MEGURASODOM

Napkeletnek szolgált Malvinka szobáján a muskátlis ablakocska, a kelő nap sugarai hamar közébük nyilaztak a tarka álommadaraknak. Nemhiába hogy a malomházban mindig félhomály volt - sose hittem volna, hogy egy szoba ennyire megtelhet fénnyel. Ugyan az is lehet, hogy vannak olyan szobák is, amelyekben bent kel föl a nap, és belülről süt kifelé a világra.

A csöppke tündér fürgén tipegett ide-oda. Az egyik széket odahúzta a kanapé mellé - emelni nem nagyon bírta -, arra fehér porcelán csészét tett, abba szép nagy kockacukrot rakott, aztán egy bögréből feketét öntött bele, egy másikból meg fehéret. A fehérről tudtam, hogy tej, hanem a feketéről nem tudtam, hogy kávé. A malomházban nem volt járatos ilyen előkelő vendég. A mesékben sem volt szokás még abban az időben a kávézgatás. Hát nem csoda, ha most arra gondoltam, hogy az valami fekete tehénnek a teje lehet. A szaga azonban pompás volt, ahogy a tündér a fehér tejjel összekevergette. Szívesen nézegettem rá, föl-fölemelve a fejemet a vánkosról, csak nem voltam benne bizonyos, hogy nekem van-e szánva.

- Persze hogy a tiéd - kacagott a tündérke. - Csakhogy előbb meg kell ám szép tisztára mosakodni. Odakint találod a vizet a konyhán. Én elszaladok a pékhez, addig te szépen felöltözhetsz.

Hát hiszen a mosakodásban nem is lett volna semmi hiba, azt én elvégeztem illendően, de azért a tündérke mégis elégedetlenül csóválta meg a fejét, mikor visszatért.

- Jaj - azt mondta -, hát a fésűre miért haragszol? Gereblyézd össze hamar azt a szénaboglyát a fejeden! De urasan ám, kis Gergő, mert énnekem csak úgy tetszik.

Nemigen tudtam, milyen az uras fésülködés, de azért csak nekimentem a nagy nyeles fésűvel a hajamnak. Sűrű fekete hajam volt, kemény, mint a drótszög, mentül jobban döfködtem, annál széjjelébb meredezett.

- Nem jó lesz úgy, gyermekem - tartott elém Malvinka egy kis lábas tükröt. - Nem uras. Az urak nem szoktak sündisznót hordani a fejükön. Na, gyere, majd én veszlek a kezem alá.

Munkába vett kisfésűvel, nagyfésűvel, kiskefével, nagykefével, csak nem ért az semmit. Mire az egyik oldalon letapasztotta a hajamat, a másikon újra égnek ágaskodott.

- Nagyon neveletlen hajad van - mondta szomorúan -, hanem megállj, most mást próbálok veled.

Fölbontotta a tegnap esti kincses skatulyát. Mindenféle színes selyempántlikák voltak benne, azok közül kiválasztotta a legszélesebbet - szép pünkösdirózsa színe volt -, s takaros csokrot kötött belőle a nyakamba.

- Így már uras - nézett rám kedvtelve -, ehhez a szép ködmönhöz különösen illik. A Pajtásnak is ilyen nyakravalója volt gyerekkorában.

Neve hallatára Pajtás fölemelkedett a kályha elől, és egy ugrással fönt termett az asztalon, ahol halk miákolással fejezte ki azt a kívánságát, hogy szeretné látni a reggelijét.

Egy csöppet sem lepett volna meg, ha a jólelkű tündérke most hozzákezdett volna egeret fogni a Pajtásnak, de a fekete macska kegyesen beérte egy tányérka tejjel is. Az én csészém is az asztalra került friss kiflivel, s a tündérke átengedett engem is a reggelizés örömeinek. Ő maga beült a nagy karosszékbe, fölhúzta a vaskörmöt, és elővett valami pipacsszínű félbemaradt ruhácskát. Csak akkor szólalt meg, mikor Pajtás is tisztára nyalogatta a tányért, én is a csészét.

- Hát egy pohár vizet tudnál-e nekem behozni a konyhából abban a talpas kék pohárban?

A talpas kék pohár ott állt a sublóton, mindenféle apró csecsebecse közt. Szaladtam ki vele a konyhára, teleöntöttem a zöld mázas korsóból, és vittem be nagy készségesen a tündérkének. Csordultig tele volt - gondoltam, majd örül neki. A szegénysoron annak szoktuk teleönteni a poharát, akit nagyon szeretünk.

A tündérke azonban dicséret helyett megpirongatott:

- Jaj, kis Gergő, az urak nem így szokták ám! Tányéron kellett volna hoznod a vizet!

A fülem hegyéig vörösödtem szégyenletemben, ámbár nem nagyon értettem a dolgot. Furcsa szokásaik lehetnek az uraknak, ha tányérból isznak. Mink a malomházban hétköznap kancsóból ittunk, vasárnap pohárból. Ha én otthon tányérból ittam volna, nekem szülém azt mondta volna: “malac”.

Mindegy, no, ha az urak így szokták, hát csináljuk urasan. Levettem a konyhapárkányról egy rózsás kistányért, és abba öntöttem a pohárból a vizet. Az ám, de hát mit csináljak most a pohárral? Ilyen nehéz kérdéssel azóta se találkoztam az életben. Nagy öröm volt, mikor végre mégis rájöttem, mit kell itt csinálni. Azt csináltam, hogy a tányért rátettem a pohárra, a poharat két marokra fogtam, úgy állítottam be a tündérke elé. Hadd lássa, hogy ha akarom, tudom ám én, mi az illendőség!

Kis kacagások egész sortüze lett a jutalmam. Alig tudott szóhoz jutni Malvinka a nevetéstől.

- Kis Gergő, te vagy a legmulatságosabb kis fickó a világon. Ha tündér volnék, téged fogadnálak meg tündérinasnak. Hát te beállnál-e hozzám?

- Beállnék - vonogattam a vállam szégyenlősen.

- No, kis Gergő, akkor ásó, kapa választ el minket egymástól, mert én már meg is fogadtalak. Te leszel a kis cselédem, hat nap lesz a fizetésed, hetedik a ráadás. Most pedig kapd a locsolót, szaladj a kertbe, itasd meg az árvácskákat.

No, erre már egészen kantáros legény voltam. Legalább majd most megmutatom, mit tudok én.

Kimentem a ház elé, körülnéztem az udvaron. Egy kis létra oda volt fektetve a fal tövébe, azt nekitámasztottam a tetőnek, kihúztam belőle egy szál nádat.

- Minek lesz az, kis Gergő? - kacagott rám a vasköröm az ablakon.

- Hát… kilyukasztom.

- Hát aztán?

- Aztán ezen itatom az árvácskákat urasan - ütöttem fel a fejemet büszkén.

- Sose hallottam, hogy az volna az uras - pittyesztette el a tündérke a száját. - Az lesz az uras, ha a virágra locsolod a vizet, nem a lábad szárára.

Kicsit elszontyolodtam, hogy énnekem már sose sikerül az úri szokásokat eltalálnom. Kedvetlenül osztogattam szét a vizet az árvácskák közt, de az kedvre derített, mikor észrevettem, hogy milyen emberi arcocskájuk van ezeknek az eleven bársonyvirágoknak. Szemük, orruk, szájuk még mozdul is, ha az ember sokáig nézi őket.

Hát én sokáig néztem, s csakugyan mozdultak is a virágocskák. Bohókásan hunyorított a szemük:

- Vigyázz csak, Gergő, mi lesz itt mindjárt!

Az lett, hogy mozogni kezdtek a göröngyöcskék, s gurulni kezdtek jobbra-balra, mintha csak alulról fölfelé taszigálta volna őket valaki.

No, ez alighanem valami kincses törpe lesz. Lekapom a kalapom, és várok. Hát előbújik a göröngyök közül egy vakondok.

Azazhogy más emberfia azt mondta volna rá, hogy vakondok, de én tudtam, hogy nem vakondok az, hanem valóságosan maga a földvári herceg. Csakhogy el van varázsolva, és addig nem kapja vissza az emberi alakját, míg meg nem találja a két gyémántszemet, amit a hörcsög ellopott tőle. Azért áskál mindig a föld alatt, mert azt keresi.

Ezt a titkot énnekem Messzi Gyurka mondta el. Azt is őtőle hallottam, hogy a vakondok minden kincset ismer a föld alatt, de nem beszél róluk senkinek se, csak annak, aki meg tudja nevettetni.

No, hát a vakondok roppant komoly teremtés lehet, mert még eddig senkiről se hallottam, hogy ő segítette volna kincshez. Bizonyosan azért, mert még senki se tudta megnevettetni.

Az én vakondokom se nevette el magát, pedig ugyan igyekeztem rávenni. Legelőször úgy elgörbítettem a számat, mintha meg akarnám harapni a tulajdon fülemet. Szülém ezen mindig nevetett, akárhányszor mutattam be néki a tudományom. A vakondok még csak el se mosolyodott.

“Hát persze, hiszen nincs neki szeme, nem látja, akármit csinálok” - jutott eszembe, mikor már belefáradtam az erőlködésbe.

No de füle van neki. Nagyot kiáltottam rá:

- Vargakorgondorgok, mirgit csirginálgálsz?

Ez madárnyelven van mondva, magyarul annyit tesz, hogy: “Vakondok, mit csinálsz?” Értette-e, nem-e a földvári herceg, nem tudom, de az bizonyos, hogy megrettent, és visszafelé tudakolta az utat. Szerencsére még meg bírtam kapni a bársonygallérját. Belecsúsztattam a ködmönzsebbe, gondoltam, ott elszundikálhat addig, míg nevethetnékje lesz.

Persze arra nem gondoltam, hogy éppen ebéd alatt jut majd neki eszébe kikéredzeni a zsebből. Éppen a szilvásgombóccal estem barátságba, mikor elkezdett kaparászni az oldalamon. Ijedtemben a fülemnek szaladtam a villával.

- Az nem uras, kis Gergő - nézett rám szigorúan a tündérke.

- Igenis… - billegtem zavarodottan - éppen… éppen azt nem tudom…

- Mit nem tudsz?

- Azt nem tudom, hogy… hogy mit szoktak ilyenkor az urak csinálni…

- Milyenkor?

- Mikor… mikor vakondok mozog a zsebükben.

A tündérke egy csöppet elsikította magát, és azt mondta, sose hallotta még, hogy az urak vakondokot szoktak volna a ködmönük zsebébe rakni. És rám parancsolt, hogy vigyem csak ki a kertbe, és borítsam le kisdézsával, később aztán majd szót értünk vele.

Siettem szót fogadni, s pántlikafűből olyan vackot vetettem a kert sarkában a vakondoknak, hogy herceg korában se feküdt különben, estére okvetlen megnevettetem, majd elmesélem neki, mért járt a kutya mezítláb.

De aztán nem értem rá, mert ki kellett vezetnem a tündérkét a malomházhoz. Szegény szülém, aki még semmit se tudott arról, hogy a könyvkereskedői mesterségben kitelt az esztendőm, nem győzte a kezét csókolni, amiért úgy pártomat fogta. Hát még mikor hallotta, hogy a tündérke iskolába is akar járatni! Már akkor ő bizonyos volt benne, hogy az öreg néni mégiscsak valami jótét-tündér. Hazafelé jövet az öreg Báró cigány putrija mellett haladtunk el. Két purdéja szaladt elejbünk krajcárt kérni, de az öreg visszaparancsolta őket:

- Nem gyöttök vissza mingyárt csizsmát húzsni, ha ast a drága sép assonságot akarjátok kösönteni! - Az öreg azzal lerúgta a tulajdon nagy habdáit, az egyiket az egyik purdé húzta a jobb, a másikat a másik a bal lábára, úgy sántikáltak elénk összefogódzva.

“Ezt elmondom a földvári hercegnek” - gondoltam magamban.

Ahogy hazaérünk, fölfordítom a dézsát: hát csak egy lyuk van alatta. A kincsnek tudója beásta magát a földbe.

Tündérkém csöndes ravaszsággal mosolygott bánatomon.