok a jövendőtől? Egyáltalában semmit. Velem született félelem ez, megmagyarázha­tatlan előérzet. Hiszen vannak, akik ösztönösen félnek póktól, svábbogártól vagy egértől… Bevalljam-e? Mikor még kisfiú voltam, jósolt rólam anyámnak egy öregasszony; azt jövendelte, hogy rossz asszonytól lesz halálom; ez a jóslás akkor mélyen hatott rám, s lelkemben leküzdhetetlen irtózás gyökerezett meg a házassággal szemben. Mégis: azt súgja valami, hogy jövendölése beteljesül rajtam; legalább arra törekszem, hogy minél később érjen utol.

Június 15.

Tegnap megérkezett ide egy Apfelbaum nevű szemfényvesztő. A vendéglő ajtóin hosszú hirdetés jelent meg, amely tudtul adta az igen tisztelt közönségnek, hogy a fent nevezett csodálatos szemfényvesztőnek, akrobatának, kémikusnak és optikusnak van szerencséje a mai napon este nyolc órakor a nemesi klub (másszóval a vendéglő) nagytermében nagyszabású előadást tartani; belépőjegyek két és fél rubeles áron kaphatók.

Mindenki készült, hogy megnézze a csodálatos bűvészt; még Ligovszkaja hercegasszony is váltott magának jegyet, pedig a lánya beteg volt.

Ma délután elmentem Vera ablaka alatt. Magában ült az erkélyen; cédula hullt a lábamhoz:

“Ma este tízkor jöjj fel hozzám a nagylépcsőn; férjem, Pjatyigorszkba utazott, s csak holnap reggel tér vissza. A lakájok és szobalányok nem lesznek a házban, mindegyiknek jegyet adtam, a hercegasszony cselédeinek is. Várlak; jöjj el feltétlenül.”

“Aha! - gondoltam magamban. - Végre kívánságom szerint történik valami.”

Nyolc órakor elmentem, hogy megnézzem a szemfényvesztő mestert. A közönség kilenc óra felé gyűlt össze; megkezdődött az előadás. A hátulsó széksorokban felismertem Vera meg a hercegasszony lakájait és szobalányait. Ott voltak egytől egyig. - Grusnyickij az első sorban ült lornyettel a kezében. A szemfényvesztő mindig hozzá fordult, ha zsebkendőre, zsebórára, gyűrűre vagy más tárgyra volt szüksége.

Grusnyickij egy idő óta nem is köszön nekem. Ma azonban, nem is egyszer, meglehetősen hetykén nézett reám. Majd eszébe jut mindez, ha eljön a leszámolásunk ideje.

Tíz óra felé felálltam és elmentem.

Sötét volt künn, koromsötét. Súlyos, hideg fellegek feküdtek körös-körül a hegyormokon: csak néha suhogott az elbágyadt szél a vendéglő körül álló topolyafák hegyén. Az ablakokhoz odacsődült a nép. Leereszkedtem a hegyről, s a kapu felé fordulva meggyorsítottam léptemet. Hirtelen úgy rémlett, hogy valaki jön mögöttem. Megálltam és körülnéztem. A sötétben semmit sem láttam; de óvatosságból, mintha csak sétálnék, körüljártam a házat. Amint a hercegkisasszony ablakánál elhaladtam, megint lépéseket hallottam magam mögött; egy köpönyegbe burkolózó ember futott el mellettem. Nyugtalanított az eset; mégis odalopództam a feljáróhoz, és a sötét lépcsőn felszaladtam. Kinyílt az ajtó: egy kicsi kéz megfogta a kezemet…

- Nem látott meg senki? - kérdezte suttogva Vera, és hozzám simult.

- Senki!

- Most már hiszed, hogy szeretlek? Ó, be sokáig gyötrődtem, haboztam… de te azt tehetsz velem, amit akarsz.

A szíve erősen dobogott, a keze hideg volt, mint a jég. Kezdődött a szemrehányás, féltékeny szó, panasz - azt követelte tőlem, hogy valljak be mindent, azt mondta, hogy alázatos szívvel elviseli a hűtlenségemet, mert egyedül azt akarja, hogy boldognak lásson. Én ezt nem egészen hittem, de megnyugtattam fogadalmakkal, ígéretekkel és más effélével.

- Akkor hát nem veszed feleségül Maryt? Nem szereted? Ő pedig azt hiszi… tudod, hogy őrülten beléd szeretett? Szegény leány!

… … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … .
… … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … … .

Éjfél után két óra tájban kinyitottam az ablakot, összebogoztam két kendőt, s az oszlopba fogódzkodva a felső erkélyről leereszkedtem az alsóra. A hercegkisasszonynál még világosság volt. Valami vonzott ahhoz az ablakhoz. A függöny nem volt egészen összehúzva, s én kíváncsi szemmel benézhettem a szoba belső részébe. Mary az ágyon ült, térdén összefogta kezét; sűrű haja csipkével szegett hálófőkötője alá volt szorítva; nagy, vérvörös kendő fedte fehér vállát, kicsi lábát tarka perzsa papucsba bújtatta. Mozdulatlanul ült, mellére ejtve a fejét, előtte a kis asztalon nyitott könyv volt, de a szeme, a kimondhatatlan bútól fátyolos, mozdulatlan szeme, azt hiszem, százszor is végigfutott ugyanazon a lapon, míg gondolatai máshol kalandoztak…

Ebben a pillanatban valaki megmozdult a bokor mögött. Leugrottam az erkélyről a pázsitra. Egy láthatatlan kéz vállon ragadott:

- Ahá! - szólalt meg egy nyers hang. - Rajtacsíptelek! Majd adok én neked: a hercegkisasszonyhoz járkálni éjszaka!

- Fogd meg jó erősen! - kiáltotta egy másik a sarok mögül kiugorva.

A kapitányt úgy fejbe csaptam ököllel, hogy leesett a lábáról, s a bokrok közé rohantam. A házunk előtti lejtőt borító gyümölcsös minden ösvényét ismertem.

- Tolvajok! Segítség!… - kiáltották azok; puskalövés dörrent, a füstölgő fojtás szinte a lábamnál hullott le.

Egy perc múlva a szobámban voltam, levetkőztem s lefeküdtem. Alig zárta be az inasom az ajtót, Grusnyickij és a kapitány máris dörömbölni kezdett.

- Pecsorin! Alszik? Itthon van? - kiáltotta a kapitány.

- Alszom - feleltem bosszúsan.

- Keljenek fel! Tolvajok… cserkeszek…

- Náthás vagyok - feleltem -, félek, hogy meghűlök.

Elmentek. Kár volt felelni nekik: tán még egy óra hosszat is kerestek volna a kertben. Közben szörnyű riadalom támadt. Az erődből ide vágtatott egy kozák. Minden megbolydult; cserkeszek után kezdtek kutatni a bokrokban - de természetesen senkit sem találtak. De azt hiszem, sokan szentül meg voltak győződve róla, hogy ha a helyőrség vitézebbül és gyorsabban lép fel, legalább száz haramia otthagyja a fogát.

Június 16.

Ma reggel a kútnál másról sem esett szó, mint az éjszakai cserkesz-támadásról. Megittam az előírt mennyiségű Narzan-vizet, tízszer végigmentem a hosszú hársfasoron, s találkoztam Vera férjével, aki most érkezett vissza Pjatyigorszkból. Karon fogott s elmentünk a vendéglőbe reggelizni; szörnyen nyugtalankodott a felesége miatt. - “Hogy megrémült ma éjszaka! - mondta. - Ennek is éppen akkor kell történnie, amikor én távol vagyok.” Annál az ajtónál ültünk le reggelizni, amely a sarokszobába nyílt; tíz fiatalember volt ott, s közöttük Grusnyickij. A véletlen ismét alkalmat adott arra, hogy kihallgassam azt a beszélgetést, amely eldöntötte sorsát. Nem látott, tehát nem vádolhattam meg szándékossággal; de ez csak súlyosbította bűnét a szememben.

- De vajon csakugyan cserkeszek voltak? - kérdezte az egyik. - Látta-e őket valaki?

- Elmondom én, ahogy volt - felelte Grusnyickij -, csak arra kérlek, hogy el ne áruljatok; így történt az eset: tegnap beállít hozzám egy ember, akinek a nevét elhallgatom, s elmondja, hogy látta este tíz órakor, hogy egy alak lopódzik a Ligovszkijék szállásához. Meg kell itt jegyeznem, hogy a hercegnő itt volt, a hercegkisasszony pedig odahaza. Elindultunk hát ketten az ablak alá, hogy meglessük a szerencsés fickót.

Bevallom, megszeppentem, bár az asztaltársam alaposan elfoglalta magát a reggelizéssel: attól féltem, reá nézve meglehetős kellemetlen dolgot hallhat, ha Grusnyickij véletlenül kitalálta, hogy mi történt: de nem sejtette meg, mert a féltékenység úgy elvakította.

- Szóval elindultunk - folytatta Grusnyickij -, még puskát is vittünk, persze, vaktöltéssel, csak ijesztésül. Két óráig vártunk ott a kertben. Végre, isten tudja honnan, de nem az ablakból, mert az ki sem nyílott, hanem bizonyosan az üveges ajtón át, az egyik oszlop mögött, végre, mondom, megjelent egy alak, s látjuk, hogy lefelé ereszkedik az erkélyről… Szép kis hercegkisasszony, mi? De hiszen ilyenek ezek a moszkvai kisasszonykák! Ezek után melyiknek higgyen az ember? Meg akartuk fogni azt az alakot, de kitépte magát a kezünkből, s mint a nyúl, beszaladt a bokrok közé; én utánalőttem.

Hitetlenkedő hangok hallatszottak Grusnyickij körül.

- Nem hiszitek? - folytatta. - Nemesi becsületszavamra kijelentem, hogy az utolsó szóig színigazság, s ennek bizonyságául meg is nevezem azt az urat.

- Mondd meg, mondd meg, ki az? - hangzott mindenfelől.

- Pecsorin - felelte Grusnyickij.

Ebben a pillanatban felemelte szemét - ott álltam az ajtóban, vele szemben; rettenetesen elvörösödött. Odaléptem hozzá, s lassan és jól hallhatóan ennyit mondtam:

- Igen sajnálom, hogy csak azután léptem be, mikor becsületszavát adta a legocsmányabb rágalom megerősítésére. Jelenlétem megmenthette volna egy fölösleges aljasságtól.

Grusnyickij felugrott, és heveskedni készült.

- Kérem - folytattam az addigi hangon -, kérem, azonnal vonja vissza, amit mondott; nagyon is jól tudja: koholmány az egész. Nem hiszem, hogy egy nőnek a közömbössége az ön ragyogó értékeivel szemben ilyen rettenetes bosszúállást érdemelne. Jól gondolja meg: ha ragaszkodik véleményéhez, elveszíti jogát arra, hogy nemesembernek mondják, s az életét is kockáztatja.

Grusnyickij előttem állt, lesütötte szemét, igen izgatott volt. De a lelkiismerete és hiúsága között dúló harc nem tartott sokáig. A dragonyos kapitány, aki mellette ült, meglökte a könyökével; megremegett, s szemét fel sem vetve, gyorsan ezt felelte:

- Igen tisztelt uram, ha én valamit mondok, azt úgy is gondolom, s kész vagyok megismételni… Nem ijedek meg fenyegetéseitől, s mindenre kész vagyok.

- Az utóbbit már bebizonyította - feleltem fagyosan, s karon fogva a dragonyos kapitányt, kimentem a szobából.

- Mit kíván tőlem? - kérdezte a kapitány.

- Ön barátja Grusnyickijnak, s alighanem párbajsegéde lesz.

A kapitány nagy komolyan meghajtotta magát:

- Eltalálta - felelte -, köteles is vagyok vállalni a párbajsegéd tisztét, mert a sértés, amely érte, engem is érint. Én voltam vele tegnap éjjel - tette hozzá, kissé hajlott alakját kiegyenesítve.

- Á! Hát akkor önt ütöttem főbe olyan tapintatlanul?

Elsárgult, elkékült, eddig leplezett haragja kiült az arcára.

- Lesz szerencsém még ma elküldeni önhöz a segédemet - tettem hozzá nagyon udvarias meghajlással, úgy mutatván, mintegy ügyet sem vetve dühöngésére.

A vendéglő feljárójánál találkoztam a Vera férjével. Úgy látszott, hogy vár rám.

Olyan hevesen ragadta meg a kezemet, mely közel volt az elragadtatáshoz.

- Nemeslelkű fiatalember! - mondta, s könny volt a szemében. - Mindent hallottam. Az a hitvány ember! Az a hálátlan! Ilyeneket fogadjon be ezek után az ember egy tisztességes házba! Hálát adok az Istennek, hogy nincsenek leányaim, de önt megjutalmazza az, akiért most az életét kockáztatja. Legyen meggyőződve róla - folytatta -, hogy én egyelőre egy szót sem beszélek erről. Én is voltam fiatal, s a katonaságnál szolgáltam; tudom, hogy ilyen dolgokba nem szabad beleavatkozni. Isten önnel.

Szegény ember! Örvendezik, hogy nincs lánya…

Egyenesen Wernerhez mentem, otthon találtam, s mindent elmondtam neki. - Verával és a hercegkisasszonnyal való kapcsolatomat, továbbá azt az ellesett beszélgetést is közöltem vele, amelyből megtudtam, hogy ezek az urak meg akarnak csúfolni: vaktöltéssel akarnak párbajoz­tatni. De most már az ügy túl van a tréfa határán: ők nyilván nem számítottak erre a fordulatra.

A doktor elfogadta a párbajsegédi tisztet; adtam neki néhány utasítást a párbajfeltételekről; ragaszkodnia kell hozzá, hogy az ügy a legnagyobb titokban bonyolódjék le, mert bár én bármikor kész vagyok szembenézni a halállal, arra mégsem vagyok hajlandó, hogy örökre elrontsam a jövendőmet ezen a világon.

Aztán hazamentem. A doktor egy óra múlva visszatért küldetéséből.

- Csakugyan összeesküdtek ön ellen - mondta -, ott találtam Grusnyickijnál a dragonyos kapitányt s még egy urat, akinek a nevére már nem emlékszem. Egy percre megálltam az előszobában, hogy lehúzzam a sárcipőmet. Szörnyű zaj és vitatkozás volt odabenn… “Semmi áron nem egyezem bele! - mondta Grusnyickij. - nyilvánosan megsértett; a múltkor egészen más dologról volt szó…” - “Mi közöd van hozzá? - vágott vissza a kapitány. - Mindent magamra vállalok. Ötször voltam párbajsegéd, s tudom, hogy kell ezt csinálni. Én mindent elterveztem. Te, kérlek, ne szólj bele. Nem árt ráijeszteni. De minek tennéd ki magadat veszedelemnek, ha megmenekülhetsz tőle?… - Ebben a pillanatban beléptem. Egyszerre elhallgattak. Tárgyalásaink meglehetősen hosszúra nyúlt; végre abban állapodtunk meg: öt versztára innen van egy eldugott szakadék, odamennek holnap reggel négy órakor, mi meg egy félórával később érkezünk; lövés hat lépésről - ezt maga Grusnyickij kívánta így. Aki meghal - cserkesztámadás számlájára kerül. Most már nekem ez a gyanúm: ők, vagyis a segédek, egy kicsit változtattak az eredeti terven s csak az egyik pisztolyt, Grusnyickijét akarják golyóra tölteni. Ez kissé közel jár az emberöléshez, de háborús időben, s különösen ázsiai háborúban megengedett fogás a ravaszság; de Grusnyickij, úgy látszik, hogy jobb érzésű társainál. Most ön hogy gondolja? Értésükre adjuk, hogy átlátunk rajtuk?

- A világ kincséért sem, doktor; legyen nyugodt, nem hagyom magamat.

- Hát mit akar tenni?

- Az az én titkom.

- Vigyázzon, nehogy megadja az árát… hat lépésről van szó!

- Doktor, holnap négy órakor várom; a lovak már készen lesznek… Isten önnel.

Estig otthon ültem, bezárkóztam a szobámba. Inas jött, magához kéret a hercegasszony - azt feleltem, mondja meg, hogy beteg vagyok.

Éjfél után két óra… nem jön álom a szememre… Pedig hát aludni kellene, hogy hajnalban ne remegjen a kezem. Különben hat lépésről nehéz a célt elhibázni, Grusnyickij úr! Nem fog sikerülni a misztifikációja… szerepet cserélünk: most aztán rajtam a sor, hogy sápadó arcán a titkolt félelem jeleit felfedezzem. Miért kötötte ki ezt a végzetes hat lépés távolságot? Azt hiszi tán, hogy én szó nélkül odatartom a homlokomat?… Dehogy: sorsot vetünk… s akkor… de hátha az ő pártján lesz a szerencse? Ha a jó csillagom végül cserbenhagy? Érthető is volna: olyan sokáig szolgálta hűségesen minden szeszélyemet; az égiek is éppoly állhatatlanok, mint a földiek.

No, és? Ha meghalok, hát meghalok! Nem sokat veszít a világ; de már magam is eléggé meguntam az életemet. Olyan vagyok, mint a bálban ásítozó ember, aki csak azért nem megy haza lefeküdni, mert még nincs itt a kocsija. De már vár a kocsi… Isten veletek!

Nos, lehet, hogy meghalok holnap! S nem marad a földön egyetlen lény, aki teljesen megértett volna. Lesznek, akik többre, s lesznek, akik kevesebbre becsülnek majd, mint amennyit valóban érdemeltem… lesznek, akik azt mondják majd: jó fiú volt, s lesznek, akik ezt: gazfickó. Sem ezek, sem azok nem találják el az igazat. Ezek után érdemes-e élni? S mégis él az ember - kíváncsiságból él: vár valami újat… Nevetséges és bosszantó!

Már másfél hónapja itt vagyok az N.-erődben; Makszim Makszimics vadászni ment… egyedül vagyok: az ablaknál ülök, a hegyeket szürke felhők borítják be egészen a lábukig; a nap sárga foltnak látszik a ködön keresztül. Hideg van; süvölt a szél, s rázza az ablaktáblákat… Itt az unalom! Folytatom naplómat, amelynek írását annyi különös esemény szakította félbe.

Elolvastam az utolsó lapját: milyen nevetséges! Azt gondoltam, hogy meghalok; de lehetetlen volt: még nem ürítettem ki a szenvedés poharát, s most úgy érzem, hogy sokáig fogok élni. Milyen tisztán és élesen bontakozik ki emlékezetemben az egész múlt! Egyetlen vonást, egyetlen árnyalatot sem törölt el az idő!

Emlékszem: a párbajt megelőző éjjel egy pillanatig sem aludtam. Írni sem tudtam sokáig: titkos nyugtalanság kerített a hatalmába. Vagy egy óra hosszat jártam fel s alá szobámban, aztán leültem s kinyitottam Walter Scott regényét, ott feküdt az asztalomon: Puritánok utódai; eleinte erőltettem az olvasást, aztán belefeledkeztem s elragadott a könyv varázslatos képzeletvilága. Vajon a skót bárd kap-e valami fizetést a másvilágon azokért az örömteli percekért, amelyeket könyve ajándékozott az olvasónak?

Végigfutok egész múltamon, és önkéntelenül megkérdezem magamtól: miért éltem? mi végre születtem?… Pedig bizonyosan volt ilyen cél, s bizonyosan volt egy magasabb rendű hivatásom, mert végtelen nagy erőket érzek a lelkemben… De én nem eszméltem rá erre a hivatásra, hagytam, hogy hiú és hálátlan szenvedélyek láza elragadjon, kohójukból keményen s hidegen jöttem ki, mint a vas, örökre elvesztettem a nemes törekvés hevét - az élet legszebb virágát. S azóta már hányszor játszottam a fejsze szerepét a sors kezében! Mint a kivégzés eszköze, úgy hullottam az elítélt áldozatok fejére, gyakran harag s mindig sajnálkozás nélkül… Az én szeretetem senkinek sem hozott boldogságot, mert én semmit sem áldoztam azokért, akiket szerettem: magamért szerettem, magam örömére; csak a szívem különös szomjúságát elégítettem ki, mohón habzsoltam mások érzéseit, gyengédségét, örömét és szenvedését - és nem tudtam velük betelni soha. Az éhségtől bágyadt ember elgyengülve elalszik, s pompás ételekről és pezsgőborokról álmodik; gyönyörűséggel falja képzeletének délibábos ajándékait, és úgy érzi, erőre kap tőle; de mihelyt felébred, eltűnik az álom… megmarad a megnőtt éhség meg a kétségbeesés!

Végre hajnalodott. Idegeim megnyugodtak. Megnéztem magamat a tükörben; fakó sápadtság borította az arcomat, melyen még ott volt a gyötrő álmatlanság nyoma; de a szemem, bár barna árnyék karikázta, büszkén és könyörtelenül csillogott. Meg voltam elégedve magammal.

Megmondtam, hogy nyergeljenek, felöltöztem, s elfutottam a fürdőhöz. Belemerültem a Narzan hidegen pezsgő vizébe, s éreztem, hogy testi és lelki erőm visszatér. Frissen, megpezsdülve jöttem ki a fürdőkádból, mintha bálba készülődném. Aztán még mondja valaki, hogy a lélek nem függ a testtől!

Mikor hazaértem, ott találtam a doktort. Szürke lovaglónadrág, rövid cserkeszkabát és cserkeszsapka volt rajta. Elnevettem magam, mikor megláttam ezt a kicsi embert az óriási prémsapka alatt: az arcán nincs egyetlen harcias vonás, s ez alkalommal még a szokásosnál is jobban megnyúlt.

- Miért olyan bús, doktorom? - kérdeztem tőle. - Talán nem kísért százszor embereket a leg­na­gyobb egykedvűséggel a másvilágra? Gondolja el, hogy epegyulladásos lázam van, meg­gyógyul­­hatok, de meg is halhatok; lehet ez is, az is, a természet rendje szerint; próbáljon úgy nézni reám, mint egy páciensre, akibe olyan betegség ütött, melyet ön még nem ismer, s akkor rendkívüli módon felajzódik a kíváncsisága; ön most néhány jeles fiziológiai megfigyelést végezhet rajtam… Az erőszakos halál várása nem valódi betegség-e?

Ez a gondolat meglepte a doktort, s felderült a kedve.

Lóra ültünk; Werner belerugaszkodott mindkét kezével a kantárba, s megindultunk; a külső telepen keresztül egy szempillantás alatt elnyargaltunk az erőd mellett, s belovagoltunk a szorosba, amelyben az út kanyargott; félig benőtte a magas fű, suhogó patakok szelték át, amelyeken át kellett gázolni, nagy kétségbeesésére a doktornak, mert a lova mindig megállt a vízben.

Nem emlékszem ennél kékebb és frissebb reggelre! A nap alig bukkant még ki a zöld csúcsok mögül, de sugarai első melegének egybevegyülése az éjszaka fogyó hidegével valami édes bágyadtságot lehelt minden érzékünkre; a szakadékba még nem hatolt be a fiatal reggel örvendező sugara, csak a felettünk meredező sziklák csúcsait aranyozta meg; a mély kőhasadékokból kinőtt sűrű lombú bokrok ezüst cseppeket hullattak reánk a szellő legkisebb fuvallatára. Emlékszem, ezen a reggelen jobban szerettem a természetet, mint valaha. Milyen érdeklődéssel néztem bele minden harmatcseppbe, mely a széles szőlőlevelen remegett, s a szivárványos sugarak millióit verte vissza! Milyen szomjasan igyekezetem behatolni tekintetemmel a ködös messzeségbe! Ott egyre szorosabb lett az út, a sziklák kékebbek, s félelmetesebbek, míg végül, úgy látszott, áthatolhatatlan fallá egyesültek.

Szótlanul haladtunk.

- Megírta a végrendeletét? - kérdezte hirtelen Werner.

- Nem.

- S ha elesik a párbajban?…

- Az örökösök maguktól is előkerülnek.

- Talán nincsenek barátai, akiknek egy utolsó búcsúszót küldjön?

Megráztam a fejem.

- Talán nincs a világon egy nő, akinek valami emléket akarna hagyni?

- Azt akarja, doktor - feleltem neki -, hogy megmutassam a lelkem? Látja, kinőttem abból a korból, amikor úgy hal meg az ember, hogy kimondja a kedvese nevét, s pomádézott vagy nem pomádézott hajából fürtöt hagy a jó barátnak. Ha közeli s esetleg bekövetkező halálom jut eszembe, én csak magamra gondolok: vannak, akik ezt sem teszik. Jó barátok, akik holnap már elfelejtenek, vagy, ami ennél rosszabb, isten tudja, milyen hazug meséket terjesztenek rólam; nők, akik míg más férfit ölelnek, nevetnek majd rajtam, nehogy féltékenységet ébresszenek benne a halott iránt, törődöm is én velük… Az élet viharából én csak néhány eszmét hoztam, de érzést egyet sem. Már rég nem a szívemmel, csak a fejemmel élek. Szigorú kíváncsisággal, de együtt­érzés nélkül mérem és vizsgálom szenvedélyeimet és tetteimet. Két ember van bennem: az egyik él, a szó teljes értelmében, a másik meg gondolkozik és az elsőt megítéli; az első, meglehet, elbúcsúzik öntől s a világtól mindörökre, a másik… a másik pedig? Nézze, doktor: ott ni, jobb felől a sziklán három alak feketéllik, látja? Nyilván az ellenfeleink…

Megbiztattuk a lovakat.

A szikla tövénél a bokrok közt három ló állt odakötve; mi is odakötöttük a magunk két lovát s egy keskeny ösvényen felkapaszkodtunk egy lapos magaslatra. Ott várt Grusnyickij a dragonyos kapitánnyal meg a másik párbajsegéddel, akit Ivan Ignatyevicsnek hívtak; családi nevét sohasem hallottam.

- Már régóta várjuk - szólt a dragonyos kapitány ironikusan mosolyogva.

Kivettem az órámat és megmutattam.

Bocsánatot kért, azt mondta, az ő órája siet.

Feszélyezett csend lett néhány pillanatra; végre a doktor Grusnyickijhoz fordult, s megtörte a csendet:

- Úgy gondolom - mondta -, hogy miután mind a ketten megmutatták, hogy készek megvere­ked­ni, s ezzel lerótták a becsület adóját, kimagyarázkodhatnának, uraim, s barátságosan fejezhetnék be ezt az ügyet.

- Kész vagyok rá - mondtam.

A kapitány a szemével intett Grusnyickijnak, s ez abban a hiszemben, hogy én félek, büszke képet vágott, bár eddig a pillanatig fakó sápadtság lepte az arcát. Amióta megérkeztünk, most először emelte reám a szemét; de valami nyugtalanság volt a nézésében, mely a belső küzdelmet mutatta.

- Közölje feltételeit - mondta -, s amit én önért tehetek, legyen meggyőződve…

- Ezek a feltételeim: ön ma nyilvánosan visszavonja a rágalmat, és bocsánatot kér tőlem…

- Igen tisztelt uram, csodálkozom, hogy mer nekem ilyen ajánlatot tenni…

- Ugyan milyen más ajánlatot tehetnék?

- Akkor párbajozunk.

Vállat vontam.

- Rendben van; de gondolja meg, hogy egyikünk itt feltétlenül elesik.

- Kívánom, hogy ön legyen az…

- Én bizonyos vagyok az ellenkezőben…

Zavarba jött, elvörösödött, aztán erőltetetten kacagott.

A kapitány karon fogta, és odább ment vele; sokáig suttogtak. Én meglehetősen békülékeny lelki­állapotban jöttem ide, de ez már dühíteni kezdett.

A doktor odajött hozzám.

- Ide figyeljen - mondta látható nyugtalansággal -, bizonyosan elfelejtette, hogy ezek össze­paktáltak… Én nem tudok pisztolyt tölteni, de ilyen esetben… Különös ember ön! Mondja meg nekik, hogy tudja, mi a szándékuk, s nem merik megtenni… Micsoda passzió ez?! Hogy lepuffantsák, mint egy madarat…

- Ugyan, kérem, ne izgassa magát, doktor, várjon… Mindent úgy intézek, hogy semmi előnyük se lehessen. Hadd sugdosódjanak…

- Uraim, ez már kezd unalmas lenni! - mondtam nekik hangosan. - Ha verekszünk, verekedjünk; volt idejük tegnap mindent megbeszélni…

- Készen vagyunk - felelte a kapitány. - Álljanak fel, uraim! Doktor, legyen szíves mérje ki azt a hat lépést…

- Álljanak fel! - ismételte Ivan Ignatyics sipító hangon.

- Kérem - mondtam - még van egy feltétel: mivel halálos párbajt vívunk, kötelesek vagyunk minden lehetőt megtenni, hogy titokban maradjon, s hogy segédeinket ne vonják felelősségre. Egy véleményen vagyunk?

- Tökéletesen.

- Akkor hát hallgassák meg, mit gondoltam: látják ott, annak a meredek sziklának a tetején, jobbról, azt a keskeny kis térséget? Onnan az aljáig harminc ölnyi a mélység, ha nem több; lenn éles kövek meredeznek. Mi ketten a térség legszélére állunk, így aztán a könnyű seb is halálos lesz: ez így, gondolom, egyezik az ön kívánságával, mert hiszen ön kötötte ki a hat lépést. Az, aki megsebesül, feltétlenül lezuhan, és pozdorjává zúzza magát; a golyót kiszedi a doktor, s akkor könnyen azt lehet mondani, hogy a hirtelen halálnak szerencsétlen véletlen volt az oka. Sorsot húzunk, hogy melyikünk lőjön először. Végül kijelentem, hogy másként nem vagyok hajlandó párbajt vívni.

- Kérem! - mondta a kapitány, jelentősen pillantva Grusnyickijra, aki beleegyezése jeléül bólintott. Az arca pillanatonként változott. Igen nehéz helyzet elé állítottam. Ha a szokásos feltételek szerint párbajozik, a lábamat célozhatja, könnyű sebet ejthet rajtam, s ezzel ki is elégíti bosszúvágyát úgy, hogy meg sem terheli túlságosan a lelkiismeretét; de most vagy a levegőbe kell lőnie, vagy gyilkossá válik, vagy pedig le kell mondania a gyalázatos tervről, s kitenni magát az én kockázatommal egyenlő veszélynek. Ebben a pillanatban nem szerettem volna a helyében lenni. Félrevonta a kapitányt, s elkezdett neki mondani valamit nagy hévvel; láttam, hogy szederjes ajka remeg; de a kapitány megvető mosollyal elfordult tőle. - “Te ostoba! - mondta Grusnyickijnak elég hangosan. - Nem értesz semmit! Induljunk, uraim!”

Keskeny ösvény vezetett fel bokrok között a meredek oldalon; letöredezett szikladarabok alkották a természetes lépcső ingatag fokait; bokorágakba fogózva kapaszkodtunk felfelé. Grusnyickij ment elöl, utána a két segéde, mögöttük én meg a doktor.

- Csodálom önt - mondta nekem a doktor, s erősen megszorította a kezemet. - Adja ide a pulzusát! Ohó! Maga lázas… De az arcán semmit sem lehet észrevenni… csak a szeme tüzel a szokottnál fényesebben.

Egyszerre apró kövek gurultak zajosan a lábunk elé. Mi volt ez? Grusnyickij megbotlott; az ág, amelybe belefogódzott, eltört, s ő le is csúszott volna, ha segédei meg nem támasztják.

- Vigyázzon! - kiáltottam oda neki. - El ne essék idő előtt; rossz jel. Gondoljon Julius Caesarra!

Felérkeztünk a kiszögellő szikla tetejére; sík lapját finom homok borította, mintha csak párbajozók­nak szórták volna oda. Körös-körül, a reggel aranyos ködébe veszve, megszám­lálhatat­lan nyájként tapadtak egymáshoz a hegyormok, délen az Elborusz kiemelkedő fehér tömege zárta le a jeges csúcsok láncolatát, melyek között már kelet felől gyülekező bozontos felhők vándoroltak. Odamentem a sík tér szélére, s lenéztem; kicsi híja, hogy le nem szédültem: odalenn sötét és hideg volt, mint a sírban; a mohlepte hegyes sziklák, melyeket ledöntött a vihar s az idő, várták lenn a zsákmányukat.

A térség, melyen párbajoznunk kellett, csaknem szabályos háromszöget formált. Egyik kiugró szegletétől kimértük a hat lépést, s kimondtuk, hogy akinek kettőnk közül először kell szembenézni az ellenfél lövésével, ott áll a szeglet peremén, háttal a mélységnek; ha nem esik el, az ellenfelek helyet cserélnek.

Elhatároztam, hogy minden előnyt megadok Grusnyickijnak; ki akartam próbálni; hátha megéled benne a nemeslelkűség egy szikrája s akkor rendeződik minden; de a hiúsága s gyenge jelleme győzött… Teljes jogot akartam szerezni rá, hogy ne kíméljem, ha a sors nekem kegyelmezne. Ki nem kötött ilyen egyezséget lelkiismeretével?

- Vessen sorsot, doktor! - mondta a kapitány.

A doktor kivett a zsebéből egy ezüstpénzt, és felemelte.

- Írás! - kiáltotta Grusnyickij gyorsan, olyan ember módjára, akit barátságos lökéssel hirtelen felköltenek.

- Fej! - mondtam én.

A pénzdarab felrepült a levegőbe, s pendülve leesett; mind odafutottunk.

- Szerencséje van - mondtam Grusnyickijnak -, öné az első lövés. De jegyezze meg, hogy ha nem lő agyon, én nem fogom elhibázni, becsületszavamra.

Elvörösödött: szégyellte, hogy fegyvertelen embert öljön; erősen megnéztem: egy pillanatig úgy tetszett, a lábamhoz veti magát bocsánatért könyörögve; de hogy lehessen egy ilyen aljas tervet bevallani? Egy mód lett volna még: a levegőbe lőni; bizonyos is voltam benne, hogy a levegőbe lő. Egyvalami szólhatott bele: az a gondolat, hogy hátha a párbaj megismétlését követelem.

- Itt az utolsó pillanat! - súgta a doktor, kabátujjamat meghúzva. - Ha most nem mondja meg, hogy ismerjük a tervüket, minden el van veszve. Nézze, tölti már a pisztolyt… ha ön nem szól semmit neki, akkor majd én…

- A világért se, doktorom! - feleltem, a karját megszorítva. - Mindent elront vele; szavát adta, hogy nem avatkozik bele… Mi köze hozzá? Hátha azt akarom, hogy megöljenek…

Csodálkozva nézett reám.

- Ó! Az már más!… Csak ne panaszkodjon rám a másvilágon…

Közben a kapitány megtöltötte a pisztolyait, az egyiket odaadta Grusnyickijnak, közben mosolyogva suttogott neki valamit; a másikat ideadta nekem. Oda álltam a sík tér sarkába, erősen nekivetettem a bal lábamat egy kőnek, s kissé előrehajoltam, hogy könnyű sebesülés esetén ne billenjek hátra.

Grusnyickij is felállt velem szemben, s a megadott jelre lassan felemelte a pisztolyt. A térde reszketett. Egyenesen a homlokomra célzott.

Kimondhatatlan düh kezdett forrni bennem.

Egyszer csak leeresztette a pisztolycsövet, s fehéren, mint a fal, a segédéhez fordult.

- Képtelen vagyok rá - mondta tompa hangon.

- Gyáva! - felelte rá a kapitány.

Eldördült a lövés. A golyó a térdemet horzsolta. Ösztönösen pár lépést tettem előre, hogy minél előbb eltávolodjam a sziklaperemtől.

- No, Grusnyickij testvér, kár, hogy elhibáztad! - mondta a kapitány. - Most már rajtad a sor, állj ki! De előbb ölelj meg; mi többet nem látjuk egymást. - Megölelték egymást; a kapitány alig bírta visszafojtani a nevetést. - Ne félj - tette hozzá, ravaszul pillantva Grusnyickijra -, minden balgaság ezen a világon!… A természet, csak enyészet, a sors pulykakakas, az élet egy garas!

Ez után az illő komolysággal elmondott tragikus frázis után visszament a helyére; Ivan Ignatyics könnyes szemmel szintén megölelte Grusnyickijt, és most ellenfelem egyedül állt velem szemben. Mai napig próbálgatom megmagyarázni magamnak, milyen érzés forrt fel akkor bennem: volt benne harag, a megsértett önérzet haragja, volt megvetés, volt düh, melyet az a gondolat lobbantott, hogy az az ember, aki most ilyen magabiztossággal, ilyen nyugodt arcátlansággal néz reám, két perccel ezelőtt, nem téve ki magát semmiféle veszedelemnek, meg akart ölni, mint egy kutyát, mert ha valamivel komolyabban megsérül a lábam, feltétlenül lezuhanok a szikláról.

Pár percig élesen az arcába néztem, hogy legalább halvány nyomát leljem meg a bűnbánatnak. De inkább azt vettem észre, mintha mosolyt leplezne az arcán.

- Azt tanácsolom, hogy halál előtt imádkozzék az Istenhez - mondtam neki ekkor.

- Az én lelkemmel ne törődjék többet, mint a magáéval. Egyre kérem: lőjön minél előbb.

- Tehát nem vonja vissza a rágalmát? Nem kér tőlem bocsánatot?… Gondolja meg jól: nem súg valamit a lelkiismerete?

- Pecsorin úr! - kiáltotta a dragonyos kapitány. - Engedje meg, hogy megjegyezzem: ön nem azért van itt, hogy nekünk prédikáljon… végezzünk hamar; járhat a szurdokban valaki, s minket meglátnak itt.

- Rendben van. Doktor, jöjjön ide hozzám.

A doktor odajött. Szegény doktor: sápadt volt, mint Grusnyickij tíz perccel azelőtt.

A következő szavakat szándékos nyomatékkal, hangosan és tisztán mondtam ki, ahogy a halálos ítéleteket szokták kimondani.

- Doktor, ezek az urak, bizonyosan sietségükben, elfelejtettek golyót tenni a pisztolyomba: kérem töltse meg még egyszer, de jól!

- Az lehetetlen! - kiáltott a kapitány. - Én mind a két pisztolyt megtöltöttem; talán az önéből kiesett a golyó! Ez nem az én hibám! Önnek pedig nincsen joga újra megtölteni… semmi joga nincsen… ez teljesen szabályellenes; nem járulok hozzá…

- Rendben van! - mondtam a kapitánynak. - Ha így áll a dolog, megverekszünk önnel ketten ugyanolyan feltételek mellett…

Zavarba jött.

Grusnyickij ott állt lehajtott fejjel, feszengve, sötéten.

- Hagyd őket! - mondta végre a kapitánynak, mikor az ki akarta rántani a pisztolyt a doktor kezéből… - Hiszen te is tudod, hogy igazuk van.

Hiába integetett neki a kapitány, Grusnyickij oda sem nézett.

Közben a doktor megtöltötte a pisztolyt, s odaadta nekem.

Mikor a kapitány ezt látta, köpött egyet, s dobbantott: “Bolond vagy te, pajtás - mondta neki -, tisztára bolond! Ha egyszer rám bíztad magad, fogadj szót mindenben… No, de úgy kell neked! Csapasd agyon magad, mint a legyet…” Elfordult, és odább menve ezt dörmögte: “De hát ez mindenképpen szabályellenes.”

- Grusnyickij! - mondtam én. - Még van idő; vond vissza a rágalmadat, s mindent megbocsátok. Nem sikerült kijátszanod engem, önérzetem ki van elégítve; jusson eszedbe, hogy valamikor jó barátok voltunk…

Az arca piros lett, a szeme szikrázott.

- Lőjön! - felelte. - Én megvetem magamat, önt pedig gyűlölöm. Ha nem öl meg engem, én egy éjjel orvul meggyilkolom. Nekünk kettőnknek nincs helyünk a földön…

Lőttem…

Mikor a füst szerteoszlott, Grusnyickij nem volt a magaslaton. Csak egy könnyű porfelhő emelkedett a meredek szélén.

Egyszerre kiáltottunk fel mind a hárman.

- Finita la commedia! - mondtam a doktornak.

Nem felelt rá, csak iszonyodva elfordult.

Vállat vontam, s elköszöntem Grusnyickij két segédjétől.

Ahogy lefelé ereszkedtem az ösvényen, megláttam a sziklák hasadékai közt Grusnyickij véres holttestét. Önkéntelenül behunytam a szemem…

Eloldottam a lovamat, s lépésben megindultam hazafelé. Kő volt a szívemen. A napot homályosnak láttam, sugarai nem melegítettek.

Még a telep előtt befordultam jobbra a szakadékba. Embert látni nehezemre esett: magam akartam maradni. Eleresztettem a kantárt, mellemre ejtettem fejem, sokáig így lovagoltam, végre egy egészen ismeretlen helyen találtam magam. Megfordultam a lóval, s keresni kezdtem az utat; a nap már lenyugodott, mikor kimerülve elértem Kiszlovodszkot a kimerült lovon.

Az inasom jelentette, hogy Werner keresett, majd két levélkét adott ide nekem, az egyiket Werner, a másikat… Vera írta.

Előbb a Wernerét bontottam fel: ez volt benne:

“Minden rendben, az eltorzult hullát hazahozták, kiszedtem a melléből a golyót. Mindenki meg van győződve, hogy halálának oka véletlen szerencsét­len­ség; csak a parancsnok csóválgatta a fejét, aki bizonyosan tudott össze­tűzésükről, de nem szólt egy szót sem. Bizonyíték ön ellen nincs, nyugodtan alhatik… ha tud… Isten vele…”

Sokáig nem tudtam rászánni magam a másik levél felbontására… Mit írhat Vera?… Súlyos előérzet szorongatott.

Itt a levél, minden sora kitörülhetetlenül bevésődött emlékezetembe.

“Abban a biztos tudatban írok neked, hogy mi az életben többé nem talál­ko­zunk. Néhány évvel ezelőtt, amikor elváltunk egymástól, ugyanezt gondoltam; de az égnek úgy tetszett, hogy másodszor is próbára tegyen; ezt a próbát nem álltam ki, gyenge szívem ismét meghódolt az ismerős hang hallatára… de ugye, nem fogsz engem megvetni ezért? Ez a levél búcsúszó is, vallomás is: el kell mondanom neked mindent, ami meggyűlt a szívemben, amióta téged szeret. Nem kezdelek vádolni - úgy bántál velem, ahogy minden más férfi bánt volna: szerettél, mint tulajdonodat, egymást váltogató örömeid, izgalmaid és bánataid forrását, melyek nélkül unalmas és egyhangú az élet. Ezt én kezdettől fogva megértettem… De te szerencsétlen voltál, és én feláldoztam neked magam, mert azt reméltem, hogy egyszer meglátod az áldozatom értékét, egyszer megérted minden külső feltételtől független, mély gyengédségemet. Azóta sok idő telt el: behatoltam a lelked minden titkába… s meggyőződtem róla, hogy hiábavaló volt a reménységem. Keserű volt ez a tudat. De szerelmem összeforrott a lelkemmel; elsötétedett, de nem hunyt ki.

Elválunk örökre; de te meg lehetsz győződve róla, hogy soha mást nem szeretek: lelkem rád pazarolta minden kincsét, minden könnyét és reménységét. Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk - ó, nem! -, de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan nagyon szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Most meg kell magyaráznom gyors elutazásom okát; te lényegtelennek fogod érezni, mert egyedül csak énrám tartozik.

Ma reggel a férjem bejött hozzám, s arról beszélt nekem, hogyan szólalkoz­tatok össze Grusnyickijjal. Bizonyosan nagyon elváltozott az arcom, mert hosszasan és merően nézett a szemembe; majdnem ájultan estem össze arra a gondolatra, hogy ma neked meg kell verekedned vele, és hogy ennek én vagyok az oka; úgy éreztem, hogy beleőrülök… De most, hogy józanabbul gondoko­zom, bizonyos vagyok benne, hogy életben maradsz; lehetetlen, hogy te nálam nélkül halj meg, lehetetlen! Férjem sokáig járkált a szobában; nem tudom, mit mondott nekem, nem tudom, hogy mit feleltem… bizonyosan azt mondhattam neki, hogy szeretlek… Csak arra emlékszem, hogy beszélgetésünk végén egy rettenetes szóval megsértett, s kiment a szobából. Hallottam, hogy intézkedett: fogjanak be a kocsiba… Most már három órája, hogy itt ülök az ablaknál, s várok visszatérésedre… De hiszen te élsz, te nem haltál meg!… A kocsi mindjárt kész… Isten veled, isten veled! Elvesztem, de mit számít az? Ha bizonyosan tudnám, hogy mindig fogsz rám gondolni - már nem mondom azt: szeretni - nem, csak gondolni… Isten veled; jönnek… el kell rejtenem ezt a levelet…

Ugye, nem szereted Maryt? Nem veszed el feleségül? Hallgass reám, meg kell hoznod nekem ezt az áldozatot: én érted mindent elveszítettem a világon…”

Mint egy őrült, ugrottam ki a feljáróra, felpattantam a Cserkeszre, melyet éppen az udvaron jártattak, s lóhalálában vágtatni kezdtem a pjatyigorszki úton. Kíméletlenül hajszoltam a kimerült lovat, mely horkanva és tajtékosan száguldott a köves úton.

A nap már fekete felhőbe rejtőzött, mely a nyugati hegyek hátán pihent; a szakadékban nedves homály terjedezett. A kövek között zuhogó Podkumok tompán és egyhangúan morajlott. Vág­tattam, ziháltam türelmetlenségemben… Az a gondolat, hogy nem találom már őt Pjatyi­gorszk­ban, úgy ütött szíven, mint egy kalapács. Csak egyetlen pillanatig, még csak egyetlen pillanatig látni, elbúcsúzni tőle, megszorítani a kezét… Imádkoztam, átkozódtam sírtam, nevettem… nem, semmivel sem tudom elmondani háborgásomat, kétségbeesésemet!… Annak a lehetőségétől, hogy örökre elveszítem, drágább lett ő nekem mindennél a világon - drágább az életnél, a becsületnél, boldogságnál! Isten a megmondhatója, milyen különös, milyen eszeveszett gondolatok rajzottak a fejemben… Közben pedig kíméletlenül hajszoltam a lovat, szakadatlanul vágtattam. - Egyszer csak azt veszem észre, hogy kifulladva zihál, többször is megbotlott sima helyen. Még öt versztám volt Jeszentukiig - a kozák őrállomásig, ahol lovat válthatok.

Nem lett volna veszve semmi, ha lovamnak még tíz percre futja az ereje. De hirtelen, ahogy a hegyek közül kiérve, egy kisebb árokból kikaptattam, egy élesebb fordulónál lerogyott a földre. Serényen leugrom, talpra akarom állítani, rángatom a kantárt - mindhiába: össze­szorított fogai közül egy alig hallható nyöszörgés szakadt ki, s pár perc múlva kimúlt; egyedül maradtam a sztyep­pen, utolsó reményemet is elvesztettem. Megpróbáltam gyalog menni - két lábam rogyadozott; ellankadva a nap izgalmaitól és az álmatlanul töltött éjszakától, lerogytam a gyepre, és sírni kezdtem, mint a gyermek.

Sokáig feküdtem ott mozdulatlanul; sírtam keservesen, s nem is igyekeztem könnyeimet, zokogásomat visszafojtani; azt hittem, hogy szétszakad a mellem; minden keménységem, hideg­vérűségem eltűnt, akár a füst; lelkem elbágyadt, értelmem elhallgatott, s ha valaki ebben a percben látott volna, megvetéssel fordul el tőlem.

Mikor az éjjeli harmat és a havasi szél felüdítette megforrósodott fejemet, s gondolataim valamiképpen rendeződtek, akkor ráeszméltem, hogy a veszendő boldogságot űzni haszon­talan­ság és értelmetlenség. Mit akarok én még? - Látni őt? - De miért? Hát nincs köztünk mindennek vége? Egy keserű ízű búcsúcsók már nem gazdagítja emlékeimet, s utána csak nehezebb lesz az elválás.

S mégis: jólesik, hogy tudok sírni! Egyébként az is lehet, hogy mindennek csupán megviselt idegrendszerem, az álmatlanul töltött éjjel, az a két perc, mikor szembenéztem a pisztoly csövével, s az üres gyomor az oka. Minden rosszban van valami jó! Ez az új szenvedés, hogy katonai stílusban szóljak, szerencsés diverziót eredményezett bennem. A sírás egészséges, aztán meg ha nem lovagolok annyit, s nem vagyok kénytelen visszafelé tizenöt versztát gyalogolni, bizonyosan ezen az éjszakán sem hunyom le a szememet.

Reggel hat órakor érkeztem vissza Kiszlovodszkba, levetettem magamat az ágyra s úgy aludtam, mint Napóleon Waterloo után.

Mikor felébredtem, odakünn már sötét volt. Odaültem a nyitott ablakhoz, kigomboltam kabátomat - és a havasi szél felfrissítette mellemet, melyet a kimerültség nehéz álma még nem tudott lecsendesíteni. Távol, túl a folyón, a sűrű hársak koronája között, melyek árnyékot vetettek a vízre, fények villogtak az erődépületekben és a telepen. Künn mindenütt csend volt, a hercegasszony házában sötétség.

Jött a doktor: homlokát ráncolta; nem nyújtott kezet, ahogy máskor szokta.

- Honnan jön, doktor?

- Ligovszkaja hercegasszonytól; a leánya beteg, ideggyengeség… De nem az a fontos, hanem ez: a hatóság gyanakszik, s bár határozottsággal semmit sem tudna bizonyítani, mégis azt tanácsolom, legyen óvatosabb. A hercegasszony ma azt mondta nekem: tudja, hogy ön a lánya miatt párbajozott. Az a kis öregúr mindent elmondott neki… hogy is hívják? Ott volt, mikor ön összekapott Grusnyickijjal a vendéglőben. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Isten vele. Lehet, hogy mi többet nem találkozunk: önt innen elküldik valahová.

Megállt a küszöbön; kezet akart szorítani velem… s ha én a legkisebb hajlandóságot mutattam volna erre, a nyakamba borult volna; de én hideg maradtam, mint a kő - s ő elment.

Lám, ilyenek az emberek! Mind egyformák; előre ismerik minden rossz vonását a tettünknek, segítenek, tanácsot adnak, sőt helyeslik, amit majd teszünk, mert látják, hogy más módon cselekedni lehetetlen - de utána mossák a kezüket, s felháborodással fordulnak el attól, akinek volt bátorsága vállalni a felelősség súlyát. Ebben mind egyformák, még a legjobbak is, a legokosabbak is!

Másnap reggel, mikor megkaptam katonai hatóságom rendelkezését, hogy áthelyeznek az N. erődbe, elmentem a hercegasszonyhoz elbúcsúzni.

Elcsodálkozott, mikor arra a kérdésére, hogy van-e valami különösebben fontos mondani­valóm, azt feleltem neki: minden jót kívánok stb.

- De nekem nagyon komolyan kell önnel beszélnem.

Hallgattam s leültem.

Látszott rajta, hogy nem tudja, mivel kezdje; arca elvörösödött, kövér ujjai az asztalon doboltak: végre így szólalt meg szakadozott hangon:

- Hallgasson meg, mszjő Pecsorin; azt hiszem, ön nemes lelkű ember.

Meghajtottam magam.

- Meg is vagyok győződve róla - folytatta -, bár a magatartása kissé bizonytalankodó; de hát olyan okai lehetnek erre, melyeket én nem ismerek, s ezeket most bizalommal el kell mon­dania nekem. Ön megvédte lányomat a rágalomtól, meg is verekedett érte, tehát életét tette kockára… Ne feleljen, tudom, hogy ezt nem vallhatja be, mert Grusnyickij a párbajban elesett (itt keresztet vetett). Az Isten megbocsát neki, s remélem, önnek is!… Ez nem az én dolgom… én nem merem önt elítélni, mert hiszen a lányom volt az oka, ha ártatlanul is. Ő mindent elmondott nekem… azt hiszem, hogy mindent: ön szerelmet vallott neki… ő hasonló vallo­más­sal viszonozta (itt a hercegasszony mélyen felsóhajtott). De ő beteg, s meg vagyok győződve róla, hogy ez nem közönséges betegség! Titkos szomorúság bántja; nem vallja be, de én bizonyosan tudom: ön az okozója… Hallgasson rám: lehet, hogy azt hiszi, rangot keresek, és nagy-nagy gazdagságot, ne higgye: nem akarok mást, mint lányom boldogságát. Az ön mostani helyzete nem irigylésre méltó, de majd megjavulhat: van vagyona; a lányom szereti, úgy van nevelve, hogy boldoggá tudja tenni férjét. Én gazdag vagyok s ő az egyetlen gyermekem. Mondja, mi tartja önt vissza? Látja, nem kellett volna ezeket elmondanom, de bízom szívében és becsületében; gondolja meg: csak egy lányom van… egyetlen lányom…

Sírva fakadt.

- Hercegnő - mondtam én -, nem tudok önnek felelni; engedje meg, hogy lányával négyszemközt beszéljek…

- Soha! - kiáltotta, és erős felindulásban felállt a székről.

- Ahogy parancsolja - feleltem, s indulni készültem.

Meggondolta magát, intett a kezével, hogy várjak, s kiment.

Eltelt öt perc; hevesen vert a szívem, de gondolataim nyugodtak voltak, fejem hideg; bárhogy kerestem is magamban legalább egy szikráját a szerelemnek, mely a kedves Maryhez kössön, hiábavaló volt minden törekvésem.

Ekkor kinyílt az ajtó s Mary belépett. Istenem! Hogy megváltozott, mióta nem láttam - rég volt talán?

Amint a szoba közepére ért, megingott; odaugrottam, megfogtam a kezét, s egy karosszékhez vezettem.

Előtte álltam. Sokáig hallgattunk. Kimondhatatlanul bánatos, nagy szeme mintha valami remény­séget keresett volna szememben; sápadt ajka hiába próbált mosolyogni; térdén összefogott finom keze annyira sovány volt és olyan átlátszó, hogy megszántam szegényt.

- Hercegkisasszony - szólaltam meg -, tudja-e, hogy én csak tréfáltam magával?… Ezért meg kell vetnie engem.

Beteges pirosság jelent meg az arcán.

Folytattam. - Következésképpen maga nem szerethet engem…

Elfordult, az asztalra könyökölt, eltakarta kezével a szemét, úgy tetszett, könny csillog benne.

- Istenem! - suttogta alig hallhatóan.

Kezdtem elviselhetetlennek érezni ezt a helyzetet: még egy perc, s a lábához borultam volna.

- Így hát maga is láthatja - mondtam, amennyire tőlem telt, szilárd hangon és erőltetett mosoly­gással -, maga is láthatja, hogy nem vehetem feleségül. Még ha most akarná is, hama­rosan megbánná. A mamájával folytatott beszélgetés kényszerített arra, hogy ezt ilyen nyíltan s nyersen megmondjam. Remélem, hogy ő téved: maga könnyen más belátásra bírhatja. Látja, én a maga szemében a legszánalmasabb és legrútabb szerepet játszom, s ezt még be is vallom; ez minden, amit tehetek magáért. Bármilyen rossz véleménye legyen is rólam, fejet hajtok előtte… Látja, milyen hitvány vagyok… Ugye, még ha szeretett is, ettől a perctől csak megvet?

Felém fordult, halovány volt, mint a márvány, csak a szeme csillogott csodaszépen.

- Gyűlölöm… - mondta.

Megköszöntem, tisztelettel meghajoltam és kimentem.

Egy óra múlva már repített a futár-trojka Kiszlovodszkból. Jeszentukitól néhány versztára megismertem az út mellett jó, szilaj lovam hulláját; a nyerget - bizonyosan az erre járó kozákok - leszedték róla, s nyereg helyett két holló guggolt a hátán. Sóhajtottam és elfordultam…

És most itt, ebben az unalmas erődben, ha gondolatban - elég gyakran - átidőzök a múltban, meg-megkérdezem magamtól: miért nem akartam rálépni arra az útra, melyet a sors nyitott, ahol csendes öröm s lelki békesség várt volna? Nem, sohasem tudtam volna megszokni azt az életet! Olyan vagyok, mint a kalózvitorlás fedélzetén született s felnőtt tengerész: lelke összeszokott a viharral és a küzdelemmel, s ha partra vetődik, unatkozik, epekedik, bárhogy csábítgassa az árnyékos berek, bárhogy süssön rá a békességes nap; jár egész nap a parti homokban, hallgatja a parti hullámok egyhangú moraját s csak néz, csak néz a ködös távolba, nem villan-e meg a halovány vonalon, mely a kék tengert a szürke fellegektől elválasztja, az az óhajtott vitorla, mely egy ideig tengeri sirályhoz hasonlít, de lassanként elválik a habok tajtékjától és egyenletes futással közeledik puszta kikötőhelyéhez…