1. FEJEZET – 1944. január

Sean O’Sullivan százados széthúzta az elsötétítő függönyt. Egy-szeriben tompa, szürkés fény öntött el mindent. Úristen, gondolta, hát Londonban sohasem süt a nap? Hallotta odafentről a La Manche csatorna felé tartó repülőgépek zúgását, de a sűrű köd miatt nem látta magukat a gépeket. Azon töprengett, vajon az öccse, Tim felszállt-e ma.

– Gyere reggelizni, drágám! – kiáltotta Nan.

Sean átment a nappaliba. Elegáns szoba volt, soha életében nem látott ennyire elegáns szobát. A kandallópárkányról G. Donald Milford őrnagy fényképe ezen a reggelen különösen szigorúan meredt rá.

Az étkező félkörívű benyílójának három ablakából a Bayswater Roadra, távolabb meg a Kensington Gardensre nyílott kilátás. Odakint annyira mocskos, szürke volt a levegő, hogy jószerint semmit sem lehetett látni mindebből. Nan Milford selyempongyolája pompásan illett a lakás választékosságához. Nan fogta, és a széke támlájára akasztotta Sean zubbonyát, s közben megemlítette, hogy majd megpróbál kivenni egy foltot a zubbony ujjából.

Sean kortyolt egyet a csészéből, fintorgott, és arra gondolt, ideje lenne kiverni egy kis tisztességes kávét a szakácsból. A pótkávé angol változata emberi fogyasztásra alkalmatlan volt, ráadásul Nan még túl is forralta.

Nan kellemes bágyadtságot érzett a szerelmeskedés után. Szomorú volt, hogy annyira elragadta a hév, és még inkább elszomorította, hogy szerelmes lett. Szemmel látható imádattal nézte a férfit. – Mi lehet az oka, hogy egy magadfajta jóképű ír bivaly sohasem házasodott meg?

– Még hogy feladjam mindezt?

– Most az egyszer beszélj komolyan, Sean.

– Gondolom, az óhazai hagyományok átültetése San Franciscóba – ez lehet az oka.

– És hány hozzám hasonló lány vetette utánad magát, és hogyan sikerült kihúznod magad a csávából?

Sean már éppen tréfás megjegyzéssel készült elütni a dolgot, mármint hogy biztosra ment, csakis férjes asszonyokkal foglalkozott, de azután meggondolta magát. – Egy agglegényben kifejlődik egy hatodik érzék, amely megsúgja neki, ha valaki be akar törni magánélete szentségébe. Megszólal benne a vészjelző.

Nan megcsavarta a férfi orra hegyét. – Nagyon kérlek – fogta könyörgőre.

– Miért legyek komoly?

Nan megmerevedett. Sohasem lett nyíltan mérges, csak kiegyenesítette a hátát, rámeredt Seanra, ezzel jelezte, hogy megbántották. – Sajnálom, hogy erre kértelek.

Sean időről időre ráébredt, hogy Nant könnyű megbántani, és hogy másként kell bánnia vele, mint a többi nővel, akikkel eddig dolga volt.

– Nehezen értenéd meg – mondta bocsánatkérően.

– Annyira nehéz a felfogásom?

– Olyan kiváltságokat élveztél az eddigi életedben, amelyek lehetetlenné teszik, hogy megértsed.

– Úgy beszélsz, mintha szörnyű sznob lennék.

– Az is vagy. Csakhogy valódi sznob vagy. És ez nem olyasmi, amit szántszándékkal fejlesztettél ki magadban. A világban hemzsegnek az olyanok, akik megpróbálnak sznobok lenni, de valamiképpen nem ütik meg a mértéket. Az igazi, leplezetlen sznob megérdemel minden tiszteletet.

Nan szerette hallgatni Sean bájos halandzsáját. Persze még egyetlen férfi sem beszélt így vele. A drága, édes Donnie valaha ott ült, ahol most Sean. A szentségit! Micsoda különbség. Nan nem tudta, vajon Donnie azon sértődne-e meg inkább, hogy Sean elfoglalta az ő helyét, vagy azon, hogy Sean veszi magának a bátorságot, és felgyűrt ingujjal, nyitott gallérral ül az ő asztalánál.

– Azt próbálod mondani, a házasság meggátolt volna abban, hogy elérjed mostani beosztásodat?

– Szó sincs róla, Nan. Sokkal gyakorlatiasabbak voltak az okok.

– Most már igazán kíváncsivá teszel.

– Ugyanazért nem házasodtam meg, amiért a szüleim is csak tízévi udvarlás után házasodtak össze. Apám egyszerűen túl szegény volt ahhoz, hogy eltarthasson egy feleséget.

Még egyet kortyolt az iszonyatos kávéból. A csapást enyhítette, hogy kezén érezte Nan puha kezének érintését, ujjhegyeivel Sean kezén játszadozott. – Kérlek, Sean, ne hagyd abba. Olyan szörnyen keveset tudunk egymásról.

Sean tágra nyitott barna szeme végigpásztázta a szobát, azután vakon kimeredt a ködbe. – Amikor a szüleim kivándoroltak Amerikába, nem volt egyebük, mint a két kezük, a hátuk meg a szívük. Apám olyan keményen dolgozott, hogy még Isten szívének is meg kellett volna esnie rajta. Szinte nem is emlékszem, hogy ne lett volna legalább két munkája. Nappal dokkmunkás volt, éjjelente biztonsági őr, nappal villamosvezető, éjszaka portás, culáger, árokásó, kidobóember. Anya pedig élete java részét effajta helyeken, mint ez, töltötte mosogatással és padlósúrolással. Néha legszívesebben neked támadnék és valamennyi Mrs. G. Donald Milfordnak, akiknek a WC-it az én anyám tisztította.

Nan erősen megszorította a férfi kezét, éreztetni akarta vele, hogy megérti, amit mond.

– Apám azt szokta mondogatni, nem azért jött el az óhazából, hogy három ír zsarut neveljen a San Franciscó-i rendőrségnek. Megszállottan arra vágyott, hogy a fiait egyetemre járassa. Idelent dolgozik, a jutalmát majd megkapja a mennyországban.

– Rendkívüli ember lehet.

– Igen, az – felelte Sean de egy napon nem bírta tovább a háta, és kis híján a szíve sem. Most már anyámnak kellett eltartania bennünket. És rajtam múlott, hogy végig tudom-e járni az egyetemet. Nem hagytam ott. Keresztülverekedtem magam. Tudod, hogyan? Tízhúsz dollárokért előmérkőzéseken bokszoltam az öböl menti kis klubokban. Az egyik ilyet Véres Kesztyűnek hívták. Jó bunyós voltam, Nan. Igyekeztem elkerülni, hogy eltalálják az arcomat, nehogy magyarázkodnom kelljen anyámnak a felszakadt szemhéj és a véraláfutások miatt. Herskowitz, a balhés bipsi néven bokszoltam. Érted?

Szóval az Isten könyörületes volt hozzám. Elvégeztem az egyetemet, azután egy nap anyám elé álltam, és azt mondtam: „Anya, nem kell többé Mrs. G. Donald Milford padlóját sikálnod. Majd én gondoskodom rólad.”

– Sean, annyira sajnálom.

– Mit sajnálsz? Átküzdöttem magam az egyetemen, és elhatároztam, hogy a fivéreimet is hozzásegítem. Egyszerű, prosztó ír család vagyunk, összetartunk. Egy napon a szorítóban eltört a kezem, akkor kaptam ezt – mutatott a bal szeme fölötti vékony fehér sebhelyre –, és akkor anyám megtudta, miről van szó. Ettől fogva a Kollégista O’Sullivan, az öklöző professzor lett a nevem. Anya majd szörnyethalt, valahányszor szorítóba léptem. – Sean előregörnyedt. – Most azután itt vagyunk, az O’Sullivan fiúk. Tim most is odafent repül, Liam pedig egy észak-afrikai sírban nyugszik. Meg akartam nősülni, volt egy lány, akibe szerelmes voltam, csakhogy számomra első a családom volt, a lány meg nem akart várni. – Jókora kanálnyi eperdzsemet kent a teasüteményre, hogy elnyomja annak égett ízét. – Hát, Nan, szó se róla, pocsék egy szakács vagy.

Nan motyogott valamit, hogy mostanában képtelenség háztartási alkalmazottat kapni. Némán folytatták a reggelit. Sean letűrte ingujját, begombolta a mandzsettáját, megigazította nyakkendőjét, azután bebújt a zubbonyába. A csönd kezdett kínossá válni. Mostanában valahányszor elköszöntek egymástól, nem néztek egymás szemébe. Kívülről behatolt és elborította őket a nedves, hideg felhők érzete.

Nan tudta, hogy a Sean O’Sullivan lépteit irányító Isten arra szorítja a férfit, fejezze be a kapcsolatukat. – Olyan sok még a kimondatlan dolog – súgta.

– Egész kapcsolatunk kimondatlan, Nan. Az a fénykép, a férjedé, aki nem tud tiltakozni. Avidéken élő gyerekeid, akikről nem esik szó. A szavak, amelyeket sohasem ejtünk ki, miközben szerelmeskedünk. Hat gyönyörű hónap, csupa kimondatlan dolog.

– És most kimondjuk őket, igaz, Sean?

– Úgy tűnik.

Odalent az utcán fölharsant egy dzsip dudája. Biip, bi, biip, biip. Nan összerezzent. – Feltétlenül nyomkodnia kell azt a kürtöt, hogy az egész West Enddel tudassa, amikor távozol?

Sean begombolta zubbonyát, és feltette a sapkáját. Nan ilyenkor mindig előkelő modort vett fel, arcát odatartotta a búcsúcsókra, ahogyan azt G. Donald Milforddal tette. Most azonban azon kapta magát, hogy szorosan a férfihoz simul. Sean elengedte, Nan meginogva hátralépett, és nézte, amint Sean eltűnik az előszobában.

 

Sean beugrott a dzsipbe Dante Arosa hadnagy mellé, aki rakétasebességgel lőtt ki a köd áztatta kocsiútra.

– Megvolt tegnap este – közölte a hódító büszkeségével Dante.

– Egy kis balettpatkány?

– Eleven bizonyítéka, hogy az angol nők nem hidegek az ágyban. Ki a fene találta ezt ki róluk? Valami ír pasas?

Sean elnézően hallgatta. Dante egykorú vele, huszonnyolc éves, de Angliában szerezte élete első komoly tapasztalatait. Egy Napavölgyi kertészetből került a San Franciscó-i egyetemre, és szinte túlságosan is ragyogó ügyvédi karriert csinált. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Dante Arosa a szolgálatban tehetséges kémelhárító tiszt, a szolgálaton kívül pedig kissé gyermekded viselkedésű fiatalember volt. A magas, karcsú fiúknak nem szabadna szivarozniuk, gondolta Sean. Dante sem szorítja elég erősen a szivart a szája szögletébe. Valahogyan ernyedten lóg a szája sarkából.

A Kensington Gardens mellett elhajtva, megnőtt a forgalom. Dante folytatta az angol női nemről szóló dicshimnuszát.

– Egyébként, ne dudáljál.

– He?

– Amikor értem jössz. Egy, parkolj le a dzsippel. Kettő, szálljál ki. Három, gyere az ajtóhoz. Négy, nyomd meg a csengőt.

Dante vállat vont. Nem szívelte Nan Milfordot. A hozzá hasonló pulykák keltik rossz hírét az angol nőknek. Honnan szedhette azokat a szűzmáriás allűrjeit? Egyszerűen csak egy férjes tyúk, aki a férje háta mögött összeszűri a levet férfiakkal, bármit is hadováljon erről Sean.

Csöndben folytatták útjukat. Ezekben a napokban Londonban minden megváltozott. Minden, csak az időjárás nem. Vége volt az óvóhelyeken töltött hosszú, szívszaggató éjszakáknak. Enyhült a feszültség. Mostanában már ellenkező irányba tartottak a bombázógépek. Mindenütt érezhetővé vált a győzelem érzése. Az emberek már a háború végét várták, ez mindenki hangjában, lépteiben nyilvánvalóvá vált.

– Sean.

– Igen?

– Mennyire komoly ez a dolog Nan és közted?

– Bárcsak tudnám.

– Ezentúl majd csengetek.

Dante Arosa egy épülettömb közepe táján hirtelen elrántotta a kormányt. A körülötte haladó autók csikorogva fékeztek, a járókelők szétrebbentek. Nyílegyenesen egy vasdárdás kerítés felé tartott, amely elzárta a Queen Mother’s Gate nevű zsákutcát. Dante tövig nyomta a fékpedált, a megkínzott jármű megtorpant a halálra ijedt őr előtt, aki azután tessék-lássék tisztelgett, majd intett, hogy hajtsanak tovább. A dzsip egy kapuoszlopra erősített tábla mellett gördült el, amelyen ez volt olvasható: Az Egyesült Államok Hadserege Katonai Közigazgatásának Különleges Missziója.

A rövid utcácskában féltucatnyi épület emelkedett. Az épületek egy tágas központi udvart vettek körül. Az egyik oldalon tiszti lakások, legénységi szállás, adminisztrációs helyiségek, gyógyszertár és kantin volt. Az udvar túlsó végében két kétemeletes gránitkő épületben voltak a Különleges Misszió irodái és tanácskozótermei.

Attól a pillanattól fogva, hogy a kapun áthaladva a parkolóhely felé fordultak, a londoni élet és szerelem problémái feledésbe merültek. Dante és Sean határozott léptekkel indultak a Misszió közelebbi épülete felé.

Az előcsarnok eligazító táblája a következő iránymutatással szolgált:

101. szoba: Német városok polgári közigazgatása

102. szoba: Német törvénykezés

103. szoba: Közegészségügy

104. szoba: Bankrendszer

105. szoba: Hontalanok/menekültek

A/B/C konferenciatermek: Német városok azonosítása. Légi

felder.

106. szoba: Labor

201. szoba: Elhárítás, vezető nácik

202. szoba: Elhárítás, másodvonalbeli nácik

203., 204., 205.: A nácizmus felszámolása

206. szoba: Katonai közigazgatási határozatok, rendeletek, kézikönyvek

E/F konferenciatermek: Nácik és náci szervezetek azonosítása

3. emelet: Dokumentumközpont

Az előcsarnokon áthaladva beléptek az ügyeletes tiszt irodájába, aláírták a jelenléti ívet, azután egy zárt ajtón át beengedték őket az épület csöndes elfoglaltságba merült belső részébe. Ott egy, a második biztonsági szintet képviselő őrmester asztala zárta el a folyosót.

– ‘reggelt – köszönt Dante, és az asztal fölé hajolva aláírta a jelenléti ívet.

– Jó reggelt, uram.

– ‘reggelt – mondta Sean.

– Jó reggelt, O’Sullivan százados úr. Hansen tábornok úr pontban tíz órára várja az irodájában. És őszintén szólva, uram… A Vörös Eriknél vihart jelez a barométer.

2. FEJEZET

Andrew Jackson Hansen dandártábornok orra hegyén billegett a pápaszem. Alacsony, robusztus, őszülő férfi volt; ha a zubbonya alá egy párnát tesz, jóságos télapónak látszhatott volna. Mások szemüveget hordtak, de neki pápaszeme volt. Arca csak annyira volt mozgékony és kifejező, akár egy bábszínházi bábé. Ez a jóságos arckifejezés megtévesztő volt, mert a káromkodások özöne egyik pillanatról a másikra ráébreszthette az embert, miért nevezték el Vörös Eriknek.*

*Vörös Erik: Erik Thorvaldson (950k. – 1001k.) – nehéz természetű norvégiai viking, akit 982-ben gyilkosságért száműzetésre ítéltek. A száműzetést felfedezőutakkal töltve gyarmatosította Grönlandot. Az ő fia. Leif Erikson volt Észak-Amerika első, régészetileg is bizonyítható felfedezője.

Olvasott. Tömpe ujjaival az íróasztalon dobolt, időnként egyegy roppant durva kifejezés tört ki belőle.

BIZALMAS JELENTÉS: Kizárólag A. J. Hansen dandártábornok számára.

TÁRGY: Együttélés; Nan Milford / Sean O’Sullivan százados.

Mrs. Nan Milford. Kora harmincöt év. G. Donald Milford brit őrnagy felesége. Milford őrnagyot a németek Kréta szigetének elfoglalásakor ejtették foglyul 1941-ben. Három éve Westheimben, Németországban, a 22. tiszti táborban hadifogoly.

Milford a háború előtt Nagy-Britannia egyik vezető kiadójának, a Morsby Ltd.-nek volt igen sikeres igazgatója. Egy tucat kisebb cég igazgatósági tagja is. Meglehetősen vagyonosnak számít. Családja mindkét ágon kékvérű. A háború előtt azt tartották, hogy a Milfordok a saját osztályukból házasodnak. Részt vettek London társadalmi, művészeti, kulturális életében, részt vállaltak jótékonysági tevékenységekből. Mindketten az anglikán egyház tagjai.

Két gyermekük van, a tízéves Pamela és a tizenkét éves Roland. A gyermekek az anyai nagyanyjuk házában, Pimlington Eastben élnek, oda menekítették őket London bombázása idején.

Nan Milford férje fogságba esése óta önkéntesként dolgozik a Nemzetközi Vöröskereszt londoni tagozatának hadifogolyosztályán.

Mintegy hét hónapja ismerkedett meg O’Sullivannel, aki akkoriban egy G-5-ös felmérést irányított a hadifogolytáborokról. Ennek kapcsán hivatalból sok időt töltött Nan Milforddal a vöröskeresztes anyagok gyűjtése során.

O’Sullivan és Mrs. Milford viszonya mintegy hat hónapja tart. Kezdetben roppant óvatosan intézték találkáikat, és tartózkodtak attól, hogy civil társadalmi eseményeken együtt jelenjenek meg. Titkolózásuk azonban láthatóan csökken. Az utóbbi két hónapban együtt élnek az elegáns Milford-lakásban. Cím: Bayswater Road, London, W. 2.

E jelentés egyetlen példányban készült. Valamennyi adat a parancs értelmében megsemmisítve.

Thos. Hanley őrnagy, elhárítás.

 

– Szar ügy – mondta Hansen, és a jelentést íróasztala legfelső fiókjába csúsztatta.

Fel-alá járkált a szobában. Maga sem tudta, kire dühösebb: Seanra vagy önmagára. Andrew Hansen bosszús volt, ha rosszul ítélt meg embereket. Sértette az önérzetét. Több száz szakértő közül választotta ki a Különleges Misszión belüli munkára Seant, a többiek mind idősebbek, tapasztaltabbak és megalapozottabb ítélőképességűek voltak nála.

Miért éppen őt választottam? Homályosan már felmerült bennem a gyanú, hogy hibát követtem el ennek az embernek a megítélésében. Miért? Azért, mert nem húzza be fülét-farkát velem szemben? Lehet. Mert feltételeztem, hogy bármelyik kölök, aki szereti szüleit meg a fivéreit, és személyes boldogságát feláldozva gondoskodik róluk, nyilván ugyanígy szereti a hazáját is.

A tábornok íróasztalánál ülve tovább dédelgette csalódottságát. Amikor Sean elveszítette Észak-Afrikában harcoló fivérét, akkor is összekapta magát. Nők! Istenverte nők. Ebben a két emberben nincsen semmi közös, kivéve a hálószobát. Az asszony hét évvel idősebb, különböző társadalmi, gazdasági és vallási hátterű világból származnak.

A fenébe is, nincsen semmi baj egy alkalmi kalanddal. De ahogyan a jelentés fogalmazta: együttélés…

Seannak meg kell szabadulnia attól a nőtől.

A tábornok tisztiszolgája, egy pattanásos, nyakigláb kentuckyi tizedes jelentette, hogy Sean megérkezett.

– Üljön le, O’Sullivan.

Hansen felvett az íróasztaláról egy dokumentumot, amelyet Sean azonnal fölismert – az előző nap fejezte be ezt a tanulmányt: Szigorúan titkos! A németországi katonai közigazgatás parancsnokainak jogköre.

– Ez a jelentés két hetet késett.

– Sokkal több mindent bele kellett vennem, mint amit korábban elképzeltem.

– Micsoda? Ebbe a jelentésbe? – Hansen lapozgatott a papírok között, tizenöt másodperces csöndet szánt a feszültség fokozására. – Valósággal ki van rúgva a németekre.

– Talán konkretizálná, tábornok úr.

– A tábornok konkrét lesz – utánozta a tábornok gúnyosan Seant.

– A következő nyalánkság a tizennegyedik oldalon található, hatvankettes paragrafus. Idézem O’Sullivan századost. „Abban az esetben, ha a polgári lakosság nem hajtja végre a helyi katonai parancsnok utasításait, a parancsnoknak, míg akarata nem teljesül, joga van túszokat szedni a német polgári lakosság köréből, belátása szerint kivégeztetheti őket.” – Hansen becsukta a jelentést, és lerántotta pápaszemét. – Elképesztő, hogy egy amerikai fiú ilyesmit ír le.

– Nem tudtam, hogy a mi feladatunk az amerikai életmód terjesztése Németországban.

– De az sem, hogy folytassuk a nácizmust. Ami pedig a túszokat illeti, úgy vélem, O’Sullivan százados úr meg kívánja különböztetni a nácikat a nem náciktól.

– Természetesen, amennyiben közli velem, tábornok úr, hogy a lövedéket, amely megölte a fivéremet, náci vagy nem náci puskából lőtték ki.

– Ezek szerint, mivel a százados úr úgy ítéli meg, hogy minden német egyforma, szándékában áll két-, három-, vagy négyéves túszokat szedni.

Sean meghökkent. – Nos, túszszedéskor talán szorítkozzunk kizárólag a nácikra.

– Németországban tizenötmillió náci van – erőltette a témát Hansen.

– Lesz elég helyünk a számukra, ha megnyitjuk a koncentrációs táboraikat!

– Na, ülj le, fiam, ne legyél már ennyire ír velem szemben. Magyarázatot akarok kapni erre a túszhistóriára.

Sean kinyitotta ökölbe szorított kezét, és ismét hátradőlt a székén. Vörös Erik nem tréfált. – Az ezt követő kommentáromban kifejtettem, hogy sohasem lesz szükség túszszedésre, mert a németek rendszerető emberek, és engedelmeskednek, bárki képviselje is a hatalmat. Maga is nagyon jól tudja, tábornok úr, hogy újra meg újra azt hajtogattam, a németek nem fognak gerillaháborút viselni. Churchillt idéztem, hogy a németek vagy a torkodnak ugranak, vagy a lábadnál kushadnak. Mire végzünk velük, a lábunknál fognak kushadni.

– Akkor meg miért tartod szükségesnek belevenni ezt a túszdolgot?

– Azért, mert Berlinben ott ülnek az ő kis különleges misszióik, akik a saját változatukat írják, egy ugyanilyen kézikönyvet. Ismeri az ő változatukat? Valamennyi némethez: kerüljetek mindenáron amerikai védelem alá, ott majd a jószívű G. I. Joe-k ellátnak benneteket cigarettával, csokoládéval és rövid emlékezettel. Azért kell betennünk ezt a rendelkezést a túszokról, hogy tisztában legyenek vele, hogy ott van.

Hansen felmordult. Kihúzta íróasztalának legalsó fiókját. Tömpe ujjaival egy üveg rozspálinkát és két poharat varázsolt elő. Csurig töltötte őket, és az egyiket Sean elé tolta. Ismét megbizonyosodott róla, jó oka volt, hogy O’Sullivant választotta a Különleges Misszión belüli munkára.

– Én is elvesztettem a fivéremet, Mark Twain Hansent. Az első világháborúban. Belleau-erdő. Nem csinálhatjuk végig ismét ugyanazt ezekkel az emberekkel. Betegek. Meg kell gyógyítani őket. És ennek nem az a módja, hogy magunk is nácikká leszünk.

– Mindig ugyanarra az átkozott zűrzavarra lyukadunk ki, tábornok. Mihez kezdjünk velük?

– Ismerd meg a tényeket, és higgyél a hazádban. Te azért vagy itt ennek a missziónak a munkatársaként, mert a mi háborúnk akkor kezdődik, amikor vége lesz a lövöldözésnek. A mi lövedékeink az eszmék. Ugye, te bevándorló családból származol?

Sean bólintott.

– Én is. Az apám, Isten nyugosztalja, valamikor a polgárháború után jött át, fedélközön, és a tél kellős közepén New Yorkból elgyalogolt Iowába. – A tábornok nagyot kortyolt a whiskyből, és ritka fényűzést engedett meg magának – nosztalgiázott. – Black Hawk megye, Iowa. Kaptunk egy darab szűzföldet, mi törtük fel. Az apám neve Hans Christian Hansen volt, a dán nemzeti hős után nevezték el. Mi már valamennyien amerikai hősök nevét kaptuk, kivéve a húgomat. Ő aztán torokgyíkban halt meg egy istentelenül hideg iowai télen. Uramisten! Halálom napjáig látni fogom az apámat, amint tekintetét végighordozta a nemrég learatott búzamezőkön, szoborként állt ott, s közben füst szálldogált a pipájából. Nézte a sárguló faleveleket, két hatalmas, kérges tenyerét a vállamra tette, és szinte alig szólt valamit. Hálaadás napján először a Bibliából olvasott fel, azután pohárköszöntőt mondott, a szeme könnybe lábadt, amikor azt mondta: Isten áldja meg Amerikát.

A két férfi közötti feszültség feloldódott. Sean a saját apjára gondolt, és elmosolyodott. – Az én apám azt szokta mondani: „másutt hol a csudában lenne képes egy nyomorult ír három fiát is egyetemre járatni?”

Andrew Jackson Hansen az asztalra csapott. – Én is így értem!

– Rekedtes hangját átfűtötte a lelkesedés. – Úgy kell szeretnünk Amerikát, ahogyan a szüléink tették, naivul, érzelgősen, természetesen. Az Úristen csodálatosan jó volt hozzánk. Megáldott minket azzal a bölcsességgel, hogy úgy vívjuk meg háborúinkat, hogy eszünkbe sem jut semmiféle egyéni haszon. Ezúttal azonban nem szedhetjük a sátorfánkat, nem mehetünk haza. Nagykorúvá váltunk. Megörököltük a világhatalmat és az érte viselendő felelősséget, anélkül hogy kerestük vagy akartuk volna. Most szembe kell néznünk ezzel a ténnyel. A mi földünkön csodálatos szabadságfa nőtt, gyümölcse az emberi lélek leggazdagabb ideálja. De nem ehetjük örökösen a szabadságfa gyümölcsét, mert ebbe belepusztulna. El kell kezdenünk magokat ültetni.

A fene essen Hansenbe, gondolta Sean. Olyan hatása van, hogy egyetlen pillanat alatt a szikrázó düh helyett könnyekre fakadok.

– Anyám német bevándorló volt, Sean. Megélte, hogy egyik fia harcolt szülőhazája ellen, és meghalt az első világháborúban. Ebbe ő is belehalt. Iszonyodnék attól a gondolattól, hogy anyámat túszként lőhetnék agyon.

Sean bólintott, jelezve, hogy megértette. A hosszú, fáradságos, türelmes módszer olyan bölcsesség követelményét támasztja majd velük szemben, amiről maguk sem tudják, vajon rendelkeznek-e vele. Elvette a jelentést az íróasztalról. – Kicsit átírom.

Andrew Hansen hirtelen ismét a döntésére váró, véget nem érő problémák halmazára összpontosította figyelmét, szó nélkül jelezve, hogy a találkozó véget ért.

Sean elindult az ajtó felé.

– Még valami – szólt utána Hansen. – Csinálj valamit azzal a nővel.

3. FEJEZET

A Queen Mother’s Gate jobb oldalán a két hatalmas épület ablakai sötétek voltak, csupán két irodából szűrődött ki fény. Az, hogy Andrew Jackson Hansen irodájában ég a villany, megszokott jelenség volt. Rendszerint csak éjfél után oltottak ott le. Voltaképpen senki sem tudta, hány órát is dolgozik, de ő gyakran megjegyezte: – Átkozottul szerencsés dolog, hogy itt nincsen szakszervezet, ami számon kérné a munkaidőt, és nincsen túlóra a tábornokok számára, máskülönben egyetlen év alatt szétbombáznánk a kormány költségvetését.

A szokásos okmányok fölé hajolt, aláírta a szokásos döntéseket, megette a szokásos szendvicset, és megitta a szokásos pohár tejet. Ezen az estén a német bankok lefoglalása, a vállalati tőke befagyasztása, a megszálló hatóság pénzének kibocsátása került sorra. Holnap pedig? Talán a német vasutak, talán a német tankönyvek következnek. Naponta egyszer azonban a közvetlen feladatokat elnyelte a nagyobb küldetés. Valamennyi jelentés telistele volt magasztos fogalmazású eszményekkel, de a tábornok eltűnődött: vajon mi, amerikaiak elveszítettük volna a fonalat? Túlságosan egocentrikusak, túlságosan hájfejűek vagyunk-e, semhogy megérthessük és szembenézzünk azzal, ami velünk történt? Természetesen végig fogjuk harcolni a háborút. De mi lesz akkor, amikor eldördült az utolsó lövés?

Aztán itt vannak ezek a beteg németek. Barátságosan tudjuk-e kezelni őket? Vajon megértik-e, vagy pedig félreértik, és gyenge-ségünknek tekintik majd? És tulajdonképpen gyakorlati megoldásnak bizonyulhat-e az idealizmus egy olyan nép számára, amely csak az erőszakot érti?

Elkövetkezett az a kései perc, amikor egy nyelet rozspálinkára és egy rövid szundításra volt szüksége. Elnyúlt a heverőn, kezével eltakarta égő szemeit. Arra gondolt, hogyan beszélt az apjáról a fiatal O’Sullivannek. Vajon különösen hangzott-e? Ahogy teltekmúltak a napok, egyre inkább az ifjúsága idejéhez nyúlt vissza, hogy megtalálja a válaszokat.

Andrew Jackson Hansen a második helyen következett a trón-örökösök sorában – a trón a családi farm volt –, ahogyan ő fogalmazott, „egy szart törődtem a gazdálkodással”. A Hansen családból ő ugrott ki elsőként; az apja vonakodott, de azután áldását adta rá. A szokványos módon tartotta el magát az Iowai Egyetem diákjaként: pincérkedett, előadótermeket mosott fel. Nyáron egy ideig favágóskodott Wisconsinban, és porondmunkásként dolgozott a vándorcirkuszokban, amelyek a századforduló után keresztül-kasul bejárták az Egyesült Államok középső részét.

Életében az első nő egy tingli-tangli táncoslány volt, akinek megtetszett a másodéves vakációzó diák. Még sok éven át hébehóba felidéződött benne a lány képe.

Mire kitört az első világháború, elvégezte az egyetemet; történelmet, gazdaságtant és politikatudományt tanított a michigani River Ridge Katonai Akadémián. Hallgatói olyan vezető üzleti körökből származó fiúk voltak, akiket édeskevéssé érdekelt a történelem, a közgazdaságtan és a politikatudomány. Belépett a hadseregbe.

Amikor a környéken köztiszteletben álló idős apja meghalt, Tom Jefferson Hansen örökölte a farmot – Tom az efféle munkára született. Felvirágoztatta a farmot, és mind a mai napig kitűnően vezeti azt, ma már a fiaival közösen.

Amikor véget ért a háború, Andrew Jackson Hansen századosi rangban szívvel-lélekkel részt vett abban a programban, amelynek keretében élelmet küldtek az éhező Európának, később pedig a Szovjetuniónak. Továbbra is a hadseregben maradt, közben meg átkozódott, amiért adminisztratív és szervezői tehetsége miatt sohasem kapott csapatbeosztást.

Csatáit csakis a Kongresszussal, a hadsereg fejeseivel és azzal a civil közvéleménnyel vívta, amely a katonákat a háborúk közötti időszakban többé-kevésbé társadalmi leprásoknak és fasisztáknak tekintette.

Katonai pályáját rögtön azzal a megbocsáthatatlan bűnnel kezdte, hogy nem a West Pointon végzett, és így nem is volt tagja a West Point-iak véd- és dacszövetségének. Másodszor pedig a hivatásos hadseregben az illett, hogy a tiszteknek fiú utódot kellett nemzeniük, aki majd folytatja a család katonai tradícióját.

Egy bájos nőt vett feleségül, aki férje hosszú szolgálati útjai alatt se inni nem kezdett, se össze nem állt senkivel, és három lányt szült neki. Közülük egyik sem lett katonafeleség, és ma mindhárman boldog házasságban élnek civil férjeikkel.

Jóllehet, leplezetlenül semmibe vette a hagyományokat, és képtelen volt befogni a száját a kényes pillanatokban, új programok kidolgozásában megnyilvánuló hallatlan tehetsége révén, no meg mert sztoikusán elfogadta a bűnbak szerepét, Hansen a vezérkari főnökök közvetlen munkatársának számított.

1938-ban Hansen ezredes máról holnapra szenzációt okozott, amikor a hadsereg emberanyag-szükségletének felmérésére alakított bizottság élére állították. Jelentésében követelte, hogy valamennyi harci egységbe haladéktalanul integráljanak néger sorozottakat és önkénteseket.

A bizottság egyik georgiai tagja elveihez hűen jelentette ezt néhány virginiai, georgiai és mississippi* tábornoktársának, még mielőtt Hansen átadta volna jelentését a Kongresszusnak.

* Alabama, Dél-Karolina, Georgia, Virginia, Mississippi – az USA déli, rasszista államai, ahol az 1960-as évekig törvények tiltották a négerek egyenjogúságát.

– Andy! Nem fogjuk ölbe tett kézzel nézni, nem hagyjuk, hogy ezt a nigger dolgot ráerőszakold a Kongresszusra – figyelmeztette egy közismert alabamai tüzérségi tiszt, a faji tisztaságot képviselő csoport szóvivőjeként. – Talán azt akarnád, hogy egy nigger tiszt vezesse harcba a saját fiadat?

Hansen azt felelte, ez szemantikai kérdés, mivel nincsenek fiai, aztán benyújtotta jelentését a Kongresszusnak.

Ez nemcsak a fehér, árja hadsereg megőrzéséhez ragaszkodó déli tisztikart dühítette fel, hanem azokat a déli szenátorokat és képviselőket is, akik a hadseregbeli előléptetésekről döntöttek.

Mihelyt elült a hangzavar, Hansen arra ébredt, hogy száműzték az egyik isten háta mögötti helyőrségbe; a hadsereg ezzel bünteti önálló gondolkodású különceit, hadd tűnődjenek és vezekeljenek elkövetett bűneik fölött.

Számtalanszor kérelmezte az áthelyezését, de választ sohasem kapott. Mire bekövetkezett a Pearl Harbor elleni támadás, az akkori hatalmasságok úgy vélték, Hansen megfizetett bűnéért, és különben is, nagy szükség volt rá egy új program kidolgozásánál.

Ez a katonai közigazgatás G-5-ös ügyosztályának programja volt.

Kezdetben a G-5-ös ügyvédeket képeztetett ki a virginiai egyetemen. Az észak-afrikai partraszállás után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a katonai közigazgatás jogi apparátusa képtelen gátat szabni a járványoknak, nem tud rendőri és kémelhárítási tevékenységet végezni, feldúlt utakat és szétrombolt szennyvízcsatornákat megjavítani.

Hansen a hadseregen belül és kívül felkutatott egykori polgármestereket és városi ügyintézőket, orvosokat, kikötői és egészségügyi szakembereket, bankárokat, újságírókat, nyelvészeket, élelmezési szakértőket, szállítási és közlekedési szakembereket, és mindnyájukat tisztté nevezte ki.

Az angliai Shrivenham Hore-Belisha laktanyájában a megfelelő angol és francia társakkal egyetemben kétezer szakértőt gyűjtött össze. Jóllehet idősebb emberek voltak, ugyanolyan feszített munkát végeztek, mint az ejtőernyősök. Hansen rájuk bízta a nagyságuk alapján A, B és C kategóriákba sorolt német városokat.

Londonban a Queen Mother’s Gate épületeiben ötven gondosan kiválasztott ember élt és dolgozott a legszigorúbb biztonsági intézkedések közepette. Feldolgozták és tanulmányozták a náci és a német államrendszer minden részletét. A döntéseket fáradságos, részletes felmérések és értékelések alapján hozták meg, és csak heves viták után öntötték ezeket végleges – kézikönyv – formába.

Hansen kinyújtóztatta zömök testét, hunyorogva kinyitotta szemét, azután lassú léptekkel visszament az íróasztalához.

Milyen hihetetlenül szerencsések voltunk, gondolta, hogy győztesen megvívhattuk háborúinkat, azután összecsomagolhattunk és hazamehettünk. Itt van most a kutya elásva. Régen a katonákat tették felelőssé a G-5-ért. Ámde az amerikai tábornokoknak azelőtt sohasem kellett a fejüket törniük azon, miként ötvözzék egybe a katonai győzelmet a politikaival. Ők csak az ellenség megsemmisítésében gondolkodtak, ezt meg is tudták tervezni. Istenem, adj erőt, hogy ne csak a németekkel, de a saját embereinkkel is meg tudjak küzdeni.

4. FEJEZET

Sean késő éjszakáig dolgozott, még azután is, hogy Hansen tábornok nyugovóra tért. Addig törte a fejét a németországi katonai közigazgatás parancsnokainak jogköre módosításain, amíg bele nem illesztette ezeket a legfelső szintű politika által megszabott keretekbe. A fene vigye el, gondolta. Megkéri Hansent, helyezze át egy harcoló egységhez. Csakhogy a tábornok még nálánál is magányosabb, ráadásul nagyobb erőkkel kell megküzdenie. A férfikapcsolatok ösztöne azt súgta neki, hogy Hansennek szüksége van rá.

A német népnek nemigen kell majd többért felelnie, mint a nyomorúságért, amit önmagának okozott. Lesz némi jóvátétel, némi egyéni szenvedés, de ezt össze sem lehet hasonlítani azzal a könnyés vérözönnel, amit a németek okoztak. Azok az átkozott ügyvédek máris kiokoskodták, hogy különbséget kell tenni bűnös nácik és nem bűnös nácik között.

Sean ceruzával kihúzta a túszokra vonatkozó bekezdését, és helyébe ezt írta: „Amikor Németország földjére lépünk, a katonai közigazgatás célja a szövetségesek győzelmének meggyorsítása. Keményen, de igazságosan fogunk kormányozni, szem előtt tartva azt az amerikai hagyományt, hogy nem alkalmazunk brutális eszközöket az ellenséges civil lakossággal szemben. A katonai parancsnokok csakis ellenállás esetén alkalmazzanak fegyveres erőt. Amennyiben a német lakosság nem hajtja végre a parancsokat, ezt börtönbüntetéssel, bírságokkal, vagy szélsőséges esetben az élelmiszeradag megvonásával fogjuk megtorolni.”

Kirántotta a papirost az írógépből. – Mein Gott, áldd meg a kedves, jó amerikai katonákat – káromkodott, azzal széttépte a papírt, és behajította a szemétkosárba. Megdörgölte a halántékát. – Ó, istenem, Liam, mit tegyek?

Vajon az öccse bosszúért kiált a sírjából? Vajon Liam valóban választ követel a haláláért? Annak idején, ha egy zsarnokoskodó fickó véresre verte, és Sean meg Tim ezt meg akarta bosszulni, Liam még akkor is azt mondta, hagyjátok futni, ne bántsátok. Hát nem látjátok, azért támadt rám, mert félt és meg volt zavarodva?

Üsd vissza, mondta Tim. Üsd vissza, Liam. Túl sokan fogják a véredet szívni, ha tudják, hogy nem ütsz vissza.

Liam azt mondta, a bosszú a bosszú kedvéért erkölcstelen.

Mire emlékszik az ember, amikor hajnali két órakor minden összefolyik a szeme előtt, amikor mindenre vissza kell tudni emlékezni néhány kivételes pillanat alatt? Tim, Liam, Sean a Sutro Baths alatti barlangokban. Az óceán hullámai a sziklákat ostromolják. A víz úgy szökik a magasba, mintha le akarná győzni a nehézségi erőt. Liam O’Sullivan Eugene O’Neill A láthatáron túljából olvas fel az őt lenyűgözötten hallgató bátyjainak.

– Ó, Liam. Túl drága volt az életed, nem lett volna szabad nekik megfosztaniuk tőle. Huszonkét éves fiúknak nem szabadna meghalni olyan elhagyatott helyeken, mint a Kassarine-szoros.

Sean feje fölött ott függött Németország mindenütt jelen levő térképe. Rámeredt, kiemelte az összetépett papírt a szemétkosárból, újra legépelte, azután rátért a következő szakaszra.

 

„A WEHRMACHT: NÉMETORSZÁG REGULÁRIS HADSEREGE.

 

KÖVETENDŐ POLITIKA: A Wehrmacht hagyományos háborút vívott az amerikai fegyveres erők ellen. A kémelhárítás azonban tudomást szerzett a polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A görög, a szláv népek és a zsidók elleni különösen súlyos kegyetlenkedésekre bizonyítékok vannak. A katonai kormányzatnak el kell döntenie, milyen mértékben domináltak a nácik a Wehrmachtban. Azokban a térségekben, amelyekben a Wehrmacht parancsnoksága alatt kegyetlenkedéseket követtek el, a Wehrmachtparancsnokot háborús bűnösként kell felelősségre vonnunk.”

 

A fenébe is, gondolta Sean, nem hátrálok meg. Ha megengednénk, hogy egy Wehrmacht-parancsnok a nácikra hárítsa a felelősséget a parancsnoksága alatt álló térségben elkövetett kegyetlenkedésekért, jogi csapdákat állítanánk önmagunknak, miáltal sok száz bűntett megtorlatlan maradna.

Lelke mélyén azonban tudta, hogy a német reguláris hadsereg egyetlen tábornokát sem fogják soha bírósági úton felelősségre vonni.

De hát akkor kik a bűnösök?

Vagy fél tucat könyv sorakozott előtte az íróasztalon, mindegyik olyan vaskos volt, mint egy manhattani telefonkönyv. Ezek tartalmazták a hivatalosan bűnösnek nyilvánítottak neveit, ez volt az úgynevezett feketelista, a rákbetegségnek tekintett nácizmus ferlö/.ő góca. De vajon nem fertőzött-e az egész német nép? Sean vég nélkül érvelt amellett, hogy a nácizmus az egész német nép történelmi és politikai megnyilvánulása.

Felütötte az indexet, hogy alátámaszthassa jelentését.

 

1.      KÖNYV: NÁCI SZERVEZETEK

1.      CSOPORT: A NÁCIK VEZETÉSE ALATT SZOLGÁLÓ FÉLKATONAI SZERVEZETEK: Ezek a csoportosulások nem tartoznak a németországi hagyományos fegyveres erők kötelékébe (hadsereg, haditengerészet, légierő stb.).

AZ ALANT FELSOROLT SZERVEZETEKET MIHELYT BEHATOLUNK NÉMETORSZÁGBA, AZONNAL FEL KELL OSZLATNI, IRATTÁRAIKAT LE KELL FOGLALNI.

– SCHUTZSTAFFEL

Közkeletű nevén az SS. Az SS az elhárítás elsődleges célpontja. Rangra való tekintet nélkül VALAMENNYI TAGJÁT le kell tartóztatni.

– ALLGEMEINE SS

Ezek regionális SS-ek, amelyek feladatkörébe tartozik az SS-iskolák és intézmények irányítása, fő feladatuk azonban az, hogy „felügyeljék” az egyes körzetek politikai gépezetét. Csak kézifegyverekkel vannak felszerelve. Valamennyi tagja letartóztatandó.

– WAFFEN SS

Teljes egészében militarizált szervezet, saját páncélos erőkkel, hadtáp- és ellátószolgálattal. Minden megszállt országban a WAFFEN SS különleges feladatai közé tartozik többek között a gettók és koncentrációs táborok őrszemélyzettel való ellátása, a gyári rabszolgamunka felügyelete. Továbbá valamennyi arcvonalon harcoló alakulatokként vetettek be WAFFEN SS-egységeket. Nem becsülhető meg, mekkora lesz a németországi WAFFEN SS létszáma abban az időpontban, amikor fegyveres erőink behatolnak az országba. A WAFFEN SS a fanatikusok kemény magja. Becslésünk szerint ez a szervezet lesz majd bárminemű esetleges ellenállás központja. Valamennyi tagját nyomban le kell tartóztatni.

– A NÁCI PÁRT ROHAMOSZTAGOSAI (SA)

Közkeletű nevükön a barna ingesek. Ennek a félkatonai csoportnak jelentős része volt Hitler hatalomra kerülésében és végső soron kormányra jutásában. A barna ingesek terrort alkalmaztak Hitler politikai ellenzékének szétzúzására, és brutálisan léptek fel a kisebb-ségekkel szemben. Az SA tagsága másfél millió fő. Le fogunk tartóztatni minden Sturmbannführert vagy annál magasabb rangú tagot (a náci rangfokozat szerint: őrnagy). Az 1. könyv harmincezer letartóztatandó SA-tag nevét sorolja fel.

 

Sean továbblapozott az indexben. S hol van még a vége… hol van még a vége…

 

– A NÁCI PÁRT MOTOROS SZÁLLÍTÁSI ALAKULATA (NSKK)

A náci párttagok katonai előkiképzését végzi a Waffen SS harckocsizó vagy gépesített egységeiben való jövőbeli szolgálat céljából. Ártalmatlanul hangzó neve ellenére teljesen náci vezetés alatt áll. Le kell tartóztatni minden Staffelführert vagy annál magasabb rangú tagot. A 4. könjv a letartóztatandók között tízezer nevet sorol fel.

– A NÁCI PART REPÜLŐ ALAKULATA (NSFK)

Ezt a csoportot az 1930-as évek elején alakították a versailles-i békeszerződés kijátszására, mivel az nem engedélyezett német légierőt. Polgári repülőklubnak álcázva alakult meg, de tagjai titokban katonai kiképzésben részesültek, hadgyakorlatokat tartottak, iskolákat tartottak fenn vitorlázórepülők, pilóták, repülőgépkonstruktőrök és karbantartók képzésére. Le kell tartóztatni minden Strumbannführert vagy annál magasabb rangú tagot. Az 5. könyv ötezer letartóztatandó személy nevét sorolja fel.

 

A francba vele, gondolta Sean. Ha ilyen sokat tudtunk arról, amit csináltak, miért nem állítottuk meg őket?

 

– BELFÖLDI KISEGÍTŐ LÉGVÉDELMI ALAKULAT (Heimat Flak, HF)

Névleg nem náci szervezet, de a gyakorlatban náci ellenőrzés alatt áll. Tagjai többnyire gyári munkások, ám a szervezetben több ezer Hitlerjugend tevékenykedik. Letartóztatások nélkül fel kell oszlatni.

– NÉPI HADSEREG (VOLKSSTURM)

Olyan személyekből áll, akik túl öregek vagy túl fiatalok sorkatonai szolgálatra. Hazai hadsereg, a német föld, a német városok védelmére hívták életre. Korosztályai 13-16 és 40-60 évesek. Jóllehet ez a csoport náci uralom alatt működik, katonáit ugyanúgy kezeljük, mint a reguláris hadseregből kikerülő hadifoglyokat.

– NÉMET MUNKASZOLGALAT (RAD)

Kötelező munkaszolgálat minden árja férfi és nő számára. Ezek az emberek katonai erődítményeket építenek, talajjavító és erdészeti munkákon, útépítéseken stb. dolgoznak. Bennünket csak a magasabb rangú RAD-tisztek érdekelnek. A 6. könyv listája kétszázötven nevet irányoz elő letartóztatásra.

– TODT MUNKASZERVEZET (OT)

Munkanélkülieket alkalmaz közhasznú munkákra. Ez a csoport építette a Siegfried-vonalat. Tevékenysége átfedi a fentebb említett RAD-ét. Száz vezető tisztjét tettük a letartóztatandók listájára, nevük a 6. könyvben szerepel.

– HITLERI IFJÚSÁG (HITLERJUGEND, HJ)

Tagsága kötelező minden 14-18 év közötti árja fiú és lány számára. A fiatalokat teljesen átitatják a náci tanokkal. Bár alakítanak természettudományi, mezőgazdasági stb. tanulmányi csoportokat is, mindazonáltal ezt a szervezetet tekintjük az egyik legveszélyesebbnek, mert tagjai fiatalok, és életük fejlődő szakaszában járnak. A tisztek és a vezetők fanatikus nácik. Le kell tartóztatni minden Sturmführer rangban és felette lévő tisztet. Az 5. könyv húszezer nevet sorol fel.

2.      CSOPORT: A NÁCI RENDŐRI ERŐK SZERVEZETEI

– RENDŐRSÉG (ORPO)

1.      alcsoport. Schutzpolizei (Schupo)

A kétezer főnyi vagy ennél kevesebb lakosú városokban teljesít rendőri feladatokat.

2.      alcsoport. Csendőrség

A kétezer főnyi vagy ennél kevesebb lakosú vidéki körzetekben teljesít rendőri feladatokat.

3.      alcsoport. Nemzeti Tűzmegelőzési Rendőrség

4.      alcsoport. Kisegítő Rendőrség

Fizetés nélküli önkéntes állampolgárok, általános rendőri tevékenységre, forgalomirányításra stb. használják őket.

5.      alcsoport. Műszaki Szükségalakulat

Épületbontásnál, mentési munkálatoknál, romeltakarításnál alkalmazzák. Kiváltképpen a bombázások óta aktív.

6.      alcsoport. Közigazgatási Rendőrség

Kartotékok, fizetési listák stb.

– TÁBORI CSENDŐRSÉG

VESZÉLYES! ÁLLIG FELFEGYVERZETT ROHAMCSAPAT, MOZGÓ TARTALÉKKÉNT KEZELIK; AZ ELLENÁLLÁS POTENCIÁLIS FORRÁSÁNAK TEKINTJÜK.

Világosan kell látnunk, hogy az egész civil rendőri erő teljes egészében a nácik ellenőrzése alatt áll, köztudottan hű a nácikhoz, és azok készséges eszköze. Félkatonai jellegű, vezetői nácik.

AZ EGÉSZ RENDŐRI GÉPEZETET FEL KELL SZÁMOLNI, IRATTÁRAIT LE KELL FOGLALNI, AZ EGÉSZ NÉMET RENDŐRI SZERVEZETET A LEGALSÓ SZINTTŐL KEZDVE ÚJJÁ KELL SZERVEZNI. A SZÖVETSÉGESEK GYŐZELME UTÁN EZT A KATONAI KORMÁNYZAT EGYIK A1 A1 PROBLÉMÁJÁNAK TEKINTJÜK.

3.      CSOPORT: A NÁCI POLITIKAI GÉPEZET, KÖZPONTJA A REICHSICHERHEITSHAUPTAMT (RSHA), A HARMADIK BIRODALOM LEGFŐBB BIZTONSÁGI HIVATALA.

– ÁLLAMVÉDELMI RENDŐRSÉG (SIPO)

1.      alcsoport. ÁLLAMI TITKOSRENDŐRSÉG (GESTAPO)

A náci párt hírhedt politikai rendőrsége, korlátlan letartóztatási jogkörrel. A legfanatikusabb nácik gyűjtőhelye. VALAMENNYI TAGJÁT LE KELL TARTÓZTATNI, A GESTAPO IRATTÁRAINAK LEFOGLALÁSA AZ ELHÁRÍTÁS A1 A1 célkitűzése. A 6. könyv tizenötezer letartóztatandó személy nevét sorolja fel.

2.      alcsoport. BŰNÜGYI RENDŐRSÉG (KRIPO)

A Gestapo egyik, az általános bűnüldözés területére szakosodott kiegészítője, olyan területeken dolgozik, mint a feketepiac, a csempészet stb.

3.      alcsoport. AZ SS ELHÁRÍTÓ SZERVEZETE (SD)

A német állampolgárok utáni kémkedés agyközpontja; besúgók felhasználásával az SS számára gyűjt értesüléseket. Megjegyzés: nemrégiben az SD vette át a reguláris német hadsereg hírszerző szolgálatának munkáját. VALAMENNYI TAGJÁT LE KELL TARTÓZTATNI. E csoport ultratitkos jellege következtében listáink hiányosak, de a 6. könyv így is tizenötezer nevet sorol fel.

 

Kik a bűnösök? Hogyan történhetett volna meg mindez a nácik alig egy évtizedes kormányzása során, ha a lakosság tömegei nem támogatták volna őket rendületlenül? Hol áll meg ez a folyamat, tűnődött Sean.

 

4.      CSOPORT: NÁCI POLITIKAI SZERVEZETEK

Az alábbi szervezeteket és intézményeket fel fogjuk számolni, irattáraikat lefoglaljuk. A letartóztatási listára kerültek nevei a 4. könyvben találhatóak.

– A NÁCI PÁRT KÖZPONTI HIVATALA

Pártkancellária. Valamennyi tisztségviselő letartóztatandó.

A Führer Kancellári Hivatala. Valamennyi tisztségviselő letartóztatandó.

Külföldi Németek Szervezete. Valamennyi tisztségviselő letartóztatandó.

Népi Németek (Volksdeutsche) Központja.

Külföldön Élő Németek Nemzeti Uniójának Hivatala.

A birodalmi szervezési vezető hivatala (le kell tartóztatni a tizenöt vezető tisztségviselőt).

A birodalmi pártpénztáros hivatala. Valamennyi tisztségviselője a listára került.

Legfelsőbb pártbíróság/alárendelt náci bíróságok. Valamennyi bíró a listára került.

A náci párt szellemi és ideológiai képzésének és nevelésének ellenőrzéséért felelős vezéri megbízott hivatala. Valamennyi tiszt letartóztatandó.

A birodalmi propagandavezető hivatala. Háromszázan kerültek a letartóztatandók listájára.

A birodalmi sajtóvezető hivatala. A vezető tisztségviselők a listára kerültek.

A birodalmi sajtó pártfőnöke. A letartóztatásra vonatkozó döntések függőben.

Az agrárnépesség birodalmi hivatala.

Közegészségügyi központi hivatal.

Technológiai hivatal.

Helyhatósági hivatal.

Köztisztviselők hivatala. Valamennyi tisztségviselő a listára került.

Faji kérdésekben illetékes meghatalmazott hivatala. Valamennyi tisztségviselő letartóztatandó.

Genealógiai kutatás hivatala. A letartóztatásokra vonatkozó döntés függőben.

A náci párt külügyi hivatala. Valamennyi tisztségviselő a listán.

A nácik Reichstag (képviselőházi) frakciója. Valamennyi képviselő letartóztatandó.

Birodalmi nőszövetségi vezetőség. A tisztségviselők letartóztatandók.

Náci háborús áldozatok hivatala.

A náci párt szervezőmunkájának regionális és helyi hivatalai.

Az egyes Gauk és Kreisgauk (városok vagy körzetek) vezetőségei. Valamennyi Gauleiter (körzetvezető) letartóztatandó.

A náci párt megyei (Kreis) vezetőségei. Hétszáz Kreisleiter (körzetvezető) a listára került.

A náci párt egyes helyi csoportjainak (Ortsgruppe – ágazat, városi kerület) vezetőségei. Valamennyi vezető a listára került.

Sejtés háztömb-tisztségviselők (sejt, háztömb és szomszédság szint). Valamennyi vezető letartóztatandó.

Az NSDAP (náci párt) meghatalmazottja. Kiemelt személyek kerültek a letartóztatandók listájára.

Azután sorra következtek mind a többiek. A nácizmus a rendőrség és a politika mellett beszivárgott a német lét minden apró darabkájába.

 

5.      CSOPORT: SZAKMAI ÉS EGYÉB NÁCI SZERVEZETEK

Orvosok birodalmi szövetsége. A csúcsvezetők a listára kerültek.

Műszakiak birodalmi szövetsége. A csúcsvezetők a listára kerültek.

Köztisztviselők birodalmi szövetsége.

Gyarmati szövetség.

Nőszervezet (dolgozó nők). A csúcsvezetők a listára kerültek.

Ápolónők szövetsége.

Nőszövetség (háziasszonyok).

Egyetemi hallgatók vezetőségeinek szervezete. A csúcsvezetők a listára kerültek.

Egyetemi hallgatók szövetsége.

Egyetemi oktatók szövetsége. A csúcsvezetők valamennyien a listára kerültek.

Ügyvédi szövetség, a közjegyzőkkel és auditorokkal szövetségben. A csúcsvezetők a listára kerültek.

Volt egyetemi hallgatók szövetsége.

Német családok szövetsége.

Német munkafront.

Testnevelési szövetség.

Veteránszövetség.

Kulturális kamara.

Helyi német önkormányzatok szövetsége.

Német vadászok szövetsége.

Népesedési szakemberek és a faji politika tanácsa. Az összes vezető letartóztatandó.

A német vér védelmére alakult bizottság. Az összes vezető letartóztatandó.

Háborús áldozatok segélyszervezete. (Az irattárakat le kell foglalni, mert nagyarányú lopásokat gyanítunk.)

Téli segély. (Az irattárakat le kell foglalni. Nagyarányú lopás gyanítható.)

6.      CSOPORT: A NÁCIK ÁLTAL IRÁNYÍTOTT POLGÁRI ÉS POLITIKAI HIVATALOK

Az alább felsoroltak működését fel kell függeszteni, és valamennyi tisztségviselőjüket el kell bocsátani. Azok neve, akik a listára kerültek és letartóztatandók, a 4. könyvben találhatók.

Birodalmi minisztériumok, államtitkárságok, minisztériumi igazgatók. Nyolcvan fő.

Tagállamok miniszterei, államtitkáraik (területi alegységek, megfelelnek az amerikai szövetségi államoknak). Harminc fő.

Kerületi elnökök. Negyven fő.

Tartományfőnökök. Harminc fő.

Főbiztosok: orvosi és közegészségügyi szolgálat (1. a listát).

Hajózási biztos. Döntés függőben.

Főfelügyelő: víz és energia. Döntés függőben.

Főfelügyelő: szállításügy. Döntés függőben.

Főfelügyelő: német utak.

Birodalmi ifjúsági vezető. Letartóztatási döntések 1. másutt.

Főosztályvezető: a négyéves terv hivatala.

A Reichsbank és a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság vezetői.

Örökösödési bíróság.

Munkaügyi bíróság.

Levéltárak.

Társadalombiztosítás.

Becsületbíróság.

A birodalmi élelmiszer-gazdálkodás tisztségviselői.

Regierungspresidenten (tartományi kormányzók).

Landrate (kerületi elöljárók).

Százezernél nagyobb lélekszámú német városok főpolgármesterei. Kilencvenöt fő.

Köztisztviselők; Felvilágosítási és propaganda birodalmi minisz-térium, regionális hivatalaik.

Fegyverkezési és haditermelési birodalmi minisztérium. Hetven fő.

A német Reichstag (képviselőház vagy parlament) tagjai. Valamennyi képviselő letartóztatandó.

A legfelsőbb bíróság tagjai.

A népbíróság tagjai.

A különleges bíróság tagjai. Valamennyi letartóztatandó.

A feljebbviteli bíróság tagjai.

Főállamügyészek.

Egyetemi rektorok és kurátorok.

Munkaügyi meghatalmazottak. Negyven fő.

7.      CSOPORT: MEGSZÁLLT ORSZÁGOK

Ideiglenes elnökök. Birodalmi kormányzók. Harminc fő.

Az ellenséges vagyon kezelésével megbízott meghatalmazottak. Az irattárak megszerzése elsődleges cél.

A Reichsstelle für Planung (külföldi területtervezés hivatala) vezetője.

Megszállt országok katonai és polgári közigazgatásának vezetői, háromezer fő, letartóztatandóak.

8.      CSOPORT: A 3. KÖNYVBEN FELSOROLT KÜLÖNFÉLE KATEGÓRIÁK

Rendőrfőkapitányok. Száz fő.

A rendőrségi apparátus más kulcsfontosságú tagjai. Háromszázhúsz fő.

Másért nem körözött náci párttagok Bereichsleiter (csoportvezető) rangban. Harmincezer letartóztatandó személy.

A náci Dozentenbund (egyetemi oktatók) tisztségviselői.

Náci Studentenbund (diákegylet).

A náci Kraftfahrer Corps (gépkocsiflotta) tisztségviselői.

Üzletemberek és egyéb személyek, akik elfogadtak náci kitüntetéseket:

Például: Blut Ordent (Vér Érdemrend), Ehrendolch (Becsülettőr), Ehrensold (tiszteleti anyagi juttatás)

A listák nagyon hiányosak.

 

– Sean, haverom, ébresztő!

Sean az íróasztalán heverő nyitott indexre borulva aludt. Dante rángatni kezdte. Sean fejében kínos félálmok kavarogtak, halántéka lüktetett a kimerültségtől. Lassan fölemelte fejét, és mélyet lélegzett. Fölismerte Dante Arosát. Bűzlött a whiskytől és a szivarfüsttől – no meg a kis táncoslány kölnijétől. – Jaj, anyám, hány óra van?

– Hajnali öt. Nem voltál a szobában, gondoltam, bizonyára betintáztál valahol.

– Eeegen… nyilván elbóbiskoltam…

Dante segített neki összeszedni és a páncélszekrénybe zárni a vaskos köteteket.

– Rád hárul a nehéz munka – mondta Sean. – Nekem csak az a feladatom, hogy véleményt mondjak, azután nézzem, hogyan söprik félre az egészet. Neked meg itt kell ülnöd, és azonosítanod kell ezeknek a rohadtaknak a fényképeit. Éppen azon voltam, hogy elmagyarázzam, a Wehrmacht miért…

– Menj aludni. A lábadon se tudsz megállni.

– Néha csak ülök itt e hányadék közepette, és eltűnődöm, mibe is keveredtünk. Ez az egész egy istenverte nagy körtánc nyolcvanmillió szereplővel.

5. FEJEZET

Nan Milford egyik, Sean által érdekesnek talált jellemvonása a rendíthetetlen nyugalma volt. Néha azon tűnődött, vajon egy tűzvész vagy egy árvíz kihozná-e a sodrából. Most azonban Nan szemmel láthatóan nyugtalan volt. – Találkozásunk legelső pillanatától a mostani pillanat felé tartottunk – jelentette ki.

– Nem mi találtuk ki a házasságtörést. Egyeseket nem izgat. Minket viszont pokolian.

– Úristen, egész nap hasogatott a fejem. – Nan kitöltött magának egy konyakot, érezte, hogy belsejét forróság önti el, és ez megnyugtatja vibráló idegeit.

Sean egy pillantást vetett a szoba túloldalára, G. Donald Milford őrnagy mindig jelen lévő fényképére. – Ugye, rendes fickó?

– Donnie? Donnie remek ember. Megmondom neked, miféle férfi Donnie: nemcsak megbocsátana nekem, de meg is értene.

– Sokkal könnyebb lenne a dolog, ha egy patkány lenne a férjed. Én is rendes fickó vagyok, Nan. Túlságosan közel kerültél hozzám. Nagy zűrbe kerülünk, ha folytatjuk.

Nan nyugalmat erőltetett magára. Sean nyilván nem kedvelne egy hisztérikát. Hát akkor mit mondjak? Velem mi van? Én sem erre számítottam. Donnie kényelmes volt. Egyívásúak voltunk, unalmasak és kényelmesek. De hát mondhatom-e, hogy Sean, te egy tüzelő nőstényt csináltál belőlem? Sóvárgok azután, amit teszel velem, és arra, amire ráveszel, hogy megtegyem. Ilyesmi soha többé nem fog megtörténni velem.

Lassan, megfontoltan szólalt meg. – Donnie már egy éve távol volt, amikor 1941-ben fogságba esett. Közel négy év telt el, hogy elment, amikor megismertelek. Persze ez semmit sem igazol. Szíves-örömest helyet cseréltem volna Donnie-val. A szögesdrót mögött nincsen lehetősége harcolni, lelkiismerete sem készteti erre. Azt hiszem, nehezebb szabadnak lenni, de ugyanakkor tisztában lenni vele, hogy önként vissza kell húzódnod az emberi fajtól.

Szinte felfoghatatlan volt, hogy Nan Milford nem ura magának minden pillanatban. Seannak tudnia kellett volna ezt. Tudnia kellett volna abból, ahogyan előbb a sötétben, azután itt, a nappali szoba félhomályában szenvedélyesen kirobbant.

– A bombázások idején majdnem egy éven át éjszakánként a pincében aludtam a gyerekekkel. Végül kénytelen voltam elküldeni őket a nagyanyjukhoz. Nappal a csodálatosan bátor Mrs. Milford voltam. A legyűrhetetlen angolság dicső megtestesítője. De amikor éjszaka hullani kezdtek a bombák, egyedül voltam, egyedül abban a szürke világban, amelyben nem vagy ember, csak egy vegetáló valami. Ez történik, amikor az ember abban a szürke világban él; annyira vágyódsz egy másik emberi lény érintésére, hogy féltékeny vagy az utcán ölelkező katonára és barátnőjére, de még azokra az átkozott párzó galambokra is. Attól a pillanattól fogva, hogy megismertelek, még esélyed sem volt.

– Én sem számítottam arra, amit érzek.

– Én sem. Undorodjak-e magamtól, amiért nem itat át meg át a lelkifurdalás és a bűntudat? Jól tudod, milyen viselkedésre késztetsz… itt belül. Sohasem voltam ilyen.

Sean lassan fölállt, és fel-alá járkált a gazdagon bútorozott, kellemes szobában. Nan nem volt sem ideges, sem arrogáns. Egyszerűen csak fáradt volt. – Sean, félek attól, hogy ismét egyedül maradok. Te, én, Donnie. Magam sem tudom. De azt tudom, ha elhagysz, szükségem lesz egy másik férfira, és isten legyen irgalmas hozzám, mert még csak nem is fogok törődni vele.

– Gondolom, senki sem várja el tőlünk, hogy szentek legyünk – mondta Sean. – Most már mennem kell. Az öcsém, Tim lejött Londonba a hét végére.

– Helyes.

Sean lassan belebújt a köpenyébe, és az ajtó felé indult.

– Sean.

– Tessék?

Nan haragos, keserű volt. – Ne is gyere vissza ma éjszaka. Reggel elutazom, néhány napot a gyerekeimmel töltök.

– Rendben.

– Felhívsz, amikor visszajövök?

– Ha elég erős leszek, nem hívlak fel – felelte Sean, és azzal kilépett az ajtón.

Az előcsarnok portása kiengedte a hideg, nedves, gomolygó ködbe. Sean felkattintotta zseblámpáját, rávilágított a járdára, hogy ösvényt találjon a feneketlen sötétben. Egy pillanat, és már el is nyelte a köd.

– Sean! – hasított át a szurokfekete sötéten egy kétségbeesett hang. – Sean…

Sean fülelt a tétova lépésekre, hátát egy épületnek támasztva igyekezett elrejtőzni, nem felelni. – Sean! – sikoltotta Nan. – Sean!

– Ideát vagyok.

Nan levegő után kapkodva, ázottan, remegve, megtörve dőlt neki.

– Te átkozott bolond, kabát nélkül rohansz ki, átkozott kis bolondom.

Nan remegett, rázta a zokogás. – Sean… Tudom, hogy el fog következni a búcsú… de ne most. Szeretlek, Sean. Bármi árat megfizetek, hogy az enyém legyél. Esküszöm, nem törődöm azzal, milyen kockázat, mennyi szégyen vagy fájdalom származik belőle. Ha majd el kell menned, valahogy mindketten elég bátrak leszünk hozzá.

Sean ráborította a kabátját Nan vállára, megcsókolta nedves arcát, és teljes erőből magához szorította. – Szeretlek, Nan.

6. FEJEZET

Sean Henry Pringle Kék Héja fogadójánál bukkant elő a ködből. A Kék Héja, amelyet Pringle első világháborús vadászrepülőszázadáról neveztek el, a pilóták kedvelt találkozóhelye volt. Maga Henry Pringle szerelőként dolgozott, soha életében nem repült. A kocsma valósággal szentélye volt a hősöknek, akiket mérhetetlenül nagy tiszteletben tartott.

A nagy terem falait több mint kétszáz angol, amerikai, kanadai, francia, lengyel, új-zélandi és ausztrál mesterpilóta fényképeivel tapétázták ki, és szinte ugyanannyi repülőgépmodell függött a megfeketedett gerendákról és szarufákról. A falakat elborították a lecsupaszított bombaburkolatok, századjelvények, bőrsisakok, az ellenséges gépek lelövését igazoló bekeretezett okiratok, géppuskák és pisztolyok, szárnyés kerékdarabok. A kocsma a whisky és a sör repülésügyi múzeuma volt.

Nelson Goodfellow Bradbury amerikai tudósító volt az, aki a két világháború közötti tetszhalott állapotából ismét régi fényében ragyogtatta fel a Kék Héját. Bradbury már jóval Pearl Harbor előtt is Londonból küldte haditudósításait. Amikor az amerikai önkéntesekből álló Sas század csatlakozott az angol Royal Air Force légierejéhez, az amerikai pilóták felfedezték Pringle kocsmáját. Bradbury mindezt megírta, és ennek utána az angolok olyan tisztelettel övezték, hogy az már-már vetekedett a királyéval. Ő szavakból építette fel a vadászrepülők szentélyét. Annyi bizonyos, hogy „Big Nellie” a számára fenntartott bokszban ülve hetente legalább egy cikket lekopogott az írógépén. Amerika számára sugárzott rádióadásaiban nyugodt mély hangján újra meg újra felemlegette a Kék Héját.

Jóllehet Big Nellie felemelt haditudósítói fizetése ellenére szinte mindig el volt adósodva. Amióta csak Angliába érkezett a Sas század, külön lakást tartott fenn a kimerült pilóták számára. Számtalanszor ő állta a cehet a „fiai” helyett, és rengetegszer adott kölcsönt, hogy aztán nem egyet sohase fizessenek vissza, mert nem egy pilóta sohasem tért vissza a bevetésről.

Sean szerette a Kék Héja harsány hangzavarát, a pilótadumát, a borotválatlan állakat, a gyűrött sapkákat, a bajtársias hangulatot, azoknak a férfiaknak ideges, kérkedő feszültségét, akik naponta játszottak a halállal. Ez a légkör merőben elütött a Queen Mother’s Gate rideg, komor hangulatától.

Egyébként Pringle-nél dolgoztak London legcsinosabb pincérnői, és ezekben a napokban a vadászrepülők voltak a sztárok. A Kék Héjában megtartott esküvők duhaj murik voltak – a pezsgőspalackok dugói úgy durrogtak három-négy napon át, mint a légvédelmi ágyúk lövései.

Egy idegen túlontúl sok értesüléshez juthatott ezen a helyen. Nem is engedték be őket. Sean azonban nem számított idegennek, egyből Big Nellie bokszába ült be. „Big” Nelson Goodfellow Bradbury mint egy grizzly görnyedt az írógép fölé, a hatalmas zajtól mit sem zavartatva magát javítgatta legfrissebb cikkét.

– Hol van Tim?

– Odakint hajkurássza a kurvákat. Azt mondta, majd itt találkozik veled, mihelyt felcsípett egyet.

– Mi történt az utolsó spinével?

– Férjhez ment egy kanadai őrmesterhez.

Sean két italt rendelt. – Tartozik neked Tim?

– Egy ötössel, egy tízessel. Nem is tudom.

Sean kifizette öccse adósságát. A zongora körül rázendítettek az éneklők.

 

Ó, halleluja, ó, halleluja,

Rajzolj egy nyolcast az égre,

Húzd ki a pilótát a szarból

Ó, halleluja, ó, halleluja,

Rajzolj egy nyolcast az égre,

És üdvözülsz…

 

Big Nellie kirántotta az írógépből a kész cikket. – A tizedik század negyedik rajának egyesített dalárdáját hallod.

Nekilátott, hogy átolvassa az írást.

 

Szárnyaimat lövedékek lyuggatták,

Tankjaimból kifogyott a nafta,

Mayday! Mayday! Mayday!

Hat Messerschmidt liheg a nyomomba’…

Ó, halleluja…

 

– Kénytelenek hangosan énekelni – szólalt meg rekedten Nellie. – Három tenorjuk, két baritonjuk és egy basszusuk hiányzik. Tegnap mélyrepülésben támadtak egy hidat. A krautok* meg egy felhő mögül lestek rájuk. Úgy szedték le őket, akár egy cirkuszi céllövöldében. Mi a helyzet a Queen Mother’s Gate körül?

*Krautok: káposztafalók, a németek gúnyneve.

– Három fő veszteség. Az egyik megvágta magát egy elbitangolt papírcsíptetővel, egy másik összepiszkolta magát indigóval, a harmadik meg eltévedt a ködben, amikor az A épületből a B épületbe tartott, és nekiment egy falnak.

Big Nellie nevetése megfelelt grizzly medve külsejének. – Hogyan jössz ki Vörös Erikkel?

– Tegnap vagy ma?

– Hadd áruljak el neked valamit Hansenről, Sean. A világon csak nagyon kevés hadseregnek van egy tucat olyan tábornoka, akik túl értékesek ahhoz, hogy harcoló egység parancsnokaként fecséreljék el őket. Igen, azt mondtam, elfecséreljék. Ő egy egyenruhás jeffersonista*. Emlékszem rá, amikor arról a kongresszusi egyesített bizottsági meghallgatásáról tudósítottam, amelyik az emberanyag-szükséglettel foglakozott. Ez a kis méregzsák egyenesen az egyik délkarolinai szenátor szemébe nézve azt mondta: „Sohasem leszünk képesek megvívni egy igazságos vagy jogos háborút, amíg egyes ál-lampolgáraink kénytelenek kizárólag mosogatófiúként vagy árok-ásókként harcolni. Meglehet, különböző a bőrszínünk, de a vér, amit egy néger áldoz a hazájáért, ugyanolyan színű, mint az öné.”

*Thomas Jefferson (1743-1826) az USA harmadik elnöke, a Függetlenségi Nyilatkozat (1776) megalkotója.

– Már régen otthagytam volna csapot-papot, Nellie, ha nem gondolnám ugyanezt. Sok tiszt szeret azzal kérkedni, hogy katonáik tűzön-vízen át, a pokolba is követik őket. Hansen az egyetlen, akivel én is megtenném ezt az utat.

– Örülök, hogy így érzel, Sean. Hansennek szüksége van rád.

– Azt szeretem benned, Nellie, hogy mindig jók az értesüléseid. Szándékosan korán jöttem, hogy négyszemközt beszélhessek veled. Mire készül Tim?

Big Nellie széles arcán habozás tükröződött.

– Ugyan már, Nellie! Huszonöt elhárítónk van a Gueen Mother’s Gate-en. Hansen arra használja őket, hogy utánam szaglásszanak. Én meg arra használom őket, hogy Tim után kémkedjenek. A támaszpontjáról lezajlott néhány egyfős bevetés.

Nellie hatalmas mancsával megmarkolta whiskyspoharát. – Német rakétabázisok.

– Gondoltam.

– Jól álcázzák őket, kicsik, és valóságos tűzfüggönyt vonhat köréjük a légvédelem. Sokféleképpen próbáltunk már a közelükbe férkőzni. Most éppen Invadereket és Maraudereket használunk erre a célra. Jó kis madarak, de nem valami gyorsak. Hármas kötelékben, közepes magasságban esélyük volt rá, hogy a bázisok fölé repüljenek és vissza is térjenek.

– Folytasd!

– Mérsékelt volt a siker. Tim meggyőzte a parancsnokát, hadd próbálkozzék egy egygépes, alacsony magasságú, lopakodó támadással. Rendben vissza is tért a bevetésről. A gépe meg úgy festett, mint egy szita. De sikerült megsemmisítenie a célpontot. Így azután a fivéred jövő héten megint szólózhat egy másik vadászgéppel. – Fölhajtotta az italát, és intett a pincérnőnek egy újabb rundért. – Úgy hallom, amikor Tim alacsonyan repül, azzal szórakozik, hogy a hajszálakat számolja a németek fején.

 

Ó, odalent a pokolban nincsenek vadászpilóták,

Ó, az a hely szerelőkkel, navigátorokkal, bombázókkal van tele

Ó, odalent a pokolban nincsenek vadászpilóták…

 

Timothy O’Sullivan egy nagy mellű, vörös hajú nővel a karján lépett be a Kék Héjába. Tim imádta a bögyös vörösöket.

Nellie és Sean figyelték, amint átfurakodik a bokszukhoz. Minden fej utána fordult, minden szem kimeredt.

– Hol a fenébe szedi ez össze ezeket? – kérdezte irigykedve Nelson Goodfellow Bradbury. – Még csak két órája van Londonban.

– Elég, ha ránézel – mondta Sean. Természetesen elfogult volt. Melyik nő ne bukna egy öles termetű, jóképű, huszonnégy éves, nagy dumájú, duhaj kedvű, fekete hajú ír fiúra. Meglehet, ez csak testvéri büszkeség, gondolta Sean, de hát Timnek mindig is hessegetnie kellett magától a nőket. Ő is, Nellie is felálltak, amikor Tim és a bögyös vörös odaértek a bokszhoz, Tim motyogott egy Cynthia vagy Penelope vagy más efféle nevet, a lány pedig örvendett a szerencsének, kiváltképpen hogy megismerkedhet Nelson Goodfellow Bradburyvel, akit hírből persze ismer, de hát ki ne ismerné. Leültek, italt rendeltek. Tim és Sean kicserélték az otthonról érkezett leveleket. Néma pillantást váltottak: aggódtak apjukért, akinek szívbántalmai voltak, és Liam halála óta nem tudott lábra állni.

Sean közölte, hogy a Queen Mother’s Gate-nél remekül mennek a dolgok; Tim kijelentette, pompásan érzi magát Braintreeben; Henry Pringle személyesen tette tiszteletét az asztaluknál; ittak még egy rundot.

A pilóták felfedezték Timet, és odahívták a zongorához, a bögyös vörös pedig azzal igézte meg a tizedik század repülőit, hogy szorosan Timhez simulva mórikálta magát a zene ütemére. Tim megjelenésének tiszteletére ír balladákat kezdtek énekelni. A harmadik, majd a negyedik rund nyomán mindenkin úrrá lett a nosztalgia, és Tim szépen csengő, meleg ír tenorján énekelni kezdte apja kedvencét.

 

Kathleen Mavourneen! Felvirrad a szürke hajnal,

Felharsan a dombon a vadász kürtje…

 

– Ez az ördögfajzat mindent tud – jegyezte meg Big Nellie. – Biztos befutó, ha indul a képviselőválasztáson…

 

A pacsirta lerázza könnyű szárnyáról a ragyogó harmatot…

Kathleen Mavourneen! Micsoda, még szunnyadsz?

 

Miután a 10. század vadászpilótái könnyekig meghatódtak, a vörös hajú elnézést kért, és távozott, hogy rendbe szedje magát, Tim pedig visszatért a bokszba.

– Jó voltál, öcsém. Ma este remek a hangod.

– Nellie. Szorult helyzetben vagyok. Szobára van szükségem.

Bradbury vállat vont. – Egész éjszakás buli van a lakásban.

– Hát akkor vidd el egy szállodába – ajánlotta Sean.

– Szállodába nem hajlandó menni.

– Tudod mit, vidd el az én lakásomra. Én majd kiveszek egy szállodai szobát.

– Szó sem lehet róla, Nellie.

– Dehogyis nem lehet szó róla – felelte Nellie. – Különben is, már korán reggel jelenésem van. Holnap különleges bevetésre repülök. – Erősen Tim szemébe nézett, amikor a kezébe nyomta a kulcsot. – Egy Invaderen repülök. Egy V-1 támaszpontra csapnak le.

Tim átvette a kulcsot, de kerülte a másik kettő szemét. – Bizonyára érdekes lehet – mondta.

A tudósító kihúzta magát – egy centi híján két méter magas volt –, és átcaplatott a termen. Közben meg-megállt, mert a pilóták a kezét rázták, hátba veregették, szia Nellie-vel köszöntötték.

A fivérek magukra maradtak. – Mi a baj, Sean? Nagyon levertnek látszol.

– Van egy egész hétvégénk, hogy megbeszéljük.

– Úristen, nagyon sajnálom. Kora reggel vissza kell érnem Braintree-be. Berámolom ezt a hogyishívjákot egy taxiba, és hazaküldöm. Bevetjük magunkat Nellie lakásába, ott beszélgethetünk.

– Ez a gesztus nem vall rád. Majd később belopódzom Nellie lakásába, és elalszom a nappali heverőjén. Reggel majd lesz időnk beszélgetni.

Tim megpróbált tiltakozni, de ebben a pillanatban visszaért a lány, és puszta jelenléte Sean javára döntötte el a vitát. Tim és a lány távozott a Kék Héjából, miután „sajnálkozásukat” fejezték ki, hogy Sean nem tart velük.

7. FEJEZET

– Ébredj, drágaságom.

Sean felnyitotta szemét, pislogott. Tim frissen borotválva, felöltözve hajolt föléje. Sean felmérte a terepet – Big Nellie lakásában volt. Óvatosan felült. Feje lüktetett, szájában savanykás ízt érzett. A konyhából behúzódó reggeli illatától még rosszabbul kezdte érezni magát.

– Ha van valami, amit ki nem állhatok – jelentette ki Tim az egy részeg ír.

– Hol a tyúk?

– Az előbb raktam be egy taxiba. Nem is hallottuk, amikor bejöttél. Mondd csak, hány óra volt?

– A fene tudja. Bezártuk a Kék Héját, és zártkörű bulit rendeztünk. Pringle cipelt ide.

Sean nagy nehezen föltápászkodott, bizonytalan léptekkel elindult a fürdőszobába, ott hányt, azután egy lavór jéghideg vízbe mártotta a fejét. Mutatóujjára fogpasztát nyomott, azzal dörgölte át a fogát, végül fésű és kefe után kezdett kutatni a faliszekrényben. A tükörből egy borostás állú, véreres szemű, iszonyatosan másnapos férfi képe meredt rá.

Bement a konyhába, ahol Tim a tűzhely körül foglalatoskodott. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, motyogott valamit, hogy nincsen gyümölcslé, sört azonban talált. Kinyitott egy sörösüveget. Nellie, hála istennek, behűtve tárolta a sörét. Egy karosszékbe vetette magát, és megkérdezte, hány óra van.

– Hat óra harminc. A nyolcas vonattal indulok a Waterloo-ról. – Tim egy tányér sonkás tükörtojást tolt a bátyja orra elé. Sean hátrahőkölt.

– Hogy van a bögyös vörös?

– Cynthia? Jót keféltünk. Egyébként kedves egy jószág. A férje Görögországban esett el. Van egy hétéves fia. Fel kellene hívnod valamelyik nap, amennyiben Nan egyszer kimenőt engedélyez neked. Ide figyelj, tisztelt bátyám – folytatta Tim – te nemigen szoktál kirúgni a hámból. Mi a fene bánt? Nan?

– Részben.

– Az a baj veled, Sean, hogy óhatatlanul mindig beleszeretsz valakibe. Azt hiszed, mindenből nagy ügyet kell csinálnod. Úristen, hát képtelen vagy kicsit tartózkodóbban kezelni ezeket a nőket? – Tim bekapott egy falat sonkát, azután villájával Sean orra előtt hadonászva folytatta. – A végén még alaposan megjárod ezzel a Milford csajjal.

– Szeretem őt. Sokkal forróbban szeretem, mint azt a másik lányt. Még soha nem éreztem így senki iránt.

Tim letette a villáját, és felsóhajtott. – Te szegény nyomorult.

– Azt mondtam, szeretem őt.

– Hát persze, már látom is magam előtt: te, én, Nan és apa vasárnap délután a Seal’s stadionban sörözgetés közben nézzük a baseballmeccset.

– Csuda szellemes, csuda szellemes.

– Ő nem tartozik közénk, mi nem tartozunk közéjük.

– Ki a fene beszélt házasságról?

– Hát akkor miről beszélsz, Sean?

Sean félretolta a tányért, megragadta a sörösüveget, és sértődötten elvonult az asztaltól. Háttal a falnak dőlt, mogorván húzott egyet az üvegből, leengedte, aztán tovább kortyolgatott. Tim a bátyja vállára tette a kezét.

– A te pártodon állok, Sean. Az ilyen Nan-féle nő finomabb és műveltebb, mint amennyire mi ketten még vihetjük életünkben. Gondolom, elég könnyen bele lehet szeretni. De amikor hetente bejövök Braintree-ből, látom, hogy emészted magad. Ennyire azonban nem lehet szükséged egy olyan nőre, akiről jól tudod, hogy le kell majd mondanod róla.

– Persze hogy igazad van, de nem olyan könnyű ezt az ügyet befejezni. Nem tudom, megállnám-e, hogy egy városban éljek vele, és ne hívjam fel. Mondogatom magamban, át kellene helyeztetnem magam, de tudod, hogyan érzek Hansen iránt. Egyedül verekszik az egész istenverte hadsereggel és a külügyminisztériummal. Őt sem tudom cserbenhagyni.

– Hát, akár meg is ehetnéd a reggelidet.

Mindketten szótlanul turkáltak a tányérjukban. Sean végül feladta, képtelen volt enni. – Nem csak Nan Milford miatt vagyok gondterhelt. Tim O’Sullivan miatt is rágódom. Úgy hallom, valóságos légi fenegyerek lett belőled.

– Big Nellie-nek túl sokat jár a szája.

– Csak megerősítette, amit úgyis tudok. A saját érdekedben tették ki a szűrödet a vadászrepülő-századból. Azért ültettek egy Invaderre, hogy megzabolázzanak, mert meggondolatlanul vakmerő voltál. Most pedig kiokoskodtad, hogyan nyerhetnéd meg egymagad a háborút.

– Mi a fenét akarsz tőlem?

– Ne akard mindig te vinni a zászlót, Tim. Mindig az élen rohansz előre. Tízéves korodban be akartál lépni az ír Köztársasági Hadseregbe. Erin go bragh! Éljen a köztársaság! Tízévesen! És ha nem akadályozlak meg benne, otthagytad volna az egyetemet, hogy Spanyolországban beállj a Nemzetközi Brigádba.

– Amikor is – szakította félbe Tim – bátyám, a bokszoló drámai mozdulattal égnek emelte a kezét, és kijelentette: „Két mérkőzést vívtam, hogy kifizethessem a tandíjadat, és eltörtem a kezemet. De eltöröm a másikat is, hogy tovább tanuljál.”

– Talán nem volt igazam? Talán valami rosszat tettem?

Tim elhallgatott. – Te sohasem tévedsz, Sean – szólalt meg végül a fejét csóválva. – Sohasem hagyod, hogy bajba kerüljek, sohasem hagyod, hogy bajom essék.

– Mi ez a megszállottság? Mitől dühödsz fel ennyire, a pokolba is, sráckorunkban, amikor állandóan lemásztunk Sutrónál a barlangokba. Liam… Liam az ír költőkről beszélt, te pedig az ír terroristákról szónokoltál.

– Hogy a fenébe vagy képes ennyire személytelenül beszélni egy háborúról, amely elragadta tőlünk a fivérünket!

– Azt hiszed, én nem sirattam meg Liamet?

– Ott ülsz napról napra, hétről hétre a Queen Mother’s Gate szobáiban. Jól tudod, mit követnek el a németek! Hát sohasem érzed úgy, hogy szétrobbansz, ha nem fizetheted vissza nekik?!

Sean kissé bűntudatosan rázta a fejét. – Azt hiszem, az én ítéleteimet meghatározzák a munkám korlátai. Személyes érzelmeket nem keverhetek beléjük.

– Hát akkor arról van szó – mondta Tim –, hogy a te háborúd óvatos valami. Az enyém másmilyen. És mindkettőnknek igaza van. – Izgatottan megragadta bátyja karját. – Amikor vadászrepülő voltam, és német föld fölé értünk, szinte mindig Liam arca jelent meg az ablakom előtt. Láttam szelíden mosolyogni, ahogyan csak ő tudott. Hallottam, ahogy felolvas nekünk a barlangokban. És azután lelki szemem előtt megjelent Liam sírja. Hadd mondjam el neked, Sean: könyörögtem a kis magasságon végrehajtandó bevetésekért. Szeretem nézni, ahogyan a németek rohannak, és hasra vetik magukat az árkokban. Olyan alacsonyan szerettem volna repülni, hogy a légcsavarjaimmal miszlikké aprítsam őket. – Tim szeme könnybe lábadt, hangja megremegett. – Liam O’Sullivan közlegény, kora: huszonkét év. Irodalom szakos diák. Liam költő volt. A költőknek nem szabadna meghalniuk. A te vagy az én halálom még elment volna anyánál és apánál… de Liam… ő dicsőséget hozhatott volna nekünk. Ó, istenem! Miért éppen neki kellett meghalnia?

Tim elsírta magát. Mindig sírt, ha Liamről beszélt.

– Liam azt mondta, hogy a bosszú a bosszú kedvéért erkölcstelen. Fogd vissza magad – kérlelte Sean. – Ötvennégy bevetés épp elég. Lelőttél tíz ellenséges gépet, megsemmisítettél egy rakétabázist. Tim, most már megnyeijük ezt a háborút. Néhány hónap múlva partra szállunk Európában. Elkezdhetnél vigyázni magadra.

Tim fölugrott. – Fogd be a szád! Kezdek undorodni tőled!

Sean vállon ragadta és megrázta az öccsét. – A fene essen beléd, Tim! Az isten verjen meg! Hát te mindig csak magadra gondolsz?! Magaddal akarod vinni a sírba anyát és apát is!

– Ne kérd tőlem, hogy a te háborúdat vívjam! Vagyok, aki vagyok.

Sean tehetetlenül leengedte a kezét. – Összekészülök és elkísérlek a pályaudvarra.

8. FEJEZET

Andrew Jackson Hansen önmagát látta Sean O’Sullivanben: dacos, fiatal tiszt áll feljebbvalója előtt, frontparancsnoki beosztást követelve.

– Szóval – fújtatott Vörös Erik –, át akarod helyeztetni magad. Őrülten be vagy gerjedve, hős akarsz lenni. Gratulálok. Éppen erre van szüksége ennek a hadseregnek – még egy gyalogsági századparancsnokra.

– Nem váltam itt be, tábornok úr.

– A fenébe is, a tábornok dolga, hogy ezt eldöntse.

– A jelentésemet összevissza toldozta-foldozta, hogy megfeleljen a politikának és a magasröptű eszményeknek, de végül már túl sok olyasmit kellett leírnom, ami nem volt ínyemre.

Még a hangvétele is önmagamra emlékeztet, gondolta Hansen. Hányszor kellett már igazolnom irodakukaci létemet? Hányszor feküdtem le éjszaka azzal, hogy újra elhitettem magammal, ennél fontosabb szolgálat már nem is létezik? Hányszor hazudtam magamnak, miután megégettem az ujjamat?

És éppen ma, gondolta Hansen, éppen ma.

Aznap ismét keserves csalódásban volt része a főhadiszálláson, amikor hiába kérlelte az amerikai politikai vezetőket, hogy hallgas-sanak az angolok tanácsára. Küszöbönáll az európai partraszállás. Hansen azt kérte, úgy dolgozzák ki a harctéri taktikát, hogy azt már eleve beleillesszék a háború utáni politikai rendezés keretébe. De azoknak a múmiáknak csak az jár a fejében, miképpen zúzhatják szét az ellenséget, hány csomag vécépapírt kell partra szállítaniuk Franciaországban, hogyan kerülhetnének minél előbb haza és felejthetnék el ezt az egész mocskot.

Andrew Hansen szinte egymaga kísérte figyelemmel évek óta az oroszokat. Figyelte, hogyan ragadják magukhoz tiltakozás nélkül Kelet-Európát, figyelte, amint csápjaikkal benyomulnak Görögország és Olaszország amerikai és angol érdekszféráiba és a francia ellenállásba. Hansen első kézből ismerte a szovjeteket. Érvei azonban süket fülekre találtak.

Most pedig itt áll előtte egy fiatalember, aki képtelen megbékélni azzal, hogy hasonlóképpen meghátráljon.

– Ritka az olyan ember, aki képes hazáját nagy hűhó vagy jutalom nélkül szolgálni, és másféle bátorságra van szükség ahhoz, hogy az ember befogja a száját, folytassa a munkáját, és higgyen abban, noha tudja, igaza van, a körülötte levőknek pedig nincsen igazuk. Kevés az ilyen elkötelezett emberünk, Sean.

– Csak részben erről van szó, uram. Megkíséreltem kitartani, mert tudom, mivel kell megküzdenie.

– Akkor hát miről van szó, fiam?

– Talán arra vágyom, hogy olyasféle háborúban vehessek részt, mint az öcsém. Sokszor kívántam azt, hogy annyira elkötelezett legyek, mint ön. De az itteni munkám sohasem hozott számomra semmiféle kielégülést.

– És az is meglehet, hogy a könnyebb utat keresed, hogy befejezd azzal a nővel. Hát persze, szeretnéd, ha átvezényelnélek. Hadd oldja meg azt az ügyet helyetted a hadsereg.

– Lehet, hogy ennek is része van benne.

Hansen felállt, hátat fordított Seannak, harmadik emeleti irodájának ablakából lenézett a Queen Mother’s Gate tágas udvarára. – A tábornok azt kívánja – szólalt meg hogy a százados maradjon az itteni parancsnokságon.

Hansen szinte fuldoklott, annyira megalázónak érezte a helyzetet. Képtelen volt folytatni. Képtelen volt szavakba önteni, mennyire szüksége van Sean éles eszére, mennyire tiszteli vakmerő büszkeségét, nem tudta szavakba foglalni, mennyire csodálja, hogy Sean milyen hűségesen kitartott mellette. Arról sem tudott most beszélni, hogy neki három lánya van, és nincsenek fiai. Közel két évvel azelőtti első, viharos összecsapásuk óta kialakult közöttük az a fajta egymás iránti sajátos ragaszkodás, ami háború idején jön létre férfiak között.

– Majd megkapod tőlem a magad háborúját – szólalt meg végül Hansen. – Ez azzal jár, hogy nem hagyod el a Különleges Misszió kötelékét, egyre-másra alulmaradsz az ostoba tökfilkókkal folytatott vitákban, és számtalanszor le kell nyelned a békát. Azzal jár, hogy a te elhatározásodra bízom, találkozol-e azzal a nővel, vagy sem.

Sean nem válaszolt.

– A missziónk kísérleti G-5 csoportot szervez egy német város tanulmányozására. Annyira megtanuljuk ezt a várost, hogy ismerni fogjuk minden utcáját, minden polgárát, minden funkcióját. Felépítjük méretarányos modelljét az egyik tanácsteremben, légi felderítést végzünk, és többet fogunk tudni róla, mint bármiről, amit valaha is tudtunk Németország területének bármely részéről. Ennek a kísérleti csoportnak felelnie kell tudnia minden elképzelhető kérdésre: csatornahálózat, nácik, hontalanok, bordélyok. Ez lesz az a tankönyvváros, amelyből megértjük és megtanuljuk, hogyan kormányozzuk Németországot. Amikor elkövetkezik a partraszállás, a kísérleti csoport áttelepül Németországba, és az elméletet a kézzelfogható gyakorlatba ülteti át. Elsőkként kísérletezünk ki új törvényeket, eszméket.

Kísérleti csoport Németország számára! Ez több volt, mint amire Sean számított, amikor az ő háborújáról beszélt. Tudta, hogy Hansen tábornok ösztönösen ismét hazardírozott vele. Az efféle parancsnoki megbízatást olyannak kellene kapnia, akinek már alapos tapasztalata van a közigazgatási munkában. Olyasvalakinek, aki nem olyan makacs, mint ő.

– Súlyos csalódást okozhatnék önnek, uram.

– Nem így látom a dolgot. Hallottál már Rombadenről?

Sean mélyen elgondolkodott. – Schwaben tartomány – mondta nagy sokára Romstein Landkreis. A Landau nagy kanyarjában fekszik, félúton a Fekete-erdő és München között. Az egyik legfanatikusabb nácifészek.

– Kezdetnek jó – állapította meg Hansen. – Odafent, a dokumentumközpontban találsz egy jelentést, egy germanista professzor írta. Rombadenben született és nőtt fel, ’35-ben és ’36-ban a schwabenwaldi koncentrációs táborban ült. Kiszabadulása után Amerikába jött. Eredj, olvasd el.

Seant annyira lenyűgözte a váratlan kihívás, hogy nem is mérlegelte, milyen óriási a feladat.

– Bizonyára Dante Arosát akarod elhárítótisztnek. Menjetek le Shrivenhambe, és válogassatok össze egy csapatot. Rombadennek A1 minősítése van. Tetszés szerint vihettek bárkit. Kérdés?

– Miért éppen Rombaden? Miért nem Regensburg, vagy Essen, vagy Hannover?

Hansen az orra hegyére biggyesztette pápaszemét, és az íróasztalán tornyosuló iratok tanulmányozásába mélyedt. – Különösen érdekel az a hely. Anyám onnan származik.

Sean fölállt, távozni készült. – Fura egy háború ez.

– O’SulIivan.

– Igen, uram.

– Még valami. – Hansen kinyitotta íróasztalának legfelső fiókját, kiemelt és az asztalra dobott két arany tölgyfalevelet. – Evekkel ezelőtt én viseltem ezeket. Meglehet, neked több szerencsét hoznak. Tűzd őket a válladra, nem akarjuk, hogy bármely angol beosztottad magasabb rangú legyen nálad, őrnagy úr.

9. FEJEZET

Bizalmas előtanulmány a Katonai Közigazgatás vezetése számára:

Rombaden/Romstein Landkreis, Németország

 

FÖLDRAJZI FEKVÉS:

Dél-Németország. Württemberg állam. Schwaben tartomány. Romstein Landkreis (járás).

Rombaden városa a Landau folyó északi partján épült Münchentől százhatvan kilométernyire nyugatra, kilencvenhat kilométerre keletre a Fekete-erdőtől, a Constanzi-tónál húzódó svájci-német határtól ötven kilométerre északra. Romstein Landkreis (járás) magába foglalja Rombaden várost, majd a Landau déli partján lankás dombvidékben és szántóföldekben folytatódik. Mind a várost, mind a járást jellegzetes német erdők övezik, amelyek a területnek (nagyjából az országos átlagnak megfelelő) mintegy harminc százalékát borítják. A leghíresebb a Schwabenwaldi-erdő.

 

TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK:

E térség történelmét a német történelem részeként, annak összefüggéseibe illesztve kell tanulmányozni. Elsőként kelta törzsek telepedtek itt meg i. e. kétezer körül. Háromezer-ötszáz éven át Németország mint olyan nem létezett. Voltak német törzsek, államok, fejedelemségek, királyságok, hercegségek, járások, és valamennyit a helyi királyi családok vagy nemesek uralták. Előfordult a német történelem során, hogy egyidejűleg háromszázötven önálló, saját uralkodóval bíró királyi entitás állt fenn.

Németország ezért királyi szövetségek összessége volt, amelyet nagymértékben befolyásoltak és irányítottak az egyházi szövetségek. A német törzsek a keleti szláv és a nyugati, valamint déli római világ között telepedtek meg.

 

Időnként egyes német területek fennhatóságot gyakoroltak a többiek fölött. Kiemelkedő szerepet játszott Poroszország és Ausztria, és olyan személyiségek tűntek fel, mint Nagy Károly és Nagy Frigyes. Mindazonáltal Németország egységes nemzetté válását Bismarck 1870-es emsi táviratától számítjuk, és ennek alig hetven esztendeje. Németország volt Európa utolsó országa, amely nemzetté vált, utolsóként kezdett gyarmatosítani, az egyik utolsóként kezdte el az iparosítást, és utolsóként számolta fel a harmincéves háború (1618-1648) mindent letaroló rombolásának következményeit.

 

A német történelem véres háborúk hosszú sorozata, amelyet átmeg átszőtt királyi és vallási szövetségek hatalmi játéka a határokon belülről, és a külső hatalmak tevékenysége a határokon kívülről.

 

Így például a Rombaden/Romstein körzetet az idők során többek között teutonok, rómaiak, gótok, hunok, vandálok, bajorok, frankok, burgundiaiak, szászok, csehek, poroszok is megszállva tartották. A Rombaden/Romstein körzet seregeket állított ki, többek között a dánok, a svédek, a mongolok, a magyarok, a vendek, a törökök, a franciák és az olaszok ellen.

 

Általánosan elterjedt hiba, hogy minden németet egy kalap alá vesznek. A németek múltjukat és viselkedésüket illetően legalább annyira különböznek egymástól, mint egy bostoni egy texasitól, egy iowai egy New York-itól.

 

Schwaben tartományt, azaz Svábföldet – itt található Rombaden/Romstein – félelmetesen büszke, törzsszerű összetartás jellemzi. Innen származnak a Hohenzollern és a Hohenstauffen családok, amelyek meghatározó szerepet vittek a német királyi dinasztiákban. A Sváb Liga és a sváb hercegek lázadó szelleműek voltak, sok felkelés kirobbantásában szerepet játszottak, és egész történetük során a hatalmi vetélkedésekben a mérleg nyelvének szerepét töltötték be.

 

Rombaden/Romstein a vallási küzdelmek során mindenkor a katolikus oldalhoz húzott. A terület szinte mindig a Német-római Birodalomhoz tartozott. Hadd jegyezzük meg e helyütt, hogy a Német-római Birodalom nem volt sem római, sem német, sem birodalom, csupán a számtalan kisebb-nagyobb királyság, fejedelemség és hercegség szüntelenül változó szövetségét jelentette a pápai erőkkel.

 

Rombaden/Romsteinben a von Romstein család uralkodott, illetve játszotta a vezető szerepet. E család a Hohenstauffen ág egyik kisnemesi sváb mellékága volt. A családfő rendszerint az őrgrófi vagy grófi címet viselte.

Rombaden városát legalább egy tucatszor teljes egészében vagy részben romba döntötték. Tíz esetben háborúk következtében pusztult el. A harmincéves háború alatt kétszer rombolták le. A pusztulás oly nagy volt, hogy a város több száz év alatt sem tudott teljesen magához térni (egyébiránt ez érvényes egész Németországra). Rombadent két alkalommal a parasztlázadások idején égették fel; ezek Svábföldön különösen véresek voltak.

Rombadent a napóleoni háborúk alatt ismét romba döntötték.

A sorozatos porosz-osztrák háborúk alatt kétszer is lerombolták.

Két ízben tűzvész pusztította el.

Rombadent a középkorban hatszor részben vagy egészen elnéptelenítették a járványok.

 

Szem előtt kell tartanunk, hogy Rombaden története nem tér el a legtöbb német városétól, ugyanakkor Amerikában alig akad olyan város, mint Atlanta, amelyet háborús pusztítás ért.

 

Ezenkívül Rombaden/Romsteint vagy tucatszor áruba bocsátották, eladták vagy elcserélték királyi házasságok, békeszerződések stb. megpecsételése céljából.

 

A város történetének részletes tanulmányozásából kiderült, hogy a körzet több mint hatszáz alkalommal volt különböző szövetségek tagja.

 

A német történelmet véget nem érő katasztrófák sorozata jellemzi. Rombaden minden egyes katasztrófa után jellegzetes német energiával újjáépítette önmagát.

 

ÁLTALÁNOS ADATOK:

ROMBADEN (Római fürdők). Lakossága kilencvenezer fő, Romstein járással együtt százötvenezer fő. A népesség nyolcvanöt százaléka katolikus. A várost a környéken levő hőforrások közelében talált római fürdőemlékekről nevezték el. Hagyományai, éneklő hangsúlya, öltözete stb. határozottan sváb. Igen erős a lokálpatriotizmus. Tagadhatatlanul érezhető a közeli Bajorország befolyása is, kiváltképpen Rombaden építészetében.

 

Rombaden a Landau folyó északi partján terül el. Két híd köti össze a folyó bal partján levő romsteini járással. A két híd közötti területet a hatalmas, mintegy nyolcszáz méter hosszúságú Rathausplatz (Városháza tér) foglalja el. A teret impozáns épületek övezik. Keleti oldalán áll a katedrális méretű Marien-Kirche (Mária-templom). Az egyetlen, hagymakupolás torony alig alacsonyabb a müncheni Marien-Kirche tornyánál. Barokk belső terét egész Németországot tekintve a stílus leggyönyörűbb példájaként tartják számon. A templomot 1670-ben újjáépítették. A tér nyugati végében, szemközt a katedrálissal található a Rathaus (városháza), egy négyszögletes reneszánsz stílusú épület a XVII. századból. A Rathaus alatt van a Ratskeller (városházpince vagy vendéglő); az efféle vendéglők hagyományosan népszerű találkozóhelyek a német városokban. Ez a bizonyos Ratskeller volt a korai náci gyűlések helyszíne.

 

A tér északi oldalát egész sor épület szegélyezi: a Rombadeni Orvosegyetem, Kutatóintézet és Kórház; a Román Kunsthalle (Római Emlékek Múzeuma); a híres bábszínház és az operaház. Mellesleg a múzeumban számtalan német mesterművet őriznek, kezdve Düreren a modernista Paul Klee-ig.

A téren három szobor található, Szűz Máriáé a katedrális előtt áll. Az operaház előtt állították fel a másodikat, a költő Hinterseerét, aki a város máig leghíresebb fia. Az ő műve a Rombaden legendája. A harmadik szobor a városháza előtt áll: a Rombaden legendája két szereplőjét ábrázolja, a mitikus Berwin istent és Helga istennőt.

Ez a gigantikus tér, amelyen elfér jószerint Rombaden egész lakossága, számos náci rendezvény színhelye volt.

A központi üzleti negyed legyező alakban terül el a tér északi oldala mögött.

Az ipari negyed a folyóparton épült. Itt van az uralkodó család tulajdonában levő hatalmas Romsteini Gépgyár. Voltaképpen féltu-catnyi gyár komplexuma, az egész térség gazdasági gerince. A hitleri korszak óta fegyvergyártással és repülőgépmotorok előállításával foglalkozik. A háború kitörése óta a gyár nagy részét a föld alá költöztették. Feltételezésünk szerint a V-2 rakéták számára gyártanak itt alkatrészeket. Továbbá feltételezzük, hogy jóformán az egész munkaerő a megszállt területekről idehurcolt kényszermunkásokból áll.

 

A folyó mentén más, legfőképpen könnyűipari üzemek is vannak: egy serfőzde, egy kicsiny hajóépítő üzem és egy bőrgyár. Számos, apáról fiúra szálló kisüzem is működik: kristálymetszők, a hírneves rombadeni bábgyártó üzem, egy játékárugyár stb.

 

Rombaden közismert vidám hangulatáról. A város jövedelmének jelentős része onnan ered, hogy a landaui folyami hajósok kedvelt éjszakázóhelye. Szórakoztatásukról egy három háztömbnyi söröző-, bár-, panzió- és bordélyházutca, a Prinzessin Allee gondoskodik, amelynek az a híre, hogy egy valóságos „kis hamburgi Reeperbahn”.

Az orvosegyetemisták farsangi bálja féktelenül duhaj rendezvény; egész Svábföldről, sőt még Bajorországból is odasereglenek művészek, és egy álló héten át tart a szégyentelen tombolás.

Nem kevésbé duhaj a novemberi sörfesztivál, amikor is a Városháza teret elborítják a hatalmas sátrak. Ilyenkor félmillió liter sört, ezenkívül elképesztő mennyiségű bort, pálinkát és virslit fogyasztanak el.

 

A különböző dáridók ellensúlyaként fogható fel a kitűnő operaház és a szimfonikus zenekar, a bábszínház, a kutatóintézet által rendezett megszámlálhatatlan tudományos szeminárium, valamint sok egyéb kulturális rendezvény.

 

Rombadennek is megvan a maga látványos felvonulása, amely az ezeréves rombadeni legenda történetén alapul. Középkori öltözékekben elevenítik meg a legenda történetét. Az esemény csúcspontjaként egy tucat színész előadja Hinterseer epikus költeményét. Ez Hinterseer szobra előtt történik, a közönség úgy százezres szokott lenni.

 

ROMSTEINI JÁRÁS

A város hídjain átkelve a romsteini járás területére jutunk. Ennek domináló tényezői a von Romstein család, a von Romsteinbirtokok és a von Romstein-kastély. A területet már nyolc évszázada ez a család birtokolja. A család tulajdonában közel kétszázhatvan hektár föld van, ebbe beletartozik egy saját erdő, ahol vadászati joguk van.

Három jelentősebb falu ismert von Romsteinekről kapta a nevét: Ludwigsdorf, Sigmundsdorf és Ottosdorf.

A kastély hetvenszobás pompás építmény, falai számtalan nagy értékű műkincset rejtenek. Ludwigsdorf közelében, a folyótól tíz kilométerre a lankás dombok első vonulatán emelkedik.

 

Ludwigsdorf úgyszólván a bejárat a Schwabenwaldi-erdőbe, amely a schwabenwaldi koncentrációs tábor révén vált hírhedtté. Ez volt az egyik legelső politikai büntetőtábor, a nácik 1934-ben létesítették. Az egész erdőséget fanatikus Waffen SS-ek ellenőrzik. (Amikor a jelen beszámoló szerzője 1936-37-ben a táborban raboskodott, mintegy hatezer politikai foglyot tartottak ott fogva, köztük számos katolikus papot és lelkészt. Akkoriban a legnevesebb fogoly egy régi szociáldemokrata, Ulrich Falkenstein volt. Nem tudni, vajon életben van-e még.)

Rombadentől kissé távolabb, úgyszintén a folyó bal partján található mintegy negyven-ötven közép- és nagybirtok, ezek a térség gazdag és felsőbb osztálybeli családjainak tulajdonában vannak. Szintén ezen a területen, a természetes hőforrások köré építettek egy tucatnyi szállodát is. A németek vallásosan hisznek a gyógyfürdők egészségjavító hatásában. E felső osztálybeli élet központja a Kurhaus nevű kaszinó, a túlparti feslett Prinzessin Allee meglehetősen letompított változata.

 

Rombaden/Romsteinnek számos jellegzetesen német vonása van.

Jelen van a bálványimádás, a törzsi összetartás, a kicsapongás és a miszticizmus.

Elevenen élnek a nácik pogány szertartásai.

Ellenpontozásképpen jellemző az erős katolicizmus, fejlett a kulturális élet és az oktatásügy, továbbá létezik egy korszerű ipari komplexum.

Ezek az ellentmondások paradox módon mélyen gyökereznek a német jellemben. Rombaden/Romsteinben különlegesen jól megfigyelhető mindez. Rombaden a németség esszenciális képviselője, amely meg akarja ismerni önmagát, ám rejtély marad mind önmaga, mind a külvilág számára.

 

AKTUÁLIS POLITIKAI ADATOK:

A von Romstein dinasztia nyolc évszázada abszolút hatalmat gyakorol. A jelenlegi családfő, Ludwig von Romstein gróf a dinasztia élére kerülése előtt az első világháború sikeres repülőseként szerzett magának nevet. Hermann Göring közeli barátja. A középső fivér, Sigmund von Romstein báró közel két évtizede Rombaden Oberburgermeistere – főpolgármestere. Mivel Ludwig gróf a romsteini járás kancellárja, így ők ketten irányítják a politikai gépezetet. Öccsük, Kurt von Romstein a náci Gauleiter – körzetvezető, azt azonban nem lehet bizonyossággal állítani, hogy a két idősebb fivér is náci.

 

Sok némethez hasonlóan, Ludwig von Romstein gróf is keserűen és csalódottan fogadta a versailles-i békét. Az ő körei nemigen bíztak a Weimari Köztársaság erejében. Szűkebb hazája, amiként Németország nagy része, nem volt önellátó élelmiszerben, és megélhetéséért kénytelen volt az ipari termelés felé fordulni. A gazdasági válság, az infláció, az élelmiszerhiány és a versailles-i korlátozások ezen a vidéken is romboló hatással voltak, következésképpen itt is megerősödött a kommunista párt.

 

Ludwig von Romstein gróf a nácikra tette fel a tétjét. A legfiatalabb fivérből, Kurtból, aktív nácit faragtak. Bizonyosak vagyunk benne, hogy ez a gróf követelésére történt, „családi” kötelességnek állította be.

 

Hitler hatalomra jutásával és az újrafegyverkezéssel a Romsteini Gépgyár az elsők között jutott profithoz jelentős megbízások révén. Az újonnan beköszöntött jólét – amit a nácikhoz dörgölőző gróf javára írtak –, továbbá öccsének náci körzetvezetővé történt kinevezése következtében a Rombaden/Romstein térség olyan fanatikus náci erősséggé vált, amely szenvedélyes odaadásában vetekedik Münchennel, Nürnberggel és a keletnémet tartományokkal.

 

A második világháború kitörése után a gépgyárat és a kisebb üzemeket hadianyag-termelésre állították át. Az utóbbi hónapokban súlyos bombatámadások érték ezt a térséget.

 

Sean kételyei egyre erősebbekké váltak, amint mind mélyebbre ásta be magát a polgár- és vallásháborúk, a vérfürdők, a pogányság és a törzsi összetartás gyötrelmes történetébe. A bárók és hercegek gőgje, a kétkulacsosság, a szövetségek és hátbadöfések története, melyek olyan bonyolultak voltak, hogy szinte követhetetlennek tűntek. A nácik homoszexualitása és perverzitásai, az emberiség korábbi történetében ritka, ismeretlen mélységekből eredő vadállati erőszakossága. Olvasta Hinterseer, a misztikus költő eposzát, bepillantást nyert a misztikus filozófusok írásaiba, megismert számos énekest, zenészt, írót és tudóst; értelmiségieket és barbárokat, vadállatokat és bölcseket, szerelmeseket és gyilkosokat.

Sean O’Sullivan, akárcsak korábban Hansen tábornok, kételkedett abban, hogy létezhet módszer, amely józanságot vihet egy országba, amely sohasem ismerte ezt a fogalmat. Vajon milyen földi vagy egyéb hatalom érheti el azt, hogy egy eszme csodálata áthatoljon a szenny és a szépség ezen csipkézetén?