A Gauss-harang alatt

Welcome to Roquesite

A gravitációs sikló menetrendszerűen érkezett meg a peronra. Roquesite – úszott be a megálló neve az ablakkeretbe. A felirat zöld volt és a betűformák kellemesek. Charles Antimony megropogtatta a hosszú üléstől elgémberedett lábait. Felállt, kiemelte a feje feletti rekeszből utazózsákját, és az ajtó felé igyekezett. Belépett a zsiliptérbe, bezárta maga mögött. Az egyedüli kiszálló volt. A nyomásmérőre nézett. A manométer mutatója elkezdett kúszni lefelé. Ment, csak ment, mintha le akarna futni a skáláról. Állj már meg, mondta Charles, nem azzal akarom kezdeni az életet, hogy megfulladok – s megpöckölte a műszerfalat. A mutató, mintha csak erre várt volna, megállapodott, sőt mintha vissza is ugrott volna egy tizedet. Hiába, itt a Peremen elég nehezen tartották a nyomást, figyelmeztették rá, de hát kiket rendeljen ide a Gigantomat, ha nem a fiatal végzősöket, kik jobban bírják tüdővel. Nem hallotta a szivattyúk zaját, igen, ez biztos a gyors légritkulás következménye, attól ilyen süket. Nyelt néhányat, ahogy tanulta, s valóban észlelte is mindjárt az elektromotorok neszezését, amint kinyitják a zsilipkamrát.

Csomagját vállára kapta. A súly most sokkal nagyobbnak tűnt, mint a Koleszban, amikor útnak indult és elbúcsúzott a fiúktól. Jó dolog ez a gerinctartó pánt – nyugtázta –, hiszen most nélküle aligha állna fel.

Az ajtó sziszegve bezárult. Nem volt felszálló. A kocsikísérő búcsút intett áttetsző műanyag kalitkájából, aztán a sikló lila csíkot húzva eltűnt az alagútban, erős huzatot támasztva, melyben egy pillanatra felemelkedtek a földre szórt átlagoló jegyzékek, tasakok, óvszeresreklámok, szociológiai kérdőívek.

Charles Antimony megkerülte az ismert automatákkal megrakott utazófalat, keresztülment a kijárat jelzésű alagúton, és máris ott találta magát az eligazítónál.

Letette utazózsákját, és nekilátott a betájolásnak.

Roquesite a folyadékkristály térkép szerint nem lehetett túl nagy település. Kapásból mintegy húsz gubót számolt meg a központi épületek felé vezető A alagút mentén, a többi elágazásban még gyérebben világítottak a gubók kék jelzései. Innen, a gyorssikló-járattól a szokástól eltérően csak egyetlen alagút vezetett a település felé, melynek központját nagy négyzet alakú barna foltokkal láthatóan a Prospekciós központ uralta, első munkahelye. Nem könnyű feladat egy életkezdőnek, de megbízható átlag volt mindig, sőt ez évben sikerült két szemeszterben Arany Átlagnak lennie. Ennek tulajdonította, hogy már az első körben megkapta azt a fontos feladatot, melytől nagyban függött egész civilizációjuk léte. „Fiúk, ti büszkeségeink – mondta nevelője a búcsúzónál hármuknak, kiknek Koleszükből az a megtisztelő feladat jutott osztályrészül, hogy a Prospekciónál kezdjenek –, fiúk, ne feledjétek, mi vigyázó tekintetünk rátok vetjük. Hiszen mióta a Heraklidák megmentették az emberiséget a galaktodemencia szörnyű járványától és megalkották az új világot, Telluriát, védő gubókba zárva az emberiség roncsait az elpusztult és sajtként keresztüllyuggatott, kifosztott bolygókon, megmaradásunk és folytonosságunk első soron rajtatok múlik, Prospektorokon, hisz ti kell mindig megleljétek azokat a területeket, ahol pazarló elődeink hagytak még valami letarolatlan értéket ebben a világnyi meddőhányóban. Nem lesz könnyű dolgotok, hiszen tudjátok, hogy e munkakörben abik lesznek csak körülöttetek. Az abik veszélyes személyek, rendünk ádáz és könyörtelen ellenségei. Nemcsak azért veszélyesek, mert egyesek közülük mindenféle különös tudással rendelkeznek – ezeket a veszélyes elemeket szerencsére jól elkülönített helyeken őrzik, s így nem valószínű, hogy találkoztok majd velük –, hanem azért is, mert az abi nagyon ravasz. Ki akarja tapintani személyiséged gyönge pontjait, s aztán elcsavarja a fejed. Ha nem lebegnek előtted szüntelenül szent törvényeink, ha nem tartasz minden áldott este önvizsgálatot: elég erős-e a hited abban, hogy minden ember egyenlő a Gauss-harang alatt, akkor elvesztél, te is előbb-utóbb abivá leszel. Ezért benneteket, társadalmunk legjobb fiait küldjük oda, hogy igazoljátok: a mi társadalmunk sziklaszilárd, és nem alkuszik. A Heraklidák által meghatározott elvekhez egyemberként felzárkózunk, s nem hagyjuk, hogy valaki megbolygassa ezt a tökéletes egységet, mely biztosítja az örök egyenlőség, az örök szabadság és az örök boldogság eszméjét a Gauss-harang alatt."

Charles Antimony elmélázott. „Nagy dumája volt az öregnek. Látszott, hogy minden szavát átélte, igaz szívéből mondta. A legjobb nevelő volt hét közül, aki a Nagy Körforgás ritmusa szerint kétévenként iskolánkba jött. Bizonyosan megkapta az Arany Átlag minősítést azért a két évért. Pedig.."

– Identifikáció! – dördült rá hirtelen egy metsző hang.

Charles Antimony sarkon akart fordulni, de egy kéz vállon ragadta.

– Ne olyan hevesen!

Egy gyakorlott kéz végigfutott kabátján, nadrágján.

– Megfordulhat!

Charles Antimony megfordult, és még mielőtt tiltakozni kezdett volna a furcsa fogadtatás miatt, szembetalálta magát két abivadász iszonyt ébresztő hengeres sisakjával. A szemek a lábszárcsont formájú kivágás ó-lomüveg ablaka mögül villogtak; a szájrés négyszögletes lyukakból állt, melyekből nem csupán mini hangszóró, de piciny lézerfegyver is leselkedett, kábítógázlövedékszóró, sőt Rhine-detektor is.

Charles Antimony nagyon lassú mozdulatokkal elővette a zsebéből bioidentifikációs lapját.

Az egyik abivadász durván kitépte a kezei közül, és egy kis készülékbe nyomta, melynek csatlakozóját az eligazító tábla eddig észre sem vett konnektorába dugta. Kódszámokat ütött le, majd szigorú hangon így szólt:

– A jobb kezét!

Charles Antimony odatartotta, s az abivadász a kis készülék fedelére szorította.

– Azonosítva. Norma – közölte néhány pillanat múlva, melyek Charles számára évszázadoknak tűntek.

– Maga most jött? – kérdezte a másik, aki eddig csupán rövid csövű fegyverét tüzeléskész állapotban szorította oldalához.

– Most. A transztábla járattal.

– Miért állt ennyit a térkép előtt?

Charles Antimony még idejében elharapta a kikívánkozó feleletet, hogy elgondolkoztam, hiszen abivadászok-kal állt szemben, és tudta, ez veszélyes területekre vezethetne.

– Hát – vont vállat – nem nagyon ismerem ki magam térkép után. Mi az iskolában csak modelleken végeztünk tájékozódási gyakorlatot.

A két abivadász összenézett.

– Te nem lódítsz?

– Nem én – mondta Charles Antimony, de a szíve a torkában dobogott.

– Nincs rajta a listán – mondta, aki az Informot kezelte, elbizonytalanodó hangon.

– Az még semmit sem jelent – torkollta le a másik, a fegyveres. – Az összekötő ma este kell megérkezzen. Az biztos.

– A leírás több ponton eltér.

– Lehet szántszándékkal félrevezették az informátorunkat! Az abik kiszámíthatatlanok.

– Akkor sem valószínű, hogy olyan tájékozatlan ürgét küldjenek, aki itt lokalizálja az átjárót. Ez nem vallna rájuk.

Hallgattak. Charles is hallgatott. Az abivadász filmekből megtanulta, hogy jobb ilyenkor nem beleszólni.

– Én akkor is amondó vagyok, hogy kísérjük be az őrsre. Ott alaposan átvizsgálják. Nem szeretném, ha rajtunk röhögnének, hogy hagytuk kisiklani a kezünk közül az énekes madarat.

– De ha csak vaklárma?

– Akkor is. Inkább kerüljön vizsgálat alá száz ártatlan, minthogy egyetlen bűnös is elmeneküljön. Mellesleg ennek nem tetszik a pofája. Világos?

– Világos.

Az Inform-készülékes kedvetlen hangon mondta Charles-nak:

– Vedd fel a holmidat is indulj utánam!

– Nem! – szólt közbe a fegyveres. – Nem vehet semmit a kezébe. Majd te viszed a pakkját, nehogy eltüntesse belőle az üzenetet.

Az első abivadásznak láthatólag nem volt ínyére ez a döntés, de nem volt kedve egy újabb vitára sem. Ezért fanyalogva vállára vette az utazózsákot, és csak intett a fiúnak, hogy kövesse.

Az alagút enyhe körívet írva le haladt előre. A meny-nyezetről gyér fényt árasztottak a Luxofiliák, az oldalfalak meglehetősen omladékosak voltak, sok-sok hasadékkal és üreggel. Itt a Peremen láthatóan még kevésbé működött az alagútkarbantartás, hiszen minden nagyon bizonytalan volt. Ha a feltárandó térség felhasználhatatlannak bizonyul, lehet, pár napon belül útra kel az egész település egy reményteljesebb szektor felé. A kábelek az út szegélyén haladtak, s íme, a lakógubókat sem süllyesztették be a kőzetbe, csak egy-egy üregbe, beomlott alagútba tolták. Az időlegesség mindenre rányomta bélyegét.

—– Vajon melyik lehet a 21 A? – kérdezte hangosan Charles.

—– Miért? – csapott le rá a fegyveres.

—– Á, hagyd már, Sepi – torkolta le az elöl haladó abivadász. – Oda szól a kinevezése.

– Nem téged kérdeztelek, Schreibeisite – sziszegte a hátul haladó, s hogy nyomatékot adjon szavának, a köztük haladó Charles oldalába nyomta a fegyvert. – Mozogni, hallottam?

Az alagút képe lassan megváltozott. A lakógubók plasztikacél tojásformái a sziklafalakba kivezető kábelek és vezetékek pányváival, a müfon tüskés antennarendszerével egyre inkább sűrűsödtek, s a természetes zuzmó-lumineszcencia-foszforeszkálást igazi alagútvilágítás váltotta fel. Szófoszlányok hallatszottak, majd feltűntek az első álldogáló embercsoportok is.

Nyilván a főtér felé közeledünk, gondolta Charles Antimony.

Valóban, az alagúttorok kitágult, és a falakat elborította a jól ismert hivatali építészeti stílus Runkorn-cellákkal megerősített traverzhálózatra függesztett vasméh-kaptára... Ez a sejtes szerkezet kitöltötte a teret, a világítás is része lett, a világító sejt, a szikla aljzat is eltűnt, fémsejteken meneteltek.

Az ötszögletű fémlapok ki-be türemlő kiszögellésein emberek ültek, serkét vagy valami hasonló üdítőt ittak, s láthatóan növekvő érdeklődéssel fordultak a közeledő csoport felé.

– Ne, te, ne, fiúk, nézzétek, Sepi megint abi ügynököt fogott – kiáltotta egy cingár fiú.

Kis embergyűrű sereglett köréjük, meg kellett állni.

– Félre az útból, semmirekellők – mennydörgött a Sepinek nevezett.

– Félre, polgártársak, félre – bohóckodott a cingár, és egy fóliazacskót húzott a fejére, amelyen egy forró cigarettacsikkel kiégette a szemnek megfelelő lyukakat.

A fiatalemberek kacagtak, és persze nem tágítottak. A leheletükből úgy tűnt, hogy a serkésüvegek némelyikében legalább néhány deci leg is lehetett.

– Táguljatok, máskülönben mindnyájatokat bekísérem a hivatalos közeg akadályoztatásáért – dühöngött Sepi.

– Bau-bau, de félünk, a Sepitől de félünk – táncolta körül őket a többiek nagy hahotája közepette a cingár.

– Te rohadt Sitaparite, ha egyszer a markomba kaparintalak, esküszöm, szitává lyuggatom a bőröd.

– Csak te abból nem eszel, Braunite Sepi leszerel – vágott vissza a cingár. Majd egy pillanatra felemelte az ujját, és megállt: – Mégpedig negyvennyolc óra múlva, és nem fogott egyetlen abi ügynököt sem eddig a nagy vadász, akit ezért esz a frász!

A Braunite Sepinek nevezett abivadász elbődült, mint egy szíven döfött, megtorpant, látszott, hogy szemei vérben forognak, valami csattant, a másik abivadász valamit kiáltott, de elkésett, mert a Sitaparite nevű fickó tátott szájjal előreesett, s a kiskaliberű lézerfegyver többször, ismételten felugatott. Égett hús füstös bűze csapott Charles; Antimony orrába, ki előbb még azt hitte, eljött az utolsó pillanata, de aztán látta, hogy a cingár zuhan a földre s reá a másik abivadász.

A halál így testközelből más volt, mint a kalandfilmeken. Érezte, hogy szédül ettől az émelyítő szagtól, gyomra görcsösen ráng, de csak a keserű nyál futott a torkába.

A Schreibeisite-nek nevezett abivadász segítette fel:

– Itt a zsákod, Charles Antimony. Ne vedd a szívedre. Itt a Peremen nehéz az élet és sokan nem bírják cérnával. Szegény Sepi is abba habarodott bele, hogy le kell szereljen és nem volt egyetlen nagy ügye sem. Hiába, nem vagyunk egyformák. De majd te is meglátod, ez más, mint a tankönyvekben. Most menj, feküdj le és próbálj aludni. A fiúk közül majd valaki elkísér.

Egy szemüveges bólintott.

– A 21 A-ba vidd. Adj neki valami erőset.

– Jó –, mondta a szemüveges.

– Ti ketten fogjátok meg Sepit, ti ketten pedig Sitaparite-et.

A menet elindult, a tömeg szétszóródott.

Charles Antimony lehajolt a zsákjáért, és most vette csak észre, hogy a tér homlokzatán azok a sejtelemek nem akárhogy ugrálnak ki és be. Igen, betűket körvonalaznak. W... E... L... Igen. Ez volt az üzenet:

Welcome to ROQUESITE!

Hát üdvöz légy!