20. FEJEZET

Kijárási tilalom volt. A Schwabenwaldból kiszabadított lengyel kényszermunkások a pontonhídon átbotorkáltak a déli partra, ahol Bolinski hadnagy a gyógyfürdőkben, a szállodákban és a Kurhausban rendezte be az elhurcolt személyek központját.

Shenandoah Blessing a dzsipjéből nézte őket, és azt a dallamot fütyörészte, amit a lengyelek énekeltek. Az utolsó hat lengyel, aki még a téren maradt, a dzsip köré gyűlt, hogy cigarettát kunyeráljon. Az egyik – bajor vadászkalap és bőrnadrág volt rajta – nem elégedett meg azzal, hogy csak megrázza Blessing kezét. Átölelte a dagadt rendőrt, és háromszor megáldotta Amerikát. Azután a mámorító örömtől elsírta magát, és ragaszkodott hozzá, hogy Blessing fogadja el bozontos tollú, vadászjelvényes, zöld velúrkalapját. Blessing mindezt végtelen türelemmel viselte.

– Gyerünk, cimborák. Igyekezzetek át a déli partra. Holnap is van még nap.

A síró lengyel megcsókolta Blessing pirospozsgás arcát. Vagy tucatszor elköszöntek tőle, végül integetve átbandukoltak a hídon.

Blessing körbepillantott a téren, nem lát-e kései járókelőket. Nem látott senkit. Beszorította hasát a kormánykerék alá, majd nagy kanyarral a börtön felé irányította dzsipjét, közben a rá váró sürgős feladaton törte a fejét: éjszakai őrjáratokat kell kiküldenie.

Rombaden egész rendőrségét fel kellett oszlatni. Mindeddig csupán vagy fél tucat fehérlistás németet talált, akit eléggé megbízhatónak ítélt, és akikkel feltölthette kicsinyke csapatát. Mindössze egyetlen amerikai gyalogosszázad őrizte az egész körzetet, a hadifoglyokat és a Schwabenwaldban internált SS-eket. Blessing arra gondolt, ha valahol komoly baj támadna, alaposan benne lenne a pácban.

Majd a lelkére beszél O’Sullivan őrnagynak és Bolinskinek, engedélyezzék, hogy néhány száz lengyelt egyenruhába bújtathasson. Vajon megbízhatna-e a lengyelekben, ha felfegyverzik őket? Miután látta Schwabenwaldot, ő maga is annyira felbőszült, hogy több SS-t összevert, amikor kihozták őket a gázkamrákból. Sean ugyanis három nap után kiengedte őket, mert az éhségtől, a szomjúságtól, a félelemtől és a légszomjtól ájuldozni kezdtek. Az őrnagy azután letartóztatta őket.

Blessing a térről egy keskeny utcába fordult. Gondolataiból az riasztotta fel, hogy meglátott két szétbombázott ház között egy téglahalmon kuporgó alakot. Odahajtott, és leállította a motort. Az idős férfi csak ült, és vakon meredt a semmibe.

– Ide figyeljen, apóka – kiáltott rá Blessing kijárási tilalom van.

A férfi nem válaszolt.

– Beszélni maga angolt? Szólaljon már meg. Már schwartz a Himmel. Mennie kell a Hausába.

– Én beszélni tökéletes angol!

– Kijárási tilalom van.

– A pokolba a kijárási tilalommal, uram!

A férfi meg sem moccant. Blessing a méreteit meghazudtolóan fürgén felkúszott a téglahalomra. A férfi nem volt olyan idős, ahogyan első pillantásra látszott. Lábánál üres borospalack hevert. Blessing fújtatva állt meg előtte.

– Nos, hol a fenében lakik?

– Berlinben, maga idióta.

– Ne hozzon ki a sodromból. Hol lakik Rombadenben?

– Sehol!

– Részeg?

– Hát persze hogy részeg vagyok. Nem látja, maga ostoba?

A rendőr villámgyors mozdulattal megragadta a férfi gallérját, fölrántotta, és hátracsavarta a karját. A férfi nem tanúsított ellenállást, csak lazán himbálózott. S mivel Blessing erősen magához szorította, megérezte a mosdatlan test szagát. Felhúzta a férfi kabátjának bal ujját. A karon ott sötétlett a schwabenwaldi foglyok jele, a tetovált szám. Blessing elengedte a férfit.

– Miért nem mondta meg, hogy a koncentrációs táborból sza-badult?

– Miért nem kérdezte? – felelte a férfi, és ismét leült. Azután hadarni kezdett. – Nem ittam nagyon sokat. Hosszú ideje nem ittam. Így aztán berúgtam.

Blessing fölsegítette, de az ismét leült.

– Nem ülhet itt egész éjszaka.

– Valaha barátaim éltek itt. Valaha ez volt a szociáldemokraták körzeti központja. Senki sincs itt. Mindenki eltűnt. Senki sem maradt.

– Várjon csak egy percet. Maga nem lengyel.

– Én, uram, én német vagyok.

– Maga Ulrich Falkenstein?

– Úgy van.

A börtön izgatottan zsongott, mindenki arról az öreg férfiról beszélt, aki holtrészegen aludt egy tábori ágyon Blessing irodájábán. Ulrich Falkenstein! Főnyeremény. Valaki, aki túlélte a hitleri üldöztetést.

A csoport minden tagja tudta, hogy az öreg Schwabenwaldban raboskodik. Amikor benyomultak a táborba, Bolinski és Arosa csak annyit tudott megállapítani, hogy Falkenstein még néhány nappal a megadás előtt életben volt. A zűrzavarban aztán elkalandozott, elindult, hogy megkeressen néhány rombadeni elvtársat.

Ulrich Falkenstein és fivére a szociáldemokrata párt régi harcosai voltak. Még akkor is szembe mertek szállni Hitlerrel, amikor bekövetkezett a vég. Ulrich Falkenstein a pártlapban és harcos beszédekben bélyegezte meg a nácikat akkor, amikor elvtársai többsége vagy elmenekült Németországból, vagy rémülten elnémult.

Eleinte a nácik megkísérelték korrumpálni a Falkenstein fivéreket: magas beosztásokat ígértek nekik. Azt beszélték, Ulrichot valami nagy állással csábítják. Őt azonban sem megvásárolni, sem elhallgattatni nem lehetett, jóllehet szinte a halálos ítéletét írta alá, amikor elutasította az ajánlatokat.

Ulrich Falkenstein a hőskölteménybe illő bírósági tárgyaláson, 1935-ben beszélhetett utoljára nyilvánosan. Megjósolta, hogy a zsarnokság ezen új korszaka Németország számára a teljes összeomlást és az egész világ megvetését hozza meg. Az övé volt az utolsó a felháborodás vékony hangjainak kórusában, amelyet elnyomott a lovaglócsizmák dobbanása és a Sieg heil-ek harsogása. De Hitler még 1935-ben sem érezte magát elég erősnek, hogy elrendelje a a Harmadik Birodalom egyik legfőbb ellenségének kivégzését.

Falkenstein elvegyült a tömegben, amely félmillió németre duzzadt, akit koncentrációs táborba zártak a rendszerrel szembeni valós vagy vélt ellenállásáért. Amikor befejeződött a terror éjszakája, Hitler túlélő ellenzéke egy Falkensteinhez hasonló szánalmas, maroknyi elemre és néhány papra, íróra meg filozófusra zsugorodott. Gyakorlatilag a náciknak nem maradt német ellenfelük.

Ulrich Falkensteinnek valamiképpen sikerült életben maradnia. Valaha erőteljes felépítésű teste volt, amely ellenállt a véréseknek és rugdalásoknak, a sokhetes, sok hónapos magánzárkáknak. Amikor rájöttek, hogy semmiféle kínzás sem törheti meg a szellemét, tudatosan igyekezték lealjasítani. Az SS-ek imádták az efféle megalázásokat az egész börtön színe előtt. Falkenstein azonban méltósággal viselte el az aljasságokat, ettől erkölcsi óriássá nőtt, ami feldühítette kínzóit. Tudták, nem arathatnak felette győzelmet halálában sem, ha nem könyörög életéért. Márpedig ő ezt is megtagadta.

Másnap reggel Falkenstein Blessing elnézését kérte előző esti részeg jelenetéért, és megköszönte megértő viselkedését.

Első ízben fordult elő, amióta Rombadenben volt, hogy O’Sullivan felállt egy német jelenlétében, sőt melegen köszöntötte őt.

– Könnyekig meg vagyok hatva – mondta Falkenstein hogy még emlékeznek rám. – Roppant élvezettel rágyújtott egy cigarettára. A dohány elkábította. Hát még a kávé! Már réges-rég elfelejtett sírni, de most a kávé ízétől könnybe lábadt a szeme.

Beszélgetés közben Sean azon töprengett, vajon miféle ember az, aki előtte ül. A koncentrációs táborok történetéből kitűnt, egykét év kellett hozzá, hogy egy normális embert tökéletesen összeroppantsanak, lealjasítsanak, megtörjék akaraterejét, állati ösztönné degradálják a puszta létfenntartás kedvéért. Akiket Hitler kiengedett a táborokból, soha nem mertek beszélni az ott tapasztaltakról.

Vajon mi tarthatta ébren a dacot Ulrich Falkensteinben? Vajon mi késztette arra, hogy visszautasítsa a hallgatási ígéret fejében felajánlott szabadságot?

A kopasz fejét félkörben körülfogó hófehér haj széle menti apró sebhelyet kivéve, Falkenstein külsején nemigen látszódtak a szenvedés nyomai. Kissé fáradtnak tűnt. Szeme meglepően kék volt, tekintete olyan gyöngédséget sugárzott, ami néha csak hosszú, súlyos szenvedés árán válik az ember természetévé. Súlyos szemhéja miatt álmosnak tűnt az arckifejezése – csalóka látszat volt, mert csak elrejtették a gondolatait.

– Hogy áll a háború? – kérdezte.

– A nyugati front összeomlófélben van. Már csak napok kérdése – felelte Sean.

– S Berlin?

– Megálltunk az Elbánál. A szovjetek az Odera-Neisse-vonal felől támadják.

Falkenstein hosszasan elmerengett, közben rágyújtott egy újabb cigarettára. – Én berlini vagyok – szólalt meg nagy sokára. – Családom él ott, a feleségem, két fivérem: Bruno és Wolfgang, és természetesen Bruno családja. Gondolom, lehetetlenség értesülést szerezni róluk?

– Attól tartok, jelenleg ez lehetetlen.

– Tudja, nagy kár, hogy hagyják, hogy a vörösök foglalják el Berlint.

– De hát az oroszok a szövetségeseink. A németek szörnyű szenvedéseket zúdítottak rájuk.

– Nem szenvedtünk-e valamennyien? Mégis, nagyon nagy kár. A berliniek mások. Valójában sohasem voltak nácik.

Sean nem tudta leplezni megütközését, hallván ezt a sajátos kijelentést.

– Meglepődöttnek tűnik, őrnagy úr.

– Az vagyok, annak a fényében, ami magával történt, Falkenstein úr. Rombadenben egyetlen német sem akad, aki ne csupán ártatlan nézőnek tekintené magát. Maga 1935-ben hagyta el Berlint. Akkor talán még túl korán volt ahhoz, hogy az ember felismerje: a nácik valóban a német nép akaratát valósították meg.

– De őrnagy úr, én is német vagyok.

– Kivételes német.

Falkenstein vállat vont. – De bárhogyan is elemez engem, német vagyok. Meglehet, egyike vagyok azoknak a jó németeknek, de attól még nem leszek angol vagy francia. Meg aztán, drága őrnagy úr, úgy vélem, többet tudok első kézből szerzett tapasztalatok alapján a német gyarlóságról és a német betegségről, mint maga. S ettől még mindig nem leszek kevésbé német.

– Ez elképesztően hangzik Ulrich Falkenstein szájából, kilenc év Schwabenwald után.

– Mondjuk azt, hogy bőségesen volt alkalmam, erőteljes meggyőzésben is részem volt ahhoz, hogy feladjam a német népbe vetett reményemet. Az, amit ön mond, az részben igaz. A legtöbb úgynevezett jó német meghalt a Schwabenwald-féle helyeken. De már most, mi történik akkor, ha azok közülünk, akik megmaradtunk, hátat fordítunk a német népnek?

Ulrich Falkenstein makacs hitvallásának kinyilatkoztatása Sean számára bántó és félelmetes volt. De kénytelen volt csodálni ezt az embert, aki olyan kegyetlenül megszenvedett, mégis megtartotta identitását.

– Meg kell értenie, vissza kell jutnom Berlinbe.

Vajon ez jobb vagy rosszabb azoknál a németeknél, akik elmenekültek a nácik elől, és most a katonai közigazgatásban dolgoznak? Azoknál a németeknél, akik gyűlölik hazájukat, akik vad dühvei támadnak minden ellen, ami német, bosszúért lihegnek, megvetik németségüket? Milyen könnyűszerrel csatlakozhatna most Falkenstein a divatos németellenes klikkhez. Ehelyett a leprások közé menő hittérítő útját választja. Sean tudta, a nácik nem tudták kiverni Falkensteinből a nép szeretetét. Mégis, Falkensteinben ellenfélre akadt, nem bábra. Mindazonáltal rá hárult, hogy döntsön kettejük nevében.

– Hosszú időbe telik majd, amíg visszatérhet Berlinbe. Addig is nagy szükségünk lenne itt a szolgálataira.

– Együttműködöm magával, őrnagy úr, ha szem előtt tartja, hogy német vagyok, és legfőbb kötelességem nem a szövetségesek győzelmének elősegítése, hanem a német nép megváltása.

21. FEJEZET

Seant nyugtalanították a hivatali ablaka alatt, odalent a téren zajló egyre durvuló jelenetek. Egy tucatnál is több lengyel ordítozott, üvegeket vagdosott a házak falához, a nyílt utcán vizelt, dulakodott.

– Véget kell vetnünk ennek, mielőtt elszabadul a pokol – mondta Sean a szobában tartózkodó Blessingnek, Maurice Duquesne-nek és Bolinskinek.

– Mesebeszéd, őrnagy – csitítgatta Blessing –, kentuckyi módra kell ezt nézni. Akadnak a szerencsétlenek között, akik négy-öt éven át is be voltak zárva.

– Több panasz fut be hozzánk, mint amennyit ki tudunk vizsgálni.

– A teremtésit, hát csak ünnepelnek egy kicsit. Nem kell nekik sok alkohol, hogy berúgjanak. Majd a kijárási tilalom kezdetekor kisöpörjük őket az utcáról.

– És mit szándékozik tenni a fosztogatások és verekedések ügyében?

– No és, hát betörtek néhány német üzletbe meg lakásba. Sok mindent ki kell fújniuk magukból – mondta kérlelő hangon Blessing.

– Éppen ettől tartok.

Aznap különösen kötekedőre és hangoskodóra sikeredett az ün-neplés. Rábukkantak egy nagy, érintetlen borospincére. Óriási dáridózás következett. A rémült németek elmenekültek az utcákról.

– Nem arról van szó, mintha különösebben vonzana, hogy megvédjem a németeket – mondta Sean –, de a saját tekintélyünk is megsemmisül, ha nem fékezzük meg a lengyeleket.

– Rendes emberek – vetette közbe Bolinski. – Ők maradtak meg abból a talán százezernyi lengyelből, akiket Schwabenwaldba hur-coltak. Kevesebb mint ezer maradt élve belőlük, őrnagy úr. Reggelente öt órakor ébresztették őket, odanyomtak eléjük egy csajka híg levest, azután a táborból a gépgyárba hajtották őket. Kilencezer-nyolcszázhetvenegy méter és negyvennyolc centiméter. Aki elesett, arra ráuszították a kutyákat. A sorban utolsók targoncákat húztak, ezekre rakták az út mentén halomba rakott hullákat. Tizennégy órát dolgoztak, a munkapadokhoz láncolták őket azokban a föld alatti pokoli bugyrokban, azután visszahajtották őket – kilencezer-nyolcszázhetvenegy méter és negyvennyolc centiméter, ennyi volt az út a táborig. Napi ezerötszáz kalóriányi nagylelkű ellenszolgáltatásban részesítették őket.

– Olvastam valamennyi jelentését – szakította félbe Sean.

– Én pedig azt mondom: a fene vigye el az egészet! Hadd ünnepeljenek! Hadd verjenek be néhány fejet!

Sean mélyet lélegzett, és visszahanyatlott a székébe. -Bolinski! Blessinggel állítsátok munkába ezeket a lengyeleket. Osszák be őket őrszolgálatra. Adjanak nekik mindenféle kedvezményes munkát. S mi van a vezetőikkel? Bízhatunk bennük?

– Tekintélyük van – felelte Bolinski.

– Akkor megegyezhetünk a következőben: nem vesszük túl szigorúan a fosztogatást és néhány német összeverését. A határ az erőszaktétel és a gyilkosság. Viszont nem tűröm, hogy átlépjék ezt a határt.

Bolinski és Blessing távoztak, hogy megtisztítsák az utcákat.

Nagy sokára megszólalt Maurice Duquesne, aki mindeddig tartózkodóan, szinte unottan követte a beszélgetést. – Munkába állítani őket irreális megoldási kísérlet. Ezekben az első napokban megelégednek azzal, hogy italba fojtva ünnepeljék szabadságukat, de hamarosan meg akarják majd állapítani, vajon férfiak-e még.

– Már magam is gondolkodtam ezen. Majd Blessing kentuckyi trükkjeit alkalmazzuk.

 

Alig néhány pillanattal e beszélgetést követően, Sean idézésére megjelent Sigmund von Romstein báró, aki még mindig ügyvezető polgármesterként tevékenykedett. Amint megpillantotta Duquesne-t, nagyfokú idegesség lett úrrá rajta. Valahányszor megjelent itt, biztosra vette, hogy ezúttal a fejét veszik.

– A térről kiinduló egyik utca, a Prinzessin Allee hírhedt volt léhaságáról, igaz, báróm?

– Hát persze! Sok ott a söröző. Sok az éjszakai mulató. Fesztiválok idején egész Svábföld egyik legduhajabb utcája volt, sőt ami azt illeti, egész Bajorországé.

– Én kifejezetten a bordélyházakról beszélek.

A báró ártatlanságot színlelve széttárta kezét. – A nácik bezárattak minden kuplerájt. Tudja, milyen volt Hitler.

– Értesülésünk szerint a Prinzessin Allee-t valójában sohasem zárták be, vagy legalábbis nem teljes egészében. Megfelel-e a valóságnak, hogy mindig dolgoztattak prostituáltakként nőket a folyami uszályok révkalauzainak éjszakai szórakoztatására? Fizetési napokon és fesztiválok idején még Münchenből is hozattattak nőket kisegítőkként.

– Nos, tudja, hogyan vannak ezek a dolgok. Még Hitler sem tudott teljesen véget vetni a prostitúciónak.

– Sőt mi több – folytatta Sean –, maga volt a polgármester, a fivére meg a náci Gauleiter. Nem létezett-e számos íratlan megállapodás, nem hunytak-e szemet sok minden fölött a körzet gazdasága érdekében?

Seannak igaza van. Az amerikainak mindig igaza van. Ő és ez a förtelmes Dante Arosa mindent tudnak.

– Továbbá, nem felel-e meg a valóságnak – szorított egyet a présen Sean –, hogy magának birtokában van egy titkos lista valamennyi nőről, aki prostituáltként dolgozott Rombadenben?

A báró hátrahőkölt.

– Nos?

– Meg kell értenie – siránkozott a báró –, ebben a dologban sohasem volt semmiféle korrupció. Persze időnként meg kellett nyerni a rendőrség jóindulatát. A lista azonban csak arra kellett, hogy ellenőrzésünk alatt tarthassuk a helyzetet. Hogy távol tartsunk nemkívánatos elemeket, úgy értem, hogy megvédhessük a lányokat.

– Szigorúan politikamentesen – jegyezte meg Sean Duquesnehez fordulva, aki kényszeredetten elmosolyodott. – Hányán lebzselnek még itt?

– Talán harmincan vagy negyvenen.

– Vidám kis hely – jegyezte meg Sean. – Szükség lesz rájuk.

– Az önök katonáinak? – kérdezte a báró, abban reménykedve, hogy visszavonták a barátkozási tilalmat.

– A lengyelek számára.

– Ó…

– Politikamentes alapon, báró. Nem kívánom tudni, kik ezek a nők. Továbbá, nem szabad tudniuk, hogy ez a szövetséges hatóságok utasítására történik. Maga lehet a jótevőjük. Holnaptól kézdődően a lengyeleket a megszálló hatóság által kibocsátott pénzben fizetik. Az a lány, aki önként visszatér választott hivatásához, háromszoros élelmiszeradagban részesül.

A letört báró azt motyogta, háromszoros élelmiszer-fejadagért még lengyelek számára sem lesz túl nehéz nőket találni.

– Ennek az alternatívája az lenne, hogy a nyílt utcán erőszakolják meg a maguk asszonyait.

– Értem, őrnagy úr.

Sean elbocsátotta a bárót.

Maurice Duquesne jót mulatott a költői igazságszolgáltatáson: von Romstein báró lett a felhajtója a lengyeleknek, akiket ő és a fivére rabszolgamunkára használt. – Okos megoldás, Sean, de ezzel csökken a tekintélyed a németek szemében. Azt fogják mondani, hogy nézzétek csak, mit tesz az amerikai, hogy megvédjen minket.

– A törvény és a rend fenntartása érdekében teszem.

– No de Sean, a hódítótól nem várják el, hogy jótékonykodjék. Nem gondolod, hogy az itteni nők azt várják, hogy erőszakot követnek majd el rajtuk? Nem gondolod, hogy a német katonák megerőszakolták az én tartományom nőit, meg a lengyel nőket, meg az orosz nőket?

– Ez is sok évszázados hagyományaitok közé tartozik, Maurice?

– Nem, ez is a te amerikai naivitásod, Sean. Mi, európaiak, nem álmodozók, hanem realisták vagyunk. A férjeik, a fiaik, a szeretőik visszafogadják asszonyaikat, akár bemocskolták őket, akár nem.

– Nem értelek! – csattant fel Sean.

– Én meg titeket nem. Hát mit gondoltok ti, amerikaiak, meddig lesztek képesek fenntartani ezt az idióta barátkozási tilalmat? Mennyi időbe fog telni, míg a ti tiszta életű amerikai fiaitok megvadulnak majd egy női kéz érintéséért? – Duquesne jóízűt nevetett. – Istenemre mondom, elmulasztjátok a háború megnyeréséért járó egyik igazi jutalom élvezetét.

22. FEJEZET

A romokban heverő Rombaden fuldoklott. A vereség teljes felismerése napról napra mélyebbre hatolt az emberek tudatába. Vízhiány, élelmiszerhiány, por és hamu. A kormos falak mögött rémülten osontak az emberek, miközben fegyveres lengyelek őrjáratai rótták az utcákat.

Ulrich Falkenstein megjelenése nagyon megzavarta a város lakosságát. A történelem során első ízben szűnt meg a von Romstein dinasztia zsarnoki, ámde paternalista uralma. Jóllehet, Ludwig gróf és fivérei vaskézzel kormányoztak, a hagyományos élet szilárd status quójáért tevékenykedtek. Mindig von Romstein volt a nép atyja. A von Romsteinek majd gondoskodnak róluk.

Most pedig Falkenstein, a birodalom ellensége, akit két évtizeden át gyaláztak, ott ül a szövetségesek kormányzójának a jobbján.

Sean Falkenstein németségek jelentését illető kételyei eloszlottak. Falkensteinnek semmi köze a nácikhoz. Sőt mi több, szagról is fölismerte őket. A fehérlistán szereplő néhány személyt meg Schwabenwald néhány túlélő politikai foglyát kulcsfontosságú közigazgatási posztokra helyezték. A nácikat kiebrudalták.

Világossá vált, hogy Rombadenben és az egész körzetben minden egyes személynek számot kell majd adnia múltbeli tevékenységéről. Azt suttogták, hogy a katonai közigazgatási kormányzat sok száz kérdést tartalmazó kérdőívet készít, és ezekre minden férfinak és nőnek válaszolnia kell. Napról napra nőtt a bebörtönzöttek száma.

Dante Arosa és Shenandoah Blessing az emberek döbbenetét kihasználva besúgóhálózatot épített ki. A legegyszerűbb módja annak, hogyan mossa valaki tisztára a nevét, az volt, ha bemártott valaki mást. Ha besúgó lett. Jelentett a szomszédjáról. A besúgást művészi szintre emelték a nácik alatt; senki sem érezhette magát biztonságban a fürkésző tekintetek elől. A nácik dicsőítették a besúgókat, gyermekeket jutalmaztak meg, amiért följelentették szüleiket, szülőket, amiért feljelentették gyermekeiket, fivér a nővért, unokatestvér az unokatestvért jelentette föl.

Werner Hoffman, Falkenstein egyik helyettese lett a nem hivatalos összekötő a szövetségi hatóságok és a besúgók között. A nácizmus előtti időkben kisebb beosztású szocialista funkcionárius volt, és valamiképpen túlélte a Schwabenwaldban letöltött öt évet. Görnyedten járt, mert egy őr puskatussal eltörte a gerincét. Torzszülötté vált, szüntelen fájdalmán jól mulattak az SS-ek, ezért is hagyták életben. Hoffman nem bizonyult különösebben sikeres hivatalnoknak, de ritkaságszámba ment – megbízható náciellenes személy volt.

Találkozóit a Prinzessin Allee-ra beszélte meg. A besúgókkal extra élelmiszer-fejadagokért és különleges bánásmód ígéretéért kötött üzleteket.

Az erkölcsi züllés fokozta Sean viszolygását a németektől. Ez viszont a megszokott rosszindulatú és fontoskodó megjegyzéseket váltotta ki Maurice Duquesne-ből. – Miért vagy megdöbbenve? Legyőzték őket, és életben akarnak maradni. Nektek, amerikaiaknak sohasem kellett vereség körülményei között élnetek. Sohasem kellett számot adnotok életetek cselekedeteiért. Ha egy német hadsereg szállná meg New Yorkot, meglepődnél, hány amerikai nyelv oldódna meg.

A városban vad tülekedés indult meg, mindenki felmentést akart vétkessége alól.

– Meg kell értetnie az amerikaiakkal, azért léptem be a pártba, mert az állásom forgott kockán.

– Az állásom politikamentes, szigorúan politikamentes volt, de olyan helyen voltam, hogy láthattam, mi folyik.

– Holstein négy rejtegetett zsidó gyereket szolgáltatott ki.

– Mondhat maguknak Dunkel úr, amit akar, barna inges volt.

– Amikor kihallgatj ák Bargelt, emlékeztessék, hogyan viselkedett tömbbizalmiként.

– Köztudott, hogy a gyerek feljelentette saját anyját.

– Igen, és ellopta egy zsidó család egész üzletét és a házát is, amikor a család eltűnt.

A színültig tömött szemétláda tartalma túlcsordult, az okádék bűze összevegyült Rombaden hamujával.

Ulrich Falkenstein a serfőzde tulajdonosától elkobzott udvarházban aludt. A folyó déli partján álló huszonkét szobás épületet a szövetségesek közigazgatásában dolgozó vagy fél tucat egykori schwabenwaldi fogollyal osztotta meg.

A megszállás második hetének elején reggel öt órakor csengett a telefonja. Werner Hoffman kereste.

– Mi a fenét akarsz ilyen hajnali órában! – morogta Falkenstein.

Hoffman egyetlen névvel válaszolt: – Klaus Stoll.

Schwabenwald parancsnokának nevével, akinek a harcok végeztével nyoma veszett.

– Stoll! – ismételte döbbenten suttogva Falkenstein.

– Meg a drágalátos felesége, Emma. Mindkettőt elkaptuk.

– Hol? Hogyan?

– A fülest olyasvalakitől kaptuk, akinek sok mindenért kell felelnie. Stoll a Friedrichstrasse egyik szétbombázott házának az alagsorában rejtőzött. Az egyik legmegbízhatóbb besúgónkban bízott meg.

– A hatóságok! Tudják már?

– Az igazság az, hogy Blessing hadnagy fogta el Stollt egy órája. Azt mondta, hogy biztos azonosítás érdekében jó ötlet lenne, ha vagy egytucatnyi egykori schwabenwaldi fogoly eltársalogna ott az alagsorban Stollal, mielőtt őrizetbe vennék.

– Szentséges úristen! O’Sullivan őrnagy tombolni fog!

– Az őrnagy tud róla. Közölte, hogy egész nap a körzetet fogja járni. S valami egészen sajátos dolgot fűzött még hozzá. Azt mondta, „amiről nem tudok, az nem fáj nekem”. Mit értett ezen, Ulrich?

Falkenstein lerúgta a takaróját. A vér olyan sebesen áramlott át a szívén, hogy már-már szétvetette a mellkasát. Magára rántotta ruháját, a sofőrjét szólította, és hamarosan már a pontonhídon robogtak Rombadenbe. Hajnalhasadtakor találkozott a téren Hoffmannal.

Egy romhalmaz előtt álltak meg, amely egykor a Kaufmann Áruház volt. Úgy tűnt, az utca teljesen néptelen. A nyomorék teste okozta kín miatt fintorgó Hoffman és a kora miatt levegő után kapkodó Falkenstein átvergődött a romokon, és lebotorkált egy bűzlő alagsorba.

Valaki zseblámpával a szemükbe világított. – Ide jöjjenek be! – kiáltotta az illető.

Egy gondosan álcázott fülkébe léptek, amelynek bejáratát szinte eltorlaszolták az elgörbült vasrudak és a megégett fadúcok. Levegő után kapkodtak, és látásukat a lámpás halvány fényéhez próbálták igazítani. Odabent már Schwabenwald tucatnyi egykori foglya gyűlt össze.

A sarokban álló, rongyokkal borított ágyon Klaus Stoll Obersturmführer és felesége, Emma kushadt.

Az egyik volt fogoly gyomron vágta az egykori parancsnokát. Az ütés azonban nagyobbat csattant, mint amekkora fájdalmat okozott. – Állj fel Ulrich Falkenstein jelenlétében! – rivallt rá a férfi.

Klaus Stoll hátát a falnak vetve felemelkedett, karjával eltakarta az arcát, hogy védje a további ütések elől.

Egy másik volt fogoly hajánál fogva megragadta, és fölrántotta Emma Stollt.

Ulrich áttörte magát a gyűrűn – szemtől szemben állt a nácival. Stoll tagbaszakadt óriás volt, akkora, mint egykor Falkenstein lehetett, mielőtt leverték testéről a húst. Klaus Stollról Emma Stollra tekintett, azután ismét a férfira. Gondolatban igyekezett felidézni a Schwabenwaldban töltött kilenc esztendőt. S most itt áll előtte ez a nő. Ostoba, tompa eszű, aljas, mocskos szájú ringyó. Emma Stoll, aki szorosra húzta magán a pulóvereit és a szoknyáit, hogy gúnyolódjék a foglyokon. Emma Stoll, aki mezítelen férfiakat és nőket hozatott, hogy a szeme láttára szeretkezzenek. Emma Stoll, aki verejtékben úszva rogyott össze, annyira kimerült a foglyok ostorral verésében.

Klaus Stoll, az egykori sörfőzdéi kocsis, aki züllött náci cimborái segítségével emelkedett ki a névtelenségből. A hetvenkedő Klaus, aki azzal gyötörte gúnyosan Ulrichot, hogy ecsetelte neki az elgázosításokat, és azzal kérkedett, mennyire szereti nézni a kasztrációkat az orvosi kísérleti központban; hogy fél tucat foglyot szorosan egymás mellé térdeltetett, és fogadást kötött: pisztolyának egyetlen lövedékével át tudja lőni valamennyiük fejét.

Azután meg ott volt Klaus Stoll gyilkos vérebe, Messer. A kutya pórázát rángatva várta gazdája parancsát: „Ölj! Ugorj a torkának, Messer!”

 

Klaus Stoll sötét bőrű arca borostás, mocskos, verejték áztatta volt. Fekete náci egyenruhája foszlányokban lógott rajta, alvadt vér borította. A horogkereszt már leszakadt róla. – Örvendek, hogy itt van, Falkenstein úr – szólalt meg jellegzetes félművelt módján.

– Maga bizonyára megérti – azt magyaráztam nekik, hogy csak parancsot teljesítettem. A nácik megöltek volna, ha nem engedelmeskedem. Túszként kezelték a családomat, így biztosították, hogy végrehajtsam a parancsokat.

– Eredj, Ulrich, hagyd, hogy elbánjunk velük.

– Falkenstein úr! Maga civilizált ember! Nem szolgáltathat ki kényükre-kedvükre!

– Lehet, hogy igaza van, Stoll. Talán a lengyeleket kellene behívnunk.

– Úristen, csak azt ne! – sikoltott fel Emma.

Stoll a megnyomorított Hoffmanhoz fordult. – Hát nem kíméltem meg magát a parancs ellenére is?!

– Csak azért, mert szórakoztatónak találta, hogy ordítottam a kíntól, annyira fájt a hátam. – Hoffman fölemelt egy téglát. – Hadd lássam, hogyan viseli a törött gerinc okozta fájdalmat!

A náci térdre rogyott, és könyörgően égnek emelte a kezét. – Isten! Légy te az irgalmas bírám! Gyűlöltem ottlétem minden percét! Kényszerítettek rá!

A kör bezárult körötte.

– Várjatok! – parancsolta Ulrich Falkenstein olyan tekintélyt parancsoló eréllyel, hogy társai megtorpantak. – Ne hamarkodjuk el a dolgot. Az olyasféle helyeken, amilyen Schwabenwald volt, az embereket elállatiasították, és így a kurvák meg a férgek, mint Emma és Klaus Stoll übermenschek-nek képzelhették magukat a többiekhez képest. Lássuk, vajon ez az übermensch ugyanolyan anyagból van-e gyúrva, mint mi. Álljon fel, Klaus Stoll – mondta szinte atyai hangon Ulrich Falkenstein. – Nem fogunk erőszakot alkalmazni magával szemben.

Ulrich lecsillapította a többiek tiltakozását. – Nos, Klaus Stoll!

– folytatta – Álljon szembe a feleségével. Köpje arcul, ahogyan bennünket arra kényszerített, hogy arcon köpjük bajtársainkat. Azt mondtam, köpjön!

Stoll leköpte a feleségét.

– Most pedig maga, Emma Stoll. Ne törölje le a nyálat. Hagyja, hogy lecsorogjon a szájába. Köpje le a férjét!

Az asszony kétszer köpött.

Falkenstein újra meg újra rájuk parancsolt, hogy köpjék le egymást, amíg ki nem száradt a szájuk, akkor vizet itattak velük, és folytatták.

– Most pedig, Klaus Stoll, üsse meg a feleségét, üsse, amíg nem vérzik az arca.

– Fogja, Emma Stoll. Itt van ez a bot, üsse vele a férje arcát.

Émelygést keltő tompa puffanásokkal ütötték-verték egymást.

A schwabenwaldi rabok undorodva hátráltak. A Stoll házaspár addig verte egymást, amíg Emma félig ájultan összeroskadt. Náci férje ott tornyosult fölötte lihegve, vérezve, és habogva kérte Isten megértését.

– Klaus Stoll! – rivallt rá Falkenstein. – Hívja a kutyáját!

– Kegyelem!

– Azt mondtam, hívja a kutyáját!

– Messer – vinnyogta a náci. – Messer!

– Parancsolja Messernek, hogy öljön! Parancsolja meg neki, hogy a torkának ugorjon!

– Ölj! – lihegte fuldokolva Stoll.

– Nocsak! Messer nem engedelmeskedik gazdája hívó szavának. Álljon négykézláb és ugasson, mintha Messer lenne. Ugassa meg a feleségét.

Klaus Stoll nevetségesen csúszott-mászott négykézláb, megugatta a feleségét, fogaival feléje kapkodott.

Ulrich Falkenstein a többiek felé fordult, és azok rájöttek, szántszándékkal tette mindezt, hogy megundorodjanak önmaguktól.

– Elég! – kiáltott fel Hoffman, és eldobta fegyverét. – Állítsd már le!

Klaus Stoll kimerülten elvágódott, fölötte ott állt Ulrich Falkenstein. – Miért nem volt magában annyi tisztesség, hogy megölje magát? Hoffman! Hívjad az amerikaiakat.

23. FEJEZET

A lepedők sikamlósak voltak a verejtéktől. Dante rogyadozó térddel állt fel az ágyból, gyufa után tapogatózott, meggyújtotta a petróleumlámpát, felcsavarta a kanócot. A fény ugrándozó árnyékokat vetett a bombázásokban megsérült szoba falaira.

Az árnyak végigszáguldottak Marla csillogó testén. Oldalvást feküdt, arcát a párnába fúrta, haja kócosán terült szét a feldúlt ágyon. Nem mozdult, csak mélyről jövően, érzékien nyögdécselt.

Dante ködös agyában meg-megmozdult valami. Amennyire tudott, megmosakodott a vizesvödörben, azután felöltözött.

A Marla harapásai okozta zsibbadtság kezdett elmúlni, most már fájtak a harapásnyomok. Őrület! Tisztára őrület!

A találkát egy kibombázott lakásban tartották; a lakást Marla apja egykor egyik barátnőjének bérelte. Marla már egy óránál is régebben várakozott a sötétben, mire Dante megérkezett. Mindketten eljutottak valamiféle őrület állapotába.

Marla valaha passzív szerető volt. Wilhelm Frickkel a szeretkezés nem volt egyéb alkalmazkodásnál, mellesleg még élvezte is, feltéve hogy két szeretkezés között hosszú idő telt el. Szeretőivel szemben tapasztalt fölényt érvényesített, a helyükre tette őket.

Amikor az apja közölte vele, mit kell tennie Dante Arosával, lázas várakozás lett úrrá rajta – ilyesmit életében csak egyszer tapasztalt, azzal az orvostanhallgatóval. Akkor az apja megverte érte. Most pedig bosszút állt a verésért.

A játék során, amíg eljuttatta Dante Arosát eddig a pillanatig, eszébe juttatta, milyen régen nem volt férfival. Dante teste kemény volt. Erős, rettenetesen erős.

Attól a pillanattól fogva, hogy a sötétben egymás felé tapogatóztak a lerobbant szobában, Marlából előtört a gyönyörűséges, erőszakos, mindent elsöprő hatalomvágy, ami nem engedte, hogy abbahagyja a szeretkezést. Újra meg újra meg újra csúcsra jutott, egyre gyorsabban követték egymást az orgazmusai, végül már nem volt többé ura önmagának, és ez mindaddig folytatódott, amíg szinte ájultan hátra nem rogyott.

Dante még sohasem tapasztalt ilyen vad tombolást, és ez teljesen kimerítette. Ekkor azonban Marla újjáéledt, visszatért nyugodt, halálos mesterkéltsége. Dante nem ismert nőt, aki ilyen módon szeretkezett. Marla számító nyugalma minden érintéssel és simogatással elapasztotta Dante testének és agyának ellenálló képességét. Marla számára ezek voltak a győzelem pillanatai – amikor tehetetlennek látszott egy férfi. A zsákmány leterítésének pillanata!

Dante megállt az ágy előtt, szivarra gyújtott. – Reggelig itt kell maradnod. Megkezdődött a kijárási tilalom.

Marla a hátára fordult, lassan föltárta gyönyörű testét. – Csókolj meg búcsúzásul, Dante.

– Legszívesebben kitekerném az átkozott nyakadat.

Marla ismét hasra fordult, és akkor sem mozdult, amikor Dante végigsimított a csípőjén és a combján. Akkor sem mozdult, amikor becsukódott az ajtó, majd felbőgött az induló dzsip motorja.

Dante félig kábultan hajtott végig a törmelék borította, elnéptelenedett utcákon. Időnként megállította egy lengyel vagy amerikai őrjárat, azután továbbengedték.

Úristen! Mit tettem! Te ostoba! Te istenverte, meggondolatlan, őrült Dante! Ostoba kurafi, Dante!

Összefolytak a Marla által állított csapdák: az édes illat, a futólagos érintés, ha elhaladt mellette, a félig felfedett kebel.

Csak a kihallgatásra összpontosítsál. Óvakodj a szemétől. Virtuóz módon bánik a szemével. Légy óvatos! Óvatos.

A kérdések közötti hosszú, habozó csönd. Danténak még sohasem akadt dolga arisztokratával.

Amikor harmadszor és negyedszer idéztette be a hivatalába… kérdések… újabb meg újabb kérdések. Megállt számára az idő, amíg ismét be nem kísérték hozzá Marlát.

Miért ne folytathatnánk ezt holnap a maga otthonában?…

Ahogy kívánja, hadnagy úr…

A kezek találkoznak… egy csók…

Marla, négyszemközt kell találkoznom magával…

Mindketten komoly bajba kerülhetünk…

A fenébe vele…

Dante a térre ért. Sean szobájában égett a villany. Úgy tűnt, ott mindig ég a villany. Dante egyszeriben úgy érezte, a városházára kell hajtania, és azonnal mindent el kell mondania Seannak. Sean megértené, fedezné, segítene rajta. Behajtott a térre, és lefékezte a dzsipet Berwin és Helga szobránál. Valamennyien gyilkosok… valamennyien… szerelem és halál.

Dante beindította a motort, vad iramban hajtott a pontonhíd és a déli parton levő lakása felé. Eredj vissza, Dante! Te ostoba őrült, eredj vissza! Most! Most! Azonnal menjél Seanhoz!

Az ezt követő három gyötrelmes nap folyamán Dante Arosa percről percre, újra meg újra átélte az orgiát. De már nem segített rajta sem az okoskodás, sem az önsajnálat, sem a gyötrődés.

A negyedik napon beszólította az egyik katonai rendőrét. – Őrmester, hajtson Marla Frickhez, és hozza el kihallgatásra.

– Igenis, uram.

Marla és Dante szeme találkozott. Mindkettejük tekintetében gyűlölet és vágy volt. Szavak nélkül mindketten azt mondták: „Igen, ma éjszaka és minden éjszaka.”

24. FEJEZET

Kivéve egyetlen udvarházat, amelyben Ulrich Falkenstein és a helyettesei laktak, a déli parti uradalmakat lefoglalták a katonai közigazgatásban dolgozó amerikaiak számára. A G-5 kísérleti csoport sok tagja azonban csak nagy ritkán láthatta fényűző lakóhelyét, mert az első időkben a munkanapjuk a feladatokhoz hasonlóan végtelen hosszúra nyúlt.

Az egyik épületet, amely korábban a folyami hajóés uszályépítő gyár tulajdonosáé volt, elnevezték öregek otthonának, amit kétes megtiszteltetésnek vettek a csoport idősebb tagjai: a bankár Tidings, a muzeológus Trueblood, az agrárközgazdász Hickman, a kommunikációs szakértő Sam Alterman, Maurice Duquesne és dr. Geoffrey Grimwood.

Senki sem dolgozott olyan sokat, mint a parancsnok – nem is várták el ezt senkitől, kivéve Geoffrey Grimwoodot, aki még csak nem is látta lakosztályát, sőt még azt a fáradságot sem vette, hogy beköltözzék oda.

Grimwood a kórház egyik szobáját foglalta le magának, hogy állandóan irányíthassa a schwabenwaldi volt foglyok életéért folytatott véget nem érő küzdelmet. A kórházban és a katedrálisban elhelyezett háromezer beteg többsége szinte haldoklott, nem maradt erejük leküzdeni az éhezés és féltucatnyi más halálos kór következményeit.

Grimwood fáradhatatlanul harcolt minden egyes életért. Jóllehet csak hozzávetőleges ismeretei voltak az éhezésről és annak járulékos következményeiről, sikerült tíz százalék alatt tartani a halálozási arányt. Telefon-összeköttetésben állt egy Bergen-Belsen nevű táborral, ahol az angol hadsereg a schwabenwaldihoz igen hasonló, de annál még sokkalta súlyosabb helyzetet talált.

Jóval elmúlt éjfél, amikor Sean abbahagyta a munkát hivatalában. Végighajtott a téren a kórházhoz, ahol még az íróasztalánál találta a fátyolos szemű Grimwoodot. Kávéátömlesztéssel vertek lelket magukba.

Az angol megtörölte a szemét, majd a zsebórájára pillantott. – Szentséges úristen. Elmulasztottam a kórházi értekezletet.

– A Rombaden Kft. igazgatótanácsa azt jelenti, hogy a helyzet még mindig zűrzavaros.

– Hogyan állunk a vízvezeték-hálózattal?

Sean törte a kimerült agyát. – Hank Greenberg megadott egy számot köbméterekben. Nem emlékszem rá. Azt mondja, körülbelül egy hét múlva üzemképes állapotba tudja hozni a víztisztítót, és akkor megháromszorozhatjuk a vízfejadagot.

– A szennyvíztisztító telep?

Sean a fejét csóválta. – A központi generátor találatot kapott. Nincsenek pótalkatrészeink. S hogyan áll itt a harc?

Greenwood keresztezte két ujját. – Kezdünk lendületbe jönni.

Sean az üveg válaszfalhoz lépett, amely egy kórterembe nyílott. – Még mindig nem tudom elhinni. Halálgyárak. Gyilkosság futószalagon.

– Ott bent a gyerekek azok, akiktől meghasad az ember szíve. Szegény kis klapecok. Legtöbbjük nem is emlékezik arra, hogy létezik más élet is Schwabenwaldon kívül. Az emberiséggel nagyjából csak az a kapcsolatuk, hogy tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, de a szeretet merőben új élmény a számukra. El tudsz képzelni egy tízéves gyereket, aki nem tud mosolyogni? Talán sikerül meggyógyítanunk a testüket. De a lelkűket? Isten látja a lelkemet, nagyon sok éhínséget tapasztaltam Indiában. De ez! Egy embertárs kezétől.

– Hát nem hallottad, doki? Nem létezett Schwabenwald. Valójában sohasem történt meg.

Grimwood gúnyosan felmordult. – Gondolom, emlékezetes tanulmányt nyújthatok majd be az éhezésről a Royal Academynek.

Sean ravaszkás pillantást vetett az angolra. – Mi lenne, ha tanulmányt írnál arról, hogyan kell egészségügyi készleteket elcsórni, ha már úgyis azzal foglalkozol?

Grimwoodnak cigányútra tévedt a kávéja. – Mi az ördögbe…

– Ha az Egyesült Államokban valaha ismét bevezetik az alkoholtilalmat, téged javasollak egy szeszcsempész banda főnökének.

– Vigyen el a fene, őrnagy. Háromezer kétségbeejtő állapotban levő betegünk van. Nem várhatom be, hogy hárompéldányos kérdőíveket küldjenek, és majd azok alapján tegyenek valamit.

Sean feltartotta a kezét. – Nyugi. Egy csapatban játszunk. Semmi kifogásom az ellen, hogy te is a kentuckyi trükkökkel élj. Csak tájékoztass róla, mit csinálsz. Ma reggel az egészségügyi alakulatok parancsnoka telefonon alaposan lehordott.

Grimwood rekedt nevetést hallatott bajusza mögül. – Én meg azt hittem, hogy ördögien ravasz vagyok. – Az íróasztalon átnyúlva megérintette Sean zubbonyujját. – Sean, őrnagy úr, magamnak is vannak unokáim, nagyjából egyidősek azokkal a kis srácokkal, odakint. Nem ragaszkodhatunk mindig a formaságokhoz.

Sean megértően bólintott.

– S mi a fenét kezdjek személyzet nélkül. A németek használhatatlanok, még azok is, akiket nem csukattál börtönbe. Mondhatom, szép kis orvosok! így azután hat orvosunk van háromezer haldokló mellé.

– Kezem-lábam töröm, hogy több orvost szerezzek.

– Átgondoltam a dolgot – mondta szerényen Grimwood. – A Romstein-kastély üresen áll, csak az a vén bogaras Trueblood járkel benne, hogy megbecsülje a műkincseket. Százhuszonkét szoba. Pompás rehabilitációs tábor lehetne.

Sean szeme összeszűkült. Grimwood aljas pókerjátékos. Nyilván nemcsak átgondolta a dolgot, hanem tervet is kidolgozott. – Folytasd.

Grimwood bűntudatosan krákogott. – Nos tehát, vagy fél tucat amerikai tábori és báziskórház csak kószál a térségben. Az amerikai veszteségek nem voltak olyan súlyosak, ami igazolná az egészségügyi személyzet létszámát. Nos tehát… az egyik ilyen alakulat el lenne ragadtatva, ha bázist építhetne ki a Romstein-kastélyban.

Sean nyomban megértette, miről van szó. – S annak fejében, hogy nekik adjuk a Romstein-kastélyt, megállapodnánk velük, hogy hatalmi szóval irányítsák át a személyzetüket, a felszerelésüket és a készleteiket a mi kórházunkba.

– Pontosan így van.

– Az ötlet megfontolásra érdemes, doki. Hadd aludjak rá egyet, holnap majd megadom a választ. – Sean fölállt, jóízűt nyújtózkodott, kezet rázott az orvossal, és az ajtó felé indult.

– Ja, és őrnagy úr…

– Tessék.

– El ne felejtsem. Véletlenül épp az előbb belebotlottam dr. Pobirsba, aki a 62. tábori kórházban dolgozik Stuttgartban. Ott jártam, hm… hogy készleteket szerezzek, és így tovább, és így tovább. Szó szót követett, aztán együtt elkocsiztunk a Romstein-kastélyba, és alaposan szemügyre vettük.

– Mikor költöznek be?

– Holnap.

– Dr. Geoffrey Grimwood. Igazi angol strici vagy.

– Köszönöm, öregem. Tudtam, hogy beleegyezel.

Sean feltartotta a két kezét, mintegy megadva magát.

– Figyelj, Sean! Az ő negyven orvosukkal és ápolónőjükkel meg fogom menteni az odakint és a katedrálisban fekvő valamennyi férfit, nőt és gyereket.

– Nem kell magyarázkodnod, doki.

25. FEJEZET

Sean titokban tartotta Klaus és Emma Stoll elfogását, amíg utasítást nem kapott a főhadiszállástól, és fel nem készült az újságírók özönére.

Sajtóés információs tisztje, Bertrand Collier gyorsan reagált a Schwabenwaldról szóló leleplezésekre. Csoportos látogatásokat szervezett a koncentrációs táborba, tájékoztató brosúrákat nyomatott, és a déli parton szállásokat készített elő az újságírók számára.

Miután bejelentették a letartóztatást, megindult az újságírók áradata Rombadenbe. Engedélyezték számukra, hogy távolról megtekintsék Stollt és a feleségét szigorúan őrzött zárkájukban, de senkinek sem adtak engedélyt interjú készítésére.

Az egyik újságíró, akinek jelezték Rombadenbe érkezését, Cornelia Hollingshead volt, aki nő lévén, példátlan jelenségnek számított. A Whittsett Press és hírügynöksége, a Global Alliance haditudósítójaként dolgozott. Világszerte rengetegen olvasták beszámolóit.

Corney még kezeslábasban és katonai zubbonyban sem nélkülözte a kézzelfogható női bájt – hosszú, puha haj, telt mell, érzéki ajak. Neme dacára simán zsebre vágta férfi kollégái nagy részét. Etikai hozzáállását viszont többször is megkérdőjelezték. Ehhez járult még az is, hogy a Whittsett Press és a Global Alliance közismerten többre becsülte a szenzációt, mint a pontosságot.

A Whittsett Press és huszonhat lapja Arnold Cleveland altábornagy kinevezését támogatta a szövetséges erők főparancsnoki posztjára. Cleveland altábornagy kiváló katonának számított a tábornoki karon belül, de mire a Whittsett Press és Corney Hollingshead befejezte dicsőítését, már úgy tűnt, hogy még az Úristent is megelőzi valamivel. Rontotta az esélyeit az is, hogy Corney összeállt vele, és megpróbálta rávenni, hagyja el a feleségét.

Amikor Clevelanddel szemben Eisenhowert választották, a Whittsett Press és személy szerint Corney szinte bombaként robbantak. Egészen odáig elmentek, hogy az Egyesült Államok elnökét és George Marshall tábornokot árulóknak nevezték. Ha a háború kellős közepén a Whittsett Press lapjai bármely más országban jelentek volna meg, nemigen úszták volna meg szárazon.

Corney Hollingshead végigrobogott egész Anglián, Franciaországon és Németországon, rengeteg bosszúságot okozott a hatóságoknak, amelyek nem mertek hozzányúlni a szent tehénhez, vagyis a Whittsett Presshez és a Global Alliance-hez.

Rombadenbe érkezve el volt szánva arra, hogy némi alkotó írásba fog, és feldobja a már amúgy is hátborzongató koncentrációstábor-történeteket. Bertrand Collier személyesen jelent meg a fogadtatására, gyönyörű lakosztályt bocsátott a rendelkezésére, és a VIP-eknek kijáró körutat szervezett a számára.

Corney azonban elégedetlenkedett. Végigböngészte a kísérleti csoport tisztjeinek névsorát, hogy megállapítsa, ki lehetne leginkább a segítségére. Maurice Duquesne-t szemelte ki arra a célra, hogy bejuttassa azokra a helyekre is, ahová más újságíró a lábát sem tehette be.

Duquesne minden személyi hiúság nélkül elfogadta Corney közeledését. Tisztában volt vele, Corney mire készül, és különben is, amióta eljött Franciaországból, nem volt szeretője. Miért is ne, gondolta.

A Corney lakosztályában folyó csata során a francia ragyogóan manőverezett, de nem tett semmiféle határozott ígéretet. Annak a csábereje, hogy megoszthatja az ágyat Corneyvel, arra bírta Duquesne-t, hogy sejtesse vele, esetleg különleges értesülések birtokába juthat.

Így azután Corney a francia szeretője lett. Az ügy kínos volt Duquesne számára. Úgy érezte, mintha erőszakot követtek volna el rajta. Corney nagyon rossz, agresszív szerető volt, és nagyjából annyira kifinomult, mint egy talajgyalu. Ez lelombozta Mauricet, aki úgy érezte, hogy egy nő, aki ennyire rájátszik az adottságaira, mint Corney, többet is tehetett volna ezek kifejlesztéséért.

Reggelre véget is ért a viszonyuk. Corney láthatóan nem is bánta a dolgot, máskor is előfordult már, hogy visszautasították. Az viszont felbőszítette, hogy Duquesne engedmények megtétele nélkül hagyta faképnél.

Később kihajtott Schwabenwaldba, szimatolni kezdett az SS-tisztek villái körül, amelyeket ekkor már lengyelek őriztek. Ez nem jelentett számára problémát. A kedves hölgy cigarettával nevetségesen könnyen vesztegette meg őket, és hamarosan már bent járt Klaus meg Emma Stoll villájában. Mindent átkutatott – szekrényeket, fiókokat, íróasztalokat, még az ágyak alá is bekémlelt.

Az ebédlőben megakadt a szeme egy durva faragású régi bajor pohárszéken, benne Emma Stoll Rosenthal-szervizével, továbbá egy gyönyörű csontfaragásos nyelű ezüst étkészlettel. Megtalálta, amit keresett!

Később átment a katedrálisba, és ott interjúkat készített volt schwabenwaldi rabokkal. Arra biztatta őket, beszéljenek azokról a kósza mendemondákról, amelyek ezerszámra terjedtek az efféle helyeken. Cornelia Hollingshead megtudott néhány adatot és jó néhány féligazságot a beteg, lázban égő gyűlölettel eltelt emberektől, hozzátett pletykákat, és mindebből olyan cikket kanyarított, amivel betetőzte az egész mocskos koncentrációstábor-történetet. Cornelia Hollingsheaden valóban nem tett túl senki! Ezt írta:

„Emma Stoll asszony határozottan megparancsolta a megsemmisítő központ SS-őreinek, hogy keressenek bizonyos típusú szláv és zsidó koponyákat.

Megcáfolhatatlan források alátámasztották, hogy Emma Stoll naponta személyesen megjelent a csontzúzó gépeknél, hogy szemügyre vegye az újonnan beérkező koponyahalmokat. A legmegfelelőbb példányokat kiválogatta.

Ezeket a koponyákat arra használták, hogy ezüst étkészletéhez nyeleket faragjanak…”

 

Mielőtt megerősíthették, megcáfolhatták vagy kivizsgálhatták volna Cornelia Hollingshead sztoriját, az egész világ tényként fogadta el állításait, hiszen addigra már bármit elhittek, amit az iszonyatos német táborokról írtak.

A műveletlen, ostoba Emma Stoll örökre a gonoszság jelképévé, a vámpírok királynőjévé vált. Emma Stoll neve ezentúl egyet jelentett a szörnyeteg fogalmával. No de ilyet! Emberi koponyákból ezüst étkészletnyelek! A világ elkésetten a fejét követelte!

 

A hatalmas termetű amerikait átengedték az őrök a G-5 kísérleti csoport parancsnoka által lakott déli parti házhoz. A bejárati ajtó kopogtatójával kocogtatott. A ház új gazdája helyett Alfred Oberdorfer nyitott ajtót.

– Uram? – kérdezte az inas.

– Sprechen Sie angolul?

– Nein, bitte.

A hatalmas termetű amerikai felmordult, és a beszélgetést most már valami némethez hasonló nyelven folytatta. – Mondja meg O’Sullivan őrnagynak, hogy Nelson Goodfellow Bradbury megérkezett a világ legtávolibb sarkából, és vászonzsákja telve van skót whiskyvel, piszkos fehérneművel, továbbá cigarettával a feketepiac számára.

A derék inas elképedt. – Egy pillanat türelmet – mondta, meghajolt, azután odasietett Sean dolgozószobájához, és kopogtatott.

– Egy amerikai van odakint, uram, aki piszkos fehérneműről és whiskyről beszél valamit. A neve Goodfellow.

– Big Nellie!

Alfred Oberdorfer elhűlten nézte, hogy a két férfi összeölelkezik és egymás hátát lapogatja. – Te piszok csirkefogó!

Alfred undorodva elfordult. Ezek az amerikaiak furcsa szerzetek. A régi időkben sohasem eshettek volna meg ilyen jelenetek ezekben a termekben. Minden illendően történt, amikor Schoof úr volt a gazda. Bárcsak visszatérne egy szép napon Schoof úr.

– Nem mondom, szépen bekvártélyoztad magad itt, fiam.

– Ez a kóceráj valaha egy újság kiadójáé volt. Vön Romstein egyik rokonáé. Heidi!

Alfred felesége rohanvást érkezett a hívásra, futás közben rántotta magára szobalánykötényét. Meghajolt.

– Vigye fel ezeket a táskákat az egyik vendégszobába. Gondoskodjék róla, hogy Bradbury úr ruhái holnapra teljesen rendben legyenek, és készítsen nekünk valami vacsorát.

Férj és feleség nekilátott a rövid parancsok teljesítésének, és nagy nehezen elhurcolták Big Nellie whiskysüvegekkel telt tiszti zsákjait.

Vacsora alatt Big Nellie elmondta Seannak, milyen kalandokban volt része Patton Harmadik Hadseregével, amikor benyomultak Csehszlovákiába. – Patton majdnem összeroppant, zokogott, amikor visszarendelték. Élt-halt azért, hogy ő vegye be Prágát. Amikor abbahagyta a sírást, elkezdett káromkodni. Egy álló órán át káromkodott anélkül, hogy egyszer is ismételte volna magát. Azt hiszem, hagynunk kellett volna, hogy ő vegye be Prágát.

Beszéd közben észrevette, Sean mennyire kimerült. Úgy tűnt, lassan reagál a hallottakra, és oly sokáig rágódik egyes szavakon, mintha három-négyszer is át kellene gondolnia őket, mielőtt eljutnának a tudatáig.

Még valami más is hiányzott Seanból. Tim volt a féktelen, Sean volt a kiegyensúlyozott, akiben volt egyfajta szelídség. Figyelte, ahogy most szinte durván, nyersen utasítgatja a személyzetet; ha csengett a telefon, elfojtott dühvei szólt a kagylóba; alig leplezte, mennyire gyűlöli a németeket. A whiskynek pedig túl gyorsan mutatkozott a hatása rajta.

– Kemény volt? – kérdezte Big Nellie.

– Csak a lelkemnek – felelte Sean. – Sajnálom. Tizenhat órát töltöttem a hullagyárban, ezt le kell öblítenem. A parancsnok egyedül iszik, és senkinek sem önti ki a szívét.

– Hay ho a dairio, a parancsnok egyedül iszik.

– Hogy a fenébe tehették meg ezt!

– Schwabenwald, Dachau, Buchenwald? Úgy hallom, találtak néhány tábort Lengyelországban, amelyekhez képest ezek itt üdülőhelyeknek tűnnek.

– Az éjjel engem is így tájékoztattak. Hansen tábornok egy ízben a katonai közigazgatás szépségeit ecsetelte nekem. A legtöbb katona számára az ellenség valami elvont fogalom, nem látja, nem hallja. Sem Tim, sem Liam nem találkozott sohasem vele szemtől szembe, nem látta annak az arcát, aki megölte. Lehet, hogy a tábornoknak igaza volt. Meglehet, meghaladja az erőmet, hogy a fivéreim gyilkosai között éljek. Esküszöm, megpróbáltam korrekt lenni!

– Sean, találkoztam Hansen tábornokkal, mielőtt idejöttem. Minden világos a számára, mint a nap. A kísérleti csoportja nélkül…

– Tudom. Hálát adok az égnek, hogy itt van velem Ulrich Falkenstein. Az a baj, hogy kevés Falkenstein van Németországban.

– És a csoportod?

– Amikor Angliában térképeket böngésztünk, elvont problémaként tárgyaltunk és tervezgettünk, mint egy csapat reklámügynök, akkor Rombaden valamiféle játéknak tűnt. Franciaországban a bevonulás olyan volt, mint egy tűzijáték. Felszabadítókként jöttünk. Maurice Duquesne beszélte a nyelvet. Nem volt semmi probléma. De most… kénytelen vagyok saját embereim ellen küzdeni. .. és egyedül kell élnem… és védenem kell a németeket. S ami még rosszabb, hiányzik Nan Milford. Már-már belebetegszem, annyira hiányzik. Sokszor már azon a ponton voltam, hogy a visszarendelésemet kérjem.

– Elutasítanák a kérelmedet, Sean. Ezt megspórolhatod magadnak.

Sean bólintott. – Tudom – mondta rekedten. – Hosszan, nagyot húzott a poharából, és újra töltött magának, miközben a cselédjei leszedték az asztalt. Haragosan pillantott rájuk.

– Nézd meg ezt a két svábot, Nellie. Kitartóak. Évek óta itt szolgálnak. Wie lange haben sie hier gearbeitet?

– Zwei und zwanzigJahre.

– Huszonkét éve, Nellie. Semmi hamisság sincsen bennük. Ennek a kettőnek van egy tacskója. Úgy bánnak azzal a kutyával, mint egy gyerekkel. Alfrednek és Heidinek eszébe sem jutna, hogy egyenek, amíg át nem kutatják a maradékot, és el nem csomagolják a legjobb falatokat a kutyájuknak. S öregem, csak látnád őket az unokáikkal. Érzelgősek, szeretetteljesek. Németek nem bántanának kisgyerekeket, ugye, Alfred?

Az inas nem értett egy szót sem, de bólintott.

– Schwabenwald war schlecht, nicht wahr?

Alfred összekulcsolta és rémülten tördelte a kezét, mintegy egyetértve, hogy a koncentrációs tábor szörnyű hely volt. Felesége kezdte kínosnak érezni Sean becsípett nógatását.

Big Nellie lenyűgözve figyelte a jelenetet.

– A városszéli házukat belövés érte. Az egyik oldalfal leomlott. Csak látnád ezt a kettőt, amikor szabadnaposok. A férfi törmeléket hurcol át a folyó túlpartjáról, hogy kitatarozza a falat, az öreglány pedig befesteti az ablakok virágosládáit, virágokat ültet beléjük, petúniákat és árvácskákat, minden takaros és tip-top.

Leszedték az asztalt. A cselédek várakozva álltak.

– Igen, uram, jólelkű népek ezek. Szeretik a kutyáikat, szeretik a gyerekeiket, a kertjeiket. Szeretik az erdőiket, meg a költészetet és a zenét. Ezt maguk mondták el nekem. Egyik fiuk odaveszett az orosz fronton. De még mást is elmondtak. Azt, hogy az embereknek nem szabadna ölniük egymást. Mi a véleménye erről, Alfred? Az embernek nem szabadna megölnie más emberek testvéreit, igaz?

A rémült férfi vállat vont.

– Whiskyt, jeget, szódát, és raus – förmedt rá Sean. – A korábbi lakó, Schoof úr, az újság kiadója volt. Náci, de különleges fajta náci. A pártban hemzsegtek a banditák és a bunkók, ezért szívesen fogadtak a gazdag elitből származó fiúkat, amilyen Schoof is volt. Most bezártuk Schwabenwaldba, és rettenetesen fel van háborodva. Őszintén náciellenes volt. Ő maga mondta nekem. Senki nem tud semmiről. Van itt kétszáz SS-őröm Schwabenwaldból, akiknek még csak fogalmuk sincsen róla, hogy egy megsemmisítőtáborban szolgáltak. Hogy tetszik a történet?

Sean teletöltve Nellie poharát folytatta. – Holnap személyesen viszlek végig a táboron.

– Köszönöm. A beavatást a Dachau grófjának ősi birtokán vendégül látott politikai foglyok szállásán már megkaptam. Van valami igazság a Corney Hollingshead-féle történetben?

– Fogalmam sincs róla. Az analizálandó mintákat elküldtem Svájcba, haza és Svédországba. Bárcsak Corneyt is utánuk küldhetném. Abban az örömben részesít bennünket, hogy még tizenöt cikk megírásáig a körünkben marad, de kezd nagyon ránk mászni, hogy interjút csinálhasson Emma Stollal.

– Ezt a poharat Corneyra emelem, nemes szakmánk gyöngyszemére. Van ám azért ellenszer a drága Corney ellen is. Próbáld ki a következőket…

 

Cornelia Hollingshead fuldoklott a dühtől.

– Nem vagyok hozzászokva, hogy mindenféle alantas tisztecskék előszobájában várakoztassanak. Magyarázatot követelek, hogy miért zártak ki a lakásomból, és miért vonták vissza a sajtóengedélyemet.

– Alacsony rangom ellenére szabadságomban áll, hogy döntéseket hozzak, és lépéseket tegyek a körzetemben felbukkanó nemkívánatos elemekkel szemben.

– Ne szórakozzon itt velem! Azt akarom tudni, hogy miért.

– Engedély nélkül közölt le egy megalapozatlan történetet, és ez a ténykedése súlyos következményeket vont maga után.

– Na ne próbáljon itt nekem érzékeny lelkű nebáncsvirágot játszani. Az emberek rémtettekről akarnak olvasni, és meg is fogják kapni a mindennapi betevő szörnyűségüket.

– Ebben a körzetben a sajtószabadság nem terjed ki az orvosi esetnek minősíthető hazudozókra. Ha két órán belül nem hagyja el a romsteini járás területét, börtönbe kerül.

Corney Hollingshead nevetni kezdett, majd eltorzult arccal áthajolt az asztal fölött. – Hát ide hallgasson, őrnagy úr! Úgy látom, nagyon ki akarja húzni a gyufát. Az ilyen kisfiúkat, mint maga, arra szoktam használni, hogy kimosatom velük a bugyimat. Lehet, maga nem tudja, hogy én ki vagyok, és mit fogok magával csinálni. Hát megmondom: Magát páros lábbal fogják kirúgni a hadseregből, kisfiacskám!

– Nyakig vagyok a munkában, Miss Hollingshead. Lekötelezne, ha további szónoklatok mellőzésével távozna.

– Rendben van, de ne felejtse el holnap elolvasni a Whittsett Presst. Amerika majd olvashat a Fekete Őrnagyról.

– Valóban? S mi van a Fekete Őrnaggyal?

Cornie szenzációt hajhászó újságírói képzelete fellángolt.

– Kísérletezett-e a Fekete Őrnagy a schwabenwaldi gázkamrákkal, és ehhez német hadifoglyokat használt-e kísérleti nyulakként? Mit szól ehhez a startlövéshez? Miért szentségtelenítette meg a Fekete Őrnagy a Marien-Kirche katedrálist, és miért vettetett börtönbe egy náciellenes papot? Fenntart-e a Fekete Őrnagy bordélyházakat Rombadenben, hogy katonái megkerülhessék a barátkozásitilalom-törvényeket? Nyitott-e a Fekete Őrnagy bankszámlát Svájcban? Ért már engem, őrnagykám? Most pedig jól nyissa ki a fülét! Még ma megszervezi nekem azt az interjút Emma Stollal!

Sean nem akart hinni a fülének, el sem tudta képzelni, hogy valaki ilyen mérget lövelljen ki magából. – Most lett világos a számomra – szólalt meg –, hogy életemben maga az első amerikai, aki színtiszta náci lelki beállítottságú.

Cornelia Hollingshead összepréselte száját, foga csikorgott, és az ajtó felé fordult.

– Miss Hollingshead! Lenne szíves találgatásba bocsátkozni, ki lehetett az az ismert haditudósítónő, aki jókora tripperben részesített egy közismert dandártábornokot Párizsban.

Cornelia egyszeriben megdermedt, azután sarkon perdült. – Szemét disznó!

– Szégyellje magát. Gonorrhoea a maga korában. Értsünk szót. A maga… hm… párizsi eltévelyedéséről szóló beszámolót egy olyan tudósító írta, akinek kétszer akkora és kétszer olyan jó ítélőképességű az olvasótábora, mint magának. A cikk itt van a fiókomban, felhatalmaztak, hogy tetszésem szerint leadhatom. Van még kérdése?

Megzsarolták a zsarolót. Cornelia Hollingsheadet kijátszották, saját fegyvereivel mértek rá súlyos vereséget. Mindössze egyetlen fegyvere maradt. Mosolyogva lépett Sean felé.

– Jó utat, Corney. Egyébként úgy értesültem, hogy meglehetősen gyenge az ágyban.

26. FEJEZET

CÍMZETT: A G-5 PARANCSNOKA, FRANKFURT

KÜLDI: A Kísérleti G-5 csoport parancsnoka, ROMBADEN/ ROMSTEIN

Tárgy: Hollingshead, Cornelia. A Whittsett Press/Global Alliance News Syndicate akkreditált tudósítója.

A nevezett újságíró jelenléte véleményem szerint káros a körzetben működő katonai közigazgatás érdekeire.

Ezért hatáskörömnél fogva felfüggesztettem sajtóakkreditálását, és elrendeltem, hogy a nevezett hagyja el a körzetet.

Sean O’Sullivan őrnagy,

a G-5 kísérleti csoportjának parancsnoka

 

Andrew Jackson Hansent majd megütötte a guta, amikor elolvasta a tömör jelentést. Corney megbántásának súlyos következményei szoktak lenni.

A frankfurti főhadiszállás készen állott a Rombadenből érkező ciklon fogadására. Csalódásukra Corney érkezésekor béketűrőnek mutatkozott, és leadott egy cikket, miszerint az ő háborúja véget ért Európában, és elindul a Csendes-óceán térségébe általa még meg nem hódított csataterekre.

Jóllehet mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, úgy érezték, még a tengerészgyalogosok sem érdemlik meg Corneyt.

Néhány nappal később befutott Nelson Goodfellow Bradbury. Hansen rosszat sejtett, és megpróbált puhatolózni nála.

– Tábornok – dorombolta Big Nellie –, ha úgy adódik, kérdezze meg Borof Roth tábornokot, miért nem tudott részt venni a párizsi felszabadítási ünnepségeken.

Ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

 

Hansen szemmel látható büszkeséggel figyelte a Rombadenből érkező jelentéseket. O’Sullivan működése igazolta, hogy jól ítélte meg az emberét. Rombaden hetekkel, sőt hónapokkal a legtöbb város előtt járt.

„Május 1. Elegendő romot takarítottunk el, így bevezettük legalább a legtöbb főútvonalon az egyirányú forgalmat.

Május 2. Valamennyi ismert náci hatvan százalékát kiemeltük a közigazgatásból, és őket romeltakarító brigádokban foglalkoztatjuk.

Május 3. Elegendő villamos áramot termelünk már a szövetségesek, a kórházak és bizonyos váratlan helyzetek megoldása számára.

Május 4. Greenberg százados felhajtott Münchenben egy áramfejlesztőt, amely hasonló a szennyvíztisztító üzem főgenerátorához. Kéz kezet mos alapon elegendő alkatrészt sikerült szereznie, hogy nagyjából újjáépítse a rombadeni áramfejlesztőt.

Május 5. A körzetben valamennyi felszabadított lengyelt, zsidót és más elhurcolt személyt regisztráltuk, elhelyeztük, és közülük a munkaképesek számára hasznos munkát biztosítottunk.

Május 6. A víztisztító üzemet húsz százalékon üzemeltetjük. Következésképpen a napi vízadagot családonként hat vödörre növelhetjük.

Május 7. A kishajó-építő üzemet részlegesen ismét megnyitottuk.

Május 8. Három kisüzemet részlegesen ismét megnyitottunk. Valamennyien hulladékokat használnak alapvető nyersanyagként.

a)      A korábban acélsisakokat gyártó Hümpelmeyer-üzemet átállítottuk fazekak, serpenyők, konyhaedények stb. előállítására.

b)      A korábban kézigránátokat gyártó Struger-gyár visszatért a hagyományos játékés bábukészítésre.

c)      A korábban puskatusokat gyártó Landau Werke, ismét bútorfelújítással foglalkozik.

Május 11. A bőrgyár újra termel.

Május 13. Hét teljesen feltöltött munkászászlóaljunk dolgozik a romeltakarításon és a bontáson, illetve végez közmunkát. Két zászlóalj korábbi nácikból áll, kettőt a korábbi hadifoglyokból, a többit civilekből állítottuk fel.

Május 14. Örömmel jelentjük, hogy a teljes lakosság megkapta az ismételt kiütéses és hastífusz elleni oltásokat. A tífusz elleni elővigyázatossági intézkedésként eddig a lakosság hetven százalékát tetvetlenítettük.

Május 18. A telefonés távirat-szolgáltatást rendbe hoztuk. Jelenleg csak a szövetségesek igényeit szolgálják ki.

Május 25. Három bank minden szolgáltatása üzemel.

Május 27. Egy ideiglenes tömegközlekedés kezdte meg működését, amely lóvontatású járművekből és bicikli vontatta kordákból áll.

Június 1. A szennyvíztisztító részlegesen üzembe állt.”

 

És ez így folytatódott tovább.

Rombaden/Romstein lett a viszonyítási alap. A brit és az amerikai szektorokból mindenhonnan érkeztek a sürgős hívások Frankfurtba:

A rombadeniek hogyan csinálják?

Mit csinálnak a rombadeniek, ha …

Hogyan kezelik az ilyen ügyeket Rombadenben?

Kérdezzék meg Rombadent.

Kérdezzék meg Rombadent, lett az új jelszó, ahogy az emberek Salamon bölcsességét és Atlasz erejét keresték ezen a pusztává vált földön.

A német városok kopárak voltak, mint a Hold, nem voltak vasutak, uszályok, hidak, nem járt a posta, nem működött a kommunikáció, nem voltak iskolák, bíróságok, nem szólt a rádió, nem jelentek meg az újságok, és ennivaló aztán végleg nem volt.

Hárommillió felszabadított rabszolga őrjöngve dúlta és pusztította a nyugati szektorokat; hárommillió nyugati katona állomásozott a földjén, hétmillió németet ejtve foglyul.

A fejadagokat ezer kalóriára vették vissza, ez a kétharmada volt annak, amennyi hosszú távon az emberi élet fenntartásához minimálisan szükséges.

Németországnak nem csak a teste tört meg, magát az emberi nemet alacsonyították le. Németnek lenni egyet jelentett azzal, hogy valaki beteg.

Ulrich Falkensteinből csak nagyon kevés volt. A náci kor megfosztotta a nemzetet a kormánytól, a rendőrségtől, az értelmiségtől. Németország legnagyobb kincse, a férfiak vagy meghaltak, vagy bénák voltak, vagy rabok.

És valami nagyon egyedülálló dolog történt. Most először, a másodosztályú német állampolgárt, a német nőt kérték fel, hogy vegye át a kormányzást, és tisztítsa meg az utcákat.

 

„Június 5. Örömmel jelentem, hogy elkészült Rombaden újjáépítésének tervezete.

Június 7. Shenandoah Blessing hadnagy elfogadta hét német állampolgár jelentkezését, és megkezdte a kiképzésüket. Ők lesznek az új rombadeni rendőri erő magja.

Június 10. Ulrich Falkenstein lett az első német újság német kiadója. Reményeink szerint egy héten belül megkezdi működését egy 25 wattos kézi hajtású helyi rádióadó.

Június 12. Az Ulrich Falkenstein vezette Oktatási Bizottság megkezdte az általános iskolás tankönyvek szövegének átírását.”

 

Hansen tábornok sorra tesztelte le Rombadenen az új törvényeket, az új elképzeléseket, hogy működőképesek lesznek-e a szektorban. Annak tudatában, hogy Sean O’Sullivan teljes ellenőrzése alatt tartja a körzetet, rendeletet adott ki, hogy a volt nácik csak és kizárólag közmunkákon alkalmazhatók. Ezt az átfogó rendelkezést hamarosan követte a kérdőív, a Fragebogen, amelyet minden felnőttnek ki kellett töltenie, és amelyben teljes egészében számot kellett adnia a náci korszak alatti tevékenységéről. A százharmincegy lelkiismeret-vizsgálati kérdés semmit sem hagyott figyelmen kívül, semmit sem bíztak a véletlenre. A kérdőív lemeztelenítette a rombadeni külszínt, behatolt a tompán bámuló szemek és a lezárt ajkak mögé, Hansen azt tervezte, hogy bevezeti majd az egész amerikai övezetben.

„Június 15. Személyes meggyőződésem, hogy Ulrich Falkenstein sikeresen megtisztította a körzet közigazgatását valamennyi egykori nácitól. Olyan emberek léptek a helyükbe, akiknek vitathatatlan a náciellenes múltjuk. Sajnálatos módon többségük semmilyen tapasztalattal sem bír a közigazgatási munkában. Mindazonáltal valamennyi náci eltávolítása hivatalos funkciókból a Rombadenről alkotott képet jelentősen javította.

 

Mostantól fogva átruházom rájuk a közigazgatás működtetését és az érte való felelősséget; ez fokozatosan fog történni, attól függően, ahogyan bebizonyítják, hogy meg tudnak birkózni vele.

 

Megfelelő időben engedélyezni fogom különböző politikai pártok működését.

 

A magam részéről remélem, hogy egy éven belül szabad választásokat tarthatunk.”

27. FEJEZET

A G-5 kísérleti csoport legszerényebb tagja H. W. Trueblood, a British Museum egykori kurátora volt. Az idős férfi nagyon elégedett volt, lelkesen töltötte egész napját a rombadeni Kunsthalle – a Műcsarnok – alatti pincékben; kicsomagolta és katalogizálta a múzeum műkincseit. Esténként sápadt ürgeként került elő, de nem bánta, mert az éltette, hogy nagy mesterek alkotásaival van körülvéve.

Mihelyt Sean megtudta, hogy Geoffrey Grimwood „kölcsönadta” a Romstein-kastélyt egy tábori kórháznak, nyomban a kastélyba küldte Truebloodot, hogy számba vegye, katalogizálja és elraktározza a műkincseket, nehogy lábuk keljen.

Trueblood a hatalmas kastélykönyvtárat választotta dolgozószobájául. Sorra járta a szobákat, és az értékes festményeket, urnákat, szobrokat és szobrocskákat, lovagi páncélokat és faliszőnyegeket átszállíttatta a könyvtárba, amíg úgy nem festett, mint egy sok millió dolláros ócskapiac. Éjjel-nappal őr vigyázott a könyvtárra, és Trueblood megkezdte minden egyes tétel azonosításának és regisztrálásának aprólékos munkáját.

Harmadik napját töltötte a kastélyban, amikor felhívta Sean O’Sullivant.

– Ide figyelj, Sean fiam, szakíthatnál egy kis időt, hogy átugorj ide a kastélyba. Valóságos kincsre bukkantam. S el ne felejtsem, hozd magaddal azt a dagadt rendőrt is.

 

– A keservit! – kiáltott fel Blessing, amikor Seannal beléptek a kastély könyvtárába. – Olyan ez, mint a Hawkins régiségkereskedés volt a sarkon.

Trueblood a terem egyik sarkába vezette őket, ahová elkülönítetten felhalmoztak egy csomó festményt.

– Gondolom, szeretnétek tudni, miért kérettelek ide benneteket. Úgy tűnik, Ludwig gróf szenvedélyesen érdeklődött a francia posztimpresszionista korszak iránt. Ez a korszak ugyan nem tartozik az erősségeim közé, de ezek a művek olyannyira híresek, hogy közismerteknek tekinthetők. – Fölemelte az első festményt.

– Ez Toulouse-Lautrec 1885-ben festett műve, a Suzanne Valadon arcképe. – Félreállította a képet, azután egyenként felemelte a következő kettőt. – Ezek Gauguinek. A Vahine no de Taire, ez meg természetesen a Martinique-i tengerpart. Erről pedig tudjuk, hogy Van Gogh műve. Mező Saint-Remynél. Szép kis kvartett, nem gondoljátok? Ludwig gróf lakosztályából hozattam ide őket.

Blessing nemigen értette, miért annyira izgalmasak a festmények, de tiszteletet keltett benne, hogy az angol úgy sorolta fel őket, mintha gyermekei nevei lennének.

Sean máris egy lépéssel tovább ment. – Hová valók?

– A koppenhágai Carlsberg Glyptotek tulajdonai.

Sean hosszan füttyentett.

– Akkor talán menjünk tovább. Van de Velde, tizenhetedik század, „Nő az ablaknál”, az antwerpeni Királyi Szépművészeti Múzeumból. Lemmen: „Kikötői látkép” a brüsszeli Giroux Galériából, és így tovább, és így tovább. Az utolsó három, Renoirok franciaországi magángyűjteményekből.

– Ezeket mind lopta? – kérdezte Blessing. – De hát a fenébe is, nekünk jobb festőink vannak odahaza a Hook megyei vásárban.

– Nem hinném. Ezeknek az értéke együttesen meghaladja az egymillió dollárt.

– Úristen!

– Már régóta gyanítjuk, hogy sok náci tisztségviselő a megszállt országokban egyszerre csak felfedezte magában a szenvedélyes műgyűjtőt, úgy értem, a mások műveit begyűjtőt. Úgy véljük, Göring egymaga sokmilliónyi értéket lopott össze Franciaországban.

– Van még itt több is ezekből?

– Fogadni mernék, hogy igen.

Sean villámgyorsan gondolkodott. – Gyere vissza velem Rombadenbe – mondta aztán. – Megkíséreljük felhívni kezdetnek ezt a koppenhágai múzeumot, hogy megállapítsuk, milyen körülmények között vitték el ezeket onnan, meg hogy még milyen más műkincseik hiányoznak. Blessing, hajts fel mindenkit, aki a kastélyban vagy a telken dolgozott. Alaposan szorongasd meg őket. Ígérj nekik cigarettát, dupla élelmiszer-fejadagot, bármit. Meg kell találnunk minden pincét, barlangot, titkos átjárót, minden olyan helyet, ahová el lehetett rejteni valamit.

– S mi legyen a gróffal?

– Állíts rá valakit. Éjjel és nappal.

 

Sean azonnal Dante Arosa irodájába sietett.

– Szükségem lesz mindenre, mégpedig azonnal, ami anyagod csak van Ludwig grófról. Sőt mi több, kérem az egész család anyagát.

Dante meghökkent. – Mi a fenéről van szó?

– Néhány óra múlva már tudni fogom. Küldesd át a dossziékat az irodámba.

Dante kényszeredetten elnevette magát. – Ugyan már, akármennyit töröd is a fejed, a dossziékban semmi sincs. Tulajdonképpen mit keresel?

Sean ebben a pillanatban megérezte, hogy Dante szorong. Valami megmagyarázhatatlan érzés alapján gyanút fogott. – Magam sem vagyok egészen biztos benne, mit keresek – válaszolta óvatosan.

Dante vállat vont. – Hát, tulajdonképpen az anyagok nem egészen frissek.

Sean nyugtalanná vált. – Akkor nézzük meg őket. Azonnal.

– Persze… persze…

Sean órákon át tanulmányozta a Ludwig von Romstein kihallgatásairól készült vaskos jegyzőkönyveket. Dániában, Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban tett látogatásainak időpontjai persze megegyezhettek a lopásokéval, de amint Sean éjfél után is tovább olvasta az anyagokat, a műkincsek felkutatását egyre inkább másodlagos fontosságúnak látta.

Dante Arosa dossziéi valami nagyon ocsmány leleplezés irányába mutattak. – Ó, istenem, csak ezt ne – suttogta maga elé

Sean. De tovább olvasott. Felemelte a telefonkagylót. – Központos, állapítsa meg, lakásán tartózkodik-e Arosa hadnagy – mondta.

Kezére hajtotta a fejét, megdörgölte a halántékát, lassan ököllel verni kezdte az íróasztal lapját, így számolta a kimenő hívás minden csengetését. Senki sem vette fel a kagylót.

– Sajnálom, uram, Arosa hadnagy nem felel. Megpróbáljam a börtönt? Néha késő éjszakáig folytatja a kihallgatásokat.

Sean az órájára pillantott. Majdnem éjjel egy óra volt. – Rendben, próbálja meg a börtönt.

– Nem, uram, senki sem látta Arosa hadnagyot. Megpróbáljam…

– Hívja Bolinski hadnagyot. Közölje vele, hogy azonnal jelentkezzék nálam. Azután hívja a Romstein-kastélyt, keressék meg Blessinget. Vagy a kastélyban lesz, vagy valahol a kastély körül. Közölje vele, jelentkezzék itt nálam.

Sean hátrahanyatlott a székében. Szeme könnybe lábadt. Az isten szerelmére, miért tette ezt Dante? Azután ismét elmélyedt a dokumentumok olvasásába.

Bolinski még álomittas volt a váratlan ébresztéstől, de mivel egy ideje már O’Sullivan parancsnoksága alatt dolgozott, megszokta, hogy felverik álmából. Sean elnézést kért a jogásztiszttől a késő éjszakai zavarás miatt, és Bolinski nagyot ásítva közölte, hogy semmi baj.

Sean óvatosan tudakozódott. – Bo, te fogalmaztad meg a von Romstein család elleni vádemelési javaslatokat. Hol tartasz?

Bolinski az állát vakargatta. – Átrágtam magam a kihallgatási jegyzőkönyveken és a javaslatokon. Ami azt illeti, magam is szerettem volna beszélni magával erről.

– Mi a véleménye, mennyire szilárd lábakon áll az ügyünk?

– Úgy tűnik, Dante Arosa szerint a gróf meglehetősen tiszta.

– Kapcsolatba tudjuk-e hozni Schwabenwalddal?

– Dante szerint nem.

– Alá tudjuk-e támasztani az emberiség elleni bűntettek vádját, amiért rabszolgamunkát alkalmazott?

Bolinski tagadólag rázta a fejét.

– Összejátszott-e Ludwig és náci fivére?

– A kihallgatási jegyzőkönyvek alapján a gróf patyolatfehérnek tűnik. Ha elfogadjuk Dante anyagát, még közlekedési kihágásért sem tudnánk elítéltetni.

Sean bólintott. – Köszönöm. Sajnálom, hogy felébresztettelek, Bo. Maradjon közöttünk a dolog.

– Természetesen.

 

Sean a hídra néző, déli fekvésű ablakában állva figyelte, mikor tűnnek már fel Blessing kocsijának fényszórói. Nézte, amint a dzsip áthajt a hídon, leparkol, majd a kövér férfi kimászik belőle.

– Magasságos Úristen – mondta Blessing a neki háttal álló Seannak –, húsz emberem turkál átjárókban, folyosókban és folyosókat összekötő átjárókban. Fenekestül forgatják fel a kastélyt.

– Hirtelen úrrá lett rajta a hajnali fáradtság. – Hát, egyvalami jó azért van ebben a barátkozási tilalomban – olyan keményen dolgoztam, hogy egy hónapja nem láttam a farkam végét.

Sean sarkon perdült. – Hol van Dante Arosa?

– Honnan a pokolból tudhatnám én azt?

– Ha te vagy a rendőrfőnököm, akkor jobban tennéd, ha tudnád, a keservit.

– Kitört a vulkán? Csak azért rendeltél ide, hogy…

– Ne próbálj haverkodni velem, Blessing!

– Nem tudok veled szót érteni, ha ennyire fel vagy hergelve.

– Szóval fedezed őt, igaz?

Blessing feje céklavörössé vált.

Sean kar- és vállizmai megfeszültek, annyira dühös volt. – Be kellene húznom egyet abba a dagadt hasadba!

Blessing egy székre rogyott. – Csak egy hete tudom. Esküszöm, őrnagy úr, csak pár napja jöttem rá. Pokoli kínban voltam, őrnagy úr, a poklok minden kínját kiálltam. Tudom, hogy Dante valami helytelent tesz, de esküszöm, egyszerűen nem vettem a szívemre, hogy szóljak. Csak azt remélem, hogy nem ártott magának.

Sean haragja lassan elpárolgott. Most már ketten voltak bajban.

– A munkám során – mondta Blessing – besúgókat kell felhasználnom. Az ember utálja az istenverte kis szarházit, aki köp, de fel kell használni. A besúgók a világ legaljasabb görényei. Nem akartam magam is azzá válni. Úgy gondoltam, beszélek majd Dantéval. Megpróbálom észhez téríteni.

– Már késő.

– De hát mit művelt?

– Tisztára mosta az egész von Romstein családot. Meghamisított minden jelentést, minden kihallgatási jegyzőkönyvet.

– Mit képzelt, hogyan úszhatja meg?

– Tekintettel arra, hogy sok tízezer per előkészítése folyik, arra számított, hogy már régen árkon-bokron túl leszünk, mire von Romstein a bíróság elé áll. Gondolom, nő van a dologban?

Blessing bólintott.

– Kicsoda? A von Romstein lány?

– Eeegen. Múlt héten követtem, és megvártam, amíg eljött onnan. Hajnalig ott maradtam, és láttam, amint kijön a nő. Nyomon követtem hazáig.

– Hol vannak?

– Egy bombasérült lakásban, a gyár közelében.

– Gyerünk.

 

Kétsaroknyira a lakástól állították le a kocsit. Az út hátralevő részét lábujjhegyen osonva tették meg a néptelen utcákon. Blessing egy erősen romos ház második emeletére mutatott, azután a sarkon befordulva visszamentek oda, ahová Dante az udvar kapualjába rejtette a dzsipjét.

– Rajtuk üthetünk.

– Nem – súgta Sean –, legalább hagyjuk meg neki azt a tisztességet, hogy ne gatya nélkül kapjuk el. Én maradok a dzsipnél. Te figyeld a lakást, azután kapd el a nőt, amikor kijön.

Egy óra.

Sean beült Dante dzsipjébe. A sikátor éhező macskái felháborodottan nyivákoltak, mert nem találtak hulladékot, amelyből lakmározhattak volna. Seant körüllengte a halál kísértette utca avas bűze és némasága.

Két óra: Sean egy pillanatra elbóbiskolt, aztán szívdobogva felriadt, mert eszébe jutott, hogy hol van, és mi történik. Meglehet, egészen halvány irigységet is érzett, de ezt elsöpörte a harag és a Dante okozta bánat. Milyen lehet szerelmet lopni… a félelemtől remegni… a bűntudattól. Miféle szerelem ez? Nem túl erős-e a késztetés, hogy megfojtsa az ágyban a német nőt, amiért megkísértette?

Fél három: halk, gyors léptek. Egy árnyék suhan át a törmelék mögött. Futó léptek. Hosszú, mély, ziháló sóhajtás. Dante Arosa szivarra gyújtott.

Érezte, hogy valaki ül mellette. Egy csavargó tréfája a sötétben... nem… meggyújtott még egy gyufát. Sean ült ott mellette… ez nem álom! Dante megmarkolta a kormányt, és kétségbeesetten, szívszaggatóan felnyögött.

– Hajts az irodához – szólalt meg hűvösen Sean.

Mihelyt odaértek, Sean bevágta maga mögött az ajtót. Dante elsírta magát, mire Sean pofon vágta.

– Ostoba, rohadt gazember!

– Úristen! Mit szól majd az anyám és az apám?

– Ostoba, idióta, rohadt gazember!

– Szeret engem! – kiáltotta kétségbeesetten Dante.

– Az apját szereti! Bepaliztak! Egy ostoba, rohadt gazember vagy!

– Jaj, istenem! Szégyent hoztam a családomra. Jaj, istenem!

– Hálás köszönet, hogy eszedbe jutottak.

Dante egyszerre kezdett remegni és verejtékezni. – Mit fogsz csinálni velem, Sean?

28. FEJEZET

Ludwig von Romstein gróf a légkör legkisebb változását is megérezte. Már most is érezte, hogy az amerikaiak kezdenek megenyhülni. Új amerikai csapatok érkeztek, amelyek nem vettek részt a németországi harcokban; a régieknél sokkal kevésbé töltötte el őket a jogos felháborodás és harag. A barátkozási tilalom páncélján repedések mutatkoztak. Nevetséges rendelkezés volt, kiváltképpen az amerikaiak esetében. Ők azt akarták, szeressék őket – még az ellenségeik is. Márpedig ez jól kiaknázható gyengeség volt.

Gyengeség? Az amerikaiakban rengeteg a gyengeség. Egy másik hódító hagyta volna, hadd boldoguljon a német nép a maga erejéből a romok között. Hadizsákmányként elvittek volna mindent, amit csak megkívántak, ahogyan azt az oroszok tették. Ám a nemes lelkű amerikaiakat láthatóan az a vágy hevítette, hogy az ország lakosai számára helyreállítsák a várost, az államot, és ismét kezükbe adják sorsuk irányítását. Az amerikaiak kevés testi erőszakot alkalmaztak, ostoba, kérdőíves nácitlanítási eljárásuk gyermekded kísérletnek bizonyult.

Ludwig szerint csupán egyetlen módja lenne Rombaden nácitlanításának: felsorakoztatni a lakosokat egy fal előtt, és halomra lőni őket. Ha, amint az megtörtént, az első hónap egyetlen kivégzés nélkül telt el, a nácik vissza fognak furakodni a hatalomba. Persze megbújnak majd, amíg a légkör kedvezőbbé nem válik, de azért majd csak visszatérnek. Németország annak idején tizenhatmillió nácival kérkedett. Németországnak nincsenek közigazgatásban képzett más emberei, akik kormányozhatnák az országot, a nácik vissza fognak térni.

 

– Jó reggelt, kedves O’Sullivan őrnagy úr – köszönt megvetően Ludwig, amikor Blessing behozta a parancsnokhoz. – Úgy tájékoztatott az ön rendőrsége, hogy le kíván tartóztatni.

Sean elkínzott volt a Dante Arosa-ügy megpróbáltatásaitól, és rekedten mordult a németre.

– S milyen iszonytató bűntettel kívánnak vádolni?

– Ne ünnepelje magát. Közönséges tolvajként fogjuk lecsukni.

Ludwig von Romstein megmerevedett. – Már elnézését…

– Elragadta a posztimpresszionista művészet iránti szenvedélye.

– Természetesen a Van Goghokra, Gauguinekre meg a többire céloz, amelyek a Romstein-kastélybeli lakosztályomban vannak.

Sean bólintott.

– Nos, ez könnyen megmagyarázható. Ha bármiképpen vétkes lennék, elrejtettem volna őket. Ajándékok voltak.

– A koppenhágai Glyptopek sajnálatos módon más véleményen van.

Tahó bugris! – sziszegte csak magának Ludwig. Vajon ismét alábecsülte volna az amerikait? Hogy az ördögbe jött rá ilyen gyorsan?

– Én… én meglepetéssel hallom, hogy a festmények egy múzeum tulajdonában voltak.

– Azt meghiszem, hogy meglepődik.

– Szavamra mondom, megszállt országok különböző magas rangú tisztségviselői ajándékozták őket nekem. Értse meg, a fegyverkezési bizottság tagjaként alkalmam volt ellátogatni Dániába, Németalföldre és Franciaországba.

– Lószart! Hagyja abba a mellébeszélést. Fáradt vagyok. Az egész elrejtett szajrét megtaláltuk a vadászháza alagsorában és a római maradványok melletti barlangokban.

Úristen! A német a torkát köszörülte, agya villámgyorsan járt.

– Azokat… azokat… Göring küldte nekem Franciaországból, megőrzésre.

– Ki elől kellett megőrizni őket? A jogos tulajdonosok elől?

– Követelem, biztosítsák a jogomat, hogy bebizonyíthassam ártatlanságomat. Haladéktalanul amerikai bíróság elé akarok állni.

– Csak sorjában. Az új elhárítótiszt újra ki fogja hallgatni.

E szavak hallatán Ludwig gróf majdnem összeroppant. Kifogástalan tartása megroggyant. Von Romstein elkapta a szemét Sean kemény, undorodó tekintete elől. Úgy érezte, most már bezárult a csapda. Szeretett volna érdeklődni Marla felől, de képtelen volt rá.

– Amennyiben ezen tűnődik, a lánya ma reggel óta a börtön lakója.

Verejtékcseppek ültek ki a német szemöldökére, azután lecsorogtak az arcára, bele a sebhelybe. – Ha Marla bármi helytelenséget követett el, semmiképpen sem okolhatnak érte engem.

– Természetesen. Maga csak egy csomó faragatlan ember ártatlan áldozata. Fivére, a náci, Göring, most pedig a lánya. Ezek mind azon voltak, hogy lebuktassák, igaz?

– A bíróság előtt be fog bizonyosodni az ártatlanságom.

– Nem kerül amerikai bíróság elé, von Romstein. Erről személyesen kívánok gondoskodni. Mihelyt találunk Rombadenben elég náciellenes embert, működési engedélyt adunk egy német bíróságnak.

– Német bíróságnak!

– Minden bizonnyal saját népétől várja, hogy igazságot szolgáltasson magának.

A következtetés egyértelmű volt. Az első német bíróságok bosszúhadjáratot fognak vezetni, hogy megmutassák a világnak, irgalmat nem ismerve számolják fel a náci korszakot. Ludwig von Romstein majd összerogyott, amikor erre gondolt. Valamennyi számítása, valamennyi gondosan kidolgozott terve összeomlott. Mi a fenének nem szökött át Svájcba? Atyaúristen, a német bíróságok vérszomjasak, bosszúállók lesznek. Húsz év… harminc… negyven… Úristen… mit hozott rám Hitler, ez az ostoba őrült?

 

– Mihez kezdesz Arosával? – érdeklődött Maurice Duquesne Seannál.

– Csak azt tudom, hogy legszívesebben mit tennék vele.

– Meg kell védened ezt a fiút.

– Egy fenét fogom megvédeni.

– Ha hadbíróság elé kerül ennek az idióta barátkozási törvénynek az alapján…

– Arosa történetesen az Egyesült Államok hadseregének kémelhárító tisztje!

– Te is tudod, mit jelent ez. A hadseregből történő szégyenteljes kitaszítást. Ügyvédként sem folytathat tevékenységet. De hát mi volt a bűne? Az, hogy ember? Az, hogy lefeküdt egy nővel?

– Rosszul választotta meg a nőt.

– Persze, a szentek hadserege!

– Ne legyél már annyira istenverte szemforgató, Duquesne. Amikor benyomultunk a te drága Franciaországodba, a te öntudatos, büszke polgáraid kopaszra borotválták azokat a nőket, akik összefeküdtek a németekkel, azután meztelenül hajtották őket végig az utcákon.

– S akkor mi van? Majd ha az amerikaiak elmennek és a német hadifoglyok hazatérnek, ők is leborotválják azoknak az asszonyoknak a haját, akik amerikaiakkal aludtak. Hogy ti milyen mázlisták vagytok! Milyen hallatlanul szerencsések, hogy a bájos amerikai nőkre nem várnak ilyen megaláztatások!

– Az, hogy a verejtéke elkeveredett az ellenségével, nem mentség.

– Ó, drága Sean O’Sullivanem. Hogy neked milyen kényelmesen rövid az emlékezeted. Hát megfeledkeztél önmagadról és arról az angol nőről?

– Az más.

– Hát persze hogy más. Te megúsztad.

 

Dante Arosa nyúzottnak és zaklatottnak tűnt, amikor Sean belépett a szobájába. Felpillantott Seanra, azután lehorgasztotta a fejét. Göndör, fekete haja kócosán lógott, oda volt a fess csibész, az életerő elpárolgott belőle. Odakint a nemrégiben lezúdult esőtől sáros hosszú, zöld gyepszőnyeg egészen a Landauig húzódott.

– Mondjál már valamit – nyögte végül Dante –, mondd csak ki, mekkora farok vagyok. Mondd ki, hogy mit tettem a családommal. Mondd ki, hogy a csoport minden tagja szemen akar köpni.

Sean nem szólt egy szót sem.

– Nem tudom megmagyarázni – suttogta Dante. – Olyan volt, mintha… mintha Marla mindkettőnket megpróbálna megölni abban az ágyban… mintha a halál hírnöke lenne, és valami csodálatossal csábítana… a halál és a veszedelem mindig ott volt velünk a szobában, és gúnyolódott velem. Ő pedig egyre közelebb vonszolt hozzá… én pedig nem tudtam elszakadni… Alig tudtam lélegezni… gondolkodni…

Sean galléron ragadta, és fölrántotta. – Egy német nő! Hogyan tehetted egy német nővel?!

Hirtelen zavarba jött saját erőszakosságától, és elengedte Dantét.

– Mi is csak férfiak vagyunk – szólalt meg azután Sean –, egyszerűen csak férfiak vagyunk. Közülünk egyesek számára túl szigorúnak bizonyultak a szabályok. Nem hagyhatja el a lakhelyét az új elhárítótiszt megérkeztéig. Tájékoztatni fogja az itteni műveletekről. Ezt követően sorkatonai szolgálatra vezénylik át. A lehető legkorábbi időpontban kéri a leszerelését. Gondoskodom… gondoskodom róla, hogy dicsérettel szereljék le.

Most, hogy megszabadult a rettegés mérgétől, Dante zokogni kezdett. – Túl rendes vagy, Sean. Nem érdemiem meg, hogy ilyen legyél. Nem érdemiem meg.

– Lehet, hogy azért van benne valami büntetés is a számodra, Dante. Úgy kell élned, hogy tisztában legyél vele, ha valaha is bármi kiszivárog ebből, én állok a hadbíróság elé helyetted.