HUSZONHETEDIK

Lara Blackwood, a hajó állandó hánykolódása miatt kikötözve, széles terpeszben állt a kokpitben, a TAGCAT TOO kormánykerekénél, és ásítozott. Egy alacsony, szövőszékre hasonlító állvány színes köteleivel bajlódott. A kényelem és a biztonság érdekében a hajózáshoz szükséges összes kötél itt futott össze, így Lara még az elektromos rendszerek esetleges meghibásodásakor is anélkül irányíthatta a hajót, hogy el kellett volna hagynia a kokpit viszonylagos biztonságát.

Gondosan ellenőrizte azt a kevés vitorlát, amit fel tudott vonni. Az orrvitorlából és a fővitorlából alig zsebkendőnyi méretű darabot vonhatott fel, míg a tatvitorlából semennyit sem. De ez a kevés vitorlafelület is elegendő volt a változó szélben, ami hol az egyik irányból fújt száz kilométer per órával, hol pedig szemből kétszáz kilométer per órával.

Lara a gyomrát mardosó félelemmel küzdött, miközben a Tagcat Too az óriási hullámok hátán siklott, hogy aztán alábukjon a hullámvölgyekbe. Minden olyan volt, mint az Atlanti-óceán déli részén, ahol egyszer már rajtavesztett. A hullámok tetejére érve látta, hogy a vihar fehér tajtékot sodor. A völgyekbe érve felnézett és figyelte, ahogy a szél a hullámok habját letépve a tenger vizét összekeveri a zuhogó esővel.

Hunyorogva a vitorlákra nézett, közben finom mozdulatokkal állított a keréken és a vitorlákon. Azt a kevés vitorlát, amire szüksége volt, precízen be kellett állítani. Az orrvitorlát élesen szélnek állította, és az most hasasra dagadva domborodott át az előfedélzet felett. A fővitorlát szintén élesen a balról fújó szélnek állította, így a kormányt keményen jobbra kellett tartania. Beállította a vitorlákat és a kormánykereket, így a hajó már nem hánykolódott olyan hevesen.

A manővert ,,heaving-tó”-nak nevezték. Stabilitást biztosított a hajónak, és lehetővé tette, hogy az a hullámokkal és a széllel együtt mozogjon. Miután a vitorlákat és a kormányt beállították, a hajó akár a végtelenségig is sodródhat anélkül, hogy oda kellene figyelni az irányítására. Ez persze azt is jelentette, hogy alig halad előre. De ami most Lara számára a legfontosabb volt, hogy a manővernek köszönhetően pihenhetett egy kicsit.

Pihenni! Magasságos Isten! Mennyire szüksége volt a pihenésre!

Miután még egy kicsit állított a fővitorlán, Lara a kabinlejáróhoz ment, leakasztotta a biztosítókötelet, kinyitotta a nyílás fedelet, és lemászott a lépcsőn. Odalent, távol a vihartól, úgy érezte, szinte trópusi meleg van, a szél nem üvöltött a fülébe, a csendben hallotta a szívverését. Ellenőrizte, hogy vízmentesen zár-e a kabinlejáró nyílás fedele, arra az esetre, ha egy hullám netán áttörne a kokpiten.

Lara egy pillanatra megtorpant a kabinlépcső alján, és fáradtan behunyta a szemét. Aztán megérezte a kellemes illatot. Kávé. Levette az átnedvesedett felső ruháit, összevizezve velük a hajófeneket, aztán a konyha felé indult, és töltött magának egy bögre friss kávét, hogy elűzze a kinti hideg miatti borzongását.

Felvette a bögrét, és leült a navigációsszobában. Lehívta a legfrissebb meteorológiai térképeket. A képernyő bal szélén az USA keleti partvonala, a jobb oldalon a Brit-szigetek és Európa látszott. Az Atlanti-óceán középső részét hatalmas, szürke felhők takarták el.

Lara remélte, hogy sikerült a Tagcat Too-val a hurrikán szélén haladnia, így az anélkül hajtja előre a hajót, hogy darabokra törné. A térképet tanulmányozva látta, hogy a hurrikán szeme továbbra is nagyjából kétszáz kilométerre délnyugatra van tőle. A GPS adatai szerint félúton járt Anglia felé. Vagy inkább Hollandia felé, gondolta reménykedve, a vihar erejétől függ. Kicsit több mint három napon át átlagosan húszcsomós, vagyis nagyjából harmincöt kilométer per órás sebességgel haladt. A Tagcat Too 2500 kilométert tett meg, de nem egyenes vonalban, így nem nagyon jutott közelebb Európához.

Viharveszélyt jelző ablak bukkant fel a képernyőn. A meteorológusok felhívták a figyelmet arra, hogy a hurrikán legalább olyan elképesztő erejű, mint a Great Gale volt, ami 1703 novemberében a gyarmatokról indult, majd végigsöpört Bristol kikötőjén, elpusztította a brit flotta felét, és leszakította a királynő londoni hálószobájának tetejét.

Lara megborzongott a gondolatra, hogy egy történelmi vihar hullámainak hátán hajózik. A viharral együtt hajózott, ahogy az északkelet felé tartva magával sodorta a Tagcat Too-t. Tudta, hogy a felhők ugyanakkor védelmet is nyújtanak neki, ha valaki keresné, a vihar pedig megakadályozza a kutatásban azokat, akik kételkednének abban, hogy a hajója elsüllyedt. A műholdak nem látják, a viharos tenger összezavarja a radarokat. Habár a katonai műholdak képesek átlátni a felhőzeten, de a hullámok miatt még azoknak is jó ideig eltart, mire meghatározzák a helyzetét.

A hajó stabil maradt, az elektronika szerint tartotta az irányt. Lara bekapcsolta a radar, a mélység és az esetleges irányváltozás riasztórendszereit, melyek veszély esetén felébresztik, majd az étkezőbe ment, lefeküdt a padra, és próbálta kitalálni, mit felejtett el.

A Tagcat Too a magas hullámok tetején hánykolódott, ahogy azt a „hove-to” hajók tenni szokták. A gondolat felvidította, és megnyugvással töltötte el. Ő maga tervezte a hajót, és az most jobban teljesített, mint várta. Nem szívesen bízta az irányítást az automata pilótára, de eljött az a pillanat, amikor ez kisebb veszélyt jelentett, mint az, hogy a fáradt kormányos esetleg végzetes hibát követ el, vagy netán anélkül alszik el, hogy az elektronikát bekapcsolná.

Lassan hátradőlt, és próbálta ellazítani az izmait. Úgy érezte, mintha a vállizmai összecsomósodott acélkábelek lennének, és mivel napok óta talpon volt, a térdei lüktettek a fájdalomtól.

Az álom felé sodródott, először azóta, hogy az őrület megkezdődött. Éles, vakítóan színes képek villantak át az elméjén, akár egy vetítőgép fényképei egy tökéletesen elsötétített szobában.

Villanás! A telefonhívás Tokióból. Kíváncsiság.

Villanás! Peter Durant. Zavar.

Villanás! Bizarr fényképek Denis Yaro és Jim Condon haláláról. Harag.

Villanás! A Kék Szoba, Kurata. Árulás.

Villanás! Az elnök és a nevetséges skót sapkája. Undor.

Villanás! Az Ismail haláláról szóló újságcikkek. Szomorúság.

Villanás! Durant szétrobbanó feje. Rettegés.

Villanás! Menekülés. Félelem és lelkesedés.

Az utolsó, ami átvillant az agyán, mielőtt minden elsötétült volna, az a csodálkozás volt, hogy még mindig a tengeren hajózik, és életben van.

Szugavara Akira a 73-as laboratórium társalgójának borsózöld formika asztalánál ült, és az italautomatából szerzett teát kortyolgatta. Időnként az órájára nézett, miközben a sarokban álló tévén a CNN-t nézte, és próbálta elrejteni a szomorúságát. Üresnek érezte magát, mint egy magjait elhullajtott fenyőtoboz.

Egy vonzó, fehér bemondónő a híreket olvasta. A háttérben pislogó tévéképernyők képei állandóan változtak, teljesen függetlenül a nő szavaitól. Egy kép bukkant fel a bemondónő bal válla felett: egy vitorlás vázlatos képe, ahogy elsüllyed a viharban.

– Befejezték a Chesapeake-öbölben elsüllyedt sétahajó esetleges túlélői utáni kutatást. A CNN tudósítója, James Nations a Parti Őrség hajójáról, a John Brady fedélzetéről jelentkezik.

A kép egy bukdácsoló hajó fedélzetére váltott. Szürke felhők gomolyogtak a víz felett, a kamera lencséjét köd fátyolozta el. A háttérben éppen egy helikopter szállt le. A rotorlapátok suhogása elnyomta a riporter első szavait.

– …szeme nagyjából háromszáz kilométerre északkeletre van, és továbbra is hurrikán erejű szél tombol. A hatalmas vihar miatt az időjárás még mindig kiszámíthatatlan. A Parti Őrség felfüggesztette a Tagcat Too keresését. Itt van velem Mary Evelyn Arnold kapitány, a Parti Őrség hajójának parancsnoka. Azt mondja, olyan roncsdarabokat találtak, melyek azt igazolják, hogy a jacht valóban elsüllyedt, és semmi esély arra, hogy túlélőkre bukkanjanak.

Szugavara belekortyolt a teába, elfintorodott és figyelte, ahogy a tévé képernyőjén megjelenik a kutter kapitánya. A riporter és a kapitány egyaránt fluoreszkáló, narancssárga viharöltözéket viselt, mellettük egy roncshalom emelkedett.

– Mi alapján jutottak arra a következtetésre, hogy hiábavaló a további keresés? − kérdezte a CNN riportere.

A kapitány hunyorogva nézett a kamera fényébe. Nyilvánvalóan látszott rajta, hogy nyugodtabban néz szembe egy hurrikánnal, mint egy tévékamerával.

– Nos − kezdte a kapitány egy tűzoltókészülék méretű, narancssárga henger fölé hajolva −, ez a hajó EPIRB-je, vagyis vészhelyzet jelző rádiója, ami automatikusan bekapcsolódik, ha a legénységnek el kell hagynia a hajót, vagy ha a hagyományos rádió meghibásodik.

– Milyen további bizonyítékaik vannak, hogy a további kutatás várhatóan eredménytelen lesz?

A kamera a kapitány pillantását követve egy jókora halom gumi és műanyag felé fordult.

– Ez itt a jacht mentőtutaja − magyarázta a kapitány. − Ezenkívül rengeteg egyéb olyan tárgyat is találtunk, melyeken a mentőtutajhoz hasonlóan a Tagcat Too neve szerepel − mutatta. − Mentőmellényeket, ruhákat, hűtőládát.

– Mit tudnak mondani a holttestekről, amiket a jachtkikötőben találtak, ahol a hajó horgonyzott?

– Semmit − felelte tömören a kapitány. − Ez a rendőrségre tartozik.

– A rendőrségnek nem áll szándékában felülbírálni az önök döntését, hogy folytassák a szökevény üldözését?

– Ezt tőlük kell megkérdeznie − mondta a kapitány. − A gyilkossági ügyek nem rám tartoznak.

– Nem gondolja, hogy mindez csupán átverés? − kérdezősködött tovább a riporter. − Tudjuk, hogy Lara Blackwood tapasztalt tengerész.

Arnold biccentett.

– A világ egyik legjobb tengerésze, ezért azt hiszem, hogy az ő képességeivel és jókora szerencsével még a jelenlegi időjárási körülmények között is képes lehet életben maradni.

Szugavara az utolsó keserű kortyokat is kiitta a csészéből, miközben figyelte, ahogy a kamera ráközelít a riporterre.

– Ezzel kapcsolatban átadom a szót Judy Paige-nek, aki a washingtoni jachtkikötőből jelentkezik.

– Köszönöm, Jerry − mondta egy sárga esőköpenyes nő. A háta mögött hajók látszottak − A rendőrség továbbra is azt mondja, hogy az ügy egyetlen gyanúsítottja Lara Blackwood. A biotechnológiai vállalkozó, aki egyben a Fehér Ház tanácsadója is, valószínűleg halálos biológiai fegyverek készítéséhez szükséges információkat akart eladni. A hivatalos közlemény ennél többet nem tartalmaz, de úgy értesültünk, hogy a rendőrség a Nemzeti Hírszerzési Hivataltól és a hadseregtől kapott műholdas felvételek alapján próbálja kideríteni, vajon a szóban forgó hajó valóban elsüllyedt-e. A forrásaink elmondták, hogy a rendőrség motorcsónakjainak, helikoptereinek és repülőgépeinek többsége a rossz időjárás miatt visszatért a bázisokra. Visszaadom a szót Atlantának.

Szugavara úgy állt fel az asztaltól, mintha térdig érő sárban taposna. A félrevezetési hadjárat megkezdődött, Lara Blackwoodot gyilkossággal vádolják, és még ha túl is élné a vihart, halálbüntetés vár rá. Szugavara lelkét mardosta a bűntudat, amiért ő is részt vesz abban, hogy tönkretegyék a nőt.

Az órájára nézett, és kisétált a társalgóból. A nagybátyjával és Gaillarddal néhány perc múlva hálózati konferenciát tartanak. Kezdte megérteni, mit kell tennie, hogy megmentse a lelkét.

– Azt hiszem, még életben van − mondta Gaillard. Egyedül volt egy hotelszobában, melyből remek kilátás nyílt a Lafayette Parkra és a Fehér Házra. Előtte, az asztalon egy mikrofonnal és kamerával felszerelt laptop. A telekonferencia titkosító szoftvere kódolta a szavait, mielőtt az adatok elindulhattak volna a hotelszobából a széles sávú kapcsolaton át Japánba, ahol Kurata számítógépe a kiotói birtokon, valamint Szugavara gépe a laborban visszafejtették a kép és szöveg kódolt jeleit. A monitorokon megjelenő képek vibráltak, ahogy az internet adatai hullámszerűen áramlottak. Elég zavaró, de legalább biztonságos, gondolta Gaillard.

– A Parti Őrség és a többi kormányhivatal állítása szerint halott − jegyezte meg Szugavara. − Miért gondolja, hogy még mindig életben van?

– Tudom, érzem − felelte Gaillard. − Ahogy azt ön is tudja, Kurata-szama kapcsolatai intézkedtek, hogy az Egyesült Államok hadiflottája kiküldje az egyik P3 Orion tengeralattjáró-vadászt a területre. A légierő magnetométerjeinek nem okoz gondot, hogy megtaláljanak egy nagy fém hajótestet az olyan sekély vízben, mint a Chesapeake-öböl. Semmit sem találtak.

– Az öböl nagyon nagy − felelte Szugavara.

– Az a hajó is nagyon nagy! − csattant fel Gaillard. − Ezenkívül Kurata-szama fehér házi kapcsolatainak köszönhetően lehetőségem nyílt átnézni a Nemzeti Hírszerzési Hivataltól kapott műholdas felvételeket. Egy lelkes fiatalember segített kiértékelni a képeket, és bár a hurrikán nagyon zavarossá tette a felvételeket, mégis felettébb érdekes dolgokat talált, többek közt néhány titokzatos visszatükröződést az Atlanti-óceán északi vizein. A számítógépes vizsgálatok szerint ezeket nagy valószínűséggel a hullámzás vagy valami fémhulladék okozta, de én fogadni mernék, hogy ő az.

– Miért? − kérdezte Kurata. Gaillard a képernyőn láthatta, hogy Kurata hagyományos selyemköntöst visel.

– Ha vonalat húzunk a Chesapeake-öböl bejáratától a fényvillanásokhoz, és meghosszabbítjuk azt észak felé, akkor egyenesen Hollandia partjaihoz jutunk. Blackwood holland kapcsolatai közismertek, én pedig nem hiszek a véletlenekben.

Nem, nem lehet véletlen. Gaillard hitt az előérzeteiben, a segítségükkel maradhatott életben, míg másokra halált hoztak. Tudta, hogy az a megmagyarázhatatlan visszatükröződés a radarképen a Tagcat Too volt.

– És mi lenne a javaslata?

– Várjunk rá Hollandiában. Befolyásos holland kapcsolataink vannak, felkutathatnák a hajót, és lesben állhatnának. Európában is felhívhatnánk a nyilvánosság figyelmét a bűntetteire, így a rendőrség is segíthetne a keresésben.

– Úgy vélem, ez remek stratégia − mondta Kurata. − Támogatom a javaslatot.

– Köszönöm, Kurata-szama − felelte Gaillard.

– Akira? − folytatta Kurata.

– Igen, uram?

– Szeretném, ha Amszterdamba mennél, hogy számítógépes tudásoddal és a Japán Birodalmi Hadseregnél szerzett tapasztalataiddal szükség esetén segíthess a hadműveletben.

Szugavara meghökkent. Kurata még sosem használta a Védelmi Erők igazi nevét.

– Hai, Kurata-szama.

– Kétségkívül észrevetted már, hogy a Sinrai legfelsőbb vezetőinek bázisa Amszterdam közelében van.

– Hai.

– Ragadjuk meg az alkalmat, és derítsük ki, mennyit tudsz közülük eliminálni.

– Ahogy óhajtod, Kurata-szama − felelte Szugavara lelkesen, ám semmiféle lelkesedést nem érzett.

– Remek − mondta Kurata. − Fontos része vagy a jamato feltámadásának, fiam.

Amikor Szugavara Akira kilépett a hálózati konferenciából, már tudta, hogy követni fogja, amit a szíve parancsol.