ÖTVENKETTEDIK

Az oszakai napnyugta utolsó, elhaló fényében a hatalmas Sikorsky helikopter könnyedén landolt a Singapore Elektrochip teheráru-szállítási terminálja előtt. Ez volt az egyik legnagyobb a szállítmányozási szektor temérdek egyforma, fémfalú épületei közt, távol az utastermináloktól és a kíváncsi szemektől. A landolás rutinszerű esemény volt, a szomszédos terminálok repülőgépeit rakodó overallos munkások csupán egyetlen pillantásra méltatták.

Lara Blackwood és Szugavara Akira egymás kezét fogva a helikopter hátuljában kuporogtak, gondosan elrejtőzve a dobozok és a raklapok között. A helikoptert, kisebb javítások miatt, „véletlenül” pontosan ugyanabba a hangárba küldték, mint a 747-est, amin Amszterdamból Japánba utaztak. A titokzatos dr. Al-Bitar pénze ismét biztosította a diszkréciót, a hallgatást és az együttműködést.

Lara Akirához dőlt, és érezte, hogy a férfi is közelebb hajol felé a szűk helyen. A testi kapcsolat melegséggel töltötte el a szívét, száműzve a hideg sötétséget, ami azóta nyomasztotta, hogy elmenekült Washingtonból.

A helikopter fő rotorlapátja lelassult, és hamarosan már csak a lendület forgatta körbe. A szállítmányon túlról hangok hallatszottak. A hangok között hallani lehetett Victor Xue hangját is, utasításokat adott a többieknek, azok pedig határozottan és tisztelettudóan válaszoltak. A géptörzs alól targoncák és szállító járművek hangja hallatszott. A rakodónyílás robaja megrázta az egész helikoptert.

Pillanatokkal később Lara és Akira puffanásokat hallott a lábuk alól. Feltápászkodtak, és kinyitották a fedélzet kis csapóajtaját.

– Kérem, gondosan ellenőrizzék a személyes tárgyaikat, mielőtt leszállnak a gépről − bukkant fel Victor Xue feje a nyílásban.

– És köszönjük, hogy az Éjszakai Repülés Légitársaságot választották − mosolygott rájuk, aztán felemelte a kezét. − Egy pillanat.

A feje eltűnt a nyílásban, majd egy másodperc múlva ismét felbukkant.

– Oké, gyorsan. Mindenki a szállítmánnyal foglalatoskodik. − Gyorsan leereszkedtek a csapóajtón, és bemásztak egy kartondobozokkal megrakodott kis teherszállító jármű hátuljába. Xue elvitte őket a helikoptertől, megkerülték a teheráru-szállítási terminált, és bementek egy, a szállító járművek számára fenntartott nyitott ajtón. Xue a távvezérlő egyik gombját lenyomva becsukta az ajtót.

– Oké, most már felülhetnek.

Amikor Akira és Lara felültek, egy fehér, fémfalú, két-három emelet magas teremben voltak. A gerendákról vakítóan fényes lámpák lógtak, míg a tetőzet felét ablakok foglalták el. A falaknál körös-körül konténerek, raklapok és dobozok sorakoztak, ahogy az egy teheráru-termináltól várható volt.

Akira és Lara figyelték, ahogy Xue balra kanyarodik a járművel, és megkerül egy halom dobozt, majd hirtelen jobbra fordul, és megáll egy raklapokkal, munkapadokkal, valamint számítógépekkel, papírokkal és elektronikus felszerelésekkel megrakodott asztalokkal körülvett térségen. Csőhalmok, vezetékgöngyölegek, fém és műanyag tárgyak hevertek szerteszét, miközben targoncák pakolták a raklapokat. A cementeszsákokkal megpakolt raklapok mellett egy betonkeverő állt.

Az egyik sarokban egy zöldesbarna katonai gyakorlóba öltözött férfi egy hordozható gázégő fölött lógó fém olajtartály körül foglalatoskodott. A hordó szájánál pára kavargott.

A szemközti sarokban kék villámok csapkodtak és sercegtek, ahogy az egyik barna overallos munkás egy hegesztőkészülékkel dolgozott. Aztán a férfi abbahagyta a hegesztést, a hegesztőmaszkot arcvédő lemezre cserélte, majd ismét munkához látott egy kézi csiszológéppel, szikraesőt szórva szerteszét. Lara úgy vélte, a hegesztés varratait csiszolja. Az épület egyik távoli sarkában kupola alakú sátrak sorakoztak, összecsukható asztalokkal, székekkel és főzőfelszerelésekkel körülvéve, míg a padló leginkább egy sportszerbolt raktárára hasonlított.

A közelben egy fehér köpenyes férfi görnyedt egy számítógép képernyője előtt. A férfi felállt, a szállító jármű felé nézett, majd gyors léptekkel elindult, köpenye szárnyként csapkodott mögötte.

– Lenyűgöző − szólalt meg Lara. − Hogy szerezték be mindezt ilyen gyorsan?

– A Sinrai rengeteg erőforrással rendelkezik − felelte Xue. − De a legfontosabb: amikor dr. Al-Bitar azt mondja az embereinek, hogy kell neki valami, akkor az emberek eget-földet megmozgatnak, hogy megszerezzék, amire szüksége van.

– Ez kétségkívül így van − jegyezte meg Lara, láthatóan lenyűgözte a szervezet kiterjedt hálózata. Figyelte, ahogy a fehér köpenyes férfi közeledik feléjük. Középmagas, sötét bőrű, szikár férfi volt, őszülő, fekete szakállal. Sötétkék turbánt viselt, mosolyából magabiztosság áradt, és látszott rajta, hogy őszinte örömmel fogadja az érkezőket.

– Jó estét, Victor! − nyújtotta a kezét a férfi, mikor közelebb ért. − Remélem, kellemesen utaztatok.

Victor kezet rázott a férfival.

– A körülményekhez képest elég jól, habár nem javasolnám senkinek, aki már elmúlt huszonöt éves, hogy egy teherszállító repülőgép fűtetlen rakterének padlóján aludjon. − Lara és Akira felé fordult. − Lara Blackwood, Akira Szugavara, ő itt John LaPorta, a Singapore Electrochip kutatásainak vezetője. Zseniális fizikus, aki azután jött hozzánk, hogy sikerre vitte a félvezetőket fejlesztő cégét. A szabadalmai és a kutatásai utat nyitottak a magasabb hőmérsékleten is jól üzemelő számítógépek felé.

– Egy szavát se higgyék − felelte LaPorta. − Csak hálás vagyok, hogy segíthetek hébe-hóba. − Kezet nyújtott Larának. − Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Blackwood. És hogy biztonságban tudhatom.

Lara kezet szorított a férfival, és viszonozta az udvarias megjegyzést.

– És önt is − fordult LaPorta Akira felé. − Örülök, hogy megismerhetek egy ilyen bátor embert.

Akira kezet rázott LaPortával, és vállat vont.

– Köszönöm, bár én csak azt tettem, amit helyesnek véltem. LaPorta bólintott.

– Néha ezt a legnehezebb megtenni.

Elhallgatott, Xue azonban várakozva nézett rá, így végül folytatta.

– Még ilyen rövid idő alatt is nagyon sokat haladtunk − nézett körül a teremben. − Szerencsére a szerkezet alapja meglehetősen egyszerű, és a tervekhez is könnyű hozzájutni. Már majdnem befejeztük az egyik egyszerűbb szerkezetet, és már hozzákezdtünk egy pár másikhoz is, melyek a terveim szerint sokkal hatékonyabbak lesznek. Erre, megmutatom.

Követték a fizikust a számítógéphez, amin korábban dolgozott.

Xue a képernyőre mutatott.

– Ez itt mi?

– Ez az e-bombánk szimulációja. − A billentyűzethez lépett, beütött néhány parancsszót, és hátralépett, amint a képernyőn megkezdődött a szimuláció. − A trükk az, hogy a robbanóanyag alakjával a detonáció hullámát hozzáigazítsuk a mágneses mezőhöz, és hogy a maximális hatékonysághoz pontosan beállítsuk a sztátort és az armatúrát. Nem vagyok robbantási szakértő, de szerencsére a rendelkezésünkre álló robbanóanyag égési karakterisztikáit és lehetséges alakjait tesztelhetem az elektromágneses modellemmel.

Lara és Akira figyelte, ahogy grafikus szimuláció befejeződik.

– A szimuláció lehetővé teszi, hogy meghatározzuk a kezdő töltet pontos alakját, ugyanakkor segít megtervezni a detonáció lefolyását is, amivel a lehető legnagyobb EMP-hullámot hozhatjuk létre. − Egy pillanatra elhallgatott. − De őszintén szólva, a terv olyan egyszerű, hogy ezen szimulációk egyike sem lenne létfontosságú. A fiaim egy hétvége alatt meg tudnák építeni a garázsban.

– Hűha − szólalt meg Lara. − Meglepő, hogy a terroristák még nem robbantottak ilyesmiket szerte a világon. Elég lenne féltucat a megfelelő helyeken, és megbéníthatnák a légiforgalom-irányítást, a telefonközpontokat és az internetszolgáltató társaságokat. Térdre kényszeríthetnek az Egyesült Államokat…

Xue a fejét rázta.

– Csakhogy nem mocskos. Nem lehet vele embereket gyilkolni, amiről aztán borzalmas képeket mutogathatnak a tévében − mondta. − Se vér, se leszakadt testrészek, nem repkednek a levegőben halott csecsemők, nincsenek rettenetes fizikai sérülések. A terroristákat csak az érdekli, hogy mindenki lássa a kiontott vért és a szenvedést. Szeretnek gyilkolni és pusztítani. A beteges hajlamaikat vallási vagy politikai nézetekbe burkolják, de e kettő igazából mit sem számít nekik. Ezekkel csak palástolhatják a pszichózisukat. Egész egyszerűen csak hóhérok, tömeggyilkosok, és sosem az igazán hatékony megoldást választják. Miért támadnának meg katonákat, ha felrobbanthatnak egy gyerekzsúrt is?

– Elbűvölő − mormogta Lara.

– Hadd mutassam be önöket néhány embernek, akikkel együtt fogunk dolgozni − indult el LaPorta az ívhegesztővel ügyködő férfi felé. − Nem volt sok időnk, így mindent ma este kell elintéznünk.

A férfi észrevette, hogy közelednek, és letette a csiszológépet, majd megtörölte a kezét egy törölközővel. Ahogy közelebb értek, Lara látta, hogy a férfi egy másfél centiméter vastag acéllemezt hegeszt egy állványra hasonlító fémkeretre.

– Ő itt Kakudate Szatosi − mutatta be a férfit LaPorta Larának és Akirának. A férfi meghajolt, Akira pedig viszonozta a gesztust. − Az egyik legdolgosabb társunk. A való életben gépész a General Motors japán képviseleténél. Ő biztosítja, hogy amit építünk, az ne essen szét, amíg meg nem nyomjuk a gombot.

– Megteszem, ami tőlem telik − mondta Kakudate tökéletes angolsággal.

– Min dolgozik? − tudakolta Lara.

– Ez egy keret, melynek segítségével összerakhatjuk a többi alkatrészt − magyarázta. − Azt mondták, olyan nehéz anyagokat használunk majd, mint a beton, tehát igen erősre kell építenem.

Egy hang harsant mögöttük, enyhe déli akcentus érződött rajta.

– Olyan erősre, hogy alighanem az állványzat lesz az egyetlen, ami túléli a robbanást!

A hang gazdáját keresve mindannyian megfordultak, és egy magas, ötvenes éveiben járó férfival találták szemközt magukat.

– A pokolba is, egy nukleáris támadás esetén a legjobb egy olyan dolog alá rejtőzni, amit Szatosi épített. − Kinyújtotta a kezét, és mielőtt még LaPorta megszólalhatott volna, bemutatkozott. − Charles Brooks.

Xue bemutatta Larát és Akirát.

– Charles bankár… − kezdte.

– Kegyetlen vagy, Victor. Nem tudtál volna valami másféle bűnözőként bemutatni? − mosolygott Brooks. − Egyébként is, már nyugdíjba vonultam.

– Igen − kezdte el ismét Xue. − Charles visszavonult a bankszakmából, és most vezekel a korábbi munkája során elkövetett bűnei miatt. − Mindnyájan felnevetettek.

– Az nem éppen úgy néz ki, mint a vezeklés − biccentett Lara a gőzölgő olajoshordó felé. − Inkább a Macbeth egyik jelenetére hasonlít.

– Nos, az olyasmi, amivel a boszorkányok inkább csak teát főzhettek volna − mondta a férfi. − Szerény katonai múltam miatt vagyok itt…

– Charles zöldsapkás volt − szólt közbe Xue. − Aligha nevezném szerény katonai múltnak. Olyan hasznosnak bizonyult, hogy sokáig tartalékos állományban tartották.

– Köszönöm, hogy bizalmat szavazol nekem − jegyezte meg Brooks szarkasztikusan. − Igazság szerint, Ms. Blackwood, azzal a katlannal rengeteg gond és vesződség van. Duplafenekű vízmelegítőnek használjuk, amivel felolvaszthatjuk a C-4-est, hogy aztán beletölthessük egy megfelelő hengerbe. Máskülönben, ha csak úgy beletömködnénk az armatúracsőbe, akkor nem oszlana el egyenletesen, és nem produkálná a megfelelő robbanási hullámot. A szerkezet talán még működni is fog, de valószínűleg nem robban majd akkorát, mint szeretnénk.

Elhallgatott, és hagyta, hogy az információ leülepedjen, aztán Larára és Akirára nézett.

– Hasznos lenne egy kis segítség.

– Persze − felelték szinte egyszerre.

– Mindkettőjükre szükséged van? − kérdezte Xue. − Nekem is szükségem lenne egy kis segítségre a szállítmány lepakolásához.

Brooks a fejét rázta.

– Charles és Akira egyaránt katonák voltak − mondta Xue. − Miért nem hagyjuk, hogy jobban megismerjék egymást?

– Persze − bólintott Lara vonakodva. Ő maga is szerette volna látni a robbanóanyag felolvasztását, de végül engedett Xue logikájának. Egy esetleges fegyveres támadás esetén a két katonának ugyanazon a hullámhosszon kell lennie.

LaPorta visszakísérte őket a járműhöz. A számítógép mellé érve mindannyian megtorpantak.

– Már csaknem befejeztem a tekercs és az időzítő áramkör terveit. Szatosinak és nekem szükségünk lenne egy kis segítségre a tekercs és az elektronika elkészítéséhez − pillantott Larára.

– Szívesen segítek − felelte a nő.

– Remek − mondta Xue. − El kell mennem, hogy átvegyem a kondenzátorokat és a fegyverszállítmányt, amit dr. Al-Bitar szerzett nekünk.

Lara és Victor odasétáltak a szállító járműhöz. A férfi kinyitotta az oldalajtót, bemászott, majd adogatni kezdte a dobozokat Larának. Néhány perc alatt végeztek.

– Elvinné ezt Szatosinak? − intett Xue egy magas, keskeny, DuPont lógóval ellátott doboz felé. Lara, ahogy lehajolt, közelebbről is megnézte a feliratot.

– Ballisztikus kevlár szövet − olvasta. − Nem ebből az anyagból készítik a golyóálló mellényeket is?

– Pontosan így van.

– És nekünk miért van szükségünk rá? − kérdezte Lara, miközben könnyedén a vállára vette a dobozt.

– Biztos vagyok benne, ön is tudja, hogy erősebb, mint az acél. − És azt is tudja, hogy a beton önmagában rideg, ezért is használnak acélrudakat a megerősítésére.

Lara bólintott.

– Nos, nem használhatunk fémet a köpeny készítésénél, mivel az egész szerkezetet elektromosság szempontjából szigetelni kell.

– Ah! De a kevlár szintetikus szövet, ami megolvad, tehát úgy vélem, az egész szerkezet vékony betonköpenyt kap, amit aztán kevlárral burkolnak be − mondta Lara. − A detonáció szétroncsolja a betont, ami elég ideig távol tartja a hőt a kevlártól, a robbanás így a lehető legnagyobb EMP-hullámot produkálhatja.

– Azt hiszem, önnek van jövője a fegyvertervezésben − jegyezte meg Xue, miközben kimászott az üres raktérből, és a sofőrülés felé indult.

– Azt hiszem, azt inkább kihagynám − mosolygott a nő.

– Bölcs döntés − felelte Xue, és beindította a motort. − Nem maradok sokáig.

Lara biccentett, majd megfordult, és a kevlárszövetes dobozzal elindult Brooks és Szugavara felé. Ahogy Lara közelebb ért, látta, hogy éppen egy hosszú, tizenöt centiméter átmérőjű, fényes rézcsőbe töltik az olvadt C-4-est. Halkan nekitámasztotta a dobozt egy munkapadhoz, ahol tudta, hogy biztosan észreveszik, aztán odasétált Kakudate Szatosihoz és LaPortához. A két férfi éppen egy tekercsorsót próbált az esztergapad felé rángatni.

– Segíthetek? − kérdezte a közelükbe érve. Most már látta, hogy az asztal méretű tekercsorsóra tizenkettes vastagságú AWD rézkábelt tekertek fel. Az orsó közepén egy két és fél centiméter átmérőjű acélrudat tűztek át, amit a két férfi megpróbált felemelni egy állványra, hogy aztán letekerhessék a kábelt.

– Persze − felelte Kakudate azonnal.

Lara mindkét férfinál legalább egy fejjel magasabb volt, és legalább húsz évvel fiatalabb is. Megfogta az acélrúd egyik végét, a két férfi pedig a másikat, aztán könnyedén felemelték az orsót az állványra. Szatosi az esztergapadhoz sétált, melyre már felrögzítettek egy jó méteres plexihengert.

– Köszönjük − szólalt meg LaPorta halkan.

– Én köszönöm, hogy itt lehetek − felelte Lara.

– Ez így van rendjén − mondta LaPorta. A tekercsorsóhoz hajolt, megkereste a kábel végét, és a nő felé nyújtotta. − Elvinné ezt Szatosinak? Ebből alakítjuk ki a sztátortekercset. Ha segítene Szatosinak a kábel adagolásában, akkor én ügyelhetnék az orsó forgására, így egyenletesen tekercselhetnénk fel.

– Természetesen.

A munka gyorsan ment, csak egy légi szállítású konténer érkezése zavarta meg. Brooks és Szugavara négy rézcsőbe osztotta szét a C-4-est, míg Kakudate, Lara és LaPorta négy sztátortekercset készítettek, melyek mindegyikét három különálló részre osztották, hogy megnöveljék a teljesítményüket. A szigetelőtömbökhöz lexant használtak, melyet Kakudate formált meg. A robbanóanyaggal töltött armatúrát a plexicső belsejébe helyezték, és mivel hosszabb volt, mint a sztátortekercsek, jócskán kilógott azon a részen, ahol a detonáció elkezdődik, és egy kissé a másik végén is.

– Így megfelelő robbanási hullámot produkálhatunk − magyarázta Brooks. − Megfelelően elhelyezzük a C-4-est, a detonátort pedig azután helyezzük el, hogy a beton megszilárdult.

Xue nem sokkal este kilenc óra után tért vissza egy kondenzátorokkal megrakott teherautóval. Társai épp ekkor készültek a sztátorok burkolására.

– Látom, az időzítésem nem volt tökéletes − jegyezte meg, mikor a többiek rátestálták a betonkeverés koszos feladatát. − Tovább kellett volna távol maradnom!

Az előkészített e-bombák alját és tetejét befedték, hogy távol tartsák a betontól, aztán leeresztették egy műanyag hengerbe. LaPorta és Kakudate lyukakat fúrtak a henger oldalába, majd félcolos szigetelt rézkábeleket vezettek át rajtuk, melyek mindegyikét a szátortekercsek egy-egy végéhez kapcsolták. A kábeleket gondosan felcímkézték, a lyukakat egyszerű, ablakokhoz használt gittel fedték be, és éjfélre az utolsó adag betont is beöntötték. Mind a hét embert a cementpor vékony patinája borította, melyen árkokat vájt az izzadtság. Egy vizespalackokkal teli láda köré gyűltek. A közelben müzliszeletekkel, csokoládéval, chipsszel és sajtos keksszel megpakolt ládák sorakoztak.

– Victor, ahonnan én jövök, ott nem ezt nevezik a bajnokok reggelijének − tréfálkozott Lara, miközben legyűrte a negyedik müzliszeletet, amit aztán vízzel öblített le.

– Jelentem a kritikát a séfnek − felelte a férfi.

A kis csapat fáradtan nevetett, és tovább rágták a hideg vacsorát.

Szugavara csendesen állt a nő mellett. Lara érezte a férfi testmelegét, de csak nehezen tudott odafigyelni rá. Elég rosszul aludt a 747-esen a Hollandiából idevezető út alatt, ráadásul éppen csak befejezték a munkát. Úgy érezte, hogy a fáradtság teljesen eluralkodott az elméje, a teste, de még az érzelmei felett is. Ahogy a többieken is, gondolta.

– A zuhanyzó ott van − mutatott Xue a raktár távoli sarkában álló sátrak felé. − Nem tudom, mennyire meleg a víz, de javaslom, mindenki mossa le a cementport, mivel nagyon irritatív. − Egy pillanatra elhallgatott. − Van egy halom törölköző és tisztálkodószer az ajtó melletti táskákban. − Lara és Akira felé fordult. − Mivel önöknek nincsenek csomagjaik, mint a többieknek, ezért hoztam egy váltás pulóvert, pólót, melegítőnadrágot és még néhány dolgot. Remélem, megfelelőek lesznek. A kocsiban vannak − mutatott a gigászi kondenzátorokkal megrakott teherautó felé. Mindegyik kondenzátornak két elektróda állt ki a tetejéből, melyeket fehér kerámiaszigetelés védett, amik úgy néztek ki, mint valami furcsa rajzfilmfigura fülei.

Míg a többiek a sátrak és a zuhanyzók felé indultak, Akira és Lara a teherautóhoz sétáltak. Csendesen lépkedtek egymás mellett, a fáradtság elválasztotta őket egymástól.

– Teljesen ki vagyok ütve − mondta Lara, az arcát borító port törölgetve.

– Igen − bólintott Szugavara. − Az alvás jót fog tenni. Olyan fáradt vagyok, hogy minden fénylik körülöttem.

A fenti fények hirtelen sorra kihunytak, csak egyetlen sor lámpa fluoreszkált tovább a sátraktól legtávolabb eső sarokban.

– Nos, egy ideig legalábbis minden fénylett körülöttem! − A könnyed nevetés mosolyt csalt Lara arcára is.

Megfogta a férfi kezét. Akira gyengéd szorítását Lara sokkal kellemesebbnek találta, mint korábban bárki másét. Feszélyezetten fordult hátra, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy a többiek már a sátrakban vagy a zuhanyzókban vannak. Mindannyian, kivéve John LaPortát, aki miután műanyag fóliát húzott a számítógépére, hogy megvédje azt a cementportól, leült, és a monitort figyelte.

– Hogy van a vállad?

– Tompán lüktet, olyan, mint a fejfájás, ami sehogy sem akar elmúlni. − Vállat vont. − Kellemetlen, de semmi több.

– Hm. Jól van.

A teherautóhoz érve Szugavara felmászott, és kivette a csomagokat. Az egyiken Lara neve állt, így azt átadta a nőnek, majd visszaindultak a sátrak felé.

– Megosztozunk egy sátron? − puhatolózott Szugavara.

– Aha, de nem ma este. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretném elkerülni a kacsintgatásokat és a sokatmondó pillantásokat, amiben bizonyára részünk lenne.

Szugavara bólintott.

– Igen, igazad van. − Elhallgatott, majd a sátrak közelébe érve ismét megszólalt. − De azért gondoltam, megkérdezem.

– Kedves tőled, de koncentráljunk a feladatunkra. Ha egyáltalán sikerrel járunk, meglátjuk, mi lesz utána.

– Sikerrel járunk! − mondta Szugavara kétkedő hangon, és megtorpant. − Persze, hogy sikerrel járunk. Sikerülnie kell.

Lara továbbsétált és látta, hogy minden sátorra egy papírlapot ragasztottak, rajtuk egy-egy névvel. Végigpillantott a sátrakon, hogy megtalálja a sajátját.

– Bárcsak én is így hinnék ebben − mondta a sátrához lépve. − De gyakorta előfordul, hogy egy kis alvás után másként látom a dolgokat.

Az ácsorgó férfira pillantott. A bátor, jóképű fiatalember, aki a sebesülése ellenére is könnyed eleganciával mozgott, most olyan volt, mint egy zavart kisfiú. A látvány megdobogtatta Lara szívét.

– Jó éjt − küldött a férfi felé egy csókot.