A BŰBÁJOS ELŐKERÜL

Az iskolánk sok ablakszemével éppen a piacra nézett. A kapuja is oda feketéllett ki, mint valami nagy tátott száj, amelyik mindig enni kér. Nem is csoda, ha azon a helyen még az iskolakapu is az étvágyat juttatta eszébe az embernek. Azt hiszem, soha többé annyi piros almát, olyan fehér cipót, olyan rózsaszín húsos szalonnát nem látok, mint azon a szép akácfás piacon.

S a legtöbbet az ért abban a piacban, hogy ott csupa jólelkű ember árulgatta a holmiját. Kenyeres nénik, szalonnás bácsik, almás emberek egyforma jó szívvel voltak hozzánk. Hol innen, hol amonnan kiáltoztak rá az emberre:

- Hej, fiúcska, gyere csak erre egy kicsit!

Az öreg Matkóné például mindig elosztogatott köztünk egy kosáralja kis cipót, szíves beszéddel meg is szerezte:

- Na, ilyen kakastejes kenyeret nem eszel ám otthon még pünkösd napján se!

Arra meg már a csókaszemű Fajki bácsi meg nem állhatta, hogy az ökölnyi cipóra rá ne kanyarítson egy ujjnyi füstölt szalonnát. Még a szeme is könnybe lábadt mellé:

- Hej, istenkém, ha el nem vetted volna, az én fiam is ekkora diák volna már!

Támadi bácsi már nem adta ingyen a portékáját. Ő bizony kipróbálgatta először a diákot:

- No, öcsém, százszor egy hány? - azt kérdezte tőle. S aki ezt a borzasztó nehéz kérdést egyszerre kitalálta, annak adott egy szép kukacos almát. Aki nagyon sokáig találgatta, s akkor se találta ki, annak adott kettőt.

Olyan jó népek voltak azok mind, hogy még az öreg Vízhányóné is meg akart bennünket ajándékozni, pedig ő csak avas zsírt árult szegényke.

- No, Mári néni, annak pedig semmi hasznát se tudjuk venni - szabadkoztunk mosolyogva az öreganyó jó szándéka ellen.

Bezzeg tudta ő! Ha elkaphatta valamelyikünket, annak úgy bekente avas zsírral a csizmáját, hogy ki nem heverte halálos holtáig, bőre szakadtáig.

- Így való ez, gyönyörűm, még a király csizmája sincs így föltisztelve - bólogatott elégedetten, s ebben lehetett neki valami igazsága.

Az áldott jó lelkek tiszta búzájába aztán egyszer mégiscsak belekeveredett a konkoly is. Valami furcsa vénember telepedett be a piacszéli árusok közé. Egy darabig csak hírét hallottam, mert nekem arrafelé nem volt járásom. A fiúk csak öreg Maksusnak hívták, mint a betlehemes játékban a pásztorok öregapját. Gúnyája, szakálla, mint annak, még a szava is olyan dörmögő volt. Sulymot, földimogyorót szokott árulgatni meg vízimadarak tojását. Senki se tudta, honnan csöppent ide, kérdezni meg nemigen lehetett tőle, mert csúnya mogorva ember volt, a saját árnyékára is mindig morgott, mint az öreg kutya. Különösen olyankor törte az irigység, mikor diákgyereket étettek a szomszédjai.

- Jaj, de kár beléjük tömni azt a drága sok jó étket! - hápogta savanyúan. - Ha gyiák, egyen gyíkot, ne kenyeret, szalonnát!

Egy reggel aztán az történt, hogy a kis Pipitér Gazsi sírva szaladt be közénk az iskolába.

- Jaj, jaj - bömbölte keservesen -, az öreg Maksus lekapta a fejemet!

Kicsit megkésett ugyanis a legényke, és kocogtában nem nagyon nézett a lába alá, amikor az öreg Maksus mellett elszaladt. Az öreg Maksus előtt ki volt terítve egy rossz bányapokróc, az tele volt vadlúdtojással, azok közül lépett rá egyre a kis Pipitér. Persze az öreg Maksusnak se kellett egyéb, mindjárt ráhorkantott a gyerekre:

- Hoci csak a fejedet!

A fejét ugyan nem kapta le, csak a kalapját, de a kiskoma sehogy se akarta elhinni, hogy helyén van a feje. Utoljára aztán a nagy Cintula jól megrázta mind a két fülét, úgyhogy a kis Pipitér elvisította magát, mint a kismalac:

- Jaj, ne húzd a fülemet, hé!

- No, látod, hogy megvan a fejed! - veregette meg Cintula elégedetten a vállát.

- De majd leszedi édesatyám, ha kalap nélkül megyek haza - buggyantak ki újra a kis Pipitér könnyei.

- No, majd arról is teszünk - kacsintott Cintula. - Úgyis régen fenem már a fogam az öreg Maksusra. Ha volna egy-két garasom, meg egy ezüsthúszasom, úgy csúffá tenném, hogy sose jönne ki többet a piacra.

A módosabb fiúk gyorsan összerakták a pénzt, s a nagy Cintula az első óra után a szemére csapta a kalapját, úgy vezetett bennünket:

- Gyertek, fiúk, utánam!

Utána sereglettünk mindnyájan, én magam melléje szegődtem, de ahogy a tojáskofákhoz lekanyarodtunk, visszatoppantam. A kis Pipitér ugyanis odafurakodott közénk, és nagy bátran lökte előre a karját a nagy Cintula hóna alól:

- Az öreg Maksus, ni, most is a kalapomon ül.

- Csitt te! - figyelmeztette oldalba a nagy Cintula.

Én meg ahogy odanézek, majd sóbálvánnyá válok az ijedségtől.

Hiszen ez az öreg Maksus senki más, mint a kincses Küsmödi, a bűbájos ember! A ködmöne ugyan rongyos, mint akit a sasok megszaggattak, a szakállában több a nádkotú, mint a szakáll, de a két nagy füle most is kihajlik a sapkából, s a tüzes szeme most is úgy szúr, mint a vasvilla.

- No, ezzel nem jó lesz kukoricázni - súgnám oda Cintulának, s akkor veszem észre, hogy énbelőlem már csak sereghajtó lett, s Cintula már ott áll az első tojásos anyókánál:

- Hogy ád nekünk egy tojást, ángyi?

- Diáknak ingyen, édes fiam - mondta az ángyi, s már hallani, ahogy az öreg Maksus elmordul a harmadik szomszédban. Cintula kivett a kosárból egy tojást, hozzáütötte a csizmája orrához, s megcsóválta a fejét nagy komolyan.

- Köszönjük szépen, de ebben nem találni azt, amit én keresek.

A tojások sorában Nebula bácsi volt a második, ő is ingyen adta a tojást. De még másodikat is kínált, mikor Cintula abban sem találta meg, amit keresett.

- Próbálj csak másikat, szolgám - nyújtogatta előre kíváncsian a nyakát -, tán a lidércet keresed? Mert azt magam is sokért nem adnám, ha megláthatnám.

- Olyasfélét, bácsikám - hagyta rá Cintula -, de nem ilyenfajta tojásban tanyázik az, hanem nini, itt látok én valami cifra tojásokat.

Úgy tett a kópé, mintha csak most vette volna észre a vadlúdtojásokat, és fölemelt egyet belőlük.

- Sárkánytojás-e ez, Maksus bácsi?

- Mi közöd hozzá, te gyiák? - nézett rá mérgesen az öreg.

- Pénzt adok érte, mi az ára? - csörgette meg a pénzt az egymásba fogott két markában.

- Mi pénzed van? - enyhült meg egy kicsit az öreg.

- Van két garasom.

- Ide vele, vidd a tojást - vigyorodott el a bűbájos.

Cintula odaadta a két garast, az ezüsthúszast meg a markába szorította, s úgy ütötte a tojást a csizmája orrához, hogy a repedésen mindjárt bele is ejthesse a pénzt. Akkor aztán egészen szétloccsantotta a tojást, a húszast pedig kihalászta belőle, s nagy titkolódzva hátrafordult vele a fiúkhoz, de úgy, hogy az öreg Maksusnak is szemébe villanjon az ezüst.

- Megvan, fiúk, megvan!

- Mutasd, mutasd! - zsibongták körül a gyerekek, akik még eddig nem sokat értettek az egész tréfából.

De a bűbájos is egyszerre előremeresztette a nyakát:

- Mi az, mi az, lelkem gyiákom, mi van meg? - fuldokolta kapzsian.

- Semmi különös - vágta zsebre Cintula a húszast. - Inkább azt mondja meg, Maksus bácsi, mit számítana ezért a pokróc tojásért, ha mind megvenném. Van-e száz darab?

- Amennyi, annyi, egy se eladó - ugrott a bűbájos a tojások elé.

- Adok egy tízest darabjáért - ajánlotta Cintula.

- Mondom, nem eladó - kaffogott mérgesen az öreg.

- Tizenkét pénzt adok darabjáért.

- Ohó, aztán húszast szednél ki darabjából, ugye? - kukorékolt diadalmasan a bűbájos. - Ne félj, láttam én, amit láttam. Megeszem én azt a gyiákot, aki az öreg Küsmödit bolonddá tudja tenni!

Azzal körülnézett, mit vághatna Cintulához, s mivel nem esett egyéb a keze ügyébe, mint a kis Pipitér kalapja, hát azt vágta hozzá, és topogott ránk kegyetlen-dühösen.

- Eltisztuljatok innen, szedte-vette kalamárisnyalói, mert ha én egyet rittyentek, úgy elvisz benneteket a forgószél, hogy holtig ríhattok az édesanyátok kötője után!

No, nekem nem kellett erre valami különös biztatás, mert én anélkül is szaladtam ész nélkül. Mire a többiek nagy nevetgélve odaértek az iskola elé, én már akkor rég ott pihegtem a kaputámasztó kövön.

- No, most már emezen az utcán kerüljünk ki a piacra - adta ki a parancsot Cintula.

- Én nem megyek - mondtam ijedten. - Ti se menjetek, fiúk. Ne figurázzatok a bűbájos Küsmödivel, mert az nagyon hatalmas ember.

Cintula úgy nevetett, hogy csak úgy harsogott, aztán fölkapott, és elkezdett velem szaladni.

- Gyere, nézd meg, mit csinált azóta az a hatalmas Küsmödi, és addig ne félj, míg engem látsz.

Mire kiértünk a piacra, a bűbájos ember akkor loccsantotta ki az utolsó tojást. Egytől egyig feltörte valamennyit, hogy kiszedegesse belőlük a húszasokat.

- Nem bűbájos Küsmödi ez, hanem együgyű Küsmödi - kacagott Cintula, s kezdtem magam is gondolkozóba esni a Küsmödi hatalma felől.

Hanem a piaci kutyák, azt hiszem, más véleményen voltak, s még ma is emlegetik maguk közt azt a gyönyörű napot, mikor a piac rántottával volt kikövezve.