A

csibész

megint

mosolyra

húzta

a

képét.

–

Uram,

a

pályaudvarszékesegyház utolsó részvényeit kínálom önnek. Ha elfogadja –

mint mondám, ingyen –, ön is részesül a Csodálatos Pénzszaporításból.

– Nem, köszönöm – mondta a tűzoltó –, én ebben nem kívánok részesülni.

Csak átutazóban vagyok itt. Szeretnék minél előbb továbbutazni.

– Mind azt akarták – mondta a fickó –, de aztán meggondolták magukat. Hi-

szen maga is látja, milyen sokan vannak, akik tudják, hogyan használják ki az

előnyüket és egyre többen lesznek. Ennyi okos ember nem tévedhet – vagy

annyival okosabbnak tartja magát náluk?

– Azonkívül – folytatta zavartalanul a tűzoltó –, ez itt amúgy sem fog soká

tartani. Hamarosan vége lesz.

– Ebben aztán téved! – rikkantotta a másik –, a Csodálatos Pénzszaporítás

soha sem ér véget. És amíg véget nem ér, innen nem akar elutazni senki. És

amíg nem akarnak elutazni, nem mennek a vonatok. Minden úgy marad, ahogy

van! Nem akar mégis néhány részvényt? Legalább kettőt vagy hármat?

– Nem! – ordította a tűzoltó.

– Jól van, jól van! – biccentett a csibész. – De aztán később ne panaszkodjon

nekem! Én megmondtam magának! Kalapot emelt és gyors léptekkel eltűnt a

tömegben.

– Tízezerhétszázkilenc… – bömbölte a hangosbemondó –, tízezerhétszáz-

nyolc… tízezerhétszázhét…

Az orgona megint megszólalt, ezúttal tompább hangon. A dallam egy régi

korálra emlékeztetett, de csak egyetlen női hang hallatszott. Az ének melegen

és erősen szólt a hatalmas teremben. Ügyet sem vetett rá senki, csak a tűzoltó

pillantott fel elcsodálkozva a karzatra, ahonnan a hang jött. Felismerte a fekete

barátcsuhás fiatal nőt, aki ott állt a korlátnál és énekelt.

– Nahát, egy művésznő! – suttogta – Igazi művésznő! Sosem gondoltam

volna!

Lenyűgözte a hang szépsége, annyira, hogy először nem is figyelt az ének

szövegére. A hang sajátos lebegése lelke mélyéig megrázta, szinte testileg érin-

tette a férfit. Amikor a magasból mélybe váltott a hang, kissé hisztérikusan

csengett, s egyenesen a tűzoltó szívébe markolt. Elragadtatva hallgatta és most

már a szöveg is eljutott a tudatáig:

Járjuk a hajszás világot,

s nincs célunk az egy időn.

Itt és Most: fel nem találod,

csak tisztán áhítva s hőn.

Lélek, készülj hamarost:

öröklét az Itt s a Most.

A nő ezután visszalépett és eltűnt a férfi szeme elől.

Az orgona ismét felzúgott és a témát variálta. A másik oldalon, az oltárnál

megint kinyitották a szentségtartót és bankókötegek zúdultak ki belőle.

– Tízezerötszáztizennyolc… – harsogta a hangosbemondó –, tízezerötszáz-

tizenhét…

Egy koldusasszony bankjegyekkel tömött puttonnyal tolakodott előre, és

közben mankója hegyét a tűzoltó lábába bökte, felrezzentve ezzel elragadtatá-

sából. A férfi körülnézett, hová tette le az énekesnő útitáskáját, melyet az rábí-

zott, és ijedten állapította meg, hogy a táska eltűnt. Keresztültörte magát a kol-

duscsürhén, keresett, kutatott, de sehol sem találta. Nyilván elemelték, amíg ő

az éneket hallgatta, talán már előbb is, amikor a kucséber megszólította. Átkoz-

ta magát figyelmetlenségéért. Mindenesetre belevetette magát a csőcselék üvöl-

töző tömegébe, az áradat elkapta és magával sodorta, és végül rúgkapálva oda-

ért a karzatra vezető lépcső tövéhez. Amikor megpróbált felkapaszkodni, egy

pár alattomos képű legény elkapta, és még mielőtt felfogta volna, hogy mi tör-

ténik vele, hátracsavarták a karját.

– Részvényes vagy? – kérdezte egyikük. A tűzoltó a fejét rázta.

– Akkor mit keresel itt?

– Valamit közölnöm kell az énekesnővel. Sürgős! Engedjenek el! A csibé-

szek összenéztek, aztán feltolták maguk előtt a lépcsőn. Itt is mint mindenütt

gyertyák égtek, még a korláton és a lépcsőfokokon is.

Fenn, az orgona játékasztalánál a billentyűzet előtt egy hatalmas termetű fér-

fi ült, csupasz, izzadt felsőtesttel. Hosszú, szürke haja és szakálla zsíros, kusza

bozótként vette körül, sőt még a hátát is sörteszerű szőrzet borította. Az ölében

lovaglóülésben, karját a férfi nyaka köré kulcsolva ült a fiatal asszony. Fekete

leplét csípőig felhúzta, alatta pőre volt.

Arca verítékben és könnyben ázott. Szemét lehunyta, száját mintegy néma

kiáltásra tátotta, miközben a férfi a hangszeren játszott széles mozdulatokkal. A

hangba az egész karzat beleremegett. A fickók tovább taszigálták a tűzoltót, oly

közel a párhoz, hogy arca már csaknem az övékhez ért. Most hallotta meg,

hogy azok hangosan kiáltozva beszélnek egymással.

– Sötét van már?

– Még nem, szerelmem.

– Ahogy besötétedik, lelépünk.

– Igen, drágám.

– Ne aggódj, Picim. Kikerülünk innen, megígértem neked. Én idáig még

mindig, mindenhonnan kijutottam. Legalábbis a legnagyobb részem. A sötétség

nekem kedvez.

– Sohasem lesz sötét! – sikoltotta a nő. – Ennek sohasem lesz vége! Sohasem

érünk célba!

– Bocsánat! – kiáltotta a tűzoltó. – Én… én nem akarok zavarni… sajnálom.

Csak a táskája miatt. Sajnos ellopták.

– Na és? – vetette oda a fiatal nő, de ki sem nyitotta a szemét. – Boldog len-

nék, ha megszabadulnék tőle. Hiszen éppen ezért bíztam a maga gondjaira. De

ez sem fog segíteni rajtam. Mindig visszatér hozzám. Már mindent megpróbál-

tam.

A félmeztelen férfi abbahagyta az orgonálást. Lassan hátrafordította fejét, és

megkérdezte:

– Kivel beszélsz, Picim? Ki van itt?

– Nem tudom – felelte a nő, még mindig lehunyt szemmel –, valaki.

A tűzoltó meglátta az orgonista arcát és megrémült. Mindkét szemürege üre-

sen tátongott, orrcsontja betörve. Iszonyatos sebhely szántott végig ferdén az

arcán.

– Mondd neki, hogy tűnjön el – mondta az orgonista –, mégpedig tüstént.

– Igen, természetesen – hebegte a tűzoltó borzasztó zavarban –, csak azt

gondoltam, tudniillik a táska miatt… talán feljelentést kellene tennem… hiszen

biztos mindenféle volt benne… úgy értem, értékes holmik…

A nő továbbra is becsukott szemmel beszélt. – Hiszen hallotta ketyegni.

– Igen, igen – felelte –, az ébresztő.

A nő megrázta a fejét. – Bomba volt. Amit maga itt körbehurcolt, az időzített

bomba. Más nincs is a táskában.

A tűzoltó nyelt egyet-kettőt, mire újra meg bírt szólalni.

– De… de… hiszen ilyesmit nem hord az ember órákig magával!

– Órákig? – ismételte meg a nő, és a vak ember hangtalanul nevetett. – Maga

aztán tényleg igazi tűzoltó! Hiszen megmondtam: mindig visszatér hozzám.

Évek óta! Bármit tehetek ellene, nem használ. Néha már annyira kimerültem,

hogy…

– De az isten szerelmére! – hebegte a tűzoltó. – Hiszen az a bomba bárme-

lyik pillanatban felrobbanhat!

– Így igaz – mondta a nő.

– És itt ez a sok ember! Azonnal hatástalanítani kell!

– Próbálja meg! – felelte az énekesnő. – Ahhoz, hogy a bombát hatástalanít-

sák, ki kell nyitni a táskát. És ha kinyitják, robban.

– Hát akkor valahogy túl kell adni rajta!

– Keresse csak! – felelte a nő. – Meglátja, nem használ, akárhogy töri is rajta

a fejét. Csak várni lehet, amíg el nem jő az idő.

Most nyitotta ki először sírástól duzzadt szemét.

– Különben – tette hozzá halkan –, a bombát nem ide, erre az átszállóhelyre

szánták.

Még el sem hallgatott, amikor a férfi vele együtt lecsúszott a padról, és ide-

oda hemperegtek a padlón. A nő lábával átfonta a férfi csípőjét és szemét for-

gatva kiáltotta: – Meg akarok érkezni! Nem érti, hogy meg akarok érkezni vég-

re? Semmi mást nem akarok, csak megérkezni!

Tombolásukban ellöktek egy-két gyertyát, a gyertyák végiggurultak a viasz-

foltos papírpénz-padlón, amely több helyen azonnal tüzet fogott. A tűzoltó

letépte zubbonyát és a lángokra csapott vele, de így azt is átitatta a folyékony

viasz, és ugyancsak tüzet fogott. Csak a legnagyobb fáradsággal sikerült a tüzet

elfojtania. Amikor fellélegezve körülnézett, egyedül találta magát a karzaton.

Rosszkedvűen szemlélte tönkrement zubbonyát, amely nem egy helyen elsze-

nesedett.

– Tulajdonképpen – mormolta –, csak át akartam szállni.

– Nyolcezerkilencszázhuszonhét… – harsogta a hangosbemondó. –

Nyolcezerkilencszázhuszonhat… Nyolcezerkilencszázhuszonöt…

Közben a másik oldalon, az oltárnál zavartalanul folytatódott a Csodálatos

Pénzszaporítás. A koldusnép tömegéből senki sem akadt, aki figyelmet szen-

telt volna a karzaton történteknek. Az oltár bal oldalán, a szószéken most egy

kimerült aggastyán állt. Félelmetesen nagy kampós orra akár a karvalyé. Püs-

pöksüveg formájú papírcsákót tett a fejére és kaszáló mozdulatokkal prédikált.

– Minden misztériumok misztériuma – és áldottak a benne részesülők. A

pénz az igazság és az egyetlen igazság. Mindenkinek hinnie kell benne! És a

hitetek rendíthetetlen és vak! Csak a hitetek hitelesíti. Mert az igazság is áru és

a kereslet-kínálat örök törvényének van alávetve. Ezért féltékeny isten a mi

istenünk, és nem tűr más istent maga mellett. És mégis kezünkre adta magát és

áruvá vált, amelynek következtében birtokolhatjuk és áldásában részesülhe-

tünk…

A prédikátor hangja magas és éles volt, és az általános ricsajban alig hallha-

tó. A tűzoltó előretolakodott a tömegben. Mindenütt eloltotta az égő gyertyá-

kat, ahol el tudta érni őket. Az emberek csodálkozó, zavart és dühös pillantá-

sokkal méregették. Nem törődött velük. Folytatta ténykedését, noha tudta, hogy

nincs értelme, mert alighogy odébblépett, megint meggyújtották a gyertyákat.

Haragja egyre fokozódott.

– A pénz mindenre képes! – kiáltotta a prédikátor. – Összeköti az embereket

az adás-vétel révén, képes bármivé átalakulni, a szellem anyaggá és az anyag

szellemmé, a követ kenyérré változtatja és a semmiből értéket teremt, örökké

újjáteremti magát, mindenható.

Ebben az alakban időzik közöttünk Isten, ő maga az Isten! Ott, ahol minden-

ki a más rovására gazdagodik, végül mindenki gazdag lesz! És ahol mindenki a

más kontójára gazdagodik, a végén senki sem fizet majd rá. Csodák csodája! És

ha ti, kedves híveim, megkérdezitek, honnét ered mind e gazdagság, akkor azt

mondom nektek: önmaga leendő profitjából! Önmaga eljövendő hasznából,

amelyet már előre élvezünk! Mennél több van itt most, annál nagyobb az eljö-

vendő profit, és mennél nagyobb az eljövendő profit, annál több van viszont itt

és most! Így vagyunk a tulajdon hívőink és tulajdon adósaink mindörökkön

örökké, és megbocsájtjuk magunknak a mi vétkeinket. Ámen!

–  Hagyja abba! – kiáltotta a tűzoltó és felfurakodott a szószék lépcsőjére. –

Elég legyen! Fejezze be! Azonnal hagyjátok abba! Ez az egész, ami itt történik,

teljes felelőtlenség. Betiltom a rendezvény folytatását! Minden jelenlevőt sür-

gősen felszólítok, hogy távozzon az épületből! A legnagyobb életveszély forog

fenn…

A hatalmas pénztárcsarnokban hirtelen halotti csend támadt.

– Egy hitetlen! – kiáltott az oltárnál az egyik csibész.

– Hogy kerül ide egy hitetlen?

– Vannak részvényei? – ordított rá a prédikátor.

– Az most teljesen mindegy! – ordította vissza a tűzoltó. – Térjenek észre

végre, a saját érdekükben!

– Hitetlen! – üvöltözte a tömeg. – Bűnös! Üssétek agyon!

Iszonyatos lökdösődés kezdődött. Bicegő, nyomorult alakok jöttek fel a szó-

szék lépcsőjén. Kezek nyúltak a tűzoltóért, fojtogatták, ütötték-verték, lelökték

a szószék mellvédjén. Leesett és beverte magát a padlóba. Mankók és botok

ütlegei záporoztak rá, rugdalták és taposták, amíg nem mozdult többet.

– Hatezerháromszáztizennégy… – harsogta a hangosbemondó –, hatezerhá-

romszáztizenhárom… hatezerháromszáztizenkettő…

Jó időbe telt, mire a tűzoltó magához tért és fel tudott ülni. Orránszáján öm-

lött a vér. Feje lüktetett, szeme bedagadt. Észrevette, hogy a sisakja eltűnt,

zubbonya és nadrágja rongyokban csüng rajta. Most ő sem különbözött a nyo-

morultaktól, akik megint körülötte nyomakodtak, de már ügyet sem vetettek rá.

Megpróbált felállni, de azonnal visszaesett. Forgott körülötte a világ és halálos

rosszullét foga el. Hányt.

Valamivel később a tömeg lába között ide-oda mászott, és a falak egyikénél

végül gyóntatószéket fedezett fel. amely a lecsurgó viasztól valóságos csepp-

kőbarlang lett.

A tűzoltó nagy erőfeszítéssel behúzódzkodott, becsukta az ajtót, a saroknak

támaszkodott és újra eszméletét vesztette.

Nem tudta, mennyi ideig ült így, amikor valami halk nesz felébresztette. A

lárma és az ordítozás a csarnokban éppoly heves volt, mint annak előtte, de az a

kis nesz a gyóntatószéket kettéválasztó fal rácsán szűrődött be hozzá, és úgy

hangzott, mint egy gyermek kétségbeesett, halk zokogása. Ez meglepte a tűzol-

tót, mert gyerekeket eddig az egész pályaudvaron nem vett észre. Megpróbált a

rácson átlesni, de nem látott semmit. Ehelyett félig elsuttogott szavakat vett ki a

zokogásból:

– Jó Isten, hol vagy…? És hová lett a te világod…? Nem találom sehol…

Nincs már itt… már halott vagyok… és még egyáltalán nem is jöttem a világ-

ra…

– Ki vagy te? – kérdezte a tűzoltó. – Nem akartalak kihallgatni, de egész idő

alatt itt voltam. Bocsáss meg, kérlek! Csak azt akarom mondani: ez itt csak

átszállóhely, tudniillik vannak igazi állomások is. Halló, te ott, odaát! Hallod a

szavamat? Nem akarsz velem beszélgetni?

De a másik oldal néma maradt. Kinyitotta a gyóntatószék ajtaját, hogy a má-

sik oldalon szétnézzen, de nem volt ott senki. Az üres fülkében csak a nagy,

nehéz útitáska állt.

Az egyetlen, ami a tűzoltó felszereléséből még megmaradt, az oldalán him-

bálódzó szekercéje volt. Kivette a derékszíjából.

– Itt és most! – mondta hangosan. – Itt és most!

A szekerce hegyes végével letörte az útitáska zárját, aztán lassan és a legna-

gyobb elővigyázattal kinyitotta. Üres volt.

Felegyenesedett. Hideg verejték futott végig a halántékáról az arcán.

– Hétszázhatvannyolc… – harsogta a hangosbemondó –, hétszázhatvanhét…

hétszázhatvanhat…

És halkan, de határozottan és összetéveszthetetlenül hallhatóvá vált immár a

könyörtelen számok mögött a ketyegés. Egyre hangosabb és fenyegetőbb lett.

A tűzoltó átverekedte magát a székesegyház csarnokán. Néhányszor vissza-

lökdösték, de egy idő után mégis sikerült a vágányokat elérnie. A hangosbe-

mondó most szünet nélkül sorolta a számokat, a ketyegés dörömbölt.

– Százötvenhárom… százötvenkettő… százötvenegy… százötven… száz-

negyvenkilenc…

Amikor végül odaért, ahol a vágányok az üres térbe meredtek, ott találta a fi-

atal nő elhajított vezeklőköntösét. Felemelte és letette a vágány mellé. Látta a

messzeségben, hogy esti felhők szigetei hogy húznak el a sötétedő térben, né-

melyik sziget sötét volt, másik kivilágított, mint az, amelyen a pályaudvar-

székesegyház emelkedett.

– Talán mégiscsak kifutott egy vonat – mondta a tűzoltó az űrbe –, nem tu-

dom, hová készült az a nő, de talán odaért azóta.

És miközben keze a szakadt ruha nehéz, fekete posztóját simította, hallgatta,

hogyan erősödik fel elviselhetetlenné a ketyegés a hangosbemondóban, és ho-

gyan sorolja az érzéketlen hang az utolsó számokat:

– Hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… nulla…

Fekete posztókelme csüng alá, oldalt és fenn a sötétségbe veszve, hosszanti

hajtásokban, amelyek időközönként, a légvonat hatására meg-meglebbennek.

Megmondták neki, hogy ez a színpad függönye, és ahogy felemelkedik,

azonnal kezdjen el táncolni. A lelkére kötötték, hogy semmitől ne zavartassa

magát, mert innen némelykor úgy látszik, mintha a nézőtér csak üres, sötét

szakadék volna, de máskor meg úgy tűnik, mintha piactér volna vagy iskolai

tanterem vagy a temető felé vezető nyüzsgő útvonal, de ez mind csak képzel-

gés, optikai csalódás, elég az hozzá, cseppet se törődjön azzal, hogy mi a be-

nyomása, hogy nézi-e valaki vagy sem, a függöny felemelkedésével egy időben

azonnal kezdje el a szólóját táncolni.

Így állt ott tehát, fél lábára nehezedve, a másikat könnyedén keresztben elé

téve, jobb karját lógatva, a balt lazán csípőjére támasztva, és a kezdésre várt.

Ha a fáradtság rákényszerítette, pozíciót váltott, úgyszólván önmaga tükörkép-

évé vált.

A függöny egyelőre nem akart felmenni.

Az a kis fény, amely valahonnét felülről jött, rá összpontosult, de még ahhoz

is alig volt elég, hogy a tulajdon lábát lássa. A fénykörtől, amely körülvette,

éppen csak felismerte a nehéz, fekete anyagot maga előtt. Ez volt az egyetlen

irányjelző, amelyhez tartania kellett magát, mert a színpad tökéletes sötétségbe

veszett, és olyan tágas volt, mint valami sík vidék.

Azon törte a fejét, van-e itt egyáltalán díszlet és mit ábrázolhat. Az ő táncá-

hoz nem volt fontos, de mégis örült volna, ha tudja, milyen környezetben fog-

ják látni. Valami ünnepélyes csarnokban? Vagy tájképi háttér előtt? A függöny

felgördültével biztosan megváltozik a világítás is. Akkor ez a kérdés is tisztá-

zódna. Állt és várt, fél lábára nehezedve, a másikat könnyedén keresztbe elé

téve, bal karját lógatva, a jobbot lazán csípőre támasztva.

Ha a fáradtság rákényszerítette, pozíciót váltott, a tükörképe tükörképévé

változott.

Figyelme nem lankadhatott egy pillanatra sem, mert bármikor felemelkedhet

a függöny. Akkor pedig testestől-lelkestől jelen kell lennie. Tánca hatalmas

üstdob ütéssel és ugrások őrjöngő, vad sorozatával kezdődik. Ha lekési a belé-

pést, minden elveszett, soha többé nem tudná az elmulasztott ütemet behozni.

Gondolatban mégegyszer végigvette az összes lépést, a piruett eket, entrechat-

kat, jeté-ket és arabeszk eket.

Elégedett volt, pontosan emlékezett mindenre. Már hallotta is, ahogy a taps-

orkán felzúg, mint az aranytenger morajlása. Átismételte a meghajlást is, mert

az is fontos. Ha jól csinálja, jelentősen meghosszabbíthatja a tetszésnyilvání-

tást. Amíg mindezt végiggondolta, álldogált és várakozott, fél lábára nehezed-

ve, a másikat könnyedén elé keresztbe rakva, jobb karját lógatva, a balt lazán

csípőre téve. Időnként, ha növekvő fáradtsága rákényszerítette, változtatott a

tartásán, ismét a fordított oldali tükörképe tükörképévé alakulva.

A függöny még akkor sem ment fel, és a táncos azon törte a fejét, mi lehet az

oka ennek? Elfeledkeztek róla talán, hogy itt áll már a színpadon, kezdésre

készen? Lehet, hogy az öltözőjében keresik, a színházi büfében vagy akár oda-

haza, lehet, hogy kezüket tördelve és kétségbeesetten kutatják? Hívja fel talán a

figyelmet magára, kiáltson, vagy intsen a színpad sötét mélye felé? Vagy egy-

általán nem is keresik, hanem az előadást valami oknál fogva máskorra halasz-

tották? Lehet, hogy végül elmarad, és vele nem is közölték? Lehet, hogy mind

rég elmentek már, és eszükbe sem jutott, hogy ő itt áll és a jelenésére vár? Mió-

ta áll már itt? Egyáltalán, ki utasította erre a helyre? Ki mondta neki, hogy ez a

függöny, és ahogy felmegy, kezdjen el táncolni? Elkezdett utánaszámolni,

hányszor is alakult már át tulajdon tükörképévé és a tükörképe tükörképévé, de

azonnal le is mondott arról, hogy kiszámítsa, nehogy a függönyt hirtelen fel-

húzzák, nehogy meglepődve és megzavarodva, kizökkenjen a számából és te-

hetetlenül meredjen a közönségre. Nem, nem szabad elvesztenie nyugalmát és

koncentrációját!

De a függöny meg sem rezdült.

Kezdeti boldog izgalma lassanként mélységesen megkeseredett. Úgy érezte,

gyalázatosan bántak vele. Legszívesebben lerohant volna a színpadról, hogy

valahol ordítva panaszt tegyen, hogy a képébe kiáltsa valakinek a dühét, hogy

botrányt csapjon. De nem tudta, hová szaladjon. Hiszen az a kevéske, amit a

fekete posztóból látott, volt az egyetlen tájékozódási pontja. Ha elhagyná ezt a

helyet, a sötétben tapogatózna és holtbiztosan elveszítené minden tájékozódási

lehetőségét. És nagyon is könnyen megeshet, hogy éppen abban a pillanatban

menne fel a függöny és harsanna fel a szám kezdetét jelző üstdobütés. És ő

éppen rossz helyen állna, kezét vakon előrenyújtva, esetleg éppen háttal a kö-

zönségnek. Lehetetlen! Még az elképzelésétől is a szégyen forrósága öntötte el.

Nem, nem, okvetlenül ott kell maradnia, ahol van, ha tetszik, ha nem, és kivár-

nia, kap-e valami jelet, és ha igen, mikor. Álldogált tehát, fél lábára nehezedve,

a másikat könnyedén előtte keresztbe rakva, bal karját ernyedten lógatva és a

jobbot súlyosan csípőjére téve. Amikor a kimerültség rákényszerítette, pózt

váltott, hogy ki tudja hányadszor immár, a tulajdon tükörképévé változzon.

Egyszer aztán feladta a reményt, hogy a függöny felgördül majd – ugyanak-

kor mégis tudta, hogy nem hagyhatja el a helyét, hiszen nem lehet teljesen ki-

zárni a lehetőségét, hogy minden várakozása ellenére mégiscsak felhúzzák.

Régen feladta már a reményt is, a dühöngést is. Csak álldogálhat, ott, ahol áll,

bármi történik, vagy nem történik. Már nem is volt számára fontos a fellépése,

hogy siker lesz-e vagy bukás, az pedig különösen nem, hogy egyáltalán sor

kerül-e rá. És mivel a tánca már semmit sem jelentett neki, sorra felejtette el

minden lépését és minden ugrását. A várakozásban végül azt is elfeledte, miért

vár. De ott maradt, állva, fél lábára nehezedve, a másikat könnyedén elé ke-

resztbe rakva, előtte a nagy fekete posztókelme, amely fenn és oldalt beleve-

szett a sötétségbe.

A hölgy félrehúzta hintaja ablakán a fekete függönyt és megkérdezte:

– Miért nem hajtasz gyorsabban? Tudod, milyen fontos, hogy idejében oda-

érjek az ünnepségre!

A féllábú kocsis lehajolt a bakjáról és ezt felelte:

– Valami vonuló menetbe keveredtünk, asszonyom. Magam sem tudom, ho-

gyan. Lehet, hogy kicsit elszunyókáltam. Mindenesetre egyszerre csak itt vol-

tak ezek az emberek, és eltorlaszolják az utunkat.

A hölgy kihajolt az ablakon. Az országutat valóban elárasztotta valami vonu-

ló embertömeg. Gyermekek és öregek, férfiak és nők, mind tarkabarka komé-

diásjelmezben, fejükön fantasztikus kalappal, hátukon nagy bugyorral. Néme-

lyikük öszvéren lovagolt, mások nagy kutyán vagy struccmadáron. Közöttük

kétkerekű kordék is zötykölődtek, magasan megrakva ládákkal és bőröndökkel,

vagy ekhósszekerek, amelyekben családok ültek.

– Kik vagytok? – kérdezte a hölgy a hintója mellett haladó, pojácaruhás fiú-

tól.

A fiú vállán rúd volt, amelynek másik végét egy mandulaszemű, kínai ruhás

lány vitte. A rúdról mindenféle háztartási eszköz lógott, rajta fázós kis majom

kuporgott.

– Cirkuszosok vagytok?

– Nem tudjuk, kik vagyunk. De cirkuszosok biztosan nem.

– Honnan jöttök? – tudakolta a hölgy.

– A Mennyei Hegységből – válaszolta a fiú –, de onnan már régen elindul-

tunk.

– És mit csináltatok ott?

– Az még az én születésem előtt történt. Én útközben születtem.

Most egy öreg avatkozott bele a beszélgetésbe, aki nagy lantot vagy hárfát

cipelt a hátán.

03>

– A Szüntelen Színjátékot adtuk ott elő, szép hölgyem. A gyermek ezt már

nem tudhatja. Ez a színjáték a Napnak, a Holdnak és a csillagoknak szólt.

Mindegyikünk más-más hegycsúcson állt, és egymásnak kiáltottuk oda a szö-

vegeket. Szüntelenül játszottuk, mert a világot ez a színjáték tartotta össze. De

most már közülünk is elfelejtették a legtöbben. Rég volt, nagyon-nagyon régen.

– Miért hagytátok abba a játékot?

– Nagy szerencsétlenség történt, szép hölgyem. Egy napon észrevettük, hogy

hiányzik egy szó. Senki sem rabolta el tőlünk, nem is felejtettük el. Egyszerűen

csak nem volt meg többé. De anélkül nem tudtuk tovább játszani, mert többé

semminek sem volt értelme. Az az egyetlen szó volt, amelynek segítségével

minden mindennel összefüggött. Érti, szép hölgyem? Azóta vagyunk úton,

hogy újra megtaláljuk.

– Amelynek a segítségével minden mindennel összefügg?

– Igen – bólintott komolyan az öreg. – Kegyed is észrevette bizonnyal, hogy

a világ csak töredékekből áll, amelyeknek már nincs közük egymáshoz. Így

van, amióta mi azt a szót elveszítettük. És a legnagyobb baj az, hogy ezek a

töredékek is egyre kisebb darabokra esnek szét, és egyre kevesebb marad, ami

még összefügg egymással. Ha nem találjuk meg azt a szót, ami újra összekap-

csol mindent mindennel, akkor a világ egy napon mindenestől szétporlik. Ezért

vándorlunk és keressük azt a szót.

– Azt hiszitek, hogy egy szép napon igazán megtaláljátok?

Az öreg nem felelt, hanem meggyorsította lépteit és megelőzte a hintót. A

mandulaszemű lány, aki most a hölgy ablaka mellett haladt, félénken magya-

rázta:

– A hosszú úttal, amit megteszünk, a föld felszínére rójuk azt a szót. Ezért

nem állapodunk meg sehol.

– Vagy úgy – bólintott a hölgy. – Akkor tehát mindig tudjátok, hová kell

mennetek?

– Nem, hagyjuk, hogy vezessenek.

– És ki vagy mi vezet benneteket?

– A szó – mondta a lány bocsánatkérő mosollyal.

A hölgy sokáig nézte a gyermeket, aztán halkan megkérdezte:

– Veletek mehetek?

A lányka hallgatott, mosolygott, és lassan, követve az előtte járó ifjút, meg-

előzte a hintót.

– Állj! – kiáltotta oda kocsisának a hölgy. Az megállította a lovakat és meg-

kérdezte:

– Igazán ezekkel akar tartani, asszonyom?

A hölgy némán, kihúzott derékkal ült a párnák között és egyenesen maga elé

nézett. A csoport maradéka lassan elvonult az álló kocsi mellett. Amikor az

utolsó lemaradozó is eltűnt már, a hölgy kiszállt és a menet után nézett, amíg el

nem tűnt a messzeségben. Eleredt az eső és gyengén szitált.

– Forduljunk vissza! – kiáltotta a kocsisnak, miközben visszaszállt a hintóba.

– Hazamegyünk. Meggondoltam magam.

– Hála Istennek! – mondta a féllábú. – Már azt hittem, tényleg ezekkel akar

tartani.

– Nem – felelte a hölgy gondolataiba mélyedve –, nem lennék a hasznukra.

De te meg én tanúsíthatjuk, hogy léteznek és hogy láttuk őket.

A kocsis visszafordította a lovakat.

– Kérdezhetek valamit, asszonyom?

– Mit akarsz?

– Asszonyom igazán azt hiszi, hogy valaha meg fogják találni azt a szót?

– Ha megtalálják – felelte a hölgy –, akkor a világnak egyik óráról a másikra

meg kellene változnia. Nem hiszed? Ki tudja, talán egyszer ennek is tanúi le-

szünk. És most indulás, hazafelé!

A tanú azt vallja, hogy éjszaka egy réten tartózkodott, valószínűleg egy erdei

tisztáson, mert magas fák vették körbe, de ezt az általános sötétség miatt bizo-

nyosan megállapítani nem tudta.

A mező körül emberek álltak – mint mondja –, hosszú, ingszerű fehér ruhá-

ban. Némelyikük fáklyát tartott, másoknak sarló, csákány vagy fejsze volt a

kezében. Hosszú, várakozásteli csend után végül érces hang adta ki a parancsot:

– Öljétek meg azokat, akik a fáklyákat tartják! – Erre a fegyveresek némán

rárontottak a fáklyát tartókra, akik sem menekülni, sem védekezni nem próbál-

tak, hanem úgyszintén hallgatva állva maradtak.

Kegyetlen tömegmészárlás kezdődött, de – a tanú vallomása szerint – sem-

milyen más hangot nem lehetett hallani azon kívül, mint amit közel és távol,

újra meg újra a pallosok és szekercék okoztak, a védtelenek testébe hatolva.

Sorra aludtak ki a fáklyák a hordozóik vérében, és a sötétség elhatalmaso-

dott. Hamarosan ezután – úgymond – heves szél kerekedett, amely a felvirradó

égről felszaggatta a felhőtakarót. A nagy mezőt – állítja a tanú – tetemek borí-

tották. Ugyanaz az érces hang, amely a fáklyavivők megölésére kiadta a paran-

csot, most felszólította a gyilkosokat, hogy ruhájukat mártsák a meggyilkoltak

vérébe.

Hozzá, a tanúhoz is elért ez a parancs, de azt állítja, nem emlékszik rá, vajon

teljesítette-e vagy sem.

Az azonban még él az emlékezetében, hogy végül egészen egyedül (talán

utolsónak?) állt az agyonvertek között. Ezenközben, mint állítja, azt érezte,

hogy a ruhája alulról felfelé egyre nedvesebb és vörösebb és súlyosabb a vértől.

Aztán a szél zúgásában, mintha csak széllökések lettek volna, még egy fájdal-

masan préselt hangot vélt hallani, amely nyögve, mintha „Fááj! Fááj!” kiáltáso-

kat hallatott volna, ám szinte bizonyos benne, hogy nem ezeket a szavakat hal-

lotta, hanem inkább: „Lásd! Lásd!” akart lenni.

Erre fölnézett az égre és a sötétben az egész mező fölött keresztben kifeszí-

tett kötelet vett észre, amelyen egy emberi alak függött keresztre feszített tar-

tásban.

Amint a tanú hozzáteszi, azt nem tudja biztosan megmondani, hogy ezt az

alakot a keresztülfutó kötélre kötötték csupán, vagy két, egymástól független

kötél volt-e ott, az alak jobb és bal kezére hurkoltan, és így az alakot magát

összekötőelemként feszítették-e ki? Ahhoz, hogy ezt megállapítsa – állítja a

tanú –, túlságosan sötét volt.

04>

A márványfehér angyal a bírósági teremben ült a hallgatóság között, mint a

tárgyalás tanúja. A nagy ablak alatt, az első sorban, jobb oldalt foglalt helyet.

Hatalmas szárnya a széktámlája mögött hátrameredt és a mögötte lévő két ülést

is elfoglalta. Mivel jó két fejjel magasabb volt a hallgatóság többi tagjánál,

sokukat akadályozta a látásban, de senki sem emelt emiatt panaszt. Úgy látszik,

senki sem vette észre a jelenlétét. Ellenkezőleg, egy földbarna képű, nagyon

kövér némber horkolva neki-nekidőlt, mintha oszlop volna. Noha ennyire sa-

rokba szorult, ami kétségtelenül kínos volt a számára, mégsem látszott tökéle-

tesen szoborszerű, szigorú arcán semmiféle érzelem. Egyenes derékkal és moz-

dulatlanul ült, mindenestül fehér kőnek látszott. Egészében véve túlméretezett

temetői szobor benyomását keltette. Csak űrsötét szeme követte nyugodt kon-

centrációval mindazt, ami történt.

A terem, ahol a tárgyalást tartották, nagyon nagy volt. A hátrafelé emelkedő,

félkörben ívelt padsorok fenn bizonytalan félhomályba vesztek. A levegőt sok

szólamú halk mormolás, köhécselés, suttogás hatotta át. A padsorokat sűrűn

megtöltötte a hallgatóság, és az egyes emberek arca, számtalan fehér folt, ide-

oda ingott, mint nádtenger a szélben.

A bírói asztal helyén, a terem főfalánál jó négyméteres, nyers gerendaáll-

ványzat magasodott. Összeácsolt deszkákból lépcső vezetett a korlát nélküli

emelvényhez, amelyen csak egy kis asztal állt, mögötte meg egy szék.

Ettől az állványzattól jobbra és balra, de kissé előrébb keskeny, szintén he-

venyészetten összeeszkábált gerenda- és deszkatornyok emelkedtek, amelyek

szószékben végződtek. A tornyok között hosszú, alacsony, összekötőként is

szolgáló fapad húzódott.

Minden készen állt a tárgyalásra, de vártak még a kezdéssel. A közönség

ezen, úgy látszott, nem nyugtalankodik, sőt szinte az volt a látszat, mintha alig

érdekelné az, ami majd ott elöl történni fog. Mindenki túlságosan elmélyedt a

szomszédjával folytatott suttogó beszélgetésben. Csak az angyal szegezte rop-

pant pillantását a fajtájabeliek rendíthetetlen figyelmével a még üres színtérre,

mintha már most látná a majd ott történő eseményeket.

Végre kinyílt az állványzattól balra egy kis ajtó a főfalon, és tíz-tizenkét férfi

és nő vonult be rajta, rövid ujjú almazöld köntösben, ugyanolyan színű fejfedő-

vel. Némelyiküknek fehér gézkötés volt az orra és szája előtt, és mind gumi-

kesztyűt viselt. Egy sorban álltak a pad elé a két fatorony között, majd amikor

létszámuk teljes lett, egyszerre ültek le. Néhányan közülük odasúgtak valamit a

szomszédjuknak, ezek továbbadták a hírt, és végül mindannyian az angyal felé

fordultak. Az mozdulatlan meredt rájuk, mintha a távolba nézne, és ők sorra

lehajtották a fejüket.

Hirtelen fülsüketítő csöngőszó harsant, de a hallgatóság alig vett erről tudo-

mást. Az általános mormolás, suttogás és köhécselés változatlan hangerővel

folytatódott. Aztán megint felrántották az ajtót és ketten viharzottak be rajta,

libegő, fekete talárban. Egyikük nő volt, rövidre vágott, őszes hajjal és enyhe

bajuszkával, a másik zömök, vörös arcú férfi, feje búbja kopaszon fénylett.

Villámgyorsan, mintha minden másodperc időveszteségért kár volna, felmász-

tak a jobb és a bal oldali toronyba és elfoglalták helyüket a szószéken, ahol

vadul mindenféle iratot kezdtek el lapozgatni.

Közbe-közbe harcias pillantásokat vetettek egymásra. A nő egyszer végig-

pásztázta tekintetével a nézők tömegét, amíg ott fel nem fedezte az angyalt.

Jelentőségteljesen odaintett neki, két kezét felemelte és ökölbe szorította. Az

angyal semmiféle jelét nem adta, hogy felismerte vagy megértette volna. A

kopasz észrevette kolléganője jeladását, és kereste azt a személyt a közönség

körében, akinek ez szólhatott. Amikor meglátta az angyalt, bosszúsan össze-

vonta a szemöldökét, megrázta a fejét és tovább kotorászom az aktáiban.

A félelmetes csengő megint felsivított. A kis ajtó kinyílt, és lassan, csussza-

nó, kis léptekkel egy szörnyalak lépett be rajta. Öltözetétől csak oldalazva tu-

dott a nyíláson áthaladni, akkor sem minden nehézség nélkül. Keményített

fodrokkal díszített cinóbervörös kimonószerű köntöst viselt. A lába nem lát-

szott, mert a köntös nemcsak

hogy földig ért, hanem még több méter hosszan uszályszerűen maga után is

vonszolta a szörnyalak. Szokatlan magasságából csakúgy, mint tétova járásából

arra lehetett következtetni, hogy magas koturnuszon áll. Fejét és arcát kaptár-

szerű, vörösre lakkozott vesszőfonadék rejtette. Csak apró, fehér keze látszott,

amely szétterpesztett ujjakkal, hosszú, hegyes körmökkel meredt ki a szövet

alól.

Az alak fenyegető méltósággal imbolygott előre és megfordult tengelye kö-

rül. Nyilvánvalóan nem látott. Az almazöld köpenyesek közül néhányan felug-

rottak, odasiettek, és a vörös ruhásat alázatosan a középső állványhoz vezették.

A többiek is felálltak, sőt még a bajuszos nő és a kopasz is tisztelettel figyelte

szószékéről, amint ez az alak most végtelen lassúsággal felkapaszkodik az

emelvény hevenyészett lépcsőjén. Felérve, súlyosan leereszkedett a kis asztal

mögött álló székre, levette fejéről a fonott sisakot és maga mellé állította a föld-

re. Napvilágra került arca mészfehér volt, fejét irdatlan ősz sörény keretezte.

Arca éppen az óriási szerelés miatt tűnt szokatlanul kicsinynek és bábszerűnek.

Kifejezéstelenül meredt maga elé.

A zöld köpenyesek leültek. A fekete taláros nő biccentett az emelvényen ülő

vörös kimonós alak felé, és megszólalt. Hangja mély volt és rekedtes, és ezért a

teremben uralkodó általános zsibongásban csak nehezen érthető.

– A hetvenhárom per nyolcszázkilenc római ötös ipszilon kilencvenegyes

beadvány van napirenden. Az egyelőre még névtelen személy engedélyt kér a

megtestesülésre. Ahogy a mellékletekből kitűnik, semmiféle ok nem forog

fenn, hogy kérését megtagadjuk. Kérem tehát az igen tisztelt bíróságot, hogy

hagyja jóvá a kérést.

– Ezúton közlöm önnel – kiáltotta a kopasz a másik szószékről meglepően

magas, éles hangon, miközben egy iratot lengetett –, hogy ezen hivatalos szak-

értői vélemény szerint a névtelen személy máris, minden engedély nélkül elin-

dította megtestesülését. Már magában ezzel is vétséget követ el az engedélyező

szabályzat hétszáztizenkettes paragrafusának harmadik bekezdése ellen. Ilyen

befejezett tényeket csak azért teremtenek, hogy a bíróságot befolyásolják és a

többi érdekeltet megzsarolják. Az igen tisztelt nagyra becsült bíróság nem

hagyja magát ettől befolyásolni, és visszautasítja a jogtalan kérvényt.

– Igaz, ami igaz – felelte a nő –, és egyébként részünkről soha nem is vitat-

tuk, hogy a megtestesülés első lépései megtörténtek már. De amint indokolá-

sunkban kimerítően kifejtettük, a kérelmező abból a feltételezésből indult ki,

hogy az igen tisztelt bíróság fel fogja ismerni annak az abszolút szükségessé-

gét, hogy a megtestesüléshez bizonyos időpontot betartsanak. Hiszen világos,

hogy bizonyos körülmények csakis bizonyos időpontban adottak. A megteste-

sülés előrehozatala vagy elhalasztása teljesen más feltételeket idézne elő és

ezzel meghiúsítaná vagy legalábbis nagymértékben veszélyeztetné a megteste-

sülés egész értelmét. Ez azonban kérelmező indokolatlan negatív diszkriminá-

cióját jelentené, amely nem felel meg az egyenlőség elvének. Az igen tisztelt

bíróság elvégre nem válhatik bűnrészessé olyan cselekményben, amelyet más

esetben megtorolni köteles. Mi tehát kitartunk kérelmünk mellett, és kedvező

döntést várunk.

– Ostobaság! – vágott a szavába a kopasz. – Az egyik időpont éppen olyan

jó, mint a másik! Hiszen különben úgyszólván természettől fogva adott lenne

minden kérvényező pozitív vagy negatív diszkriminálása. A tisztelt kolléganő

által említett feltételek kétségtelenül fennforognak ugyan, de a megtestesülen-

dőre nézve pozitív vagy negatív befolyásuk előzetesen soha nem ismerhető fel.

Más szóval: hogy adott időpont kedvező-e adott személy megtestesülésére

avagy kedvezőtlen, az mindig csak utólag derül ki – gyakran már csak a meg-

testesülés befejezése után. Csak nem fogunk itt holmi hamis misztikának hó-

dolni! Hová jutnánk, ha úgyszólván kozmikusan akarnánk programozni a meg-

testesülést! Ez egyszerűen nevetséges.

– Nevetséges – kiáltotta a nő lassan ugyancsak felhergelődve – az ön mecha-

nikus és materialista gondolkodásmódja, kolléga úr! Nevetséges, sőt rosszabb

annál: – cinikus! Mert az ön véletlen-elve ellentmond az emberi méltóságnak!

Az ember nem házinyúl! Az ember lénye a sorsában rejlik! És mivel egyszeri,

az egyszeri körülményektől függ! Éppen ezért éppolyan bűnös dolog egy meg-

testesülést meghiúsítani, mint megsemmisíteni egy már létezőt. Gyilkosság,

kolléga úr! Védencem évszázadok óta készítette elő megtestesülését. Ő hozta

össze dédszüleit, nagyszüleit, és most a közvetlen nemzőit. Ehhez a részletek

elképzelhetetlenül pontos egyeztetésére volt szükség! Ha dédapja ama bizonyos

napon nem húzatott volna fogat, nem találkozott volna a megfelelő női sze-

méllyel, aki átutazóban csak, egy flastromért tért be ugyanahhoz a falusi fel-

cserhez, mert a sarkát a hosszú gyalogút feltörte. Ha nem találkoznak, nem

házasodnak össze és nem hoznak létre utódokat, akik között volt egy leány-

gyermek is, akiből a jelenlegi kérvényező nagyanyja lett – vagy inkább lesz.

Ezernyi, milliónyi ilyen részletet lehetne itt felsorolni. És ön megsemmisítené

az okságnak ezt a csodálatos művét? Ön az utolsó pillanatban becsapná az ajtót

a kérvényező orra előtt? Arra kényszerítené, hogy elölről kezdje az egész fá-

radságos munkát? Milyen jogon? És még ha az egész munkát elölről kezdené

is, eredménye nem lesz és nem lehet ugyanaz, mint a mostani. Védencem talán

olyasvalamit adhat a világnak, amit csak most és csak az adott körülmények

között tehet. Gondoljon a nagy szentekre, a lángelmékre, történelmünk héro-

szaira! Mi lett volna a világból, ha csak egyiküktől is megtagadják a megteste-

sülés jogát? Hogyan vállalná ezért a felelősséget?

– És ki mondja önnek, tisztelt kolléganő – üvöltötte vissza kivörösödve a ko-

pasz –, hogy nem lesz-e éppen az ön védence minden idők legnagyobb bűnöző-

je, az emberiség átka? Nem lenne akkor jobb, ha megakadályoznánk, hogy

megtestesüljön? Amit ön itt előad, nem egyéb alaptalan hipotézisnél! Hogy

mikor és milyen feltételek mellett ölt testet valaki, az éppen olyan véletlensze-

rű, mint a kártyalapok helyzete egy partiban. Ön a felelősséget emlegeti! Ön az

emberi méltóságra hivatkozik! Mintha nekünk nem volna mindez sokkal fonto-

sabb, mint önnek! Éppen az, amit ön előad, tisztelt kolléganő, vezet bennünket

végső soron a teljes felelőtlenséghez, mert minden értelmes döntésünket lehe-

tetlenné teszi! Ahol titokzatos módon mindennek értelme van, még egy nagy-

apa kihúzott fogának is, ott egyszerűen semminek sincs már értelme, ott fatális

módon egyenértékű, vagyis egyformán értéktelen minden! Ön is tudja, mind-

annyian tudjuk, hogy réges-régen túlságosan sok az ember már a földünkön.

Valóban felelőtlenség lenne minden megtestesülési kérvényt válogatás nélkül

engedélyezni. Ezzel éppen az ellenkezőjét érnénk el annak, amit ön, tisztelt

kolléganő olyan hatásosan követel: az emberi méltóság védelmének! Miénk a

felelősség, mert megvannak az eszközeink a beavatkozásra. Ez alól a felelősség

alól nem vonhatjuk ki magunkat néhány jámbor, de olcsó érvvel! És az ön vé-

dence, tisztelt kolléganő, megtestesülési szabályzatunk értelmében egyszerűen

létszámon felüli! Személy szerint sajnálom azt a ridegséget, amelyre az ilyen

egyedi esetekben a szükségszerűség kényszerít, de meg vagyok győződve az

ésszerűségéről. A kérvényt el kell utasítani.

Ezen a ponton a csengő újabb éles sivítása vágta el a két szónok szavát. El-

hallgattak és dühös arccal turkáltak irataikban, miközben gondterhelt pillantá-

sokat vetettek az almazöld köntösű csapatra. Ezek némán tanácskoztak, bólo-

gattak, gesztikuláltak és fejüket rázták. Végül kiválasztottak maguk közül egy

fiatalembert, aki lassan felállt, és leszegett fejjel, lógó karral állt ott, mint egy

elítélt. Levette a gézmaszkot orráról és szájáról, és látszott, hogy elsápadt. Fá-

radt léptekkel ment a kis ajtóhoz és eltűnt.

Az angyal mellett helyet foglaló testes asszonyság rövid időre felébredt és

követte az eseményeket. Most elragadtatottan felsóhajtott:

– Ó –, istenítélet következik! – És érdeklődő arckifejezéssel ismét álomba

merült.

Az angyal, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült, most felemelte fejét és fel-

nézett az ablakmélyedésre, amely alatt helyet foglalt, mert érezte, hogy valami

csöpög rá. Ott valóban állt egy nagy üvegedény, amit előzőleg nem vett észre.

Tele volt tintával. Talán megrepedt az üveg az előző vad, hangos csengetéstől,

mindenesetre a tartalma most egy repedésén át szivárgott és az angyal szárnyá-

ra és ruházatára csöpögött. De az most sem mozdult, hanem hagyta, hogy a

kékesfekete folyadék beszennyezze és hosszú csíkokban végigfolyjon rajta.

Sötét tekintetét újra mereven a kis ajtóra szegezte. Ez hamarosan kinyílt és

egy fiatal nő lépett be. Hosszú, fehér ing volt rajta; óvatosan porcelán mosdótá-

lat hozott, amely szintén fehér kendővel volt betakarva.

A középső állványzat elé érkezve, hátat fordított a hallgatóságnak, vállát

megfeszítette, felnézett a vörös mezes alakra, majd határozott mozdulattal el-

húzta a kendőt a tálról. Ez csaknem pereméig meleg, még gőzölgő vérrel volt

teli, amelyben alig felismerhetően valamiféle szervek úsztak.

Ugyanebben a pillanatban felpattant székéről a vörös köntösű, babarcát a só-

várság vagy düh ijesztő fintora torzította el, félrelökte a kis asztalt, hogy az

dübörögve és csörömpölve gurult le a lépcsőn, aztán ő maga száguldott le, fel-

foghatatlanul gyorsan, és közvetlenül a fiatal nő előtt állt meg. Az a kétségbe-

eséstől bénultan meredt rá. A vörös mezes egyetlen, táncos mozdulattal a leve-

gőbe nyúlt, arca most teljesen elváltozott és már nem volt benne semmi emberi.

Ekkor váratlanul nekilendült, két kézzel beletúrt a tálba, mintha valami megha-

tározott dolgot keresne, kihalászott egy szervet, talán egy pirinyó szívet, mohón

a szájába tömte és lenyelte. Újból beletúrt a tálba, közben a tálat tartó fiatal nőt

vérrel fröcskölte be. Alighogy ez megtörtént, eldobta azt, amit a kezében tar-

tott, és meredt pillantással, zihálva és hörögve, vértől csurgó kezével a vörös

foltokra mutatott a fiatal nő ingén. Jobbját ökölbe szorította, lecsapott, és olyan

félelmetes erővel találta halántékon a fiatal nőt, hogy az egyetlen jajszó nélkül,

holtan bukott a földre. A porcelántál összetört.

Az angyal ennél az iszonyatos színjátéknál felegyenesedett és most teljes

nagyságában állt ott. A vörös mezes megfordult és vicsorogva nézett felé.

Amikor meglátta a kékesfekete foltokat a márványfehér alakon, közeledett

hozzá, véres ujjaival a foltokra mutatott, újra ökölbe szorította kezét, és karját

csapásra emelté. Ekkor az angyal nagyra nyitotta száját, és meghasadt bronzha-

rang hangjára emlékeztető hangon elbődült. Mintha a világ egy pillanatra meg-

állt volna ennek a kiáltásnak a hallatán.

A vörös mezes feloldódott dermedtségéből, néhány tétova lépést tett, és míg

arca ismét bábszerű kifejezést öltött, sőt valósággal szomorúnak tűnt, lehajolt

és elkezdte a sötét foltokat dörgölni, miközben ajkai remegve mozogtak, és

majdnem érthetetlenül motyogta:

– Bocsáss meg, kérlek… csak kicsit megzavarodtam… sajnálom… Az an-

gyal még mindig mozdulatlanul állt ott és lehunyta a szemét.

Mintha egész teste megrázkódott volna hangtalan, görcsös zokogásában.

Amikor újra felnyitotta a szemét, a vörös mezes a fiatal nő holtteste mellett

guggolt és arcát gyengéden cirógatta. Most öt gyermek állt széles körben körü-

löttük, fakarddal tisztelegve.

– Ó, be szép! – motyogta a földbarna képű testes asszonyság az angyal mö-

gött –, a gyerekek állnak gyászőrséget az áldozatok és vétkesek fölött!

És kielégült sóhajjal újra álomba merült.

A hallgatóság többi része alig vette észre a történteket. Most is, mint addig,

szürke, könnyű széltől borzolt nádtengernek tűnt.

Az anya arca sötét, mint a láp. Terebélyes csípővel guggol az asztalon és rág.

A falnak állóóra támaszkodik, valóságos óriás, szüntelenül üti az órákat, a bűn-

bánat óráit, az imádság óráit, az alkonyi órákat, a pirkadat óráit, az egész napot.

És az éjszakát.

Az anya rá sem néz az óriásra. Elnéz mellette, kinéz az ablakon és megvető-

en köp egyet. Kint megfogan a mag, kivirul és elhervad.

A sötét pitvarban egy sovány árny nyújtózkodik, az anya férje.

– Főzzek kávét? – kérdi mogorván.

Az anya meg sem hallja. Horkol. És horkolás közben három gyereket hoz a

világra. A fiú halott, a két lány él.

A férfi fogja a lányokat és beviszi a szobába, ahol már sok gyerek van. A fiút

lefekteti kinn, a vetés közé. Az anya felébred és tovább rágcsál. A férfi kimegy

az istállóba és leissza magát. A tehenek ugyanúgy rágcsálnak, mint az anya.

A férfi levág egy tehenet. Az anya megeszi, a férfi meg a gyerekek úgyszin-

tén. A vetés kikel. És mind kenyeret esznek, és az anya meg a tehenek tejét

kanalazzák.

A férfi a kemencén fekszik és alszik. Az anya még két gyereket szül. A te-

henek rágcsálnak. Az apa levágja az anyát. A gyerekekkel együtt megeszi, a

kutya is kap egy darabkát. A férfi észreveszi tévedését, kimegy az istállóba és

leissza magát.

Amíg alszik, a legidősebb lány mászik fel az asztalra. Árnyék mozdul a pit-

varban, valami idegen. Az állóóra alkonyi és másféle órákat üt.

Meg az éjszakát.

A lány két gyereket szül. Amikor az apa visszajön és mindezt látja, sír egy

kicsit. Később kifekszik a napra és úgy marad.

Az idegen elássa a vetés alá. Az kikel. A lány rág. Az idegen kimegy az is-

tállóba és leissza magát.

Oly lassan, ahogy egy bolygó kering, kering az a régi, vastag lapú kerek asz-

tal…

Terepasztal van felépítve rá, hegyekkel és erdőségekkel, városokkal és fal-

vakkal, folyókkal és tavakkal. Mindennek a középpontjában, aprón és töréke-

nyen, mint egy kis porcelánfigura, ülsz te és vele keringsz.

Tudsz a folytonos mozgásról, de az ösztöneid nem érzékelik.

Az asztal egy kupolacsarnok közepén áll, ami szintúgy kering, kőpadlójával,

boltozatával, falaival együtt, lassan, mint egy bolygó.

Távol, a szürkületben a falak mentén szekrényeket és ládákat látsz, a nagy,

régi állóórát, amely a napot és a holdat mutatja; a falakat, amelyekre a csillago-

kat festették, köztük itt-ott egy üstököst és magasan feletted a Tejutat. Nincs

ajtó, nincs ablak. Itt biztonságban vagy, minden otthonos, minden pontosan

szabályozott, itt mindenben megbízhatsz. Ez a te világod. Kering, és te a köze-

pe középpontjában állandóan vele keringsz.

De egyszer megesik, hogy egy földrengés mindezt megrázza. A kőfal ketté-

roppan, repedés tátong rajta, egyre jobban és jobban szétnyílik. A festett csilla-

gok eltávolodnak és te kinézel valamibe, ami olyan idegen a szemednek, hogy

tudomást sem akar venni róla, valami távoliba, amelybe pillantásod belezuhan,

valami fénylő sötétségbe, mozdulatlan forgószélbe, örökös villámba. Az egyet-

len, amiben a pillantásod megfogódzhat, az egy emberi alak, ferdén a hangtalan

orkánnak támaszkodik, tetőtől talpig lepelbe burkolva, ami mintha libegne, és

mint egy festményen, mégis mozdulatlan. A lepelbe burkolt alak nyugodtan áll

ott, de a semmin áll, mert lába alatt a mélység tátong. A szél rápréseli a leplet

az arcára és sejteti a formáját.

Most látod, hogy a lepel mögött mozog a szája, és hallod, amint mély, gyen-

géd hangján azt mondja:

– Gyere ki, kis vértestvérem!

– Nem! – kiáltod kétségbeesetten. – Menj el! Ki vagy te? Nem ismerlek.

– Nem ismerhetsz meg – mondja a lepellel fedett –, amíg ki nem jössz. Jöjj

tehát!

– Nem akarok! – kiáltod. – Miért is mennék?

– Itt az ideje – mondja.

– Nem – ellenkezel –, nem, ez itt az én világom! Mindig is itt voltam, itt aka-

rok maradni! Menj innen!

– Engedj el mindent! – mondja. – Tedd önként, mielőtt kénytelen lennél rá.

Különben késő lesz.

– Félek! – kiáltod oda neki.

– Engedd el a félelmedet is! – feleli.

– Nem tudom! – válaszolod.

– Engedd el magad is! – mondja.

Most biztos vagy benne, hogy gonosz hang szól hozzád, és elhatározod,

hogy visszautasítod:

– Miért rejtőzködsz és miért nem mutatod meg az arcod? Tudom: mert vé-

gezni akarsz velem. Ki akarsz csalogatni magadhoz, hogy az űrbe zuhanjak.

Az alak hallgat egy ideig, aztán végre azt mondja:

– Tanulj meg zuhanni!

Fellélegezve látod, hogyan tűnik el a lepelbe burkolt alak a szemed elől. De

semmi sem mozdult. A kupolacsarnok lassan tovább kering és vele a nagy,

kerek asztal is, amelynek a közepén te ülsz, aprón és törékenyen. És a fal repe-

dése is kering.

De valami megváltozott. A repedés a falon nem zárul be többé. És festett

csillagaid mögött, szilárdan megalapozott, soha meg nem kérdőjelezett világo-

don kívül jelenvaló marad ama másik is, ami a számodra mindent kérdésessé

tesz. Ez ellen nem tudsz védekezni. De arra sem vagy hajlandó, hogy elfogadd.

Sokáig megmaradsz abban az érzésben, hogy sebet ejtettek rajtad, ami soha

nem fog beforrni. Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

És akkor ismét bekövetkezik, hogy a ferdén, a mozdulatlan viharnak tá-

maszkodó alak a szemed elé kerül. Nem távolodott el. Rád várt.

– Gyere! – mondja a gyengéd, mély hang. – Tanulj meg zuhanni! Azt fele-

led: – Épp elég szörnyű, ha az ember az űrbe zuhan. De hogy akarja ezt, vagy

még meg is tanulja, az már valóságos bűn. Kísértő vagy, ezért nem hallgatok

rád. Menj tehát!

– Bizony, zuhanni fogsz! – mondja a lepelbe burkolózott alak. – És ha nem

tanulod meg, nem fogod tudni. Tehát engedj el mindent! Mert hamarosan

semmi sem tart meg!

– Betörtél a világomba – kiáltod –, nem hívtalak! Erőszakkal romboltad szét

védelmemet és tulajdonomat. Szétrombolhatod azt, ami engem hordoz, de nem

kényszeríthetsz, hogy engedelmeskedjem.

– Nem kényszerítelek – mondja a lepelbe burkolt –, én csak kérlek, kis vér-

testvérem! Itt az ideje.

Az alak hallgat és tovatűnőben felemeli a kezét és odatartja eléd, és az örö-

kös villám fényénél mintha egy szög véres nyomát láttad volna a csuklóján. De

már éppen elfordítottad a pillantásodat és továbbkeringtél az asztalodon, a ku-

pola alatt.

Azt mondod magadnak, hogy csak káprázat az egész. A falban a repedés

előbb-utóbb összezárul, mintha ott sem lett volna. És kiderül majd, hogy a va-

lóságban soha nem létezett, mert nem is létezhetett, a falak ősrégiek és lerom-

bolhatatlanok. Ami mindig volt, az mindig is lesz. Minden egyéb csak ki tudja

minek a következtében létrejött káprázat. Nem szabad foglalkozni vele. És

aztán ez a szörnyűséges követelés! Nincs ebben még valami fenyegetés is? És

ha a kinyújtott kéz után nyúltál volna, ki tudja, megtartana-e? Azért nyúlt-e

utánad egyáltalán, hogy megtartson? Vagy talán csak azért, hogy kiszakítson

biztonságos kis világodból és a mélységbe taszítson? Nem, jobb lesz, ha nem

engeded többé, hogy az ott, odakinn megtaláljon! Húzd magad össze még ki-

sebbre! Rejtőzz el előle! Ha nem tud már felfedezni, talán békén hagy és min-

den olyan lesz, mint régen volt.

A nagy kupolacsarnok lassan kering és vele a nagy kerek asztal, rajta a vá-

rosokkal, falvakkal, tengerekkel és tavakkal, és a közepén veled.

És a lepelbe burkolózott alak harmadszor is a szemed elé lép a mozdulatlan

viharban, az örökös villámtól megvilágítva.

–  Kis vértestvérem! – mondja a hang és most olyan keservesen szól, mintha

fájdalmát legyőzve beszélne –, hallgass rám és bízzál bennem! Nem marad-

hatsz már ott, ahol vagy. Gyere ki!

– És elkapsz és megtartasz, ha zuhanok? – kérdezed. A lepelbe burkolt las-

san megrázza a fejét.

– Ha megtanulsz zuhanni, nem fogsz leesni. Nincs fenn és lenn, hová esnél

hát? Az égitestek kölcsönösen egyensúlyban tartják egymást pályájukon, anél-

kül hogy érintenék egymást, mert rokonságban állnak egymással. Így légyen ez

velünk is. Valami belőlem benned van. Kölcsönösen tartani fogjuk egymást, és

semmi más nem fog bennünket tartani. Mi keringő csillagok vagyunk, ezért

engedj el mindent! Légy szabad!

– Honnan tudjam, igaz-e, amit mondasz? – kiáltod kétségbeesetten.

– Magadból – válaszol a lepelbe burkolózott –, mert én benned lakozom és te

bennem. Az igazságok is kölcsönösen tartják egymást és a semmin nyugsza-

nak!

– Nem! – kiáltod. – Ez kibírhatatlan! Hát nem ment meg tőled semmi? Miért

ragaszkodsz hozzám? Miért nem hagysz békén itt, ahol vagyok? Nekem nem

kell a te szabadságod!

– Vagy szabad leszel – mondja –, vagy nem is leszel többé.

Ezután valami sóhajtásfélét hallasz. A falak megremegnek tőle, és mozog-

nak, és a repedés, úgy ahogy kívántad, becsukódik.

Ezzel megelégedhetnél, de nem tart így soká.

Valami történik körülötted, amit csak lassanként fogsz fel. Addig oly meg-

hitt világod többé már nem az. Ellened fordul. A kupolacsarnokra árnyak

ereszkednek le, szürke, éhes ködalakok, kicsiny és nagy arcok, itt is vannak,

meg nem is, végtagok és törzsek izgatott, surranó nyüzsgése, amelyek szétfoly-

nak és ismét formát öltenek. Mit tesznek? Kicsodák? Honnan jönnek? Fel-

másznak a ládákra és a szekrényekre, a ládákból és a szekrényekből lépnek elő,

az órából, magából a falból is, mindenből, amelyben oly biztonságban és védet-

ten érezted magad. Semmi nem tart már, minden önmagát semmisíti meg.

05>

És miközben a kupolacsarnok lassan kering körülötted, apró, törékeny kö-

zéppontja körül, tűrnöd kell, hogy ami történik, megtörténjen. Hiszen magad

idézted fel. De egyelőre még félnek tőled, teremtőjüktől, legalábbis úgy tűnik.

A legtávolabbi zugokba tolulnak, és a falhoz préselődnek. A kőfalhoz simul-

nak, ködtestükkel felnyomakodnak a falon, fel, meg le, és a festett csillagok

elsápadnak. Amerre elhúznak, a szerkezet bizonytalanná válik, olyan ködszerű-

vé, amilyenek ők maguk. Világodat megfosztják valóságától, kiszívják belőle

szubsztanciáját, egy világ kísértetévé változtatják át. Kioltják, mert soha nem is

létezett.

De telhetetlennek tűnnek, mert lassanként egyre közelebb kerülnek hozzád.

Csak a vastag lapú terepasztal és rajta a táj kering és kering még mindig, veled

a középpontjában. Ráébredsz, hogy téged is kioltanak majd, mert te sem létez-

tél soha.

Most kalapácsütéseket érzel, de semmilyen hang nem hallatszik. Mit tesznek

ezek? Egy csövet hajlítanak az asztallapon keresztül, egyik oldaltól a másikig,

fáradságos munka, de ezek nem fáradnak bele. És akkor, amikor a cső már

mindkét oldalon kilátszik, valami elfolyik, egyre folyik, és ezek a fura lények

oly sóváran, mint a kutyák, felnyalják a folyadékot. És érzed, hogy a te tulaj-

don véred az, ami itt elfolyik, érzed, hogyan lesz a kerekség alattad szívdobba-

násról szívdobbanásra egyre valószerűtlenebb. Most tehetetlen rémület fog el.

– Vértestvérem! – kiáltod cérnavékony, magadnak is alig hallható hangon. –

Ments meg! Taníts meg zuhanni!

De a fal nem nyílik ki, mert már nincs is. És hamarosan semmi sem lesz,

csak a szakadék. És zuhanni fogsz, és zuhansz, anélkül hogy megtanultad vol-

na, és keresni fogod magadban azt, ami vértestvéreddel összeköt, ahogyan az

égitestek egymás rokonai, és kölcsönösen megtartják egymást pályájukon…

mert nem tart meg semmi más, és semmi máson nem tudod megtartani magad.

De képes leszel-e rá? Mivel nem tanultad meg, képes leszel-e rá?

Most minden eltűnt.

Itt az idő.

Most!

Egy lehunyt szemű arc belseje, semmi egyéb.

Sötét és semmi…

Hazatérni

Hazatérni, de hová?

Már nem tudom.

Kicsoda – az az én?

Beteg vagyok a honvágytól

Emlékezz!

Oda, ahonnan egykor eljöttem. Haza.

Van hazád? A fia vagy?

Ki kérdez?

Ki válaszol?

A szempár már nyitva, de sötét és semmi veszi körül.

Tehát ezért tettem meg ezt a végtelen utat, gondolja valaki, ezt a végtelen

utat, amire mindenem ráment, amit az évek során megszereztem, kiharcoltam,

elszenvedtem. Mindenem, kivéve a testemet borító rongyokat. Ezért vonszol-

tam keresztül magam sivatagokon és hegységeken, fagyon és hőségen, ezért

viseltem el éhezést, szomjúságot, mocsárlázat. Ezért küzdöttem át magam szö-

gesdróton, menekültem tetőkön át, szökött rabként. Mit is vártam?

Hazaérni. És most itt ez a sötét és semmi. Tudnom kellett volna, hogy soha-

sem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem

olyan, amilyen volt. Most már tudom.

Valaki most már tudja, de későn tudta meg, mert már nem mehet el. Nem

fog már elmozdulni onnan, ahol van. Ezen a helyen marad majd a sötétben,

olyan mozdulatlanul, mint a kő.

Keze az órája után tapogat, amelyet rég elveszített. De most legalább érzi a

kezét.

Ez az éjszaka, véli, mégsem tarthat örökké. Hamarosan megvirrad. Ha lesz

még egyáltalán virradat.

Egyre hidegebb lesz. Belehatol, mélyebben, egyre mélyebben. A csontjaiban

érzi. Nem védekezik ellene. Beletörődött. Hagyja, hogy a hideg úrrá legyen

rajta. Tehát mégis, gondolja hosszú idő után, tehát mégis virrad. És miközben

ezt gondolja, felfogja, hogy ő az, akinek maga köré meg kellett teremtenie a

világot, hogy legyen.

Az erdő szélén túl, a folyón innen az ég alja kivilágosodik, halványzölden,

alatta hosszan elnyúló felhő, oly súlyos és sötét, mint a kiömlött tinta. Nem

hallik madárszó, még távoli nesz sem. Halálos csend. A vidék dermedten hall-

gat. Még a folyó vize is szürkén és mozdulatlanul áll, mint a hideg ólom.

Tehát tőle függ, mi lesz, mi fog történni, és mégsem úgy van az, hogy meg-

érti már, amit tapasztal.

Az erdő szélén az asszonyt látja, azt a nagy és szürke asszonyt, aki úgy ül

ott, mint egy sziklatömb. Köt, csak köt szüntelenül és fel sem pillant közben.

Tanácstalan tekintete továbbvándorol a kőhíd ívére, amely a még mindig

mozdulatlan folyó fölött feszül. És most megrémül és fél. Két beburkolt alak áll

ott, egy nagyobb meg egy kisebb, mintha mindig is ott álltak volna, hosszú,

szürkésbarna kabátjukban, fejük és arcuk kendőbe bugyolálva, fegyverük szí-

jon a vállukra vetve. Nem tudja, kik ezek ketten, de azt tudja, csak azt várják,

hogy az ő haladéka lejárjon. Akkor átjönnek majd a hídon és fölégetik a házát.

A házam, gondolja, most végre látnom kell a házamat.

Látja.

Előtte áll, a szabad mezőn, néhány lépésnyire tőle. De nem ismeri meg. Biz-

tos benne, hogy sohasem látta. Semmi sem fűzi ehhez az épülethez, még vala-

mi futó emlékfoszlány sem, a legtétovább érzés sem, hogy hazaért. Nem találja

sem csúfnak, sem szépnek, csak idegennek. Nagy galambdúcra hasonlít. Szá-

mára lakhatatlan. Nincs köze hozzá.

Megpróbálja kioltani, hogy mást teremtsen a helyére, de a ház ott marad,

ahol van. Nem sikerül rajta változtatni. Pedig érzi, hogy éppen emiatt a ház

miatt vonják felelősségre. Vétkezett valamiben, nyilvánvalóan súlyosan. Nem

kételkedik benne, mert egyre jobban érzi a súlyát. Mit követett el?

Ezt a házat, az otthonát megtagadta és cserbenhagyta. Elárulta, mert másutt

nagy ember lett belőle, égi követek rettegett gyilkosa, híres angyalvadász. Mert

mindenkinél jobban értett az ilyen zsákmányhoz. Hány angyalt ejtett el és bele-

zett ki, hogy eladja csillogó szárnytollukat és értékes bőrüket az elvarázsolt

világ hatalmas urainak és még hatalmasabb hölgyeinek, akik ünnepi viseletüket

díszítették vele! Hálókat helyezett ki és csapdákat állított és lövése mindig úgy

talált célba, hogy az értékes tollruha ne sérüljön meg. Meggazdagodott rajta.

De akkor feltámadt benne a honvágy és csapot-papot ott hagyott, hogy haza-

jöhessen. És ím, itt áll, idegenebbül, mint bármely idegen, és hosszú távolléte

alatt házát elfoglalták a patkányok, berendezkedtek benne, és elszaporodtak,

elterjedtek mint holmi halálos járvány. Ez a vétke, ezt követte el.

És most napfölkeltéig meg kell tisztítania a patkánypestistől, különben föl-

égetik és őt magát is elpusztítják.

Nem kecsegtetem magam, gondolja, nincsen remény. Soha nem lett volna

szabad visszajönnöm.

Még ha képes lenne is bejutni a házba, hogyan végezzen patkányok százai-

val, talán ezreivel – és mindezt puszta kézzel, mert nem hozhatta a fegyvereit

magával? De már az is képtelenség, hogy bejusson a házba. Bár van elég ajtaja,

hiszen az egész ház tulajdonképpen semmi egyébből nem áll a padlójától az

ormáig, mint nyitott ajtókból – de neki mindegyik kicsi. Legfeljebb egy nyest

bírna ott bebújni, vagy éppen a patkányok, ember semmi esetre sem. Idegenben

nőttem fel. gondolja, most fogalmam sincs, hogyan csináljam, hogy újra kicsi

legyek.

Megszemléli a házat. Minden ajtócskának van párkánya, egy kis deszka vagy

egy rúd a küszöbe előtt. De nem moccan semmi. A ház kihaltnak látszik.

Nem lát és nem hall patkányokat sem, de tudja, hogy odabenn vannak, hogy

elbújtak előle és csöndben lapulnak. Azok is várakozó állásponton vannak.

Valószínűleg nem tudják, hogy akár így, akár úgy, nekik már lőttek…

06>

De neki is lőttek, minden remény oda.

Nincsen semmi segítsége? Senki, semmi nem áll mellé? Nem talál magában

semmit, amiből mentséget csiholhatna? A vadon teremtményeit a szíve vado-

nából?

Itt egy farkas, szürkésfekete, hatalmas és féktelen. Meg egy kecses, játékos

kedvű róka. Nem, gondolja a férfi, sohasem szelídítettem meg őket. Szabad

akaratukból követtek. Különös barátság, valóban, amelyet valaha a vadonban

kötöttek velem. Soká tartott, amíg egymást is kölcsönösen elfogadták, de végül

békében megvoltak egymással. Mindenhová elkísértek, a városokba is, a hajók-

ra is, a legutolsó, minden addiginál értelmetlenebb utamra is. Soha nem hagy-

tak el. még ezen az éjszakán is híven kitartottak mellettem, jobbról-balról.

mozdulatlanul, mint a címerállatok.

De máris megbánta, hogy előhívta őket. Mi lesz most velük, gondolja, ha

rajtam végrehajtják az ítéletet? Ketrecbe zárják őket? Láncra verik? Vagy velük

is végeznek? De ők nem tehetnek az én vétkemről. Vadak, de ártatlanok. El

kell kergetnem őket, amíg lehet. Vagyis most, azonnal. Kezét szőrükre teszi, a

meleg bundájukra. Lehajol hozzájuk és a fülükbe súgja: – Halljátok, bátor, szép

barátaim! Válnunk kell. Így jobb lesz. Most el kell hagynotok. Nincs már szük-

ségem rátok. Takarodjatok! Tűnjetek el!

De a róka és a farkas nem mozdul, mintha csak szobrok volnának. Olyat kell

tennie, amit még nem tett soha. Feléjük rúg, ököllel csap rájuk.

Megpróbálnak kitérni az ütlegei elől, de nem futnak el. – Takarodjatok! – li-

hegi, és nehezen fojtja vissza a zokogását –, takarodjatok! El innen!

Halkan panaszkodnak, minden rúgásnál vagy ütésnél, ami eltalálja őket, de

maradnak. A férfi összeszorítja fogait, és újra meg újra megpróbálja. Jobb lesz,

gondolja, ha életük hátralevő részében nem bíznak senki emberfiában, de sza-

badok lesznek és elevenek.

Végre úgy látszik, megértették, és vinnyogva elsántikálnak. De nem mene-

külnek, a ház felé futnak, hátukon égnek áll a szőr. Hallja a farkas dühödt mor-

gását és a róka vonyítását. Bejáratot keresnek, de a kis ajtócskák egyike sem

elég nagy, még a rókának sem. A farkas szinte veszett haraggal kapar mindkét

mancsával az egyik legalsó nyílásnál. Nagy nehezen átlöki rajta a fejét, és most

már be is szorult, se ki, se be. Üvölt, nyersen, hosszan vonyítva, és megfeszíti

magát, és tép és nyom, karmai felkaparják a talajt, a nyílás fala végre enged,

faldarabok hullanak ki belőle és a farkas feje kiszabadul. És máris hangtalanul

és villámgyorsan besurran a róka.

A hirtelen beállt csendben a hazatért Senkifia tulajdon szíve kalapálását hall-

ja. Még nem fogja fel, mit tesznek odabenn az állatai, de valami eszeveszett

reménység keríti hatalmába, amely ellen nem tud hadakozni.

Nem, gondolja, ezt a követelményt nem lehet teljesíteni. Még ha a rókának

sikerülne is néhány patkánnyal végezni, mit ér az?

A farkas visszajött, leheveredett, és véres mancsát nyalogatja.

A házból tanácstalan vinnyogás hallatszik. Egy pillanatra a legfelső ajtócs-

kák egyikében a tetőhöz közel jelenik meg a róka hegyes pofája, aztán megint

eltűnik. A két beburkolózott alak a hídon nem mozdul. Senkifia az arcukat

fürkészi, de a kendők között nem látni semmit. A nagy, kőszürke asszony csak

egyre köt, kötöget. A folyó vize még mindig moccanatlan.

Mi kiáltott az imént, mintha halálos küzdelmet vívna? A róka volt? A házból

most föld alatti sóhaj hallatszik, aztán sivítás, egyre erősödő süvöltés, aztán

fújtatás és zúgás, mintha forgószél kerekedne, végül sokszólamú bömbölés,

ami hirtelen félbeszakad, végül csend támad. A kitört nyíláson a róka, mint egy

fellobbanó lángnyelv, tör elő, urához rohan, felbucskázik, továbbrohan, ki a

szabad mezőre, ahol úgy rohan tombolva körbe, mintha megveszett volna.

A két beburkolt alak lassan veszi le válláról a fegyverét, megtölti és sietség

nélkül céloz. A rókára céloznak.

– Nem! – ordítja Senkifia, – ne rá! – És kitárt karral szalad a lővonalba, a

puskacsövek elé. A két beburkolt alak habozva leengedi fegyverét. Senkifia

visszafordul.

A róka egészen közel hozzá, mögötte fekszik, lógó nyelvvel liheg és ferdén

tartott fejjel nézi. Zöld szemének pillantásában valami csaknem dévaj kifejezés

ül. Pofája egy lökésével megfordítja a kis tetemet, amelyet a mancsában tartott.

Senkifia felveszi a zsákmányt és megszemléli. Fekete, nedves lompos állat-

prém, már hideg, üres, és szinte súlytalan, és mégis rettenetes, nem azért, mert

most már nem él, hanem azért, mert egykor élt, mert eleven lehetett: pirinyó,

háromszögű arcocska, vénségesen vén, még most is csupa felfoghatatlan go-

noszság, meggörbült emberi kezecskék, hosszú, hegyes karmokkal. Ha ez pat-

kány, akkor még sohasem látott patkányt.

Kezét kinyújtva viszi a dögöt maga előtt és elindul vele a leplekbe burkoltak

felé. A róka és a farkas követi. Így hármasban állnak meg a híd előtt.

Hosszú csend után a leplekbe bugyolált két alak ismét vállára veszi fegyve-

rét, újabb hosszú csend után megfordulnak, és nehéz, bizonytalan léptekkel

távoznak.

Senkifia utánuk pillant, és most egyszerre váratlanul mindaz a reménység,

amelyről azt hitte, nem él már benne, forró könnyáradatként feltolul belőle.

Úgy érzi, a csontjaiból a meleg a tagjaiba áramlik, a mellébe, a torkába, a sze-

mébe. Ráébred, hogy csak most ért haza.

A nagy sziklaszürke asszony odaát az erdőszélen abbahagyta a kötést. Keze

mozdulatlanul pihen az ölében. Idáig árnysötét arcát most megvilágítja a haj-

nalpír visszfénye. Felé fordult. Nyugodt várakozással néz az egyre ragyogóbb

ég felé. Ott a fényből még nagyon távol és szinte csak sejthetően, de máris a

kolibri teljes színpompájában, felragyogva, kiválnak az első győzelmes szár-

nyak.

A híd, amelyen már sok évszázada dolgozunk, soha sem fog felépülni: mint

egy kinyújtott kéz, amit senki sem ragad meg, mered országhatárunk meredek

szirtje fölé, amely alatt a fekete, feneketlen szakadék tátong. Magasra szárnyaló

íve valahol messze a sűrű ködbe vész, amely állandóan felszáll a mélységből.

Az ilyen építkezést nem lehet befejezni, ha a szemközti partról nem építik egy-

idejűleg a másik felét. És idáig soha semmi jelét nem tapasztaltuk, hogy odaát

is dolgoznának ezen a terven. Valószínűleg szemben semmit sem vettek észre

erőfeszítéseinkből. Sokan közülünk még azt is kétségbe vonják, hogy van egy-

általán túloldal. Ezek az emberek az elmúlt két évszázadban a régi ortodox

tanítástól eltérő, saját egyházat alapítottak, amelyeknek a tagjait az egyoldalú

névvel illetik. Eredetileg gúnynév volt ez, amelyet az ortodoxok akasztottak

rájuk, de később maguk is átvették és mindmáig bizonyos büszkeséggel viselik.

Egyébként vallási meggyőződésük semmi esetre sem akadályozza őket abban,

hogy továbbra is minden erejükkel részt vegyenek a hídépítésben, ahogy a mi

etikánk előírja. Ezért nem is üldözik őket ma már, ahogy régebben meg-

megesett, hanem egyenjogúnak vagy csaknem annak számítanak. A bal fül-

cimpájuk függőleges kis bemetszéséről lehet felismerni őket, amellyel egyolda-

lúságukról tesznek tanúbizonyságot. A többiek ellenben, akik a többséget al-

kotják, félnek nevezik magukat. Nem vonják kétségbe, hogy van másik oldal is,

de tudják, hogy elérhetetlen.

Noha a híd a mi oldalunkon nem ér tovább az áthidalandó szakadék felénél,

mégis élénk forgalom bonyolódik le rajta. A nappal és az éjszaka minden órá-

jában kocsikat, lovasokat, gyalogosokat, gyaloghintókat és teherhordókat látni,

mindkét irányban. A másik parttal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok nélkül

meg sem lennénk már manapság, mert minden orvosság és az élelmiszerek

nagy része is odaátról érkezik. Mi viszont mindenféle cserépedényt szállítunk

nekik, téglát, fémszerszámokat és a bányáinkból kitermelt földviaszt. Idege-

nekkel gyakran nehezen tudjuk megértetni azt a nekik nyilván ellentmondásos-

nak tűnő tényt, amelyet mi minden nehézség nélkül tudomásul veszünk és

együtt élünk vele. Vallásunk tiltja – és ebben nincs különbség az egyoldalúak

és a felek között –, hogy higgyünk a magunk építette híd másik felének létezé-

sében. A történelmünk folyamán néha felbukkant fanatikusokat és eretnekeket

statáriális ítélettel odavezették, ahol a híd véget ér, és kényszerítették, hogy

továbbmenjenek. Természetesen a mélységbe zuhantak.

Aki nem a mi országunkban született és nőtt fel, nehezen látja be, hogy a

köztünk és a másik part közötti közlekedés előfeltétele azon alapszik, hogy azt

legmélyebb meggyőződésünk szerint lehetetlennek tartjuk. Ha tanunknak ezt az

alaptételét komolyan megingatnánk, akkor – és szent meggyőződésünk és va-

lamennyi szent könyvünk is ezt bizonyítja –, a hídnak az a része, amelyet mi

építettünk, haladéktalanul összeomlana, és elvesznénk örökre. Az utasok jól

teszik tehát, ha fékezik nyelvüket és nem akarják makacsul kifürkészni hitünk

titkát. Különben kiteszik magukat ugyanannak a veszélynek, mint népünk eret-

nekei. Akkor aztán saját bőrükön tapasztalnák, hogy a mi hidunk nem készült

el, és hogy köztünk és a túlsó part között még mindig szakadék tátong.

Házasságkötés esetén a mi lányaink egyike és egy túlparti legény között,

vagy egy odaáti lányénak a mi legényeink egyikével – ami egyébként elég szép

számban előfordul –, egyikük, illetve másikuk ünnepélyesen elismeri, hogy ő

nincs is. A két vallomás közötti különbség csupán annyi, hogy az egyoldalúak

formulája így hangzik: „Sehonnét jövök, mert eredetem helye nem létezik.

Ezért senki vagyok és így férjemül (feleségemül) veszlek téged”, míg azonban

a feleknél így hangzik: „Onnan, ahonnan jövök, nem jöhettem, ezért nem va-

gyok itt, és így férjemül (feleségemül) veszlek”. Ezzel a ceremóniával az illető

elnyeri a polgárjogot országunkban, és ettől kezdve a házastársak minden jogá-

val és kötelességével felruházott valós személynek tekintendő.

Ez szoba, de ugyanakkor sivatag is, csupasz falai a távolba és párába veszve

emelkednek a látóhatáron. Körös-körül minden csupa homok, buckák végtelen

sora, minden irányban. Magasan fenn, a zeniten fehéren izzó nap függ, vagy

lámpa volna, kékes, zománcozott bádogernyővel? A vakító fény minden színt

kiolt, fehér felületeket és fekete árnyékot hagy csupán: a fény csontváza, vakí-

tón, elviselhetetlenül, gyilkosan, kozmikus hegesztőkészülék gonosz csillogása.

A szobának két ajtaja van, hatalmasan épülnek be az ég kék izzásába, egyi-

kük északon, másikuk délen, a lángoló horizonton.

Az északi ajtótól kis homoktölcsérek sokszorosan kitaposott nyomvonala ha-

lad a sivatag kellős közepébe. Itt egy hangyányi kicsi férfi araszolgat előre.

Minden lépésénél bokán fölül süpped a homokba, támolyog, a karjával evickél.

Ez a vőlegény.

Arcát a nap elégette, a bőre felhasadt és csupa hólyag, ajkai a rászáradt nyál-

tól fehérek. Színtelen, kifakult haja kuszán meredezik, mint a szalma. Szem-

üvegét, amely folyton lecsúszkál verítéktől nedves orrán, fásult türelemmel

tolja vissza folyton a helyére. Bal kezében régi, ütött-kopott cilindert lóbál. Az

esküvői frakk, amelyet visel, talán valaha illett rá, de most nagy, szárnya a sar-

káig csüng. Az anyaga elfeslett és néhol szétmállik. Az inge kicsúszott a nad-

rágból, mert az is bő neki, és kénytelen három lépésenként feljebb húzni. Fél

lábán lakkcipő, amelynek levált a talpa, a másik lábát mocskos zsebkendőbe

bugyolálta, hogy a homok forróságától legalább egy kicsit védje.

Ettől a férfitól néhányszor húsz méternyire egy másik ember menetel, talán

valami hivatalnok: roppant korrekt viseletben, sötét öltönyben, sötét kalappal,

egyik kezében irattáskával, a másikban szorosan összetekert esernyővel. Arca

kissé sápadt és teljesen jelentéktelen, egyszerűen nincsenek vonásai.

A távolság a két vándor között lassan, de állandóan növekszik. A vőlegény

igyekszik, levegőért kapkod, fújtat, elesik, megint feláll, tovább botorkál, de

ismét elesik.

– Hallja kérem! – sipákolja, és hangja magas és erőltetett, mint egy öregasz-

szonyé. – Várjon, legyen szíves! Kérdezni szeretnék valamit.

Az arc nélküli ember nyilván meghallotta a kiáltást, de még jó darabot megy

előre, mire végül is megáll és sóhajtva visszafordul, mintha egy neveletlen

gyermek nyafogásáról lenne szó, aki valamilyen ürüggyel századszor igyekszik

feltartani. Lazán ernyőjére támaszkodva figyeli, hogyan mászik fel hozzá a

homokbuckára kínkeservesen a vőlegény.

– Kérem, siessen! – mondja az arctalan hűvösen. – Mit óhajt már megint?

– Mondja kérem – pihegi a vőlegény és szemmel láthatólag azon töpreng,

hogy mit is akart kérdezni tulajdonképpen –, mondja kérem, nagyon messze

van még?

Beszéd közben cserepes ajkán felszakadozik a bőr.

– Már csak pár lépés –, válaszolja a másik ugyanolyan korrektül, mint elébb

–, már csak addig az ajtóig, odaát.

Ezzel ernyőjével a déli ajtóra mutat. Indulni akarna, de a vőlegény beleka-

paszkodik.

– Bocsásson meg – nyögi ki némi erőlködés árán –, hová… ugyanis pillanat-

nyilag nem jut eszembe… hová is igyekszünk tulajdonképpen?

– A menyasszonyához, uram – válaszolja a másik, és hallani a hangján, hogy

nyilván sokadszor volt kénytelen ezt felelni. Minden szótagot hangsúlyoz, és

olyan hangosan beszél, mintha nagyothallóhoz vagy hülyéhez szólna. – A

menyasszonya szobájába viszem önt.

A vőlegény egy darabig tátott szájjal bámulja, aztán homlokára csap, és izga-

tottan, bocsánatkérően nevet. Megpróbál mosolyogni, miközben azt mondja: –

Ha megérkeztünk hozzá, minden jóra fordul, ugye? Csak nem lesz kifogása

ellenem, amiért már nem tökéletes az öltözékem? Hiszen minden csak érte

történik, ugye ezt be fogja látni? Ugye meggyőzi majd a szerelmemről, hogy

mit szenvedtem érte? Hinni fog nekem, ebben bizonyos vagyok. Tárt karokkal

fogad majd.

– Ha megérkeztünk hozzá – szögezi le a másik tárgyilagosan.

– Bizonyára, bizonyára – motyogja a vőlegény –, hamarosan meglesz, na-

gyon hamar. Hiszen éppen ezért választottam az egyenes utat onnan, a hátsó

ajtótól, oda szembe, az elülsőhöz. Az egyenes út a legrövidebb, ugye? Ezt min-

den gyerek tudja.

– Nem – mondja kifejezéstelenül a másik –, ez a déli szobában nem érvé-

nyes. Ezt kezdettől fogva mondtam önnek, de nem akarta elhinni. Minden kerü-

lő rövidebb lett volna. Oda sem figyelt rám. És most már késő. Már túlságosan

messzire mentünk.

A vőlegény megnyalja felrepedt ajkát. – Akkor aztán azt tehetek vele, amit

akarok – suttogja –, minden ellenkezés nélkül tűrnie kell. Hiszen a menyasszo-

nyom. De azt nem fogom tenni. Semmi rosszat nem művelek vele, érti, mire

gondolok? A menyasszonyom ugyanis nagyon szép és fiatal. Teljesen ártatlan,

tudja. Mindenesetre gyengéd leszek hozzá, szelíd és tapintatos. Az, hogy az

egyenes utat választottam, nem jelenti azt, hogy le akarnám rohanni. Időt ha-

gyok neki.

A kísérő hallgat és unottan a látóhatárt nézi.

A vőlegény egy ideig a nagylábujjára mered, amely kikandikál a lakkcipő-

ből, aztán hirtelen gyanakodva megkérdezi: – De ugye, szép és fiatal a meny-

asszonyom? Azt akartam mondani… még mindig az, ugye? Kérem, mondja

meg teljesen nyíltan a véleményét!

– Erről nincs véleményem – feleli az arcnélküli.

A vőlegény a homlokát dörgöli. – Igen, igen, tudom. Csak – minden olyan

régen történt már. Alig emlékszem rá, milyen volt. Őszintén szólva, már egyál-

talán nem is ismerem. Valami idegen lány. Hogy is hívták? Istenem, hiszen

már olyan régen úton vagyunk.

– Attól az ajtótól jövünk – mondja hűvös hangon a másik –, és ehhez tartunk.

Ez minden.

– Nem értem – ismeri be a vőlegény –, egyszerűen nem értem, hogy ez ilyen

messze van.

– Ön nem érti – ismétli a másik és indulni készül –, de a menyasszonya vár-

ja. Jöjjön!

A vőlegény megint megragadja a kabátujját.

– Honnan tudja ezt egyáltalán? Talán már régen nem is vár. Vagy talán soha-

sem várt. Közbejöhetett valami váratlan fordulat is. Akkor mindent hiába tet-

tem. Nevetségessé fogok válni.

– Erről – válaszolja a száraz hang – úgy győződhet meg legjobban, ha belép

azon az előttünk álló ajtón.

– Az az előttünk álló ajtó – suttogja a vőlegény – elérhetetlen, örökké előt-

tünk marad, örökké egyforma távolságra tőlünk… Délibáb az és nem ajtó!

– Ostobaság – mondja a másik, anélkül hogy elmosolyodna –, a délibáb

megjelenik és újra eltűnik. De ez az ajtó kezdettől fogva itt volt és nem moz-

dult a helyéről, teljesen változatlanul áll ugyanott.

A vőlegény bólint. – Igen, változatlanul… azóta, hogy elindultam… amikor

még fiatal voltam.

– Tehát nem délibáb – feleli a kísérő, olyan hangon, mint aki befejezte a té-

mát, és nekiindul.

A két férfi sokáig egymás mellett vándorol, de lassanként újra eltávolodnak

egymástól. A vőlegény megint utánakiált az eltávolodónak, és a korrektül öltö-

zött ismét csak egy bizonyos idő múlva áll meg és várja be, ernyőjére támasz-

kodva. A vőlegény szemlátomást összeomlik, a ruházata már csak rongyokban

csüng a testén, úgy tűnik, mintha még jobban összement és megöregedett vol-

na.

– Akkor még – nyögi ki levegőért kapkodva és a cilinderrel, amelyből már

csak a karimája maradt meg, kuszán hadonászik az északi ajtó felé –, akkoriban

még erős voltam, emlékszik? Akkoriban én voltam az, aki előreszaladt, igaz?

– Néha – helyesbít a másik –, de nagyon ritkán. A vőlegény csökönyösen

megrázza a fejét. – Nem, nem. Ön alig

bírt fékezni. Nehezére esett, hogy lépést tartson velem. Akkor fiatalabb vol-

tam önnél, kedves uram. Daliás fiatalember voltam.

– Én viszont – feleli a kísérő –, még mindig ugyanannyi idős vagyok.

A vőlegény letörli a homokot barázdált arcáról.

– Emlékszem – suttogja –, amikor kiléptünk az ajtón, ott a földön egy vénsé-

ges vénasszony kuporgott, olyan kicsi volt, mintha a nap aszalta volna össze.

Semmi egyebet nem viselt, mint néhány pókhálószálból szőtt rongyot. Talán a

menyasszonyi fátyla maradványa volt. Szegény vén banya! Undorodtam csün-

gő mellétől, amely oly vézna és üres volt, mint valami bőrredő. De micsoda

tekintetet vetett rám! Sokszor kellett gondolnom rá. Besüppedt, félig vak szeme

volt. És felém nyújtotta a kezét, amelyben pár elszáradt rózsát szorongatott. A

tekintete valamire – vagy valakire emlékeztetett. Most már elfelejtettem, hogy

mire vagy kire. Már csak arra emlékszem, hogy szégyelltem magam miatta,

hogy olyan öreg és csúf. Kivettem a gomblyukamból a vörös szegfűt és oda-

dobtam neki. Elkapta és fogatlan szájával nevetett. Azt hiszem, az ajándékom

boldoggá tette. Igen, akkor még valóban daliás fiatalember voltam, és erős,

mint a bika. Azt hittem, csak pár lépés, és ott leszek nála, a menyasszonyom-

nál. Sürgős volt, hogy odaérjek. Ezért akartam az egyenes úton odamenni hoz-

zá.

– Jöjjön, jöjjön! – sürgeti türelmetlenül a kísérő.

De a vőlegénynek még valami mondanivalója van, bár nehezére esik, hogy

érthetően beszéljen. – Ön is úgy gondolja – rikácsolja rekedten –, hogy oko-

sabb lenne kivárni, amíg beesteledik? Ha hűvös lesz, könnyebben folytathat-

nánk a menetelést.

– Kérem – válaszolja az arcnélküli ember –, szedje össze magát. Hiszen már

mindent összekavar. A déli szobában vagyunk most. Az este másutt van. Hi-

szen maga is láthatja, hogy itt szinte egyáltalán nem vetünk árnyékot. A fény a

zeniten áll, változatlanul és változtathatatlanul.

A vőlegény szomorúan bólint, karját leengedi, és azt mondja: – Nem bírom

tovább.

07>

A kísérő egykedvűen szurkálja a homokot ernyőjével. – Ezt már százszor

mondta. Megint a felelősségérzetére kell apellálnom? Várják. Menyasszonya

számolja a perceket. Úgy vágyódik ön után, ahogy csak egy fiatal nő vágyód-

hat. Ez semmit sem jelent önnek?

– De, de! – biztosítja sietve a vőlegény.

Újra némán vándorolnak a hosszú útszakaszon, órákig vagy évekig a kápráz-

tató hőségben.

A vőlegény hirtelen a földre veti magát és kiszáradt szájával az égre kiált:

– Miért? De miért? Miért ilyen hosszú az út? Soha nem fogok odaérni. Soha,

soha nem fogom a menyasszonyomat meglátni és megölelni. Miért nem tudtam

egyszerűen megmondani neki, hogy vágyom rá, meg akarom kapni, kívánom,

meg akarom érinteni a bőrét, a testét? – Köhögési roham rázza és képtelen to-

vább beszélni.

A kísérő részvétlenül kivárja, amíg a roham véget ér, aztán azt mondja: – Ezt

ön mind megtette. Ön elmondta mindezt, és szóról szóra így áll a dokumentu-

mokban is. – Ernyőjével könnyedén bőr irattáskájára bök.

A vőlegény egy ideig némán mozgatja ajkait. – De miért – hebegi –, miért

vagyok itt akkor és nem nála? Miért megyek csak feléje egyre, és miért nem

érem el? Miért? Miért?

– Mert okvetlenül így akarta – mondja a másik és lepillant rá. – Nem egyszer

közölték önnel, hogy az egyenes út a leghosszabb. Még csak oda sem figyelt.

Most idefigyel legalább?

– Igen – hörgi a vőlegény. Hosszan mered kísérőjére, aztán nevetni kezd.

Úgy hangzik, mint valami rikácsolás. A másik mozdulatlanul kivárja. A vőle-

gény végül szárazon nyel egyet és ezt suttogja: – Tehát egész egyszerűen be-

csapott a matematika?

– Nem – mondja a kísérő –, a matematikailag így igaz.

A vőlegény feje visszahanyatlik a homokba. A napba mered. Szeme úgy fáj,

mintha tüzes vassal döfték volna át, de könnyezni nem tud. Nincs már könnye.

Ujjai között végigpergeti a homokot és ezt motyogja:

– Hát így van ez. Feladom. Nem akarom többé. Sztrájkolok.

– Csak bátorság! – mondja a kísérő, de minden együttérzés nélkül. – Hiszen

már ott az ajtó. Már csak néhány lépés.

A vőlegény újra a homokot pergeti az ujjai között. A kísérő felemeli és ki-

nyújtott karral tartja maga előtt, annyira könnyű lett már. Lába a levegőben

kalimpál, mint egy bábué.

– Nem látok már – suttogja –, nincs már szemem.

– És a menyasszonya? – kérdi a másik.

– Semmit sem tudok már. Semmit sem értek. Semmit sem akarok. Nincs

menyasszonyom. Soha nem is volt. Soha nem kívántam meg nőt. Sohasem

szerettem. Sohasem léteztem. Hagyjon békén.

De a kísérő nem tágít. – Nincs joga feladni önmagát. Csak magára gondol.

De ön felelősséget vállalt. Azt jellemes ember lévén nem dobhatja csak úgy

egyszerűen el.

– Jellem… – suttogja a vőlegény, még mindig kalimpálva. – Azt kérdem

magamtól, miért nem veszi át tőlem a feladatomat? A fiatal hölgy örülni fog.

Ön még mindig fiatal – legalábbis nálam fiatalabb.

A kísérő elengedi. A vőlegény, mint egy rongycsomó leesik a homokba.

Összehúzott szemmel megpróbál a magasan fölötte álló arcnélkülire nézni.

– Kötelességeink – hallja a sima hangot – nem azonosak.

A vőlegény újra a homokkal játszik. – Kötelességeink… – suttogja és kun-

cog egy kicsit –, kötelességeink…

A másik most először majdnem méltatlankodik. – Ön valóban úgy tesz,

mintha az életéről volna szó.

– Úgy is van – mondja a vőlegény, nem is szomorúan –, az életemről van

szó, visszamenőleg, érti? Öregember vagyok, de nem volt életem. Mindenemet

tönkretették. Becsaptak az életemmel, és nem is tudom, ki tette. És most már

nem is akarok élni. Azt akarom, hogy ne is éltem volna. Ez ellen semmit sem

tehet.

– De igen – mondja a másik –, az utolsó néhány lépésen vinni fogom.

A vőlegény vihog. – Az utolsó néhány lépésen… ez nem fog menni!

– Engedje meg! – mondja a másik, és válaszra sem várva, felemeli és karjára

veszi a vőlegényt. Az sovány karocskáját a kísérő válla köré kulcsolja és lötyö-

gő aggastyánfejecskéjével a nyakához simul. így megint hosszú utat tesznek

meg. Bár a vőlegénynek már alig van súlya, hurcolójának végül mégis elzsib-

bad a karja, és lecsúsztatja a földre.

– Az utolsó néhány lépésen… – nyekereg a vőlegény diadalmasan –, na látja,

ugye látja!

Az arcnélküli ember nem felel. Ernyője kampóját beleakasztja a frakk gallér-

jába, jobban mondva annak maradék foszlányaiba, és maga mögött vonszolja a

vőlegényt a homokban.

Ismét végtelen idő múlik el.

A vőlegény érzi, hogy a másik elengedte, és megpróbál kiszabadulni a

rongycsomóból.

– Itt vagyunk – hallja a részvétlen hangot –, hiszen mondtam önnek, hogy

már csak néhány lépés.

A vőlegény utolsó erőfeszítésével felül és tágra nyitja szemét. A fény úgy

hatol belé, mint a fortyogó acél, és elüvölti magát, de kiáltását még ő sem hallja

meg.

Kialvó pillantása előtt imbolyog az ajtó. Nyitva van. A mögötte feltáruló kép

egy árnyalattal világosabb az ég párás kékjénél, amely körülöleli. Ebben a ka-

punyílásban egy magas termetű, hosszú lábú leány áll, akin nincs más, csak a

feje tetejéről leomló lenge menyasszonyi fátyol, amely gyengéd ködként lengi

körül a testét. Arcát csaknem elrejti ez a köd, de annál jobban kivehetőek vé-

kony végtagjai, kicsi melle, lapos teste, és az ölén sötétlő árnyék. Kezében

rózsacsokrot tart.

– Végre! – kiáltja. – Már szinte belehaltam a várakozásba! Hol a vőlegé-

nyem?

A kísérő a vőlegényhez fordul, de az nagy kínnal felemeli kezét és

csontsovány ujjacskáját kérve teszi beesett, fogatlan szája elé.

A kísérő észrevehetetlenül megvonja vállát és a menyasszonyhoz fordul. – A

vőlegénye az északi ajtó mögött várja. Ha akarja, az egyenes úton hozzáveze-

tem.

– Gyerünk! – kiáltja a lány. – Gyerünk gyorsan. Csak pár lépés, és ott leszek

nála.

Neki akar iramodni, de megtorpan, mert a vőlegény kinyújtja a kezét felé. A

lány tanácstalanul szemléli egy pillanatig, aztán odavet neki egy rózsát a kezé-

ben tartott csokrából.

A vőlegény felnéz kísérőjére, aki összefont karral figyelte a jelenetet, és

most halkan azt mondja: – Mégiscsak találkoztatok. Már gyakran megesett ez

köztetek, és újra meg újra megesik majd. Ezt nem mindenki mondhatja el ma-

gáról.

Aztán követi a lányt, aki a sivatagba szökell, a másik ajtó felé, amely hatal-

masan emelkedik az északi horizonton. A két alak egyre kisebb és kisebb lesz a

homokdombok között, és csak kacskaringós nyom marad utánuk homoktölcsé-

rekből.

A vőlegény tejfehér szemmel mered utánuk, míg ujjai a rózsa szirmait érin-

tik.

– Milyen szép lány! – suttogja. – Istenem, milyen szép!

És miközben visszahanyatlik a homokba, még azt motyogja: – Vajon

rámtalál-e odaát, a másik ajtó mögött?

A násznép táncoló lángokból állt, és minden ünnepségek legfényesebbikét ülte

meg a tarka viaszkastélyban. Messzire ragyogtak az átlátszó, sokszínű falak, a

tornyok, kapuk és ablakok az éjszakai vidék fölött. Voltak ott gravitációs moz-

gású felfúvódott, aranyos lángok és karcsú ezüstnyelvek, sebesen bujkálva át

meg át egymáson, voltak csöppnyi lángok is, amelyek mindenfelé összevissza

szökdeltek, és nagy, csöndes tüzek, szinte moccanatlanul helyükön maradva.

Némelyek fehéren vakítottak, mások sötét narancsszínben vagy bíborvörösen

ragyogtak. Akadtak parázsló lángok is, hosszú, libegő füstgomoly-csuklyákkal,

és imitt-amott roppant komoly templomi gyertyákkal is találkozott az ember

(mint ahogy minden jelentős ünnepségen ott vannak). Röviden szólva, sok ezer

vendég volt hivatalos az esküvőre és magam is köztük voltam.

Tüzes létünket mindannyian a kastély színes viaszából merítettük, elemész-

tettük, gondtalanul és kicsinyes óvatoskodás nélkül elhasználtuk, miközben

ünnepeltünk, mulattunk. Természetesen először a hatalmas, zöld viaszcserép

tető olvadt el, lecsurgott a padlás eresztékein és vastag fekete gyertyaoszlopai

között patakokban csurgott a felső emeletek termein és csarnokain át. Aztán ott

is elolvadt a márványozott padló, és színes vízesés gyanánt, változatos formájú

cseppköveket formázva, barlangokat és cafrangos képződményeket alkotva

csurgott végig a karzatokon és a széles lépcsőkön. Mennél cseppfolyósabbá lett

az épület, annál vadabbul és szertelenebbül táncoltak a vendégek, valóságos

örömmámor lett úrrá rajtuk, lelkesedésük szinte lángolt, megittasult körtáncot

roptak. Hamarosan kézen fogták egymást, és villámgyorsan, hosszú füzérben

szaladtak végig a termeken, csarnokokon és folyosókon, azután csigavonalba

tekeredtek, majd ringatózva járták és párosával siklottak tova, át- meg átfonód-

va egymáson, ünnepélyes tangókat és szarabandokat ropva.

Csigavonalú alvadékokba, viasztobozokba és bizarr odúkba szétfolyva, a

kastély lassanként elolvadt, az ünnepi lakoma martalékává vált. És a viaszfa-

laknak, boltíveknek, lépcsőházaknak és oszlopsoroknak mennél több alapanya-

ga vált már fénnyé és tűzzé, annál kevesebb láng maradt. Sorra kihunytak, itta-

san, jóllakottan, csonkig égve. Amikor végre hajnalodott, már alig néhány tán-

cos libegett a sokszínű, megdermedt viasztó körül. De ezek az utolsó fáradha-

tatlanok is lassanként összecsuklottak, még egyszer körbesiklottak és aztán

nem voltak többé. A könnyű reggeli szellő már csak kis fehér füstfoszlányt fújt

a tágas síkság felé. Ezzel a menyegző véget ért.

Magam is ott voltam. És elhihetitek: istenemre, pompás mulatság volt!

08>

Az ég tágas szürke felületén egy korcsolyázó siklott tova, libegő gyapjúsállal,

fejjel lefelé. Megtehette, mert az ég befagyott.

Az embertömeg a földről csurgó orral és tátott szájjal bámulta, felmutogatott

rá és időközönként megtapsolta, ha sikerült a korcsolyázónak egy különösen

bonyolult (természetesen fordított) ugrás.

Nagy ívekben és hurkokat írva körözött, újra meg újra ugyanazokban az

alakzatokban, míg korcsolyája nyomát belevéste az ég jegébe.

Most derült ki, hogy ezek betűk, talán valami sürgős üzenet. Aztán tovasik-

lott és eltűnt a távoli horizont mögött.

Az embertömeg felbámult az égre, de senki sem ismerte ezt az ábécét, senki

sem tudta kibetűzni ezt az írást. Lassan eltűnt a nyom, és az ég megint csak

tágas szürke sík felület volt.

Az emberek hazamentek és hamarosan elfelejtették az egész esetet. Végül is

mindenkinek megvan a maga gondja, és azonkívül: ki tudja, igazán olyan fon-

tos volt-e az az üzenet?

09>

Ez az úr kizárólag betűkből áll. Magától értetődik, nagyon sok betűből, való-

sággal csillagászati mennyiségű betűből, de akkor is csak betűkből.

Itt a barátnője. Ő, amint látható, húsból és vérből való. És micsoda formás

teremtés! Már ránézni is élvezet – hát még megérinteni!

Most együtt mennek a búcsúba. A hajóhintán és az óriáskeréken még min-

den rendben van. De akkor odaérnek a céllövöldéhez; bár meg kell hagyni,

kissé különös céllövöldéhez.

Tedd próbára magad! – áll nagy betűkkel fölötte. És tovább olvashatók a

szabályok. Csak három van:

1. Minden lövés garantált találat.

2. Minden találatért jutalomlövés jár.

3. Az első lövés ingyenes.

Az úr, átkarolva barátnője derekát, figyelmesen tanulmányozza a feliratot.

Szeretne gyorsan továbbmenni, de a hölgy nógatja, hogy ki ne hagyja a kedve-

ző alkalmat. Látni akarja, mit tud a barátja.

De az úr nem áll kötélnek.

– De miért nem, drágám? Ugyan, mi van ebben?

Az, hogy meglehetősen szokatlan célpontra kell lőni, tudniillik saját magára,

vagyis a tükörképére egy fémtükrön. És a betűkből álló úr nem érzi eléggé

valóságosnak magát ilyen merész megkülönböztetésre önmaga és a tükörképe

között.

– Vagy lősz – mondja végül dühösen a barátnő –, vagy elhagylak! Az úr

megrázza a fejét. Erre a nő elmegy egy másik férfival, egy hentesmesterrel, aki

igazán szakértő hús-vér dolgokban.

Az úr ott marad és utánuk néz, ahogy eltűnnek a tömegben.

Lassan szétesik egy kis rakás kisbetűre és nagybetűre. A tömeg végigtapos

rajta.

Ezért a pénzért akár lőhetett volna, nem igaz?

Tulajdonképpen a birkákról volt szó, de nekünk, embereknek is el kellett rej-

tőzni, mert aki nem teljesítette a határozott utasítást, miszerint minden birkát be

kell szolgáltatni, a maga életét kockáztatta. Már az is elég volt, ha valaki tudta,

hol találhatók elrejtett birkák és nem tett feljelentést.

Arra mi magunk sem találtunk elégséges magyarázatot, miért kellett az álla-

tok beszolgáltatására ilyen drasztikus intézkedéseket hozni, mert egyáltalán

nem tűnt úgy, hogy minden elvitt birkát azonnal levágnának. Hiszen nem is

volt ilyen nagy igény húsra, különösen ürühúsra nem. Legfeljebb a felét vágták

le azonnal a beszolgáltatott állatoknak. Mi történik a többi leadott állattal?

Egyikünk sem tudta, hogy nagy tartalék-hodályokba zárták-e őket, vagy kiszál-

lították az országból. És mivel nem értettük az egész akciót, az első napokban a

legkalandosabb elképzeléseket alakítottuk ki a részleteket illetően. Mindeneset-

re nagyon örültünk, hogy birkáinknak megtaláltuk azt az üresen álló csarnokot.

Hanna, a feleségem úgy gondolta, hogy valami hajdani nagygarázs, vagy

ilyesmi. Én viszont meg voltam győződve róla, hogy ez az épület csakis vásár-

csarnok lehetett. Alapjában véve egyik feltevést sem lehetett bizonyítani. Az

alacsony rekeszek, amelyek körbefutottak a falak mentén és amelyekbe beterel-

tük a birkákat, sem egyik, sem másik feltevést nem bizonyították.

Azt mondják, ilyen helyzetekben a várakozás a legnehezebb. Ezt a tapaszta-

latot én nem tudom igazolni. Hangulatunk inkább felfokozott volt, szinte vi-

háncoltunk. Kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltunk és élénken csevegtünk.

Voltak közöttünk sétálók is, magukban vagy párosával, fel-alá járkáltak a csar-

nokban. Újra meg újra nevetés harsant fel az általános hangzavarban. Igen,

valóban nevettünk. Felderített bennünket, hogy az egész várost elrejtett birkák

után átkutató, véres kötényű mészárosok még a szomszéd házban is ki-be jár-

tak, és mégsem jutott eszükbe, hogy a mi csarnokunkban kutassanak. Voltak

közöttünk, akik még gúnyos megjegyzéseket is tettek, hogy a fickóknak nyil-

vánvalóan eltompult a szaglása.

Végül már olyan biztosak voltunk a dolgunkban, hogy még ki is engedtük a

birkákat a rekeszeikből. Az állatok tanácstalanul, kissé kábán álldogáltak kö-

zöttünk, és tűrték, hogy megbámulják őket. Nagy néha bégetett egyik-másik.

Ezt azért nem tartottuk egészen veszélytelennek. És amikor nem sokkal ezután

észrevettük, hogy éppen a szomszéd házból, ahová a mészárosok ki-be jártak,

kitereltek egy kis nyájat, úgy tíz birkát, és egy várakozó teherautóra rakták fel,

egy csapásra elmúlt a jókedvünk. Védenceinket sebesen visszatereltük, és gon-

dosan rájuk zártuk a kaput. Kint a teherautó körülményesen és zajosan megfor-

dult és végre elhajtott.

Nem telt bele félóra sem, mire ugyanez a jármű visszaérkezett, és közvetle-

nül a mi csarnokunk előtt állt meg. A kaput belökték, és láttuk, hogyan ugrik le

a teherautó ponyvával letakart részéből néhány mészáros.

Hóóó-hoppp! kiáltásokkal együttes erővel néhány óriási, véres húsdarabot

vonszoltak le a platóról, olyan hatalmas darabokat, hogy két-három embernek

együtt kellett a vállára emelni. Nem tudom, milyen állattól származhattak ezek

a hatalmas húsdarabok, elefánttól vagy mamuttól – birkától semmi esetre sem.

Bárhogy volt is, a látvány elborzasztott bennünket, különösen, amikor láttuk,

hogy a mészárosok hozzálátnak véres terhüket a csarnokba cipelni. A „Hóóó-

hopp”-ból hamarosan monoton gajdolás lett, valamiféle nóta. Két állandóan

visszatérő sora, amelynek ritmusára a mészárosok mozogtak, valahogy így

hangzott:

Ál-dozz! Vagy ál-dozat

lész - magad!

Mindannyian lassanként átvettük ezt a nótát, együtt fújtuk velük, nyilván ab-

ban az esztelen reményben, hogy a mészárosoknak ezzel bizonyíthatjuk ártal-

matlanságunkat és jó lelkiismeretünket, már ami az általános rendelkezés betar-

tását illeti. Közben pedig mindannyian reszkettünk attól a lehetőségtől, hogy a

rekeszekbe rejtett birkáink egyike elbégetheti magát. Egyre hangosabban éne-

keltünk, hogy túlharsogjuk állataink esetleges áruló zaját, de szerencsére meg-

lepően csendben maradtak, mintha csak felfogták volna a veszélyt, ami termé-

szetesen képtelenség.

A húshordó mészárosok menete – egyébként időközben sokkal többen lettek,

mint amennyien egyáltalán megjöhettek a teherautóval –, lassú, körmeneti lé-

pésekkel haladt arrafelé, ahol én feleségemmel, Hannával álltam. Félrehúztam

Hannát és mialatt félig elfordultam, észrevettem a mögöttünk lévő falon, két

rekesz között egy ajtót, amely nyilvánvalóan a pincébe vezetett. A mészárosok

errefelé vonultak és egyik a másik után tűnt el terhével a mélyben.

Különösnek találtam, hogy egyikük sem jön vissza. A menet látszólag csak

egy irányba haladt, a csarnok előtt álló teherautótól a pincébe. Ez a tény úgy

lenyűgözött, hogy sokáig nem tudtam levenni a tekintetem az előttünk elvonuló

alakokról. Azt gondoltam, hogy nyilván van egy másik ajtó is, amelyen feljut-

nak a napvilágra, de ahogy megpróbáltam megjegyezni valamelyikük arcát,

hogy a következő menetben felismerjem, bosszantó módon úrrá lett rajtam

rövidlátásom és az arc összefolyt a szemem előtt, pedig rajtam volt a szemüve-

gem és a szememet összecsippentettem. Nem tudtam erre magyarázatot találni.

Ahogy nálunk mondják, hirtelen „birkalátó” lettem, mert mint köztudott, a

juhok, különösen ha megijednek, bizonytalanul látnak, néha kettőslátás lép fel

náluk.

Elviselhetetlen feszültség fogott el és Hanna felé fordultam, azt remélve,

hogy arckifejezéséből megnyugtatást vagy bátorítást olvashatok ki. De ő köz-

ben elment onnan, nyilván nem bírta tovább a mészárosok látványát elviselni.

Kényszerítettem magam, hogy fesztelennek mutatkozzam, és az emberek

között mászkáltam fel s alá. A csarnokban volt egy oldalhajóféle, és ott végre

megpillantottam Hanna ruhájának fehér-barna kockamintáját. Átsiettem hozzá

és láttam, hogy öreg édesanyámmal beszélget, aki egy összecsukható kisszéken

ült előtte.

– Hát itt vagy! – mondtam kifulladva.

Felnézett egy pillanatra, mosolyogva odabiccentett és lehajolt anyámhoz,

félhalkan folytatva vele a beszélgetést.

10>

Vállam fölött visszanéztem. A mészárosok még mindig szünet nélkül vonul-

tak, még mindig a nótájukat fújták és cipelték szörnyű terhüket. És odaát, az

ajtónál, ahol az imént együtt álltunk, ott volt Hanna, még akkor is ott volt. Bár

hátat fordított, felismertem a ruhája nagy fehér-barna kockáiról, haja vöröses

fényéről, az alakjáról, mozgásáról. Karját, mintha táncra készülne, kétoldalt

felemelte, csettintgetett az ujjával és a nóta ütemére könnyedén himbálódzott.

Visszahőköltem. Előttem ugyancsak Hanna állt, még mindig anyámhoz hajol-

va, vele beszélgetve.

Durván megmarkoltam a karját és felrántottam. – Mit csinálsz? Ez fáj! –

mondta. – Mit jelentsen ez? Az izgalomtól nem tudtam beszélni. Kinyújtott

karral odamutattam, a másik Hannára. De az, akinek a csuklóját markoltam,

úgy látszott, nem fogta fel, mitől ijedtem meg. Rám nézett és kissé ingerülten

megrázta a fejét. Arca fehér foltnak tűnt.

– Igen, tényleg! – mondta az édesanyám. Tehát ő is látta, amit én láttam. És

akkor bekövetkezett, amitől a legjobban féltem: az a másik Hanna, ott szemben

megfordult és mintha engem keresne, átjött hozzánk. Amikor a tulajdon ha-

sonmását megpillantotta mellettem, akinek még mindig görcsösen markoltam a

karját, megállt, két kezét felé nyújtotta és nevetve kiáltott: – Jaina, te vagy?

Kezet fogtak, mint hosszú idő után találkozó régi barátnők, és mintha mind-

ketten tükörbe néztek volna: két tökéletesen egyforma fehér folt!

Ordítani akartam: – Nem, nem, ez nem Jaina! Ez te vagy! Te magad! – Ehe-

lyett azonban a térdem megroggyant, négykézlábra estem és bégettem, béget-

tem.

A két asszony habozva, már-már kételkedve nézte egymást. A kezeik szét-

váltak.

A mészárosok abbahagyták a gajdolást és láttam, ahogy iszonyú hústerheik

alatt meggörnyedve, leszegett homlokkal átlesnek hozzánk.

A férj és feleség meg akar látogatni egy kiállítást. Mindketten kicsípték ma-

gukat, emelkedett hangulatban vannak, teli várakozással.

A nagy, ablaktalan épület, amelyben a kiállítás látható, parkszerű kis zöldte-

rület közepén áll, ez tulajdonképpen széttaposott, kutyaürülékkel teli rét, cse-

nevész fák határolják. A bejárathoz kettős sorokban cementkockák vezetnek,

körülbelül akkorák, mint a kisebb újságosbódék. Mindegyik ilyen kocka elülső

oldalán alacsony tolóablak, fölötte felirat: Belépőjegyek.

Az asszony leül egy kerti padra, miközben a férje odamegy a legközelebbi

kockához és benéz a pénztárablakon. Benn szokatlanul kövér, kopasz ember ül

ingujjban, nadrágtartóval és tátott szájjal alszik.

A férj először óvatosan, majd egyre hevesebben kopog az üvegen. A kövér

felébred, letörli álláról a nyálat és kinyitja a kisablakot.

A férjnek mélyen le kell hajolnia, hogy megértesse magát.

– Két felnőttjegyet kérek. Mennyit fizetek?

A kövér töprengve néz maga elé. Bólogat, behúzza a kisablakot és újra elal-

szik.

A férj egy ideig vár, de mert a kövér nem ébred fel, int feleségének, hogy

várjon türelemmel, és elmegy a következő cementkockához.

Itt egy nőszemély ül benn és alszik. Annyira kövér, hogy szinte az egész kis

teret betölti. A férfi azon gondolkodik, vajon hogyan fér ki az ajtón, amikor

észreveszi, hogy a cementkockának nincs is ajtaja. A kis tolóablak az egyetlen

nyílása.

Kopog. Egy idő után felébred a nőszemély és kinyitja az ablakot.

– Két felnőttjegyet kérek. Mennyit fizetek?

– Igen – feleli a nő vontatottan. A férj vár.

A nőszemély újra elalszik. A férj nem adja fel olyan hamar.

A következő kockában ugyanolyan kövér fiatal férfi ül, a rákövetkezőben

egy nem kevésbé terjedelmes Öregasszony alsószoknyában, ritkás fürtjein haj-

hálóval. Mindketten csak hosszabb kopogtatás után ébrednek, kinyitják a kisab-

lakukat, hallják a kérdést, bólintanak, becsukják az ablakot, majd elalszanak

újra.

A férfi türelmesen megy kockától kockáig. Az ablakok mögött ülő alakok

semmiben sem hasonlítanak egymásra, csak rendkívüli testméretükben. A leg-

utolsó pénztárablak mögött egy gyermek ül, úgy hat-nyolcéves kislány. Korá-

hoz és magasságához képest szinte még kövérebb, mint á többiek. Duzzadt arca

tésztaszínű, színtelen hajában rózsaszín szalag.

A férfi éppen kopogni készül, ahogy a többi ablakon, amikor pillantása egy

cédulára esik, amelyet belülről az üvegre ragasztottak .

Ne mondd, hogy mit akarsz!

Kérdezz meg, mi bajom!

A férfi odainti feleségét, és együtt tanulmányozzák a felszólítást, amelyet

gyakorlatlan gyerekbetűkkel, szétfolyó tintaceruzával írtak. Az asszony sóhajt.

– Nem mondhatnánk, hogy manapság megkönnyítik az ember dolgát.

– Nem, valóban nem – mondja a férje –, talán ezért jön ide ilyen kevés láto-

gató. Mióta itt vagyunk, nem láttam senkit rajtunk kívül.

Kopog, a sápadt kövér gyermek felébred és kinyitja a kis tolóablakot.

– Nincsen ajtótok, hogy ki-be járjatok rajta? – kérdezi a férfi.

– Nincs – feleli a gyermek, és elpirul, mintha valami szégyenteljes dolgot

vallott volna be.

Most az asszony szól bele a beszélgetésbe:

– Akkor nyilván körétek építették a kockákat? Vagy hogyan kerültetek belé-

jük?

A kövér kislány bánatosan bólint.

– Körénk építették. De nem számítottak rá, hogy mindannyian növünk még.

Mi ugyanis egy család vagyunk, ha nem is látszik rajtunk.

– De hiszen így sohasem beszélhettek egymással! – veti közbe együttérzően

az asszony.

– De nem ez a legrosszabb – véli a gyermek –, úgyis mindig veszekednénk.

A legrosszabb, hogy soha nem mehetünk a kiállításra, pedig éppen mi áruljuk a

belépőjegyeket. Nélkülünk egyáltalán nem mehetne oda senki.

– Hát olyan fontos ez neked? – tudakolja az asszony. – Úgy értem, hiszen te

még kicsi vagy – legalábbis fiatal. Gondolod, hogy mindent megértenél?

– Hogy megérteném-e? – A gyermek a vállát vonogatja. – Egyszerűen tudni

szeretném, mit lehet ott látni.

– Hiszen elmesélhetjük – javasolja az asszony –, majd ha kijövünk.

A gyermek hálásan néz rá.

– De ehhez – mondja a férfi – természetesen előbb be kell mennünk. Két be-

lépőjegyre van szükségünk, ugye?

– Igen – mondja a kövér gyermek, és már megint végtelenül álmosnak lát-

szik. Ezért a férfi gyorsan folytatja:

– Mit tennél, ha szabadon mozoghatnál?

– Egyszerűen bemennék, hogy kiderítsem, miért kell nekünk itt bezárva kuk-

solni.

– De hiszen ha szabadon mozoghatnál, nem ülnél itt bezárva, okod sem len-

ne, hogy bemenj.

A kövér gyermek meglepődve néz a férfira.

– Tényleg! – mondja. – Akkor éppen úgy itt is ülhetek. Erre még sohasem

gondoltam.

– Na látod! – mondja az asszony és barátságosan rámosolyog. – Két belépő-

jegyet kérek!

– És egy katalógust! – siet hozzáfűzni a férfi.

– Két felnőttjegy, egy katalógus – ismétli hivatalos hangon a gyermek –, tes-

sék parancsolni. – Kiadja az ablakon a két jegyet és a katalógust, bezárja a kis-

ablakot, anélkül, hogy pénzt vett volna el, és elégedett arccal elalszik újra.

A férj és feleség egymásra néz, egyszerre sóhajt fel megkönnyebbülten, és a

nagy bejárati ajtón belép az ablaktalan épületbe.

Felette nagy betűkkel áll a kiállítás címe: Tárgyak.

Az első teremben, szemben a sarokban, egy birka áll, lóg a feje, lóg a füle.

A férfi megnézi a katalógusban és megtalálja a Birka címszót, félhangosan

felolvassa .

– Szinte valódinak látszik, nem gondolod? – kérdi az asszony ijedten.

A birka halkan és szomorúan béget. Az asszony belekapaszkodik a férje kar-

jába és halkan azt suttogja:

– Gyerünk tovább gyorsan!

A következő teremben üvegvitrint találnak, amelyben egy tollsöprű van kiál-

lítva. A férfi megint megkeresi a katalógusban és megtalálja a Tollsöprű cím-

szót. És újra félhangosan felolvassa.

Az asszony körbejárja a vitrint és minden oldalról megnézi a kiállítási tár-

gyat.

– Tényleg az! – mondja végül és meggyőződve bólint.

A következő szoba bokáig sivatagi homokkal van feltöltve. És a mű címe

természetesen Sivatagi homok.

Keresztülgázolnak a szobán.

Legközelebbi tárgyként az Égő fáklya című égő fáklyát szemlélik meg,

amely egy tartóba van tűzve, fejszékkel és bárdokkal együtt. Ezután nagyon

hosszú háló következik – a címe Háló –, amelyet az egész szobán keresztül

feszítettek ki. A rákövetkező teremben állóóra látható Állóóra felirattal.

Itt a férj és feleség találkozik egy másik nézővel. Történetesen ez a látogató

a férfi kollégája. Mindkettőjüket szívélyesen köszönti. Magával hozta az eleven

homárját, amelyet mint valami terjedelmes tárgyat, a bal hóna alatt hord.

Először csak úgy általában erről-arról folyik a társalgás, aztán a kolléga

minden átmenet nélkül megkérdezi:

– Hogy tetszik a kiállítás?

A férj és feleség tétova pillantásokat vált, és valami olyasmit mormolnak,

hogy „még nem tudtak végleges ítéletet formálni”, meg hogy „még csak most

érkeztek”.

A kolléga félbeszakítja őket.

– Hát nagyon sajnálom – mondja zavartalanul, hangosan –, igazán nagyon

sajnálom, de ezzel a fajta művészettel őszintén szólva egyszerűen semmit sem

tudok kezdeni. Véleményem szerint ez nagy tapintatlanság!

– Művészet? – kérdezi a férj roppant meglepődve. – Szóval akkor ez művé-

szeti kiállítás?

A kolléga ugyanolyan döbbenten mered rá.

– Hogyhogy, hát nem az? Akkor nyilván más kiállításra mentem, mint ahová

készültem! De akkor mi ez itt?

Kínos szünet áll be, aztán a férj, csak hogy mondjon valamit, rákérdez a ho-

márra és hogy a kolléga meg akarja-e főzni?

– Nem, nem! – feleli csaknem dühösen. – Ez az állatka néhány napja vető-

dött az utamba, de nem hagyhatom otthon, mert a feleségem azzal fenyeget,

hogy kihajítja az ablakon. Azt állítja, hogy ez az ártalmatlan jószág tönkreteszi

a kárpitozott bútorainkat. Ez természetesen alaptalan rágalom, amivel az egye-

düli célja az, hogy elrontsa az örömömet. Hiszen ismerik a feleségemet! Min-

denesetre kénytelen vagyok ezáltal az állatot állandóan magammal hordani,

ami persze nem lehet tartós megoldás.

A férj és feleség biztosítja együttérzéséről a kollégát az elszenvedett ké-

nyelmetlenség miatt, és kifejezést adnak azon reményüknek, hogy hamarosan

majd minden jóra fordul. Ezután elköszönnek és folytatják útjukat a kiállításon.

Gondosan megszemlélnek egy fából készült nagy galambdúcot, amely alatt a

Galambdúc felirat áll. Hosszabb ideig álldogálnak egy köteg dinamitrúd előtt

is, amelyek zsírpapírba vannak csomagolva és ragasztószalaggal egymáshoz

rögzítve. Néhány különböző színű villanydrót köti össze a rudakat egy ketyegő

ébresztőórával. A katalógus szerint a mű címe: Időzített bomba.

– Csinos – mondja kissé bizonytalanul az asszony. A férje pisszeg és néhány

más látogató felé pillant, akik éppen most léptek be, mert valahogy az az érzé-

se, hogy a felesége értékítélete nem helytálló.

A következő teremben nagy piros betűkkel a zöld szót találják a falra pingál-

va. Meglepő módon a cím most nem zöld, ahogy a férfi gondolta, hanem Betűk.

– Eredeti – mormolja a férj, a feleség pedig bólint és hozzáfűzi: – De találó,

nem?

Aztán egy helyiségbe érnek, ahol undorító bűz terjeng, mert ott egy nagy tar-

tály áll, tele halszemmel. A címe, mint várható volt: Halszemek.

A következő terem közepén, faemelvényen konzervdoboz áll. Egészen kö-

zönséges, henger alakú, zárt konzervdobozról van szó, amely alatt a Konzerv-

doboz felirat olvasható.

Előtte, mozdulatlanul a látványba mélyedve, egy kisgyerek áll, egészen

egyedül.

– Na, kicsi? – kérdezi anyáskodva az asszony. – Elveszítettek a szüleid?

Lehajol hozzá, és kicsikét megijed, mert a fiúcskának fekete körszakálla van.

Rövid beszélgetés után kiderül, hogy neves kritikus az illető.

– Ez – mondja a kritikus, és icipici ujjával a konzervdobozra mutat –, re-

mekmű!

A férfi nem akarja elmulasztani az alkalmat, hogy művelődhessen, és meg-

kérdezi:

– Milyen kritériumok szerint ítél ön meg egy művet?

– Először is – magyarázza a szakállas csöppség –, megkérdezem magam, mit

akart a művész mondani. És azután eldöntöm, hogy alkalmazott eszközei adek-

vátak-e az üzenetével. Ez a minden oldalról zárt doboz a mindenkori kommu-

nikáció tökéletes képtelenségét fejezi ki. Semmi nem hatolhat ki belülről,

semmi nem hatolhat be kívülről a doboz belsejébe. A művész roppant meggyő-

zően közli velünk: semmiféle lehetőség nincs rá, hogy valamit is közöljenek

velünk. És ennek a közlésnek az eszköze teljesen meggyőző.

– Nincs itt valami ellentmondás? – bátorkodik a férj óvatosan közbevetni.

– Hogyne volna! – feleli a csöppség. – Hiszen különben nem volna műalko-

tás!

– Szóval mégis művészeti kiállítás! – mondja az asszony.

A kritikus sértődötten néz fel rá, de aztán gyorsan összeszedi magát és azt

feleli: – Ez tökéletesen teljesen irreleváns.

A férj és feleség megköszöni a fontos felvilágosítást, gyorsan továbbmen-

nek. A következő teremben egy mankót találnak, Mankó felirattal, és egy to-

jást, egy hervadt falevéllel, amely alatt Tojás és levél áll, de nem sikerül az

imént tanultakat erre alkalmazniuk. Egy súlyos, sárgarézből készült, Távcső

feliratú távcső sem árulja el nekik üzenetét.

Kicsit elbátortalanodtak, és a többi kiállított tárgy mellett különösebb érdek-

lődés nélkül mennek végig. Egyszer megállnak még egy ostor mellett, amely-

nek a zsinórja rövid nyele köré van tekerve. A címe Cirkuszi ostor. De ennél

sem találnak rá az elrejtett üzenetre.

– Gyere – mondja a férj –, úgy sejtem, itt valahol tűz ütött ki!

Valóban, a terem, ahol tartózkodnak, a legrövidebb időn belül füsttel telik

meg. Éppen most érkezik sietős léptekkel a füstfelhőből két fehér köpenyes

orvos, szájuk és orruk előtt gézmaszkkal.

Hordágyon tűzoltót szállítanak, akinek az egyenruhájából csak úgy dől a

füst. Térdmagasságban leszakadt a bal lába, kötszerrel körültekert csonkja át-

vérzett. A férj és feleség zsebkendőt szorít védekezően a szája elé és a kijárat

felé igyekszik. Kormos orral és kivörösödött szemmel érik el. A ruhájuk csupa

égett lyuk, a hajuk megpörkölődött.

A cementkocka előtt, ahol a kövér kislány ül, végre megállapodnak, hogy lé-

legzetet vegyenek. A gyermek kinyitja a kisablakot és a férfi megérdeklődi, mi

történt tulajdonképpen.

– Bomba robbant – mondja a gyermek. – Nem hallották a csattanást?

– Nekünk tulajdonképpen semmi sem tűnt fel – mondja a férfi.

– Ez mégiscsak különös – fűzi hozzá az asszony –, hát már megint háború

volna?

– Még nincs – mondja a koravén gyermek –, ez egyelőre még csak merénylet

volt a ndongui miniszterelnök ellen.

– Nocsak, nocsak – mondja a férfi és mocskos zsebkendőjével megtörli a

szemét –, nem is tudtam, hogy itt van.

– Nincs is itt – feleli a kövér gyermek –, hála istennek! Jelenleg éppen a

Karan-el-Zur-i kongresszuson időzik.

– Vagy úgy – mondja az asszony –, nos, akkor nyilván semmi baj nem tör-

tént.

– Nem, szerencsére nem – erősíti meg a gyermek –, kivéve azt a levélhordót,

aki a levegőbe repült. De ez természetesen csak véletlen volt.

– Tűzoltó volt – helyesbíti a férfi.

– Nem, postás volt – csökönyösködik a gyermek. – De ő maga az oka. Tulaj-

donképpen leveleket kellett volna kézbesítenie, ahelyett hogy itt mászkáljon.

Ezért a halála nem is számít érvényesnek.

Ezzel a kövér kislány behúzza a tolóablakot és megint elalszik.

– Miért kellett tulajdonképpen beszámolnunk a gyermeknek a látnivalókról?

– kérdezi az asszony némileg elkomorulva. – Hiszen úgyis mindent jobban tud.

Aztán elmennek az ablaktalan épület mellett, amelynek bejáratából még

mindig füst gomolyog. Két orvos áll a falnál, végigkopogtatják és sztetoszkóp-

jukkal hallgatják.

– Különös! – mondja egyikük, miközben kihúzza a hallgató végét a füléből.

– A fal belsejében a robbanás úgy tűnik, lassan, de feltartóztathatatlanul tovább

terjed.

A másik a fejét rázza és ezt mormolja:

– Teljesen váratlan laterális jelenség.

A férj és feleség gondolataikba mélyedve hazafelé tart. A férfi egy idő után

azt mondja:

– Tűzoltó volt. Biztos vagyok benne.

Az asszony egyetértően bólint és a férje folytatja:

– Miért nehezítik meg annyira a dolgunkat manapság?

A felesége belekarol, kormos ujjaival átkulcsolja a férje kezét és azt mondja

hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan szomorúsággal:

– Talán nem is szánták ellenünk. Biztos nem is akartak rosszat. De igazad

van, nem kellene ilyen dolgokat művelni.

A fiatal orvos engedélyt kapott, hogy a kezelőszoba egyik sarkában helyet

foglaljon, és megfigyelje a folyamatot, de lelkére kötötték, hogy a pácienssel

semmi esetre se beszéljen, fel ne hívja bármi más módon a figyelmét. Töpreng-

ve szemlélte a gépezetet, amelynek rendeltetését nem fogta fel.

Olyan szék volt, amilyet fogorvosok vagy borbélyok használnak, azzal a kü-

lönbséggel, hogy a hátoldalán nikkelezett rúd volt a padlója és mennyezete

közé erősítve. Ezen a rúdon mozgott a szék állandóan fel-alá.

A rajta ülő páciens idősebb, roppant kövér hölgy volt, erősen kikészített

lisztfehér arccal. Rendíthetetlen megszállottsággal tömött magába szüntelenül

mindenféle ételt, amelyet mozgatható műszerasztalon készítettek elé: torta- és

húsdarabokat, virslit, articsókát, és kis falatokban rántott halat. Minden falatnál,

amelyet a nő lenyelt, a széket a szerkezet mintha katapultálta volna, a magasba

lökte, majd egy gőzcölöpverőgép robajával visszaesett.

Mennél nagyobb falatot kapott be a nő, annál magasabbra repült vele a szék,

egészen úgy, mintha a táplálékfelvétel nem növelné, hanem csökkentené a sú-

lyát.

Mivel rajta és a kövér hölgyön kívül senki sem volt a helyiségben, és való-

színű sem volt, hogy hamarosan jönne valaki, hogy ellenőrizze, a fiatal segéd-

orvos végül, a szigorú tilalom ellenére, megkockáztatta a félhangos kérdést: –

Mi célból vetik alá ennek a kezelésnek?

Kérdését még néhányszor meg kellett ismételnie, mire a hölgy meghallotta

és egy rövid pillanatra félbeszakította tevékenységét.

– A bajom – mondta és nagy kínnal-keservvel hátrafordult az orvos felé –

progresszív gravitáció. Csak az állandó evés segít rajtam. Ha egy másodpercre

is abbahagyom, mint most, a testsúlyom azonnal gyarapodik. Ez a földvonzás

sajátos zavara, tudja. Néhány óra tökéletes önmegtartóztatás ahhoz vezetne,

hogy a csontvázam összeroppanna a húsom súlya alatt. Magamnak mondok

ellent ezzel, de így igaz: csak az állandó evés könnyít rajtam.

Gyorsan, mintha valamit elmulasztott volna, bekapott egy újabb falatot, és a

fel-le táncoló szék játéka is elölről kezdődött.

– Itt biztosan segítenek önön – mormolta a fiatal orvos –, hamarosan jobban

lesz majd, meglátja. – Elszomorította, hogy a kövér nőszeméllyel nyilvánvaló

szenvedése ellenére sem tud együttérezni.

Mivel a nő nem válaszolt, az orvos egy idő után felállt, hogy közelebbről ta-

nulmányozza a szerkezetet. A padló közelében, a nikkelcső és a mozgatható

szék között látható berendezés különösen felkeltette érdeklődését. Ez egy jó

nagy üveghenger volt, amelyben mint egy légpumpában, dugattyú mozgott fel-

alá a szék ritmusában, feltehetően azért, hogy annak kemény csapódását tom-

pítsa, amikor visszahull. A henger belsejében egy állat ült.

A fiatal orvos képtelen volt ezt az élőlényt valamilyen rendszerbe besorolni,

de kétségtelenül a legrútabb volt, amit valaha látott. Különösen nagy madár-

pókra emlékeztetett, mert golyóforma testből és töméntelen fekete szőrös, na-

gyon mozgékony végtagból állt, de utóbbiak nem voltak a rovarokra jellemző-

en merevek és nem ízületekkel tagozódtak részekre, hanem tökéletesen lágyak

voltak, mint a polipé.

Az állat számtalan végtagja minden ütésnél, amelyet e lezuhanó dugattyútól

elszenvedett, fájdalmasan kunkorodott, tekeredett össze. Már félig bénán, ál-

landóan megpróbált, kikeveredni szörnyű börtönéből, de sehol sem talált kiutat.

A fiatal orvos egy ideig figyelte a szerencsétlen jószágot, és mindenféle el-

képzelést végiggondolt, vajon miért szükséges a páciens kínjait ennek a

szörnyszülöttnek a kínjaival enyhíteni? Nem mintha az állat kivívta volna az

együttérzését – ahhoz igazán undorító volt –, sokkal inkább azért, mert minden

élőlény élethez való jogát, bármilyen lett légyen is az, bizonyos tárgyilagosság-

gal tisztelte. Ennek következtében undorodott mindenfajta kínzástól. És mivel

semmiféle okát nem látta, miért kell egy állatot így kínozni, végül még könyö-

rületet is érzett iránta, éppen kimondhatatlan csúfsága miatt.

– Hagyja abba! – kiáltott hirtelen a hájas hölgyre, aki még mindig egyik fala-

tot a másik után gyűrte le. – Hagyja már abba végre!

De a nőszemély, úgy látszik, meg sem hallotta, vagy talán egyszerűen nem

akarta meghallani; a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte az orvos szavainak,

hanem továbbra is megszállottan tömte magát.

A fiatal orvos most hirtelen dühbe gurult. Felkapott valami véletlenül a keze

ügyébe eső nikkelfényű eszközt, és több erőteljes ütéssel széttörte az üveghen-

gert. A szék azonnal megállt, amit a hölgy alig méltatott figyelmére. Szemre-

hányó pillantással mérte végig a fiatalembert, teli pofával rágva, de nem hagyta

abba az étkezést.

A pókszerű teremtmény időközben az ajtóhoz rohant. A fiatal orvos kinyitot-

ta előtte az ajtót és kiengedte. Futólag eszébe jutott, hogy impulzív tettéért ko-

moly büntetéssel lakol majd, de nem ezért távozott gyorsan a szobából. Inkább

valami magának sem megmagyarázható kíváncsiság lett rajta úrrá. Meg akarta

figyelni, hová siet annyira ez a teremtmény – most, hogy követhette ösztönét.

A különös lény meglepő céltudatossággal sietett végig számtalan lábán az inté-

zet folyosóin, ki az éjszakai utcára, és ott tovább, egyre tovább, mintha min-

denáron a legrövidebb úton akarna bizonyos helyre eljutni.

A fiatal orvos görnyedt tartásban, hogy az állatot el ne veszítse szem elől, fu-

tott utána, csendes mellékutcákon és hátsó udvarokon, hidakon és lépcsőkön,

kapuívek alatt és a magasvasút vágányain keresztül, míg a jószág végre le nem

ült egy szegényes külsejű bérház gyengén világított folyosóján. Semmiféle

kísérletet nem tett, hogy tovább mozduljon.

A fiatal orvos kutatva nézett körül. El nem tudta képzelni, mi vonzotta a te-

remtést éppen erre a helyre. De talán, mondta magában, talán megtévesztette a

benyomása és nem is ez az a bizonyos hely, amely az állatot idevonzotta, csak

egyszerűen itt ért véget menekülése, a lehető legmesszebb iszonyú üvegbörtö-

nétől. Igen, biztosan így volt. Az orvos semmit sem tett, hogy az állatot felza-

varja, inkább csendben maradt és kivárta, mi történik.

Nem régen állt így, amikor a sötét folyosó túlsó végéről egy másik állat kö-

zeledett sietve. Nagyjából akkora volt, mint a pókszerű, de egészen más jelle-

gű. Inkább hatalmas markolófogókkal felfegyverkezett kövér bogárra hasonlí-

tott. Szinte vele egyidőben bukkant fel egy harmadik élőlény is, mindkét elő-

zőnél valamivel nagyobb; ez halványan szöcskére emlékeztetett. A három állat

most mozdulatlanul ült együtt, egymás felé fordított fejjel, úgy hogy testük a

csempepadlón háromágú egyenlő szárú csillagot alkotott. Úgy látszott, ügyet

sem vetnek megfigyelőjük jelenlétére.

Hosszú ideig nem történt semmi, és a fiatal orvos már bámulta tulajdon tü-

relmét. Maga sem tudta volna megmondani, mi bilincseli le tulajdonképpen a

figyelmét. Amikor végül, jobbadán józan eszére hallgatva, elhatározta, hogy

most már elmegy, hirtelen felfigyelt.

A levegőben valami egészen sajátságos, alig hallható csengést észlelt, és hir-

telen tudatossá vált benne, hogy ezt a hangot már huzamos ideje hallja, ám

mindeddig ügyet sem vetett rá. Most azonban, hogy felfigyelt rá, egyre világo-

sabban és pontosabban hallott valami egészen földönkívülien gyengéd és tiszta

hármashangzatot, olyan szépségeset, hogy az elragadtatás könnyei csordultak

ki a szeméből. Elképzelhető, hogy ez a három, ilyen undorító külsejű jószág

együtt muzsikálna? Lehetséges, hogy ezek, ott kuporogva a koszos, sötét zug-

ban, a legszebb akkordokat csalogatják elő? Istenem, gondolta a fiatal orvos

elragadtatva, istenem, micsoda leírhatatlan boldogság!

Amikor felderengett a hajnal, elhallgatott a zene, jóllehet az állatok mozdu-

latlanul ülve maradtak. A fiatal orvos, még mindig kissé az élmény hatása alatt,

kilépett az utcára. A hajnali fényben egy kis zöldterületet látott, széttaposott

gyeppel. A padokon mintegy tíz ember ült, mindegyikük magába merülten,

mintha ők is a hármashangzatot hallgatták volna egész éjszaka.

Paraszti arcok voltak ezek; most sorban felpillantottak, és barátságosan, egy-

szersmind ünnepélyesen odabiccentettek a fiatal orvosnak. A férfiak kucsmát

hordtak és szakállasak voltak, az asszonyok feje kendővel bekötve, mind bő,

festetlen zsákvászon köntöst viseltek. Amikor a fiatal orvos elébük lépett, látta,

hogy ezek a köntösök tele vannak írásjelekkel, de ezek egy számára ismeretlen

írás ábrái. Cirill betűknek vélte őket.

– Hogy hívnak? – kérdezte és a betűkre mutatott. – Mi a nevetek? A megszó-

lítottak mosolyogva bólintottak, de úgy, mintha nem értenék a kérdést és csak

azért bólintanának, mert barátságosak.

– Honnan jöttök? – kérdezte a fiatal orvos, lassan tagoltan ejtve ki a szava-

kat.

11>

Egy ősz szakállú öreg válaszolt, de valami idegen nyelven beszélt. Hirtelen

egy kakas kezdett kukorékolni. A fiatal orvos meglepődve nézett körül, és a

parasztok pedig jóindulatúan nevettek ámulatán, és az egyik asszonyságra mu-

tattak, aki a sor végén ült. A fiatal orvos odament hozzá és látta, hogy az asz-

szony szélesre tárta köntösét és hatalmas melle meztelen. Keble bőrére egy

ikon volt festve, értékes darab, részben aranylemezzel borítva.

A rekedt kakasszó újra felharsant és a parasztok nevettek. A kitárt keblű asz-

szonyság leintette a nevetőket, aztán a pad mögül egy zsákot húzott elő, kinyi-

totta és odatartotta a fiatal orvos elé. Az egy pillantást vetett belé és látta, hogy

a zsák jó feléig jégdarabokkal van tele. Ezeken ült egy teljesen pőre, megko-

pasztott kakas, amely azonban nagyon is eleven volt, és amikor észrevette a

fölé hajló fiatal orvos arcát, szárnycsonkjával felé verdesett és harmadszor is

kukorékolt.

A halszemű a hivatali órák végeztével felszállt a hatos pótkocsijára: A villa-

mos, mint ilyenkor mindig, zsúfolt volt. Az utasok, nagyrészt férfiak, kabátgal-

lérjukat felhajtották és kalapjukat mélyen szemükbe húzták. Nagyon hideg este

volt, és a férfi kerekre tágult, üres tekintettel figyelte a sok szájból felszálló

párafelhőcskéket.

Egy ideig állnia kellett, de az ötödik megálló után megüresedett előtte egy

ülőhely, és leült. Még jó sok ideje volt a végállomásig. Kabátja belső zsebéből

újságot húzott elő, gondosan kisimította és belemélyedt. Valamilyen oknál

fogva mégsem sikerült figyelmét a szövegre összpontosítania. Némely monda-

tot egyáltalán nem értett, többszöri elolvasás után sem. Végül a következő ol-

dalon előbb csak egy-egy, majd egyre több sajtóhibát fedezett fel. Nyilvánvaló-

an a szedő hibájából vagy hanyagságából egyes szavak, mondatok, sőt egész

bekezdések valami ismeretlen ABC betűivel voltak nyomtatva. Talán görög

vagy cirill betűkkel. Mindenesetre elhatározta, hogy még aznap este megírja

panaszlevelét a szerkesztőségnek.

Az út, amelyet naponta kétszer tett meg, reggel oda és este vissza, általában

háromnegyed órát tartott. Ámbár rossz napokon, csúcsforgalomban sokkal

tovább is eltarthatott. De ő az ilyen meghosszabbodott utazást inkább kelle-

mesnek, mint kellemetlennek érezte. Nem szívesen ment haza, a lakásába. Nem

érezte otthon magát benne. Tulajdonképpen még soha és sehol sem érezte ma-

gát otthon. Amikor kollégái a hivatalban erről beszéltek, odafigyelt, és haszta-

lan próbálta elképzelni, milyen is lehet ez az érzés. De az idők folyamán úgy

hozzászokott életének ehhez a kis fogyatékosságához, mint ahogy egy kis testi

hibát megszokik az ember, amivel megtanul jól-rosszul együtt élni. Mivel

egyedül élt, a napja visszavonhatatlanul véget ért, ahogy bezárta a lakása ajtaját

maga mögött. Ezzel szemben, amíg villamoson ült, úgy érezte, még mindenféle

lehetőség nyitva áll előtte. Semmi határozottra nem gondolt ezzel, esténként

mindig ugyanaz a képtelen kis reménység volt ez és ugyanaz a kicsiny, alig

tudatos csalódás. Valamivel később felnézett olvasmányából. Meglepte, hogy a

kocsi ma már ilyen korán szinte egészen kiürült. Már csak négyen maradtak

benne – illetve vele együtt öten. Szemben vele két kövér öregasszony ült, óriási

bevásárlószatyrokkal. Gyanakodva méregették egymást, és nyilván egyetlen

pillanatra sem akarták elengedni szatyrukat. Mindkét nő nevetségesen sok sál-

ba, kötöttkabátba, és gyapjúkedőbe volt bugyolálva. Mindkettő olyan kesztyűt

viselt, amely szabadon hagyta az ujjak hegyét. Amennyi kivörösödött arcukból

kilátszott, feltűnően hasonlított egymásra. Lehet, hogy testvérek voltak.

Valamivel távolabb egy szegényesen öltözött, kis termetű férfi ült. Maga elé

nézett és időnként kicsit megrázta a fejét, mintha megpróbálna valamit felfogni,

de hiába. Mellette egy vékonydongájú kisfiú állt, matrózsapkában. Dudorá-

szott, miközben ujjával az ablaküveg jegébe kukucskálólyukakat olvasztott.

Hirtelen nyilván felfedezett valamit odakinn, mert elkezdte izgatottan ráncigál-

ni a férfit, még az arcát is megérintette, hogy felkeltse a figyelmét. Eltartott egy

ideig, amíg a férfi összeszedte magát annyira, hogy a gyerekhez hajolt, meg-

hallgatta a fontos közlendőt és bólintott. A villamos megállt és ők ketten kéz a

kézben elhagyták a kocsit.

Amikor közeledtek a következő megállóhoz, az asszonyságok is felemelked-

tek és hatalmas piaci szatyraikat nyögdécselve és fújtatva a kijárathoz cipelték.

Egyikük az első ajtóhoz, másikuk a hátsóhoz igyekezett, közben még néhány-

szor dühösen hátrasandítottak egymás felé. Pedig ez a mozdulat hájtömegük

miatt nem ment minden nehézség nélkül.

A halszemű utánuk nézett. Lyukat lehelt ablakán a jégbe, hogy megállapítsa,

ugyanabba az irányba indul-e a két kövér kofa, de sehol sem tudta felfedezni

őket. A villamos újból elindult, a férfi hátradőlt, és tekintete végigsiklott az

üres kocsin.

Egy idő múlva eszébe jutott, hogy esetleg egy ellenőr is beszállhat még. Ki-

gombolta kabátját, végigkutatta minden zsebét a villamosbérlete után, de nem

találta. Először fordult vele elő ilyesmi, és egyszerűen nem lelt rá magyaráza-

tot. Nem volt ugyan nagyon valószínű, hogy az útvonal utolsó szakaszán be-

szállna még egy ellenőr,

de ha mégis megtörténne, kellemetlenségei támadnának. A dolog nyugtalaní-

totta, és még egyszer végigkutatta a zsebeit. Végül feladta, és igyekezett emlé-

kezetébe idézni, mikor volt utoljára a kezében az igazolvány, de hiába. Egy idő

múltán feltűnt neki, hogy a nap, amely éppen lemenőben volt, amikor kijött a

hivatalból, még nem nyugodott le egészen. Ellenkezőleg, kissé feljebb emelke-

dett. Furcsállta.

Körmével lekaparta a jégvirágokat az ablaküvegről és kinézett. Villák húztak

el és kis falusias faházak, nagy virágzó kertekkel. Egy hintán gyerekek ültek

könnyű nyári ruhácskában vagy félmeztelenül. A halszemű ezt könnyelműség-

nek találta. A gyerekek így halálra fázhatnak! Az irodában január 23-át írták.

De odakinn a fák zöldek voltak és egyik-másik még teljes virágjában is pompá-

zott. Most egy virágágyakkal körülvett szobor került a látóterébe. Pihenő szar-

vast ábrázolt, a homlokán az agancsa helyén eleven, dús ágú lombkorona nőtt.

Csaknem tizenöt éve utazott ezen a vonalon, de ez a szobor még sohasem

tűnt fel neki. Ebben a pillanatban meg sem tudta volna mondani, hol jár éppen

a villamos. Kigombolta a kabátja ujját és egy pillantást vetett karórájára. Egy-

értelmű volt, hogy a mutatók visszafelé járnak. Beadja majd az órát javításra,

és néhány napig kénytelen lesz nélkülözni. Ezt a kilátást több, mint kínosnak

érezte, mert pontos időbeosztás szerint élt. Lecsatolta óráját, füléhez tartotta és

megrázta. Erre az óra megállt.

A villamosvezető most nyilván azon igyekezett, hogy behozza az elvesztege-

tett időt. Figyelembe sem vette a megállókat, és hosszú ideje meg nem engedett

sebességgel vezetett. A halszemű ezt könnyelműségnek tartotta.

A jégréteg az ablaküvegen lassan kezdett felengedni. Kis jéggöröngyök

csúsztak végig az üvegen, összetorlódtak és lehullottak. A villamos most egy

erdőn át haladt. Buja leveles növények között óriáspáfrányok nőttek, fának

beillő zsurlók és pálmák. A halszeműben felmerült a gyanú, hogy talán elté-

vesztette a villamosvonalat. De ez lehetetlen volt, mert a megállóban, ahol fel-

szállt, nem is közlekedett más a hatos viszonylaton kívül. Tehát a tévedés eleve

ki volt zárva. Hátradőlt és várt.

12>

Vad nyerítés riasztotta fel. Egy fehér ló nyargalt a kocsi mellett, éppen az ő

ablaka alatt. Keleti stílusban volt felnyergelve és felkantározva, sörénye és

farka libegett a szélben. Néha másodpercekre eltűnt szem elől a sűrűben és a

bozótosban, de újra meg újra odanyomakodott a robogó kocsi mellé. A halsze-

mű nem tudta, vajon az állat régóta ilyen különösen viselkedik-e, azt sem tar-

totta kötelességének, hogy ez ellen valamit tegyen. Mivel a fakó csökönyösen

folytatta ezt a viselkedést, a férfi mégis felállt, a hátsó peronra ment, és kéz-

mozdulataival megpróbálta az állatot elkergetni. De mert ezzel nem ért el

eredményt, még az ajtót is megpróbálta kinyitni, jóllehet automatikus ajtó volt,

amely, míg a villamos haladt, zárva maradt. Nagy meglepetésére némi rángatás

után mégis sikerült… Forró, nedves levegő áramlott be az ajtónyíláson.

Amikor a fehér ló észrevette a férfit a nyitott ajtóban, azonnal közelebb jött

és úgy tartotta hátát, hogy a villamos lépcsőjéről könnyűszerrel a nyergébe

lehetett lendülni. Eközben szinte a kocsi falát súrolta. A halszemű odalépett

felé, s hadonászva kiáltott rá: – Takarodj! Tűnj el! – Aggódott, hogy a fakót baj

érheti, ami aztán azzal járna, hogy a villamosnak hosszabb ideig kellene itt

vesztegelni, amíg a baleseti tényállást rendőrségileg kivizsgálják, aminek kö-

vetkeztében feltehetőleg csak órák múlva érne haza. De bárhogy igyekezett,

csak azt érte el, hogy az állat még jobban erőlködött, hogy a közelébe kerüljön.

Csak amikor végre az jutott eszébe, hogy két ujját a szájába téve éleset füttyent,

maradt le egy pillanatra a ló. A férfi a fogantyúba kapaszkodott és messzire

kihajolt, eközben éppen látta még, ahogy az állat, már jó messzire, leszegi fülét

és pánikszerű rémületben a fogát vicsorítja. Ezután emberünk visszament az

ülőhelyére.

Időközben megváltozott a táj. Most már csak kiégett sztyeppe látszott. Itt-ott,

egyes helyekről, ahol a fű még parázslott, könnyű füstfelhők szálltak fel. A

síkság fölött a levegő szinte lobogva lángolt a hőségtől. A férfi egyszer, némi

távolságban fegyencmenetet pillantott meg, iszonyúan leromlott, csonttá aszott

alakokat, csíkos rabruhában. Magas gólyalábakon jártak, nyilván az izzó talaj

miatt. A halszemű levette kabátját és gondosan maga mellé tette a szomszéd

ülésre. A nap most a zeniten állt. A száraz hőségtől kiszáradt a szája. Szívesen

ivott volna valamit, de ezzel várnia kellett, amíg haza nem ér. Most már igazán

nem tarthat soká.

Nem sokkal később a villamos hirtelen alaposan lelassult, egy szinte végte-

len gyárkomplexum mellett haladt el. Az épület minden ablaka be volt törve, a

háztető csupa lyuk, sok helyen be is dőlt.

Ezen az útszakaszon nyilván a villamossínek is nagyon megrongálódtak,

ahogy arra a kerekek szinte elviselhetetlen kattogásából és robajából következ-

tetni lehetett. Az egyetlen ember, akit a halszemű a gyárromban felfedezett,

óriás termetű aggastyán volt, teljesen meztelenül, befont szakálla majdnem a

földig ért. Fehér kockaköves térség közepén állt a vakító napsütésben, intege-

tett a tovazötyögő utasoknak és óriási mutatóujjával állandóan, sürgetőleg a

másik kezével feltartott tökre mutogatott. Kiáltozott is közben valamit. Egytagú

szónak tűnt, amelynél száját kerekre csucsorította. De a halszemű a kerekek

robaja miatt nem hallotta.

A villamos újra felgyorsult. Most homokból, kőből és magányos sziklákból

álló sivatagon haladt át. A sziklák megannyi félig elolvadt alaknak és gépezet-

nek tűntek. A halszemű azt mondta magának, hogy nyilván terelő útvonalra

irányították át őket. Ilyesmi előfordul, ha valahol útépítés folyik. Szomja idő-

közben olyan elviselhetetlen lett, hogy a lélegzés is nehezére esett. Lihegve

kapkodott levegő után. Lassanként félájult kábulat kerítette hatalmába.

Amikor magához tért, már sokkal hűvösebb volt. Észrevette, hogy a nap a

horizont felé hajlott, de most nyilvánvalóan a keletihez. És hirtelen könnytelen

zokogás rázta meg. A tompa türelem vagy közömbösség, amely idáig megvédte

attól, hogy tudomásul vegye, mi történik vele, hirtelen felszakadt. Hangosan

mondta magában, hogy még aznap este éles hangú tiltakozó levelet ír a közle-

kedési vállalat igazgatóságának, de ez nem segített, maga sem hitt már benne.

Ez a beismerés kétségbeeséssel töltötte el. Tehetetlenül és pőrén kiszolgáltatva

érezte magát a felfoghatatlannak, és pánik fogta el. Felugrott és a száguldó

villamoson tántorogva, kitámolygott az első peronra. Ott megpróbálta három

kocsi üvegén keresztül kifürkészni a kocsivezető alakját. Az üveget por lepte,

és nem lehetett keresztüllátni rajta. A halszemű ordított, üvöltözött, az üvegen

dörömbölt, de semmit sem ért el. Ekkor a vészfék után nyúlt, mert feljogosítva

érezte rá magát, hogy meghúzza. Kétségbeesése egész erejével rángatta, de

nem történt semmi. Újra meghúzta. Addig húzta, amíg a keze el nem zsibbadt.

Egy idő után vak düh lett úrrá rajta, és a piros fogantyú a kezében maradt.

Hangosan bőgött, mint egy gyerek, és a földhöz vágta. Egy ideig ott állt, a le-

szakadt fogantyúra bámult, lihegését egyszer-egyszer száraz zokogás szakította

félbe. Lassanként megnyugodott.

Visszament a helyére és üres tekintettel meredt a poros ablaküvegen át az

előtte elvonuló egyhangú pusztaságra. Az egyetlen eleven, amit hosszú idő után

látott, egy ember volt, formátlan, ezüstösen fénylő űrhajós szkafanderben. Az

ember kötélen borjút rángatott maga után, az ellenállt, és nem akarta követni.

Mindketten végtelen hosszú árnyékot vetettek a síkságra. Ez volt minden.

Akkor aztán a villamos egyszerre csak szinte lépésben haladt. A férfi felriadt

tompa kábulatából, felkapta kabátját és kalapját, a hátsó peronra sietett, ahol az

ajtó még mindig nyitva volt, és leugrott. Lebecsülte a menetsebességet, és

megbotlott a köveken, elesett és másodpercekig ott hevert. Aztán eszébe jutott,

hogy ennek a végtelen síkságnak a kellős közepéből semmi esetre sem mehet

gyalog haza. A távolságtól eltekintve az utat sem ismerte, még az égtájakkal

sem volt tisztában. Felállt és látta, hogy a villamos még nem távolodott el na-

gyon. Sőt, mintha még tovább csökkent volna a sebessége. Szaladni kezdett, de

most a villamos is gyorsított. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán sikerült éppen

még az utolsó lépcsőfelhágóját elérni, és kapálódzva, félig már a villamostól

vonszolva, felkapaszkodni rá. Négykézláb mászott be a kocsi belsejébe, és

levegő után kapkodva maradt fekve a mocskos földön, arcát könyökhajlatába

rejtve.

Soká tartott, amíg összeszedte magát annyira, hogy felálljon. Gondosan le-

porolta térdét és könyökét. Öltönye több helyütt elszakadt, bal nadrágszára

térdmagasságban vérrel volt átitatva. Kabátját, kalapját elvesztette. Kiállt a

nyitott ajtóba és lehunyt szemmel hagyta, hogy a közben ismét feltámadt szél

lehűtse az arcát. Már nem védekezett semmi ellen. Mindenbe beletörődött.

Történjen bármi, úgy veszi, hogy ő akarta. A nap oly távol bukott le a keleti

horizonton, hogy vakította, amikor kihajolt az ajtón, szemét beárnyékolta, és

igyekezett megállapítani, milyen cél felé fut vele a villamos. Eleinte a horizon-

ton azt a sötét csíkot távoli hegyláncnak hitte. Később azt gondolta, hogy ziva-

tar közeledik, és előre örült az elkövetkező esőnek. Amikor azonban már köze-

lebb volt és látta, hogy ennek a sötét dolognak önmozgása van és lélegzik, ak-

kor viharos szél fútta erdőnek nézte, vagy az egész horizontot betöltő falnak,

hatalmas függönyökből, amelyek lassan fel-alá ringtak, felfúvódtak, egymásba

tekeredtek, és ismét elváltak egymástól.

Legutoljára a színeit látta meg: opál tornyokat, amelyek újra meg újra fel-

magasodtak és ismét összeomlottak. Fekvő falakat átlátszó gyöngyházból, iz-

zóan és áttetszően, mint a folyékony üveg. És a fehéret, azt a fehérséget, ame-

lyet eleinte a zivatarfal villámainak tartott!

A halszemű ekkor hirtelen felfogta, mi volt az a cél, amely felé a villamos

viszi, – annyira, hogy a szívverése is elállt:

A tenger.

A bordélypalota a hegyen ezen az éjszakán hideg fénnyel ragyogott. Ezer meg

ezer fénykígyó villódzott, és lámpácskák futó füzére úgy világította meg, aho-

gyan a mutatványosterek ócska szórakozóhelyeit szokás. Fényüket rávetítették

a Ringyóváros komor sikátoraira és nyomorúságos hátsó udvaraira, amelyek

máskor sötétségbe borultak, mert odalenn nem volt világítás. A mocskos zu-

gokban, kapualjakban, a házak ajtajában és ablakmélyedéseiben számtalan arc

tolongott, kísértetiesen a visszfényben, csöppnyiek és hatalmasak, duzzadt és

beesett arcok, amelyek mind felfelé bámultak a kucsmagomba forma tornyok-

ra, a kettős kupolákra, az óriási építmény hasas falaira.

Csak kevesen vették észre a fehér, hosszú sörényű, pompásan felszerszámo-

zott lovat, amely az utcákon át poroszkált a palotához. Lassan mozgott és fá-

radtan, mintha patái ólomból volnának. Feje súlyosan csüngött alá. A nyereg-

ben előrehajolva féllábú koldus ült, rongyos ruhában, fején papírkoronával.

Viharvert arca bánatos volt.

– Királynőnk lakodalmát fogja ülni – suttogták egyesek –, és ez a vőlegénye.

– De hiszen van már férje – mondtak ellent mások.

– Azzal nem kell törődnie – vélték egyesek –, végül is, ő a ringyó-királynő.

És néhányan fel merték tenni a kérdést:

– Ki látta a férjét valaha? Talán nincs is férje.

De gyorsan elhallgattatták őket. Ilyesmit nem volt tanácsos mondani, mert a

királynő mindenről értesült, és nem értette a tréfát.

Amikor a lovas odaért a palota nagy, szeméremtest alakú, nikkeltől csillogó

bejáratához, a fehér ló magától megállt. Senki sem fogadta a vendéget, egyetlen

hang sem hallatszott, a fényesen kivilágított épület kihaltnak tűnt. A koldus

lecsúszott a nyeregből, leemelte a fogantyúknál fogva fölakasztott két nyersfa

mankóját, és felsántikált a lépcsőn.

Az épület belsejében minden valami grafitfekete, fémesen csillogó anyagból

készült, de mindez éppúgy lehetett mesterséges, mint szerves eredetű. A fal és

mennyezet, éppen olyan recés volt, mint az emberi íny, a padlón csomós érkö-

tegek húzódtak. Voltak itt hatalmas dugattyúk, amelyek csövekben vagy nyílá-

sokban lassan fel-alá csúszkáltak és kisebbek, amelyek száguldó sebességgel

végezték ugyanezt a mozgást. Mintegy kísérőzenéül lihegés, tompa nyögés

hallatszott, néha éles sikoltás és visítozás is. Vastag, olajtól fénylő csöveken

gyűrűforma mandzsetták siklottak fel-alá, amelyeket csuklós fogókarok moz-

gattak vagy pumpaforma képződmények löktek hatalmas cölöpöket mélységes

kútaknákba. A levegő forró fém szagától volt terhes.

Más termekben hasas fúvókák fröcsköltek meghatározott időközökben hasa-

dékokba vagy ovális falrésekbe nyálkás, sűrű folyadékot, majd ezek a nyílások

meg-megrándulva bezárultak. A mankós embernek különös nehézséget jelen-

tett egy hosszú, csőforma folyosó, amelynek fala és padlója csuszamlósan síkos

volt, és féregszerűen rángó mozgást végzett. Végül eltévedt egy göcsörtös osz-

loperdőben. Ezek az oszlopok minduntalan megdagadtak, felegyenesedtek,

majd lekonyultak. Nem tudta már, merre forduljon.

Hirtelen egy hajlott hátú, szürke alak állt előtte, egy öregember, aki összehú-

zott szemmel vizslatva méregette és rekedt hangon kérdezte:

– Az vagy, akit hívattak? A koldus bólintott.

– Gyere! – mondta az öreg és előrement.

Hosszabb vándorlás után hatalmas üres, sötét kerek terembe értek, amelynek

közepén, fényszórók éles fényével megvilágítva, mellmagasságban az

ökölvívószorítókra emlékeztető emelvény állt. Az emelvény is kerek volt. A

középpontban nikkelcsillogású műtőszéken hevert a ringyókirálynő.

Soha senki nem látta az arcát, mert acélálarc fedte. A feje tar volt és teljesen

csupasz a teste is. Elefántcsontsima melle, végtagjai, makulátlanul szépek vol-

tak, de meztelensége klinikaian hatott, mint egy tetem a boncteremben.

A szürke kis ember torkát köszörülte, amikor az emelvény előtt álltak. A ki-

rálynő felemelte fejét, acél szemhéját felnyitotta, és borostyánszínű szemével

végigmérte a koldust.

– Gyere közelebb! – mondta ernyedten. – Gyere fel hozzám! Hangja simán

és lágyan csengett és megmagyarázhatatlanul mesterkélten.

A szürke kis ember fel akarta segíteni a koldust az emelvényre, de az egy

kézmozdulattal elutasította, és mozdulatlanul állva maradt.

– Még mindig óvakodsz tőlem? – A királynő felállt és az emelvény szélére

lépett. Közvetlenül a koldus előtt állt, és lenézett rá. A belőle áradó forró fém-

szag bódító volt.

– Kinek a parancsára rohadt el elevenen a börtönben szeretett feleséged? –

kérdezte gyengéd hangon.

– A tiédre, királynő.

– Ki rontotta meg gyermekeidet és ki uszította ellened őket?

– Te, királynő.

– Hogyan vesztetted el fél lábad? – folytatta, csaknem gyengéden. – Ki jutta-

tott koldusbotra? Ki vette el mindenedet és fröcskölt be gyalázattal és sárral?

– Mindezt te tetted, királynő. Bólintott és halkan nevetett.

– És még mindig óvakodsz tőlem.

A férfi felemelte fejét és a királynő szemébe nézett.

– Én teremtettem a birodalmadat – mondta lassan –, megoltalmaztalak ellen-

ségeidtől. Emlékszel?

A szürke kis ember köhögött. A királynő uralkodói fejmozdulattal kiküldte.

Engedelmeskedett és hangtalanul eltűnt a terem sötétségében.

– Nem emlékszem – mondta aztán a királynő –, de lehet, hogy így történt.

Mindenesetre nem tettél többet, mint ami királynőd iránti kötelességed volt.

A koldus megrázta fejét.

– Azért tettem, mert hűséget esküdtem. Ez régen történt. Akkor még mind-

ketten fiatalok voltunk.

– Nem vagy nagyon udvarias – vetette közbe gúnyosan a ringyó-királynő.

– Akkor – folytatta a férfi –, még hittem benned.

– És most már nem hiszel bennem?

– Nem.

– Miért nem szegted meg egyszerűen az esküdet?

– Esküt nem lehet lealkudni. Hogy mi lesz belőle, az Isten dolga.

– Mindenről lehet alkudozni – mondta a királynő –, minden adható és vehe-

tő. Minden. Ez Istenre is érvényes. Neki is megvan az ára, igaz? És nem is ép-

pen szerény.

Egy ideig hallgattak, aztán a koldus megkérdezte:

– Miért hordsz acélálarcot? Mutasd az arcod!

A ringyókirálynő nevetett, mintha a férfi pajzán ajánlatot tett volna.

– Hát nem tudod, hogy bennem is van szégyenérzés – ha az ellenkezője is a

tiédnek? – Leugrott az emelvényről és közvetlenül a férfi elé állt. Mivel az

elfordította a fejét, a nő felemelte mutatóujjával az állát és kényszerítette, hogy

továbbra is a szemébe nézzen.

– Azt mondták, hogy tegnap a Miasszonyunk templomának lépcsőjén kol-

dultál. Igaz ez?

– Igaz, királynő.

– Úgy hallottam, sok alamizsnát kaptál. Vékaszám, igaz? Az egész város

odarohant, szegények és gazdagok mind, hogy megajándékozzanak.

A koldus bólintott. – Mennyit kaptál?

– Sokat – mondta. – Estére öt teli zsákkal.

– Aranyat és ékköveket?