11. FEJEZET
Az íróasztalon tábla állt ezzel a felirattal: ENYÉM A VÉGSŐ FELELŐSSÉG. Hiram Stonebraker egyszer látott egy ilyen táblát az elnök asztalán, megcsodálta, mire az elnök küldött neki egy másolatot.
Az irodájába besereglettek a világ minden részéből érkeztek. Ők voltak azok, akik megteremtették a légi szállítás első csodáját, a Púpot.
– Magukat azért hozattuk ide, emberek – pattogott Stonebraker –, mert egykor belevaló srácok hírében álltak.
A már ezredesi rangban levő Perry Sindlinger lett a törzskari szervezet főnöke; Matt Beck ezredest, a repülők gyöngyét jelölte ki a hadműveletek irányítására, és ebbeli minőségében ő lett a főpilóta is; Sid Swing alezredesnek ismét a logisztika jutott. Ott volt Jose Mendoza alezredes, akit egy időben a légierő legleleményesebb karbantartó szakemberének tartottak; ott volt Buck Rogers alezredes, a törzskari szervezet helyettes főnöke, akit elszipkáztak a hadseregből, hogy irányítsa a rakományokat és a szárazföldi szállítást, és hogy ő legyen az összekötőtiszt a hadsereg felé. Ben Scudder alezredesnek, aki a Púpon megszervezte a távközlést, most is ezt a feladatot szánta, csak sokkal jobb elektronikai felszereléssel.
Megjött Lou Edmonds, a kommandós meteorológus őrnagy, és végül az öreg Swede Swenson ezredes is, aki egész sor repülőteret épített az Asszam-völgyben, a Bengáliai-völgyben és Kunmingban: most is a repülőtéri berendezések felügyeletére szólt a megbízatása.
– A megérkezésem óta eltelt néhány napban – folytatta Stonebraker – maguk szüntelenül panaszokkal ostromoltak a szállásaik miatt, meg hogy elszakították magukat a családjaiktól. Ez itt nem nyaralóhely. Azért vannak itt, hogy dolgozzanak, és ezt úgy értem, hogy ha két hónap múlva nem kapnak szívinfarktust, akkor tudni fogom, hogy nem adtak bele apait-anyait.
Hiram, a hajcsár ismét nyeregben volt. Egy szemernyit sem változott, gondolták.
– Küldetésünket háborúként kell felfognunk. Talán kevesebb elhárító tűzzel fognak találkozni, de ha a szovjetek nem tüzelnek, rám akkor is számíthatnak. Mármost, ami azt illeti, hogy mikor másznak ki ebből a csávából, számítsanak húsz évre, ha szerencsések.
A keserves úristenét, gondolta Swede Swenson, fogadni mernék, a vén barom alig várta, hogy újra egyenruhába bújhasson, és elkezdhesse kitaposni a belünket.
– Huszonnégy órán belül várom a helyzet teljes felmérését tartalmazó beszámolójukat és a jelentéseiket. Ne feledjék, egy felszállni képtelen repülőgép fabatkát sem ér. Amíg nem jutunk pótalkatrészekhez, ki kell beleznünk a kiselejtezett gépeket. Most pedig rugaszkodjanak neki, és ne feledjék, válaszokat várok.
Stonebrakert azzal érte az első csapás, hogy Barney Rootot visszarendelték Washingtonba, és Buff Morgan tábornokot nevezték ki az amerikai légierő európai parancsnokává.
Hiram, akárcsak Csipet Hansen, nem volt tagja a West Point-i véd- és dacszövetségnek, és a múltban számtalanszor tűzött össze Morgannel.
– Buff, itt Zsémbes beszél. Miféle mocskos lakásokat adtál az embereimnek?
– Türtőztesd magad.
– Egy fenét. Az embereim huszonnégy órás behívóval hagyták ott a családjaikat. Rettenetesen sajnálom, ha megzavarom ezt a pompás megszállási üzemmenetet, de azt javasolom, költöztesd el a klubodat a külvárosba, és add át nekünk a lakásokat, hogy nekifoghassunk a munkánknak.
– Álljon meg a menet, Zsémbes.
– Nincs időm várni. A következő két napban ezer műszaki szakemberem érkezik, és nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a feladatunkat amiatt ne tudjuk teljesíteni, mert a pompázatos megszállási klub nem hajlandó kiköltözni. Haladéktalanul hatszáz szálláshelyre van szükségem.
Buff Morgan azt morogta, hogy majd megszerzi a lakásokat. Öreg zsörtölődő volt maga is, és most még két perccel azután is káromkodott, hogy Stonebraker letette a kagylót. Stonebraker úgy csapott le Berlinre, mint egy hurrikán. Buff Morgan nem volt boldog. Az Európában állomásozó amerikai légierő egyetlen vezetője sem volt boldog.
Stonebraker észrevett egy fiatal tisztet, aki a külső irodában járkált fel-alá. Már a törzskar megbeszélése előtt kiszúrta.
– Fiam!
– Én, tábornok úr?
– Igen. Tolja be a képét.
– Igenis.
– Mi a fenét keres itt maga?
– Én is ezt szeretném tudni, tábornok úr. Csak annyit tudok, hogy tegnapelőtt parancsot kaptam, és egyenesen önnél kell jelentkeznem.
– Mi az állomáshelye?
– Andrews légi támaszpont.
– Neve?
– Woodrow Beaver.
– Még hogy Beaver! A keserves istenit, maga nem Beaver!
– Elnézést, tábornok úr, de legnagyobb sajnálatomra Woodrow Beaver vagyok. Én csak tudom.
– A keservit, nem azt a Woody Beavert küldték ide nekem!
– Én is úgy veszem észre, tábornok úr. Talán az volna a legjobb, ha haladéktalanul visszahúznék az Andrewsra.
– Lassan a testtel, Beaver. Mi a beosztása?
– Tájékoztatótiszt vagyok.
Stonebraker elnevette magát. – Két Woody Beaver, és mindketten tájékoztatótisztek. – Szúrósan ránézett a fiatal tisztre. – Nem tűnik valami gyors eszűnek.
– Rendkívül gyors eszű vagyok.
– Nem mondtam, hogy nem az. Azt mondtam, nem tűnik annak.
A fiatal tiszt megtanulta az első leckét a Hiram Stonebrakerrel való együttélést illetően: meghátrálni nem szabad.
– Negyvennyolc órát adok magának, Beaver, hogy beletanuljon ennek a vállalkozásnak a tájékoztatótiszti teendőibe. Üljön be a szomszédos irodába, holnap pedig jelentkezzen egy dossziéra való remek javaslattal nálam.
– Igenis.
Perry Sindlinger a jelentésgyűjtő állomásról visszatérve egy telexet nyújtott át a tábornoknak.
CLINTON LOVELESS AO 359 195 JELENTKEZETT MATSNÁL, WESTOVERBEN. HELYET KÉR WIESBADENBE. AZT ÁLLÍTJA, STONEBRAKER VEZÉRŐRNAGY TÖRZSKARÁNAK TAGJA. PARANCSA NINCS. FELVILÁGOSÍTÁST ÉS PARANCSOT KÉRÜNK.
– Már válaszoltam – mondta Perry Sindlinger. – Örülök, hogy Clint is itt lesz velünk.
Clinton Loveless éjfélkor érkezett Wiesbadenbe. Még kábult volt a New York-i elutazását kísérő eseményektől. Judy könnyei, Gömböc Whitcomb asztmás nevetése, a gyerekek rémült zavara, mindez összemosódott, ráadásul az Atlanti-óceán fölött, a pilótaülésben átvészelt zötykölődés teljesen kimerítette.
Perry Sindlinger fogadta az utaslépcsőnél. Kocsiba szálltak, és elhajtottak a tábornok wiesbadeni parancsnokságára, ahol még éjnek évadján is falakat döntöttek ki a szomszédos épületekből, hogy kibővítsék a munkaterületet.
– Jó estét, tábornok úr – köszönt rekedten Clint.
– Ideje, hogy átjött. A Rajna-Majna reptéren egy felszállásra kész gép várja, hogy még ma éjjel elszállítsa Berlinbe.
Clint felhajtott egy liter kávét, közben Perry és a tábornok ismertették vele a helyzetet.
– Hansen válságmenedzsere, Sean O’Sullivan ezredes várja majd a Tempelhofon. Üljön össze a magisztrátusban a németekkel, és állapítsa meg, mi kell ahhoz, hogy élelmezhessük ezeket az embereket. Maximálisan faragja le az igényeket. Swede és Buck Rogers már Berlinben ellenőrzi a repülőtéri berendezéseket és a földi létesítményeket. Keresse meg őket, aztán jöjjön vissza, és hozzon egy szép, letisztázott helyzetjelentést.
– Igenis. Jelenleg mennyit szállítunk Berlinbe?
– Aznap, amikor átvettem a parancsnokságot, az angolokkal együtt ezer tonnát szállítottunk oda.
– Mennyire bővíthető ez?
– A jelenlegi eszközeinkkel egy dekával sem.
Clint megértette. Fölállt, hogy távozzék. A tábornok alig észrevehetően biccentett, jelezve, hogy örül Clint érkezésének.
– Apropó, tábornok úr! Mi is vagyok én itt?
Stonebraker megvakarta a fejét. – Ezredes. Talán helyettes törzskari főnök vagy ilyesmi.
– Légierő vagy hadsereg?
– Légierő. Valamennyien a légierőnél vagyunk. Még Buff Morgan és az az úrhatnám bandája is.
A helyzet rosszabb volt, mint amit Csipet Hansen és az elnök elképzelt. Stonebraker törzskari főnöke kerek perec közölte vele, hogy ha nem kapnak C-54-eseket, az egész vállalkozás kudarcba fullad.
Híján voltak a legkülönfélébb szakembereknek: nem volt elég meteorológusuk, pilótájuk, szerelőjük, mérnökük, rádiósuk, radarosuk, irodai dolgozójuk, szakácsuk, orvosuk, ácsuk, sofőrjük.
A lakások, az élelmezés, az egészségügyi létesítmények normán aluliak voltak. A Frankfurt melletti Rajna-Majna bázis, a legfontosabb támaszpont százötven százalékos kihasználtsággal működött, és naponta újabb és újabb tömegek özönlöttek oda. Kevés volt az ágy, és már-már élelmiszerhiány fenyegetett. A Rajna-Majnán rosszabbak voltak az életés a munkakörülmények, mint a világ bármely más amerikai légit ámaszpontján. Gúnyosan csak Rajna-Sajnaként emlegették.
Mivel a világ minden szegletéből odavezényelt emberek a hétköznapi életüket rúgták fel egy békeidőben indított vállalkozás kedvéért, a hangulatban óhatatlanul drámai romlásnak kellett bekövetkeznie.
A repülésügyi létesítmények részlege azt jelentette, hogy a két amerikai támaszpont: a Rajna-Majna és az Y-80-Wiesbaden nem rendelkezik megfelelő hosszúságú leszállópályákkal, gurulókkal, aszfaltozott parkolóhelyekkel, üzemanyagraktárakkal, kiés berakodóeszközökkel, hangártérrel, rakodókapacitással, adminisztrációs épületekkel és világítással; a fényszórók, a leszállási jelzőfények és a hangárlámpák nem megfelelő minőségűek.
A szállításügyiek azt jelentették Stonebraker tábornoknak, hogy a rendelkezésre álló felszerelés túlnyomórészt elavult. A világítótornyok, az irányjelzők képtelenek irányítani a precíziós berepülést a keskeny légi folyosókon, a Berlin felé irányuló és onnan visszatérő forgalomban. Nem léteznek földi vezérlésű leszállítói rendszerek, hogy rossz idő esetén távirányítással vezessék be a pilótákat.
A földi szállításnak több és nagyobb kapacitású tehergépkocsira, utánfutókra, pótalkatrészekre, garázsokra, szerelőkre és a sofőrökre volt szüksége. Sürgős követelménynek minősültek a jobb utak és raktárak. Vasútvonalakat és rövid szárnyvonalakat kellett építeni, hogy a bremerhaveni kikötőből el lehessen szállítani a repülőbenzint; vasútvonalak kellettek, hogy a repülőterekre lehessen szállítani a szenet. A repülőgépek kiés berakodása akadozott, nehézkesen folyt, a rakományok nagy terjedelműek voltak, nem megfelelőképpen csomagolták, nem megfelelően mázsálták, és nem megfelelően rögzítették őket.
Matt Beck ezredes jelentésében közölte Stonebrakerrel, hogy a hajózószemélyzet túl sok órát repül. A szén veszélyes szállítmány, mert akár fel is robbanhat. Európában a lehető legkedvezőtlenebbre fordult az időjárás, a Berlint megközelítő légi utak csalókák, szovjet felszállóhelyek fölött vezetnek, meredek szögben kell bejönni egy zsúfolt város kellős közepén.
Berlin két repülőtere, a Tempelhof és a Gatow légvonalban mindössze kilencven másodpercnyire voltak egymástól. Több radarra lett volna szükség, hogy minden gép helyzetét számon lehessen tartani. Ha nem létesítenek földi irányítóközpontokat a légiforgalmi fegyelem betartatására, légi összeütközésekre is sor kerülhet, hangzott a figyelmeztetés.
Lou Edmons, a törzs meteorológusa ezt írta: „Ha az Egyesült Államok valamennyi repülőterét negatív sorrendben sorolnánk fel, akkor a legrosszabb Pittsburg lenne. Ha Pittsburgöt összehasonlítanánk a közép-európai városokkal, akkor Pittsburg lenne a legjobb.” Késő nyári ködöket, zivatarok okozta erőteljes légköri zavarokat, télre pedig alacsony jegesedési szinteket és ellenszeleket jósolt.
A logisztikai és a karbantartó szakemberek tették fel az i-re a pontot. Az Albatroszokat a szénés a lisztszállítmányok következtében veszélyes felületi piszok porítja, jelentették, ami tönkreteszi a kényes műszereket, és korróziós folyamatokat indukál a kábelrendszerekben. A súlyos rakományokkal történő rengeteg felés leszállás kíméletlen megterhelést jelent a motorok, a fékek és a kerékgumik számára. Nincsenek berendezések és eszközök a megfelelő karbantartáshoz; a pótalkatrészhelyzet kétségbeejtő. Ez volt Hiram Stonebraker öröksége.
A Berlinből visszaérkező Clint további rossz híreket hozott a tábornoknak.
– Mind a tempelhofi, mind a gatow-i felés leszállópályák kezdenek tönkremenni. Ha az ember csak egy félórát áll ott, és figyeli a leszálló Albatroszokat, máris látja, hogy kék lángok csapnak ki a kerékgumijaiból. Ha majd a C-54-esek a jelenlegi terhelések háromszorosával érnek földet, Swede számításai szerint a kifutópályák alig néhány hét alatt teljesen kikészülnek.
Clint összeállította a legsürgősebb szükségletek listáját. Új kifutópálya a Tempelhofon is, a Gatow-n is, azután következhet a jelenlegiek kijavítása. Új hangárelőterek kellenek a kiés berakodáshoz, az új világításrendszer is sürgős. Végül ki kell jelölni egy új repülőtér helyét.
– Légi úton odaszállíthatunk acélpalánkot meg aszfaltot – mondta Clint. – A berlini törmeléket is felhasználhatjuk az alapozáshoz. A munkaerő nem probléma. A bökkenő az, hogyan szállítsunk oda légi úton talajgyalukat, úthengereket, buldózereket, kőzúzókat. Ilyen gépek nincsenek Berlinben.
Újabb rémálomként várt rájuk a nehézgépek Berlinbe röpítésének problémája. Először is nap mint nap oda kell szállítaniuk egy bizonyos mennyiségű élelmiszert, csak azután kezdhetnek neki az aszfalt és zsaluzat szállításának.
– Maga együtt dolgozott a magisztrátussal. Milyen az élelmi-szerhelyzet?
– A készletek kimerülőfélben vannak, tábornok úr. A legfontosabb élelmiszerekből alig egy hónapra való tartalék van.
– Mennyi, Clint?
– Naponta ezerötszáz tonna élelmiszert kell szállítanunk.
– Mi a fenét csinálnak azok, telezabálják magukat, dőzsölnek? Szentséges úristen, az angolokkal együtt éppen hogy elértük az ezer tonnát, és ebben minden benne van. Ezt felül kell vizsgálnunk, és meg kell feleznünk.
Clint tagadólag rázta a fejét. – Egyszerűbb lenne lisztet szállítanunk, hadd süssék meg Berlinben a kenyeret. Ha egy százalék veszteséggel számolunk, éppen hogy kijöhetünk napi hatszázötven tonnából.
– A csudába is, mi egyebet zabáinak még össze azok az emberek?
– Szárított burgonyával és zöldséggel, meg porított tejjel valahogy leszoríthatjuk nyolcvan tonna burgonyára, negyvennégy tonna zöldségre és huszonegy tonna tejre. Ehhez kell még hatvan tonna zsír, száz tonna hús és hal.
Stonebraker felnyögött.
– Kell még harmincnyolc tonna só és tíz tonna sajt is.
– Mi a frásznak kell nekik tíz tonna sajt?
Clint szenvtelen hangon folytatta a vitaminokkal pótolt élelmiszerek aprólékosan összeállított listájának felolvasását. Szükség lesz még teljes tejre, különleges élelmiszerekre a kórházi ápoltak részére, az állatkert és a vakvezető kutyák számára. Amikor befejezte, Stonebraker tudta, hogy Clint pontosan kidekázta a szükségleteket. Valójában azt kérték két és egynegyed millió embertől, elégedjenek meg a legszükségesebbel, feledkezzenek meg a civilizált társadalmak csaknem minden kényelméről.
– Szevasz, Martha Jane – köszönt Hiram, és cuppanós csókot nyomott felesége arcára. – Milyen volt a repülés?
– Remek volt, drágám – felelte az asszony férje arcát kémlelve, látja-e rajta a kimerültség jeleit.
– Mi újság odahaza?
– Dorothy és a gyerekek rendben beköltöztek, és egyelőre ott is maradnak.
– Helyes. Rendes Jacktől, hogy elengedte őket.
Mire beértek, a város már nagyrészt sötétbe borult, csak a pa-rancsnokság épületkomplexumában voltak kivilágítva szobák. Martha Jane megjegyezte, hogy szép a város. Hiram azt válaszolta, fogalma sincs, milyen, még alig látott valamit belőle.
– Ezt az épületegyüttest azért kímélték meg – mondta –, mert akadtak egyesek, akik már eleve a megszállási erők klubjának szemelték ki.
Amint azt Martha Jane gyanította, Stonebraker a hivatalától pár percnyi gyaloglásra levő szállodában lakott. A lefoglalt Schwarzer Bock Szálloda csíkos zsakettkabátos német igazgatója túláradóan üdvözölte a tábornok feleségét. Régi, előkelő, gyönyörű hotel volt: magas mennyezetű nagy szobák, márványkandallók, hatalmas fürdőszobák, üvegajtós szekrények, csillogó csillárok, antik órák, tizenhetedik századi íróasztalok és rengeteg márvány. Lakosztályuk ablakai egy térre, a Kranzplatzra nyíltak.
Mihelyt sikerült kitessékelniük a személyzetet, Martha Jane meglazította a tábornok cipőfűzőjét, és mindent megtett, hogy rávegye egy kis pihenésre. Csak azután csomagolt ki.
– Hogy megy a munka a misszióban, drágám?
– Pompásan. Van néhány kisebb problémánk, de megoldjuk őket.
Az előcsarnokból összehangolatlan, macskanyivákolásszerű kórus éneke hangzott fel.
Szegény kis barik vagyunk,
utat tévesztettünk,
bee, bee, bee.
Kis fekete barik vagyunk,
rettentően rég ettünk…
Martha Jane ajtót nyitott – Perry Sindlinger hatalmas rózsacsokrot nyújtott át neki, Clint Loveless pedig két családi méretű pezsgőspalackkal követte. A többiek is mind besorjáztak: Pancho, Ben Scudder, Swede, Sid és Lou Edmonds.
Zsémbes azt morogta, hogy az italok miatt sajnos kénytelen lesz megmosni a fejüket. A szívélyes fogadtatást követően jóval éjfél után holtfáradtan kullogtak el a vendégek.
A tábornok és a felesége végre nyugovóra térhettek. Martha Jane éppen oldalt fordult, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedjék, amikor Hiram fölült, villanyt gyújtott, és fölkapta az éjjeliszekrényen álló telefont.
– Kapcsolja nekem Loveless ezredest a Rose Szállodában! Halló, Clint! Azonnal jöjjön vissza.
Kipattant az ágyból, fürdőköpenybe bújt, s amíg helyettes törzskari főnöke meg nem érkezett a szomszédos sarkon levő szállodából, föl-alá járkált a nappaliban.
– 1943 novemberében az Asszam-völgybe küldtem, hogy szerezzen traktorokat, amelyeket Csengtuba szállítunk majd – fogadta Clintet.
– Úristen!
– Gondolkodjon, Clint!
– Úristen! – Ciint hangja megremegett. – Úristen! Volt ott egy kis őrmesterünk a karbantartóknál. Most már emlékezem. Valóságos művészként bánt a lángvágóval.
– Emlékezzen csak, hogyan vittük át a Púpon azokat a traktorokat!
– Igenis. Az a pali ötven darabra vágta szét őket, minden egyes részt megszámozott, elrepült velük Csengtuba, és ott összehegesztette őket.
– Mi a fenéért nem jutott ez korábban eszébe?
– Azért nem, mert egyfolytában azon töröm a fejem, hogyan tudjuk az élelmiszer-szükségletet ezerötszáz tonna alá szorítani.
– Na jó. Hogy hívják az ürgét?
– Jaj istenem… Hadd gondolkodjak… Valami bizarr keresztneve van... Homer, Halbert… Remus… valami ilyesmi. Freshwater.
– Goldwater?
– Nem… Egy pillanat… Fölterjesztettük kitüntetésre… Drinkwater! Clarence Drinkwater!
– Menjen vissza a központba, kerestesse meg és hozassa ide.
Másnap délután a légierő egyik hírszerző tisztje kereste fel Clarence Drinkwater használtautóés alkatrész-kereskedőt.
Drinkwater boldogan fogadta, mert álló nap csak roncsokat darabolt, és örült, hogy szükség van szokatlan tehetségére. Csupán egy ládácska bagót vitt magával, mert csak rágva tudott összpontosítani.
Huszonnégy óra múltán megérkezett a németországi Hanau műszaki bázisra, egyenesen Clint Loveless tárt karjaiba, aki csaknem elsírta magát, ahogy nézte, mint kezdi darabokra vágni a kőzúzókat és buldózereket, és az új berlini kifutók építéséhez szükséges többi nehézgépet.
Big Nellie Hiram Stonebraker lakosztályában ülve hallgatta, hogyan ismerteti a tábornok a feladatok támogatására beindított rengeteg új programot. Megkezdték a vasútvonalak, az autóutak, a leszállópályák és a raktárak építését.
A München melletti Erdingben tartalékalkatrész-bázist létesítettek. Bejelentették, hogy az első Skymastereket hamarosan útnak indítják Hawaiiból, Alaszkából, Tokióból és a Karib-tengeri támaszpontokról, az elnök pedig jóváhagyta tízezer tartalékos behívását.
– Remélem, kiadhatom majd a parancsot az Albatroszok kibelezésének megszüntetésére. Ezek még mindig remek öreg gépek, nem bírom nézni, hogy szétszedik őket. Ha szándékunkban áll légihidat építeni Berlinbe…
– Elnézést, tábornok úr. Mit is mondott?
– Azt mondtam, ha szándékunkban áll légihídon ellátni Berlint.
– Légihíd. Istenem.
– Sohasem gondolkodtam ezen.
Nelson Goodfellow Bradbury a rovatában közölte Amerikával, hogy az angol nyelvet új kifejezéssel ajándékozta meg a szó jog szerinti apja, Hiram Stonebraker. Felfigyel majd rá az egész világ. Airlift – légihíd.
12. FEJEZET
Honolulu
A jól megtermett, tagbaszakadt Nick Papas törzsőrmester belépett Tigris Quong férfiaknak fenntartott Pearl City bárjába. Tiger fáradt volt, már nekikezdett a helyiség kitakarításának, alig várta, hogy bezárhasson. Sört töltött Nicknek. Nick egy hajtásra kiitta.
– Hol van az a Csipkerózsika?
Tigris az előcsarnok távoli végében levő parányi iroda felé bökött. Nick belépett. Scott Davidson százados holtrészegen terült el egy tábori ágyon. Nick már egész Honolulut tűvé tette érte, amikor Tigrisnek sikerült telefonon elérnie.
Rámeredt a századosra. – A keservit, micsoda randa látvány! – morogta, aztán ülő helyzetbe rángatta Scott Davidsont. A századós úgy dülöngélt, akár egy rongybaba. Nick fél karral átölelte a vállát, bevonszolta a mosdóba, ahol Tigris már várta őket egy vödör jeges vízzel. A jéghideg zuhany magához térítette a századost kábulatából.
– Te rohadt gazember – nyögte –, te rohadt gazember. Rosszul vagyok, meg is halhatok.
– Menj a vécébe, dugd be az ujjad a torkodba, és hányd ki a beled.
– Az isten verjen meg, Nick. Nem tiszteled a rangot.
– Hányj már végre. Tigris fáradt. Haza akar menni. Én is haza akarok menni.
Miután Scott megtette, amit követeltek tőle, magához tért annyira, hogy szemügyre vehette magát a tükörben. Siralmas látványt nyújtott.
– Jól tennéd, ha aludnál pár órát. Fél nyolckor a parancsnok irodájában kell jelentkezned. Úgy hírlik, át kell repülnünk Németországba.
– Ilyen állapotban nem mehetek vissza a támaszpontra.
– Elviszlek Cindyhez. Már ő is keresett.
– Megtalált?
– Nem.
– Akkor hadd aludjak nálad.
– Azt mondtam, vár téged.
– Csákánnyal a kezében. Ma éjszaka nem viselném el a dührohamait. Főként miatta kezdtem ma vedelni.
– Hát persze, volt mersze begurulni, csak azért, mert te a szeme láttára próbáltál felcsípni egy másik nőcskét, méghozzá egy férjes asszonyt.
– Nick, engeded, hogy nálad aludjak, vagy sem?
– Gyere.
Nick Tiger Quong tiltakozása ellenére egy ötdollárost nyomott a markába. Ketten azután betámogatták a tántorgó pilótát Nick kocsijába. Elindultak Honolulu felé, azután felhajtottak a Palidombra, ahol Nick egy rangján felüli lakást bérelt.
Nick Papas tizenöt éve szolgált repülőmérnökként, imádta a kártyát, a szabad életet és az alkoholt. Nick egy egész sor vállalkozást támogatott anyagilag Chicago görög negyedében: egy bárt, egy garázst, egy mosodát és egy kis szállodát, ezeket mind a rokonai vezették.
Durva külseje ellenére aranyból volt a szíve, és görög rokonait kivéve mindenkihez ragaszkodott. Komoly összegekkel támogatta az egyházat és számos jótékonysági intézményt, kezdve egy árvaházon, egészen egy állatmenhelyig.
Scott Davidson volt talán a legközelebbi barátja. Már csaknem két éve együtt repült a századossal, és a háborúban is együtt volt vele, amikor Scott gépe darabokra tört egy dzsungelbeli kifutón.
Súlyos kezével gyöngéden segített a századosnak levetkőzni, azután ágyba rakta. Scott belekapaszkodott az ágy szélébe, nagyokat nyögött, mert forogni kezdett vele a szoba.
Nick összehajtogatta Scott gyűrött egyenruháját, egy cédulát tűzött rá a háziszolgának, hogy reggel sürgősen vasalja ki, azután beállította az ébresztőórát, és lefeküdt. Közben azon morfondírozott, felhívja-e Cindyt vagy sem.
Eltöprengett, miért van az, hogy az olyan helyes lányok, mint Cindy, mindig ilyen Scott Davidson-féle gazemberekkel állnak össze. De azért érdemes volt figyelni, Scott hogyan ügyeskedik. Nick valamiféle második énjének tekintette.
– Halló, Cindy. Nick beszél. Sajnálom, hogy ilyen kései órában zavarom.
– Megtalálta?
– Itt van a lakásomon. Úgy gondoltam, jobb lesz így. Korán reggel le kell cipelnem Hickambe.
– Nincs semmi baja?
– Túléli.
– Köszönöm, Nick.
– Jó éjszakát, Cindy.
Másnap reggel B1-vitamin, széntabletták, paradicsomlé és kávé segítségével, továbbá újjávarázsolt egyenruhájának köszönhetően Scott Davidson százados elfogadható külsővel jelent meg Garrett ezredesnél, a 19. csapatszállító alakulat parancsnokánál, annak hickami hivatalában.
Megtudta, hogy harminchat óra múlva tizenegy Skymasterből álló egységet vezet főpilótaként egy meghosszabbított kiképzésre,. A tervezett útvonal: a kaliforniai Hamilton repülőtérről a massachusettsi Westoverbe, onnan az Azori-szigetekre, és végül a németországi, frankfurti Rajna-Majna légibázisra. A repülőszázad mindent magával visz: tartalék alkatrészeket, hivatali felszerelést, a teljes legénységet, a teljes kiszolgáló személyzetet. Garrett ezredes közölte, mindenki vigyen magával két hónapra elegendő cuccot a Németországban teljesítendő ideiglenes szolgálatra. Bizalmasan elmondta Scottnak, hogy a 20. csapatszállító század tizenkét Skymastere a Panama-csatornánál, továbbá az 54. kilenc Skymastere Alaszkában szintén felkészül a németországi kirándulásra. Úgy tűnt, nagy cirkusz készül.
Scottnak sürgősen ki kellett józanodnia. Főpilótaként rengeteg papírmunka, eligazítás, megbeszélés, ellenőrzés várt rá. Késő délután hívatták a teljes személyi állományt, és Garrett ezredes kevesebb mint huszonnégy órával indulás előtt robbantotta a bombát. Az értekezlet résztvevői döbbenten, nagy sietve távoztak. A férfiak fele házasember volt, másoknak rengeteg kötelezettségük volt Hawaiin, lakásukról, gépkocsijukról, bútoraikról kellett intézkedniük. A váratlan megrázkódtatást követően rohanvást, kapkodva igyekezett mindenki biztonságba helyezni holmiját, elbúcsúzni hozzátartozóitól, felkészíteni a századot az útra.
Scott még utolszor körülnézett az Ala Wai-csatorna menti kellemes kis legénylakásban. Alig akadt valami, amit el kellett volna vinnie – néhány ing, egy váltás egyenruha, kevés piperecikk. A lakás legtöbb holmiját Cindy hozta magával, az ő keze nyomán vált minden otthonossá. Scott nekiült, hogy búcsúüzenetet újon, s megkérje Cindyt, adja el egyetlen kézzelfogható tulajdonát, a kocsiját. Ekkor meghallotta, hogy kulcs fordul a zárban, és ettől inába szállt a bátorsága. Azt remélte ugyanis, hogy sikerül elmennie, mielőtt az asszony megérkezik.
Cindy még a fehér fogorvos-asszisztensi egyenruháját viselte. – Itt jöttem el a ház előtt – mondta és láttam, hogy az autód előtte áll. – A telefonhoz lépett, fölhívta a lakását, és megkérte a házvezetőnőjét, vacsoráztassa meg a gyerekeket, mert későn ér haza. Ekkor pillantotta meg Scott kézitáskáját és egyenruháját.
– Nem kell elmenned – mondta. – Beletörődöm. Ha nincs ló, szamár is jó.
– Holnap elrepülök.
Cindy kíváncsian pillantott rá.
– Parancsot kaptam az indulásra. Németországba megyünk, Berlin légi úton történő ellátására.
– Mire számítasz, mennyi ideig leszel távol?
Scott vállat vont.
– És mindez olyan gyorsan történt, hogy még búcsúzásra sem engedtek időt – mondta metsző éllel Cindy.
– Főpilóta vagyok. Az egész légiszázad megy. Nyakig voltam munkában.
– Még arra sem jutott időd, hogy telefonáljál.
– Éppen most akartam írni neked.
– Ég áldjon, Cindy, majd csak találkozunk valamikor – imitálta a hangját gúnyosan Cindy. Scott pontosan ezt akarta írni.
– Szeretném, ha eladnád a kocsit – mondta –, tartsd meg a felét.
– Gyakorlati megfontolásból?
Úristen, gondolta Scott, mindjárt szétrobban, kapok majd hideget, meleget. Remélte, hogy sikerül elkerülnie a jelenetet, de úgy tűnt, hogy erre nem lesz mód. Sóhajtott, mintegy beletörődve, hogy alapos fejmosásban részesül. Isten tudja, miért, de minden nő kedveli a drámai végkifejleteket.
– Azt reméltem – folytatta Cindy, s hanghordozása éreztette, mennyire megbántódott –, hogy valamiféle érzelmi kötelék áll fenn közöttünk.
– Nagyon is erős volt ez a kötelék.
– Sőt mi több, egy ideig még azt is gondoltam, hogy egyre inkább jelentünk valamit egymás számára. Olyan rendes voltál a gyerekekkel.
– Cindy, sohasem ígértem semmit. Nagylányként mentél bele ebbe a kapcsolatba.
– Szeretetre méltó módon tudod azt az érzést kelteni egy nőben, hogy ócska kis kurva.
Most következik az önmarcangolás, gondolta Scott. Kezdetben eljátszadoztak egymással. Cindy, akárcsak a legtöbb nő, férjet akart. Ő, Scott, úgy ügyeskedett, hogy elkötelezettség nélkül kapja meg. Cindy tudta, mi a helyzet. Öt éve vált el. Korábban is feküdt már mások ágyában, megint megteszi majd, ha ő eltávozott.
A nő kezdetben elfogadja ugyan a játékszabályokat, de később úgy érzi, igazolnia kell a viszonyt, ezért elhiteti magával, hogy ez több mint viszony. Érezni akarja, hogy szükség van rá. Ez a presztízsmentő szakasz. Azután kezd megfakulni a kezdeti izgalom, és a nő birtokolni vágyóvá és féltékennyé válik. Ez idő tájt a férfi számára már egy másik nő tűnik izgatónak.
– Ne tegyél úgy, mintha te nem élvezted volna – mondta Scott.
– Miért nem mondhatjuk normális ember módjára, hogy szép volt, jó volt, elég volt? A múlt héten úgyis eltemettük a dolgot.
Cindy a könnyeit visszatartva elfordult tőle. Egy nagy fenét fog sírni a jelenlétében, gondolta.
Ez a rohadt gazember szinte tudományosan rendezte meg a búcsújelenetet is. Cindy összeszedte magát, és Scottra pillantott. Karcsú, kék szemű, göndör hajú. Ő, Cindy, elkövette azt a főbenjáró vétket, hogy beleszeretett, és amikor látta, hogy a férfi kezd eltávolodni tőle, azzal tetézte vétkét, hogy kétségbeesett.
– Isten veled, te szemét – mondta Cindy.
– Cindy.
– Takarodj!
A Skymaster méltóságteljesen emelkedett a Mamala-öböl fölé, bedőlt, egyre magasabbra emelkedett, majd egy nagy, patkó alakú fordulatot írt le Waikiki fölött. Az ablakból letekintve Scottnak egy röpke pillanatra eszébe jutott Cindy. Diamond Head fölött elhúzva hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott. A parancs éppen idejében érkezett. Hamarosan már csak a kék víz volt alattuk.
Scott másodpilótája és régi barátja, Stan Kitchek már reggel óta figyelte. Szinte egyetlen szót sem váltottak a műszerellenőrzésen kívül. Stan átkapcsolta a rádiót a belső telefonra.
– Semmirekellő rohadt gazember vagy – közölte Scottal.
Scott nem válaszolt.
– Tegnap este átugrottam hozzá elbúcsúzni. Még az utolsó éjszakát sem tudtad vele tölteni? Képtelen voltál megjátszani magad, mintha sajnálnád, amiért el kell menned? Szívet tépően zokogott. Semmirekellő rohadt gazember vagy.
– Vedd át a gép a vezetését! – csattant fel Scott. – Aludni megyek.
Kikecmergett az ülésből, és elindult a pilótafülke hátsó részében hevenyészett fekvőhely felé. Nick Papas hatalmas alakja útját állta.
– Nyugi, Nick, nem ütöttem meg Cindyt.
– Jobb lett volna, ha azt teszed.
– Ne áltasd magad. Egy hét múlva már valaki mással fog összebútorozni.
– Maga, százados úr, egy faszkalap.
Scott kirántotta Nick fogai közül a szivart, és rátaposott. – A pilótafülkében nincs szivarozás.
Dühösen elnyomakodott Nick mellett, behúzta maga mögött a függönyt, és a priccsre vetette magát. A motorok lágy zúgása hamarosan álomba ringatja, gondolta, és akkor majd elfelejthet mindent. Mindenki engem piszkál. Cindy. Stan. Nick. A fél század. Nem bírják elviselni, hogy egy agglegénynek sikerül meglógnia.
A motorok zenéje ezúttal nem tette meg a magáét. Scott forgolódott, zubbonyát a feje alá gyömöszölte. Egyszer már horogra akadt, és a dolog katasztrófával végződött. Mit akarnak a nők, tragédiát? Szívességet teszek nekik, amikor lelépek tőlük.
Scott Welton Davidsonnak, a Virginia állambeli Norfolk szülöttének kezdettől fogvájó dolga volt. Szép otthonában elkényeztették. A Matthew Fontaine Maury középiskola kiemelkedő atlétája volt, sőt az egész állam egyik élsportolójának tartották.
Könnyűszerrel, mosolyogva ért el mindent. Norfolkból így jutott a William and Mary főiskolára, ahol körülrajongták a diáklányok. Könnyen tanult, könnyen kapta meg a lányokat, könnyen tündökölt a pályán.
A háború kitörésekor az elsők között jelentkezett katonai szolgálatra, és egész Virginiában szinte elsőként érkezett haza szabadságra a pilóták szárnyas jelvényével az egyenruháján és új tiszti csíkokkal a vállán. Mindez csupán egy újabb fejezet volt a sikertörténetében.
A háború, a szabadságok és a szerelem e sajátos zűrzavarában Barbara Lundynak sikerült valahogy diadalmaskodnia vetélytársnői fölött. A chesapeake-i fesztivál királynője, a végzős évfolyam elnöknője sok tekintetben Scott női hasonmása volt.
Scott és Barbara. Új pilóta-szárnyasjelvény, nagy háború és izzó hazafias láz, feleség.
Az igazi amerikai fiú és az igazi amerikai lány mesébe illő házassága. Norfolk volt az ország legbüszkébb városa. Pompás díszletként szolgált a hadikötvények eladásához.
Norfolkban senki sem csodálkozott, amikor a második világháborúban Scott Davidson lett Virginia állam első mesterpilótája. A Bougaineville fölött vívott légi harcban három japán Zérót lőtt le egyetlen napon, s ezzel hétre növelte légi győzelmei számát.
Egy napon azután Barbara megkapta a táviratot, amelytől oly régen rettegett:
FÉRJE BEVETÉSBEN MEGSEBESÜLT
Scott légiszázadát egy őrült, kétségbeesett, végső öngyilkos támadással lerohanták. Ő maga és a gépe is súlyos sérüléseket szenvedett, de sikerült – ha csak hasra is – földre tennie a gépet egy új-guineai alkalmi reptéren. Nick Papas volt az egyik, aki kirángatta a gépből, közvetlenül azelőtt, hogy felrobbant.
Ausztráliából egy vöröskeresztes lány írt helyette: „Ne aggódj, drágaságom, csak egy karcolás volt az egész.”
Huszonhárom éves korában Scott Davidson nem volt hajlandó elfogadni, hogy vége a remek, bolondozó életnek. Egy ausztráliai kórházban, amelynek Barbara csak a titokzatos tábori számát ismerte, meglepően gyorsan talpra küzdötte magát.
Csalódással vette tudomásul, hogy nem térhet vissza a vadászrepülőkhöz, de a légi szállítás parancsnoksága hatalmas, lassú repülőgépeivel is sikerült némiképp kárpótolnia magát. Ezeken a gépeken eljutott számos civilizált helyre, ahol alkalma nyílott megszegni házassági fogadalmát, amelyet különben sem állt szándékában betartani.
Repülőként lenyűgözte a négymotorosokkal végzett precíziós repülés, s egyre inkább beleszeretett felhők közötti új otthonába. Újra meg újra kinevezték próbaképpen repülőszázad-parancsnoknak, de Scottnak nem fűlt a foga ahhoz, hogy idejében adja le a jelentéseit, és felelősséget vállaljon másokért. Pusztán repülni akart. S egy nap azután véget ért a háború.
A kitüntetésekkel elhalmozott Scott hazatért Norfolkba, hogy megkezdődjék számára a dicsőség legújabb fejezete: az egész város hódolattal adózott a hazatérő hősnek.
Számos kedvező ajánlatot kapott. Azokban a napokban előnyös volt, ha egy cég Scottot a munkatársai között emlegethette.
Bizonytalan kísérletet tett, hogy beilleszkedjék a polgári életbe. Hamarosan faképnél hagyta fiatal feleségét, akit megzavart különc, mogorva viselkedése. A zokogó Barbara még mindig úgy látta Scottot, mint aki valahol távol, talán egy névtelen sziget fölött repül, tüzel, iszik, kártyázik, dalol és szeret. Miután elmúlt naiv kétségbeesése, már csak egy idegent látott, aki nem tekint rá, hanem átnéz rajta. A megaláztatások egymást érték, amíg nem maradt más választása.
– Elkényeztetett kisfiú vagy. Egész életedben mindig az történt, amit akartál. Képtelen vagy bárkit is szeretni, mert túlságosan szereted önmagadat.
Scott úriemberként hallgatta a szemrehányást, és meg is könnyebbült, mert tudta, nemsokára kiszabadul ebből a csapdából. Barbara ugyan egyre inkább szaggatta kötelékeiket, mindvégig szerette a férjét.
– Nem vagy elég bátor, hogy ebben a világban élj, és hogy vállald a rád jutó felelősséget és keserűséget. Azt képzeled, továbbra is a felhőkben élhetsz, de becsapod magad. Egy nap utolér az élet, és a zuhanásod súlyosabb lesz, mint azon a dzsungelbeli kifutópályán, és amikor ez bekövetkezik, sokan állnak majd ott éljenezve azok közül, akiknek megtörted a szívét.
Scott a Barbarával történt szakítást azzal indokolta, hogy ő pocsék férj, és Barbara jobbat érdemel nála.
Elrepült; mosolyával, könnyed modorával új hódításokra indult, útját olyan ostobán bedőlő nők szegélyezték, mint Cindy, akik egy pillanatig azt hitték, megnyirbálhatják a sas szárnyát.
13. FEJEZET
Scott leállította a motorokat a Rajna-Majna parkolóján, s rámordult Nickre és Stanre, hogy gondoskodjanak a gépről. Fáradt volt. Nyújtózkodott, alig várta, hogy nyakig merüljön egy kád forró vízbe, háromnapi szabadságos levelet szerezzen, becserkéssze Frankfurtot, és felcsípjen egy nőcskét.
Mihelyt a repülőszázad utolsó gépeinek is leállították a motorjait, lázas tevékenység kezdődött. A repülőgépeket tízkerekű katonai utánfutók fogták körül, amelyek legénysége rögtön nekifogott a csomagterek kirakodásának; a tiszthelyettesek felsorakoztatták a gépek legénységét a betonkifutón, a karbantartók pedig minden kapitányt kikérdeztek, milyen állapotban van a gépük.
Matt Beck ezredes, a műveleti főnök, Stonebraker törzskarának főpilótája a létra tövében várta Scottot.
– Szíveskedjék velem jönni a műveleti irodába, százados úr – mondta. – Ellenőrizni akarjuk a személyzetet és a gépek állapotát.
– Elnézést, ezredes úr, de mi ez a nagy sietség?
– Ezeken a repülőgépeken egész éjszaka dolgozni fognak, bizonyos alkatrészeiket kiszerelik. Holnap már árut szállítanak Berlinbe.
– Kimerültünk, uram.
– Ma éjszaka itt alszanak a reptéren, és készüljenek fel, hogy holnap már repülnek.
Scott fürdője és a német nők számára tartogatott pompás meglepetései füstbe mentek. Beszállt Beck ezredes dzsipjébe, és együtt haladtak végig a felsorakozott Skymasterek előtt.
Scott a Rajna-Majnából elsőként egy négy-öt méter magas, egész hektárnyi területet elborító szénhegyet pillantott meg, majd egy másik hektárnyi területet elfoglaló antennamezőt. Soha életében nem látott még ilyesmit. Mindenütt emberek szorgoskodtak. A katonák számára barakkokat ütöttek össze. Karbantartó műhelyeket, hangárokat, raktárakat, tűzoltóállomásokat szereltek fel, utakat építettek. Elhaladtak a szállítóegységek óriási parkolója mellett, amely zsúfolásig tele volt újonnan érkezett tehergépkocsikkal és utánfutókkal. Egy táblán ez állt: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK 24. SZÁLLÍTÓ-TEHERKOCSIZÁSZLÓALJA. Néger katonák éppen a kocsik bejáratásával foglalkoztak.
Beck ezredes az út túloldalán elterülő kis telepre mutatott: hontalanok laktak itt, ők voltak a munkások. A nagy mozgás, a szürke sivárság, az egész repülőteret ellepő sártenger, az ideiglenes építmények Scottot a háborús időkre emlékeztették. A Rajna-Majnát egy világ választotta el a Hickam repülőtér takaros pázsitjától és sövényeitől.
Matt Beck egy 7497. LÉGI UTÁNPÓTLÁSI REPÜLŐOSZTÁLY feliratú ideiglenes épület előtt fékezett le. Szólt Scottnak, hogy várjon az irodájában. Nagyon is úgy fest, hogy komolyan gondolják a dolgot, morfondírozott Scott. Nyújtózott egyet, és megpróbált szundikálni.
Hiram Stonebraker, miután végzett az új építkezéseken tartott szemlekörútjával, belépett az irodába. Olajos-mocskos gyakorlóruhát viselt. – Maga a Hickamből érkezett 19. főpilótája?
Scott álmosan pislogott.
– Milyen állapotban vannak a gépei?
Scott nem válaszolt.
– Mi a fene esett magába?! Megnémult?
– Én magáról csak annyit tudok, hogy maga egy némi jóindulattal középkorúnak mondható úriember mocskos overallban. Ilyeneknek sohasem adok ki bizalmas információt.
Stonebraker végignézett a kezeslábasán, lenyelte mosolyát, és kifelé indult. Az ajtóban Matt Beckbe ütközött, aki elszörnyedve hallotta a beszélgetés utolsó mondatait. – Majd én megmondom neki, kicsoda ön.
– Ne törődjön vele. Küldje át Wiesbadenbe a személyi lapját, azután repítse át őt is oda.
Míg mások őrnagyok maradtak, Stonebraker végső soron azért lett vezérőrnagy, mert értett hozzá, hogy jól válogassa meg és jól használja fel az embereit.
Utánanézett Scott Davidsonnak, és a parancsnokságán talált két embert, akik hírből ismerték.
Scott szenvedélyes pilóta, merész és hidegfejű. Egy P-38-assal tizenegy japán Zérót lőtt le, később egy Thunderboltot vezetett. Megszámlálhatatlan mélyrepülésben végrehajtott támadásban vett rész, se szeri, se száma, hányszor támogatott tengerészgyalogos meg gyalogsági támadást.
Túlélt egy csodával határos leszállást súlyosan sérült gépével, és olyan sebeket szerzett, amelyek más emberrel már rég végeztek volna. Míg ennél is csodálatosabb módon felgyógyult, amint azt az egészségügyi lapja is igazolta, ismét repült a légi szállítás kötelékében, s ott is mesteri pilótaként tartották számon.
Hiram Stonebrakernek tetszett, amit olvasott. Kivéve bizonyos dolgokat, amelyek minősítési lapján szerepeltek: EZ A TISZT POTENCIÁLIS VEZETŐ, DE ÉRZELGÓS ÉS ÁLMODOZÓ, MINDIG KÉSIK A JELENTÉSEIVEL, ÉS KERÜLI A FELELŐSSÉGET.
– Mi már találkoztunk ma, százados úr – mondta Hiram Stonebraker. Most már nagyon is szembetűnt váll-lapjának két ezüstcsillaga.
– Úgy érzem, valahogy rosszul ítélhettem meg – felelte Scott.
– Teljesen igaza volt. Jól lebaltáztam volna, ha nem követel megfelelő igazolást.
– Köszönöm.
– Százados úr, javasolni fogom, hogy átmenetileg nevezzék ki a Rajna-Majna repülőosztály főpilótájának. Komoly beosztás. Dolgozzon keményen, akkor a kinevezése végleges lesz. Sok eligazításra van szüksége, hogy megértse, mivel kell itt megküzdenünk, ezért ismét átadom Beck ezredesnek.
– Tábornok úr. Én… Khm.
– Nos?
– Nagyra értékelem a tábornok úr bizalmát, még ideiglenes alapon is. Csak attól félek, hogy csalódna bennem. Egyszerűen nemigen értek az adminisztráláshoz.
– Ennél azért jobban is ki tudja fejezni magát.
– Ha a tábornok úr engedélyezi, hogy beszéljek.
– Engedélyezi.
– Azért keltettem életre magam, jóllehet halottnak kellett volna lennem, hogy újra repülhessek – kezdte Scott olyan déliesen megnyerő módon, őszintén és szívhez szólóan, ami még a legridegebb szívet is meghatotta volna. – Hat hónapig feküdtem, mire kiszedtek belőlem minden ólmot és alumíniumot, és új vért pumpáltak belém. Csak az adott erőt, hogy kitartsak, hogy arra gondoltam, újra repülhetek, tábornok úr. Egyszerűen nem olyan fából vagyok faragva, hogy pelenkás pilóták szárazdajkája legyek, vagy a térképszobában járatszámokat tűzködjek a falra.
Zsémbes nagyon is jól ismerte a Scott fajtáját. Belerepülnének téglafalakba és a hurrikán kellős közepébe, de képtelenség parancsnokságot bízni rájuk, vagy arra kényszeríteni őket, hogy döntéseket hozzanak.
Csakhogy Hiram Stonebraker az emberi lelket is ismerte. Volt valami ebben a fiúban, ami megnyerte a tetszését, és hinni akarta, hogy kihozhatja belőle a legjobbat. Scott az elsők között érkezett a Skymasterekkel, és kétségkívül ő volt a legjobb pilóta az eddig érkezettek közül.
– Azt teszi, amit mondok. Most pedig kotródjon a műveleti központba, és tanulja meg a tennivalóit.
A súlyterhelést és az egyensúlyt vizsgáló szakemberek egész éjjel dolgozva kiszerelték a Hawaiiból érkezett gépekből a fölösleges felszerelési tárgyakat. Kiszerelték a hosszú távú navigációs berendezéseket, a navigátorülést, a mosóvíztartályt, az elülső törzstartályokat, tömlőket, válaszfalakat, a katonák ülőpadjait, hogy helyet teremtsenek egy további tonna hasznos tehernek.
Matt Beck személyesen igazította el az újonnan érkezetteket, és ő vezette az aznapi vezérgépet, amikor a beosztás szerint el kellett induljanak Berlin felé. Tíz gép megy, a tizenegyedik, Scott Davidson századossal a pilótaülésben különleges feladatot kap. A részletekről Clinton Loveless tájékoztatta Scottot.
– Szénbomba! – kiáltott fel Scott. – A keserves istenit, valaki megőrült!
– Százados úr, ez a tábornok ötlete. Bármi legyen is ennek a kísérletnek a kimenetele, maga csak fogja be a száját. Maga túlságosan is jóképű, kár lenne, ha ökölnyire zsugorítanák a fejét.
– De ezredes úr! Minden épeszű ember tudja, hogy szenet nem lehet bombaként ledobni.
– Értse meg, ha sikerül szeneszsákokat ledobni egy üres berlini mezőre, azzal sok ezer óra leszállást, kirakodást és visszautat takaríthatnánk meg. Ki kell próbálnunk minden elgondolást.
Scott a fejét csóválta. – Ez a maga dolga, uram.
Scott rövid repülőutat tett Offenbach külvárosa fölött, ahol egy szabad területet jelöltek ki a kísérlet számára. Elhúzott fölötte, majd billegett a szárnyaival, hogy jelezze a földi megfigyelőknek, látta a célterületet.
A fehér kör szélén ott állt Hiram Stonebraker, Clinton Loveless, Perry Sindlinger és a törzskar jó néhány kíváncsi tagja.
Scott kört írt le repülőgépével, hogy hátszelet fogjon, százötven méterre ereszkedett, csökkentette a sebességet, és amint elérte a kör szélét, jelzett a legénységnek, mire kidobták a szénnel telt zsákokat. Azután elhúzott kelet felé. Még kétszer megismételte ezt a műveletet, egyre lejjebb, egyre lassabban repülve, hogy minél több zsákot lökhessenek ki a gép ajtaján.
A jutazsákok cafatokra robbantak szét a földön, a szén parányi részecskékre forgácsolódon. Haragos fekete porfelhő emelkedett a magasba, valóságos szénporesőt zúdított alá, a szél pedig szétpermetezte és szétfröcskölte, kilométerekkel a célterületen túlra is jutott belőle.
A földi megfigyelőket elárasztotta és ellepte a szénpor, s pillanatokon belül úgy festettek, mint egy középiskolai színkör tagjai, akik égetett parafával kenték be az arcukat.
Amint Clint megpillantotta Perry Sindlingert, akinek a két szeme lepedőbe égetett lyukakra emlékeztetett, elnevette magát, de azután igyekezett erőt venni magán, mert volt ott valaki, aki csöppet sem tartotta mulatságosnak a dolgot. A koromfekete Hiram Stonebraker szembefordult velük, mindketten az ajkukat harapdálva fojtották el a nevetést.
– Hát ez nem megy – állapította meg Stonebraker.
14. FEJEZET
Alekszej Popov marsall hibát követett el. Mintegy bizonyítandó a sajtószabadságot, engedélyezte, hogy egy nyugati újságíró körutat tegyen Németország szovjet övezetében. E célra Nelson Goodfellow Bradburyt választotta ki.
Cikkei egyre tömörebbekké váltak, s amikor meg is cenzúrázták őket, elkezdte beszámolóit kicsempészni azokon a titokzatos csatornákon, amelyeket csak az újságírók testvérisége ismer.
Utolsó cikkének súlyos következményei lettek:
POPOV DŐRESÉGE. BOHÓZAT HÁROM FELVONÁSBAN.
Írta Nelson Goodfellow Bradbury.
Egészen a közelmúltig a kommunisták minden tőlük telhetőt megtettek Kelet-Németországban, hogy a nyilvánosság előtt felvonultassák az ellenzéki pártok tagjait, ezzel is bizonyítva, létezik politikai szabadság a munkások paradicsomában. Berthold Hollweg volt a leghíresebb látványosságuk.
A néhány alkalmatlan demokratikus politikus kirakatba állítása bohózat volt, de már annak is vége. Vége a szólási, gyülekezési, bírói és vallásszabadságnak, és mindazoknak a kispolgári allűröknek, amelyeket a dekadens kapitalista társadalom eltűr.
Németország szovjet övezetének konszolidálása immár mara-déktalanul megvalósult. A szabadság utolsó hangja is elnémult. A demokráciával kapcsolatos minden remény halott.
V. V Azov, egy titokzatos bábjátékos vezényli az előadást lehúzott redőnyű potsdami kastélyából.
Rudi Wöhlman elvtársat élete és múltja tökéletesen alkalmassá teszi a hasbeszélő bábja szerepének eljátszására. Wöhlman most arra készül, hogy valamiféle népi kongresszust hívjon össze. A kongresszus végén be fogják jelenteni, hogy egy népköztársaság megalakítását tervezik, ideiglenes fővárosként Lipcsével.
Később, amikor reményeik szerint a nyugatiakat sikerül kiszorítani Berlinből, ezt a várost nevezik majd ki a legújabb rendőrállam fővárosának.
A már most is létező négyszázezer fős félkatonai népi rendőrség, a keletnémet hadsereg magva szolgál majd arra, hogy meggyőzze a népet: ez a követendő út. Ennek a szervezetnek a léte mindazon megállapodások megszegését jelenti, amelyek célja a militarizmus kiküszöbölése a német életből.
A Popov marsall parancsnoksága alatt álló húsz gyalogosés páncéloshadosztály támogatása biztosítja az új életmód maradéktalan elfogadását.
Miért igyekeznek a kommunisták oly fejvesztve megteremteni egy népköztársaságot, miközben másrészt szüntelenül állást foglalnak az egyesítés mellett?
Valamennyi háború utáni szovjet szentségtörés közül az egyesítésre történő felszólítás a legocsmányabb förmedvény. Az igazság az, hogy a Szovjetuniót rémület tölti el egy olyan újraegyesített Németország gondolatától, amelyet nem tudna ellenőrizni.
Nem hajthatják uralmuk alá Németországot, amíg a Nyugat itt marad. Nem nyerhetik el Németországot szabad választásokon.
A nyugatiak terveket formálnak saját övezeteik politikai és gazdasági egyesítésére, ezért a Szovjetuniónak azzal kell lehetetlenné tennie az egyesítést, hogy bábállamot hoz létre.
A szomorú szemű, kövér tudósítót a hagyományos frázisokkal a bulvárzsumalizmus reakciós eszközeként bélyegezték meg, a Brandenburgi kapun át kitoloncolták a szovjet övezetből, s közölték vele, soha, de soha többé nem térhet vissza oda.
Sean megörült, amikor meghallotta, hogy Big Nellie visszaérkezett Berlinbe, mert az élet nagyon kevés igazi baráttal ajándékozta meg. A dahlemi sajtóklub zsúfolva volt újságírókkal, akik a berlini sztori kedvéért maradtak a városban. Sean úgy gondolta, ez hasznos. A sajtó kezdettől fogva Hansen tábornok hűséges szövetségese volt, és a légihíd sztorija végre megragadta a nagyközönség képzeletét.
Sean tájékoztatta Big Nellie-t a legfrissebb berlini eseményekről. Előző nap kétezer tonnányi rakomány érkezett a légihídon. Ez kevesebb volt a megkövetelt napi minimum felénél, de már újabb Skymasterek is úton voltak. Beszámolt a nagy tempelhofi és gatow-i építkezési tervekről.
– Egyébként éppen az előbb váltam el Stonebraker két emberétől. Becserkészik a francia szektort, helyet keresnek egy harmadik repülőtérnek.
Sean arról is beszélt, hogy a berliniek a tűrhetetlen körülményeik ellenére hihetetlenül keményen helytállnak, de Falkenstein meg a többi német vezető egyre inkább attól tart, hogy a nyugatiak esetleg a tárgyalások során eladják Berlint, anélkül hogy ők beleszólhatnának saját sorsuk alakulásába.
Big Nellie odaadta Seannak a legutóbb feladott cikkét. – Mestermű – közölte.
Sean mosolygott. Big Nellie szokás szerint példátlan tézist állított fel.
FURCSA OSTROM
Írta Nelson Goodfellow Bradbury.
Berlin bizarr blokádja az ostrom szó valamennyi klasszikus meghatározását meghazudtolja. A történelemben eddig példátlan helyzetnek vagyunk tanúi.
Az ókori Trója mitológiai ostromától kezdve Jeruzsálem és Jerikó bibliai ostromán át Karthágó és Párizs ostromáig sok mindent láttunk már, és a közelmúltban tanúi voltunk a spanyol polgárháborúban alkalmazott blokádnak.
A berlini eseményekig minden ostrom célja a katonai győzelem volt. Hosszú, bonyolult ostromokat folytattak az ostromlottak kiéheztetésére, harci szellemük megtörésére, amit azután rombolást és hódítást eredményező támadás követett. Berlin ostroma áthág minden szabályt, és sok tekintetben homlokegyenest más, mint amit a történelmi elgondolások példáznak. Berlinben egymás mellett élnek az ellenségek, egyazon vendéglőkben esznek, egyazon tavakban úsznak, együtt járnak operába, s némelykor fenntartják a társadalmi érintkezést is.
Az ellenségek itt óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy ne bonyolódjanak konfliktusba.
Ez az akaraterő csatája. Az ellenfelek az emberek gondolkodásáért és leikéért küzdenek.
Ez a jelenség a mindennapi életben is minduntalan megnyilvánul. A vasút, a csatornák, a szennyvíztisztító telepek, a telefonhálózatok csakis a szovjetek és a nyugatiak közötti együttműködés következtében működnek, jóllehet a két fél között nincs hivatalos érintkezés.
Még a légihidat is éberen figyelik a szovjetek a négyhatalmi légi biztonsági központból.
Bizonyos bűnügyek esetén két külön rendőri testület működik együtt. A tömegközlekedés által nap mint nap százezres nagyságrendű tömegek mozognak.
A városi önkormányzatra az a nevetséges és szinte képtelen feladat hárul, hogy két úrnak szolgáljon, ugyanakkor azért választották meg, hogy egy harmadikat szolgáljon. És míg a berlini magisztrátus kénytelen mindkét féltől utasításokat elfogadni, a nyugati szektorban szabályosan megválasztott kommunisták is közhivatali funkciókat töltenek be, a szovjet szektorban szabályszerűen megválasztott demokratikus párti kerületi polgármesterek működnek.
Két pénznem harcol az elismerésért, ami a közgazdaságtan minden törvényét megcáfolja. A pénzért folytatott küzdelem megbízható mérceként szolgál annak megállapítására, miként gondolkodik a nép, mert dacára képtelen fizikai helyzetének, a nyugati B márka továbbra is tönkresilányítja az oroszok tapétamárkáját.
E példátlan ostrom körülményei között a Nyugat továbbra is csak nagy keservesen őrzi pozícióit, miközben Karlshorstban és Potsdamban trójai falovakat építenek a berlinieknek, Moszkvában pedig a Nyugat számára.
Sean visszaadta a cikket Nellie-nek. – Jól mondtad, valóban ragyogó írás.
– Sean – mondta hirtelen Big Nellie –, neked ami a szíveden, az a szádon. Mondd, hogy törődjem a saját dolgommal.
– Valaha tisztán láttam a dolgokat.
– Senki sem szereti, ha remeknek tekintett szempontjait a szürke színárnyalataival tompítják. Olyan ez, mintha bevallanánk a vereségünket. Te egy időben gonosz, akkurátus, németgyűlölő tróger voltál.
– Csak egy orosz ragaszkodik olyasmihez, mint az abszolút igazság. Amíg a komisszárok ki nem cserélik egy másik abszolút igazságra.
– Nekem ne bűvészkedj itt a szavakkal, Sean.
– Szélmalomharcot folytatok? Azért látom úgy, hogy ezek az emberek változnak, mert ezt akarom látni, vagy valóban változnak?
Big Nellie felmordult. Még mindig arról a lányról van szó, és Sean önigazolást keres. – Beszélj bárkivel a mieink közül itt Németországban, azt fogja mondani neked, milyen kedves, jóindulatú, érzelgős népek ezek a németek. Lehet, hogy Hitler kissé megzavarta a fejüket, de mi ezt elnézzük nekik. A Németországban tartózkodó legtöbb amerikai azt mondja majd neked, hogy a németek többsége nem tudta, miket követnek el a nácik. – Sean nagyot fújtatott.
Bradbury megcsóválta borzas fejét. – Tiszteletre méltó kollégáim hajlamosak ódákat zengeni a csodálatos berliniekről. A németek mit sem változtak, Sean, csak kissé beálltak az uralkodó szélirányba. Várj csak, amíg a blokád belép hatodik hónapjába, akkor majd szerte Németországban füstté válnak azok az egységgyűlések. Várj csak, amikor valamilyen adóintézkedés kivesz egy májhurkás szendvicset az uzsonnatáskájukból, akkor majd megtapasztalod, milyen gyorsan elegük lesz Berlinből. Már hallottam ilyet. Berlin sohasem volt igazán a fővárosunk. Berlin az amerikaiak problémája.
Miközben Big Nellie rohamokat intézett Sean önigazolás céljából emelt fala ellen, Sean azon töprengett, milyen mértékben kötelezte el magát a németekkel való kibékülésnek, csak azért, hogy megkapja Ernestinét. Vajon olyan jelek után kutat, amelyek nem is léteznek?
– A német nép – folytatta Big Nellie – nem azért fog demokratikus államot csinálni a nyugati zónákból, mert vágyik a demokráciára. A németek azért teszik ezt, mert így parancsoljuk nekik. Politikai meggyőződésük és szabadságszeretetük a jó ebédnél kezdődik és végződik. Nem rendelkeznek azzal a belső meggyőződéssel, amivel túlvészelhetnének egy demokrácia elleni támadást. Azon vannak, hogy a lehető legjobb alkut kössék nyomorult életük megmentésére, és megint a legelső erős ember mögé sorakoznak majd fel, aki enni ad nekik. Eleget mondtam?
– Akár be is bejezhetnéd.
– Senki sem lepődött meg annyira, mint az oroszok, amikor felismerték, milyen könnyen irányíthatók a németek. Mi azt mondjuk, csináljatok demokráciát. A kapu túlsó oldalán azt mondják, csináljatok rendőrállamot. Azt hiszed, föllázadnak? Egy fenét, hiszen akkor rá kellene lépniük valaki tyúkszemére. Három évvel Hitler után már fáklyás, zászlós felvonulásokat tartanak odaát. Szomszéd beköpi a szomszédot a szép, régi német hagyomány szellemében. Te is használsz besúgókat. Jól tudod, hogy az ő szemükben nem bűn, ha a maguk bőre megmentése érdekében kitapossák mások belét.
Big Nellie mélyet sóhajtott, azután megérintette Sean kezét. – Kicsit felhúzom magam ezek miatt, de valahogyan képtelen vagyok megszokni az én új, békeszerető, demokratikus német szövetségesemet.
– Én is átéreztem ezt – mondta Sean.
– A haverom vagy, Sean. Az, amit érzel, mélyen gyökerezik, erős. Ha megpróbálod elfojtani az érzelmeidet, újra feltörnek majd, és kísérteni fognak.
15. FEJEZET
– Beaver! Tolja be a pofáját!
– Sajnos a sajtóklubban van, tábornok úr, a tájékoztatóanyagokat osztja.
– Abban a szempillantásban, ahogy visszaér, jelentkezzen nálam!
– Igenis.
Hiram Stonebraker a Task Force Timest tartotta a kezében. Ezt az egyoldalas napilapot Woody Beaver szerkesztette, és az aznapi szám vastag betűs címe így szólt: Sidney beugrik Hamburgba.
Kiderült, hogy Woody Beaver szert tett egy kengurura, és körbekísértette az állatot Németországban. A kenguru arra kérte a németeket, hogy töltsék meg erszényét a nyugat-berlinieknek szánt ajándékokkal, kiváltképpen gyerekjátékokkal. Sidney több tonna adományt gyűjtött, mint amennyit a légihídon szállítottak, a Task Force Times pedig több helyet szentelt neki, mint a C-54-eseknek.
Woody Beaver alaposan megtanulta a leckéjét; Stonebraker szerint túlságosan is alaposan. A Rajna menti nyugat-niebrichi sajtóklubot egyvalamikori cementbáró lakásából alakították át. Beaver sürgött-forgott, ügyeskedett, népszerűsítette Stonebraker nézeteit, s olyankor, ha azok nem egyeztek Buff Morgan véleményével, körmönfont módszerekhez folyamodott.
A nyilvánosság előtt szinte el sem mozdult a tábornok mellől, és ha észrevette, hogy a tábornok epés megjegyzésre készül, különösen ha a megszálló erők társadalmi klubjáról készült ilyet tenni, gyorsan megérintette a vállát.
Amikor Stonebraker megjegyezte, hogy a közhangulat szempontjából ez hasznos lenne, huszonnégy óra alatt beindította a Task Force Timest. Kezdetben Buff Morgan nem nagyon helyeselte egy önálló orgánum megjelenését, és kijelentette: – A Stars and Stripes nagyon is megfelel nekünk, parasztoknak.
Amikor aztán végül engedélyezte a kiadását, úgyszólván megfeledkezett a papírkiutalásról. Beaver azonban méltónak bizonyult a feladathoz, addig kutatott, organizált, amíg mégiscsak megjelent a lap – igaz, az első számok a legkülönfélébb alakban és színben jutottak el az olvasókhoz.
Beaver egyik ötlete nyomán született meg az a javaslat, hogy a légihídnak pályázat útján valamilyen romantikus nevet keressenek. A Tápjárat lett a győztes, a világsajtó is átvette. A véletlen úgy hozta, hogy a pályázat győztese a légierő-parancsnokság egyik női munkatársa lett, akinek Beaver éppen akkortájt udvarolt.
Stonebraker úgy határozott, móresre tanítja izgága sajtótisztjét, és eltiltja a repülőszolgálattól. Harmadik berlini útja során úgy adódott, hogy Beaver felcsípett egy utast, egy Fräuleint, aki a tempelhofi kantinban dolgozott. Valami tévedés csúszott be a visszautazásnál, és a pár Marseilles-ben kötött ki.
A lány ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy potyautasként utazott, Beaver pedig nem tágított attól, hogy műszereit valami különös mágneses jelenség zavarta meg. Stonebraker közölte vele, hogy a jövőben szíveskedjék tájékoztatótiszti munkájára összpontosítani erőfeszítéseit.
– Beaver most lépett be az épületbe, tábornok úr.
Stonebraker halk, vészjósló, fortyogó vulkánhoz hasonló hörgést hallatott.
– Beaver! Honnan szedte ezt az istenverte dögöt?
– Sidneyre gondol, uram? Hát, odafent voltam Fühlsbuttelben, tudósítottam az első ausztrál fiúk érkezéséről, és ez a kenguru volt a kabalaállatuk, és, szóval, úgy gondoltam…
– Beaver, én nem egy állatkert igazgatója vagyok.
– Tábornok úr, tegnap Lübeckben egy tonna játékot gyűjtöttünk, Brémából pedig egy tonna kolbászt ígértek. Bizonyára tudja, hogy ezek a németek sohasem lelkesedtek egymásért. Ez nagyon jó jel.
– Mi a frász maga, talán politikai filozófus? Hogy a fenébe juttatjuk el ezt a szemetet Berlinbe?
– Az év végére esetleg megtakaríthatunk néhány repülőgépnyi rakományt egy Mikulás hadműveletre.
– Mikulásra!?
– Gondoljon csak arra, mennyi mindent gyűjtöttünk!
Stonebraker felismerte, hogy ez remek reklámötlet, és morogva meghátrált.
– Végtére is – folytatta Beaver – azt parancsolta nekem, hogy legyek kezdeményező és tervezzek jó előre.
– De a…
– Éppen most érkeztek meg Sidney fivérei, Humphrey és Octavius. Így azután bejárhatjuk mind a három övezetet, csak alá kell írnia egy kiutalást néhány soron kívüli tehergépkocsira.
Stonebraker aláfirkantotta nevét a kiutalásra, azután nekiesett Beavernek, és jól lehordta a Task Force Timesban megjelent karikatúráért, amely azon gúnyolódott, hogy a légihidat hivatalosan ideiglenes szolgálatnak, nevezik.
– Beaver, egy tisztességes újságban, a Stars and Stripesban azt olvastam, Bob Hope-show lesz Párizsban. Szerintem Bob Hope jót tenne a mieink hangulatának.
– Remek ötlet, tábornok úr. Megírom a meghívót, csak írja alá.
Hiram Stonebraker tagadólag rázta a fejét.
– Maga megy el Párizsba, és személyesen hozza el ide Bob Hope-ot.
– De hát… de… de…
– Beaver, bízom magában.
– Igen, uram – felelte elhaló hangon Beaver, és az ajtó felé ódalgott.
– Még valami, Beaver – bújt elő a kobold a tábornokból –, vissza ne jöjjön nélküle.
16. FEJEZET
Clinton Lovelessnek mindkét keze tele volt munkával a wiesbadeni Taunusstrassén levő parancsnokság légihíd-irányító központjában. Közvetlen vonalak kötötték össze a frankfurti irányítóközponttal, a Tempelhoffal, a Gatow-val és az övezetek valamennyi repülőterével. Napi huszonnégy órán át percről percre részletesen dokumentálták a légi közlekedés minden adatát, az egyes repülőszázadok helyzetét, az időjárás-jelentéseket és az időjárási térképeket. Legfőképpen pedig azt a táblát figyelték, amelyen jelezték, hány tonnányi rakományt juttattak el Berlinbe. Ezekben a napokban már napi háromezer tonnánál tartottak.
A Statisztikai Szolgálat az irányítóközpontot és a törzskar tanácstermét valóságos diagramés grafikonútvesztőkké változtatta; ezek azt mutatták, mennyi időt igényelt egy forduló, hány repülőgép áll rendelkezésre, hogyan használták fel a gépeket, egyegy legénység hány órát repült, valamint mindazokat az adatokat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy ugyanolyan pontosan végezhessék az irányítást, amilyen hajszálpontosan kellett repülni magában a légi folyosóban.
Bergstromból a 46. csapatszállító század tizenkét Skymastere érkezett, tizenkettő a kaliforniai Fairfield támaszpont 22. szállítási parancsnokságáról, kilenc a montanai Great Fallsból, jöttek Westoverből, és továbbiak is úton voltak már Hickamből és Tokióból, meg a texasi Kellyből. A légihíd túlnőtte már szülőjét, a Katonai Légi Szállítási Szolgálatot.
* * *
A Légügyi Felszerelési Parancsnokság tartalék alkatrészeket szerzett a világ minden részéből, s újra beindították a futószalagokat még több pótalkatrész gyártására. A München melletti Erdingben német-amerikai alkatrészkézikönyvet írtak, és német technikusokat alkalmaztak, hogy pótolják az egyre nagyobb szakemberhiányt, hiszen havi negyvenezer gyújtógyertya felújítására készültek, továbbá a Skymasterek minden műszerét kiszerelték és újjávarázsolták.
A kiejthetetlen nevű oberpfaffenhofeni légi támaszpontot – Obié volt a közhasználatú neve – a kétszáz repült óra utáni generálozás szolgálatába állították; a Rajna-Majnán belekezdtek a motorok felújításába; Obie-ból és Erdingből naponta indultak a pótalkatrészeket szállító vonatok a zeppelheimi új átrakóállomásra, amely ellátta a Rajna-Majnát és az Y-80-at.
Tízezer amerikai és több ezer angol, német és hontalan már megérkezett vagy még éppen úton volt, összesen mintegy ötvenezer embert kívántak bekapcsolni Berlin ellátásába.
A légihíd támogatására létesített úgynevezett Tengerész-X tengerihíd havi két és fél millió hordó repülőgépbenzint ömlesztett Németországba, és hozta a Texasban gyártott új motorokat meg a kanadai búzát.
A meteorológiai osztály parancsnokságát a von Ribbentrop család egyik elkobzott házában rendezték be, amelyet a háború alatt a Gestapo kínzókamrájaként használtak. A repülés történetének legkiterjedtebb meteorológiai figyelőrendszerét építették ki itt, és a világ minden részéből gyűjtötték az időjárásra vonatkozó adatokat.
A Rajna-Sajna műveletirányító osztálya ajtaján ez a tábla virított: SZÉNÉS TAKARMÁNYRAKTÁR, INGYENES SZÁLLÍTÁS. TULAJDONOS H. S. HAJCSÁR.
Az Y-80-on a pilóták szobájában ez a tábla lógott: GRATULÁLUNK, MEGINT SIKERÜLT
Míg az amerikaiak egyre precízebben repültek a déli légi folyosóban, az angolok az északi folyosót használták, gépeik a fassbergi, cellei, lübecki, fühlsbutteli és wünstorfi repülőterekről szálltak fel.
Augusztusban nyilvánvalóvá vált, hogy szorosabb összeköttetést kell teremteni a középkori Lüneburgban székelő angol parancsnoksággal. Megkezdődtek a személyzetcserék.
Az angol Sétajárat hadművelet csodálatosan működött. Az angoloknak mindössze száz gépük volt, többségükben Dakoták, ezek nagyjából megfeleltek az amerikai Albatroszoknak. Az angol övezet közelebb esett Berlinhez, mint az amerikai, ezért repülőgépeik háromszor fordulhattak naponta, de csak két hajózószemélyzetük volt minden géphez.
Az angolok legfőképpen lisztet szállítottak, ez tette ki a szállított teheráru felét, de megoldották Berlin benzinés olajellátásának fáradságos feladatát is. A benzint és az olajat testes hordókba töltötték, és polgári üzemanyag-szállító gépeket béreltek. A Tudorok és a Lancasterek hamarosan Berlin egész folyékonyüzemanyagszükségletét repülőgépeken szállított tartályok révén fedezték.
Az angoloknak sikerült megoldaniuk a legtöbb fejtörést okozó problémát, a só szállítását is, hiszen a só végzetesen korrodálónak bizonyult. A sót vízhatlan Sunderland hidroplánok hasában szállították, s ezek a gépek a berlini Havel-tavon szálltak le.
Télre felkészülve, amikor a tó vize befagy, kosarakat terveztek, amelyeket a gépek hasa alá köthetnek – pontosan úgy, ahogyan az ókori karavánok szállították a sót.
– Vesse be magát, Clint, és oldja meg ezt a dolgot – mondta Hiram Stonebraker.
Clint teherrakomány-berakodási grafikonokat szerkesztett a légihídban részt vevő valamennyi Skymaster számára, tucatnyi ötletet dolgozott ki könnyű csomagolóanyagokra, és írt egy kézikönyvet is a helyes rakodás módjairól.
– Clint, menjen át Hanauba, és csináljon már valamit ebben a széndologban.
Clint Hanauban felszólította a szénellátás megszervezéséért felelősöket, hogy vásároljanak jobb minőségű szenet, és az eddiginél pontosabban mázsáljanak, mert túlterhelik a gépeket.
A szenet fölöslegessé vált kenyérzsákokban szállították, amelyeket át kellett itatni, hogy csökkentsék a kábelrendszereket és a műszereket tönkretevő porzást. Az átitatás megnövelte a rakomány súlyát, ezért Clint ötrétegű papírzsákokat akart kipróbálni. A papírzsákok ugyan mindössze három repülőutat bírtak ki a kenyérzsákok húsz útjával szemben, alkalmazásuk mégis olcsóbbá tehette a szállítást. Ehhez havonta félmillió új zsák kellett.
Hanauban Clint megvizsgálta a rögzítőrudakra vonatkozó új ötleteket is. A rögzítőponyvák anyaga túl gyorsan kopott el. Tetszett neki a könnyű fémhálók és fémrudak kombinációja, és azonnal ki is akarta próbálni.
Clarence Drinkwater tanfolyamot indított Hanauban, hogy megtanítsa a németeket a nehézgépek feldarabolásának fogásaira. Első feladatuk az volt, hogy feldarabolták a Berlin áramellátó-kapacitása növelésére a Tengerész-X művelet keretében hozott kis generátorokat.
– Clint! Csipet Hansen telefonált, azt mondja, alig négy napra való nyomópapírjuk van. Szerinte a nyugati szektorok hangulata szempontjából létfontosságú, hogy megjelenjenek az újságok.
Clint elrepült Svédországba, ahol egy papírgyárossal együtt olyan papírbálákat tervezett, amelyek csupán kétszázötven kilót nyomtak.
– Clint, ugorjon le Obie-ba, nézze meg, miért zúgolódnak a karbantartó műhelyekben.
A faácsolatú műhelyek nem feleltek meg a célnak. Clint olyan könnyűfém-építményeket kívánt, amelyeket úgy lehet ideiglenesen összeszerelni, akár a tribünöket. Sürgősségi üzenetet küldött a légierő anyagellátó szolgálatának, hogy szerezzék be és haladéktalanul küldjék át őket Európába a tengerihídon, a Tengerész-X keretében.
Hiram Stonebraker befejezte a Buff Morgannel folytatott viharos telefonvitáját, amelyben a repülési időről és a helyigényekről volt szó. Stonebraker ragaszkodott hozzá, hogy a légihíd repülési ideje alatt se az USAFE, se a polgári forgalom gépei ne repülhessenek a Rajna-Majna parancsnokság és az Y-80 támaszpontok körüli légtérben.
Ez a menetrend kidolgozóinak lidérces álmokat okozott, de Stonebraker nem tűrte, hogy bármi is hátráltassa a légihíd működését. A vita Buff Morgan fenyegetőzésével zárult, hogy felveti az ügyet Hansennek.
Hiram épp lecsapta a kagylót, és keresetlen szavakkal szidta a légierő-parancsnokság klikkjét, amikor kézbesítették neki a légierő anyagellátó szolgálatának üzenetét: HADITENGERÉSZET AZONNALI HATALLYAL SZÁZ C-54-ES MOTORT AD ÁT. TIZENÖTÖT C-82-ESEK VISZNEK, TÖBBI TENGERÉSZX KERETÉBEN ÉRKEZIK HÓNAP VÉGÉRE.
Kezében az üzenettel átsietett az irányítóközpontba, s ott szemügyre vette a rendelkezésre álló motorok diagramját. A tengerészet küldeménye épp idejében érkezik.
A repülőgépek erős igénybevétele, a rakományok jellege, a súlyos terhelés és a felés leszállások nagy száma miatt egyre több meghibásodás fordult elő. Általában a gépek mintegy húsz százaléka nem volt felszállásra alkalmas állapotban, mert pótalkatrészekre és javításokra várt.
Repülőszázadi szinten húsz és ötven óránként vizsgálták felül a gépeket, s ehhez jöttek még a be nem tervezett javítások. Százóránként minden egyes gépet még alaposabban átvizsgáltak. Ezer óra után a repülőgépet visszaküldték Amerikába teljes generálozásra.
Az új obie-i támaszponton szűk keresztmetszet jelentkezett a kétszáz óránkénti közbenső átvizsgálásnál. Ez az átvizsgálás azt jelentette, hogy több száz németet kellett betanítani, s elvesztettek sok ezer repülési órát. Stonebraker szerette volna felszámolni az Obié támaszpontot és a kétszáz óránkénti átvizsgálást, de minden légügyi hatóság ellenezte ezt.
* * *
Irodájába visszatérve a tábornokra Clint Loveless telefonja várt, aki éppen akkor érkezett vissza az angol parancsnokságon tett utolsó látogatásáról, ahol arról tárgyalt, miként lehetne közös műveleteket beindítani az angolok cellei és fassbergi repülőterein. Az angoloknak annyi repülőterük volt, hogy nem tudták ellátni őket gépekkel, közelebb is voltak Berlinhez, ráadásul több amerikai Skymaster érkezett az amerikai övezetbe, mint amennyit a két repülőtéren kezelni tudtak.
Amikor Clint belépett a tábornok hivatalába, első pillanatban meghökkent. A tábornok arca krétafehér volt. Megmutatta Clintnek a tengerészet üzenetét. Clint megkönnyebbülten felsóhajtott.
A tábornok behívta segédtisztjét, utasította, hogy hívja fel a feleségét, és mondja meg neki, hogy nem megy haza vacsorára, azután valami harapnivalót kért Loveless ezredes és a maga számára.
– A haditengerészetnek ez a száz motorja nem lesz elég. Holnap tárgyalok a légierő európai parancsnokságával, és megkísérlem kiiktatni a kétszázórás felülvizsgálatot. Azt akarom, hogy támassza alá az álláspontomat.
Clint elgondolkodott. A Skymasterektől azt követelték, hogy olyan munkát végezzenek, amelyekre tervezőik még csak nem is gondoltak. A javítási útmutatókban leírtak érvényüket vesztették.
A főpilóták olyan módszereket dolgoztak ki, amelyekkel az abszolút teljesítmény-kihasználás és a földön töltött üresjárati idő csökkentése révén a legnagyobb hatékonyságot érhették el a legkisebb kopással.
Mindazonáltal a súlyos terhelésekkel végrehajtott felszállások és a magas kezdeti nyomás elkoptatták a dugattyúkat. A repülőgépek nagy igénybevétele egyszerűen kikészítette az égéstereket, és jelentős kopás mutatkozott a szigeteléseken, a tömítéseken és a gyújtáskábeleken.
A hidraulikus berendezések, kiváltképp a futómű-mechanizmusok túlterheltek voltak, a lisztés szénszállítmányok pedig szétmarták a kábeleket, a vezetékeket, az érintkezéseket, a dugaszokat, a műszereket és a rádiókat.
Meghibásodások fordultak elő a kényes orrfutóművön, amelyet nem a rengeteg felés leszállás során bekövetkező szokatlan ütések elviselésére terveztek; az üzemanyag-szivárgás is rengeteg fejfájást okozott.
A kétszáz óránkénti alapos átvizsgálás azzal járt, hogy nagyobb logisztikai támogatásra volt szükség, harminc százalékkal több pótalkatrészt kellett felkutatni és megszerezni, megfelelő épületeket és berendezéseket kellett találni, és az Obié támaszpont kapacitását jóval meghaladó számú repülőgépés motorszerelőt kellett kiképezni.
Clinton Loveless és Hiram Stonebraker tudták, hogy a lehangoló, rosszul világított, huzatos hangárokban dolgozó, családjuktól elszakított és sáros bádogkalyiba-táborokban élő szerelőkön áll vagy bukik a berlini légihíd.
Ez volt az a probléma, amelyet sohasem lehet majd megoldani, csupán enyhíteni, mert a légihíd a repülés történetének legnagyobb karbantartási és logisztikai műveletét igényelte.
– Hogyan látja a dolgot, Clint?
– Sajnálom, tábornok úr. Nem tudom támogatni a véleményét. Ki kell tartanunk a kétszázas alapos átvizsgálás mellett.
Stonebraker tudta, hogy vereséget szenvedett. Saját törzskara sem fogja támogatni ebben a kérdésben. Az Obié támaszpont csak nyáron és ősszel dolgozhatott, Németországban pedig nem akadt támaszpont, amelynek berendezései alkalmasak lettek volna az alapos kétszáz óránkénti téli átvizsgálásra. Ez pedig azt jelentette, hogy fel kell újítani egy háborús angol támaszpontot, és a C54-eseknek Németországon kívül kell felés leszállniuk.
Behozták a vacsorát. Stonebraker tábornok az íróasztalánál, Clint a heverő előtti dohányzóasztalnál evett.
– El kell mennie Angliába, Clint. Majd a légi szállítás néhány embere megvizsgálja az ottani támaszpontokat. A régi burtonwoodi támaszpontra gondolok. Értesítsen, hogy elég gyorsan rendbe tudjuk-e hozni.
– Mikor induljak?
– Hát, holnap talán szabadnapot vehet ki.
Két harapás között érdeklődött Clintnél, hogy halad az együttműködés az angolokkal. Clint azt válaszolta, zökkenőmentesen. A tábornok tudta, hogy az angolok a régi szép közös emlékek kedvéért beváltják majd a hozzájuk fűzött reményeket. Ha Fassbergben és Cellében hamarosan közös amerikai-angol támaszpontokat üzemeltetnek, ahonnan csakis szenet szállítanak, akkor talán sikerülhet egy kevéske széntartalékot felhalmozniuk Berlinben.
Kopogtattak, Beaver hadnagy lépett be. Stonebraker átfutotta a hozott újságokat, azután megnézte a másnapi Task Force Timesba szánt karikatúrát. A rajz Csómasemm Ezmama pilótát (Csókold meg a seggem, ezredes, magadra maradtál) ábrázolta egy íróasztalnál, amelyen ez a tábla állt: CSALÁDTAGOK LAKASELLÁTÁSA. Egy felrobbant szivar bekormozta a pilóta arcát, az aláírás pedig így hangzott: „Mondtam nektek, hogy ez hálátlan feladat.” Hiram kuncogva szignálta a rajzot. A karikatúra jól leégeti majd Buff Morgant.
Ezután az érkező VIP-személyiségek listáját vette szemügyre. Beaver ragaszkodott hozzá, hogy az egyik újságírót feltétlenül fogadnia kell. Azután megjön egy angol miniszter, akit el kell kalauzolni szemleútjára az Y-80-ra, végül egy francia tábornok.
– A gáz vesse föl a franciákat. A kisujjukat sem mozdítják a légihídért.
– Ők is ott vannak Berlinben, uram, és az ő szektorukban akarunk repülőteret építeni.
– Akad még néhány hülye barátja, Beaver, akik csak azért jönnek ide, hogy beleüssék az orrukat ebbe a vállalkozásba?
A rákövetkező hétre Alben Barkley alelnök volt esedékes, és Garry Moore-t is várták, hogy műsorával fellépjen a katonai célokra lefoglalt Operaházban.
– Hol a csudában vannak az összesített szállítási adatok?
Beaver előhalászott egy cédulát, amelyet az irányítóközpontból hozott el; ezen repülőszázadonként sorolták fel a megtett légi utak számát, és a rakományok összsúlyát. Szörnyű napot zártak. Még csak alig hatszáz tonnát rakodtak ki Berlinben, amikor az időjárás miatt le kellett állítani a légi forgalmat.
A tábornok arca elkomorult. Hogyan lehet leküzdeni az időjárást? Halkan köszönetét mondott Beavernek, és elengedte.
Befutott egy hívás a főnöki vonalon Berlinből, Hansen volt a telefonnál. Buff Morgan bepanaszolta Stonebrakert a légtérügyben. Stonebraker nem engedett. Hansen erre azt válaszolta, megkísérli majd lecsillapítani a légierő felháborodott európai parancsnokságát.
– Zsémbes, éppen most kaptam meg az új repülőtér adatait.
– Hány hordó aszfalt kell? – kérdezte gyorsan Stonebraker.
– Tízezer.
Stonebraker felmordult.
– Meg aztán, Zsémbes, a magisztrátus ma Neal Hazzardhoz fordult. A kórházi készletek veszedelmesen fogyóban vannak. Több ezer tonna gyógyszerre és egyéb készletre van sürgős szükségünk. – Búcsúzóul Csipet Hansen üdvözletét küldte Martha Jane-nek.
Stonebraker lassan, elgondolkodva tette le a kagylót. – Tízezer hordó aszfaltot kell Berlinbe röpítenünk – közölte Clinttel.
Clint majd elsírta magát.
– A fene egye meg, Clint. Bármilyen nehéz is a dolgunk, a berlinieknek tízszerte nehezebb.
Stonebraker föltápászkodott a székéből. Hirtelen hátratántorodott, a falnak esett, hangosan feljajdult, mert szörnyű fájdalom hasított a mellkasába. Lassan térdre ereszkedett, és négykézláb kúszni kezdett az íróasztala felé.
– Tábornok úr!
– Clint… a legfelső… fiókban…
Clint talált ott egy doboz nitroglicerin tablettát. Vegyen be egyet roham esetén. Beadta a tábornoknak a pirulát, párnát tett a feje alá, meglazította a gallérját, s miközben a tábornok levegőért kapkodott, a telefonhoz lépett.
– Ne… ne… telefonáljon… zárja be… az ajtót…
Clint habozott. Veszélyben forgott a tábornok élete, mégis fájdalomtól gyötörten is azon erőlködik, hogy parancsként hangozzék, amit mond. Clint letette a kagylót, és bezárta mindkét ajtót.
A tábornok nyögött, hideg veríték ütött ki rajta, azután enyhült a fájdalma. Clint egy nedves ronggyal megtörölte az arcát.
A tábornok elkapta a csuklóját. – Maga pedig befogja a száját erről.
– Ennyit nem ér, tábornok úr. Amúgy sem tudjuk megcsinálni.
– Az isten verje meg, Clint! Az isten verje meg magát! Soha többé ne halljam ezt magától.
17. FEJEZET
A légierő egyik orvosa, miután megeskették a titoktartásra, távozott a tábornok lakosztályából, de előbb még megnyugtatta Martha Jane-t és Clintet, hogy a tábornok jól van.
Martha Jane igyekezett lelket önteni a megrendült Clintbe. – A rohamai jönnek-mennek. Ezzel már együtt kell élnünk, és én már régen elhatároztam, hogy nem fogunk állandó rettegésben élni.
– Nem volt joguk reaktiválni – mondta Clint.
– Először magam is így gondoltam. De ha nem teszik, abba még gyorsabban belerokkan.
– Ez a vállalkozás elhasználja a repülőgépeket és tönkreteszi az embereket. Sem mi, sem a gépek nincsenek úgy megalkotva, hogy álljuk ezt az iszonyú igénybevételt.
– Értse meg, Clint, az egyetlen lehetőség, hogy a tábornok túlélje ezt, ha továbbra is hisz abban, hogy véghezvihető, amit vállalt.
Clint visszament a szobájába, a Rose Szállóba, de késő éjszakáig le sem hunyta a szemét. Hiram Stonebraker, a G-5 berlini emberei, az Y-80 pilótái és a Rajna-Sajna szerelői jártak a fejében. Már nem gondolt a Madison Avenue-i bordélyokra. Most már boldog volt, hogy eljött.
Másnap, vasárnap reggel felhívta Martha Jane-t, hogy érdeklődjön a tábornok állapota felől.
– Bement a hivatalába – közölte Stonebraker felesége.
– A keserves istenit!
Gyönyörű nap köszöntött rájuk. Clint kilépett a Rose Szállóból, és körülnézett. Ez volt az első szabadnapja, az utca napfényben fürdött.
Stonebraker törzskarának tisztjeit lefoglalt szállodákban helyezte el, átlósan szemben a Koch Brunnen téri parancsnoksággal. A fényűző Schwarzer Bockban, Rose-ban és Palastban laktak a legmagasabb rangúak. Városszerte lefoglaltak néhány kisebb szállodát az alacsonyabb rangú tiszteknek és a közkatonáknak.
Clint elsétált a központi beváltóhelyre, piperecikkeket és cigarettát vásárolt. Wiesbadent megkímélte a háború, csak néhány kósza bombaköteg hullott a városra. Központjában valamennyi jobb lakóés üzletházat a légierő foglalta le európai parancsnoksága, számos egyéb hivatala és részlege számára, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az óriási légierő-támaszpont üzemeltetéséhez. Sörcsarnokokat alakítottak át étkezdékké, a később érkezett Első Légihíd Alakulat pedig egy taunusstrassei épülettömböt rekvirált magának, és az abban levő üzleteket meg lakásokat hevenyészett harcállásponttá építette át.
Clint visszatért a szállodájába, és azon tépelődött, mihez fogjon. Bement a Palast Szálló sörözőjébe, a légihíd pilótáinak kedvenc találkozási helyére. A légihíd ismét teljes kapacitással működött, e korai órákban senki ismerőst sem talált ott. Akár körül is nézhetnék egy kicsit Wiesbadenben, gondolta. Leballagott a Wilhelmstrasséra, végigsétált az egykor elegáns üzletek és még mindig hangulatos kis kávézók előtt.
A parancsnokság közvetlen szomszédsága alapján is megállapíthatta, hogy a város valóságos gyöngyszem, a kövekből sugárzott a hagyományok és nagyság érzete. Már a római időkben is fürdőhely volt, később pedig arisztokraták és rajnai nagyiparosok üdülőhelye lett.
Átvágott a Wilhelmstrassén, s elindult a Bismarck szobránál kezdődő, virágözönben pompázó árkádsoron. Az egyik oldalon emelkedett az Operaház, a másikon szökőkutas park terült el. Amint egyre több barátnőjével sétáló repülős haladt el mellette, Clint kezdte magányosnak érezni magát.
A Vasárnap a parkbant dúdolta maga elé. Nagyon utálta New Yorkban a parkban töltött vasárnapokat, úgy érezte magát, mintha felhőkarcolók sivár falai közé szorított gettóban élne.
Egyszerre csak felfigyelt arra, hogy az árkádsorvégén, a Kurhaus előtt vasárnapi hangversenyt ad a légierő zenekara.
A Kurhaus kupoláját tartó hat oszlop fölött ez a kőbe vésett felirat volt olvasható: AQUAE MATTIACORUM. A gyógyforrások helyén, a város régi római nevét hirdető épületet állítólag huszonhat milliomos emeltette, mindegyik hatalmas összegekkel járult hozzá az építéséhez.
A Kurhaust lefoglalta az amerikai parancsnokság, átkeresztelte Sas Klubbá, és amerikai családok szórakozóhelyeként szolgált. A márványpadlókon pingpongasztalok álltak, az egyik ebédlő végében pedig szódaautomatát állítottak fel. A keleti szőnyeggel borított könyvtárból eltűntek a német könyvek, helyüket angol nyelvű kötetek foglalták el.
A gyógyszálló mögött gyönyörű park terült el tavakkal, kis hidakkal, lovaglóutakkal és teniszpályákkal, amelyeket egykor fennhéjázó, monoklis bárók, forradásos arcú acélkirályok és darázsderekú hölgyeik használtak.
Clint felismerte, hogy a zenekar a Tell Vilmos-nyitányt játssza. Mi a csudáért játssza minden zenekar a Tell Vilmos-nyitányt? Talán mégsem volt jó ötlet kivennie a szabadnapját, gondolta.
Leintett egy taxit, felvitette magát a hegyekbe, a nerobergi tiszti klubba. A hatalmas szálloda buján zöldellő környezetben épült, a Taunus hegység egyik dombjának lábánál elterülő erdőben. Clint leült a bárpulthoz, és Egon zongorajátékát hallgatta.
Többségében a légierő európai parancsnokságának tisztjei ültek az asztaloknál, és noha fütyültek arra, mi történik Erdingben, a Rajna-Majnán és az Obie-n, ők sem tudták kivonni magukat a légihíd hatása alól. Folyt a pletykálkodás és a panaszkodás, milyen nehéz itt élni a német gazdasági viszonyok között, érezhető volt a feszültség. Gyakran elhangzott, hogy ki akarják menekíteni családjaikat Németországból, mielőtt még dugába dől a berlini hacacáré.
Clint egyre kétségbeesettebben nézett körül, hátha talál egy ismerős arcot a parancsnokságról. Fizetett egy rundot Egonnak, mire a német eljátszotta az Ez az én szerelmemet, amelyet Clint és Judy közös daluknak tartottak.
Kikölcsönzött egy úszónadrágot, taxin levitette magát az Opelbadba, a város fölötti erdők és szőlőskertek közepén épült fényűző uszodába. Értő szemmel méregette a medence partján sütkérező nőket, de egyiket sem találta annyira érzékinek, mint Judyt. El van ez az egész kúrva, gondolta.
– Hová megyünk, uram? – kérdezte a taxisofőr.
– A légihíd parancsnokságára.
Clint megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor belépett a Taunusstrasse 11. kapuján. Először az irányítási központba nézett be, elbeszélgetett az ügyeletes irányítótiszttel, aki tájékoztatta a legújabb eseményekről, azután felment a műveleti irányító központba, és gyorsan kiszámította, hogy aznap háromezer tonnát szállítanak Berlinbe.
Végül bement az irodájába, bekapcsolta a főzőlapot, kávét készített magának, levetette a zubbonyát, és nekiült elolvasni az angolokkal kötött előzetes megállapodást a cellei és fassbergi támaszpontok közös üzemeltetéséről. Föltárcsázta Stonebraker tábornok irodáját.
A tábornok titkárnője vette fel a kagylót.
– Loveless ezredes beszél. Beszélhetnék a tábornokkal?
– Halló.
– Clint Loveless beszél, tábornok úr.
– Tessék, Clint.
– Hogy van a… gyomorrontása?
– Prímán.
– Az angolokkal kötött megállapodáson dolgozom. Megpróbálom befejezni és átadni önnek holnap délután, mielőtt elhúzom a csíkot Burtonwoodba.
– Ha jól emlékszem, szabadnapot adtam magának.
– Valóban, tábornok úr. Csak nem tudom, mihez kezdjek egy szabadnappal.
– Hát, ha már itt van, akkor még ma délután szeretném megkapni az egyezmény szövegét.
Clintnek összecsikordultak a fogai. – Igenis. Erről jut eszembe, tábornok úr, látta a feljegyzést arról, hogyan távolítják el az angolok a verebeket a Gatow repülőtérről?
– Nem.
– Az egyik pilótájuk vadászsólymokat idomított. Angliából most küldenek néhány madarat. Azt mondják, egy óra alatt eltüntetik a verebeket.
– Hogy a fenébe nem jutott ez eszünkbe!
– Gondolom, nem vagyunk solymászatszakértők.
– Egyébként, Clint… Martha Jane koktélpartit és vacsorát rendez a törzskar néhány tagja és feleségeik számára, akik különösen dühösek rám. Nem lenne kedve velünk tartani az ebédlőben hét órakor?
– Szívesen, tábornok úr.
Clint nekiveselkedett az egyezménynek, s most már örült, hogy bejött dolgozni. Megcsördült a telefonja.
– Loveless ezredes.
– Itt Bufford őrmester beszél, ezredes úr – húzta a szót déliesen a texasi. – Itt vagyok a Rajna-Majnán az elkallódott feleségek klubjában. Van itt nálunk egy bizonyos Mrs. Clinton Loveless, egy utasszállítón érkezett. Úgy gondoljuk, a maga felesége.
Clint hitetlenkedve pislogott. – Vele van két sápadt gyerek is?
– Asszonyom, van magának két sápadt gyereke?
Judy átvette a kagylót. – Clinton! Lennél szíves átjönni ide, hogy elvigyél minket?
– A szentségit.
A tábornok morgott, hogy későn kapja meg a megállapodás szövegét, de azért odaadta Clintnek a saját parancsnoki kocsiját, és utasította segédtisztjét, szóljon a szállodának, hogy bocsássanak Clint rendelkezésére egy lakosztályt.
Judy maga sem tudta, helyesen tette-e, hogy se szó, se beszéd Németországba jött, de amikor összeölelkeztek, s látta, hogyan szorítja magához utána Clint könnybe lábadt szemmel a gyerekeket, már tudta, hogy minden rendben van.
Tonyt és Lynnt egy kis úszómedence méretű fürdőkádban helyezték el, míg az utazástól kimerült feleség egy Martinit kortyolgatva hátradőlt.
Clint vacsorát rendelt a gyerekeknek, akikre nagy benyomást tettek a díszruhás pincérek, mert hétrét görnyedve hajlongtak, s igen előkelően mozogtak. Clint kicsomagolt, azután lefektette a gyerekeket. Judy felfrissítette magát, s amikor visszajött a szalonba, már szeretkezésre kész nőnek látszott, és bódító illatot árasztott. Clint azonban töprengett.
– Nem is örülsz, hogy eljöttem.
– Sok mindent meg kell beszélnünk. – Már hat hete nem váltottak levelet, kivéve azt, amelyet Milt Schuster hozott Clintnek. Judy ugyanis azért kereste föl az ügyvédet, hogy beadja a válókeresetet.
– Megsértődtem és dühös voltam, azért mentem Milthez. Amikor aztán elpárolgott a haragom, egyszerűen csak magányosnak éreztem magam. Az hogy idejöttem, nem azt jelenti-e, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod? Azt hiszem, csupán arról volt szó, hogy nem szeretem az üres ágyat.
– Könnyűszerrel szerezhetsz valakit az ágyadba, aki osztja a nézetedet arról, hogyan kell előrejutni a világban.
– Nem tudok, Clint.
Clint fölállt és elfordult.
– Mindenért kárpótollak, édesem. Szerzünk itt egy kis házat.
– Jaj istenem, Judy. Az ember nem vesz csak úgy egy kis házat.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az elmúlt hat hétben többet nyüzsögtem, mint bármikor az életemben. Van egy emberünk egy München melletti támaszponton, aki kiszámította, hogyan lehet felújítani gyújtógyertyákat darabonként mindössze huszonegy centért. Újonnan hatvan centbe kerülnek. Havonta huszonötezret használunk el belőlük. Az utca túloldalán, a parancsnokságon egy fiatal tiszt olyan terhelési számításkulcsot dolgozott ki, amelynek segítségével repülőutanként kétszázötven kilóval több rakományt vihetnek a gépek. Vannak olyan hontalanjaink, akik húsz perc alatt képesek kirakodni tíz tonna szenet. Mindenféle csodát műveltünk itt, de akkor is kudarcot vallunk. Ismerem az én Judymat. Nem szíveli a veszteseket.
– Clint, én szeretlek. Csak most kezdem fölismerni, miért és mennyire. Rám is vár itt szerep.
Clint bólintott, azután kiöntötte szívét. Judy máris tudta, mit kell tennie: néha rövid időre kiragadja férjét ebből a borzadályos dologból, felvértezi, és visszaküldi a csatába.
– Annál az undok vén szivarnál nagyobb egyéniséggel még soha életemben nem találkoztam. És meg fog halni. Időzített bomba ketyeg a mellkasában.
Kis idő múltán Clint már örült, hogy Judy eljött. Kinyújtózott az ágyon. Olyan volt minden, mint a régi időkben, amikor kuporgatniuk kellett, hogy meglegyen a napi betevőjük, és Judy olyan csodálatos volt akkor.
– Csináljunk egy gyereket – dorombolt Judy.
Clint egyetértett vele.
Ekkor megszólalt a telefon.
– Clint, azonnal jöjjön át a parancsnokságra!
Clint még csak meg sem kérdezte, min húzta fel magát a tábornok.
– Holnap, a Rajna-Majna második lépcsőjében elrepülünk Berlinbe.
– Mi lesz az angliai utammal, uram?
– Halassza el. A Tempelhofon beindították a GCA-t, a földi irányítási levezérlő berendezést. Megint rosszra fordul az időjárás. Meg kell vizsgálnunk a herkentyűt, hogy felszámoljuk azt a szűk keresztmetszetet.
– Azonnal ott leszek, tábornok úr. – Clint letette a hallgatót, és ránézett elképedt feleségére. – Így mennek itt a dolgok – mondta.
18. FEJEZET
Szakadt az eső. A Rajna-Sajna tóvá vált.
Hontalanok didergő csoportjai és bőrig ázott repülőszerelők készítették elő a Skymastereket fölszállásra. Mire Hiram Stonebraker autója, sárhányóján az ázottan csüngő kétcsillagos zászlóval lefékezett a 7497. repülőosztály műveletirányító központja előtt, már közeledett a felszállás ideje.
Stonebraker lesöpörte magáról az esővizet, és belépett a főpilóta irodájába.
– Maga visz el bennünket Berlinbe, százados?
– Igenis – felelte Scott Davidson. – Mi vagyunk ennek a lépcsőnek a tizenötödik gépe.
– Amikor elér a Tempelhof légi folyosóra, közölje velük, hogy ki akarom próbálni a földi vezérlésű leszállítórendszerüket.
Scott szemügyre vette a baljós zuhogást. – Nem is választhatott volna alkalmasabb napot, tábornok úr.
– Találkozunk az eligazításon. Egyébként elég repülési időt kap, Scott?
– Bőségesen.
Stonebraker kilépett az előcsarnokba, és észrevette, hogy két pilóta nevetgélve olvassa a Task Force Timest. A lap karikatúrája azt ábrázolta, hogy a meteorológus fölakasztotta magát, és két pilóta, megpillantva a holttestet, így kommentálja az esetet: Úgy látszik, már megint rossz időt kapunk.
A különböző repülőszázadokból kiválogatott harminc repülő besorjázott az eligazítóterembe. A meteorológus a térképe elé állt.
– Az európai kontinens fölött igen alacsony a légnyomás, és ezért a legközelebbi negyvennyolc órában kedvezőtlen repülési idő várható.
Zúgás támadt a teremben.
– A felhőalap zérus és százötven méter között várható, a látótávolság zérus és két kilométer között.
– Csodás – morogta Nick Papas.
– A magasban erős északnyugati szelek várhatóak, sebességük hatvanöt és nyolcvan kilométer között.
Hosszú napnak ígérkezett.
Ezután Scott Davidson állt ki a pilóták elé, tájékoztatta őket a középső folyosó új URH-berendezéseiről és irányfényeiről, azután kioktatta őket, mondván, hogy torkig van a számtalan kis földi incidenssel, amelyek nagy időveszteséget eredményeznek. Beszélt a súlyos rakományokkal való gurulás fogásairól, a kanyarodásokról, hogyan kell óvatosan fékezni, hogy ne sérüljön meg a C-54-esek kényes orrfutóműve.
Hiram Stonebraker hallgatta Davidson eligazítását, s elégedetten állapította meg, hogy jó volt a Scott-tal kapcsolatos megérzése. Meglehet, hogy a múltban Scott elcsábította parancsnokok feleségeit, szélhámoskodott és kerülte a felelősségvállalást, de nyilván gyorsan felmérte, hogy Stonebraker parancsnoksága alatt nem terem számára fű – legalábbis átmenetileg. A hatalmas repülőmadarak légi folyosókban tartása, és a soktonnás rakományok Berlinbe juttatása a háborús időket idézte. A sártenger támaszpont, a légihíd sürgős feladatai és a véget nem érő problémák pompás főpilótát faragtak belőle. Scott azzal fejezte be az eligazítást, hogy Nick okulására megismételte, mennyire utálja, ha szivaroznak a pilótafülkében.
Stonebraker és Clint Loveless a parancsnoki kocsiban várakozott a repülőgép mellett, miközben a lengyel hontalanok csapata a rakodásért felelős amerikai őrmester vezetésével bőrig ázva rakta be a szeneszsákokat meg az aszfaltoshordókat, és könnyű csomagolású, DÁN SAJT feliratú kartondobozokkal egyensúlyozták ki a súlyos terhet.
Stan Kutchek és Nick Papas, a repülőmérnök bokáig érő vízben gázolva végezték a felszállás előtti ellenőrzést, míg Scott a műveletirányító központban kitöltötte a felszállási engedélyeket, és átvette a hivatalos iratokat tartalmazó táskát.
A géphez gördítették a lépcsőt, és valamennyien beszálltak. Clint a pilótafülke hátsó részébe beszerelt pótülésen foglalt helyet. A tábornok a másodpilóta mögé állt. Az aszfaltozott parkolóhelyeken tehergépkocsik cikáztak, lépcsőket gördítettek el, kerékékeket húztak ki, motorok keltek életre dübörögve, majd a gépmadarak hosszú sora óvatos gurulásba kezdett a betonutakon.
Közeledett a felszállás időpontja. Az irányítótorony megadta a felszállási engedélyt az első gépnek. A repülőgép motorjai felpörögtek a felszálláshoz szükséges fordulatszámra, vízáradatot zúdítottak a szárnyakra. A gép magasra fröcskölő permetet hagyva rohant végig a felszállópályán, és szinte csak a legvégén emelkedett a magasba. Nyomban elnyelte az esőfüggöny.
Stan olvasni kezdte a műszaki ellenőrzőlistát.
Három perc múltán a második gépmadár is eltűnt a szürke fel-hőtakaróban.
Nick odaszólt Clint Lovelessnek, hogy csatolja be magát, mert nagy lesz a zötykölődés. Clint utálta a biztonsági övét. Nick benyomott egy dugaszt egy aljzatba, és átnyújtott a tábornoknak egy fejhallgatót.
Nick megnyomkodta az ablakokat, hogy megbizonyosodjék, szorosan zárnak-e. Zárva voltak ugyan, de beszivárgott rajtuk az eső.
Mire Scott a felszállópálya végéhez közeledett, már látta, hogy az eső miatt meghosszabbodott a gépek felszállása közötti szünet.
Stan az irányítótornyot hívta.
– Könnyű Nagy Tizenöt utasításokért hívja a Rajna-Majna-tornyot.
– Könnyű Nagy Tizenöt, itt a Rajna-Majna-torony. Felszállási idő megváltoztatva zérus hetes három hetesre. Felszállás a kettő hatos felszállópályán. Új magasságmérő-beállítás három zérus, zérus, zérus. Az idő zérus hetes három hatos, zulu.
A zulu a greenwichi középidőt jelentette.
– Roger.
– Könnyű Nagy Tizenöt, készüljön besorolásra és várjon.
Scott megfelelő helyzetbe hozta a gépet a felszállópálya elején.
– Könnyű Nagy Tizenöt, itt a Rajna-Majna-torony. Felszállás engedélyezve.
Scott előrenyomta a gázkart, s a Pratt Whitney-motorok sok ezer lóereje egyszeriben életre kelt. Erezte, hogy a hatalmas motorok milyen nagy igénybevételnek vannak kitéve, amint előregázolnak a vízben, és tudta, szüksége lesz a felszállópálya szinte egész hosszára.
Stan Kitchek hangosan bemondta a sebességet. Százötvennél Scott kissé hátrahúzta a botkormányt, és a gép megemelte az orrát.
– Százhatvan, százhetven.
Scott még jobban hátrahúzta a kormányt, a gép simán a levegőbe emelkedett. Hamarosan belemerült a felhőtakaróba, s ettől fogva műszerek vezérelték. Scott kétszázhetven méterre emelkedett, déli irányba bedöntötte a gépét a darmstadti markeradó felé, amelyre már ráhangolt a másodpilótája, elhaladt fölötte, azután emelkedni kezdett.
A gép erősen hánykolódott. Clint Lovelessen kiütött a veríték. Stan engedélyt kért és kapott, hogy ezernyolcszáz méter magasra emelkedjék. Scott a kormányrúddal küszködött, s miközben a széllökések ide-oda dobálták a gépet, megkísérelt magasabbra emelkedni a Fulda lőtérig hátralevő negyvenöt mérföldes útra.
A Fulda lőtér fölé érve, a déli légi folyosó peremén a kötelékben repülő gépek egyeztették egymással az időt, módosítottak a sebességükön, hogy hajszálpontosan érhessenek földet Berlinben.
Clinton Loveless legszívesebben meghalt volna. Megkísérelt más dolgokra gondolni, hogy elvonja figyelmét nyomorult állapotáról, például arra, hogy ha visszajut Wiesbadenbe, szeretkezni fog Judyval. De még ez sem segített rajta.
Nick Papas termoszból kávét szürcsölgetett, s megkínálta a tábornokot is. Arra gondolt, hogy ha aznap két ízben kell megtennie az utat Berlinbe, az maga lesz a pokol. Frankfurtban aznap estére nagy kártyapartit terveztek, ha szerencséje van, idejében odaér.
Scott és Stan annyira el voltak foglalva a gép menetirányban tartásával, hogy másra nemigen tudtak gondolni.
Hiram Stonebraker úgy vélte, tökéletes napot választott a Tempelhofon felszerelt új földi irányítású rárepülési rendszer kipróbálására. Azt tervezte, hogy a földet érés után megfigyeli, hogyan vezérli a rendszer a Wiesbadenből érkező következő alakulatot, azután a nap hátralevő részét Clinttel tölti, hogy megvizsgálják az egyéb problémákat.
Hiram Stonebraker csak kevés repülőbabonában hitt. Az egyik az volt, hogy eddigi húsz berlini légi útját kivétel nélkül Scott Davidsonnal tette meg.
A háromszáznegyven kilométer hosszú légi folyosó félénél jártak. Amikor a rádióforgalom a minimálisra csökkent, a tábornok megveregette Stan vállát, beült a másodpilóta székébe, és bekapcsolta a belső telefont.
– Megfelelő nap a földi vezérlés kipróbálására.
– Igenis. Valóban remek. – Scott a válla fölött a tábornok felé biccentett. – Úgy nézem, Loveless ezredes azt kívánja, bárcsak másutt lehetne.
Clint szederjes ajakkal fohászokat rebegett a szélrohamok és széllökések közötti szünetekben.
– Jó mérnök. Tudhatná, mennyire biztonságosak ezek a madarak. – Stonebraker hosszú szivart húzott elő. – Zavarja, ha dohányozom, százados úr?
Scott gyűlölte a füstöt a pilótafülkében. Nick, aki ugyan nem gyújtott rá, de szüntelenül a szivarját rágta, tüzet adott a tábornoknak, azután megkönnyebbült sóhajjal maga is rápöfékelt. Scott fintorgott.
A tábornok észrevette, hogy Scott homloka verejtékben úszik, és teljes erővel markolja a kormányrudat. Szinte érezte a pilóta kezébe és vállába nyilalló fájdalmat. Csodálatos pilótateljesítményt nyújt, gondolta.
– Mi a véleménye, Scott, meg tud birkózni a földi vezérléssel?
– kérdezte.
– Arra mérget vehet, tábornok úr, de ilyen időben szerintem jobban feltöltött tartályokkal kellene repülnünk.
Stonebraker elgondolkozott. A C-54-esnek nagy szárnytartályai voltak. Clint meg a szállítási szakemberek úgy számoltak, hogy a légihíd rövid útjain a tartályokat csak kapacitásuk húsz százalékára töltik fel. Ezzel megnövelhették a rakomány súlyát. Több száz kiló többletárut jelentett.
– Maga hogyan számol, Scott?
– Az effajta légörvénylésben az üzemanyag megindul és vadul ide-oda loccsan. Ez egyensúlyi és szilárdsági gondokat is okozhat.
Az üzemanyag szivárgása sorscsapásnak számított, és nehezen sikerült szigetelni a tartályokat. A tábornok feljegyezte, hogy meg kell vizsgálnia Scott javaslatát.
Scott a Tempelhofra kapcsolt. – Könnyű Nagy Tizenöt hívja Tempelhofot. Középvonal-ellenőrzést kérek. Vége.
– Tempelhof Könnyű Nagy Tizenötnek. Nyolcszáz méterrel jobbra van a középvonaltól.
Ügyesen repül, gondolta Stonebraker, nagyon ügyesen.
Berlinben a felhőkön és akadályokon is átlátó radarokat megvakította a zuhogó eső, s egyre-másra tévesztették szem elől a repülőgépeket.
A radarhelyiségben az altiszt kétségbeesetten telefonált az ügyeletes tisztnek.
– Két gépet találtunk, a Gatow-ból jönnek!
– Magasság?
– Ezernyolcszáz. Belesodródnak a Rajna-Majna vonalba.
A tiszt a szájához emelte a mikrofont. – Tempelhof hívja valamennyi Könnyű Nagy gépet. Emelkedjenek háromszáz méterrel magasabbra. – Hiram Stonebraker megérezte, hogy a tiszt aggódik.
A Tempelhof fölhívta a Gatow-t, s bebizonyosodott, hogy az angol Yorkok egyik alakulata leszállásra készül, és két gép elsodródott menetirányából Tempelhof felé.
A földi vezérlésű rárepülési rendszer felavatása kecsegtetően alakult, mert sikerült az első három gépet pocsék látási viszonyok között lebeszélni a repülőtérre.
A bevezető rendszer a Könnyű Nagy Négyest hívta, és Berlin fölött kezdte lefelé vezérelni. Scott tudta, hogy a Négyes kormányánál egy viszonylag tapasztalatlan pilóta ül.
Amikor nem sikerült az első leszállási kísérlet, s elölről kezdte a manővert, ez láncreakciót váltott ki, kezdtek feltorlódni a leszállásra váró gépek.
Scott három és fél ezer méterre vitte fel a gépét a jelzőtorony fölé. A legénység elővette az oxigénmaszkokat. A mögötte repülő gépek kénytelenek egyre feljebb emelkedni. Olyan volt ez, mintha egy vasúti szerelvényt hirtelen meredeken felfelé húznának. Scott a szeme sarkából figyelte az egyre dühösebb tábornokot.
A repülőgépek mind magasabbra kapaszkodtak, s eközben a rádió karattyolása mind sűrűbbé vált, felbomlott a rádiózást szabályozó és feltétlenül szükséges szigorú fegyelem. A radarhelyiségben újabb vészhelyzetet észleltek, mert a Könnyű Nagy Huszonkilences kisodródott a légi folyosóról.
Az alakulat most már olyan volt, mintha egy hurrikán pörgetné a gépeket. A város túlsó végén az angol gépek ugyanilyen válságos helyzetbe kerültek a Gatow fölött.
A földi rendszer megkísérelte másodszor is levezetni a Könnyű Nagy Négyest, de a tapasztalatlan pilóta második leszállási kísérlete sem sikerült, mert túl gyorsan akarta letenni a gépet.
A repülőgépek még magasabbra kapaszkodtak. Tudták, hamarosan megérkezik Wiesbadenből a következő lépcső, gépei közvetlen közelségükbe kerülnek, s a helyzet megoldhatatlanná válik. A Gatow felől egy újabb gép sodródott át a Tempelhof fölé. A kommunikáció összeomlott.
Hiram Stonebraker tudta, hogy ha nem tesznek valamit, előbbutóbb katasztrófa történik.
– Mára elég ebből a szarakodásból – morogta. Felkapta a mikrofont. – Szabaddá tenni a légi utakat! Stonebraker beszél a Könnyű Nagy Tizenötösből! Ez parancs! Valamennyi gép haladéktalanul visszafordul a támaszpontjára! Ugyanez javasolom a Gatow-nak is.
Dermesztő csönd fogadta a parancsot. A pilóták elkeseredtek. Tempelhof sorra visszavezényelte őket az övezetbe.
Igor Karlovij aznap korán reggel érkezett a berlini légi biztonsági központba, hogy kövesse a fejleményeket, mert értesült a kedvezőtlen időjárási viszonyokról. Figyelemmel kísérte az amerikaiak és az angolok zűrzavarát, s hallotta, amint kudarcot vallottan hazaküldték őket. Magában mosolyogva nyugtázta, hogy jóslata beteljesedett.
19. FEJEZET
Clint rettenetesen aggódott, hogy a tábornok a visszafelé úton szívrohamot kap, s így még arról is megfeledkezett, mennyire viharos az idő. A tábornok azonban meglepően nyugodt maradt. Bekövetkezett a legrosszabb. A fiatal pilóták elügyetlenkedték a dolgot, de az ő sokéves tapasztalatával sikerült elkerülni a katasztrófát. Az úton visszafelé Nick ülését foglalta el, és ölében jegyzettömbbel meg ceruzával töprengett valamiféle csalóka csodán.
Clint Loveless még soha életében nem volt ennyire levert. Szinte meg sem hallotta Judy örömujjongását, amikor visszaérkezett a szállodába. Szerencséjükre – és másvalaki bánatára – egy Camp Perry-beli ezredes szakított a feleségével, s most kiadó volt a házuk. Judy már látta is. Pazar hatszobás lakás a Gustav-FreytagStrassén, gyönyörű környéken, a legtöbb amerikai család itt élt a rekvirált lakásokban.
Judy persze nem tudta, hogy Hiram Stonebraker már előzőleg azzal fenyegette meg a lakásügyekért felelős tisztet, hogy fejét veszi, ha nem talál lakást a Loveless családnak.
– Mit számít ez – jegyezte meg sanyarúan Clint –, valószínűleg úgyis hamarosan indulunk vissza az Államokba. Ma összeomlott a légihíd.
– Jaj, Clint, annyira sajnálom. És a tábornok?
– Még mindig nem hajlandó elhinni.
A légihíd parancsnoksága valósággal gyászba borult, amikor az irányítóközpont összesítőtábláján már második nap a ZÉRUS felirat jelent meg, mivel a rossz idő miatt le kellett zárni a berlini repülőtereket.
Hiram Stonebraker ki sem mozdult a lakosztályából, tanulmányozta a helyzetet. A légihíd alapjában véve három egyirányú utcából állt: az első kettő, az északi és a déli légi folyosó Berlin felé vezetett. A harmadik, a Berlinből kifelé irányuló egyirányú utcaként a központi légi folyosó szolgált.
Az azonos típusú repülőgépek azonos sebességgel és lépcsőzetes alakulatban százötven méteres magasságkülönbséggel repültek. A teljes energiával folyó precíziós repülés a keskeny légi folyosókban már tudománnyá vált. Mindössze egyetlen szűk keresztmetszet adódott – a Berlin fölötti légtér.
A leszállítási rendszer az egység első három gépét zökkenőmentesen vitte le a földre. Amikor a Könnyű Nagy Négyes kétszer is sikertelen leszállást kísérelt meg, a mögötte repülő gépek feltorlódtak. Ezután következett be a kommunikáció, a radarirányítás és a leszállási rendszer összeomlása. A probléma kulcsa valahol a Könnyű Nagy Négyes viselkedésében rejlett.
Mi lehet? Mi lehet? Mi lehet?
Martha Jane szakította félbe Hiram kétnapi elmélkedését. Közölte, hogy koktélpartit és vacsorát rendeznek Hiram angol kollégája, Rodman repülőosztály-parancsnok tiszteletére, a cellei és fassbergi támaszpontok közös használatára vonatkozó egyezmény aláírása alkalmából. Stonebraker a törzsfőnökét küldte Rodman és kísérete fogadására az Y-80-ra; a Schwarzer Bock Szállóban helyeztette el őket.
Stonebraker később benézett Rodmanhez, elnézését kérte, amiért korábban nem találkozhattak.
Rodman megértőnek bizonyult. – Kellemetlen ez az időjárás – mondta, és ez a megfogalmazás még az angoloktól megszokott szépítő körülírások között is gyöngyszemnek számított.
A Schwarzer Bock földszintjén az egyik szobát egy tizenötödik századi kastélyból áttelepített bútorokkal rendezték be. A tábornok általában itt tartotta koktélpartijait, s ilyenkor azzal képesztette el a vendégeket, hogy meghazudtolta a róla terjengő szörnyűséges történeteket. Elragadó házigazdaként viselkedett a hölgyekkel és angol vendégeivel.
Koktélokat iszogatva a következő párok alakultak.
Judy Loveless túláradó örömmel számolt be új házáról Martha Jane-nek, aki erre közölte, hogy boldogan elkíséri kisebb-nagyobb holmikat vásárolni.
Jo Ann Sindlinger, a törzskari főnök felesége, egy nyurga, rekedt hangú, vidám texasi nő elárulta Judynak, honnan szerezhet német szobalányt. – Tudod, a szobán és ellátáson kívül alig kell valamit fizetni nekik.
Clint és Dudley repülőosztály-parancsnok a burtonwoodi támaszpont felhasználhatóságát latolgatták. Stonebraker úgy vélte, hogy a támaszpont nem lesz képes öt gépnél többet fogadni a kétszáz órás nagyjavításra.
Sindlinger törzskari főnök és Cady repülőezredes kölcsönösen elégedettségüket fejezték ki az amerikai-angol együttműködés alakulása fölött.
Sid Swing logisztikai főnök Mendoza ezredessel, a karbantartás főnökével és Ben Scudder kommunikációs főnökkel arról beszélgetett, hogy Erdingben kicserélik a kvarckristályokat, és közölték Nevins repülőőrnaggyal, szeretnének alaposan megismerkedni az angol Eureka/Rebecca-radarrendszerekkel.
Sid felesége, Mary, szokás szerint egy angol tiszttel kacérkodott.
Ann Mendoza és Sue Scudder a középiskolai túlzsúfoltságra panaszkodtak egymásnak.
Lou Edmonds tudatta Matt Beck főpilótával, hogy talán kitisztul az idő.
Sarah Beck elmondta Betty Edmondsnak, hogy egy isenburgi kristálygyár a megrendelő ízlésének megfelelően metszi az üveget, és nevetségesen olcsó árat számít. Megbeszélték, mikor autóznak át együtt egy kis bevásárlóútra.
Rodman repülőosztály-parancsnok eldicsekedett, hogy Skóciában egy tizenegy kiló súlyú lazacot fárasztott ki egy hatkilós halra méretezett zsinórral. Hiram azt fejtegette, hogy a legjobb küzdelem a chinooki lazaccal vívható, és meghívta Rodmant, látogasson át hozzá valamikor Malibuba, amikor a hosszú tonhalak vonulnak.
Feltálalták a vacsorát. Amikor behozták az első fogást, Hiram Stonebraker váratlanul fölpattant. – Parancsnok úr, felkérné az embereit, hogy azonnal fáradjanak át a szomszédos szobába?
Az angol elképedten meredt rá.
– Hölgyeim, ugye megbocsátanak? – kérdezte Hiram. – Uraim, kérem, jöjjenek.
Akik ismerték Hiram Stonebrakert, csöppet sem lepődtek meg, amikor váratlanul konferenciát hívott össze. Becsukta az ajtót, azután egy abroszt szegeztetett a falra. – Uraim. Éppen most oldottam meg, hogyan kell kiküszöbölni a Berlin fölötti torlódásokat.
Valamennyi jelenlevőnek leesett az álla.
Stonebraker a légihíd folyamatának diagramját rajzolta az abroszra: a tempelhofi első leszállási hullámban a gépek háromperces időközben követik egymást.
– És ebben rejlik az újszerűség, ellentétben a régi gyakorlattal. Bármilyen az időjárás, nem lesz többé torlódás. Ha egy repülőgép eltéveszti a rárepülést, vagy bármely más oknál fogva nem tud leszállni, a középső légi folyosóban visszarepül támaszpontjára, és a következő hullámban visszatér.
Ha első kudarcba fulladt kísérlete után visszaküldik a Könnyű Nagy Négyest, nem lett volna semmilyen torlódás Berlin fölött.
Végtelenül egyszerű, valóban tökéletes megoldás.
– Nemcsak hogy háromperces időközökben indulunk el Berlinbe, hanem le is fogunk szállni háromperces időközökben. A ritmust nem szakítja majd meg egy-egy elhibázott leszállási kísérlet. A gép visszatér a támaszpontjára, és mögötte folytatódik a ritmus.
Egy pillanatig senki sem moccant, a tisztek még a lélegzetüket is visszafojtották.
– Megoldotta! – kiáltott fel Rodman repülőosztály-parancsnok.
– Hogy a fenébe nem gondoltunk erre korábban? – korholta magát Stonebraker. – Na jó, menjünk vissza a hölgyekhez.
Hiram Stonebraker megtalálta a varázskulcsot, amellyel a katasztrófát győzelemmé változtatta.
VALAMENNYI LÉGIHÍD-TÁMASZPONTNAK: ELHIBÁZOTT LESZÁLLÁSI KÍSÉRLET ESETÉN A REPÜLŐGÉPET VISSZA KELL IRÁNYÍTANI A TÁMASZPONTJÁRA A KÖZÉPSŐ LÉGI FOLYOSÓN ÁT, ÉS A KÖVETKEZŐ HULLÁMMAL VISSZA KELL KÜLDENI. SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SEM ENGEDHETŐ MEG REPÜLŐGÉPEK TORLÓDÁSA. STONEBRAKER.
A repülés történetében első ízben küszöbölték ki a várakozási sémák ősrégi rítusát, és most először érezték úgy, hogy a légihíd sikerrel járhat.
Alig néhány nap alatt a raksúly háromezer tonnáról háromezer-ötszázra, majd négyezerre növekedett, és végül elérte a célul kitűzött négyezer-ötszáz tonnát. Ezt egy viharos napon teljesítették először, amikor is a földi rendszer vezette be a gépek nyolcvan százalékát.
Újabb és újabb Skymasterek érkeztek, Cehében és Fassbergben megkezdték működésüket a közös angol-amerikai támaszpontok. A szállított napi raksúly meghaladta az ötezer tonnát! Megvalósult a légierők elkerülhetetlen egyesülése. Akárcsak a háború idején, a régi szövetségesek ezúttal békeidőben is összefogtak. Az EGYESÍTETT LÉGIHÍD HARCI ALAKULAT élén Stonebraker állt, helyettese Rodman lett.
A légihíd gépei éjjel-nappal dübörögtek, és az ütem olyan volt, mint egy óriási metronómé, s minden egyes taktussal további tíz tonnát ömlesztettek Berlin vérkeringésébe.
Az utászok és a berliniek megszállottakként, éjjel-nappal dolgoztak a tegeli harmadik repülőtér befejezésén.
Jóllehet a csoda most első ízben került kézzelfogható közelségbe, még előttük állt a legnagyobb kihívás, mert hamarosan szembe kellett nézniük az oroszok ősi szövetségesével: Tél tábornokkal.
20. FEJEZET
– Hogy az ördögbe kerültél ide? – kérdezte Sean.
– Lil Blessing hozott el kocsin – felelte Ernestine. – Beengedsz?
Sean zavartan kitárta lakásának ajtaját.
– Szóval, ez a szentélyed. – Valóban gyönyörű lakás volt, a megszálló hatóságok a legjobb lakásokat foglalták le. – Nem is örülsz, hogy itt vagyok?
– Nem készültem invázióra.
– Akkor nézd meg ezt – mondta Ernestine, és benyúlt a szatyrába, akkoriban minden berlini nő ilyet hordott magával. Két vesepecsenye-szeletet húzott elő.
– Hol a fenében szerezted ezeket?
– A feketepiacon.
– Senkinek nem volna szabad feketepiacra járnia, de különösen neked nem, a nagybátyád nevével – korholta Sean.
– Hagyd már abba, Sean. Lil Blessingtől kaptam a húst. Azt mondta, ezzel beférkőzhetek a szívedbe, de hát neked nincs is szíved.
– Ernestine Falkenstein, nézz rám. Becsíptél?
– Cc-cc-cc.
– Ittál.
– Cc-cc-cc. Csak annyit, hogy bátorságot gyűjtsék, és lerohanjalak az erődödben.
Sean tudta, most meg kell enyhülnie, máskülönben a nő pillanatokon belül sírni kezd. – Rendben van, ott a konyha. Kezdj neki. Mindjárt éhen halok.
Ernestine kétségbeesetten fölsóhajtott. – Jaj nekem, gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Ó, Sean, olyan sokat tanultam, hogy ügyvéd lehessek, és közben nem maradt időm megtanulni főzni. Biztosan elrontanám, és akkor majd látni sem akarsz többé.
– Hogyan? Te és nagyszerű barátnőd, Lil Blessing, nem készültetek fel erre a lehetőségre?
– Tudod, azért megkínálhatnál valami itókával.
Sean előkereste a bárszekrényből a leggyengébb italt, egy sherryt. Ernestine belekóstolt, elégedetten felsóhajtott, majd leállította a poharat. – Foglaltam asztalt kettőnknek a Humperdinkben. Jó vendéglő, noha a szovjet szektorban van. A bácsikámmal gyakran eszünk ott. Franz azt mondta, személyesen veszi majd kezelésbe a húst.
– Tehát megszervezted a randidat. Ne nyúlj a piához, én meg sietek és átöltözöm.
Miután Sean kiment a szobából, Ernestine az íróasztalhoz lépett, és szemügyre vette Sean fivéreinek és apjának fényképeit.
* * *
A Humperdink – a Gernerstrasse szinte egyetlen le nem bombázott épülete – nagy ház volt, a földszintjét egyetlen, fülkékre osztott teremmé alakították át. A falakra és a falmélyedésekbe vaddisznóés szarvasfejeket, középkori söröskancsókat, drezdai szobrocskákat és gobelineket aggattak.
A gyertyafényes terem bejáratánál Lothar, egy idősebb vak férfi citerázott. Valójában nem Lotharnak hívták, és nem is volt vak. Egykori SS-tiszt lévén, ez remek álcázásnak bizonyult, az igazságügyi szervek így nem bukkantak a nyomára.
– Herr Oberst – hajlongott alázatosan Franz. – Nagy megtiszteltetés, uram.
Átvette a két szelet vesepecsenyét, esküdözött, hogy remekül elkészíti, azután elkalauzolta őket az egyik legjobb asztalhoz, ahol már várta őket egy üveg jégbe hűtött pezsgő. Meleg, hangulatos terem volt. Ernestine belekóstolt a pezsgőbe, majd énekelni kezdett a citera dallamára.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sean.
– Semmi különösre.
Franz három német párt kalauzolt a terem közepén álló nagy asztalhoz. Ernestine észrevette, hogy az egyik férfi az öccse, Gerd.
– Jaj, istenem – mondta –, azt szerettem volna, ha ma este minden tökéletes lenne. De éppen most jött be az öcsém, és ő nagyon kellemetlen tud lenni.
Sean elmosolyodott. – A megtestesült udvariasság és kedvesség leszek – ígérte.
Gerd bólintott Ernestine felé, a lány ugyanígy köszönt neki. Gerd elnézést kért a társaságától, és a nővére asztala felé indult. Sean fölállt.
– Hahó, Erna.
– O’Sullivan ezredes, Gerd az öcsém.
Sean kezet fogott Gerddel, majd hellyel kínálta.
– Csak egy pillanatra – szabadkozott Gerd. – Az üzlettársaim és a barátaink egy kis ünnepséget rendeznek.
Ernestine azonnal megértette Gerd célzását. Azt akarta mondani ezzel, látod, németek is eljöhetnek a Humperdinkbe, és vannak még tisztességes német lányok, akik előnyben részesítik német férfiak társaságát.
Másrészt viszont Gerd egy percig sem állíthatta, hogy boldogtalan, amiért a nővére egy közismert amerikai tiszt társaságában mutatkozik. Szentül hitte, hogy Németország jövőjét az amikkal való szövetség szavatolja, és vajon van-e jobb módja egy szövetség megszilárdításának?
Erna és Ulrich bácsi révén jó színben tűnt fel. Valóban ejtette régi náci barátait, és belépett a Demokrata Pártba. Ez üzletileg remek húzásnak bizonyult.
– Anya és apa? – kérdezte Ernestine.
– Mindketten jól vannak. Apa egész idejét a mi wilmersdorfi lerakatunk vezetésének szenteli. Hogy van szentéletű nővérünk?
– Köszönöm érdeklődésedet, Hilde már teljesen felgyógyult.
– Ugye, Wiesbadenben van?
– Igen.
Sean érezte, hogy a testvérek beszélgetése mennyire mesterkélt, sajnálta a feszengő Ernestinét, és örült, amikor Gerd őhozzá fordult.
– Bizonyára hallotta a hírt, Herr Oberst. A maguk emberei és az angolok ma ismét csaknem ötezer tonnát szállítottak légi úton Berlinbe, méghozzá milyen időben! Bámulatra méltó.
– Abban a szerencsében részesültem, hogy dolgom akadt a légihíd embereivel. Csodálatra méltó népek.
– Meghiszem azt. Ha még ennél is több szenet szállítanak, tönkreteszik a vállalatomat.
Gerd igyekezett szellemeskedni, de rossz tréfa volt, mert a tömörített fűrészporból, szárított fűből és gyenge minőségű tőzegből előállított blokádbrikett nevű pótszén révén valóságos vagyont szerzett a blokádnak köszönhetően. A pótszén füstölt és büdös volt, de valamiképp mégiscsak égett, és az emberek egymást taposták, hogy kiegészíthessék vele a gyenge ellátmányt.
Gerd elfogadta a Sean által kínált pohár pezsgőt. Rendes pasas, gondolta. Megemelte a poharát. – Prosit. Bárcsak soha többé ne lennénk ellenségek.
Sean nem válaszolt.
– Hát itt ülünk, egykori ellenségek – folytatta Gerd itt ülünk barátokként a szovjet szektorban.
– Amerikában úgy tartjuk, hogy a politika fura társakat boronál össze.
Gerdnek elevenjére tapintott a célzás.
– Nagyon fura társakat – mondta, és mereven Ernára szegezte tekintetét.
Sean elkapta Ernestine könyörgő pillantását, s eszébe jutott, hogy megígérte, uralkodni fog magán.
– Tegnap bombákat hoztak a repülőgépeik – folytatta Gerd elgondolkodva. – Ma pedig a Tempelhofon tömegek lesik őket szent áhítattal. – Szándékosan egy méregdrága szivarral kínálta Seant, aztán maga is rágyújtott egyre. – A háborúban légvédelmi tüzér voltam. Még mindig valami furcsa érzés fog el, amikor fölnézek a levegőbe, és nem lőhetem le magukat.
Sean pezsgőspohara tartalmát Gerd arcába löttyintette.
– Gerd! Az ezredes öccse pilóta volt.
Gerd megmerevedett, és egy kézmozdulattal visszaparancsolta barátait. Szája szögletében mosoly bujkált. – Elnézést, Herr Oberst.
A citerás gyorsan új dalba fogott.
– Gyerünk el innen – mondta Sean.
– Sean – mondta Ernestine, mihelyt kiértek –, Gerd nem tudta.
Sean azonban meg sem hallotta. Egyetlen szót sem váltottak, amíg le nem fékezett Ernestine nagybátyjának lakása előtt.
– Jó éjszakát. Egyedül is betalálsz.
– Nem hagyhatom, hogy így menj el.
Sean keze ökölbe szorult, arca eltorzult, dühöt és zavart érzett. Végül nem bírta tovább. Arcát a kezébe temette. Magányos volt. Ernestine meg akarta érinteni, de Sean nyomban megmerevedett.
– Jaj, istenem – kiáltott fel a lány –, nem bírom tovább. Kérlek, vigyél el magadhoz! Könyörgök, Sean.
Kiszívom belőled a keserűséget. Szerelmet adok minden óráért, amelyben gyűlöletet érezték Legyőzöm magunkban mindazt, amit megvetsz. A szerelmem van annyira erős, hogy megtegyem. Igen, elég erős a szerelmem.
Egy német nő! Szeretkezem egy német nővel! Én! Én és az a náci! A sötét, zavaros homályban Sean hallani vélte a tető fölött elhúzó gépek motorjainak dübörgését, a rádió statikus recsegését, a kapcsolat megszakadását. A fölismerés pillanatában úrrá lett rajta a vágy, hogy kitekerje a lány nyakát. És ugyanakkor úgy érezte, soha életében nem érzett még ilyen szerelmet. Az őijöngő vágy, hogy egyszerre szeressen és öljön, minden egyebet elnyomott.
Azután undorodva feküdt, amiért olyan gyönge, és az elernyedés csöndjében önmagát kárhoztatta.
Ernestine feszülten hevert mellette.
Elvégeztetett, gondolta. Most már az én emberem vagy, Sean. Az én emberem vagy.
A hajnalban a széles ablakpárkányon ülve találta Ernestine-t. Jóformán semmi sem látszott odakint; a köd dühösen kavargott, szinte a talaj felszínén.
Odafent szakadatlanul dübörögtek a Tempelhof felé tartó első hullám gépeinek motorjai. Ernestine visszament az ágyhoz, ujjaival beletúrt Sean hajába. A férfi szomorú szemmel nézett rá.
– Nem tudtam, hogy lesz még idő, amikor megint rettegés nélkül képes leszek hallani repülőgépzúgást. Most meg olyan, mint egy bölcsődal, mint a parti hullámverés moraja.
Lefeküdt Sean mellé, aki szótlanul magához ölelte.
Öltözködés közben alig szóltak, mert Sean nem akart fájdalmat okozni a lánynak.
– Halló, Ulrich bácsi. Bocsáss meg, hogy nem telefonáltam. Egy barátnőmmel voltam, és egyszer csak nagyon későre járt. Igen. Egyenesen a munkába megyek.
Seannak az járt a fejében, a legjobb az volna, ha már nem lennének itt, mire megjön a házvezetőnője. Ulrich Falkenstein unokahúgát nem lenne szabad megalázni. De semmit sem mondhatott.
Szótlanul szálltak be az autóba és indultak el.
– Ha kitennél az állomásnál, vonattal mehetnék a munkahelyemre.
Sean egyetértett vele, hiszen nem lett volna ildomos, hogy Ernestine munkahelye előtt állítsa le a kocsiját.
Az állomás közelében a szokásos berlini tömeg tolongott, az emberek a felszálló és leszálló gépeket nézték.
Ezen a reggelen a gépmadarak a sűrű ködön át földi bevezetéssel szálltak le. A berlinieknek minden újabb leszálláskor elállt a lélegzetük, amikor az utolsó pillanatban meglátták a fehér ködtakaróból előbukkanó gépet.
Sean leállította a kocsit. Kínos perc telt el, nem tudták, mit mondjanak búcsúzóul. Ernestine eleget tudott már ahhoz, hogy méltóságteljesen távozzék. Kinyitotta az autó ajtaját.
Sean elkapta a csuklóját. – Nem tudom, mit mondjak.
– Bizonyára elégtétellel tölt el, ha megtudod: tudom, hogy az éjjel meg akartál ölni. Ha így döntesz, egyetlen szóval sem tiltakoztam volna. Ha nem ajándékozhatlak meg az élettel, a tied vagyok, megölhetsz.
– Szeretnélek még látni – mondta Sean, de maga sem hitte el, amit mondott. – Ma este.
– Auf Wiedersehen. – Ernestine kiugrott a kocsiból, és eltűnt a magasvasút állomásának lépcsőjén. Ugyanebben a pillanatban felüvöltött a tömeg a peronon. Egy Skymaster csaknem az állomásra zuhant!
Rengett a föld, amikor a repülőgép néhány saroknyira belefúródott egy épületbe. Egy fülsiketítő robbanást követően üveg, tégla és repülőgéproncsok repültek szerteszét. Azután láng csapott fel. Iszonyatos csönd támadt egy pillanatra. Ekkor jött a robbanás.
Seant magával sodorta a menekülő tömeg. A repülőgép is, a ház is megsemmisült. Mindössze a gép farkának egy része maradt meg, rajta az amerikai csillag és a MATS, ALASKA felirat.
Vészjóslóan felvijjogtak a mentőkocsik és a rendőrautók szirénái, elnyomták a rémült kiáltozást. Sean O’Sullivan a máglya lobogó tűznyelveibe meredt, és kővé dermedt a rémülettől.
– Tim! Tim! Tim!
– Herr Oberst! – könyörgött egy német rendőr. – Herr Oberst, ne menjen közelebb! Mind meghaltak!
– Az öcsém van abban a gépben! Eresszen el, hülye barom!
– Herr Oberst! Valaki…! Jöjjön valaki, segítsen… Megöli magát!
Seant elhurcolták a helyszínről, és lefogták, amíg le nem csillapodott. Lorelei hangja térítette magához. Ernestine hangja!
– Sean! Térj magadhoz!
Sean föltekintett rá. A lány alakját lángok és romok foglalták keretbe. Sean szeméből olyan gyűlölet sütött, amilyet Ernestine még soha nem látott.
21. FEJEZET
– Hansen tábornok – mondta Ulrich Falkenstein –, hadd mondjam el önnek, hogy mélységesen szomorú vagyok.
– Óhatatlanul be kellett következnie – felelte Hansen.
Mindketten régtől fogva gyanakodtak egymásra. Az adott pillanatban a német attól tartott, hogy a moszkvai négyhatalmi értekezleten elkótyavetyélik a város szabadságát. Hansen továbbra is kétkedően tekintett a németekre. A három amerikai repülő halálának azonban megrázó és kijózanító hatása volt. A berliniek úgy vélték, végtére talán nem is annyira ingatag az amerikaiakkal kötött szövetségük, az amerikaiak számára pedig eljött az ideje, hogy rádöbbenjenek, milyen messzemenően kötelezték el magukat.
Hansen segédtisztje jelentette, hogy a hivatalos küldöttség a külső irodában várakozik. Hamarosan hosszú kocsisor vitte a gyászolókat a repülőgép-szerencsétlenség színhelyére, amely egy elnéptelenedett csatamezőre emlékeztetett. A roncsot már elszállították, a vért fölmosták, a pokoli jelenetet követő pánik lecsillapodott, a helyszínen már csak egy új kegyhely tanúskodott a történtekről. A Skymaster farkát beleépítették a romos falba, a becsapódás helyét pedig egy fáklya jelölte.
Sok ezer berlini hosszú, rendezett sorokban vonult el lassan a fal előtt, s százak térdepeltek imádkozva az utcákon. Sok ezer virágot hoztak, az egész várost megülte a tragédia hangulata.
Sean O’Sullivanben felötlött a németek egy másik hosszú sorának emléke, akiket néhány esztendeje kirendelt, hogy végigmenjenek a koncentrációs táboron. Azok is leplezetlenül sírtak, de egészen más okoknál fogva.
A viszálykodó gazdáit elviselni kénytelen, elcsigázott Hanna Kirchner a város nevében helyezett el koszorút, s elmondta, amit vártak tőle. – Sohasem fogjuk elfelejteni ezt. Bátorságot merítünk belőle a túléléshez.
Miközben a fényképészek megörökítették a jelenetet, a szokásos háromperces időközökben eldübörögtek fejük fölött a repülőgépek.
Andrew Jackson Hansen visszatért a kocsijához, s úgy érezte, átlépte a Rubicont. Sajátos, szoros kapcsolat született itt, és első ízben ismerte föl, hogy Berlin népe ki fog tartani.
Sean visszaérkezett a gyászszertartás helyéről. Behúzta lakása ajtaját, lassan kigombolta a zubbonyát – csak ekkor vette észre a kandalló előtt álló Ernestinét.
– A szobalányod engedett be – mondta Ernestine.
Sean bólintott, és fölakasztotta zubbonyát. A vasember, aki megjátszottá, hogy Isten, még mindig megdöbbenve érezte, mennyire gyönge halandó.
– Tudod, mi történik azzal az emberrel, aki úgy bálványozza a gyűlöletet, mint te? – kérdezte a lány.
– Szeretlek, Ernestine – suttogta Sean –, és gyűlölöm magam, amiért szeretlek.
– Az egyetlen esélyünk, Sean, ha megtaláljuk azt a nagy szerelmet, amely legyőzhet minden mást.
– Csak emberek vagyunk, nem istenek – mondta Sean. – Túl sok követelményt támasztunk önmagunkkal szemben.
– Nézz rám, Sean. Német vagyok. Ezen semmi sem változtathat. Te vagy az én emberem. Ezen sem változtathat semmi. Ami most történni fog, annak meg kell történnie. Sohasem tudnálak elhagyni.
Sean magához ölelte, elfogta a vágy, hogy végre béke legyen, hogy végre elhallgassanak a hangok. Egy pillanatig boldog volt.