Michael Ende

Tükör a tükörben

Labirintus

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Michael Ende: Der Spiegel im Spiegel, Weitbrecht, 1994

© 1994 by Weitbrecht Verlag in K. Thienemanns Verlag,

Stuttgart-Wien

Hungarian transíation © Lázár Magda, 1995

Apámnak,

Edgar Endének ajánlom

Bocsáss meg, nem tudok hangosabban beszélni. Nem tudom, mikor hallasz

meg, te, akihez szólok. És egyáltalán, meghallasz-e?

A nevem Hor.

Kérlek, tedd a füled a számhoz, akármilyen távol vagy is tőlem, most vagy

bármikor. Különben nem tudom magam megértetni veled. És még ha hajlandó

vagy is teljesíteni a kérésemet, éppen elég homályos pont marad, amit magad-

ból kell majd kiegészítened. Ott, ahol az én hangom csődöt mond, a tiédre van

szükségem.

Talán abból magyarázható ez a gyengeség, hogy mi Hor lakhelye. Ő ugyan-

is, ameddig csak vissza tud emlékezni, mindig is egy hatalmas, teljesen üres

épületben lakott, ahol minden hangosan kimondott szó szinte soha véget nem

érően visszhangzik .

Ameddig csak vissza tudok emlékezni . Vajon mit jelent ez?

Hor mindennapos vándorlásai során, a termeken és folyosókon keresztül

még mindig beleütközik valamelyik régen elkiáltott hangja bolyongó utórezdü-

lésébe . Nagyon kínos neki, hogy ily módon a múltjával kénytelen találkozni,

jóllehet az akkor belőle kiszakadt szó időközben formáját és tartalmát a felis-

merhetetlenségig elveszítette. Ezt az ostoba visszhangmaradékot Hor immár

meg sem hallgatja.

Megszokta, hogy a hangját – ha használja egyáltalán – csak ama ingadozó

határig eressze ki, amelyen túllépve visszhangot keltene. Ez a határ alig maga-

sabb a tökéletes csendnél. Ennek a háznak ugyanis kegyetlenül éles hallása.

Tudom, hogy sokat kívánok, de kénytelen leszel visszafojtani a lélegzetedet

is, ha Hor szavait fel akarod fogni. A beszédszervei elhaltak a sok hallgatástól

– vagyis átalakultak.

Hor nem tud érthetőbben szólni hozzád, mint amennyire a hangja engedi,

ahogyan azok a hangok szólnak, amelyeket röviddel elalvás előtt hallasz. És te

kénytelen leszel az alvás és ébrenlét közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozni

– vagy lebegni, mint azok, akiknek a „fenn” és a „lenn” között nincs különb-

ség .

A nevem Hor.

Jobb lenne úgy mondani: Hornak hívom magam.

Mert ugyan ki hív a nevemen – rajtam kívül?

Említettem már, hogy a ház üres?

Úgy értem, teljesen üres. Hor, ha aludni akar, egy sarokban kuporodik össze,

vagy lefekszik, ahol éppen van, esetleg egy terem közepén is, amelynek messze

vannak a falai.

Táplálkozási gondjai nincsenek Hornak. A falak és az oszlopok ehető

anyagból vannak – kissé áttetsző masszából, amelynek élvezete nagyon gyor-

san csillapítja az éhséget és szomjúságot. Azonkívül Hor igényei ebben a vo-

natkozásban szerények.

Az idő múlása neki nem jelent semmit. Nincs lehetősége, hogy mérje, legfel-

jebb a szívverésével. De az nagyon változó. Hor nem ismeri a nappalokat és

éjszakákat, örökké egyforma szürkület veszi körül.

Ha nem alszik, akkor a lakatlan épületben bolyong céltalanul. Ez egyszerűen

kényszere, igénye, amelynek kielégítése örömet szerez neki. Amellett csak

ritkán érzékeli, hogy olyan térbe ért, amely ismerős a számára, mintha időtlen

időnek előtte már járt volna itt. Másrészt néha olyan hely mellett megy el, ahol

valaha járt már; erre kétségtelen jelek utalnak: például a falból kiharapott sarok,

vagy egy halom beszáradt ürülék. Maga a helyiség éppen olyan idegen Hor

számára, mint az összes többi. Talán változnak a helyiségek Hor távollétében,

tágulnak vagy összemennek. Talán éppen az váltja ki ezeket a folyamatokat,

hogy Hor végigment a termeken, de ő nem szereti ezt a gondolatot.

Kizártnak tartom, hogy rajta kívül más is lakna ebben a házban. Természete-

sen az épület elképzelhetetlen méretei mellett erre nincs bizonyíték. Éppen

olyan kevéssé lehetetlen, mint amennyire lehetséges.

Sok szobának van ablaka, de ezek csak további szobákra nyílnak, rendszerint

nagyobb helyiségekre. Bár a tapasztalat mostanáig nem bizonyította, Hor azt

képzeli, hogy egyszer eljut majd a legutolsó, a legkülső falhoz, amelynek az

ablakai valami egészen más kilátást nyújtanak. Hor nem tudja megmondani, mi

lenne ez, de néha hosszan töpreng rajta. Helytelen volna azt állítani, hogy való-

sággal vágyódik az ilyen kilátásra – ez csak afféle játék, cél és értelem nélkül.

Álmaiban Hor élvezett ilyen kilátást, de mire felébredt, semmi elmondható nem

maradt az álmaiból. Csak azt tudja, hogy így volt, és hogy legtöbbször könny

áztatta arccal ébredt. De Hor nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek, csak a

furcsasága miatt említi…

Rosszul fejeztem ki magam. Hor sohasem álmodik és emlékei sincsenek. És

mégis egész létét az élmények rémülete és gyönyöre tölti be, amelyek hirtelen

feltámadó emlékek módján öntik el a lelkét.

Persze, nem mindig. Időközönként sokáig olyan nyugodt marad a lelke, mint

egy mozdulatlan víztükör, máskor meg mindenfelől megrohanják ezek az él-

mények, rátámadnak, mint az üres folyosókon vágtató villámok, úgy hasítanak

belé, amíg kimerülten lezuhan, fekve marad és megadja magát. Mert ez ellen

Hor védtelen.

A hirtelen emlékek föltolulása ellen. Így mondtam?

A nevem Hor.

De ki az az Én-Hor? Egy személy vagyok? Vagy ketten vagyunk, és a má-

siknak az emlékei tolulnak fel bennem? Sokan vagyok? És mind a többiek,

akik én vagyok, odakinn élnek, ama legkülső, utolsó falon túl? És ők sem tud-

nak semmit az élményeikről, semmit az emlékeikről, mert náluk odakünn nincs

maradásuk? Jaj, de Hornál megmaradnak, együtt élnek az életével, rá könyörte-

lenül rátámadnak. Összenőnek vele, maga után húzza uszályként ezeket az

élményeket és emlékeket, amelyeket már vég nélkül hurcolt a termeken és szo-

bákon át, és ez az uszály csak nő, egyre nő.

Vagy belőlem is indul valami felétek, kintiek, egyikőtök vagy sokatok felé,

akik egyek vagytok velem, mint a méhek a királynőjükkel? Éreztek engem,

törzsem szétszórt végtagjai? Halljátok nem hallható szavaimat, most, vagy az

időn kívül? A végén te is engem keresel még, te énem másik fele? Hort kere-

sed, aki magad vagy? Emlékeidet kutatod, amelyek nálam vannak? Közele-

dünk-e egymáshoz a végtelen tereken át, mint a csillagok, lépésről lépésre,

képről képre?

És mik leszünk azután? Vagy nem leszünk többé? Kioltjuk egymást kölcsö-

nösen, mint az Igen és a Nem?

De egyet meglátsz majd: mindent hűségesen megőriztem.

A nevem Hor.

A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szár-

nyalás . Sok esztendőn át, álommunkával növesztette egyik tollát a másik után,

egyik izmot a másik után, egyik csontocskát a másik után, sok-sok órán keresz-

tül, amíg egyre inkább testet öltöttek: a megfelelő helyen növesztette ki a la-

pockájából (különösen nehéz volt álmában a tulajdon hátát pontosan érzékelni),

és lassanként azt is megtanulta, hogy céltudatosan használja . Kemény próbának

vetette alá a türelmét, amíg végtelen eredménytelen kísérletek után sikerült

rövid időre a levegőbe emelkednie . De azután hinni kezdett a saját művében,

hála apjaura töretlen, barátságos szigorának, amellyel vezette .

Az idők folyamán annyira megszokta a szárnyát, hogy mindenestől a teste

részének tekintette, annyira, hogy fájdalmat vagy kellemes érzést is érzékelt

benne . Végül ki kellett törölnie emlékezetéből azokat az időket, amikor még

nem volt szárnya . Azzal született, mint ahogy vele született a szeme vagy a

keze is . Most már kész volt . A labirintusvárost nem volt tilos elhagyni . Ellen-

kezőleg, akinek sikerült, azt hérosznak, kiválasztottnak tekintették, és még

sokáig regéltek róla . De ez csak a szerencséseknek sikerült . A labirintus lakóira

paradox, de megváltoztathatatlan törvények vonatkoztak . Az egyik legfonto-

sabb szabály így szólt: csak az lehet szerencsés, aki elhagyja a labirintust, de

csak a szerencsés képes elhagyni . De az évezredek során kevesen voltak sze-

rencsések .

Aki kész volt a kísérletre, annak előbb próbát kellett tennie. Ha a próbát nem

állta meg, nem őt büntették, hanem a mesterét, és a büntetés kemény és kegyet-

len volt. Apjaura arca nagyon komoly volt, amikor így szólt hozzá:

– Ilyen szárnyat csak a szerencsések viselnek . De csak a szerencse tesz köny-

nyűvé . – Ezután hosszan, fürkészve nézte a fiát, és végül megkérdezte: – Sze-

rencsés vagy?

– Igen, apám, szerencsés vagyok – hangzott a fiú válasza .

Ó, ha csak ezen múlik, nincs veszély! Olyan szerencsésnek érezte magát,

hogy azt hitte, szárny nélkül is repülni tudna, mert szerelmes volt . Fiatal szíve

egész hevével szeretett, teljes odaadással és a kétely leghaloványabb árnyéka

nélkül. És tudta, hogy ugyanígy, feltétel nélkül viszontszeretik. Tudta, hogy a

szeretett lány várja, hogy a sikerrel megállt próba után, a nap végén hozzá

megy majd, égszínkék szobájába . Akkor a leány könnyedén, mint a holdsugár,

a karjába simul majd, és ebben a végtelen ölelésben emelkednek a város fölé és

maguk mögött hagyják a falait, mint egy játékszert, amelyet kinőttek már, más

városok fölött repülnek majd el, erdők és sivatagok fölött, hegyek és tengerek

fölött, tovább, tovább, a világ végéig.

A fiú meztelen testén nem viselt egyebet, csak egy halászhálót, amelyet

hosszú uszályként vonszolt maga után utcákon és sikátorokon, folyosókon és

szobákon át. Biztos volt benne, hogy megállja a próbát, bár nem ismerte, csak

azt tudta, hogy a feladatot mindig pontosan a vizsgázóra szabják . Így egyik sem

hasonlít a másikra. Úgy is fel lehetett fogni: a feladat éppen abból áll, hogy a

jelölt igaz önismerettől vezéreltetve kitalálja, mi a feladata. Az egyetlen szigorú

szabály, amelyet be kellett tartani, úgy szólt, hogy a próba ideje alatt, vagyis

naplementéig semmilyen körülmények között sem léphet be az égszínkék szo-

bába, a kedveséhez.

Ellenkező esetben azonnal kizárják minden továbbiból.

Gondolatban mosolygott azon a szinte haragos szigoron, amellyel tisztelt és

jóságos apjaura ezt a parancsot közölte vele. A legcsekélyebb kísértést sem

érezte, hogy áthágja. Itt semmilyen veszély nem leselkedett rá, ezen a ponton

biztos volt magában. Alapjában véve sohasem értette igazán azokat a története-

ket, amelyekben valaki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az efféle tilalmat

megszegje. Miközben a labirintusváros áttekinthetetlen utcáin és épületei kö-

zött kóborolt, már többször akadt útjába az a toronyszerű építmény, amelynek

legfelső emeletén, közvetlenül a tető alatt élt a szeretett leány. Kétszer már az

ajtaja elé is került, amelyen a 401-es szám volt olvasható. És elment mellette,

anélkül hogy megállt volna. De ez nem lehetett a tulajdonképpeni próbatétel.

Túlságosan egyszerű volt, nagyon is egyszerű.

Bárhová ment, szerencsétlenekbe botlott, akik ámuló, vágyakozó vagy irigy-

kedő tekintettel néztek rá és néztek utána. Sokukat régebbről ismerte, bár az

ilyen találkozások soha nem lehettek szándékosak. A labirintusvárosban a há-

zak és utcák helyzete és rendje szüntelenül változott, ezért képtelenség volt

találkozókat megbeszélni. Minden találkozás véletlenül történt vagy sorsszerű-

en, aszerint, hogyan akarta értelmezni az ember.

A fiú egyszer észrevette, hogy az uszályként vonszolt hálót valami vissza-

tartja. Hátrafordult. Féllábú koldust pillantott meg: a kapualjban ült, egyik

mankóját a háló szemei közé fonta.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Légy könyörületes! – válaszolta a koldus rekedten. – Téged alig terhel, de

rajtam segít. Te szerencsés vagy és kijutsz a labirintusból. De én örökre itt ma-

radok, mert soha nem leszek szerencsés. Ezért kérlek, hogy vigyél legalább egy

kicsit magaddal a szerencsétlenségemből. Így nekem is jut egy kicsi a szabadu-

lásodból. Ez vigasztalna. A szerencsések ritkán keményszívűek, hajlanak a

részvétre és másokat is szeretnének feleslegükből részeltetni.

– Jó – mondta a fiú –, örülök, ha ilyen csekélységgel szívességet tehetek ne-

ked.

Már a következő sarkon találkozott egy szomorú, rongyos anyával és három

éhező gyermekével.

– Amit annak ott megtettél – mondta az asszony –, azt bizonyára nem taga-

dod meg tőlünk sem.

És egy vasból való kis sírkeresztet font a hálóba.

Ettől a pillanattól kezdve egyre nehezebb lett a háló.

A labirintusvárosban számtalan szerencsétlen, boldogtalan ember volt, és

mindenki, aki a fiúval találkozott, belefont valamit magából a hálójába, cipőt

vagy értékes ékszert, bádogvödröt vagy egy zsák pénzt, ruhadarabot vagy vas-

kályhát, rózsakoszorút vagy elhullott állatot, valamilyen szerszámot, sőt végül

még egy kapuszárnyat is.

Már estére járt, és a próba vége felé közeledett. A fiú előrehajolva, lépésről

lépésre küzdötte magát előre, mintha valami hatalmas, nem hallható viharral

szállna szembe. Arcát veríték lepte, de még mindig csupa remény volt, mert azt

hitte, most megértette, miben áll a próbatétele, és mindennek ellenére elég

erősnek érezte magát, hogy megállja.

Aztán ráborult az alkonyat a városra, de még akkor sem jött senki, hogy azt

mondja neki, elég volt már. Maga sem tudta, hogyan, a magával hurcolt végte-

len teherrel ama toronyszerű építmény tetőteraszára jutott, amelynek égszínkék

szobájában a szeretett lány élt. Még sohasem vette észre, hogy innét lelátni a

tengerpartra, talán ez sem volt eddig a mostani helyén. Mélységes nyugtalanság

lett úrrá a fiún, látva, hogy a nap lebukik a párás látóhatár mögé.

A tengerparton négy szárnyas alak állt, hozzá hasonlók, és hallotta, noha

nem látta a beszélőt, ahogy felszabadította őket. Lekiáltott, vajon róla megfe-

ledkeztek-e, de ügyet sem vetettek rá. Remegő kézzel tapogatta a hálót, de nem

sikerült ledobni magáról. Újra meg újra kiáltott, most apjaurát hívta, jöjjön és

segítsen neki, eközben, amennyire tudott, kihajolt a párkányon.

A nap utolsó, kihunyó fénysugaránál látta, hogyan vezetik a szeretett lányt,

tetőtől talpig fekete fátyolba burkolva, a kapun át. Aztán fekete lovak bevontat-

tak egy fekete hintót, amelynek teteje egyetlen nagy kép volt: apjaura csupa

gyász és kétségbeesés arca. A szeretett lány beszállt a hintóba, és a fogat távo-

lodott, amíg bele nem veszett a sötétségbe.

A fiú ebben a pillanatban értette meg, mi volt a feladata. Engedetlenséget

kellett volna tanúsítania, de nem állta meg a próbát. Érezte, hogyan hervad le

álom teremtette szárnya, hogyan hullik le róla, mint az őszi falevél, és tudta,

hogy soha többé nem lehet boldog, hogy élete fogytáig a labirintusban marad.

Mert most már ő is oda tartozott.

A manzárdkamra égszínkék, a fal, a mennyezet, a padló, az a néhány bútor

benne. A diák az asztalnál ül és fejét kezébe temeti. Haja borzas, a füle ég, a

keze hideg és nyirkos. Hideg és nyirkos az egész kis helyiség. És most még a

villany is elaludt.

Közelebb húzza magához a könyvet és elölről kezdi. Még el kell végeznie a

feladatát. Muszáj. Jövő héten vizsga.

„…A speciális relativitás elmélete a fénysebesség állandóságán alapszik… P

egy pont a vákuumban, P’ a d szigma távolságban lévő végtelen szomszédja…

végtelen szomszédja… P-ből t idő alatt fényimpulzus indul és P’-be t + dt idő

alatt ér el…”

A diák úgy érzi, hogy a szeme olyan kemény és száraz, mint a szarugomb.

Egy ideig az ujjával dörgöli a szemét, amíg könnybe nem lábad. Hátratámasz-

kodva szétnéz a manzárdban, ebben a furnérdeszka odúban, amelyet maga esz-

kábált két éve a szárítópadlás sarkában. Akkor az égszínkék volt a kedvenc

színe, ma már nem szereti. De nem ér rá, hogy bármit változtasson rajta. Máris

túl sokat mulasztott.

Megengedik-e egyáltalán, hogy továbbra is itt lakjon? Lakbért természetesen

fizet, de nagyon keveset. Hiszen éppen ezért rendezkedett be itt. Akinek nincs

pénze, annak nem lehetnek nagy igényei. De most, hogy a ház régi gazdája

meghalt, talán fel fogják emelni a lakbérét. Hová menjen akkor? És éppen

most, a vizsgája előtt. Hogyan összpontosítsa a figyelmét a munkájára, amikor

azt sem tudja, hol alszik holnap? Ha az örökösök végre megegyeznének, hogy

legalább tudná az ember, hányadán áll!

Visszatolja a könyvet és feláll. Sápadt és magas, valósággal hórihorgas. Be

kell húznia a fejét, hogy ne üsse be a tetőbe. Most végre bizonyosságot akar,

most, rögtön, hogy ne nyugtalankodjon már és folytatni tudja a munkáját.

Ez az óriási padlás, amin most áthalad, tele van mindenféle kacattal, búto-

rokkal, óriási vázákkal, kitömött állatokkal, életnagyságú babákkal, érthetetlen

gépezetekkel és masinákkal.

Lemegy a széles lépcsőn, aztán végigszalad a hosszú galérián, amelyen fon-

csoruk vesztett, vak tükrök ezrei függenek, nagyok és kicsik, laposak és homo-

rúak, amelyek a képét ezerszeresen, de elmosódva verik vissza.

Végre az egyik nagy terembe ér. Itt olyan kép tárul elé, mint egy néprajzi

múzeumban, fosztogatás után. Az üvegezett vitrinek részben összetörtek. A

kiállított ékszereket és drágaságokat kitépték belőlük. Múmiakoporsókat törtek

fel, edények hevernek darabokra törve, összehányva, páncélok lógnak ferdén az

állványukon, kolibritollból készült azték ünnepi öltözékek ronggyá esnek szét

és molyok zabálják őket.

A diák megáll és bámulva néz körül. Hogyan mehetett minden ennyire tönk-

re, amióta legutóbb itt járt?

De mikor is járt itt legutóbb? Élt még a régi gazda? Igen, valószínűleg. Tu-

lajdonképpen sohasem látta szemtől szembe. Csak szigorú képű és ünnepélyes

magatartású öreg inasát.

Miközben a diák még ezen töpreng, éppen ez az inas lép be a terembe. A hó-

na alatt nagy tollseprő, a libériája kopott és szakadt, ősz haja borzasan lengi

körül a fejét, imbolygó a járása, és szórakozottan kaszál a karjával, miközben

maga elé motyog.

– Jó napot! – mondja udvariasan a diák –, meg tudná mondani nekem…

De az öreg inas hadonászva megy el mellette és szemmel láthatólag nem

vesz tudomást róla. A diák követi.

– Semmi értelme! – motyogja az inas. – Tökéletesen értelmetlen, egyáltalán

hozzákezdeni. Adjon isten, kedves fiatalember!

A diák kissé zavarba jött. – Mit ért ezen?

– Teljesen mindegy, hogy mit! – kiált rá az inas. – Minden kezdet mindig

iszonyúan értelmetlen. Miért? Mert nem létezik! Ismeri talán a természet a

kezdetet? Nem! Tehát elkezdeni valamit természetellenes! És az én esetemben?

Ugyanolyan értelmetlen! Például: például éppen most.

A libériája zsebéből palackot húz elő, kortyol egyet belőle, megrázkódik,

krákog, gondosan újra elrakja a palackot. A diák éppen kérdést akar nekisze-

gezni, de az öreg már folytatja is:

– Gondolkodni muszáj – böki meg a homlokát –, tárgyilagosan. Értette, fia-

talember? Ha tehát tárgyilagosan gondolkozom, ki kell jelentenem, hogy a

legkisebb kilátás sincs rá, hogy én, az egyes, gyenge ember a dolgok állapotán

bármit is változtathatnék. Ki vagyok én, hogy ilyesmit merészelnék? Egy ag-

gastyán, akinek attól az élethossziglani igyekezettől, hogy gondolkodjon, kime-

rültek az idegei. Ne mondjon ellent!

Megint előveszi a palackot, meghúzza, libériája ujjával megtörli a száját.

– A szellemünkből kell élnünk, megértette, fiatalember? A felismerésből kell

élni! De ez nem olyan egyszerű ám! Különösen a mindennapi életben nem.

Tegyük fel, belevetem magam a kilátástalan küzdelembe az itt szunnyadó por

túlerejével szemben – mire jutok? Semmire a világon, semmire, ezt mondja

logikus értelmem. Legfeljebb talán az amúgy is rossz állapotok további romlá-

sát idézem elő. Egy példa: most felhúzom ezt a függönyt, mire rögtön le fog

szakadni.

Felhúzza az ablakon a nehéz függönyt, és az azonnal leszakad és porfelhő-

ben a földre zuhan.

–  Újabb példa – folytatja az öreg zavartalanul. – Megpróbálom most az ab-

lakot kinyitni, mire azonnal rámzuhan.

Megpróbálja kinyitni az ablakot és az azonnal rázuhan. Az üvegcserepek

csörömpölve hullanak a földre. Az inas diadalmasan néz a diákra.

– Amint mondám, ez mindent bizonyít. A káosz csak nőttön nő minden kí-

sérlettel, amely le akarja győzni. A legjobb lenne nyugton maradni és semmit

sem tenni.

Még egyet kortyol.

– Vagy úgy – mondja a diák, és szórakozottan körülnéz –, maga rendet akar

itt teremteni?

– Port törölni – javítja ki az öreg inas –, port törölni, ahogy egész életemben

tettem. De maga is látja, mi marad minden igyekezetemből és fáradozásomból:

por. Vagy még inkább úgy tűnik: végső soron hamu marad. Kezdetben por,

végül hamu. Ez marad. Mindenesetre a helyzet ugyanolyan, mintha a világon

sem lett volna az ember. Nyomtalanul tűnünk el, ez a legrosszabb az egészben.

– Mindazonáltal – mondja barátságosan a diák, csak hogy valami vigasztalót

mondjon –, mindazonáltal egy kis friss levegő áramlik be. Hallani a láp felől az

elhúzó szalonkák füttyét. Azért ez is valami.

Az öreg vihog és köhög. – Igen, igen, a kedves természet! Az csak folytatja

örök körforgását. A mi gondjainkra ügyet sem vet. Hiszen neki nem is kell

döntenie, ahogy nekem. De nem, az ember nem madár, mert nincs szárnya. Az

embernek az objektív felismerésből kell élnie, azért van agya, fiatalember! Ez a

tanulság. Nem megy olyan egyszerűen. Ezt jegyezze meg, fiatalember! Újra

kell gondolnom ezt a problémát.

– Látom már – mondja a diák –, nem könnyen veszti el a kedvét. De nem

adhatna előbb némi felvilágosítást?

Az inas ügyet sem vet rá. Tovább szalad a következő terembe és magában

beszél.

– A probléma a következő: ha valóban értelmetlen, hogy elkezdjük, akkor

annak van csak értelme, ha el sem kezdjük. Ergo: jobb ha úgy hagyok mindent,

ahogy van.

– Helyes – mondja a diák –, hagyja csak úgy.

– Kényszerítő következtetés! – Az öreg inas hamiskásan nevet. – De most fi-

gyeljen, fiatalember: mi az emberi élet?

A diák tanácstalan mosollyal néz rá. – Hát őszintén szólva, nem akarom eb-

ben a kérdésben elkötelezni magam…

Az öreg a diák mellére bök és az arcába lehel. – Elvesztett helyzetben küz-

deni, ez az élet! – mondja, és minden szót külön hangsúlyoz. – És miben áll az

erkölcsi nagyság, az erény parancsa, az erkölcsi imperatívusz? Én mondom

magának, fiatalember: ha minden céltalan, akkor is kezdeni kell! Miért? Mert

meg kell tennünk, amit tehetünk!

– Bravó! – mondja a diák, és igyekszik az inas lehelete elől kitérni.

– Őszintén beismerem – folytatja az inas –, az imént teljesen sarokba szorí-

tottam magam, és nem volt kibúvó! Márpedig ez már valami!

– Maga valóban kérlelhetetlen gondolkodó – veti közbe gyorsan a diák.

Az öreg mély lélegzetet vesz és kitárja a karját.

– Itt állok mint házmester és ember – kiáltja bele a termek sorába –, ellenem

a káosz egész reménytelen túlereje, és én visszavonhatatlan döntésre jutottam.

Hirtelen összeroskad, karon ragadja a diákot és belekapaszkodik.

– Ha most valaki vissza nem ránt a szakadék széléről – suttogja rémülten –,

akkor okvetlenül elkezdek port törölni. A következmények, fiatalember, belát-

hatatlanok!

De a diák alig figyel oda és lerázza az öreget. Meglátott valamit, ami lenyű-

gözi a figyelmét. Két teremmel odébb, középen, úgy, hogy a nyitott ajtószár-

nyon át belátni, hosszú konferenciaasztal körül emberek ülnek. Nem lehet őket

világosan felismerni, mert a terem borongós félhomályba süppedt, de a diák

nem kételkedik benne, hogy az örökösök azok, akik ott tárgyalnak.

– Mondja kérem – súgja oda az öregnek, és a túlnani asztalra mutat –, lehet

már valami közelebbit tudni?

– Köszönöm – válaszolja ugyanolyan halkan az öreg –, köszönöm, hogy elte-

reli a figyelmemet, fiatalúr. Sajnos, közölnöm kell önnel, nem, még mindig

nem tudni semmit.

– Jaj, de ostoba helyzet! – szól a diák, és határozottan megindul az asztal fe-

lé. – Egyszerűen meg kell kérdeznem őket…

De az öreg elkapja a zakója ujját és megpróbálja visszatartani .

– Az ég szerelmére, ne zavarja az uraságokat! Most ne! Semmi esetre se!

A diák megáll, szemét nem veszi le az örökösökről, és félhangosan kijelenti:

– Egyszerűen meg kell tudnom, itt maradhatok-e vagy új szállás után kell néz-

nem, értse meg! Az ilyesmi időbe kerül, és pillanatnyilag nincs vesztegetni

való időm. Jövő héten vizsgázom, és ha holnap vagy holnapután kidobnak in-

nen, akkor aztán nyakig ülök a slamasztikában!

– Értem én – mondja az öreg, és megpaskolja a diák arcát –, csak még egy

kicsit legyen türelmes. Maguk fiatalok olyan türelmetlenek. Ha ragaszkodik

hozzá, akkor adandó alkalommal megérdeklődöm, mit döntöttek a szállásáról.

– Ezt már két hete megígérte.

– Úgy van, de az uraságok sajnos még nem tudtak megegyezni, hogy melyi-

kük legyen az új tulajdonos.

– Jó sokáig tart, nem találja?

– Ahogy vesszük. Az ilyesmihez idő kell. De az uraságok óráról órára köze-

lebb kerülnek a megegyezéshez, higgye el! Minden erejükkel azon igyekeznek.

De az igazság az, hogy nagyon, nagyon bonyolult ilyen körülmények között

megoldást találni.

– De úgy veszem észre, hogy az urak meglehetősen csendben vannak. Hi-

szen nem is beszélnek egymással!

– Igen, igen, sajnos, megint holtpontra jutottak. Most mindegyikük azon töp-

reng, hogyan találhatnának újabb tárgyalási alapot. Csak most ne zavarja őket,

különben még sokkal tovább tart!

De a diák kitépi magát az inas kezéből, és határozott léptekkel odamegy az

asztalhoz, ahol az örökösök ülnek. Mialatt közeledik, észreveszi, hogy merevek

és mozdulatlanok, mint a múmiák. Vastag por ül a fejükön, szakállukon, ruhá-

jukon, a szemüvegükön. Közöttük pókhálók feszülnek, a légvonatban halkan

meg-meglebbenve.

A diák szó nélkül a pókhálóra mutat és rápillant az öreg inasra.

– Igen – suttogja az zavarban –, mint egy hintaágy, nemde?

A diák az asztal és a székek alá is benéz. Ott mindenütt csöppnyi lábnyomok

húzódnak a porban. Nyilván pókok vagy valamilyen bogarak hagyták.

– Nem akar egy kortyot? – kérdezi az öreg inas és odanyújtja a diáknak a

flaskát. – Az ember megszomjazik ettől a látványtól, nemde?

A diák beleszagol a palackba és visszahőköl. – Úristen, mi van ebben?

– Ecet – magyarázza az öreg, hirtelen visszazökkenve régi tartásába. – Ecet

és epe. Híres keverék. Kijózanít. Az egyetlen szer, amely észhez térít ebben a

nyomasztó állapotban. Amint látja, én fordított iszákos vagyok. Mindent meg-

szokik az ember. Ön is megszokja majd.

– Alig hiszem – felelte a diák. – És nem szokom meg ezt az átkozott bizony-

talanságot sem, hogy nem tudom, mi lesz velem és a szobámmal.

– Ó – mondja szomorú mosollyal az öreg –, ez még csak a kezdet. De őszin-

tén megvallva, én sem számítottam rá, hogy így elhúzódnak a dolgok. Azt gon-

doltam, egyszerűen felbontják megboldogult uram végrendeletét, és megtud-

nánk, hányadán állunk.

– Mi jött közbe tulajdonképpen?

Az öreg kortyol egyet. – Tulajdonképpen nem jött közbe semmi. – Beduga-

szolja a flaskát és zsebre vágja.

A diák lassan megkerüli a hosszú asztalt és sorra belenéz az örökösök por-

lepte arcába. Ráfúj az egyikre, és porfelhő száll fel. Sóhajt és leül az egyik da-

maszthuzatú kerevetre. Ez azonban azonnal összetörik alatta. Keservesen feltá-

pászkodik, és leporolja magát.

– Sokáig azonban nem folytathatják – mondja –, ha azt akarják, hogy egyál-

talán maradjon még valami.

– Osztom a véleményét – mondja az inas és leporolja a tollseprővel.

– Mit gondol, meddig tart ez még?

– Nehéz megmondani. Talán rövid ideig, talán nem.

– De egyelőre számíthatok rá, hogy meghagynak a manzárdomban egy ideig,

nem igaz?

– Ebben azért nem bíznék, fiatalúr.

– A fenébe! – mondja halkan a diák. – Micsoda ostoba helyzet, ilyen bizony-

talanul lógni a levegőben.

Az öreg megint köhögve nevet.

– Mind a levegőben lógunk, ön, az örökösök, a hozzátartozóik, sőt még én is.

– Olyan mozdulatot tesz a nyaka körül, mintha kötélen lógna. – És eközben az

embernek inába száll a bátorsága.

Megint köhög.

– Az örökösök? – kérdezi a diák. – Azok ugyan miért?

– Nos, az uraságok sem tudják ugye, hogyan viselkedjenek egymással, kinek

kell a kedvét keresni és kinek nem. Mindenki mindenkinek fontos lehet egy-

szer, egyikük sem engedheti meg magának, hogy valamelyikükkel elrontsa a

dolgát. Ezért aztán némán gyűlölködnek, és árgus szemekkel figyelik egymást.

De a legrosszabb az egészben az, hogy mindegyikük rengeteg hozzátartozóját

hozta magával; tele van velük a ház. De mi nem vagyunk ennyi vendégre be-

rendezkedve. Az alsó termekben már kunyhókat és bungalókat állítottak fel,

ezekhez értékes bútorokat tettek tönkre, és deszkákat szaggattak ki a falburko-

latból. Újabban már a parkettán raknak tűzet, és ott főznek maguknak. A ház

elektromos hálózata egyáltalán nem bírja, hogy valamennyi villanykályhát,

főzőlapot, rádiókészüléket, televíziót ellássa árammal. Előbb-utóbb a legiszo-

nyatosabb tűzvészt éljük majd meg. Körbejárok és könyörgök ezeknek a né-

peknek, de mind azt feleli rá: „Miért éppen én?” Természetesen egyik sem adja

alább, míg a másik meg nem teszi. Kezdetben ugye mindezt csak átmeneti álla-

potnak szánták, de időközben az uraságok tartósan berendezkedtek az átmeneti

szállásukon. Sírnivaló!

Az öreg egy piszoktól merev zsebkendőt húz elő, és az orrát fújja.

– Mindebből – mondja zavartan a diák – szinte semmit sem vettem észre,

azonkívül, hogy gyakran kimaradt az áramszolgáltatás.

– És hogy én magam mennyire a levegőben lógok – folytatja az inas pana-

szosan –, azt el sem tudja képzelni, kedves fiatalember! Minden uraság szemé-

lyes inasának tekint: „Ezt tegye! Azt szerezze be! De lehetőleg gyorsan!” És

nem védekezhetem, hiszen bármelyikük az új gazdám lehet. Egyszerűen nem

bírom már ezeket az új követelményeket! És képzelje csak, még arra is felhasz-

nálnak, hogy kikémleljem őket. És én, én nem ronthatom el a dolgomat egyik-

kel sem! És mindezt annak az embernek kell elviselnie, aki megszokta, hogy

gondolkodjék, hogy ésszel éljen! Ez maga a pokol!

Az öreg a zsebkendővel megtörli a szemét. – De akkor mi lesz, ha a viszo-

nyok végre rendeződnek? Mi lesz velem akkor? Azt mondja meg nekem! Meg-

tarthatom az állásomat? Megfizetnek legalább ezért az emberfeletti munkáért?

Vagy minden erőfeszítésem ellenére a végén az utcára löknek ilyen öregen és

törődötten? Higgye el, ez a Damoklész kardja a fejem fölött, megbénítja a

munkakedvemet. És éppen ezáltal én magam fűrészelem azt a hajszálat, amin

ez a kard függ. Az emberek kegyetlenek! Fiatalember, egy kétségbeesett ember

áll itt ön előtt!

Az öreg zokogva borult a diák keblére. Ez zavartan simogatta és ezt motyog-

ta: – Tulajdonképpen dolgoznom kellene, de a legutóbbi napokon és éjszaká-

kon olyan feszítetten magoltam, hogy egy kis mozgás egészen jót tesz majd.

Tehát, ha segítségére lehetek, akkor…

Az öreg inas máris megvigasztalódott.

– Hogyne – mondja –, a testi munka nagyon egészséges, csaknem annyira,

mint az alvás. Tessék, fogja a tollseprőt és lásson máris hozzá! De vigyázzon,

kérem szépen! Tönkre ne tegyen semmit!

Az ajtóhoz megy, visszafordul és szigorúan azt mondja: – Visszajövök ké-

sőbb és ellenőrzöm, hogy rendesen dolgoztál-e. És igyekezz fiam, mert tudok

én másképp is beszélni! Hopp, mire vársz még?

Kimegy és a diák meglepődve néz utána. Aztán halvány mosollyal vállat von

és elkezdi a tollseprővel a port törölni. Köhög, megáll a porfelhőben, és gondo-

lataiba merül.

– Pillanat – motyogja –, hogy is volt ez? Fel kell írnom… Odamegy az asz-

talhoz, ahol a mozdulatlan örökösök ülnek, és ujjával elkezd a porba írni.

„ D szigma a négyzeten egyenlő c a négyzeten… Vezessük be az imaginárius

időkoordinátát: négyzetgyök mínusz egy cxt egyenlő x- szer négy, akkor a fény-

sebesség állandóságának a törvénye úgy szól, hogy ds a négyzeten, egyenlő d x-

szer egy a másodikon plusz d x-szer kettő a másodikon plusz d x-szer három a

másodikon plusz d x-szer négy a másodikon egyenlő nullával… Ahhoz, hogy

ennek a képletnek valós értelme legyen akkor is, amikor a négy dimenziós tér-

idő szomszédos pontjai úgy helyezkednek el. hogy ds eltűnik… állj, nem tűnik

el… nem tűnik el, nem…

Feje lassan az asztallapra hanyatlik, arcával a porba írt képleteken, és nyu-

godtan, mélyeket szuszogva elalszik, mint egy gyermek.

A pályaudvar-székesegyház palaszürke kőzetből épült nagy úszószigeten állt,

amely tovalebegett a szürkületi, üres térben.

Volt több hasonló sziget is, nagyobbak, kisebbek, amelyek egymáshoz köze-

lebb vagy távolabb vonultak, némelyek olyan messze, hogy már nem is lehetett

látni, mi történik rajtuk. Mások még éppen elég közel voltak, hogy jelet lehetett

váltani velük. Némelyek azonos sebességgel haladtak, tehát tartották a távolsá-

got, mások viszont gyorsabban vagy lassabban keringtek, így aztán előresiettek

vagy lemaradtak, amíg már nem is látszottak. A legtöbbjük lakatlannak tűnt,

vagy legalábbis sötét volt rajta, csak kevés volt kivilágítva, mint az, amelyen a

pályaudvar-székesegyház állt. Ez a meghökkentő méretű bábeli építmény még

egyáltalán nem volt kész, ezt világosan jelezte a sok állvány körülötte. A csip-

késen áttört falak fényt árasztottak és sugároztak. Az épület belsejéből orgona-

muzsika hallatszott.

A hangosbemondóból egy hang ezt harsogta: – Figyelem! Átutazók, figye-

lem! A D szigma a négyzeten felől érkező mentesítővonat menetrend szerint t

plusz dt időpontban érkezik a ct vágányra…

Az érkezési csarnokban szürke tömeg hullámzott, tülekedett, poggyászt ci-

pelt, ordítozott és gesztikulált. A különböző irányba tartó csoportok egymásba

ékelődtek. Itt-ott egyesek a földön vagy hevenyészetten összeszíjazott csoma-

gok, dobozok, ládák hegyein gubbasztottak.

Az emberek kivétel nélkül mocskos rongyokba voltak burkolózva, koldus-

szegény, tetves, ótvaros, csipás szemű, lepusztult népség volt. De poggyászuk

csak úgy dagadt a bankóktól. A tömegen kínkeservesen áttaszigált csomagtar-

goncákon bankjegyhalmok tornyosodtak.

Az egyik vágány mentén, ott, ahol a csarnok kifelé nyílott, és jó tucatnyi

sínpár futott ki a végtelenbe, egy tűzoltó állt és tanácstalan tekintettel nézte a

nyüzsgő sokadalmat. Sötétkék egyenruhát viselt, fényes nikkelgombokkal,

fején volt a sisakja, a bőr tarkóvédővel, derékszíján fényes acélszekerce himbá-

lózott. Felsőajkát tömött fekete bajusz ékesítette. A közelében egy elnyúzott

fiatal nő hurcolt egy nagy útitáskát. Valami vezeklőköntös-féle volt rajta, nehéz

fekete szövet barátcsuha. A csuklya sápadt, aszkétikus arcot keretezett. Égő

szempár meredt alóla.

A tűzoltó a fiatal nőhöz lépett. – Segíthetek? – kérdezte.

A nő meglepődve hagyta, hogy a tűzoltó átvegye a táskáját és a vállára te-

gye.

– Hová?

– Hallja az orgonaszót? – kérdezett vissza a nő. – Hamarosan rám kerül a

sor. A pénztárcsarnokba kell mennem.

A férfi ment elöl, átlépve néhány földön alvó nyomorultat. A szerencsétle-

nek fejüket bankjegyes bugyraikra hajtva hevertek.

– Mi ez itt tulajdonképpen – kiáltott vissza a tűzoltó a nőnek. – Úgy értem,

hogy hívják ezt az állomást?

– Átszállóhely – felelte az asszony.

– Úgy? – mondta a nőre sandítva a férfi, mert nem volt biztos benne, hogy a

hangzavarban jól értette. – Magának is? Én ugyanis csak átutazóban vagyok itt,

hála istennek! Itt csak átszállok.

– Mind azt hiszi – válaszolta a nő –, de ez a látszólagos átszállóhely valójá-

ban a végállomás –, legalábbis amíg meg nem törik a varázs. És nem törik meg.

Nem törik meg.

A hangosbemondó harsogott: – Tizenháromezerhétszáztizenegy… tizen-

háromezerhétszáztíz…

Madárijesztőre emlékeztető alakok csoportja furakodott közéjük, szétvá-

lasztva őket. Amikor a fiatal nő ismét keresztülverekedte magát, lihegve mond-

ta:

– Soha nem érünk célba. Innét senki. Ezt éppúgy tudja maga is, mint én, nem

igaz?

– Mit kellene tudnom? – kérdezte a férfi és átrakta a nehéz táskát a másik

vállára. – Nem tudok én semmit sem.

– Hogy ide nem érkeznek és innen nem indulnak vonatok. Csupa hazugság!

– Ostobaság! – felelte a tűzoltó. – Én is csak most érkeztem ide, és eszemben

sincs ittmaradni. Nincs nekem itt semmi keresnivalóm.

A nő röviden, örömtelenül elnevette magát. – Igazán? Na, majd elválik. Ho-

vá akar utazni tulajdonképpen?

– Valami ünnepségre… – mondta bizonytalanul a férfi –, valami parádéra

vagy mire… állítólag kapok valami kitüntetést, legalábbis azt hiszem. – Kissé

mérgesen tette hozzá: – Már megbocsásson, de azt hiszem, ehhez magának

semmi köze.

A koldusnépség mindkettejüket ide-oda lökdöste, és a fiatal nő a tűzoltó kar-

jába kapaszkodott.

– Senki sem fog célba érni! – kiáltotta a férfi fülébe. – Senki, senki!

Ki kellett kerülniük egy csikorgó kerekű vaskordét, amelyet egy óriás terme-

tű, kopasz, ótvaros fejű csavargóforma egyenesen nekiktolt. A kordén égszín-

kék gyerekkoporsó feküdt. Fedele félig nyitva, a koporsóból bankjegykötegek

türemlettek elő. A tűzoltó rámeredt és szabad kezével letörölte a homlokát elle-

pő verejtéket. Nekilódult, és most már ő lökdösött szét durván egy éhező csapa-

tot.

Ő és a fiatal nő már majdnem elérte a pénztárcsarnok bejárati kapuívét. Az

orgona itt olyan hangosan szólt, hogy alig értették egymás szavát. Amikor a

zene egy pillanatra félbeszakadt, a férfi azt mondta: – Képzelje, hallom az úti-

táskájában az ébresztőórája ketyegését.

A nő egy árnyalatnyit elsápadt.

– Ez nem ébresztőóra – mondta érdes hangon.

– Tizenkétezerkilencszázhárom… – harsogta a hangosbeszélő –, tizen-

kétezerkilencszázkettő, tizenkétezerkilencszázegy…

Amikor keresztülfurakodtak végre az emberfolyamon a nagy pénztárcsar-

nokba, a tűzoltó letette a földre az útitáskát. Egymáshoz préselődve álltak a

nagy kapuív egyik pillérének támaszkodva.

A pénztárcsarnok óriási volt és felül beleveszett a sötétségbe. Bal oldalát ap-

szis zárta le, jobboldalt, úgy félmagasságban galéria húzódott, amelyen, mint

egy hegyorom, az orgona tornyosult. Magasan fenn az apszisban rozetta helyett

hatalmas óra volt látható, számlapja hátulról megvilágítva, de mutatója nem

volt. Alatta emelvényen állt az oltár, közepén a szentségtartó emelkedett. A

szentségtartónak hatalmas páncélszekrény formája volt, rajta öt számzár, fordí-

tott ötszög alakban. Nemcsak az oltárra meg a szentségtartóra, hanem az összes

kiugróra, párkányra, egyszerűen mindenüvé, ahová csak lehetett, gyertyákat

ragasztottak. A lecsurgó viasz mindenféle alakzatot formált, megdermedt víz-

eséseket, viasz-szakállakat, tobozokat. Különböző magasságú létrák százai

voltak körbe a falnak támasztva. A nyomorultak ebben a csarnokban, ha lehet-

séges, még félelmetesebben tülekedtek, mint kinn, a vágányoknál. A tömeg

valóságos áramlatokban és örvényekben igyekezett egymással szemben halad-

ni. Olyan forróság volt, mint egy kemencében. Szállt a füst és por, mocsok- és

verejtékbűz terjengett.

Az oltár előtt mint valami táncos szertartásban, néhány szerencsétlen flótás

szökdécselt körbe bokáig érő piszkosszürke köntösben. Csupa torz alak, néme-

lyiknek eperorra volt, másoknak golyvája, púpja, lecsüngő pocakja, ótvaros

tarkója, fogatlan szája és csonka végtagjai. Mindenféle eszközzel hadonásztak,

és a tömeg feje fölött jeleket mutogattak, mint a tőzsdei alkuszok.

Időnként kinyílt a páncélszekrény, és bankjegykötegek hullottak ki belőle. A

nyomorultak egyike felvett egy köteget, két kézzel ünnepélyesen a feje fölé

emelte és felmutatta. A tömeg térdre hullott, az orgona fenségesen zúgott és

ezerhangú kórus zengte: – Rejtély és csoda! – A bankjegykötegeket szétosztot-

ták a rongyosok első sorai között, és a páncélszekrény bezárult. A szertartás

lélegzetvételnyi szünet nélkül kezdődött elölről. Azok a szerencsések, akik már

a kezükben szorongatták bankókötegeiket, átfurakodtak a tömegen, hogy nye-

reségüket biztonságba helyezzék, és helyüket elfoglalták az utánuk nyomulók.

A létrákon akrobatikus mozgású segédek tornáztak föl-le állandóan, és a ban-

kókötegeket valahová a beláthatatlan magasságba rejtették a falak tetején.

A tűzoltó csak most vette észre, hogy minden fal, minden pillér és oszlop,

sőt a kapuív is, amelyhez odalapult, ilyen bankjegykötegtéglákból áll. Az egész

dóm bankótéglából épült. És egyre tovább építették, a szentségtartó minden

újabb nyitásakor újabb bankjegykötegeket okádott ki. Az ezer és ezer gyertya-

láng táncolt és imbolygott, a viasz csurgott és csepegett.

– Atyaisten – mormolta a tűzoltó –, hiszen ez a biztonsági előírások felrúgá-

sa! Tiszta őrület!

Levette sisakját, és belső bőrszegélyét szárazra törölte zsebkendőjével. Zub-

bonyát kigombolta. Az orgona elnémult.

– Tenne nekem egy szívességet? – kérdezte a fiatal nő, aki idáig csendben

figyelte. – Sürgősen fel kell mennem a karzatra. Nem tart soká. Vigyázna addig

a táskámra?

A férfi, anélkül hogy tekintetét egy pillanatra levette volna a gyertyalángok

soráról, bólintott és azt mondta:

– Ennek rossz vége lesz.

Egyszerre hegyes fülű alak bukkant fel mellette, a hasán kucséberládával.

Fején keménykalapot viselt, képe olyan beesett, hogy szinte lyukasnak látszott.

A kucséberládában számos köteg leragasztott boríték lapult.

– Tűzoltó úr, önt kergeti a szerencse – mondta sanda mosollyal a fickó –, ne

utasítsa vissza! Ne szalassza el ezt az egyszeri, soha vissza nem térő alkalmat.

Ragadja meg a szerencséjét!

– A szerencse? – kérdezte a tűzoltó. – Mit ért ezen?

A fickó halszemével ránézett, keze idegesen matatott a borítékok között. –

Semmibe sem kerül! Minden ingyen van. Markoljon bele!

– Ingyen? – A tűzoltó megrázta a fejét. – Ide hallgasson, attól tartok, nem

vagyok elég gazdag ahhoz, hogy olyasmit engedhessek meg magamnak, ami

ingyen van.

A csibész vihogott. – Igaza van, az igazi profit titkai gyakran paradox for-

mában jelentkeznek. De bízzon bennem uram, és markoljon bele! Ígérem, ha-

marosan annyi pénze lesz, hogy megengedheti magának elfogadni az ingyenes

ajándékot.

– Mi ez tulajdonképpen?