A KÖVEK MEGSZÓLALNAK

Arra tértem magamhoz, hogy valami szemkápráztató világosság vesz körül. Kicsi koromban a malomházban sokat mulattattam magam azzal, hogy lehunytam a szememet, és megdörzsöltem a szemhéjamat. Olyankor mindenféle csodálatos színeket és fényeket láttam a lehunyott szememmel. Most nyitott szemmel láttam azokat a fénylő színeket. Mintha csak a szivárvány pántlikájába lettem volna takaródzva.

Ellenzőt csináltam a két tenyeremből a szemem elé, úgy néztem körül. Egyszerre rájöttem, hogy én most a Xaxa-barlangban lehetek, ahol Aladdin a csodalámpát találta. Fölöttem icike-picike darab látszott az égből, mintha valami mély kútból néznék kifelé, s azon úgy lebegett a hold, mint egy kis ezüstostya. Körülöttem csupa kőszikla, ameddig csak elláttam, és az mind csillogott-villogott, izzott, világított. Mindnyájának a belsejéből ömlött kifelé a fény, egyikből piros, mint a hajnal, a másikból kék, mint a nyári ég, a harmadikból tüzes sárga, a negyedikből szelíd fűzöld: a szívük világított a szikláknak.

“Nem lehet ez igaz mégse - gondoltam magamban -, álom lesz ez bizonyosan.”

Az ám, csakhogy nem az ágyamban fekszem, hanem a földön - néztem végig magamon -, s a föld apró kövecskékkel van borítva, amik úgy villognak, mint a szentjánosbogár. A ködmön is rajtam van, az égbelátó is a nyakamban. Az oldalam meg olyan igazánbul sajog, hogy jobban se kell. Körülöttem egész kis tócsába futott a víz, ahogy a ruhámról leolvadt a hó, a csizmámon még fehérlik belőle egy kicsi. Hát mégse álom ez.

Fölnéztem a kis kerek lyukra a fejem fölött. Bizonyosan ott zuhantam le ide a bányába. Mégpedig éppen arra a helyre, ahol a kincsek teremnek. No, az öreg Küsmödi mégse egészen olyan bolond ember, amilyennek a világ gondolja. Tudja ő azt jól, mért nem akarja itthagyni az óbányát.

Föltápászkodtam, s megindultam a felé a szikla felé, amelyiknek olyan színe volt, mint a piros tintának, mikor keresztülsüt rajta a nap. De nagyon nehezemre esett minden lépés. A lábam mintha ólomból lett volna, a fejem meg úgy szédelgett, mint száraz mákfej a szélben. De azért elvánszorogtam egy-két lépést a piros tüzű szikla felé, mikor egyszer csak megszólal valaki mögöttem:

- Dicsőség Istennek a magasságban!

Mintha valahonnan a föld alól búgott volna valami óriásnak a hangja. S annak egyszerre száz visszhangja támadt, betöltötte a kiáltás az egész sziklacsarnokot:

- Dicsőség Istennek a magasságban!

Egyszerre megdermedtem, mint a kapubálvány, de nem ijedtem meg egy csöppet sem. Megmondta azt nekem Péter apó, hogy karácsony éjszakáján megszólalnak a kövek. Hát csak szólaljanak. Énnekem nem kell félnem, hiszen nem járok én semmi rosszban. Meg is mondom a beszélő szikláknak, hogy ők se féljenek éntőlem. S amilyen fönnhangon tőlem telt, elkiáltottam magamat:

- Békesség a földön a jóakaratú embereknek!

Voltam én már éjféli misén eleget, tudtam, hogy az Isten dicsőségére ott is az ember békessége a válasz.

Hanem arra nem gondoltam, hogy mikor a sziklák megszólalnak, akkor az embereknek hallgatni kell. Ahogy az első hangot kiejtettem, olyan hirtelen kialudt körülöttem minden fény, mint mikor elfújják a lámpát.

Vaksötétben tapogatóztam vissza odáig, ahol a kerek lyukon lesütött a hold. A hold most is ott volt, de hiába nézegettem föl hozzá. Sugárlétránál egyebet nem tudott leküldeni, azon meg csak az angyalok tudnak járni.

Mit lehet itt most már tenni? Bizony nem lehet mást, mint leülni egy kődarabra, a két térdemre tenni a két karomat, arra ráhajtani a fejemet és szülémre és tündérkémre gondolva sírni, sírdogálni olyan keservesen, hogy a kő is meginduljon bele.

A kő nem indult meg, hanem a hold megindult. Mire megint fölnéztem, akkorra már úgy elhaladt, hogy csak egy kicsi karéja látszott le a lyukon. De az olyan biztatóan ragyogott, mint valami aranyszem:

- Gyere arra, Gergő, amerre én!

Erre aztán meg is indultam abban az irányban, amerre az előbb a beszélő kövek világítottak. Persze most már se nem beszéltek, se nem világítottak, rideg-hideg sziklák voltak, egyik-másik keményen meg is ütött, ahogy nekimentem a sötétben. De azért csak botorkáltam előre, egész addig, míg egy sima kőfalhoz nem értem. Olyan volt az, ahogy az ujjaimmal végigtapogattam, mintha legyalulták volna.

Itt leültem egy kicsit pihenni és gondolataimat rendbe szedni. Mikor Péter apó levezetett az újbányába, ott is láttam ilyen sima falú folyosót. Itt mostan nyilván valami elhagyatott tárnába kerültem. Annak pedig végének kell lenni valahol. Akkor én ki is szabadulhatok még a föld alól.

Megindultam a fal mentén, és addig-addig csoszogtam előre, míg egyszerre hideg szél csapott meg valamerről. Amerről jöttem, ott mindenütt olyan meleg volt, hogy verejtékeztem bele - ez a friss szél csak a felső világból jöhetett!

Fölsikoltottam volna örömömben, ha mertem volna, de most már tudtam, hogy itt nagyon csínján kell bánni a hanggal. Hát csak annyit tettem, hogy a szívemmel rámosolyogtam szülémre és tündérkémre, aztán arra fordultam, amerre a hideget éreztem.

Olyan szűk folyosóba jutottam, hogy kinyújtott két karom a két falat érte. Az út fölfelé vitt, omlatag köveken keresztül, amelyek ki-kicsúsztak a lábam alól, a szél pedig egyre erősebb lett, s ahogy kanyarodott egyet a folyosó, már hangját is hallottam. Suhogott, zúgott, sziszegett, nyerített, de nekem nem lehetett volna annál szebb a karácsonyi angyalok muzsikája sem.

Megint kanyarodott egyet a folyosó, s akkor már úgy vágott az arcomba a szél, mint százágú korbács. Olyan volt az most nekem, mintha virággal simogattak volna. Beszippantottam belőle egy teli tüdőre valót, s azzal nagyot lódítottam magamon. Éreztem, hogy csak egy-két lépés már a szabadság.

- No, Gergő, mégiscsak eleresztett a markoláb!

Az ám, úgy bukfenceztem le megint valahová, hogy a nagy Cintula szíve meghasadt volna az irigységtől, ha látja. Úgy látszik, mégse jó a markolábbal figurázni, mert akkor viszi el az embert, mikor nem is látja, mikor nem is gondolja.

Nem estem azonban mélyre, és puhára estem. Tapogatom a kezemmel: hát havon fekszem. Hallom zúgni a szelet, de nem érzem: fejem zúg. Fölnézek: molnárszemű csillagok ragyognak a magasban.

Dicsőség Istennek a magasságban! Kijutottam az ő szabad ege alá! Nemcsak a csillagok sugároznak, hanem a hó is fehérlik körülöttem. Nem vagyok már egészen vaksötétben. Ha megerőltetem a szememet, már látok is. Látom, hogy egy nagy, kerek gödörbe jutottam. A széle jó magasan van felettem, utat nem látok semerre, mert mindent betakar a hó. Ha nappal volna, valahol bizonyosan ki tudnék kapaszkodni a gödörből. Ha hold sütne, talán lehetne olyan fagyökeret találni, amin felmászhatnék a felső világba, mint a mesebeli Törzsök Jankó a sárkányok országából. De míg én a föld alatt tévelyegtem, a csillagok pásztora addig jól elhaladt az égen. Úgy lehet, azóta le is csúszott már róla egészen.

Úgy nézdegéltem körös-körül, ahogy az a katicabogár nézdegélhet, amelyik szüretkor beleesik egy üres csöbörbe. S egyszer csak észreveszem, hogy azzal a nyílással szemben, amelyiken kiszabadultam, a gödör másik oldalán is feketéllik egy kis kerek nyílás. Fekete száj tátong a nagy fehérségben.

Átvádoltam a gödör fenekén keresztül a nyakig érő havon, és nagy nehezen elértem a barlang száját. Nem volt magasan, föl bírtam odáig kapaszkodni. Gondoltam magamban, itt legalább kihúzom az éjszakát szárazon, nem kell hóban vackolnom.

Nem is igen mentem beljebb, megülepedtem mindjárt a barlang szájában. Halálos fáradtan nekivetettem a hátam a sziklafalnak, s nyomban lefogódott a szemem. Nem éreztem én se éhséget, se félelmet, se hideget, se semmit a világon, csak azt, hogy milyen jó lesz itt aludni. Eszembe se jutott, hogy itt nemcsak elaludni lehet, de megfagyni is.

S talán úgy elaludtam volna, hogy fel sem ébredek többet, ha félálomban megint hangot nem hallok. De hangot hallottam, amely azt mondta:

- No, ne sírj, báránykám!

- Ohó - pattant föl a szemem -, a kövek megint beszélnek! De most már kihallgatom ám őket elejétől végig, s nem kotyogok bele a beszédjükbe.

- Jó meleg ágyat csinálok én neked mindjárt! - mondja jóságosan az előbb hallott hang. De az egész más hang volt, mint a beszélő szikláké amoda át. Ez egészen emberi hangnak tetszett.

Teljesen kiment szememből az álom, ahelyett a kíváncsiság vett rajtam erőt. Leguggoltam, s lassan, óvatosan előrecsúsztam a barlangban.

Nem kellett messzire mennem, mikor újra hallom a hangot jobb kéz felől, s hirtelen fénysugár szökken a szemembe. Visszahőköltem egy szikladudorodás mögé, s lelapultam a földre. Most már tisztában voltam vele, hogy micsoda hang volt, amit hallottam, micsoda fénysugár, amit láttam.

A bányacsősz hangja, a bányacsősz lámpája!

Hej, de áldottam magamban Péter apót, hogy jó előre úgy kitanított mindenre! Milyen jó volt azt most tudni, hogy mivel lehet kedvében járni a nagy hatalmú bányacsősznek. Előhúztam a ködmönzsebből a nagy karaj kenyeret, és áthajítottam a sziklán. Ilyent bizonyosan nem evett, mióta a szakálla kinőtt. Csak már legalább megtalálná!

Úgy látszik, megtalálta, mert kisvártatva megint hallottam a hangját. Azt mondta szép értelmesen:

- Bizony, bányacsősz, egy kis szalonnát is adhattál volna mellé!

Úgy eltátottam a számat, hogy majd kiesett rajta a fejem. Hiszen ez nem a bányacsősz hangja, hanem a bűbájos Küsmödié. Ez a vén szeleburdi azt hiszi, hogy én vagyok a bányacsősz.

De hiszen akkor én egészen jó helyen járok! Oda értem, ahová indultam: itt vagyok a Küsmödi tanyáján! No, Gergő, most legyél már eszeden!

Nincs az a papmacskahernyó, amelyik nesztelenebbül csússzon, mint ahogy én előcsúsztam a szikla mögül. Csak egy-két lépést kellett tennem, s már akkor ajtóstul bent voltam a házban.

Persze olyan ház volt az, hogy semmiféle ajtaja nem volt. Kis kerek barlangocska, amit a szája fölé hajló sziklaperem védett meg a széltől, hótól, úgy-ahogy. A lenyugvó hold, amelynek a sugarát lámpafénynek gondoltam, az elébb éppen belesütött úgy, hogy tisztán láthattam mindent.

Láttam pedig, hogy egy száraz mohaágyon fekszik a földön a kis bice-bóca. Könyvei csomóban a feje alatt, ez a vánkosa. Az öreg bűbájos rossz ködmöne a lábára vetve: ez a takarója: Előtte pedig ott térdel az öregember ingujjban, a két kezét pedig a háta mögé dugja, úgy fogja benne a kenyeret. Az én kenyeremet, amit a bányacsősznek szántam.

Ebben a percben azonban eszembe se jutott semmiféle bányacsősz. Még azt is elfelejtettem, hogy éjszakának idején az óbánya gödreiben bukdácsolok. Csak azt láttam, hogy a kis pajtásom arca sápadt, mint a halotté, szeméből hull a könny, s hogy a vén ember rejtegeti előle a kenyeret. Bizonyosan maga akarja megenni az egészet. Mint ahogy kisgyerek koromban énelőlem elette a vacsorát.

Elfutott a düh, és fölkaptam egy nehéz kődarabot, azzal a jó szándékkal, hogy hozzálódítom az öreghez. És bizonyosan meg is teszem, ha abban a percben meg nem szólal.

- No, báránykám, ugye, mindig azt mondtad, mikor én a bányacsőszről beszéltem neked, hogy mesebeszéd az? Hát nézd e, mit adott nekünk a bányacsősz. Hát hiszel-e már benne?

Odatartotta a két tenyerén a kenyérkarajt a kis bice-bóca elé. A gyerek mohón kapott utána:

- Kenyér! Istenem, kenyér! Igazi kenyér, nagyapóka?

- De igazi ám! - bólogatott a Küsmödi nagy feje. - Igazi kalácscipó. Mikor a bányacsősz a kezembe adta, még meleg is volt. Azt mondta, aki ebből eszik, az olyan erős lesz, mint a kőszikla. Kóstold csak, báránykám!

A kis bice-bóca beleharapott a kenyérbe, de aztán csak kiejtette a kezéből. Olyan gyönge volt, hogy már azt se bírta tartani.

- No, várj, majd én tördösöm - mondta az öregember, s olyan szelíd, olyan lágy, olyan szomorú volt a hangja, hogy tán soha életemben nem hallottam olyant. Megszégyenülten ejtettem ki a kődarabot a kezemből.

A kis bice-bóca pedig úgy nyeldeste a falatokat rágás nélkül, mint az éhes fecskefiók. Egyszerre azonban eltolta magától az etető kezet.

- Hát te, nagyapóka? A többi már legyen a tied. Hiszen te se ettél… hány nap óta is? Egy, kettő, három, négy nap óta. A többit te edd meg, nagyapóka!

- Én-e? - nevetett Küsmödi olyan jókedvűen, hogy még engem is majd megcsalt. - Hiszen engem el se eresztett a bányacsősz addig, míg egy fél cipót be nem vágtam. Úgy jóllaktam én, báránykám, mint a duda.

- Akkor jól van, nagyapóka - nyugodott meg a gyerek -, akkor én még nem laktam jól, ha te már nem vagy éhes. Ez nem olyan kenyérke ám, mint amilyent te szoktál sütni zuzmóból meg makklisztből.

- Hát csak egyed, báránykám, egyed - biztatta boldogan az öregember. - Majd meglátod, ezután mindig ilyen kalácskenyeret eszünk, csak odajuthassak a kincshez. Tudod, hogy már a nyomában vagyok?

- Mindig ezt mondod, nagyapóka - duzzogott a gyerek. - Minden fényes kőről azt hiszed, hogy kincs, s a tudós emberek mindig kinevetnek vele. Tudod, nagyapóka, mit csinálnék én, ha neked volnék?

- Mit csinálnál, bárányka?

- Átmennék a másik bányába, Péter apóhoz, és élnék úgy, mint a többi ember.

A bűbájos zavartan motyogott:

- Nem lehet, bárányka. Látod, engem mindig kinevetnek az emberek, vagy elszaladnak előlem.

- Az azért van, nagyapóka, mert mindig olyan haragosan jársz-kelsz az emberek közt.

Kicsit elhallgatott, aztán újra kezdte:

- De jó volna egyszer meleg szobában aludni, nagyapó! Ha bányamérnök leszek, akkor nekem olyan szobám lesz, hogy két kemence lesz benne, s az egyiknek a kuckójában én alszom, a másikéban te. Nézd, milyen hideg a kezem!

- Szegény kis báránykám - mondta gügyögve az öreg bűbájos, s fölébe hajolva a vézna kis kéznek, elkezdte azt leheletével melengetni.

Bizony sose hittem volna, hogy valamikor még kedvem támadjon az öreg Küsmödinek megcsókolni a kezét. Most pedig alig bírtam erőt venni magamon, hogy meg ne tegyem.

- Milyen jó vagy te, nagyapóka! - mondta hálálkodva a kis bice-bóca. - Te vagy a világon a legjobb ember, tudod-e te azt?

Nagyapókának nem volt ideje válaszolni, mert a hold hirtelen lebukott az ég peremén, s a kis bice-bócának egyszerre sírásba csuklott a szava:

- Nagyapóka, ma megint nem gyújtod meg a mécsest?

- Tudod, báránykám, nincsen már olajunk - mondta halkan az öregember.

- Istenem, de hát sötétben hogy találnak majd ide az angyalok mihozzánk? - nyűgösködött a gyerek. - Nem jó volna, nagyapóka, ha én kiállnék most az ajtóba, és ott lesném őket?

- Nem, nem, báránykám - mondta ijedten az öregember. - Akkor azt mondanák az angyalok: “Ejnye, micsoda dolog az, hogy ez a kisfiú még ilyenkor kint kóborol!”

- De énnekem beszélnem kell ma éjszaka az angyalkákkal. Kérni akarok valamit tőlük.

- Mit akarsz kérni, bárányka?

- Hát… hát… olyan szép virágos kisködmönt, amilyen az iskolában van egy fiúnak. Gergőnek hívják. Álmomban én is mindig olyan ködmönben járok. Azt hiszem, az angyalok is olyanban járnak. Te láttad már az angyalokat, nagyapóka?

- Nem… nem nagyon járnak azok az ilyen vad vidékre.

- De ugye, mégiscsak eljönnek néha ide is? Minden jó emberhez le szoktak szállni. Tavaly karácsonykor minálunk is voltak, de én nem láttam őket, mert aludtam. Anyukámmal beszéltek, és új mankót hagytak ott nekem. Tenálad is voltak tavaly karácsonykor?

- Nem, báránykám, nem voltak. Itt nagyon régen jártak utoljára az angyalok. Akkor, mikor még anyukád olyan kicsi volt, mint te most. Azután elszoktak innen. Kövek közt, látod, kővé változott nagyapókád szíve is, s elijedtek tőle az angyalok. Add ide a kezedet, báránykám.

Úgy kellett lenni, hogy a bűbájos ember az unokája tenyerébe temette az arcát, mert kisvártatva a gyerek ijedt szavát hallottam:

- Nagyapó, te sírsz? Érzem a könnyeket az ujjamon. Hát ki bántott, szegény nagyapókám?

- Nem sírok, báránykám - mondta reszkető hangon az öregember. - Csak kienged a szívem. Most már majd nem kerülnek el az angyalok. Úgy érzem, mintha már jönnének is.

- Csak sötét ne volna! - sóhajtott a kis bice-bóca.

Hallottam, ahogy az öreg hirtelen felugrott, megvidámodva csendült föl a hangja:

- Lám, lám, hogy előbb eszembe nem jutott! Hiszen van nekem egy mécsem az öregtárnában is, ahol a múltkor kerestem a kincset! Hozom mindjárt, nem kell az már ott úgyse, nem keresünk több kincset, báránykám! Várj csak, egykettőre itt leszek vele! Lesz itt olyan világosság, hogy mind idetódulnak az angyalok.

- Siess, nagyapóka - felelte a kis bice-bóca -, én majd imádkozom addig.

Az öreg lépései végigkocogtak a barlangon. Befelé jó mélyen vihetett az, mert sokáig hallottam egyre halkulni a lépések zaját. Egyszer mintha valami furcsa fütyülést hallottam volna, ami a bányarigót juttatta eszembe. De csak egy pillanatra, mert rögtön mintha ajtó csapódott volna, s aztán nem hallottam semmit, csak a kis bice-bóca suttogását. Bizonyosan az angyalokat hívta szegényke.

No, hát ne hívja őket hiába! - futott át valami édes melegség a szívemen. - Hadd legyen a kis bice-bócának olyan örömnapja, amilyen még nem volt. Odaállítottam az ágyához az égbelátót, amit még mindig a nyakamban szorongattam, s arra ráterítettem az én kincskereső kisködmönömet. Minek az már nekem? Én addig hurcoltam a ködmönt, míg megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember. De micsoda öröm lesz, ha az öreg bűbájos visszatér a világossággal, és az első tekintetük az égbelátóra esik meg a ködmönre! Hogy örülnek majd neki, hogy sötétben is idetaláltak az angyalok! Mit szólsz ehhez, ködmöntündér?

Úgy csináltam mindent, mint ahogy elgondoltam. Odasompolyogtam lábujjhegyen a vacok mellé, leállítottam az égbelátót, és kibújtam a ködmönből. És abban a percben, ahogy levált rólam, újra megszólaltak a kövek körülöttem. Mintha ég, föld összeszakadt volna, akkorát dördült, s tűzfelhő csapott ki a barlang mélyéből. Csakugyan idetódult a mennyország minden angyala?

Lecsukódott a szemem, és ködmönöstül, égbelátóstul rázuhantam a kis bice-bócára. Se láttam, se hallottam többet.