– Azt is.

A királynő hirtelen hátat fordított neki és alig hallhatóan mondta:

– Szeretnek, ugye?

A férfi hallgatott.

– Miért szeretnek? Magyarázd meg!

– Nem tudom.

– De én tudom – mondta a királynő hirtelen keményen.

– Hallgatni fogsz királynő – mert nagylelkű vagy.

– Nagylelkű… – ismételte a királynő csodálkozva. Lassan megkerülte a fér-

fit.

– Azt gondolod – suttogta a fülébe –, hogy legalább ezt az egy önámítást

hagyjam meg neked. Félsz, hogy az utolsó gerlicédet is lemészárlom. A nyel-

vem a kés, és most levágom a fejét. Az én parancsomra tették.

Hátulról átölelte a férfit és meztelen testével hozzásimult.

– Nem, nem – pihegte –, nem igaz. Hazudtam. Ne félj, nem bántlak. Fáradt

vagyok. Szomjas vagyok. Beteg vagyok. Segíts rajtam! Segíts még egyszer,

utoljára! Megesküdtél rá!

– Rajtad senki sem segíthet, királynő. Még te magad sem.

A királynő hirtelen a földre siklott, átkarolta a férfi lábszárát, sőt még a

mankóit is csókokkal borította. Közben zokogott:

– Te megtehetnéd! Te, csakis te segíthetnél rajtam! Adj valamit ebből az

alamizsnából! Oszd meg velem! Légy könyörületes! Annyira fázom. Olyan

egyedül vagyok.

A koldus lepillantott rá, meg akarta érinteni a királynő tar fejének elefánt-

csontbőrét, de aztán visszahúzta a kezét.

– Ne légy kegyetlen! Te egykor szerettél – a királynő csaknem kiabált –, tér-

den állva könyörgök! Látod, még soha nem könyörögtem senkinek, de most

könyörgök: Add nekem a legkisebbet, a legértéktelenebbet azokból az ajándé-

kokból! Engedd, hogy egyetlenegyszer részem legyen valamiben, amit ellen-

szolgáltatás nélkül adtak.

Sokáig csak a királynő görcsös zokogása hallatszott, aztán a koldus nyugod-

tan azt mondta:

– Túlságosan sokat vettél el, királynő, ahhoz, hogy ezt most még elfogadhat-

nád. De már semmit sem vehetsz el tőlem, és én semmit sem adhatok neked,

mert mindent elajándékoztam.

A királynő felugrott és hátralépett. – Kinek?

A koldus mosolygott és gond barázdálta arca most csaknem megfiatalodott.

– A szegényeknek. Ki másnak?

A királynő lassan elfordult tőle és leült a földre, háttal az emelvénynek. A

koldus nézte. A nő összehúzta magát, mintha fázna, és egy ideig előre-hátra

ringatta felsőtestét.

– A szegények! – mondta keserűen. – Mindig a felebaráti szeretetnek ezek a

hézagpótlói! Meg tudod magyarázni nekem, mivel érdemelték ki ezt az isteni

privilégiumot? Miért kivételeznek velük ennyire az égben és a földön? Milyen

egyszerű ez nektek, neked, Istennek, és minden hozzátok hasonlónak! Mintha a

szegénységnél nagyobb nyomorúság nem is létezne! Mit vesznek az alamizs-

nából a te szegényeid? Néhány napra teletömik a bendőjüket, vagy leisszák

magukat a legközelebbi kocsmában, és ami megmarad ezen felül, azt elhenter-

gik a ringyóimmal. És akkor minden olyan lesz, mintha soha semmit sem kap-

tak volna. Nem tudod, hogy a szegénység gyógyíthatatlan?

– De igen – felelte a koldus –, mint az ember hiányzó fél lába. Mivel a nő

nem felelt, azt kérdezte:

– Mihez kezdtél volna vele?

– Mármint én! – mondta amaz, és hangja haragosan csengett. – Hiszen én

csak egy királynő vagyok! Tudod, mit tettem volna vele? Az alamizsnádat a

testemen hordtam volna, melegített volna, megvilágította volna a sötétségemet!

– Szegény királynő! – mondta a koldus.

A nő a koldus felé fordult, ránézett, de annak olyan áthatolhatatlan volt az

arca, mint az ő acélmaszkja. A királynő felállt.

– A hideg nem bennem van – kiáltotta be a sötét terembe –, én folyékony lá-

vacsillag vagyok. De a világűr hideg és üres körülöttem. És az ölelésemben

minden elhamvad.

A visszhang visszavetette szavait, és távolabb és egyre távolabb ismételgette.

A koldus várt, amíg csend lett, aztán halkan azt mondta:

– Két darabot megtartottam belőle. Választhatsz közülük.

A királynő habozva közeledett. A férfit újra beburkolta a forró fém szaga.

– Mutasd! – suttogta a nő.

– Tessék, a fából való koldustálkám – szedte elő rongyos kabátjából –, réges-

régen elveszítettem. Most visszahozták.

Kinyújtott karral a nő felé tartotta. A fatálkát elkoptatta a sok használat. Alig

olvasható szavak voltak a peremébe égetve. A királynő kibetűzte: Türelem és

alázat. Megrázta a fejét.

– Nem nekem való. Ez a tiéd. Mi a másik?

A koldus gondosan visszatette a tálkát, és inge nyakkivágásából egy lán-

cocskát húzott elő, amelyen aranymedál függött. Szentségtartó alakja volt, a

közepét szabálytalan alakú üveggyöngy díszítette. Belsejében egy csepp sötét

folyadék remegett.

– Nem tudom, mi ez – mondta a koldus –, de talán áldást hoz.

A ringyókirálynő hirtelen mozdulattal letépte a láncocskát a férfi nyakáról,

azután sokáig moccanatlanul állt és a gyöngyre meredt.

– Végre itt a válasz – suttogta. Aztán vihogni kezdett, egyre hevesebben és

hevesebben, míg végül úgy rázkódott, mint aki megveszett; harsogva röhögött,

üvöltött. A röheje hirtelen félbeszakadt, és a királynő felmászott az emelvény-

re. A koldus felnézett rá.

– Miért nevet a királynő?

– Isten tréfáján nevetek! Remek tréfamester, nem tudtad? Ezt a gyöngyöt

egykor az ördög ajándékozta nekem, amikor még hittem benne. Sok évvel ez-

előtt megpróbáltam megszabadulni tőle. Egy fortyogó tűzhányóba hajítottam.

Most visszatér hozzám – ahogy hozzád a koldustálkád.

– És mi ez?

A nő visszaült gépezet-trónusára és kéjesen riszálta magát.

– Nem hoz ez áldást, szegény barátom. Semmi esetre sem úgy, ahogy te kép-

zeled. Ebben a kis üvegcsében olyasvalami van, ami nem e világról való, és

éppen ezért képes ezt a világot megsemmisíteni. Ez a pirinyó csepp elegendő,

hogy minden életet kioltson a földön. A Teremtés olyan törékeny, hogy elég ezt

a gyöngyöt összetörni.

Maga előtt lóbálta a medált a láncocskán, és égő szemmel nézte.

– A termékenységet veszi el a földről. Egyetlen anyaöl sem termékenyül

meg többé, és minden mag elpusztul. És amikor minden terméketlenné vált

már, eltűnik az emberi nem is. Talán lesz majd egy utolsó ember, talán nagyon

öreg lesz, talán éppen ő lesz az, aki a földi halhatatlanság titkát végre felfedezi.

Egyedül lesz és a halált hívja majd. Az pedig nem jön többé. És ő írja majd

meg az emberiség történetének utolsó fejezetét, ez pedig így hangzik: A végén

az ember megsemmisítette az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta

vala, és setétség vala a mélység színén. És az utolsó ember így kiáltott: Legyen

világosság! De sötét maradt. Így lőn a virradat nélküli estéből az utolsó éjszaka.

Ujján himbálta a láncocskát a medállal. Csend volt egy ideig. Aztán azt

mondta:

– Mindenesetre köszönöm az ajándékot.

A koldus elesett, és úgy hevert a földön, mint a halott. A királynő nézte. A

hidegfényű reflektorok szikráztak acélmaszkján.

– Megteszed? – kérdezte a koldus és a foga vacogott.

– Mivel a birtokomban van – felelte a királynő –, meg is fogom tenni.

– Mikor?

– Ha eljön a megfelelő pillanat.

– Visszatarthat tőle valami?

A nő abbahagyta a játékot a láncocskával és elgondolkodott.

– Szeretsz? – kérdezte aztán.

– Képtelen vagyok rá, téged senki sem szerethet.

A királynő gyöngéden simogatta elefántcsont testét.

– És Isten?

– Isten sem. Különben nem volnál az, aki vagy. A királynő gúnyosan kaca-

gott.

– Hát ő is olyan rossz szerető, hogy ilyen hamar feladja?

A koldus letépte fejéről a papírkoronát és összegyűrte.

– Istent káromlod!

– Nem lehetséges, hogy ő káromol engem?

A koldus keservesen próbált újra felegyenesedni. A mankója többször kicsú-

szott, és ő újra elesett. Amikor ismét talpra állt, azt mondta:

– Bocsáss el, királynő!

– Még nem – felelte az gyengéden. – Te voltál az egyetlen, aki mind mosta-

náig kitartott mellettem. Te nem tűntél el, te valóság maradtál. Te nem ölted

meg magad. Hogy voltál képes erre?

Nem tudott rá felelni. Végül azt mondta:

– Isten segített.

– Igen, igen – mondta kissé türelmetlenül a királynő –, tudom, hogy jámbor

vagy. Tudom, hogy szenvedsz. És azt is tudom, hogy én nem tudok szenvedni.

Hiszen ezt gondolod, ugye? Ezért szeretném most rád bízni a titkomat – csak

rád, egyedül. Mostantól hurcold magaddal. És így én megszabadulok tőle.

Reszketsz?

– Iszonyatos vagy, királynő!

– Nem vagyok iszonyatosabb a te istenednél! – felelte. – De most elbocsáta-

lak mindkettőtöket, őt és téged, aki csökönyösen összetéveszted magad vele.

Elbocsátom ezt a várost és ezt a birodalmat ágyamból, amelyben szénné égett.

Jobb szeretőt választok, tapasztaltat, aki érett az igényeimre. A Semmit fogom

átkarolni és ölembe vonni, és nem fog csalódást okozni, mivel végtelen. Ti

elfeledhettek, mert én elfeledlek benneteket.

Ide hallgass, róla álmodtam ma éjjel. Azt álmodtam, hogy Isten és az ördög

harcolt értem. Látványos színjáték volt, elhiheted nekem. Egész éjszaka harcol-

tak, és én a páholyomból néztem. Igazán érdekelt, melyikük győz. Mit gon-

dolsz, melyikük lett a győztes, amikor végre megvirradt? Hallgatsz? A végén

még bölcs leszel, szegény barátom! Megmondom neked! Isten, természetesen.

A koldus bólintott. A királynő úgyszintén.

– Isten maradt a győztes. Ez előrelátható volt, ugye? – Szünetet tartott. Aztán

lezárta a témát: – Csakhogy már nem tudtam, melyik volt az elején az Isten. Az

egyik csak a másiknak a tükörképe volt. De elfelejtettem, melyik kié.

Mivel a koldus már nem felelt, a királynő azt mondta:

– Most elmehetsz.

Amikor egyedül maradt, sokáig mozdulatlanul ült és csak akkor pillantott

fel, amikor a hajlott hátú szürke kis ember felbukkant előtte és halkan a torkát

köszörülte.

– Oltsd ki a fényeket! – parancsolta a királynő. – Mindet!

És pillanatnyi gondolkodás után hozzáfűzte: – Méghozzá örökre!

– Mit akarsz tenni? – kérdezte a szürke emberke rekedten. A királynő azt fe-

lelte: – Várok.

– Mire?

Nem felelt. Erre a kisöreg elment.

A bordélypalota lámpái sorra kialudtak, míg vele együtt az egész Ringyóvá-

ros beleveszett a sötétbe.

A világutazó elhatározta, hogy ennek a kikötővárosnak az utcái között fejezi

be vándorútját. És ezzel egyszersmind befejezte útját az összes többi város

nyomornegyedei és palotái, falvai, sátortáborai és remetelakjai között, vándor-

lását a világ minden sivatagán és őserdején keresztül. Leült a mocskos kőlép-

csőre, amely egy keskeny homlokzatú, magas ház ajtajához vezetett – nyilván-

valóan kínai bordély volt, az ajtó fölé akasztott lámpásból ítélve. Kezét össze-

kulcsolta sétapálcája fogantyúján, állát rátámasztotta, és üres tekintettel meredt

az előtte elszáguldó gépkocsikra és villamosokra. Egyik pillanatról a másikra

minden kíváncsiságát elveszítette, amely arra ösztönözte volna, hogy folytassa

nagy utazását. Már semmit sem várt tőle.

A világ minden csodáját és titkát látta már. Ismerte Tiamat templomában a

lebegő holdkő oszlopot, és Manhattan üvegtornyait, ivott Hod szigetén a vér-

gejzírből, és beszélgetett a Buenos Aires-i vak könyvtárossal a sors természeté-

ről. Mrabatan királynő gyűrűjét, az emberiség emlékezetének kulcsát ujján

viselte, és vándorolt ott, ahová idegent előtte be nem bocsátottak, Eldis város-

ának lángoló utcáin; acél gyaloghintón vitték végig Detroit gépcsarnokain, és

sikerült úgy eltöltenie az éjszakát a római Cloaca Maxima labirintusában, hogy

nem vesztette eszét az ott éjjelente bajvívó, múltbeli és jövőbeli szellemalakok

láttán. Számtalan dolgot látott, de mindezek a titkok nem tartoztak rá. A saját

titka nem volt köztük. És mert az övét nem találta meg, néma maradt számára a

többi is.

Ha soha nem indul el erre az útra, akkor legalább egy álma megmaradt vol-

na, hogy valahol a világon ott a jel, ami rá vonatkozik, hozzá szól valamilyen

nyelven, amelyet csakis ő ért, amely megadja a kulcsot tulajdon léte rejtélyének

megoldására. De most be kellett hogy vallja magának, hogy ilyesmi nem léte-

zik. Ha igaz, hogy ez a föld csak a mindenség végtelen formáit és erőit tükrözi,

mint egy fényes ezüstgolyó, tévedés volt azt hinni, hogy az ember hazája a

világmindenség, hiszen semmi sincs, ami lényét ezzel összekötné. Ha viszont

eleve és mindörökké idegen benne, akkor a világmindenség kicsi – túlságosan

is kicsi!

Az utas kicsit megijedt és hátranézett, mert egy dísztelen, szürkéskék ruhát

viselő sötét bőrű ázsiai leány halk, alázatos hangon megkérdezte tőle, felajánl-

hatja-e a fenséges úrnak méltatlan személye csekélyke szolgálatait. Eközben

hívogatóan mutatott egy lapos, keskeny kis kocsira, amelyet a ház kapuján át

majdnem a lépcső legfelső pereméig tolt. Az utas némileg zavarban volt, magá-

ra is haragudott az ijedtségéért, amelyet a leány keltett benne, és barátságtala-

nul kijelentette, hogy eszében sincs holmi örömházat felkeresni.

A leány, nagyon kicsi és gyermekien törékeny –, újholdszemét rámeresztet-

te, és ezenközben úgy látszott, nem is érti, mit mond a férfi, hanem mélyen

meghajolt, úgy is maradt, miközben félénk kézmozdulatokkal továbbra is hívo-

gatóan mutatott kis kocsija kényelmes, szépen hímzett párnáira. Az utas, aki

sajnálta már, hogy valószínűleg megbántotta a leányt, sóhajtva helyet foglalt a

kis kocsin, és tűrte, hogy betolják a házba.

Legelébb egy hosszú előcsarnokon haladtak át. Ennek fala, padlója és meny-

nyezete sokszínű, erezetes, fényesre csiszolt kővel volt burkolva. A különféle

kőzetekben, úgy látszik, volt valami közös, gondosan válogatták őket össze,

mert a finom erezet minduntalan kihívta a szemlélő képzelőerejét, hogy a vélet-

len alakzatokba arcokat és pofákat, növényi ornamentikát, isteneket és démo-

nokat, gázlóállatokat, lángoló táncosnőket, rovarlovasok hosszú sorát, testekből

alkotott egész tájképeket, viharzó tengereket, hajókkal és szörnyekkel tele,

jégvirágpalotákat és óriásmohával benőtt romvárosokat lásson bele. De az utas

figyelmét még mindig mély levertsége tartotta gúzsban. Még nem látott sem-

mit.

A következő termekben lassanként feléledt magába zárt lelke, és vonakodva

és még hitetlenül elkezdte kibetűzni azt a jelrendszert, amelyet maga alkotott,

és mégsem ő teremtette. Az addig kétsíkú alakok lassanként egyre plasztiku-

sabbá váltak. Bizarr sziklaalakzatok, cseppkövek, gyökerek, farönkök, lávaal-

vadékok és megolvadt fémgöröngyök álltak és hevertek itt szanaszét. A termé-

szet nem szándékos, nem céltudatos erői egyre tökéletesebben formálták ezeket

roppant meglepő, ugyanakkor hallatlanul hatásos alakzatokká. Szinte hihetetlen

volt, hogy mindezek a véletlen önkényes játéka révén keletkeztek, pedig nem

más erő volt az, mint a szemlélő tulajdon beleérző készsége, amely ezekből a

tetszőleges formákból a legbámulatosabb mesterműveket alkotta. Az utasban

egyre jobban elmosódott a határvonal belső világa és a külső között, a között,

amit ő teremtett, és a között, ami valóban ott volt a szeme előtt; nem tudta

megkülönböztetni egyiket a másiktól, amíg végül önnön szellemét külsőként és

a tárgyakat bensőjeként élte meg. Egyszerre olyan érzése támadt, mintha magát

látná, egyidejűleg kívülről és belülről, a tulajdon alakját, ahogy ott kuporog a

kiskocsin mintha az is csak véletlenül keletkezett forma volna, amelybe alkotó

szelleme belelátott valami lényegeset. De ez a lényeges éppen ezáltal lett való-

ság. Ettől rémület fogta el, de ez kéjes rémület volt.

A pillanattól kezdve, amikor végre elkezdett látni, nem tudta volna már

megmondani, hogy az, amit néz, egyáltalán attól függ-e még, ami előtte van.

Sokkal inkább úgy érezte, hogy teremről teremre egyre egyszerűbbek lesznek a

külső tárgyak, de hogy most, amikor a titkos erő végre szárnyra kapott már a

lelkében, egyre magasabbra emelkedett, és átváltoztatta minden tárgy látványát.

Egy hervadt falevélből, fehér tojásból, madártollból újabb és újabb világok

léptek eléje. És ő mélységes rokonságban volt mindezekkel, egyszerre volt

alkotójuk és alkotásuk. Megértette, hogy most, amikor teljesen feladta azt, amit

eddig valóságnak nevezett, kezdte csak el a valóságot megközelíteni.

Amikor hallgatag kísérője egy-egy fal elé vezette, amely sötét, majdnem fe-

kete lapislazuliból állt, a következő látvány tárult a szeme elé: ennek a falnak

számtalan, különböző nagyságú kivágásán át, a térben ugyanannyi különféle,

leírhatatlanul kecses és finom miniatűr tájat látott. Voltak itt hegyek, tavak és

vízesések mint megannyi kék selyemszalag, amelynek zuhantát és habzását

mozgásban látta. A cseppnyi lépcsős vízesések hullámai zátonyokon hulltak és

csörgedeztek, méghozzá mértékarányosan, azaz nagyon lassan. A mozgó tájak

világítása is változni látszott. Holdfény halványult el az átvonuló felhőktől és

újból felfénylett, hajnalpír váltakozott ibolyaszín alkonyatokkal. És ahol a pá-

rává porló vizet napfény érte, ott szivárvány játszott. És végül az utasban tuda-

tossá vált, hogy még hallja is a vízgörgetegek ezüstös zúgását-búgását, noha

természetesen nagyon finoman és nagyon messziről. Mennél bensőségesebben

hallgatott bele ebbe a csengés-bongásba, annál jobban kihallott belőle bizonyos

üvegcsengésű, édes muzsikát.

– Mi ez? – kérdezte és újra megrémült kissé, ezúttal a tulajdon hangjától,

amelyet harsánynak és durvának érzett.

A lány mosolygott és gyengéden felelte: – Amit a fenséges úr tapasztal, azok

tulajdon eljövendő létének gyengéd csírái.

Az utas nem értette ezt a választ, és ismét a lebegő hangzatokba merült.

Közben számára is meglepően, szíve szinte fájdalmas gyengédséggel, sőt

mondhatni kéjjel telt el.

– Tehát – suttogta –, csak én hallom ezt a zenét?

– Rajtad, uram, és rajtam kívül egyetlen halandó sem hallja – felelte a leány,

ajkát szorosan az utas fülére tapasztva.

Az utas rápillantott. – Hogyhogy te is hallod?

– Én – mondta a leány olyan halkan, hogy a férfi is alig hallotta, és lesütötte

a szemét hozzá –, senki vagyok.

Sokkal később világossárga, már-már fehér fal előtt álltak meg, amelyen

négy kerek ablakszem volt, három egy sorban, a negyedik valamivel magasab-

ban.

A legelső ilyen ablakszem azt a hatást keltette a szemlélőben, mintha merő-

legesen nézne le fentről a mozgalmas vízfelszínre.

Ezüstös hullámtaréjok, mint megannyi szabálytalan fehér betűsor, vonultak

tova szüntelenül mozgásban a szemlélő előtt. A sorokat egy fekete angolna

hasította ketté, amely, úgy látszott, kígyózva halad előre, és mégis mindig a kép

középpontjában maradt. Az utas ámulva figyelte az örökösen változó és mégis

változatlan színjátékot. Végül már a következő kerek ablakszem felé fordult

volna, amikor az elsőből morajló hang hallatszott, nem igazán emberi módon,

hanem mintha a hullámok zúgásából szavak képződnének:

„Engem a tenger teremtett.”

Ez a váratlan közlés az utast ismét megijesztette kissé. Úgy érezte, hogy a

lelke mélyén megértett valamit, csakhogy ezt a felismerést még nem volt képes

tudatosítani magában. Kérdő arckifejezéssel fordult kísérője felé, de a leány

csak mosolyogva lehajtotta fejét. Az utas érezte, hogy nyílt kérdésére úgysem

kapna választ, ezért ő is hallgatott, és figyelmét a következő kerek ablakszemre

fordította, amely az elsőtől jobbra függött.

Először egy lefelé egyre sűrűbb ködbe vesző behavazott hegycsúcsot ismert

fel benne. Csak hosszabb megfigyelés után vette észre, hogy a hegy inkább felé

forduló emberi fej, noha könnyedén lehajtott arccal. A koponya homlokrésze

szokatlanul magas volt, és kétoldalt hosszú, hófehér haj omlott alá róla.

Az arc azonban gyermekinek tűnt, nem lehetett tudni, hogy leány vagy fiú

ábrázata-e. Ebből az arcból olyan mélységes csend áradt, hogy a néző még a

szempillája rezdülését sem észlelte. Így maradt ő is ott mozdulatlanul, amíg

végül, teljesen hangtalanul a következő szavakat vélte meghallani:

„Én aggastyán-gyermek vagyok.”

Ugyancsak jobbra ettől a kerek ablakszemtől, vele egy magasságban függött

a harmadik kerek lapocska. Amikor ehhez fordult az utas, olyan érzése támadt,

mintha függőleges üvegfalon át arany derengésű víz alatti tájba nézne, imboly-

gó vízinövényekkel. Az előtérben egy hód fejét látta, fel-felbukva a bal alsó

sarokból a jobb felső sarok felé, orrlyukából egyre levegőgyöngyöket pezsget-

ve, mintha éppen most törne a felszínre.

Miután az utas ezt a jelenetet is sokáig, elmerülten figyelte, az óarany deren-

gésből a következő szavakat vélte kihallani:

„Én fogom a tavat megteremteni.”

Miközben ezt a végtelennek tűnő időt ebben a házban eltöltötte az utas, vál-

tozáson ment át, amelyet csak most kezdett észrevenni. Amit már nemegyszer,

most éppen ezeknek a képes ablakszemeknek a láttán gyengéd rémületként

érzékelt, az időközben maradandó lelkiállapotává, könnyű elragadtatássá foko-

zódott. Merőben új és szokatlan volt számára ez az érzés, és mégsem támadtak

kétségei, hogy minden tartózkodás nélkül átengedje-e magát ennek, mert úgy

érezte, mintha gyengéden helyreigazítanának és egyensúlyba hoznának benne

valamit.

A negyedik kerek ablakszem ugyancsak jobb felől függött, de egy átmérőnyi

magassággal feljebb az előzőknél. Ennek a kerülete nem is volt kerek, hanem

szabálytalanul hullámos és homorú, akár egy vízmosta kő. A felületén semmi

sem látszott, üres volt.

Az utas ugyanolyan figyelmesen szemlélte meg, mint az előző hármat, de az

egyetlen benyomás, amelyet hosszú szemlélődés után ennél a tárgynál érzékelt,

közelebbről le sem írható nyugodt váltakozás volt, valahogy úgy, mintha füst

szállna fel és hullna ismét önmagába vissza. Ugyanakkor valami szorongás lett

rajta úrrá, mert érezte, hogy ennek a képnek az üressége éppen a benne ébrede-

ző új erőt szívja magába, hogy ez feneketlen mélységként örvénylik, anélkül

hogy valami célja volna. De az utas mégis türelmesen állt, és várta, hogy ez az

ablakszem is megszólítja majd, de mindhiába. Végül a leány keze után nyúlt,

mintha bele akarna kapaszkodni, és ezt suttogta: – Miért hallgat?

– Már beszélt – felelte a leány.

– Miért nem hallottam?

– Bizony hallottad, uram. De majd csak az emlékezetedben fogod megtalál-

ni.

– De most óhajtom hallani.

– Uram – mondta nagyon halkan a leány –, hogyan történhetne ez meg ad-

dig, amíg óhajtod? Semmit sem óhajtani annyit jelent, hogy nem teszünk kü-

lönbséget. Különbséget nem tenni annyit jelent, hogy a láthatatlanba tekintünk

és meghalljuk a hallhatatlant. Tehát, miért akarsz boldogtalanná tenni?

Az utas erre elszégyellte magát, bár maga sem tudta, miért.

– Sokat tudsz – mondta –, honnan?

A leány mosolygott. – Mert restellnivaló módon úgyszólván mindezen birto-

kolhatatlan kincsek méltatlan gazdája volnék.

Az utas hallgatott és sokáig figyelte oldalról a leányt. Az hagyta, hadd nézze

a férfi, vagy talán nem is vette észre, mivel szemét lesütötte. Az utas megcso-

dálta a leány homlokának, orrának, szájának rendkívül finom vonalát. Csak

most vette észre a leány vonásainak ritka szépségét. Az egy idő után arca elé

emelte ruhaujját, és arra kérte a vándort, hadd mutassa meg immár a tulajdon-

képpeni kincseit is, hiszen az eddig látottak alig voltak az úr figyelmére méltó-

ak. Ekkor az utas felállt a kis kocsiról, és kissé esetlenül, de ugyanolyan mé-

lyen, ahogy idáig a leány hajolt földig őelőtte, meghajolt, és azt felelte, hogyha

a jelek és csodák módfelett jóságos úrnője méltatná őt, a műveletlen barbárt,

hogy megmutassa neki még titkosabb kincseit, akkor ezt az ajánlatot mély hó-

dolattal és hálával elfogadná, de ragaszkodnia kell ahhoz, hogy ne az úrnő húz-

za kocsiját tovább, hanem most, hogy már tudja, minő előkelő hölgy vendége, a

legmagasabb, bár meg nem érdemelt kitüntetésnek tartaná, ha mögötte, vagy

akár mellette haladhatna.

A leány ezt vitatta és meghajolt, az utas meghajolt, és ragaszkodott javasla-

tához, és végül is ő győzött. A kis kocsit otthagyták, a leány a nála jóval na-

gyobb termetű vendéget csak gyengéden, ujjhegyével érintve, kézen fogta és

így haladtak hallgatva egymás mellett a belső termek, a szűzies kontinensek és

pirkadó óceánok felé.

Ezen az estén az öreg tengerész már nem bírta tovább elviselni a szüntelen

szelet. Szeme a sótól és az egyre távolabbi horizontok roppant csillogásától

félvak volt már. De ennek nem volt semmi jelentősége, mert amúgy sem merült

fel a látóhatáron part. A szüntelen szél érlelte meg az elhatározását, hogy örök-

re elhagyja az árbockosarat.

Súlyos réz messzelátóját gondosan zubbonya alá rejtette, és elkezdett le-

mászni a végtelen árbocon. Néha-néha megpihent, hogy ismét lélegzethez jus-

son, és hidegtől merev ujjait felmelegítse. Eközben kutatva nézett a mélybe,

hogy látszik-e már a fedélzet. De az óriás vitorlától semmit sem lehetett látni.

Sem maga alatt, sem maga fölött, sem bármilyen más irányban nem látott mást,

mint a fehér, dagadó vásznat, közte hajóköteleket, sodronyokat, spárgákat,

madzagokat, minden vastagságban illetve vékonyságban, amelyek között dalolt

a szél. A tengerész nem emlékezett, ilyen áttekinthetetlen kötélgubancot látott-e

akkor, amikor felfelé mászott. És ekkor döbbent rá, hogy egyáltalán nem em-

lékszik semmiféle felmászásra, csak a megfigyelőállásban töltött hosszú, ma-

gányos időre.

Mindennek tetejébe gyorsan kezdett sötétedni is. Ez még jobban meg fogja

nehezíteni a leereszkedést. Olyan magasan volt még, hogy a fedélzetet feltehe-

tőleg csak késő éjszaka fogja elérni. Ott valószínűleg csak egy őrszemet talál

majd. A kapitány, akinek panaszát elő akarta adni, nyilván régen alszik már

ilyenkor, állva, belülről a kajütje ajtajának támaszkodva, ahogy suttogták róla,

mert szívpanaszai vannak. Akkor pedig nem szabad felébreszteni. Az öreg

tengerész komolyan mérlegelni kezdte, nem volna-e tanácsos másnapra halasz-

tani látogatását a kapitánynál, és inkább visszamászni az árbockosárba – ami

most persze már ugyanolyan messze volt tőle, mint a nagy ég –, amikor egy

váratlan jelenés teljesen megbénította nehézkes gondolatait.

A legnagyobb vitorla árbockeresztrúdja fölött, szökdelve és imbolyogva és a

tengerész merőleges útját vízszintesen keresztezve, feléje tartott egy kötéltán-

cos, színes, nagyon szűk trikóban, vörös parókában, három fura hajtinccsel és

kezében súlyos, hosszú egyensúlyozó rúddal. Ennek a rúdnak a végén mint két

mérlegserpenyő, két nagy kosár függött, mindkettőben egy-egy hatalmas ma-

dár- vagy angyalszárny. Különben a kötéltáncost láthatóan éppúgy meglepte a

találkozásuk, mint az öreg tengerészt.

Úgy esett, hogy a kettőjük útja ott találkozott, ahol a keresztrúd a főárbocot

keresztezte, és egyikük sem tudott továbbmenni. Egyiküknek engedni kellett és

megadni a másiknak az elsőbbséget, de esze ágában sem volt ezt megtenni

egyiknek sem.

– Honnan jössz? – kérdezte a tengerész.

A kötéltáncos egy ideig elgondolkozva szemlélte, aztán azt felelte:

– Az égből pottyantam. Megérti tehát, édes úr, nem vagyok igazi mester.

– És hová igyekszel? – kérdezte a tengerész.

– Oda – mutatott a kötéltáncos egy fejmozdulattal a keresztrúd másik oldalá-

ra. – És szabadna tudnom, édes úr, honnan jön?

A tengerész ujjával némán felfelé bökött.

– Aha! – kiáltotta a kötéltáncos. – Akkor feltehetőleg lefele készül.

– Igen – mondta a tengerész, aki hirtelen újra szilárdan elhatározta, hogy le-

megy. – Eredj az utamból!

– Okosabb lenne – vélte a kötéltáncos –, ha ön engedne utat nekem, drága

uram. Hiszen maga is láthatja, hogy nem tudok már visszamenni.

Valóban sikerült valahogy az árboc túloldalára vinnie, amelyet most mindkét

kézzel átkulcsolt.

Az öreg tengerész, aki valamivel följebb csüngött, lábát a kötéltáncos mellé-

nek feszítette, és teljes erejéből rúgta, de mindhiába. A kötéltáncos kuncogott.

– Ugyan már! – kiáltotta. – Hagyja ezt az ostobaságot, édes úr! Mit akar?

– Küzdeni! – mondta az öreg tengerész.

13>

Így azután megragadták egymást és birokra keltek. De már hamarosan olyan

acélos szorítással fogták át egymást, hogy egyikük sem volt képes a legcseké-

lyebb mozdulatra sem. Miután egy ideig így maradtak, egymásba gabalyodva

vártak, s a kötéltáncos, akinek az ajka a tengerész füléhez szorult, suttogni kez-

dett. Emez válaszolt és egy ideig így folyt a sugdolózás.

– El akarod törni a keresztcsontomat, kedvesem?

– El én szívesen, de olyan vagy, mint egy kígyó.

– Csalódtál? Talán bizony valami más keresztet kerestél?

– Minden éjszaka azt kerestem bizony az égen, a Dél keresztjét. Száznegy-

ven föld körüli utamon. Soha nem láttam meg.

– Talán a szemed nem volt elég jó?

– Minden csillagot ismerek, a legnagyobbtól a legkisebbig. De a Keresztet

nem. Ezért akarom most a te keresztcsontodat eltörni.

– Miért gyötröd magadat, miért gyötörsz engem? Hiábavaló. Az igazság az,

hogy csak túl súlyos voltál odafönn, az árbockosárban. Az égen kerestél ellen-

súlyt.

– És te, aki mindent kitalálsz, mit keresel?

– Én az egyensúlyt keresem.

– Elveszítetted? Megtaláltad valaha?

– Nekem az a hivatásom, hogy mindig elveszítsem, hogy mindig újra megta-

láljam. Ezt nevezik táncnak. Ha elnyerném, végem volna.

– Miért küzdünk akkor még?

Egyszerre engedték el és vették szemügyre egymást. Kiderült, hogy a tusa-

kodás során a tengerész kitépte a kötéltáncos kezéből az egyensúlyozó rudat,

míg amannak a súlyos réz távcső maradt a kezében.

–  Ég veled, testvér! – mondta a kötéltáncos, és elkezdett lefelé mászni az ár-

bocon.

–  Hé, hogy hívnak? – kiáltotta utána a másik, de a kötéltáncos már messze

járt. Az öreg tengerész tehát, kezében a súlyos egyensúlyozó póznával, inogva

és egyelőre még ügyetlenül, elindult a nagy keresztárbocrúdon és ott hamaro-

san eltűnt az óriás fehér vitorlák között.

A fekete ég alatt lakhatatlan ország. Bombatölcsérek, kővé vált erdők, kiszá-

radt folyóágyak határtalan pusztasága és végtelen autótemetők.

Ennek a pusztaságnak a kellős közepén van egy lakatlan város. Csupa ár-

nyék város, csupa fekete ablakmélyedés, város-csontváz.

Ennek a városnak a közepén van egy mutatványostér, ott a legmélyebb a

csend. Az óriáskerék rozsdás gondolái ingának a hideg szélben és a körhinta

lovacskái megőszültek a portól.

Nem hallatszik semmi egyéb, mint egy hatalmas, lehulló vízcsepp egyenletes

koppanása, örökkön-örökké, súlyosan és csökönyösen.

Vagy szívdobbanás volna? De ha ez a szíve valakinek, kié lehet? Emberé?

Állaté? Angyalé talán?

A kihalt vásártér közepén egy gyermek áll egy bódé előtt. A bódén csupa

tarka, festett figura, kacagást, meghatódást és könnyeket ígérve. Kis idő múl-

tán, mivel senki sem akadályozza, bemerészkedik a bódéba. Ott néhány fényes-

re koptatott fapadot talál, összehúzott, folt hátán folt függöny előtt. Ezt a fél-

homályban mozgatja halkan a huzat. Hirtelen mágikusan felragyog a függöny

hajtásain a rivaldafény. A gyermek leül egészen hátul, az utolsó sorba és vár.

Egyszer csak hangot hall. Úgy tűnik, a függöny mögül jön és kissé rekedtes,

mintha az illető régen nem beszélt volna vagy most szólalna meg először.

– Hölgyeim és uraim! – mondja a hang. – Előadásunk azonnal az ő kezdetét

veszi, de még egy kis türelmet kell kérnünk. A mi színházunk nem olyan, mint

a többi, nem gépi erővel működik, mint a gőzhajók, inkább a háromárbocos

vitorlásra hasonlít, amely az árapálytól, a széltől és a tenger áramaitól függ. És

hölgyeim és uraim, el kell ismerniök: a gőzhajó brutális és bárgyú céltudatos-

ságához képest a háromárbocos szép és érzékeny, ha mint minden, ami előkelő,

kissé avítt is. Amit bemutatunk itt önöknek, hölgyek, urak, attól sem okosab-

bak, sem erényesebbek nem lesznek, mert a színház nem iskola és nem is temp-

lom. A világ boldogtalanságát előadásunk csökkenteni nem fogja – de legalább

nem is fokozza, és azért ez sem semmi! Nincsenek szándékaink, még az sem,

hogy becsapjuk önöket. Nem is érvelünk. Nem akarunk semmit bizonyítani,

senkit vádolni, semmit felmutatni. Bizony, még előadásunk igazságáról sem

akarjuk meggyőzni önöket, ha önök szívesebben tekintenék a képzelet játéká-

nak – csak tessék! Úgy tűnhet, hogy nincs is szükségünk önökre, hölgyek, urak,

de ez nem így van.

Most szünet áll be, amely alatt a függöny mögül izgatott suttogás hallatszik.

A gyermek az utolsó padban állát a kezére támasztotta és vár.

– Itt volnánk tehát – folytatja most újra hangosan a láthatatlan beszélő –,

önök ott lenn és mi itt fenn. És önök mindjárt megkérdezik, azon a jogon, hogy

kifizették a beléptidíjat, hogy minek és mi végre? Közölhetem önökkel az ör-

vendetes hírt: senki sem tehet semmiről.

Adott körülmények között a megtestesülés okoz ilyen nehézségeket. Mágu-

sunk, arca verítékével, Agrippától Einsteinig a leghatásosabb varázsigékkel

órák óta azon fáradozik, hogy alakját e függöny mögött a láthatóságig sűrítse.

És mégis, mostanáig csak a kétsíkúságig jutott, és fennáll a veszélye, hogy egy

rakás betűre esik szét. Meglehet persze, ennek az az oka, hogy régebbi előadá-

sainkból annyi minden itt maradt kacatot kell eltüntetni, ami most eltorlaszolja

a színpadot. Együttműködésükre vagyunk utalva, hölgyek, urak. Ha tehát haj-

landóak segíteni nekünk, akkor az igazgatóság nevében előre is hálás köszöne-

tet mondunk. Figyeljenek!

A feladatuk abban áll, hogy minden erejükkel egy kötéltáncosra kell gondol-

niuk. Látják már? Fenn a magasban, két árbocrúd között, csillogva és könnye-

dén, alatta nincs semmi, csak egy darab imbolygó kötél és a mélység. Nem,

hölgyeim és uraim, nincs háló! Az igazi kötéltáncos kötelessége, hogy a vásár-

ra vigye a bőrét! A tulajdon bőrét, magától értődik, mert végül is a kötéltáncos

nem generális.

De mi célból?

A magasságban kifeszített kötél egyik végétől a másikig akar eljutni. Ké-

nyelmesen és veszélytelenül átmehetne a sík földön, ugyanoda jutna – de nem,

neki okvetlenül azt az utat kell választania, odafenn, a kötélen.

Miért?

Biztosan nem a fizetségért, az nagyon csekély. Vakmerőségével senkinek

sem használ, legkevésbé saját magának. A közönség csodálata nem sokat nyom

a latban a lezuhanás veszélyéhez képest. Ráadásul, a vérbeli kötéltáncos akkor

is teljesíti kötelességét, ha egy lélek sem figyeli.

És egyáltalán, az a fontos neki, hogy az egyik oldalról a másikra jusson?

Nem cserélhető fel a kötél két vége is? Hát akkor, gondolják meg kérem, miért

kockáztatja amúgy is kétes egzisztenciáját? Méghozzá szüntelenül, újra meg

újra?

Ebben a pillanatban a tarka, ócska, folt hátán folt függöny kezd lassan, aka-

dozva és csikorogva szétnyílni.

– Brávó! – kiáltja a hang. – Nem tudjuk, hölgyek, urak, melyikük gondolta

éppen most a helyes választ, de a testet öltés – neki köszönhetően – sikerült.

Allez hopp! És íme – itt van!

A színpad félhomályában áll valaki, magas, furcsa kalapban. Bal kezével fel-

felé mutat, a jobbal lefelé, így áll egy darabig mozdulatlanul. Azután hirtelen

kilép a rivaldára, leveszi a kalapját és meghajlik mélyen, csaknem földig az

utolsó sorban ülő gyermek előtt.

– Köszönöm! – mondja. – Nagyon jól csináltad.

– Ki vagy te? – kérdezi a gyermek.

– A pagát – válaszolja az ember, leül a rivaldára és kalimpál a lábával.

– És mi vagy? – kérdezi a gyermek.

– Mágus – válaszolja az ember –, és komédiás. Mindkettő.

– És hogy hívnak? – akarja tudni a gyermek.

– Tudod, én sokfelé jártam, sokféle nevem van – feleli a pagát –, például már

hívtak engem Alfának, és sokkal gyakrabban Omegának. A Szajnánál

Monsieur Fin volt a nevem, a Temzénél Mr. End, a Dunánál Végh úr – itt, a

Rajnánál Herr Ende.

– Ezek aztán a fura nevek! – mondja a gyermek és kacag.

– Igen – mondja a pagát –, és téged hogy hívnak?

– Engem csak gyereknek – mondja zavarban a gyermek.

14>

– Mindenesetre nagyon köszönöm – mondja a kalapos ember –, hogy elkép-

zeltél. Ennek köszönhetem, hogy most megjelenhettem előtted és bemutatkoz-

hattam. És a jelenetnek ezennel vége is, sőt: VÉGHE! – Kacsint egyet.

– Már? – kérdi a gyerek. – És most mit fogunk csinálni?

– Most – mondja a rivalda szélén a kalapos, és keresztbe rakja a lábát – el-

kezdünk valamit.

– Nálad maradhatok? – kérdi a gyermek.

– Keresni fognak – mondja a pagát komolyan. A gyerek megrázza a fejét.

– Hol laksz te, kisfiú? – kérdi a pagát.

– Sehol sem lehet már lakni – feleli a gyermek –, legalábbis nekem nem.

– Akkor nekem sem – véli elgondolkodva a pagát.

– Akkor mihez kezdünk?

– Világgá mehetnénk – ajánlja a gyermek –, és kereshetnénk egy új világot,

ahol ketten lakhatnánk.

– Kitűnő ötlet! – mondja a pagát, és felteszi nagy, különös kalapját. – És ha

nem találunk, varázsolunk egyet!

– Hát azt is tudsz? – kérdezi a gyerek.

– Még nem próbáltam – feleli a pagát –, de ha te segítesz… Egyébként az a

véleményem, hogy neked igazi név kell. Én Michaelnek foglak hívni.

– Köszönöm – mondja a gyerek és mosolyog –, most kvittek vagyunk.

Aztán elhagyják a bódét, a mutatványosteret, a várost. Mennek a fekete ég

alatt, beszélgetésbe mélyedve a látóhatár felé és egyre kisebbek és kisebbek

lesznek. Kézen fogva haladnak, és nem lehet pontosan tudni: ki vezet kit.

Ketten haladnak, kéz a kézben az utcán: nagy, sötét alak vezet egy világos kis

teremtést. A nagyobbik dzsinn, hosszú feketésbarna csuhában. Rézrozsda verte

képe mélabúsan kandikál ki a csuklyája alól, mint valami vénséges vén majo-

mé. A keze fekete és pikkelyes, karomforma ujjai össze-vissza görbültek, még-

is gyöngéden fogják azt a másik kezet, azt a lágy és fehér kis gyerekkezet, a

matrózruhás, rövidnadrágos, finom alkatú fiúcska kezét, aki fekete magas szárú

cipőben szaporázza a lépést mellette. A kerek, szalagos matrózsapka a feje

búbján úgy keretezi a gyermekarcot, mint a szentekét a glória.

Az utca, amelyen minden sietség nélkül haladnak, nyílegyenesen és lejtősen

tart a látóhatár felé. A föld egész felülete rézsútosan lejt. A házak vonala jobb-

ra-balra valaha pompázatos párkányokkal és szobrokkal díszített homlokzato-

kat mutat, amelyek már régóta düledeznek, falgomba pusztítja őket és penész-

foltok ütköznek ki rajtuk. Rothadás, sár és miazmák bűze terjeng a fagyos le-

vegőben. A csendben csak a gyermek lépteinek visszhangja hallatszik. A

dzsinn nesztelenül halad, úgy siklik tova a gyerek mellett, mint valami nyüzsgő

rovarokból álló magas oszlop.

A fiú megáll és azt mondja: – Forduljunk vissza! Elment a kedvem.

A dzsinn szomorúan bólint. – Bizony, nem valami vidám környék ez. De

nem is azért jöttünk, hogy szórakozz. Most iskolába kell járnod – és ez az első

tanórád.

– De nem akarom – mondja a gyerek dacosan. – El akarok menni innét.

A dzsinn domború homlokán kidagad egy ér.

– Itt maradunk! – mondja érces hangon. Aztán, kis idő múltán, gyengédeb-

ben fűzi hozzá: – Ez alkalommal nem fog soká tartani.

A fiú meglepve felhúzza szemöldökét, hogy az úgy fest, mint valami röpülő

madár, és óriási kísérője arcát fürkészi. – Nem akarsz nekem szót fogadni? –

kérdezi hitetlenkedve. – Tudod, ki vagyok. Nem félsz tőlem?

– Ha félnék, remélnék – mormolta a dzsinn, és most a repedést hallani hang-

ja ércében. – Nem, Kicsi, nem félek tőled. Attól, aki most vagy, még nem. És

attól, aki majd leszel, már nem. Az ugyanis igazat ad majd nekem.

– Mikor lesz az? – tudakolja a gyermek. – Ha majd nagy leszek? A remény-

telen majomábrázaton valami majdnem mosolyféle jelenik meg.

– Az még odébb van, kisfiam. Sok élet és sok halál telik el még addig. Amíg

igazán nagy leszel.

Füstgomolyként vonul tovább, és a fiú gondolataiba merülve üget mellette.

A gyermekhang hosszú szünet után megkérdezi: – És mindig haragudni fogsz

addig?

A dzsinn megkétszereződik, körvonalai egy pillanatra szétfolynak, aztán újra

összeszedi magát, és áthatolhatatlan sötétségként magasodik a fiú előtt.

– Haragudni? – kérdezi komoran. – Haragudni? Mi az? Talán egyszer majd

te is megtanítasz valamire engem. De azt előbb fel kell szívnod magadba, hogy

egészen átalakíthasd. Nehéz és hosszadalmas lecke, Kicsi, ami rád vár. Ez nem

gyerekjáték.

– Neked talán – véli élénken a fiú –, de nekem könnyű. Semmi az egész,

csak kijavítani való hiba. Minden rendben lenne, ha nem létezne a rossz.

A dzsinn lassan felhúzza felhős vállát, mintha hatalmas terhet kellene feltol-

nia. – Sok mindenre szükség van! – hangzik haragosan a rovarrajból. – Ki tud-

ja, mennyi mindenre?

– Na jó – mondja a fiú beleegyezően –, menjünk tovább!

– Nem – feleli a dzsinn –, megérkeztünk.

A fiú kíváncsian néz körül. – Várunk valakit?

– Igen – mormolja a dzsinn –, várunk valakit.

– Segítsünk valakin? – kérdezi buzgón a fiú és máris kijavítja, amit mondott:

– Segítsek valakin?

A dzsinn évezredes súlyú szemhéja mögül végigméri. – Nem olyan egyszerű

ez, mint ahogy gondolod.

– Nem – mondja némileg zavarban a gyermek –, tudom én, hogy nem olyan

könnyű segíteni valakin.

A dzsinn megrázza a fejét, lassan, mint egy fa a szélben. – Te vagy az – zúg-

ja a hangja –, te vagy az, Kicsi, akin segíteni fognak.

A fiú erősen elvörösödik. – Én cseppet sem érzem, hogy segítségre szorul-

nék – mondja gyorsan és büszkén, és szikrázó szemmel néz az óriásra.

A dzsinn felsóhajt, mintha a folyékony magma vetne hólyagokat. – Ebből is

láthatod, Kicsi, milyen keveset értesz még.

– Ugyan, ki segítene nekem? – tudakolja a gyermek. – És miért?

– Mindenki – feleli a dzsinn –, mindenki, akin később te fogsz segíteni. Mert

mindannyiuknak köszönheted majd, hogy tudsz segíteni.

– Neked is?

– Igen, azt hiszem, nekem is.

A gyerek megmakacsolja magát.

– Neked nem akarok hálás lenni. Nem akarok, hallod? A fekete füst belsejé-

ből nevetés tör elő, úgy valahogy, ahogy az élő fa ropog és nyüszít a tűzben.

– Dehogynem akarsz, Kicsi, dehogynem! Különben hogyan vezethetnélek?

A fiúcska most már türelmetlenné válik. – Kire várunk akkor még? Bolond-

dá akarsz tartani? Hiszen te itt vagy már! Kire várjak még?

A dzsinn fáradtan simítja végig bronzarcát karmos kezével. Úgy hangzik,

mintha üveget taposnának össze. – Hagyj békén, Kisuram, hagyj békén! Itt sem

vagyok. Vagy azt hiszed, hogy különben kézen fogva vezethetnélek anélkül,

hogy meleg szívecskéd jéggé dermedne? De most már ne kérdezősködj folyton.

Csak jól figyelj mindenre, ami történni fog. Több kötelességed nincs mára.

És a dzsinn mélyen a szemébe húzza a csuklyáját és most olyan, mint egy

fekete hóval borított fenyő.

Hirtelen nyers, ugató üvöltés hallatszik. Lassan és kínosan hal el, mint egy

gazdája halálát panaszoló nagy kutya hangja. A fiú megborzad, és kutatva néz

körül. Úgy véli, a hang valamelyik szomszédos házból eredt, de az ide-oda

szárnyaló különös visszhangtól nem lehet megállapítani, melyikből. Amikor

lassan hátrafordul, szürke, hajlott hátú alakot pillant meg, akinek az érkezését

nem vette észre. Megkönnyebbülve lélegzik fel, mert minden jel szerint az

ismeretlen csak egy öreg utcaseprő, aki itt áll seprűjére támaszkodva, és a két

látogató beszélgetését figyeli. Amikor a fiúcska pillantása az övével találkozik,

mosolyog és ujjával sapkája ellenzőjéhez bök.

– Jó reggelt! – mondja rekedten. És mivel a fiú nem felel, hanem kutatva néz

rá, folytatja:

– Ugye, igazán jó a mai reggel, hiszen idejöttél?

A fiú még akkor sem válaszol, hanem a dzsinnhez fordul, de az csak halkan

imbolyogva magasodik ott, mint örvénylő sötétség.

– Ámbátor – hallik újra a szürke emberke zörgő hangja –, ameddig csak

visszaemlékszem, itt mindig ilyenek voltak a reggelek. És a mai reggel sem

különbözik a többitől. Itt csak egyetlen óra létezik, a napfelkelte előtti. Soha

nincs itt dél, sem este, sem éjszaka. Ezeket a napszakokat itt még nem találták

fel. Ez minden órák leghosszabbika, egy darab örökkévalóság, ezért van ez.

Kicsit nevet, de az is lehet, hogy csak köhög. Keskeny, ezerráncú szemmel

mustrálja az egyenlőtlen párt.

– Minek cipelted ide ezt a gyereket a ringyóutcánkba? – kérdi hirtelen élesen

a dzsinntől.

De a dzsinn csak áll némán, mint a kővé vált gyász tornya.

– Mi közöd hozzá? – kiált rá a fiú felfortyanva. – Azt hiszed, nem tudom,

mik azok a ringyók? Már réges-rég tudom!

– Vagy úgy? – Az utcaseprő lehajtja fejét és súlyosan ránehezedik a seprűjé-

re. – Akkor hadd halljam, mit tudsz!

– Nők – magyarázza a fiú –, akik pénzért árulják a szerelmüket. És ez rossz

dolog.

Az utcaseprő bólint. – Lám, lám! – Aztán szomorkás kis mosollyal folytatja:

– De ez még talán nem lenne annyira rossz, gyermekem. Csak látod, itt nincs

pénz – és szerelem sincs. A mi utcánkban élő vigasztaló-némberek valami mást

adnak el és valami mást kapnak érte, erről van szó. – És megint köhög vagy

röhög halkan.

A fiú elcsodálkozik és két-három óvatos lépéssel közeledik az utcaseprőhöz.

– Ugyan mit?

A szürke öregember kis ideig töpreng, hogyan magyarázza meg a gyermek-

nek. Végül rájön, és azt mondja: – Biztosan sok mesét ismersz, fiam.

–  Mindet ismerem – mondja büszkén a kisfiú –, mindet, ahány csak van.

Van valakim, aki mesél nekem, és ő ismeri a világ minden meséjét.

– Szép dolog. És biztosan azt is tudod, hogy a mesék igazak.

– Természetesen!

Az utcaseprő megint bólint. – Nagyon helyes. Én nem mondom, hogy nem

igazak. Ha valaki igazán ért hozzá, hogyan mesélje el őket, akkor igazak. De

látod, ezek mindig csak a győztesek történetei, jól végződnek, bármi is történ-

jék. De a vesztesek történetei is igazak, csak hamar elfelejtik őket. Talán mert a

vesztesek maguk is hamar elfelejtik. Ebből fakadhat ez.

– Vesztesek? – kérdi a fiú és kissé közelebb jön. – Erről még sohasem hallot-

tam. Tényleg vannak vesztesek is?

Az öreg kinyújtja kezét, hogy a fiú orcáját megsimogassa, de a gyermek

nyers mozdulattal elrántja magát. Az utcaseprő bocsánatkérően mosolyog.

– Mindennek ellenére, úgy látom – mondja rekedten –, hogy te valójában

csak egyetlen történetet ismersz, gyermekem, csak a századik királyfi históriá-

ját, aki megfejti a rejtvényt, de az előtte járt kilencvenkilencét, akik belepusz-

tultak, mert nem sikerült nekik, nem ismered. És szinte valamennyiük története

itt, ebben az utcában ér véget.

Az öreg hátrafordítja fejét és a messziségbe néz, oda, ahol a házsorok egy

pontba futnak össze. – Én legalább még egyet sem láttam közülük, aki idejött

és elérte volna az utca túlsó végét, mert az utca növekszik a lépteik alatt, és

mennél nagyobb utat tettek meg, annál hosszabb lesz. Ezért végül mind ott

marad, ahol éppen van, ebben a házban, vagy abban ott, és berendezkedik és él

a hivatásos vigasztalókkal – ameddig még egyáltalán él.

– Te is? – kérdezi ijedten a fiú.

Az utcaseprő nem válaszol. Röhög vagy köhög röviden, mintha valami el-

szakadna, majd egy idő után azt mondja: – Igaziból ez az utca nagyon rövid.

Legfeljebb egy élet hosszáig tart. Ha valakinek, nekem tudnom kell.

Ebben a pillanatban súlyos árnyként nehezednek a dzsinn karmai a fiú vállá-

ra. Oda akar fordulni felé, de a dzsinn fogja a gyerek fejét és arrafelé forgatja,

amerről érkeztek. Ott, nagyon messze, egy alak bukkan fel. Úgy botorkál az

utcán, mint a gyakorlatlan kezek mozgatta marionettbábu, a térde meg-

megroggyan, majd újra megembereli magát és tovább botorkál. Időnként kezé-

vel egy házfalhoz támaszkodik és megpihen, hogy levegőhöz jusson. Bár útja

lefelé vezet, úgy látszik, minden lépés nagy fáradságába kerül.

– Lám, lám – suttogja a rekedt hang –, már megint egy!

És most hirtelen megelevenednek az utcák és a házak. Kinyílnak az ajtók és

itt-ott az ablakok is.

Mindenütt nők mutatkoznak, akik utána néznek vagy eléje bámulnak a jöve-

vénynek. Annyira egyformák, hogy azt a benyomást keltik, csak egyetlen nő

van itt, akinek a képe végtelen tükörsorban bukkan fel. Ez az egyetlen, aki,

mint az összes többi is, doh ette szürke ruhát visel. Ez a ruha szorosan tapad

nagyon sovány testére, és szabadon hagyja petyhüdt, pirinyó mellét és hosszú,

állatias csecsét. Fakószürke haja mint a füst veszi körül fejét és vállát, krétafe-

hér arcából a szája nagy fekete sebként mered elő.

A támolygó alak odaért; most már látni, hogy férfi, és formátlan, ezüstösen

csillogó űrhajós szkafandert visel. Csak a sisakot hajította el nyilvánvalóan, de

az is lehet, hogy elhagyta valahol. Színtelen, gyér haja kuszán keretezi fejét.

Pillátlan szeme kivörösödött és arca püffedtnek tűnik báva mosolyától. Amikor

észreveszi a három várakozót az utca közepén, tétován megáll. Felemeli kezét,

aztán elvágódik és a földön marad, hasmánt fekve.

A fiú oda akar szaladni hozzá, de ekkor megérzi a dzsinn lidércesen hideg

markolását. A dzsinn nem engedi megmozdulni.

– Most nem! – zúgja fatörzs-hangján. – Hallgass és figyelj!

Az egyik némber odamegy a földön heverőhöz, hátára fordítja, és szemügyre

veszi sárral fröcskölt arcát, amelyre rádermedt a lélektelen mosoly. A némber

szájából lassan előbukkan vékony, fekete nyelve, megnyalja száját, amely

olyan, mint az alvadt vér. A férfi megpillantja maga fölött a nő arcát. Ajkáról

nem tűnik el a torz mosoly, de szemét a rémület kifejezése futja el.

– Ki vagy? – kérdezi.

A némber mosolyog, szeme kéjesen csillog. Leguggol a férfihoz és ölébe ve-

szi a fejét. Fekete selyem körmök siklanak végig gyengéden és kegyetlenül a

férfi haján. A férfi felsóhajt: – Néma vagy? Mit művelsz? Hagyd abba!

– Igen – suttogja a nő, és tovább birizgálja a férfit –, néma vagyok. A férfi

tűri; képtelen a védekezésre. Homlokát kiverte a veríték. – És én – mormolja –

vak vagyok.

– Nem látszik rajtad.

– Nem, nem úgy. Nem a szemem.

– Nekem sem a szám néma.

A férfi keservesen próbál felkászálódni. – Mit művelsz velem? Engedj el! El

akarok menni!

– Megérkeztél – súgja a nő a fülébe –, végre megérkeztél. Abból veheted

észre, hogy a fájdalmad csökken.

A férfi lehunyja a szemét, és mélyen, fújtatva lélegzik, mintha a zokogása

nem bírna kitörni. – Becsapsz. De már az sem érdekel, minek. Minden csupa

csalás.

– Mind azt mondja, aki idekerül – suttogja a némber. – Először vagy itt,

ugye? De te is olyan vagy, mint a többi. Magadat csaptad be, és ezért azt hi-

szed, hogy én is becsaplak. De én megmondom neked az igazat. Azt hiszed,

nem mindegy, hogy még egy napig, egy évig vagy száz fényévig vonszolod

tovább magad? Semmi sem változik többé. Soha nem jutsz már tovább, bárm-

ennyit mennél is. Miért akarsz akkor elmenni? Maradj nálam, én jól bánok

veled, majd meglátod.

Az űrhajós a nőre bámul, de valójában nem látja. – Nem ismerlek. Ki vagy

te?

– Mivel te is olyan vagy, mint a többi férfi, én is olyan vagyok, mint a többi

nő – feleli amaz, és halk nevetése úgy hangzik, mint távoli kiáltás. – És ezért

eltűröd, hogy segítsek rajtad.

A férfi feje most ide-oda rángatózik, mint a lázas betegeké. A nő gyakorlott

ujjainak játéka a hajában lassan megnyugtatja a hánykolódót. Arca, amely még

mindig duzzadt bárgyú mosolyától, majdnem olyan fehér lett, mint vigasztaló-

jáé. Ha az asztronauta görcsösen föl-föl nem sóhajtana, halottnak tarthatnák.

A fiút a hideg leli. – Mit csinál ez a nő? Igazán segíteni fog rajta?

Felnéz a dzsinnre, de helyette az utcaseprő felel neki: – Igen, a maga mód-

ján, fiú. Tudod, ő az egyik vigasztalónővér. Figyeld az ujjait! Kioltja a férfi

fájdalmát! Az nem szenved már tőle, és ez a nőt kielégíti. Legalábbis rövid

időre. Végül a férfi már senki lesz.

A férfi egészen csendesen fekszik. Tekintete a gyermek tekintetét keresi.

Mosolygó ajkát összepréseli, a fiú mégis meghallja a hangját: – A Paradicso-

mot kerestem.

Ezután hosszú szünet következik, és a fiú már csak a tulajdon szívdobogását

hallja.

A ringyó végül azt suttogja: – Természetesen nem találtad meg, mert a Para-

dicsom nem létezik. És most elvesztetted minden reményedet, igaz?

A férfi pillantásával lenyűgözve tartja a fiúét. Hangja a boldogtalanságtól

szinte szenvtelenül hangzik: – Ha nem találtam volna meg, soha nem vesztet-

tem volna el a reményemet.

Az ezüstszürke körmök csak fésülik, fésülgetik az űrhajós haját. – Beszélj

csak! Mesélj el mindent! – És a fiúcska, még mindig a férfi pillantásába zárva,

mint egy csapdába, hallja a hangját: – Tovább kerestem volna, az életem végé-

ig. És boldogan haltam volna meg, nem kételkedve abban, hogy van valahol

egy hely, ahol minden szép és tökéletes. És tudomásul vettem volna, hogy sen-

ki sem tudja megtalálni.

A hivatásos vigasztaló hangja olyan gyengéd, mint a pióca marása.

- Akkor miért kerested?

A férfi, mintha a fiú kérdezte volna, neki feleli: – A honvágy volt az oka,

olyan erős honvágy, hogy nem maradt más választásom, nem tehettem egyebet.

Nekem nem az volt a fontos, hogy eljussak oda. Csak egyetlen pillantást akar-

tam a tökéletes szépségre vetni. Csak a bizonyosságot kerestem. A bizonyos-

sággal, hogy egyáltalán létezik, örök időkre beértem volna.

– De most mégis megtaláltad a Paradicsomot – suttogja a ringyó, és birizgál-

ja, egyre csak birizgálja, a férfi haját. – Beengedtek, ugye?

A férfi olyan hirtelen egyenesedik fel, hogy a szürke némber rémülten hőköl

vissza. Az űrhajós hangja azonban még mindig hideg és közömbös.

15>

– A világmindenség kellős közepén – mondja egyenesen a gyerek tágra nyílt

szemébe nézve – van egy áthatolhatatlan tömegű, kör alakú fal. A kapuja fölé

bevésve ez olvasható: Az Édenkert. Megérintettem a lezárt kapu rácsozatát, és

a kezem alatt rozsdává és penésszé mállott. Beléptem a kapun és végtelen tájat

láttam magam előtt, hamuból és salakból, és a közepén óriási, megkövült fa

állott, ágaival a fekete égbe kapaszkodva. És amíg ott álltam és szétnéztem,

valami megmozdult mellettem, és a földön egy fekete lyukból valami óriáspók-

szerű lény bújt elő. Csak azt láttam, hogy iszonyúan kiszáradt és iszonyúan

öreg és óriási szárnyát maga után vonszolja. És ez a valami közelebb vonszolta

magát hozzám és egyfolytában azt kiáltozta: – Gyertek vissza! Gyertek vissza,

emberek! – És marokszám tépte ki a tollait és utánam hajította. Visszahőköltem

előle, erre visítani kezdett, és röhögni, és egyre csak azt kiabálta: – Hiszen

nincs itt senki már rajtam kívül! Egyedül vagyok, egyedül, egyedül! – És ekkor

elmenekültem, magam sem tudom, hogyan és hová, hogy egy óra hosszat tar-

tott vagy ezer évig.

Az űrhajós mozdulatlanul ül, lábát egyenesen kinyújtja maga elé, arcán még

mindig ott az a gonosz mosoly, de most maga elé néz, tekintetével már nem

tartja fogva a fiúcskát. És újra csend támad, olyan véglegesen, mintha a világ-

ból minden hang örökre kiveszett volna. De aztán, amikor a gyermek már azt

hiszi, lélegezni sem tud, azt mondja a vigasztaló-nővér: – Gyere! Én el tudom

veled örökre felejtetni a vágyódásodat. Akkor a szenvedésed is véget ér.

A férfi feláll, a nő kézen fogja, és egy ajtó felé indul vele. A fiú ekkor kitépi

magát a dzsinn szorításából és az útjukba áll. – Ezt nem teheted! – mondja dü-

hösen. – Nem felejtheted el a honvágyadat! Ez a nő mindenedet elveszi! A

személyiségedet veszi el!

A gyermek hirtelen a férfi kemény kezét érzi az arcán és visszariad. Az űrha-

jós megütötte.

– Ugyan, hagyd! – mondja a szürke némber. – A gyerektől nem telik több.

Még nem. – És maga után behúzza a férfit a házba.

– Nem felejtheti el… – hebegi a fiú –, különben a Paradicsom örökre elve-

szett… – és most mégis kibuknak a könnyei.

Úgy látszik, az utcaseprő talált valamit az útszéli csatornában. Arany fejpánt,

mint egy korona, akkora. Felemeli és miközben a kezében forgatja, azt mondja:

– Bizony, Kicsi, ez az első tanóra. És minden rossz azzal kezdődik, hogy el-

felejtjük egyik vágyunkat.

– De miért ütött meg?

Az öreg nem válaszol. Csak forgatja, forgatja az aranypántot.

– Hé, utcaseprő! – kiáltja az egyik szürke némber. – Mit találtál?

– Korona félének látszik – motyogja az öreg. – Valami szegény ördög nyil-

ván elvesztette vagy elhajította. Itt mind felismerhetetlenné válnak.

A némber nem jön közelebb, csak kinyújtja a kezét.

– Add nekem! Add nekem! – könyörög.

A kisöreg megrázza a fejét. – Nem tehetem. Te is jól tudod.

– És te? Mihez kezdesz vele?

– Természetesen hazaviszem a feleségemnek.

– Ne mondd! Még neked is van feleséged? Nahát! És szép asszony? A többi

némber vihog, úgy hangzik, mint a patkányok vinnyogása. A szürke öregember

nem törődik velük.

– A koronával szép lesz, gondolom – mondja rekedten.

– Nem félsz? – kérdi tőle egy másik hivatásos vigasztaló. – Királynőnk meg-

parancsolta, hogy minden elveszett tárgyat hozzá kell vinni. Ő nem ismer tré-

fát, öreg.

Az utcaseprő résnyire húzza össze a szemét, és kicsit zavartan köhög vagy

röhög. – Ha megígéred, hogy nem árulsz el, beavatlak egy titokba, szépségem.

– Jó, megígérem.

– A királynőtök – mondja az utcaseprő – a feleségem.

Az utca hirtelen kiürül, a vigasztalók egy csapásra eltűntek, ahogy kezdetben

sem lehetett látni őket. Minden kapu, minden ablak zárva. A szürke öregember

vállára vetett seprűjére akasztja a koronát. Odabiccent a fiúnak, ujjával meg-

érinti a sapkája ellenzőjét, és szürkesége beleolvad a házak szürkeségébe.

A gyermek kérdően néz fel a dzsinnre.

– Az az ember igazán a Paradicsomot találta meg?

– Nem tudom – mondja a bronzos hang –, miért kérdezel!

Abból a házból, amelyben az űrhajós eltűnt vigasztalójával, hosszú, nyers

kutyavonítás hangzik fel, és vigasztalanul és kínosan hal el az üveges levegő-

ben.

A fiú sápadt arccal fülel, csak a pofon nyoma vöröslik még az arcán.

A dzsinn pikkelyes karmával megint gyengéden fogja meg a gyerekkezet.

– Gyere, Kicsi! Az első tanórádnak vége.

Amikor már jó darabot mentek az utcán, a gyerek még egyszer megáll és

visszanéz. – Igaz, amit az utcaseprő mondott? Hogy minden rossz azzal kezdő-

dik, ha egyik vágyunkat elfelejtjük?

– Korábban kezdődik – feleli a dzsinn –, mindig egy elveszített reménnyel

kezdődik.

És később, sokkal később, amikor a fiú már a játékokra gondol, melyeket

hamarosan játszani fog, mormolja megint maga elé a dzsinn, ismét egyedül és

jégtornyába zárva:

–  Senki sem tudja felmérni, mi lesz abból, aki elveszítette a reménységét…

16>

Az osztályban szüntelenül esett az eső. Mocsárszag terjengett, mert a padló-

deszkák az örökös nedvességtől szinte már tőzeggé rohadtak, a falat penész és

néhol nagy, havas salétromszövedék borította. A három magas, keskeny ablak-

nak tejüvegtáblája volt, nehogy a növendékek kibámészkodjanak és a figyel-

müket valami elvonja a tanulástól.

Az iskolaépület folyosójára nyíló ajtó göcsörtös volt, sok rétegben borította a

festék, és régi, állott spenótszíne volt. A terem főfalán a falitáblán még valami-

féle képlet maradványa volt olvasható… egy pont a vákuumban… mely t idő-

egység alatt haladva… d… dt fényimpulzust…

A magas, kátrányfekete katedrán a falitábla előtt egy tizennégyéves-forma

fiú feküdt mozdulatlanul, mintha fel volna ravatalozva. Szűk, imitt-amott folto-

zott kötéltáncos kosztüm feszült rajta. A fejét borító fehér kötésen, a homlokán,

kerek folt vöröslött. Ez nyilván valami jel lehetett, mert ahhoz, hogy átszivár-

gott vér legyen, túlságosan szabályos volt.

A padokban csak hat tanuló ült – két férfi, két nő és két gyermek. Jó messzi-

re ültek egymástól, mindenki magában. Mind ernyője alá bújt. írtak, olvastak,

vagy mereven maguk elé bámultak. Egészen elöl, fekete esernyő alatt ült hang-

súlyozottan korrekt öltözékben egy meghatározhatatlan korú férfi. Arca a feke-

te keménykalap alatt sápadtnak tűnt, és beleértve kissé kiálló, vizenyős szemét

is, nem volt semmi különös ismertetőjele. Előtte a padon aktatáska feküdt. Az

ajtó közelében egy szakállas, szemüveges ember ült. Fehér köpenyt viselt. Át-

látszó plasztikesernyőt tartott maga fölé, és szabályos időközökben megnézte a

karóráját. Az ablak felőli oldalon a neki szűk iskolapadban roppant kövér öreg-

asszony szorongott. Úgy bepréselődött, hogy hatalmas keblei az íróasztalon

feküdtek. Az ernyője virágos volt. Néhány sorral mögötte hosszú lábú, karcsú

fiatal hölgy ült menyasszonyi ruhában, csipkés-fodros fehér ernyője alatt. Egé-

szen a háttérben, az utolsó sorban ült a két gyermek. Egyikük, egy kislány,

zsírpapír ernyőt feszített ki. Hosszú, kékesfekete haja volt és éjsötét, mandula-

vágású szeme. A kisfiú a másik oldalon nagyon elhanyagoltnak hatott. Kicsi

volt, beesett arcú, ruhája rongyos és szutykos. Csurgott az orra, minden perc-

ben a ruhaujjába törölte. A hátán több számmal nagyobb fehér szárnyakat vi-

selt. Ázottak voltak és csapzottak, és súlyosan csüngtek alá. Ernyője már csak

üres vázból állt, amelyen néhány égszínkék rongycafat lógott.

Mind hallgattak, mert a fecsegés szigorúan tilos volt. Csak az eső hullt szü-

net nélkül.

Végül a fehér köpenyes újabb óranézés után odahajolt a korrektül öltözött-

höz és súgva megkérdezte:

– Bocsásson meg kérem, de nem tudja véletlenül, mikor jön a tanító úr?

A megszólított ujját a szája elé tette. Aztán megrázta a fejét és valamivel ké-

sőbb súgta vissza:

– Sohasem lehet tudni, mikor jön, és jön-e egyáltalán. De jaj nekünk, ha nem

vagyunk itt, ha véletlenül mégis jön.

A fehér köpenyes sóhajtva bólintott.

– Gondoltam. Szabad kérdeznem, hogy ön miért van itt?

A másik csendre intette és körülnézett a teremben. Újból elmúlt néhány perc,

mire megszólalt:

– Matematikai ismereteimet szeretném tökéletesíteni. Ugyanis hivatalnok

vagyok.

– Aha – mondta a fehér köpenyes, szakállas férfi, de látszott rajta, hogy ez a

válasz nem nagyon elégítette ki.

Egy darabig az óráját nézte, aztán valamit felírt egy cédulára, a levélkét át-

tolta beszélgetőpartnerének.

Ön tehát önként van itt? – olvasta amaz, majd ráírta a cédula hátára:

Kérdése rám nem érvényes. Én a kötelességemet teljesítem.

Amikor a fehér köpenyes elolvasta az üzenetet, félhangosan és némi dacos

mellékzöngével mondta:

– Én ugyanis nem önként vagyok itt. Orvos vagyok, de egy ostoba, jelenték-

telen ügy miatt eltiltottak hivatásom gyakorlásától. És most megint egészen

elölről kell kezdenem. Szörnyűnek találom ezt.

– Minden mindig elölről kezdődik – felelte a korrekt úr elutasítóan. – Az élet

csupa ismétlés. Milyen jogon várja el, hogy egyedül önt felsőbb osztályba lép-

tessék?

– Ne beszéljenek olyan hangosan! – szólt át hozzájuk a menyasszony félhan-

gosan. – Még meghallják, és mindannyiunkat tovább itt tartanak büntetésből.

– Ha engem kérdeznek – szólt most bele a hájas nőszemély a beszélgetésbe –

, akkor egyszerűen haza kellene mennünk. Éhes vagyok.

A hivatalnok odafordult felé és üres tekintettel mustrálta.

– Lehetetlen – mondta hűvösen –, az ajtó zárva van. Megint hosszú ideig

csend volt, csak esett szüntelenül.

– Szeretném tudni – motyogta maga elé az átnedvesedett szárnyú kisfiú –,

milyen az idő odakinn. Ott kinn talán már vakáció van.

A mandulaszemű kislány átmosolygott rá és szája elé tett kézzel súgta:

– Kinn van a Paradicsom, de ezt az ablakot nem lehet kinyitni.

– Mi van kinn?

– A Pa-ra-di-csom.

– Nem ismerem. Mi a csuda az?

– Nem ismered?

– Nem, még sohasem hallottam róla. A kislány vihogott.

– Nem hiszem el. Hát nem vagy angyal?

– Ez meg megint micsoda? – kérdezte a kisfiú.

A mandulaszemű kislány egy darabig elgondolkodva nézett maga elé, aztán

ezt suttogta:

– Igaziból én sem tudom, micsoda az a Paradicsom.

– Akkor minek beszélsz? – mondta a kisfiú.

– De azt tudom, hogy soha sincs ott, ahol mi vagyunk, mindig a szomszéd-

ban van – folytatta a kislány.

– Hiszen ezt mindenki tudja. Csak egy fal választ el tőle, néha kőből, néha

üvegből, néha selyempapírból való fal. De mindig odébb van.

– Nem tudnánk egyszerűen beverni az ablakot? – javasolja a kisfiú és elvö-

rösödik tulajdon merészsége miatt. – Úgy értem, ha egyáltalán érdemes.

A kislány szomorúan pillantott rá és ezt súgta:

– Nem segítene rajtunk. Mindig odébb van, vagyis sohasem ott, ahol mi va-

gyunk. Ha mi kinn lennénk, akkor már ott sem lenne. De most ott van. Egész

biztos.

– Legyetek már csendben! – szólt rájuk a menyasszony fojtott hangon. – Azt

hiszem, jön valaki.

Mindannyian füleltek, de nem lehetett mást hallani, csak az esőcseppek ko-

pogását. Az orvos felállt és kiment a katedrára, ahol a kötéltáncos kosztümös

fiú úgy feküdt, mint a ravatalon. A doktor kénytelen volt felállni a katedra mö-

gött a székre, hogy szemügyre vehesse a fiút.

– Nem kellene inkább a feladatait elkészítenie? – kérdezte a hivatalnok és

felhúzta a szemöldökét.

– Talán ez a feladatom – felelte az orvos ingerülten.

Egy ideig némán vizsgálta a fiút, ellenőrizte a pulzusát, hüvelykujjával és

mutatóujjával óvatosan felnyitotta a szemét, megnyomogatta itt-ott, végül

csüggedten megrázta fejét, leszállt és visszaült a helyére. A hájas öregasszony,

aki növekvő kíváncsisággal figyelte a doktort, most olyan hangosan kiáltotta,

hogy mind ijedten rezzentek össze:

– A betegségét! Mondja meg legalább, mibe halt bele!

– Az esőbe – felelte az orvos nyersen.

– Talán – suttogta a mandulaszemű kislány az ázott szárnyú fiúnak – ott a

Paradicsom, ahol nem esik.

– Vagy legalább nem állandóan – mondta, inkább magának a fiú – csak né-

hanapján.

– Emlékszel most már? – súgta a kislány, de a fiú nem felelt, csak töprengve

nézett maga elé.

A kislány felállt és félénk léptekkel elindult a katedra felé. Felmászott a

székre, és onnan a kötéltáncos fiúhoz. Melléguggolt, ölébe vette a fejét és

fölétartotta a papírernyőt. Mindenki csodálkozva figyelte.

– De ha jön a tanító… – kiáltotta ijedten a menyasszony.

– Talán éppen ő a tanító – mondta a szárnyas fiú és felállt. Mind felé fordul-

tak. – Meglehet – mormolta és ismét elpirult. Maga után húzott szárnyakkal

ment előre, határozottan mászott fel a katedrára. Az ernyője vázát a fekvő fiú

fölé tartotta.

– Ostobaság! – vélte megvetően a hivatalnok.

– Egyáltalán nem! – vágott vissza dacosan a kisfiú. – Már kezd lélegezni.

Az orvos felpattant, visszamászott a székre, a fiú mellkasára tette kezét, a

szája fölé hajolt, és úgy hallgatta.

– Kettő kevés! – kiáltott aztán. – Még több ernyőt!

Mind előrementek, ernyőjüket védelmezően felnyitották és a fiú fölé tartot-

ták. A mandulaszemű kislány mélyen a fiú feje fölé hajolt és óvatosan levette

róla a kerek vörös folttal megjelölt kötést. Hosszú fekete haja mindkettőjük

arcát beborította.

A kötéltáncos hirtelen mélyet lélegzett, köhögött párat és felült.

– Köszönöm! – mondta és a köré csoportosuló arcokba nézett. – Ez most so-

káig tartott. Ti mit csináltok itt?

– A tanítót várjuk – felelte a menyasszony.

– Te vagy az talán? – kérdezte a szárnyas fiú.

– Ugyan! – kiáltotta a kötéltáncos. – Hát annak néztetek?

– Nem tudjuk, milyen – magyarázta az orvos.

– Legyen szíves, ne beszéljen mindannyiunk nevében! – utasította rendre a

hivatalnok. – Én jóval régebben vagyok itt magánál.

A kötéltáncos egy pár csepp vizet fújt le az orra hegyéről és nevetett.

– Az a fő, hogy még nincs itt. Meg kellene próbálnunk kijutni innen. Vagy

tetszik itt nektek?

– Nem ez a kérdés – utasította helyre a hivatalnok –, kötelességtudat is van a

világon. Senkinek sincs joga, hogy elmeneküljön a valóság elől. különösen, ha

kellemetlen.

A kötéltáncos-kosztümös a lábát lóbálta a katedráról.

– Észrevettétek-e – kérdezte gyengéden –, hogy elég, ha pár percre lehunyja

a szemét az ember? Ha újra felnyitja, már egy másik valóságba került. Mindig

minden változik.

– Ha az ember lehunyja a szemét – mondta az ázott szárnyú fiú –, akkor

meghal.

– Na jó – szólt le a katedráról a másik –, ilyen is van. Mi is változunk, nincs

ebben semmi különös. Éppen valaki más voltam, most pedig egyszerre ez let-

tem.

A hájas asszonyság bólintott. – Úgy bizony, fiam, és mi hasznod belőle?

– Semmi – felelte a fiú –, miért lenne hasznom?

– Én mindenesetre itt maradok – magyarázta a hivatalnok –, és szó szerint be

fogok számolni a tanítónak mindenről, ami itt történik.

– Ahogy akarja! – mondta a fiú, és leugrott a katedráról. – Én csak átutazó-

ban vagyok itt.

– De innen nem lehet kijutni! – kiáltotta a menyasszony. – Az ajtó zárva van.

– Mindenhonnan ki lehet jutni – felelte a fiú –, ha tudunk álomjárni.

– Azt meg hogy kell? – kérdezte a mandulaszemű kislány. És a szárnyas kis-

fiú hozzátette:

– Mi az, hogy álomjárni?

– Ostobaság az egész! – kiáltotta a hivatalnok.

– Álomjárni annyit tesz – mondta a kötéltáncos-kosztümös –, hogy az ember

egy új történetet talál ki, aztán maga is beleugrik. Mit tanultok tulajdonképpen

ebben az iskolában, ha még ezt sem tudjátok?

– Hol tanultad ezt? – tudakolta a hájas nőszemély.

– Egy álomjárótól, akit én találtam ki – mondta a fiú.

– És te igazán tudsz járkálni álmodban? – kérdezte elfúló hangon a kislány. –

És minket is meg tudsz rá tanítani?

– Meg én! – bizonygatta a fiú. – Persze egyedül a legnehezebb. Kettesben

már sokkal könnyebb. És ha sokan teszik együttesen, akkor mindig sikerül. Ezt

minden igazi álomjáró tudja!

– Hogyan kell valami új történetet kitalálni? – érdeklődött a menyasszony.

– A legegyszerűbb – magyarázta a fiú –, ha mind együtt előadunk egy szín-

darabot.

– Jaj istenem – sóhajtott a kövér asszonyság –, én nem tudok olyan sok szö-

veget megjegyezni.

– És ki előtt játsszunk? – kérdezte az orvos.

– Saját magunk előtt. Nézők és szereplők leszünk egyszerre. És amit ját-

szunk, az a valóság.

– De mit játsszunk? – tudakolta a szárnyas fiú.

– Azt előre soha sem lehet tudni – felelte a másik. – Egyszerűen elkezdjük és

kész.

– De ebből még valami nagy galiba lehet – vélte a menyasszony. – És akkor

mi lesz belőlünk?

A fiú megvonta a vállát.

– Aki előre akar tudni mindent, az bizony nem tud álomjárni.

– De nincs szükségünk színpadra? – kérdezte a mandulaszemű kislány. – És

függönyre?

– Dehogyisnem! – mondta a kötéltáncos-kosztümös.

Levette az agyonázott kötést a fejéről, és miközben a kislány fölétartotta a

papírernyőt, odament a táblához és a kendővel gondosan lemosta a képlet utol-

só nyomait is. Aztán a többiekhez fordult.

– Szárazra tudjátok törölni?

– Ez nem fog sokat érni – vélte az orvos –, az eső hamarosan újra eláztatja.

– Néhány perc elég – magyarázta a fiú. Kinyitotta a katedra fiókját és néhány

darab színes krétát talált benne. Közben a többiek, ahogy tudták, zsebkendő-

jükkel vagy a ruhaujjukkal szárazra törölték a táblát. Az orvos még a fehér

köpenyét is levette és azt használta törlőruhának.

– Elég már – mondta a fiú. Aztán néhány vonallal színpadot rajzolt a táblára,

a függöny jobbra-balra fel volt húzva, mögötte a díszlet hosszú folyosót muta-

tott, csupa ajtóval.

– Minden lehetőséget nyitva kell hagynunk – mondta a fiú, miközben az

utolsó vonalakat húzta –, valamelyik ajtó mögött majd csak találunk valamit,

ami megtetszik.

És egyetlen lendülettel beleugrott az imént rajzolt képbe. A többiek lenyű-

gözve nézték, ahogy ide-oda sétál a színpadon.

– Gyertek! – kiáltotta. – Igyekezzetek! Az eső!

Először a szárnyas kisfiú mászott fel a színpadra, aztán a mandulaszemű kis-

lány. Utánuk a menyasszony következett. A kövér asszonyságot az orvos tolta,

akik pedig már fenn voltak, húzták, aztán az orvos maga is felugrott a színpad-

ra. Már csak a korrekt öltözékű férfi állt lenn, fekete ernyő alatt, és nem tudta

elhatározni magát.

A kötéltáncos-jelmezes még egyszer kihajolt a képből, és odanyújtotta a ke-

zét.

– Nem akar mégis velünk jönni? – kérdezte. A férfi a fejét rázta. – Nem is

gondolok rá!

– Gondolkoznia nem is kell. Csak tegye meg egyszerűen!

– De… – A hivatalnok néhány lépést hátrált. – Nem tudom, miért ragaszkod-

tok hozzám. Én nem illek bele a színdarabotokba.

– Nem ragaszkodunk önhöz – felelte a fiú –, de a mi darabunkba mindenki

beleillik.

A képre már mindenfelé esőcseppek hulltak és elmosták a körvonalait.

– Inkább nem akarnék – mondta a férfi.

– Kár – kiáltotta a fiú, aztán meghajolt, mint egy cirkuszi artista. – Isten ve-

le!

A függöny kétoldalt lassan leereszkedett. A férfi ekkor, az utolsó percben

összeszedte magát, hóna alá szorította az aktatáskáját, fogta a kalapját és beug-

rott a függöny nyílásán, amely összezárult mögötte.

A szakadatlan eső lassan lemosta a képet a tábláról.

17>

A színészfolyosón néhányszáz várakozóval találkoztunk: mozdulatlanul és

türelmesen üldögéltek és álldogáltak a fal mentén.

Sokuknak csupasz volt a felsőteste, némelyikük teljesen mozdulatlan volt.

Legtöbbjük teste nagy és már régóta tartó nélkülözésről tanúskodott. Soványak

voltak, szinte jártányi erejük sem maradt.

Egyikük sem pillantott fel. amikor végigmentünk soraik között. Egyik-másik

lehunyta a szemét és mozgott az ajka, mintha szerepe szövegét memorizálná,

mások üres tekintettel meredtek a távolba vagy a padlóra.

Egy öregember durva lópokrócba burkolva egy zsámolyon ült. Megálltunk

előtte, és megkérdeztük, mi okból van itt.

– A jelmezemre kell várnom – felelte zavart mosollyal –, még mindig varr-

nak rajta valamit. Ahogy elkészül, fellépek. Nem tarthat már soká, mert én

várok itt a legrégebben.

– Tudni szeretnénk, miféle jelmezről van szó.

– Királyi öltözék – mondta. – A legfontosabb persze a korona, először egy

igazi, aranyból, aztán később egy papírkorona. Az utolsó felvonáshoz azonkí-

vül szükségem van még íjra és tegezre, nyilakkal. Meg mankókra – igen, bizto-

san megkapom a mankóimat is, hiszen nyilván tudjátok, hogy féllábú leszek.

Elmagyaráztuk, hogy a világon semmit sem tudunk róla, de valahogy mégis

az az érzésünk, mintha valamikor valahol már láttuk volna ezt a jelmezt.

– Nem, nem – mondta az öreg és úgy rázta a fejét, mint egy akaratos gyerek

–, az lehetetlen. Hiszen nincs még készen, különben már rajtam volna. Hiszen

az én jelmezem!

Kértük, meséljen mégis a szerepéről.

– Nagyon szép szerep – kezdte –, és abszolút főszerep, ez magától értődik.

Én a Boldog Uralkodót játszom.

Feltételeztük, hogy történelmi színműről van szó, de az öreg újra csak a fejét

rázta.

– Nem, szó sincs róla. Ilyesmi nem lenne méltó az én emberábrázoló művé-

szetemhez. Sokkal inkább igazi színházról van szó, vagyis egy meséről, vagy –

ha ezt a meghatározást jobban szeretitek – misztériumjátékról. A darab kezde-

tén a Boldog Uralkodó hatalmas kőtrónusán ül, akkorán, mint egy hegy. Én,

azaz a király határtalan birodalom fölött uralkodom – de nem vagyok szabad. A

bal lábam oda van láncolva a kőtrónhoz. Felkelés tör ki országomban, a királyi

írnok tüzeli fel a népet. Ő és még néhány szolga le akarnak taszítani a trónról,

hogy maguk ragadják a kezükbe a hatalmat. De kiderül, hogy engem – vagyis a

királyt – nem lehet a trónról letaszítani, hiszen hozzá vagyok láncolva, és a lánc

eltéphetetlen.

Az öreg elnémult és reménykedve nézett három emberre, akik felénk köze-

ledtek a folyosón. Királyi mezt szállítottak gondosan, méghozzá úgy, hogy

ketten egy-egy hosszú ujját hozták kifeszítve, a harmadik pedig az uszályt,

amitől a ruha úgy hatott, mintha közöttük lebegő élő személy lenne. Nem is

volt kérdéses, hogy női ruha.

Miután a három ember a jelmezt gondosan az öreg ölébe tette, hallgatva tá-

voztak. Az öreg gondolataiba merülve simított végig a drága aranyhímzésen, de

egyébként nem szentelt a ruhának figyelmet.

– Mivel a lánc eltéphetetlen – folytatta elbeszélését –, a felkelők levágják a

király fél lábát, és lerángatják trónjáról. Ahogy ott fekszik a földön magatehe-

tetlenül, vérben ázva, kínlódva, még az aranykoronáját is elveszik és papírko-

ronát tesznek a fejébe. Halottnak tartják. Éjszaka van, dühöng a vihar. A felke-

lők kihurcolják a királyt a városból és egy szemetesgödörbe dobják.

Az öreg színész megrendülten szünetet tartott.

– A rongyszedők találják meg a mozdulatlan testet, még egy szikrányi életet

fedeznek fel benne, magukkal viszik barlanglakásukba és ott titkon ápolják,

amíg szörnyű sebe be nem gyógyul. Közben hosszú idő telik el. Az új uralko-

dó, a hajdani írnok besúgói mindenütt ott fürkésznek ezer szemmel és ezer

füllel. Ezért a rongyszedők megkérik a királyt, hogy bujdosson el a hegyek

közé, a vadonba, ahol senki sem találja meg. Ócska rongyokat adnak neki,

hogy felöltözzék, és mankókat, hogy azokkal mozoghasson.

Az öreg megint abbahagyta a mesét és izgatottan felegyenesedett. A folyo-

són két nő jött felénk, egy csupa folt kis öltönyt hoztak, amelynek az egyik

nadrágszára térdből le volt vágva és összehúzva. A méretéből ítélve, hatéves

gyerekre való ruha volt. A két asszony az öreg lábához hajította a foltos-

rongyos ruhácskát, térdéről elvették a királynői jelmezt, és eltűntek vele a fo-

lyosón.

A király bocsánatkérő kis mosollyal folytatta beszámolóját: – Hogy ne le-

gyen teljesen védtelen és gondoskodni tudjon magának táplálékról, adnak az

elbujdosó királynak egy íjat és egy tegez jó nyilat is. Így tévelyeg még sokáig a

féllábú, fején papírkoronával annak az országnak rengetegei és szurdokai kö-

zött, amelyet nem ismert és amely fölött egykor mégis uralkodott. Jó lövő és

tapasztalt vadász, ha vadat lő, nyila mindig célba talál – és mégis, valami rejté-

lyes körülmény folytán, egyre kevesebb nyila van a tegezében, végül már csak

hét. Ekkor a magányos bujdosó vad haragra gerjed a végzet hatalma ellen. Egy

éjszakán, amely még annál is sötétebb és viharosabb, mint ama régi volt, nagy

kínnal-keservvel felkapaszkodik a legmagasabb hegy csúcsára. A kietlen, jeges

sziklaszirten lekuporodik. Mankóit hangos gúnykacajjal letaszítja a szakadék-

ba, aztán iszonyatos szitkokat és átkokat kiáltva kilövi megmaradt nyilait a

felhőktől háborgó égre. Emelt fővel várja a villámcsapást, amely istenkáromlá-

sáért halállal bünteti majd.

De nem történik semmi.

Az öreg harmadszor szakítja félbe elbeszélését. A folyosón egy magányos

gyermek közeledik, karján nagy halom anyagot cipelve. Amikor az öreg elé

teszi terhét, látni lehet, hogy bőr pilótaöltöny az, a hozzávaló szemüveggel,

hajtókás kesztyűvel és prémes csizmával. A gyermek szó nélkül felvette a ron-

gyokat és eltűnt ugyanarra, amerre az előzőek.

Az öreg színész most sem szentelt különösebb figyelmet az esetnek. Felállt

és a lópokrócot tógaszerűen vetette kiszikkadt teste köré. Félbeszakított beszé-

dét csillogó szemmel és nagy gesztusokkal folytatta:

– A király még mindig ott ül a sziklaszirten, szakálla, haja, rongyai lebegnek

a szélben. Most nyerítést hall. Hét lovas közeledik felé a felhők közül. Vakító

fehér az öltözetük, vakító fehér paripákon ülnek. Miközben lassan közelednek,

a király felismeri, hogy mindegyik lovas szívét egy-egy nyíl fúrta át. Hát még-

is, gondolja, most jön a bosszú, az isteni büntetés! A lovasok odaérnek, leszáll-

nak lovukról, a király elé lépnek – és tisztelettel meghajolnak előtte. Aztán

kihúzzák a nyilat keblükből, és sorra leteszik a király elé. Az meg sem tud szó-

lalni. Keze a nyilakat tapogatja végig, amelyek fénylő arannyá változtak. Felte-

kint, belenéz a fehér lovasok arcába – és megismeri őket…

Az öreg ekkor megint félbeszakította beszámolóját, mert a folyosón újabb

csoport jelent meg, ezúttal az ellenkező irányból. A három férfi egyike volt

köztük, a két asszony, és egy gyermek, de nem az, aki a pilótaruhát hozta. Ezt

felvették a földről, de semmit sem hagytak ott helyette, majd visszamentek

arra, amerről érkeztek. Az öreg színész leült zsámolyára, reszketve beburkoló-

zott a lópokrócba és egyszerre nagyon kimerültnek tűnt.

Rá akartuk beszélni, hogy mesélje mégis végig a történetet, és árulja el, kik

voltak a csodálatos lovasok, akiket a király felismert. De az öreg csak makacsul

rázta a fejét: – Honnan tudhatnám?

– Azért nem árulhatja el nekünk, mert titok?

Fáradtan felelte: – Ha majd eljátszottam a szerepemet, akkor megtudom, és ti

is megtudjátok. Mire kellene különben az egész játék?

Arcán hirtelen fájdalmas, sőt megkínzott kifejezés jelent meg, és lihegve azt

kérdezte: – Vagy el tudjátok képzelni, hogy közben valaki más eljátszotta a

szerepemet? Már olyan régen várok. Gondoljátok, hogy ez lehetséges?

Ismét tüzet nyitottak. Az éjszakában a citadella gellert kapott lövedékek siví-

tásától, gránátok üvöltésétől és a beomló falak és tetők mennydörgésétől való-

ságos pokollá vált.

A szakállas diktátor folyosókon, csarnokokon és lodzsiákon át menekült,

lendületes, félig lebegő ugrásokkal, a sötétben leomlott szobrokon esett keresz-

tül és belebotlott a földre zuhant csillárokba. Legurult egy márványlépcsőn, ott

hevert, majd összeszedte magát, feltápászkodott és tovább botorkált. Fényesen

csillogó fekete bőr egyenruhája csupa rongy volt és sok lőtt seb lyuggatta, ha-

talmas testét, szívét, tüdejét, máját és beleit számtalan golyó szaggatta, sőt

homloka kellős közepén egy kerek kis lyuk világított véresen, mintha gonosz,

harmadik szeme volna. Halálosan megsebesült, de nem bírt meghalni. Mindig

tudta, és mindenki tudta róla, hogy halhatatlan.

Mégis hajtóvadászatot indítottak utána mindazok, akikre idáig ő vadászott.

Halhatatlan volt, de nem sebezhetetlen. Érezte a fájdalmat, amely elviselhetet-

len ürességgel töltötte meg testét, mintha üreges forma volna, körülötte pedig

csillogó gránitból a levegőréteg.

Az állami levéltár termeiben keresett menedéket, de itt a titkos aktákból ba-

rikádok emelkedtek, amelyek mögül torkolattüzek százai villantak fel. Földre

vetette magát, továbbkúszott, a bírósági akták fala mögött keresett fedezéket,

dossziék futóárkain kúszott végig, körmeivel húzta tovább magát, keresztülásta

magát elrongyolódott és megszenesedett letartóztatási parancsok omladékhal-

main, és végül zihálva hevert a padlón.

Aludni szeretnék, gondolta, öt percig vagy száz évig. De a háborúnak még

nincs vége. És ameddig a háború tart, nem győztek le. Saját fegyvereimet for-

dítják ellenem, ezért nem tudnak sohasem legyőzni.

Óvatosan felemelte fejét, kezét-lábát szétvetette. Csak most lett tudatossá

benne, hogy csend veszi körül. Tűzszünet állt be, végre.

Aranyszín alkony uralkodott körös-körül.

Felült. Alatta a mozaikpadló, amennyire ki tudta venni, egy fiókáit önnön

vérével tápláló pelikánt ábrázolt. Mellette aranybetűs felirat: Amor Amoris

Gratias. A diktátor sárgaréz és rézrozsda ízét érezte, ki akart köpni, de nem

volt nyála. Kör alakú, hatalmas márványcsarnok magasodott fölé. Ő maga kicsi

pontként ült a közepén – úgyszólván a céltábla legbelső fekete körében. Elhúz-

ta száját, letörölte szakálláról a vért és feltápászkodott. Biztonságba kell jutnia.

Úgy látszott, itt nincsen se ajtó, se ablak. Az aranyló alkonyi fény felülről

jött, de nem tudni honnan. Hogy került ide be? Ez most már mindegy, a fontos,

hogy kikerüljön innen.

Vastag oszlopokon hatalmas kőlépcső kanyarodott széles félkörben fölfelé.

Fenn a magasban körfolyosóba torkollott, amely körbefogta az egész csarno-

kot. Onnan további lépcső vezetett még magasabban fekvő körfolyosókra,

ahonnan egyre újabb lépcsőkre, kupolákra, lodzsiákra nyílott kilátás. Mind

pompásan díszített volt és csillogott az aranytól.

Ezek között minduntalan kő- vagy bronzszobrok, kisebbek és óriásiak szakí-

tották meg az épület falrendszerét, számtalan emberi alak, gazdagon redőzött

ruhában, kinyújtott ujjal, felemelt kézzel, a méltóságteljes oktató elragadtatott

és szigorú gesztusaival. Volt közöttük nem egy, amely hallhatatlan üzenetet

kiáltott világgá, nyilván sürgős üzenetet, mert azok, akiknek ez az üzenet szólt,

izgatottak és döbbentek voltak, ez lerítt róluk. Nem evilági, hangtalan vita volt,

amely a legfontosabb döntéseket volt hivatva meghozni, és véget sohasem ért.

Lehet, hogy náluk is a kérdések kérdéséről, a hatalom kérdéséről volt szó szót-

lanul?

A diktátor lassan felfelé indult. A legfelső lépcsőfokra leült és erőt gyűjtött.

Aztán tovább sántikált, a falat félkörben övező lodzsián át, végül megtalálta az

átjáró a sok lépcső egyikéhez, csakhogy ez keskeny csigalépcső volt és az

egyik vastag zöld kőoszlopot fonta körbe. Fokai olyan fényesek és síkosak

voltak, mint a tükör, és korlátja nem volt. Kezével tapogatózott körbe az oszlop

mentén, és nem nézett le. Nem tudta, milyen magasan van – mindenesetre va-

lahol a kupolában.

A csigalépcső a mennyezetet alkotó kazetták egyikében ért véget. A diktátor

nekifeszítette a vállát, hogy felnyissa, de hiába. Csak amikor zihálva felhagyott

erőlködésével és leült, nyílt ki az ablak magától, lefelé, vele szemben. Kiprésel-

te magát a nyíláson.

Szürke, párás fényben nyílegyenes folyosó nyílt előtte, amely, úgy látszott, a

horizontig vezet. Mindkét falában, egymástól szabályos távolságra ugyanaz a

spenótzöld ajtó ismétlődött. Hogy ugyanarról az ajtóról van szó, az már a szá-

mán is látszott: 401-es volt kiírva mindegyik zöld ajtó fölé. A diktátornak az a

hideg szorongásszagú iskolai folyosó jutott eszébe, amelyet annyira gyűlölt

gyerekkorában, és amelytől úgy félt. Nem volt jó ide visszatérni. De nem for-

dulhatott vissza, mert a padlón nem találta többé a csapóablakot.

Kényszerítette hát magát, hogy továbbmenjen. Nem hallott semmi egyebet,

csak tulajdon botorkáló léptét, bukdácsolva és szabálytalanul, mint az elhaló

szív dobbanását. A folyosónak vége-hossza nem volt.

Aztán megállt, mert messziről csengettyűszó hallatszott. Megpróbálta tekin-

tetével áttörni a szürke, párás fényt. Távolról, onnan, ahol a folyosó falai egy

pontba futottak össze, lassan kis menet közeledett felé. A diktátor kihúzta pisz-

tolytáskájából a revolverét és kibiztosította.

Sokáig tartott, amíg az embercsoport odaért hozzá. Elöl egy hatévesforma

kisfiú, bokáig érő csipkeingben, mindkét kezében egy-egy ezüst csengettyűvel.

Utána egy öregember lépdelt, ugyancsak hosszú csipkeruhában, de eléje kö-

tényt kötött és a fején sziromfehér, magas szakácssapkát viselt. Egyik kezében

aranykelyhet tartott, amelyet felfordított ezüsttányér fedett. Másik kezével óva-

tosan fogta. Két gyermek követte, ezüst széntartót vittek, amelyből füst go-

molygott. Majd ismét gyermekek következtek, mind egyforma csipkeingben.

Villákat, kanalakat, bödönöket, rostákat és egyéb konyhafelszerelési tárgyakat

vittek.

A diktátor szétvetett lábbal állt a folyosó közepére és felemelte pisztolyát.

– Megállj! Álljanak meg! – mondta vértelen hangon.

Úgy látszott, a szakácssapkás öreg csak most vette észre. Inkább meglepet-

ten, mint ijedten emelte fel szemét a kezében tartott kehelyről és nézett a diktá-

torra. A gyerekek rémülten húzódtak hátra, de az öreg a pisztoly felé haladt. A

diktátor felhúzta a ravaszt.

– Állj meg! – mondta ismét, most hangosabban, mert eszébe jutott, hogy ta-

lán süket az öreg. De az is lehet, hogy csak tetteti magát. Most, amikor a diktá-

tor ügye láthatólag elveszett, a világ csupa árulóból állt. És nem volt olyan

eszköz, ami ne lett volna túlságosan jó nekik. Nos jó, neki sem.

– Hová? – bökte ki, és a pisztolyt az öreg arcára irányozta. Az töprengve né-

zett a fegyver csövébe, aztán nyugodtan mustrálta a vele szemben álló férfi

elrongyolódott és átlyuggatott bőr egyenruháját, véráztatta szakállát, homlokán

a golyóverte sebét, és csak ezután nézett a szemébe. Mindezt ráérősen tette, és

a diktátor hidegen és édesen érezte égő torkában feltolulni a gyűlöletet. Ettől

megkönnyebbült, sőt szinte hálát érzett. Ahhoz fáradt volt, hogy hideg megtor-

lásból öljön.

A szakácssapkás, úgy látszott, most fogta fel a helyzetet. Alázatosan sütötte

le szemét, kissé meghajolt, és ezt mormolta:

– Fiam, engedjen tovább bennünket. Sietős az utunk.

A diktátornak vigyorognia kellett ennyi együgyűség hallatán. – Türelem,

atyám, türelem!

És hirtelen ötletének engedve, a pisztoly csövével megkocogtatta a kelyhet.

– Tekintsen vendégének, atyám. Nem akar megkínálni egy korttyal? Szom-

jazom.

Az öreg képe meg sem rezdült, valószínűleg megint nem értett semmit. Kis

idő múlva bizalmas hangon súgta oda:

– Értse meg kérem, végső szolgálatról van szó.

– Tréfál! – szólt a diktátor a dühtől szinte rekedten. Zihálva lélegzett és ki-

húzta magát. – Ha nem vette volna még észre, odakinn csupa haldokló a világ.

Halomra hevernek az utcákon és tereken. Úgy üvöltenek kínjukban, hogy az

ember a tulajdon szavát sem hallja. Az ember lába alatt másznak a földön, be-

lekapaszkodnak, nem lehet őket lerázni. A világ, atyám, már csak haldoklókból

áll. De magának, atyám, sürgősen egy bizonyos haldoklóhoz kell sietnie, és

nem óhajtja, hogy ebben zavarják.

– Igen – mondta az öreg és szomorúan nézett a diktátorra –, így van. Mit te-

het az ember?

– Jó – mondta rövid gondolkodás után a diktátor –, elkísérem. Kíváncsi va-

gyok erre a privilegizált haldoklóra.

– Én csak a végső szolgálatról beszéltem, fiam – felelte az öreg és meghaj-

totta szakácssapkáját. Aztán intett a gyermekeknek, akik ugyanabba a sorrend-

be álltak fel mint előzőleg, és a kis menet újra nekiindult. A diktátor, még min-

dig fegyverével a kezében, az öreg mellett sántikált. A változatlan spenótzöld

ajtó, amely szabályos időközökben elhaladt mellettük, lassanként azt a benyo-

mást keltette a diktátorban, mintha el sem mozdulnának, mintha órák óta hely-

ben járnának.

Hosszú idő múlva így szólt:

– Minek ez a nagy felhajtás a haldoklók körül? Előbb vagy utóbb minden-

képpen meghalnának.

– Igaz – felelte az öreg –, de az azért nem ugyanaz.

– Mi a különbség? – kérdezte a diktátor.

Az öreg töprengett egy ideig, majd azt motyogta: – Számodra mindenesetre

van különbség. Miért okoztad mindezt?

– Rákényszerültem – válaszolta a diktátor. – Nem bánok semmit sem. Egyi-

ket sem sajnálom.

És egy idő múltán halkan hozzáfűzte:

– Irigylem őket azért, hogy meg tudnak halni.

Lassan mentek tovább, egyik ajtótól a másikig, és megint bizonytalan volt,

meghallotta-e a diktátor szavait az öreg. De hosszú szünet után mégis így szólt:

– Rákényszerültél? Tehát nem volt elég nagy a hatalmad, ha kényszeríthet-

tek?

18>

– Hogy megragadhassam a hatalmat – válaszolta a diktátor –, azoktól kellett

elvennem, akiké volt. És hogy megtarthassam, azok ellenében kellett felhasz-

nálnom, akik el akarták venni tőlem.

Az öreg bólintott.

– Régi história. Ezerszer ismétlődött. De senki sem hiszi el. Ezért fog még

ezerszer megismétlődni.

A diktátor hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát és szívesen leült volna, de

az öreg és a gyermekek továbbmentek és ő követte őket.

– És te? – bökte ki, amikor megint utolérte az öreget. – Mit tudsz te a hata-

lomról? Gondolod, hogy a földön végre lehet hajtani nélküle bármi nagy tettet?

– Én? – kérdezte a szakácssapkás öreg. – Én nem tudom, mi a kicsi és mi a

nagy.

– Azért akartam megszerezni a hatalmat, hogy igazságot teremtsek – ordítot-

ta a diktátor, és a homlokán a sebe újra vérezni kezdett –, de ahhoz, hogy meg-

szerezzem, újabb igazságtalanságokat kellett elkövetnem! Mindenkinek így

kell tenni, aki hatalmat akar . Meg akartam szüntetni az elnyomást, de ehhez

azokat, akik meg akartak ebben akadályozni, börtönbe kellett vetnem és meg-

semmisítenem . Az erőszak megszüntetéséhez erőszakot kell alkalmaznunk .

Ahhoz, hogy a nyomort megszüntessük, nyomort kell teremtenünk . Hogy lehe-

tetlenné tegyük a háborút, hadat kell viselnünk . Hogy megmentsük a világot,

meg kell semmisítenünk a világot . Ez a hatalom igazsága!

Zihált . Megint az öreg útjába állt és lövésre készen emelte fel a pisztolyt.

– És mégis, még mindig szereted – mondta az öreg halkan . A diktátor hangja

most érdes lett .

– A hatalom az erények erénye . Csak egy hibája van, de az mindent elront:

soha sem teljes . Ezért telhetetlen . Csak a teljhatalom igazi hatalom . De azt le-

hetetlen elérni . Ezért csalódtam benne . Megcsalt .

– És így – mondta erre az öreg – az lettél, akit le akartál győzni . És ez újra

meg újra megtörténik. Ezért nem tudsz meghalni.

A diktátor lassan leengedte fegyverét.

– Igen – mondta –, ez így van. Mit tehet az ember?

– Nem ismered a Boldog Uralkodó mondáját? – kérdezte az öreg.

– Nem – felelte a diktátor –, és nem érdekelnek a meséid. Mégis megenged-

te, hogy az öreg kézen fogja és továbbvezesse.

Hallotta félhangosan maga mellett az aggastyán hangját, szavakat hallott, de

nem figyelt oda. Megpróbálta felidézni, miért harcolt tulajdonképpen a hatalo-

mért és melyik oldalon, de már nem emlékezett rá. Jóval később jutottak csak

el a tudatáig az öreg szavai:

– …és amikor ott tartott, hogy óriási és titokzatos palotáját megépíttette,

amelynek csak a tervezésére tíz évet áldozott az életéből, és amelyhez a népek

már akkor zarándokoltak, hogy megcsodálják, amikor még félig sem készült el

– akkor ez a király (soha senki biztosan nem tudja majd megmondani, miért

tette ezt, bölcsességből vagy önutálatból) az alapkőletétel utáni éjszakán, ami-

kor az építkezés kihalt volt, sehol egy lélek, mindenütt sötétség, titokban oda-

ment és egy gödörbe, az alapkő alá rakott egy termeszfészket. Sok évtized múl-

tán – szinte az egész élete ráment erre –, amikor ő maga, uralkodásának sokféle

gondja miatt rég megfeledkezett a termeszekről, végre befejezték a semmihez

nem mérhető épületet, és ő, az egésznek építtetője és alkotója, kilépett a leg-

magasabb torony erkélyére, ugyanabban az órában fejezték be a termeszek is

láthatatlan művüket. Mivel őt magát és mindazokat, akik vele voltak, az össze-

omlott óriásépítmény pora és romjai alá temette, nincs róla tudomásunk, hogy

mondott-e egy utolsó szót a király, amellyel mindent megmagyarázott, de a

monda bámulatos makacssággal bizonygatja, hogy a később csaknem teljes

épségben megtalált holtteste arcán boldog mosoly ült.

Az öregember hangja elnémult. Az egyik 401-s feliratú ajtó nyitva állt, a kis

körmenet bekanyarodott és belépett egy terembe, amelyben semmi egyéb nem

volt, csak egy nagy, vörösbársony karosszék a főfalnál. A szakácssapkás öreg

ehhez a székhez vezette a diktátort és beleemelte. Az most úgy ült az óriási

bútor ölében, mint egy gyermek, és lábaira nézett, amely az ülőpárnán egyene-

sen kinyújtva feküdt előtte.

– Hogy érzed magad, kicsinyem? – kérdezte az aggastyán hangja. – Úgy lát-

szik, mintha egyetlen csepp vér sem volna már benned.

– Már semmit sem érzek, sem a végtagjaimat, sem a testemet, mindenem ki-

ürült. Segíts!

Az öreg bólintott.

– Hiszen mondtam, hogy végső szolgálatra igyekszünk.

A diktátornak már ahhoz sem volt ereje, hogy a fejét megmozdítsa, de égő

szemével körülnézett a termen. Senkit sem látott a gyerekcsapaton kívül. A

kicsik egy távoli sarokban kucorogtak.

– Értem – és megpróbált vigyorogni, de csak torz fintor lett belőle.

– Nem értesz te semmit, kicsinyem – hallotta az öreg hangját, közvetlenül a

füle mellett. – Te nem tudsz meghalni, de abban segíthetünk, hogy visszavon-

juk a születésedet.

A diktátor bólintott és lehunyta szemét. Erezte, ahogy gyengéd, hűvös kézzel

kiveszik kezéből a pisztolyt, és tűrte. Aztán hallotta, ahogy az öreg buzgón

mindenféle előkészületet tett és a hangját is hallotta, amint azt mormolja:

–  Csicsíja-babája, így jó, kicsinyem, így jó, kicsinyem.

Kényszerítette magát, hogy kőnél súlyosabb szemhéját mégegyszer felnyis-

sa . Csak hosszú erőlködés után sikerült . Az aggastyán arcát látta maga előtt,

most ijesztően hatalmasan . Az öreg levette szakácssapkáját; hosszú, fakószürke

haja a vállára hullt. A diktátor hirtelen megértette, hogy a szakács valójában

nagyon öreg asszony .

Az öregasszony buzgón és nyájasan, mint egy dadus, bólintott felé . És mi-

közben a gyerekek csoportja a terem sarkában , nagyon távol, és nagyon kicsi-

nek hatva, halkan énekelni kezdett, az öregasszony lassan odaemelte a kelyhet

a hajdani diktátor ajkához .

Az csak ivott, egyre ivott, mohon kortyolva. Amikor a kehely kiürült, és el-

vették tőle, meztelen, dundi csecsemőként találta magát a szétrongyolt, feketén

csillogó bőr egyenruha közepében, amely úgy feküdt az ülőpárnán, mint egy

kiürült rovarlárva. Kiáltani akart, de a szájából csak cérnavékony hangocska

tört elő.

– Csicsíja, csicsíja… – csitítgatta az öreg dadus –, nem kell félned, kicsi-

nyem. Mindjárt elmúlik. Cseppet sem fog fájni.

A kötényébe pólyázta és intett; a csipkeruhás gyerekek odasiettek, még min-

dig énekelve, és vele együtt átmentek a falon, amely szürke, párás levegővé

oldódott.

Az öregasszony a karján vitte át a citadella éjszakai parkján. Egy ideig úgy

látszott, hogy valami helyet keres a fák és bokrok között. Füves domb volt,

amelyet egy gránát vagy földrengés kettéhasított, úgy, hogy nagy anyaölre

emlékeztetett. Oda vitte be az öregasszony. A csecsemő , amikor az öregasz-

szony kipólyálta a kötényéből, néma maradt. Most már csak pirinyó, magas

homlokú, meggörbült magzat volt. A dadus, amúgy meztelenül, gondosan be-

tette a földön tátongó hasadék mélyére.

– Csicsíja, aludj most, kicsinyem.

Látta, hogyan tér vissza a fák alatt várakozó gyerekekhez az öregasszony.

Aztán a föld öle lassan, észrevehetetlenül lassan bezárult. A gyermekek és az

öregasszony fekete csoportja mögött hirtelen lángra lobbant az egész, hatalmas

citadella. A tűz olyan volt, mint egyetlen hatalmas papagájtulipán.

A cirkusz ég. A publikum hanyatt-homlok menekült. A nézőtér már üres, a

sátrat füst és tűz tölti be. A bohóc egyedül áll a porondon. Csillogó jelmeze

szikrázik a lángok fényében. Arca krétafehér, bal szeme alatt az előírásos

könnycsepp. Kis hegyes sipkája ferdén ül a feje búbján. Szikrázó trombitáján

emelkedetten és nevetségesen a nagy takarodó-melódiát fújja.

Minden csak álom. Tudom, hogy minden álom csak. Mindig tudtam, amióta

elkezdtem azt álmodni, hogy vagyok: ez a világ nem valóságos.

Befejezte a dalát, sietség és hiba nélkül. Kimegy és mögötte összeomlanak

az égő gerendák és árbocok, a ponyvát a tűz felfújja, majd magába roskad. Az

éjszakai szél hamu és hőség szagától terhes.

Kinn állnak a többiek és tétlenül nézik a tűzvészt. Mind tudták, hogy be fog

következni. Meg sem próbálta egyikük sem, hogy kimentsen valamit. Senki

sem kiáltott a bohóc után, amikor az az örvénylő szikrák között állt, senki sem

aggódott érte, még ő maga sem. Arcuk a visszfényben olyan, mint az alvóké.

Az eső eleredt ugyan, de csak szemerkél. Későn és kevéssé; éppen csak arra jó,

hogy mindenkinek nedvesen lógjon a homlokába a haja.

Ha az ember tudja álmában, hogy csak álmodik, akkor már hamarosan fel-

ébred. Mindjárt felébredek. Ez a tűz talán csak egy másik valóság felkelő nap-

jának első sugara, amely lezárt szemhéjam alá szüremlik.

Lassan besötétedik. A tűz elhamvad. Körös-körül a házakban egyetlen ablak

sincs kivilágítva. Feketén és üresen merednek az alkonyatba. Messziről kiálto-

zás hallatszik, aztán néhány lövés és egy géppisztoly kemény ugatása. Az éj-

szaka kezdetét jelentő szokásos neszek ezek, a csupa gyilkolás, csupa kínzás és

kihallgatás éjszakáké, azoké az éjjeleké, amelyeken senki senkiben nem bízik.

Felébredni tilos. Már a felébredés óhaja is szökési kísérletnek tekintendő,

hazaárulásnak. Titkolni kell.

– Ha engem kérdeztek – mondja az igazgató a sötétben –, azok gyújtogattak,

megtorlásul vagy fenyegetésül…

Piszkálgat a hamuban. Mindenki tudja, miről beszél. Két napja megöltek va-

lakit az előadás közben, a nézőtéren. Egyike volt a gyilkos különítményesek-

nek, a felügyelők egyike, akik mindenütt ott vannak. Amikor az emberek el-

mentek, még mindig ott ült feketén csillogó bőr egyenruhájában, de halott volt,

megfojtották. Senki sem vette észre, amikor történt, senki sem akarta észreven-

ni.

– Ezt nem közülünk való tette – mondja valaki.

– Nem – feleli az igazgató –, de ez, amint látjátok, nem segít rajtunk.

Hosszú hallgatás után egy női hang azt mormolja: – Ez nem mehet így örök-

ké.

– Ez így megy tovább – mondja az igazgató –, amíg véget nem vetünk neki.

Erről van szó ezentúl.

Arról van szó, hogy felébredjek.

–  Ha nem teszünk semmit – folytatja az igazgató –, mindig így megy majd

tovább. Határoznunk kell, harcolnunk kell. Csatlakoznunk kell azokhoz, akik

harcolnak.

A bohóc hátat fordít a többieknek és a pocsolyákon át a lakókocsijához tén-

fereg. Egyszerre holtfáradt lett. Sokáig ül a tükör előtt és lisztes képét bámulja,

bal szeme alatt a könnycseppel. Aztán elkezdi lesminkelni magát. A festék alól

másik arc kerül elő. Még sokkal valószerűtlenebb, egy senki arca, egy valaki

képe, neki teljesen idegen, mindig is idegen volt számára az arca. Megpróbál

egy pillanatra intelligensnek vagy legalább komolynak látszani, de vonásai

azonnal pihenő állapotukba rendeződnek vissza, a szokásos csodálkozás kifeje-

zésébe. Egy öreg csecsemő arca ez.

Éppen elég meglepő, hogy itt vagyok. De az még sokkal meglepőbb, hogy

ennyire megöregedhettem. Igyekeztem, hölgyek, urak, tettem, ami tőlem tellett.

Azt mondtam magamnak: ha mindenki más elviseli ezt a világot, akiknek bizto-

san semmivel sem könnyebb, mint nekem… Egész életemben vártam és a feléb-

redésre várva megöregedtem, és nézzétek csak, hová jutottam! Mindannyiukat

irigylem gondtalanságukért. Én gondterhelt vagyok.

Amíg átöltözik, bejön az igazgató, kalapban és esőköpenyben, foga között az

elmaradhatatlan szivarcsonkkal. A rövid nyelű, hosszú szárú porond-ostort a

hóna alatt szorongatja, a szárát a nyele köré tekerte . Lerázza a vizet a kalapjá-

ról, leteszi a sminkasztalra, az ostort mellé rakja . Aztán lovaglóülésben leül a

székre, támlája a térdei között . Ez azt jelenti, hogy valami fontos mondanivaló-

ja van . A bohóc ott áll és igyekszik figyelmesnek látszani.

– Szóval – mondja az igazgató –, tudod, miről van szó… Körülnéz, mintha

attól tartana, hogy a kis helyiségben valaki hallgatózhat .

A bohóc bólint .

Arról van szó, hogy fel kell ébrednem.

– Beszállunk – folytatja tompított hangon az igazgató –, most már nem ma-

rad más hátra. A többiek mind beleegyeztek. És te?

A bohóc újra bólint.

A direktor megragadja a vállát és kicsit megrázza. – Ide hallgass, most már

nem a számodról van szó! Már egyáltalán nem is a cirkuszról. Ez a mai estével

végérvényesen véget ért. Az ilyesmi csak normális időkbe való.

Egy másik álomba való.

– Döntened kell – mondja a száj a szivarcsonkkal –, velünk vagy ellenünk,

meleg vagy hideg. Aki ebből ki akarja vonni magát, az áruló, és mindenki úgy

is bánik majd vele, ahogy az árulókkal szokás. Felébredni tilos. A bohóc har-

madszor is bólint.

– Jó – hallja az igazgató csikorgó hangját –, megbízunk benned, öregem. Éj-

félkor várunk a bizottság ülésére. De pontos légy, hallod? Ott minden továbbit

megtudsz majd. Itt a cím.

Az igazgató egy cédulát nyom a kezébe.

– Olvasd el, jegyezd meg és aztán égesd el! Semmi esetre sem tudhatja meg

más! Megértetted?

A bohóc bólogat, egyre csak bólogat.

Az igazgató kicsit, barátságosan megpaskolja a képét, veszi a kalapját és el-

megy. Az ostort ott felejtette. A bohóc nézegeti, ahogy ott hever a sminkaszta-

lon, óvatosan utánanyúl, és lefekszik vele az ágyra. Kitekeri az ostorszíjat aztán

újra visszacsavarja, majd megint kitekeri.

Végül is nem lehettem én az egyetlen, aki észrevett valamit. Olyan nagy ra-

vasz igazán nem vagyok. Csak megállapodtak, hogy nem beszélnek róla. Vagy

éppen így akarják? Mindegyiküknek tetszik ez az álom?

A bohóc feláll, felveszi öreg kabátját, hosszú sálat teker a nyaka köré és fel-

teszi a kalapját. Még egyszer elolvassa a címet, aztán elégeti a cédulát a hamu-

tartóban. A lángocskák vibrálnak és elalszanak.

Kinn, a térség mögött, ahol a lakókocsik állnak, letaposott kis rét kezdődik.

Ott egy csapat kollégával találkozik, akik mind ugyanabba az irányba néznek

némán. Közelebb megy, hogy lássa, mi történik.

Valamivel messzebb, ott, ahol a kivilágított utca kezdődik, amelyik a belvá-

rosba vezet, néhány fekete egyenruhás különítményes körülbelül húsz, hátrakö-

tött kezű férfit és nőt hajt. Bár egyetlen fogoly sem védekezik, az egyenruhások

folyton ütlegelik őket bunkóikkal.

Már az is bűnnek számít, ha az ember fel akar ébredni.

–  Nem bírom nézni az ilyet – sápítozik az egyik artistanő aki a bohóc előtt áll

–, egyszerűen nem bírom végignézni .

Mellette álló partnere megpróbálja visszatartani, de a nő kitépi magát és a le-

tartóztatott csoport felé rohan. Még mindig trikóban van, csak egy kabátot do-

bott a vállára. Néhányszor körbejárja az egyenruhásokat, provokáló mozdula-

tokat tesz és szidalmakat vág a képükbe, eközben elveszíti a kabátját. A külö-

nítményesek ügyet sem vetnek rá. Az egyik fogoly, látszólag holtan a földre

zuhan. Az egyik egyenruhás csizmájával belerúg az oldalába. Mivel ez sem

használ, elkezdi bunkójával csépelni. A többi fogoly megállt és sápadt, félig

alvó arccal nézi a jelenetet. Az artistanő, most kabát nélkül, visszajön a cirku-

szosokhoz.

– Csináljatok valamit! – hebegi. – Ne álljatok itt úgy, mint a hülyék! Csinál-

jatok valamit!

Mindig igyekeztem, hölgyek, urak, mindent elkövettem, ami tellett tőlem.

A bohóc előrenyomakodik. Megpaskolja az artistanő pofiját és azt mormol-

ja: – Bízzátok csak rám ezt az ügyet!

Meglepett pillantásokkal mérik végig. Az artistanő odasúgja a többieknek:

– Hallottátok?

Hogy félhet az ember, ha úgyis mindjárt felébred? Én is csak álom vagyok. A

létem nevetséges és felfoghatatlan.

Időközben a lakókocsik között felbukkant két fekete egyenruhás, géppisz-

tollyal és a cirkuszosok csoportja felé tart. A bohóc eléjük megy. Fegyverüket

készenlétben tartva megállnak. Arcuk fiatal, gyerekes és kicsit puffadt. Úgy

hatnak, mintha ébren aludnának.

A bohóc előhúzza kabátzsebéből az igazgató összetekert ostorát, és azzal kö-

szönésképpen odabök a kalapja karimájához. A két egyenruhás bizonytalanul

az ostorra néz, aztán gyorsan összenéznek és vigyázzba vágják magukat.

– Ismertek? – kérdezi a bohóc éles, parancsoláshoz szokott hangon. A külö-

nítményesek újra bizonytalanul összenéznek, aztán az egyik azt mondja:

– Parancsára, nem.

– Majd most megismertek! – folytatja a bohóc. – És biztosíthatlak róla meg-

bánjátok, hogy az utamba kerültetek! Láttátok, mi történt odaát?

– Parancsára, nem – mondja most a másik katona.

– Miféle baromállat itt egyáltalán a parancsnok? – kaffog rájuk a bohóc. –

Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. senki sem tudja, mi történik, mindenki

úgy idétlenkedik, ahogy eszébe jut! A „fegyelem” kifejezés itt úgy látszik, ide-

gen szó. Odaát embereket vezetnek el, akiknek a letartóztatása nekem volt fenn-

tartva, egyes-egyedül nekem! Ezek a túlbuzgó hülyék ezzel egyik legfontosabb

tervünket hiúsították meg! Az istenfáját, itt nem rabló-pandúrt játszunk, megér-

tettétek? Lesztek olyan szívesek igyekezni, ti, paprikajancsik, és jelentsétek

odaát a bajtársaitoknak, hogy haladéktalanul szabadon kell engedniük a foglya-

ikat, haladéktalanul! Megértettétek?

– Igenis – mondja az első fekete egyenruhás –, de mit jelentsek, ki adta a pa-

rancsolt?

– Én magam! – ordít rá a bohóc. – Mondjátok meg azoknak az átkozott hü-

lyéknek, hogy a parancsot az ostoros ember adta ki! Remélem, azok jobban

értesültek, mint ti ketten, különben az Isten irgalmazzon nekik! Mire vártok?

Siessetek, ugrás!

A két egyenruhás elszalad, nem túl sietősen, szemmel láthatóan összezava-

rodtak. A foglyok csoportja és őreik időközben valahol a sötétbe vesztek. A

bohóc hátrafordul a kollégái után, de azok is eltűntek. Egyedül áll a téren.

Lassan elindul a város középpontja felé. Még sok az ideje éjfélig , de keres-

nie kell a címet , amit az igazgató adott. És a tájékozódási érzéke nagyon gyen-

ge. Csak megy és megy, vaktában egyik lépést teszi a másik után, ahogy egész

életében ment.

Ahogy mindenki egész élete során megy, anélkül, hogy a következő lépést is-

merné, anélkül hogy tudná, a következő lépésnél szilárd talajra lép-e vagy már

a Semmibe botlik. Ez a világ olyan bizonytalan, hogy minden lépésünk: döntés.

Azzal a sajátos járásával halad, amely a nézőket már a száma elején nevetés-

re ingerli. Csak a porondra kell lépnie, mindig kicsit botorkálva, valahogy této-

vázva és minden lépésével leküzdve a tétovázását, ugyanakkor dacosan, mintha

határozott benyomást akarna kelteni. Mint egy csökönyös gyerek.

Az utcákon, amelyeken végighalad, felborogatott autók hevernek, némelyik

parázslik még. Sok ablaküveg be van törve, üvegcserép csikorog a talpa alatt.

Átlép egy kimúlt kutyán, később lát egy madarat, a hátán fekszik, szétvetett

szárnyakkal egy olajtócsában. Valószínűleg a füst ölte meg.

A létem megfoghatatlan és nevetséges. De nem állt szabad akaratomban,

hogy másikat válasszak helyette. Az ember az marad, aki volt. A szabadság

mindig csak jövő idejű. A múltban már nem lehet megtalálni. Senki sem vá-

laszthat másik múltat magának. Mindennek, ami megtörténik, úgy kellett tör-

ténnie, ahogy történt. Utólag minden kényszerű, előzőleg semmi sem az. Az

egyetlen, ami számít, hogy felébredjünk álmunkból. Mégis futunk a szabadság

után, nem tehetünk másképpen, de a szabadság mindig előttünk jár egy lépés-

sel, mint a délibáb, mindig a következő pillanatra érvényes, mindig jövő idejű.

És a jövendő sötét, fekete, áthatolhatatlan fal a szemünk előtt. Nem, helyesbí-

tek, ez a fal a két szemünkön húzódik át a fejünkön keresztül. Vakok vagyunk. A

jövő vakít el. Soha nem látjuk, ami előttünk van, soha a következő pillanatot,

amíg bele nem ütközünk. Csak azt látjuk, amit már láttunk. Ami annyit jelent:

semmit.

A bohóc belép az egyik házba. A világítás gyenge. Az ajtók szilánkká haso-

gatva, a lakásokban felborított székek, szétvert bútorok, égési nyomok, szétté-

pett függönyök. Egy asztal körül emberek ülnek, úgy látszik, már nagyon régen

ülnek itt, mert közöttük pókok szőtték már hálójukat. Az arcuk olyan kiszik-

kadt, mint a múmiáké, a fogukat vicsorítják, vagy nagyra van tátva a szájuk,

mintha kacagnának. Köztük a bohóc egy sovány fiatalembert vesz észre, aki a

karjára borult fejjel alszik. Az asztallap porába számokat irkáltak, sok-sok szá-

mot. A fiú úgy alszik, mint egy gyerek, és a bohóc halkan kimegy, hogy ne

ébressze fel.

Hátsó udvarokba jut, málladozó falakon mászik át, és végül, ahogy előre lát-

ta, reménytelenül eltéved. De ez nem nyugtalanítja különösebben.

És akkor egyszerre egy tágas, fényesen kivilágított téren áll. Egy áruház ki-

rakataiból árad a fény.

A bohóc egyik kirakattól a másikig megy, mind üres. Csak amikor bekanya-

rodik egy utcasarkon, lát egy csomó embert; az egyik kirakat előtt állnak és

bámulnak mozdulatlanul, köztük több fekete egyenruhás is. Nem egészen biz-

tos benne, de úgy tűnik, mintha az a kettő is közöttük volna, akikkel beszélt –

és a többiek, akik a letartóztatottakat terelték, és az áldozataik is itt állnak. Nem

törődnek már egymással, lefoglalja őket a kirakat látványa.

A bohóc lábujjhegyre áll és elnéz a fejek fölött. A nagy üvegtábla mögött ha-

talmas rovarfélék hemzsegnek, karhosszúságú, páncélos kukacok, felegyene-

sednek ezer rezgő lábacskájukkal, tenyérnyi rákfélék, és csizmavastagságú

fekete bogarak. Fenn, magasan a nyüzsgés fölött egy fényesre csiszolt, fémes

színű golyó lebeg. Úgy tűnik, szabadon lebeg a levegőben, anélkül hogy bármi

tartaná vagy bármiről csüngene és minden irányban kering, hol lassan, hol meg

vibrálóan gyorsan. Egy patkány ül rajta, roppant nagy patkány, szinte akkora,

mint egy kutya. Mindig az ellenkező irányba fut, hogy fenntartsa magát a go-

lyón. Ki tudja, mióta van már ebben a szörnyű helyzetben. Úgy látszik, fogytán

az ereje, szőre csatakos és csomókban áll össze a rémület verítékétől, pofája

félig nyitva, úgy, hogy hosszú, sárga rágófogai látszanak, a lélegzete veszettül

szapora. Sokáig nem fogja már bírni, hamarosan lecsúszik majd, és belezuhan a

félelmetes nyüzsgésbe, amely ezer csápjával és lábával már sóváran nyúl utána.

Tehát ez a színjáték egyesíti az embereket a kirakatüveg előtt.

A pokol soha véget nem érő rossz álom. De hogy kerültem oda? Mit kell

most tennem, hogy felébredjek végre?

A bohóc a körülötte állók arcába pillant. A szemük nyitva, de üveges, mint

az alvóké. Néhányuknak tátva a szája. Rá, aki ilyen közelről bámulja őket,

senki sem figyel. Kölcsönösen megfeledkeztek egymásról. És tudja, senki sem

felelne neki ezek közül az eleven bábok közül, ha útbaigazítást kérne tőlük.

Azonkívül ezt nem is teheti, semmi pénzért nem említheti a címet.

Hozzád fordulok, hozzád, aki engem álmodsz, bárki légy is. Tudom, nem te-

hetek semmit ellened, te vagy az erősebb. Vezess tehát, ahová akarsz, de ne

feledd: nekem már hiába játszod meg magad!

A bohóc, maga sem tudja, hogyan, egyszerre ott találja magát annak az épü-

letnek a közelében, amelyet az igazgató megnevezett – egy kis artistapenzióról

van szó, amelyet még régebbről ismer. Az utcán halottak hevernek, mereven és

lehetetlenül kifordult tagokkal, mint a kirakati babák. Köztük néhány testrész

szétszórva, fejek is, kalappal és nyakkendősen.

Amikor a bohóc befordul abba az utcába, ahol a penzió áll, már messziről

látja, hogy zsúfolásig tele van emberekkel, akik fel-alá hullámzanak, mint a

tenger. A penzió ajtaja előtt összetorlódnak, aztán újra megtörnek, mint a hul-

lámok. De mindez hangtalanul és túlzott lassúsággal történik. Sok a fekete

egyenruhás is köztük és más, hosszú bőrkabátos ember. Úgy látszott, mintha

mindenki teljes erejéből ütlegelné a másikat, de a mozdulat lassúsága miatt az

egész valami kísérteties szertartásnak tűnt. Messzire kitartott, táncos mozdula-

tokkal csap le minden ököl, vagy az, amit az ütlegelő a kezében tart, a hozzá

legközelebb álló arcába. Nem hallani mást, csak tompa, általános zihálást, az

ütések puffanását és csattanását.

A bohóc gyorsan visszafordul és feltűri a kabátgallérját, hogy az arcát elrejt-

se, mert az egyik verőlegény már felfigyelt rá és rámutat. Mások érzéketlen,

dagadt arcukkal felé fordulnak és már közeledik is egy tucat közülük. Mások

csatlakoznak hozzájuk. A bohóc gyorsan befordul egy sötét mellékutcába, az-

tán a következőbe, majd a harmadikba. Futtában visszanéz és nem látja már az

üldözőit. Talán lerázta őket.

Nincs értelme a menekülésnek. Nincs menedék. Ami itt történik, az történik

mindenütt. Az történik mindig. Aki menekül, az esik legelőbb csapdába.

Még néhány sötét utcát átszel, majd észreveszi egy kocsma, pontosabban sö-

röző gyengén megvilágított bejáratát. A bejárat túlméretezett forgóajtó, amely

előtt és amelyben néhány részeg ember dülöngél. A bohóc csak akkor kezd

kételkedni, hogy tényleg részegek, amikor közelebb lép hozzájuk, mert mind-

nek le van hunyva a szeme és a kezét előrenyújtja, mintha azt játszaná, hogy

vak. Lehet, hogy alvajárók vagy holdkórosak, mert amikor a bohóc egyiküket

megszólítja halkan, az nem felel, hanem tovább bolyong kinyújtott karral. Le-

het, hogy megjátsszák magukat, lehet, hogy nem. A bohóc elhatározza, hogy

belép és a sörözőben várja meg, amíg visszamehet a penzióba. Keresztülnyo-

makodik a forgóajtón. A söröző az alagsorban van, és a bohóc néhány lépcsőn,

amelyet nem vett észre, botladozva ér le. Csőszerű, hosszú helyiség van előtte,

amely hátul belevész a félhomályba és a füstfelhőkbe. A mennyezetről csak

néhány csupasz, gyenge villanykörte lóg és ad valami kis fényt. A bal oldali

leghátsó sarokban emelvényféle magasodik, faragott fakorláttal körülvéve. A

helyiség összes asztala, kivéve azt az egyet, az emelvényen, foglalt. Félig kiürí-

tett söröskorsók, felborított hamutartók, ételmaradékok borítják az asztalokat.

A vendégek egymás hegyénhátán, sokan a karjukra hajtották az arcukat, egye-

sek arcukkal egy söralátéten, miközben a karjuk az asztal alatt himbálódzik.

Mind nyitott szájjal alszanak. Az áporodott levegőt horkolás, cuppogás, csám-

csogás tölti be. Időnként egy-egy alvó nyújtózkodik, fejét elfordítja és felsó-

hajt, mintha nem tudna kényelmesen elhelyezkedni.

A bohóc utat keres magának az asztalok között, a kinyújtott lábak fölött, arra

az emelvényre igyekszik a háttérben, az egyetlen szabad helyre. Odaér a fakor-

láthoz és rájön, hogy ennek nincs bejárata, és lépcső sincs, amely az emelvény-

re vezetne. Tehát óvatosan, hogy fel ne ébressze az alvókat, a legközelebbi

asztalra mászik, és azon át kapaszkodik a korlát túlsó oldalára. Sóhajtva eresz-

kedik le az egyik székre, állát tenyerébe támasztja és vár.

Azt álmodják, hogy álmodnak. Ne keltsük fel őket. Bárcsak úgy tudnék alud-

ni, ahogy ezek.

– Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezi tőle félhangosan, ingerülten valaki. Az

igazgató az. A bohóc összerezzen. Csak most ébred rá, hogy már jó ideje beszél

hozzá valaki.

– Hogyne – mormolja a bohóc –, persze hogy figyelek. Homályos emlékeze-

tében a szavak után kutat, amelyeket hallott.

Arról volt szó, jut eszébe, hogy utolsó pillanatban ide tették át a bizottság

ülését, mert a különítményesek valami árulótól fülest kaptak, és bekerítették a

penziót.

–  Úgy látszik, ez nincs rád különösebb hatással –, mondja az igazgató és

gyanakodva méregeti a bohócot. – Van valami fogalmad róla, ki lehetett az

áruló?

A bohóc fejét rázza.

– Honnan tudtad tulajdonképpen, hogy itt vagyunk? – faggatja tovább az

igazgató és a hideg szivarcsonkot rágja. – Vagy a merő véletlen vezetett ide? A

bohóc bólint.

– Túl sok a véletlen, nem gondolod? – kérdezi az igazgató.

A bohóc mélyértelműen bólint, aztán megfordul a székén és hangosan így

szól: – De a kiszolgálás katasztrofális! Tulajdonképpen meddig kell itt várni,

amíg rendelhet az ember?

– Hallgass! – szól rá fojtott hangon az igazgató, és befogja a bohóc száját.

Amikor elengedi, a bohóc azt kérdezi:

– De miért?

Az igazgató hátradől.

–  Ide hallgass, vállaltam érted a felelősséget. Jótállok érted. De néhányan

köztünk meg vannak róla győződve, hogy csak te lehetsz az áruló. Megmond-

tam nekik, szerintem képtelen lennél arra, hogy ilyen disznóságot kövess el.

Mit szólsz hozzá?

A bohóc előveszi kabátzsebéből az ostort és az igazgató elé teszi.

– Tessék! – mondja. – Ezt ottfelejtetted.

Az igazgató ide-oda tologatja a szivarcsonkot az ajkai közt.

– Köszönöm, öregem. Már nincs rá szükségem. Megint összehúzott szemmel

méregeti a bohócot.

–  Senki sem hallotta, mit mondtál a fekete egyenruhásoknak. Vannak köz-

tünk néhányan, akik tudni szeretnék. Mit mondtál?

– Utasítottam őket, mondják azt a többieknek, hogy engedjék szabadon a

foglyokat.

– Ezt mondtad? És mit feleltek?

– Engedelmeskedtek, mert látták az ostort.

Az igazgató rágyújt a szivarra és egyet-kettőt szív lehunyt szemmel. Aztán

összeszedi magát, elismerően megkopogtatja a bohóc térdét és vigyorog. –

Hiszek neked. Ismerlek és hiszek neked. Majd rendbe hozzuk a dolgot. Csak

bízd rám, öregem.

Előrehajlik és mélyen belenéz a bohóc szemébe. – Mit gondolsz, tartsam

meg a beszédemet, most rögtön?

A bohóc szétnéz az alvók fölött és bólint.

Nem kellene felébreszteni őket. Egy másik álomban vannak. Talán ezt a vilá-

got álmodják.

– Feltétlenül – mondja –, ez a megfelelő pillanat.

Az igazgató feláll és a korláthoz lép. De aztán úgy látszik, megint aggályai

támadnak és visszafordul a bohóchoz.

– Talán mégis megkérdezem előbb a korcsmárost. Bár ő is közülünk való.

De talán jobb, ha megkérdezem, beleegyezik-e. Hiszen végül is az ő kocsmája.

– Meg kellene tenned – véli a bohóc.

Az igazgató hozzákészül, hogy átmásszon a korláton. Már lovaglóülésben ül

rajta, aztán megtorpan és odasúgja a bohócnak: – Ide hallgass, mondhatnál

néhány bevezető szót. Hiszen érted: kicsit felrázni a hallgatóságot, és a többi.

Aztán mindjárt visszajövök és átveszem a szót.

A bohóc erőtlenül bólint. – Hiszen tudod, hogy nem értek az ilyesmihez.

Olyan könnyen összezavarodok.

– Akkor most szedd össze magad! – sziszegi az igazgató dühösen. – Hát nem

érted? Lehetőséget kínálok neked. Lehet, hogy ez lesz az utolsó!

– Miről beszéljek?

– Amiről akarsz.

Az igazgató leugrik a padlóra, megkapaszkodik a korlát oszlopaiban és két

ilyen oszlop között felszól a bohócnak:

– Az a fontos, hogy az embereket kedvezően felhangold. Ez a lényeg.

Az a lényeg, hogy felébredjünk. Ez az egyetlen lényeges.

A bohóc utánanéz az igazgatónak, ahogy az asztalok között a hosszú terem

oldalfalában lévő ajtó felé igyekszik. Ott mégegyszer visszafordul és felszólító

gesztust tesz. Amikor kinyitja az ajtót, a háta mögül egy pillanatra nyüzsgő

hangzavar hallatszik ki, női hangok is vannak közte, izgatottnak hatnak, mintha

veszekedés készülne. Lehet, hogy ez a konyha bejárata.

Nem akarok beszélni. Nem akarom, hogy valaha is beszélnem kelljen. Nincs

mit mondanom.

A bohóc gyorsan átmászik a korláton, az egyik hosszú asztalra, és vigyázva,

nehogy egyet is megérintsen az alvók feje és a söröskriglik között, az asztallap

széléig szalad. El akar inalni.

Nem segít a menekülés. Nincsen menedék.

Éppen le akar szállni a földre, amikor már nyílik is a konyhaajtó és az igaz-

gató dugja be a fejét.

– Elkezdted már?

– Még nem – fel e li a bohóc bátortalanul –, éppen most akarom.

– Igyekezz! – mondja az igazgató –, megbízom benned!

A feje eltűnik.

A bohóc felegyenesedik. Az asztalon áll, körbefordul, majd összekulcsolja

karját a hátán, mint egy verset felmondó iskolás.

Mélyen tisztelt publikum, kedves álmodóim!

A következő szám egyszeri az egész világon és roppant figyelmet igényel.

Ezért teljes csendet kérünk, és dobpergést. Ez az igazság pillanata, de őszintén

szólva, én nem tudom, mi egy pillanat, és azt, hogy kit nevezek „énnek”, azt

tudom legkevésbé.

Amikor ebbe az álomba keveredtem, amit ti világnak neveztek, már rossz volt

és rossz is maradt vagy még rosszabb lett. Nem emlékszem semmire. Nem tudok

nektek részleteket mesélni. Mindig mindent elfelejtek. Azt gondoltam, hogy a

fordított álomba vagy a fordított világba keveredtem. Vagy talán én nem voltam

erre a világra, ebbe az álomba való. Elvertek és bezártak, megdicsértek és sok

pénzt adtak, pedig mindig ugyanaz maradtam, és ugyanazt tettem. Ezért adtam

arra a fejem, hogy benneteket megnevettesselek és megríkassalak. Ez volt, amit

tudtam.

A bohóc kicsit zavarba jön, mert egy repülő söralátét találja el. Nyilván va-

laki pajkos tréfa célpontjául szemelte ki. Körülnéz, hol a tréfamester, és azon az

emelvényen, ahol az imént még együtt ültek az igazgatóval, meglátja a nagy

darab, kopasz izomkolosszust, aki ostobán feléröhög, és tovább dobálja a ke-

mény filces söralátétekkel. Ez nyilvánvalóan a söröző csaposa, mert zöld kö-

tény van előtte. A bohóc, feltételezve, hogy az izompacsirta csak tréfál, egy

gesztussal adja tudtára, hogy most nem vehet részt a játékban, mert fontosabb

dolga van. Közben megnyerően mosolyog, hogy ne ingerelje ezt a bunkót. Mi-

vel azonban az vigyorogva folytatja tevékenységét, a bohóc átmászik egy má-

sik, távolabb álló asztalra.

Csak várom, egyre várom, hogy végre felébredjek, de nem tudok. Mint az

úszó, aki a jég alá került, keresem a helyet, ahol felbukkanhatok. De itt nincs

ilyen hely. Egész életemben visszatartott lélegzettel úszom. Nem tudom, hogyan

bírom.

A bohócnak le kell hajolnia, hogy néhány újabb, jól célzott söralátétet elke-

rüljön. De mert mégis eltalálta néhány újabb lövedék, most ő vesz fel egyet az

asztalon fekvő, átnedvesedett kemény papírkorongokból és a csapos felé dobja,

természetesen egyre mosolyogva és abban a reményben, hogy az együgyű fic-

kót ezzel végleg kielégítheti, vagy arra bírhatja, hogy fejezze be ezt az ostoba

játékot. A csapos valóban meglepődik és abbahagyja a dobálást. A bohóc kö-

rülnéz, abban a reményben, hogy az igazgató végre visszajött, hogy maga ve-

gye a kezébe a helyzet irányítását. De még most sem látni sehol.

Vagy lehet, hogy álmodozónk a végén nem is tudja, hogy csak álmodik

mindannyiunkat? Én, az ő álma, rá tudom venni, hogy végre felébredjen? És

egy dolgot magyarázzatok meg nekem, hölgyek, urak: hová lesz az álom, ha

felébred, aki álmodja? Sehová? Akkor már nem is létezik? De én innen ki aka-

rok jutni – komolyan! Nem akarom többé azt álmodni, hogy itt vagyok. Azt sem

akarom, hogy akárkifia álmodjon – engem. Vagy kölcsönösen egymást álmod-

juk? Álomszövevény ez, határtalan, feneketlen álomvadon. Mind ugyanaz az

álom vagyunk, amelyet senki sem álmodik?

Ebben a pillanatban a bohóc fejétől hajszálnyira repül el egy söröspohár és

csörömpölve törik szét mögötte a falon. Ezt nem dobhatta a csaposlegény, mert

egészen más irányból jött. De a bohóc azt sem vette észre, hogy valamelyik

alvó megmozdult volna. Miközben ő még, kezét szeme elé tartva, körülkémlel,

most megint más irányból egy palack repül felé, amely elől éppen csak el tud

hajolni. További palackok, söröskriglik, hamutartók és egyéb tárgyak repülnek

keresztül-kasul minden irányból, míg végül valósággal záporoznak rá a lövedé-

kek. Védekezve emeli karját a feje fölé és lehajol, de így meg, hogy nem lát,

nem tud elég hatásosan kitérni a dobások elől, és a hátán, vállán karján néhány-

szor fájdalmas találat éri.

Mivel a dobások ereje nőttön nő, s a lövedékek éles sivítással hasítják a le-

vegőt, a bohóc jobbnak látja, ha leugrik az asztalról. Négykézláb és magát

mindig fedezve mászik a mozdulatlanul alvók lába között a konyhaajtó felé.

Végül eléri, de az ajtót nem lehet kinyitni. Nem úgy, mintha bezárták volna,

hanem mintha a túloldalról súlyos bútorokkal torlaszolták volna el. Rázza a

kilincset, ököllel dörömböl az ajtón, amit a célbadobálás zajában egyébként

alig lehet hallani, és már gyöngülő erejével rugaszkodik neki. Hiába. Feláll és

visszanéz a terembe. Most már a csaposlegény sincs ott, talán ő is biztonságos

helyre menekült a bombazápor elől. A bohóc egyedül van az alvók seregével és

csatájukkal.

De ha így van, hogy csak a közös álmotok vagyok, hogy kezdettől fogva ti

mind engem álmodtatok, hogy soha nem voltam egyéb, mint a mélyen tisztelt

publikum álma, akkor, kedves álmodóim, kérlek benneteket, egész szívemből

kérlek: bocsássatok el! Ezentúl álmodjatok valami másról, de ne rólam! Nem

bírom tovább. Nem biztatlak benneteket, hogy ébredjetek fel. Felőlem aludjatok

tovább, ameddig akartok és aludjatok jól, de ne álmodjatok engem tovább!

Megvolt a mulatságotok, kérlek, engedjetek most már elmenni!

Ebben a pillanatban egy söröskrigli egy gránát erejével eltalálja a homlokát

és széttörik rajta. A bohóc sápadt, öreg csecsemőarcát hirtelen vörösre festi a

vér, és óriási meghökkenés és teljes belátás tükröződik rajta. Mosolyog, de

végre mindent megértett. Karjával azt a szertartásos mozdulatot végzi, amellyel

mindig megköszönte a nézők tapsát, aztán mereven, mint egy viaszfigura elő-

rezuhan az üvegcserepekkel borított deszkapadlóra.

Téli este, az ég gyengédrózsaszín, hideg és hatalmas a hófödte, határtalan

síkság felett. Ennek a síkságnak a közepén épületrom mered az égnek, egy

vastag fal maradványa. Egészen közönséges, zárt házkapu, almazöldre mázol-

va, névtábla nélkül, amelyhez három kitaposott kő lépcsőfok vezet fel. A lép-

cső előtt a hó simára van taposva, mert itt két őrt álló katona állandóan fel-alá

jár, mint két átellenes inga. Mozdulataik a nyújtott díszlépéstől a vigyázzba

merevedésig, a gyors topogástól az újabb megállásig, a hirtelen szögben fordu-

lásokon, sietős toporgáson át végül ismét a nyújtott díszlépésig sajátos balettet

alkotnak: bonyolult szertartás ez. A katonák egyenruhája fekete és fényes, si-

sakjuk és hajtókás kesztyűjük úgyszintén. Hónuk alatt mindketten géppisztolyt

tartanak, lövésre készen. Valahányszor találkoznak, szögletes mozdulatokkal

fegyvert cserélnek. Eközben félhangosan néhány szót váltanak. Az égen nagy

fekete madárrajok köröznek, hangtalanul.

– A hollók! – mondja az egyik őrszem, és csak a szeme villanásával, felfelé

mutat.

– Mit keresnek ezek itt tulajdonképpen? Jelent ez valamit?

– Meg ne állj! – mormolja a másik. – Ha meglátnak minket… különben is

varjak.

És a következő találkozásnál:

– Soha nem jönnek le. Mindig fenn maradnak a levegőben. Hogy csinálják?

És hollók, mondom.

A két katona elválik, sarkon fordulnak, újra találkoznak, fegyvert cserélnek.

– Varjak! – mondja a második katona összeszorított foga közül. A szó kis

felhőként száll ki a szájából.

– Egyszer lelőttem egyet, csak úgy. Olyan volt a szeme, mondhatom, mint a

zseblámpa.

– Mi van? – kérdezi az első. – Félsz?

A következő találkozásnál a második visszakérdez:

– Hát te?

Az első megvonja a vállát.

Néhányszor fel-alá járnak, nem váltanak szót.

– Csak tudná az ember – kezdi újra az első őr –, mi a fenének kell itt ezt a

majomtáncot járnunk.

A másodiknak csurog az orra, megszívja.

– Az ajtót őrizzük. Buta kérdés.

– Miért? Hogy senki se jöjjön ki?

– Világos. A bikafej. Magad is jól tudod. Veszedelmes.

– Odabenn? De hol? Az ajtó mögött? Szünet. Távolodás. Topogás. Vissza-

fordulás.

– Kijött ezen az ajtón már valaha valaki?

– Soha. Mert az az izé mindenkit elnyel. – És a második őrszem ferde vi-

gyorral hozzáfűzi: – Valami szörnyeteg.

Miközben fegyvert cserélnek, az első ezt mormolja:

– Az a szóbeszéd járja, hogy aki ide bemegy, soha többé nem tud visszatérni.

Az ajtó mindig máshová vezet, csak nem oda, ahonnan jött az ember.

– Na látod – mondja a második megbékélten, miközben eltávolodnak egy-

mástól –, hiszen mondom, hogy senki sem jön ki.

Sarkon fordulnak, újra találkoznak.

– Akkor miért őrizzük ezt az ajtót? – kérdi csökönyösen az első.

– Uramfia! – mondja a másik türelmetlenül. – Talán, hogy senki se menjen

be, mit tudom én.

– Van olyan ember, aki ide be akar menni?

– Önként nem, az biztos. Csak ha megunta az életét!

Eltávolodás. Sarkon fordulás. Fegyvercsere.

Az első tovább faggatózik. – Szóval senki sem akar bemenni?

– Én be nem mennék egymillióért!

– És soha nem is ment be senki?

– Fogalmam sincs. Talán régebben. Az én időm előtt. Nem emlékszem rá.

– Minek őrizzük ezt az ajtót?

Most a másiknak felcsattan a hangja: – Mondom: hogy ki ne jöjjön senki!

Hiszen tökmindegy. Teljesítsd a szolgálatod és tartsd a pofád.

– Olyan ez, mint amikor az embernek lyukas a foga. Örökké hozzáér a nyel-

vével, ha akarja, ha nem.

A fekete madárrajok az égen köröznek, csak köröznek, hang nélkül. Végül

az első őrszem már nem bírja tovább.

– A hollók – mondja halkan maga elé – álruhás angyalok.

A másik köhögőrohamot kap. – Hülyeség! – böki ki rekedten. – Varjak, kö-

zönséges varjak. A hollók már nagyon ritkák.

– Az angyalok is – mondja az első és elnéz a másik mellett.

– Hülyeség! – ismétli a második katona, de a hangja ezúttal erőtlenül és síró-

san hangzik. – Ha egyáltalán vannak is, annyian vannak, mint homokszem a

tengerparton. De nem itt, nálunk.

– Hát hol?

– Más időkben.

A következő fegyvercserénél az első őrszem megkérdezi:

– Utánanéztél már egyszer a másik oldalon?

– Az ajtó mögött? Nem, minek?

Hosszú szünet áll be a beszélgetésben, miközben mindketten szertartásos

táncukat járják. Végül az első megjegyzi: – Nem tilos.

– Nem is szabad – vágja rá a másik. – Mindenesetre a szolgálati szabályza-

tunkkal ellenkezik.

– Abban semmi sem áll arról, hogy az ajtó melyik oldalán kell silbakolnunk.

Folytatják menetelésüket, egyszer, kétszer, háromszor találkoznak és néznek

némán egymás szemébe, és mintha összebeszéltek volna, egyszerre változtat-

nak irányt, és mindkettő, megkerülve a falomladékot a maga feléről gázol körül

a hóban, amely itt magas és érintetlen. A találkozásnál a második őr megköny-

nyebbülten mondja:

– Hiszen megmondtam!

– Semmi sincs mögötte – feleli az első. – Hátulról ugyanolyan, mint elölről.

– Sehová sem vezet – erősíti meg az első. – Most tudod. Mindketten vissza-

térnek előbbi helyükre és ismét folytatják az őrszem-szertartást. De már a kö-

vetkező fegyvercserénél csökönyösen újrakezdi az első katona;

– De akkor miért kell őrizni?

– Az istenfáját, ember! Talán csak valami régi hagyomány az ősidőkből,

amikor itt valaminek a bejárata volt.

Az első őr kétkedő pillantást vet az ajtóra, amelyet egészen közönséges bejá-

ratnak vél és megenyhülten mormolja:

– Azt gondolod, hogy most már csak úgy áll itt?

– Csak úgy – mondja a másik kimerülten –, az ősidőkből.

Az első szemmel láthatóan legyűr minden további kérdést. Mindketten ide-

oda léptetnek, letapossák a havat, szögben fordulnak, tipegnek-topognak és az

előírásos kitartott léptekkel közelednek egymáshoz. Az első őrszem félelmet és

dühöt lát bajtársa szemében, ezért a legközelebbi fegyvercserénél békítő vi-

gyorgással mondja: – Valószínűleg igazad van. Biztos. Itt minden más időkből

származik. Mi is.

De a másik észrevett valamit a szeme sarkából.

– Psszt! – sziszegi, – Pofa be! Jönnek. Most aztán letolnak.

Az első nem meri odafordítani a fejét. – Gondolod, hogy figyeltek?

– Világos, mi a fenének jönnének különben? Idáig még soha nem jött senki.

– Ki a csuda az?

– Ketten vannak.

– Ismered őket?

– Ez… ez az Öreg lánya!

– És még ki?

– Valami fiatal legény. Fogalmam sincs. Uramfia! Fogd be végre a szád!

A két őrszem tiszteleg, és mereven, sápadtan áll, mint a viaszbabák. Egy fia-

tal lány közeledik, bundában. Hajadonfőtt van, dús vörös haja szigorú kontyban

simul a tarkójára. Sápadt arca keskeny, szép és olyan éles vonású, mint egy

gemma. A lábanyomában egy fiatal, barna bőrű férfi tapossa a havat. Nyitott

felöltője alatt a matadorok testre simuló, gazdag hímzésű viselete. Baljában a

bíborszín körgallérba tekert tőre. A leány megállt a falmaradvány előtt, de nem

fordul hátra, és most éri be a férfi.

– Ez lenne az? – kérdi kifulladva a férfi és hitetlenül mosolyog. – Ezt komo-

lyan mondja?

– Elmehettek – mondja a leány a két őrszemnek, de nem néz rájuk. A két ka-

tona nem tudja, hogy ez nekik szólt-e, és nem mernek mozdulni. Az első bátor-

talanul azt mondja: – Szigorú előírásaink vannak.

A lány feléfordul és méregeti. A katonán meglátszik, hogy belefagy a szó.

– Ismertek?

A második őrszem megint tiszteleg. – Parancsára, fenség!

– Jól van – mondja a lány –, elmehettek.

– De édesapja, a király őfelsége elrendelte, hogy mi soha senkinek…

A lány félbeszakítja. – Vállalom a felelősséget. Apám egyébként tudja. Hív-

lak majd benneteket, ha visszajöhettek.

A két katona egymásra néz, vállat von és engedelmeskedik a parancsnak.

Hallótávolságon kívül megállnak és várnak, hátat fordítanak a párnak. Csak

néha mer egyikük a válla fölött feléjük vetni egy rövid pillantást.

– Tehát – mondja a vállalkozó kedvű fiatalember –, ha az ember átmegy

ezen az ajtón, akkor hová jut?

– Az attól függ – feleli közömbösen a leány.

– Mitől?

– Attól, hogy ki megy át az ajtón. És melyik oldalról. És mikor. És miért. –

Leül a lépcsőre és összébb húzza magán a bundát. A férfi mosolyogva figyeli,

aztán kíváncsian körüljárja a falomladékot.

– Azok ketten – mondja, amikor visszajön és hüvelykujjával a válla fölött az

őrszemek felé bök –, nyilván szintén pontosabban akarták tudni.

– Lehetséges – mormolja a leány –, de aki pontosabban akarja tudni, annak

át kell menni az ajtón.

A fiatalember leül mellé. Átkarolja a leányt, de az türelmetlen kis mozdulat-

tal lerázza. A fiatalember halkan nevet.

– Szórakozik rajtam, igaz?

A leány feléfordítja az arcát és a férfi úgy megrémül, mintha a halált pillan-

totta volna meg. A leány észrevehetetlenül megrázza a fejét, aztán újra előrenéz

és a fehér síkság felé fordulva kérdi:

– Maga hivatásos hős?

A fiatal matador összeszedi magát és sikerül megint valami halk nevetést ki-

préselnie magából.

– Nos, ahogy vesszük. Igyekszem legyőzni a félelmemet.

– Félelmét? – kérdi a leány olyan hangon, mintha ez a szó számára teljesen

idegen volna.

– A haláltól – mondja a fiatalember. – Természettől fogva gyáva vagyok,

mint a legtöbb ember. Félek a haláltól. Ezért gyakorlom magam benne.

– Meghalt már? – kérdezi a leány. – Hányszor?

A fiatalember a lány profilját tanulmányozza, hogy vajon gúnyolódik-e, de

nem sikerül megállapítania. Lemondóan sóhajt, és inkább magának mondja: –

Őszintén szólva, ezen még olyan komolyan nem gondolkodtam el.

A leány bólint és határozottan mondja: – Igen, maga meg tudja tenni.

– Úgy véli, hogy legyőzöm?

– Legyőzi? – ismétli a leány elámulva. – Senki sem győzheti le. Már az is

sok lesz, ha megtalálja ebben a labirintusban.

– És miért gondolja, hercegnő, hogy nekem sikerülni fog?

– Mert gyerek – mondja a leány, és semmi bántó nincs abban, ahogy ezt

mondja –, talán kegyetlen, ostoba gyerek, de mégis gyerek. Ez ellenállhatatlan

vonzóerőt gyakorol majd rá. Azt hiszem, hagyni fogja, hogy maga megtalálja.

– És önre – kérdezi a férfi – milyen vonzóerőt gyakorol?

A leány egy ideig úgy mered maga elé, mintha valamit hallana, aztán azt

mondja: – Semmilyet.

A fiatalember hallgat és ugyancsak maga elé néz. Végül mély lélegzetet vesz

és komolyan bólint. – Butának tart engem, ugye? Talán igaza is van. De úgy

tűnik, valahogy butának kell lenni ahhoz, ha egyáltalán tenni akarunk valamit.

És nekem, látja hercegnő, egyszerűen fontosabb az, hogy tegyek valamit, mint

hogy kimentsem magam.

A leány figyelmesen és nem minden rokonszenv nélkül figyeli.

– Hány éves tulajdonképpen? – kérdezi.

– Huszonegy. Tehát nagykorú vagyok. És maga?

– Háromezer éves – mondja mosolygás nélkül. – Szépnek talál? A férfinak

eláll a szava egy pillanatra, nyel egyet.

– Hallgasson ide, szeretném valamire megkérni. Ha most majd bemegyek

oda – úgy értem végül is, lehet, hogy én…

– Bizony, úgy van – mondja jeges hangon a lány –, az meglehet. Mostanáig

még senki sem tért vissza.

A fiatalember hirtelen zavartnak látszik, félszeg lesz.

– Félre ne értsen, hercegnő, vagyis sokkal inkább… A helyzet az, hogy

semmim sincs, ami ezzel a világgal összekötne, se családom, se… szerelmem.

És azt hiszem, vannak helyzetek, amelyekben az az érzés, hogy valaki várja az

embert, erőt és bátorságot ad.

A leány megrázza a fejét. – Szegény fiú – mondja –, komolyan azt hiszi,

hogy ez a kinti világ még nem tartozik a labirintushoz? Ez az ajtó olyan, hogy

nincs előtte és mögötte. Ez a világ is csak a maga álmainak egyike, amelyeket

eddig álmodott és még álmodni fog.

A fiatal matador zavartan bámul maga elé és ezt hebegi:

– És mégis! A legtöbb hős, akiről hallottam, valami emléket visz magával, a

rokonszenv zálogát, a szerelemét, egy talizmánt…

A leány nem igyekszik segíteni a férfinak, hogy zavarából kimentse. Ámulva

nézi, mintha messziről tenné.

– Gondolt már arra – kérdezi lassan –, hogy az, akit le akar mészárolni, a fél-

testvérem?

A fiatalembernek az arcába szökik a vér. – Nem, erre valóban nem gondol-

tam. Erről a környezetében nem beszél senki, és ezért az volt a véleményem…

Bocsásson meg, a kérésem tapintatlan és nyers volt.

– Azt hitte – folytatja a leány –, hogy hősnek lenni olyan egyszerű? Azt gon-

dolta, ahhoz, hogy helyesen cselekedjen, elég, ha nem gondolkodik és a helyte-

lent elkerüli? Ha csak a gyilkoláson állna, akkor a világ csupa hős lenne.

– De végül is – véli a fiatalember tehetetlenül –, végül is csak egy bikafej,

egy szörnyeteg, egy torzszülött, olyasvalaki, aki emberfejeket követel áldoza-

tul!

– Honnan tudja mindezt? – kérdezi a leány gyengéden.

– Mesélik. Mindenki ezt mondja. Az édesapja is. Még az édesanyja is, aki

pedig a világra hozta.

– Ó igen, mindig a régi históriák – feleli fáradtan a hercegnő –, amelyekkel a

jót a rossztól próbálják elválasztani. De a világ emlékezetében minden együtt

van és mindenre szükség is van.

És rövid hallgatás után hozzáfűzi: – És hová nyúlik vissza a világ emlékeze-

te, ha mi emberek régen elfelejtettük?

– De azokat, akik előttem áthaladtak ezen az ajtón – kiáltja megzavarodva a

fiatalember –, azokat mind felfalta!

– Mi nem emlékszünk senkire, honnan tudnánk, mi fog magával történni?

A fiatal matador feláll, barna arcbőre alatt elsápadt, szeme lázasan ég. –

Majd én megtudom, mi történt velük!

De a leány megint megrázza a fejét.

– Te sem leszel hős, szegény fiú. Az a hős, akiről mesét lehet mondani, ezért

ugyanabban az álomban, ugyanabban a történetben kell hogy maradjon, mint

azok, akik mesélnek róla. De a mi emlékezetünk csak a küszöbig terjed. Aki azt

átlépi, elhagyta az álmunkat.

– Én pedig – mondja bátran a fiatalember –, mesélni fogok rólad a féltestvé-

rednek, ha megtalálom. Én nem felejtlek el.

Felmegy a három kitaposott lépcsőn és a kilincsre teszi a kezét. De habozik

még és visszafordul.

– Igazán – mondja halkan – nem akarsz semmit sem adni zálogul? A leány

először mosolyodik el, és éppen ezért most tűnik először szomorúnak.

– Egy gombolyagra gondolsz, amelynek segítségével a véghezvitt tett után

visszatapogatózhatsz? Nem segítene rajtad, barátom, mert ahogy becsukódik

mögötted az ajtó, semmit sem tudsz már sem rólam, sem magadról. Azt sem

tudnád, mire való a kezedben az a haszontalan gombolyag és elhajítanád. Sok-

féle változáson esel majd át, egyik képből a másikba jutva. És minden alka-

lommal azt hiszed, most felébredtél és már nem emlékszel az előző álmodra. A

belsőből a legbensőbb belsejébe zuhansz majd, és egyre beljebb, a legeslegbel-

sőbb belsejébe, nem fogsz emlékezni, úgy jutsz életen és halálon át, és mindig

más leszel és mindig ugyanaz maradsz, ott, ahol nincsenek különbségek. De

azt, akit meg akarsz ölni, sohasem fogod elérni, mert ha megtalálod, átalakulsz

az ő énjévé. Te ő leszel, az első betű, a hallgatás, a mindent megelőző. Akkor

megtudod, mi a magány.

Elhallgat, mintha túlságosan sokat mondott volna, de kis idő után hozzáteszi:

– Nem, semmit sem adhatok veled útravalóul, még ezt a csókot sem.

Fellép hozzá és megcsókolja. A matador mozdulatlanul tűri, és úgy érzi, ő

már semmi egyéb, csak valami régen elfelejtett név.

– És te? – kérdezi. – Te legalább megkapod ezt a csókot, amelyet senki sem

kapott tőled?

– Nem – mondja a leány –, menj!

A matador erre gyorsan megfordul, lenyomja a kilincset, az ajtó könnyen

nyílik, és ő átmegy rajta. A lány mozdulatlan marad, amíg az ajtó újra be nem

csukódik.

Az egyik őrszem megböki a másikat. – Mit csinál ez ott? Az ajtó kinyílt és

becsukódott.

– Fogalmam sincs – mondja a másik.

Látják, hogy a leány int nekik, odafutnak és vigyázzba állnak.

– Sajnálom – mondja halkan a leány.

A katonák tanácstalanul néznek egymásra.

– Kit sajnál, fenség? – kérdi az első.

– Senkit – feleli –, a bátyámra gondoltam, ott az ajtó mögött, szegény bá-

tyámra, Horra.

És mialatt elfordul tőlük és elmegy, megint azt mormolja: – Szegény, sze-

gény Hor.

A Kobra Könyvek kiadója az Officina Nova szépirodalmi szerkesztősége

Felelős kiadó Kajtár Mária

Felelős szerkesztő Borbás Mária

Műszaki vezető Szilassy János

A fedelet tervezte Szabó Árpád

A fedélgrafika Edgar Ende műveinek felhasználásával készült

Műszaki szerkesztő Badics Ilona

Szedés és tördelés Jet Set

Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 151127

Felelős vezető Mike Ferenc

ISBN 963 477 022 3