NEGYVENHATODIK

A kora délutáni napfény hosszúra nyújtotta az árnyékokat, mivel a közeledő tél miatt egyre rövidültek a nappalok.

Lara Blackwood elgondolkodva állt a tulipánkertészetet határoló töltés tetején, és a meleg napfényben fürdőzött. Megtudta, hogy a „tulipánkertészet” téves elnevezés, mivel sokféle hagymás virágot és melegházi rózsát is nevelnek a nemzetközi piacra. De mert mindez kétszáz évvel korábban a tulipánokkal kezdődött, így a név is rajtamaradt.

A távoli földek felé pillantott, ahol egy traktor különös gépet vontatott, amit Lara nem ismert. A gép mögött porfelhő kavargott, de hamar le is ülepedett a szélcsendben. Lara letörölte a verejtéket a homlokáról.

Elérte a töltés végét, és nyugat felé nézve azon tűnődött, hogyan változtathatna a dolgokon. Annyi ember halt meg. És annyi ember halhat még meg. De akárhogy gondolkodott is, nem tudta enyhíteni a lelkére nehezedő sötétség súlyát

Végül megfordult, és a töltés tetején vezető földúton visszasétált a tulipánkertészethez. A régi épületet üvegházak szegélyezték. A főúton porfelhőt látott, ami egyértelműen jelezte, hogy autó közeledik.

A közeledő jármű egyre hangosabb lett, ahogy Lara az üvegházak felé indult.

Hirtelen autókürt hosszú, sürgető hangja hallatszott. Lara most már látta, hogy egy viharvert Volvo zötykölődik felé. Egyre közelebb ért, és Lara már a szélvédőn tátongó golyónyomokat is látta. Rémülten figyelte, ahogy az autó lekanyarodik az útról, és átrobog a legközelebbi üvegház falán.

A záporozó üvegszilánkok Larát alpesi lavinára emlékeztették. Az üvegház felé rohant. A kürt még mindig szólt, miközben Lara a rózsabokrok szétroncsolt maradványain át odamászott a Volvóhoz, amit végül a tetőt tartó acéloszlop állított meg. Az autó csomagtartóját és hátsó lökhárítóját golyónyomok pettyezték.

A levegőben benzin szaga terjengett. Lara ijedten torpant meg, mikor észrevette az autó hátuljából szivárgó üzemanyagot. Látta a benzin körül fellobbanó első, apró lángokat, és egy pillanatra megdermedt. Aztán leküzdötte a gyomrát mardosó rettegést, és átlépte az üzemanyagot.

Az autóban egy japán fiatalembert talált a kormánykerékre hajolva. Lara megpróbálta kinyitni az ajtót, de az beragadt. Az ajtót golyónyomok tarkították, az egyik lövedék eltalálta a zárat.

– Ó, nagyszerű. Rohadtul nagyszerű − morogta Lara önmagának.

Miközben Lara áttört az összegabalyodott rózsabokrokon, a benzinszag egyre erősödött. A tüskék felszaggatták a nő lábát, ahogy a Volvo túloldalára küzdötte magát. Az utasülés ajtaja könnyen kinyílt.

Amint Lara benyúlt az autóba, és megragadta a fiatalembert, az magához tért. A nő kezét vér áztatta el, ahogy átfogta a sofőrt, és kirángatta az autóból. Éppen csak kihúzta a japán férfit, amikor az hirtelen meglepő erővel kiszakította magát Lara karjai közül, és a Volvo felé lendült. Lara utánavetette magát.

Amikor Lara másodjára is megragadta a fiatalembert, az egy szövetbe csavart, hengeres tárgyat markolt a kezében. A nő megpróbálta elvenni tőle, de a fiatalember úgy szorította, mintha az élete függne tőle.

– Nem! Ne! Vigye innen a kezét! − kiáltotta tökéletes angolsággal. Lara elrángatta a férfit a Volvótól.

– Ne… ne nyissa ki − motyogta a fiatalember. − A halál van benne. A halál. Ne nyissa ki.

Ekkor tompa hanggal lángra lobbant az üzemanyag.