22. IDŐKÖZI MÉRLEG

Knópsz dühöngött, amikor meghallotta János szökését. Sejtette, hogy Varró vagy Fülöp király keze volt a dologban, de ehhez a kettőhöz nem férkőzhetett. Annál körülményesebben bosszulta meg a színész szökését a többi keresztényen. Tervéhez, a mesterséges árvíz előállításához, amibe belefullasztja ezeket az embereket, a legkiválóbb szakemberek és legpompásabb gépezetek segítségét vette igénybe. A látványosság nézői, akik azért gyűltek össze, hogy megünnepeljék Néró igazságos ügyének győzelmét a trónbitorló Titus gyalázatos tervei felett, megkapták, amit vártak, s azzal a feszültséggel – ujjongva és kellemesen borzongva – szemlélték a keresztények fuldoklását, mint ahogy a gyerek nézi, amikor kutyakölyköket fojtanak vízbe. A színjáték késő éjszakáig tartott, s az aréna kivilágítására egy sor gonosztevőt használtak, akiket szurokba mártottak, kócba hengergettek, -és „élő fáklyaként” meggyújtottak. A látványosságnak ez az utolsó ötlete egyébként szinte hatásosabb volt, mint maga az egész színjáték. Az „élő fáklyák” nagy hatást keltettek nemcsak a Folyamközben, hanem az egész római birodalomban, és mélyen belevésődtek az emberek emlékezetébe, akik a valódi és hamis Néró körüli eseményekből sokat, ennél sokkal mélyebbre hatókat, hamarosan elfelejtettek.

Körülbelül nyolcszáz lehetett azoknak a száma, akik e cirkuszi játékoknál elpusztultak; nem is túlságosan sok. Annyi bizonyos, hogy Varró játékáért, a hatezer sestertius szemleadóért folytatott harcáért, vagy ha úgy tetszik, a Kelet és a Nyugat egybeolvasztásának eszméjéért már jó néhány ezer ember pusztult el, játéka miatt sok nyomorúság szakadt Szíriára s a két folyó közötti vidékre, s amíg játéka véget nem ér, még sokkal több embernek kell elpusztulnia, s még sokkal nagyobb nyomorúságnak kell jönnie a szerencsétlen országra.

HARMADIK KÖNYV

Lefelé

1. JÓZAN ÉSZ ÉS HADISZERENCSE

Cejonius kormányzó hallgatta és olvasta az Eufrátesz határán lefolyt eseményekről szóló jelentéseket, és csodálkozása talán még nagyobb volt, mint haragja. Hát elképzelhető ilyesmi? Vajon Minerva, az ész istennője végképpen visszavonult, és átengedte ezt a földet saját ostobaságának? Egy ilyen átlátszó tréfa, mint amilyen Apameia elárasztása, fellázíthatott egy egész tartományt? Vannak emberek, akik elhiszik, hogy ő, Cejonius árvizet bocsát Szíria istennőjének egyik templomára, hogy „bosszút álljon” néhány nyomorult bennszülöttön? Vannak olyanok, akik felülnek ennek az otromba csalásnak? A határról érkező sürgős üzenetekből megtanulhatta, igenis, mindez lehetséges. A mezopotámiai hírekből megállapíthatta, hogy Varró eltalálta a helyes módszert; minél szilárdabban épít valaki a világ ostobaságára, annál biztosabb lehet a sikerben.

Ez a felismerés megrendítette, annál mélyebben, mert belátta, nincsen módja, hogy hatásosan felléphessen a csalás ellen. Csapatokat nem küldhetett Mezopotámiába, mert ezzel felidézhette volna a parthus háború veszélyét. Tárgyalásokat sem kezdhetett Artabanosszal a hamis Néró kiszolgáltatása ügyében, hiszen nem ismerte el királynak. Tárgyalni csak Pakorosszal lehetett volna, de annak nincsen hatalma hozzá, hogy leverje ezt a „Nérót”. Átkozott kör, melyből nem tud kitörni.

Kellemetlen érzéssel fordított hátat a lefedett szekrénynek, amely annak az ősének a viaszszobrát tartalmazta, aki annak idején oly rosszul állta meg a helyét a barbárokkal szemben. Bölccsé vált. A régi nyújtózkodó emberkéből nem sok maradt. Tanácsosainak nem volt többé okuk panaszra, hogy elhamarkodott cselekedetekre ragadtatja magát. Ellenkezőleg, ha régebben túlságosan gyorsan határozott, most viszont csak a legnagyobb nehézséggel lehetett rávenni, hogy elrendeljen valamit, szinte moccanni sem mert, amíg előbb a Palatinus jóváhagyását meg nem szerezte. Futárai egyre-másra hajóztak át a tengeren, száguldottak Rómába. De a Palatinus utasításai semmitmondók, határozatlanok voltak. Amíg a csaló – kapta a parancsot Rómából – csak Szíria határán garázdálkodik, s magát a fővárost nem fenyegeti, elégedjen meg a védekezéssel, és minden körülmények között kerülje el a parthus háború veszélyét.

Bizalmasan közölték vele: a császár valami furcsa tehetetlenségi állapotban van, ami egyre fokozódik; csak nagy nehezen kapható tőle elhatározás vagy aláírás. Ilyen körülmények között nem szabad megkockáztatni komoly viszályok vagy éppen egy háború kitörését.

Ez politikai szempontból helyes volt, de felettébb megalázó. Itt ül, hét hadtest ura, s ölbe tett kézzel kell néznie, hogy bolondok és csalók barbár hordák élén betörnek városaiba, kirabolják, letépik, sárba tiporják a római császár sasait és hadijelvényeit, s helyükbe tűzik a csaló nevetséges képmását. Néha szinte megfulladt a dühtől, ha arra a különbségre gondolt, ami egykori elképzelései és tényleges cselekedetei között mutatkozik; előfordult, hogy nem tudta elviselni ezt a gondolatot, és visszaesett régi modorába. Egy ízben éjszaka ugrott ki ágyából, és magához rendelte titkárát. Soványán állt ott hálóingében az apró emberke, vállát görcsösen hátrafeszítve, csontos, kemény fejét mereven felszegve, sápadt arcán hektikás foltokkal, s vékony éles hangján utasításokat diktált a titkárnak: az ötödik, hatodik, tizedik légió megindul, Larisszában gyülekezik, s Szuránál átkel az Eufráteszen. De mielőtt még a parancsokat kikézbesítették volna, győzött a józan ész, s lefújta az egészet.

Fogcsikorgatva állapította meg: Minerva ugyancsak szigorú istennő, aki türelmet s megint csak türelmet követel tiszteitől. A józan ész nem népszerű. A tömeg sikerrel koronázza az oktalant, s a megfontolt embert gyávának gúnyolják. Emellett a vaktában való nekivágás nem is igényel sok bátorságot: de eltűrni a kihívást, megalázást; kivárni, míg a gyümölcs megérik, s a késői jutalom learatható, ehhez bátorság és önuralom kell. S neki meg kellett tanulnia most ezt az önuralmat, ki kellett járnia a bölcsesség keserves iskoláját. Mert nem úgy látszott, mintha a hamis Néróval egykettőre végezni lehetne. Egyre tartósabban berendezkedett Szíria határán. Az Eufrátesz menti kis erődítmények egymás után kerültek a kezébe.

Cejonius tisztjei morogtak. A határ menti gerillaharc vérig felbosszantotta őket. Nevetséges, hogy tétlenül kell nézniük, hogy egy maréknyi bandita szemtelen játékot űz a világ leghatalmasabb birodalmával. Sokan már azt mondták, hogy ha ez így megy tovább, szívesebben átpártolnak Néróhoz, legyen az bárki.

Az a tény, hogy Cejonius nyilvánvalóan nem meri átlépni az Eufráteszt, egyre jobban felbátorította Treboniust, Néró fővezérét. Már előkészületeket tett a Közép-Eufráteszt biztosító Szura erőd ostromára. Szurától északra, a jobb parton csapatokat vont össze, a bal parton sáncokat hányatott, faltörő kosokat és hajítógépeket vonultatott Jel, s megkezdte a szabályos ostromot.

Aufidius tábornok, a déli hadtest parancsnoka, egyelőre még engedelmeskedik a keserves antiochiai parancsnak, védelemre szorítkozik. De ha a szemtelen ellenfél egyre az ember talpát csiklandozza, akkor is mozdulatlanul kell tűrnie? Bele kell-e nyugodnia, hogy körös-körül sáncokat, falakat építenek, ostromgépeket és hajóhídhoz való anyagot szállítanak, amikor elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy egyetlen elszánt rohammal elseperje ezt az egész bandát? Nem kötelessége-e egy lelkiismeretes tisztnek, hogy idejekorán megzavarja ezt az ostromművet, amíg a védekezés még aránylag kevés áldozatot igényel? S ha ezt valóban megteszi, vajon támadásnak számít-e már, vagy pedig még védekezésnek?

Aufidius tábornok védekezésnek nevezte; meglepetésszerűen tekintélyes erőkkel átkelt az Eufráteszen, megsemmisítette Trebonius sáncait és gépeit, előnyomult egészen a Belikhasz folyóig. Itt, a folyó másik partján parthus páncélosok táboroztak, elitcsapatok, fél ezrednyi lovasság. Akár a rómaiak, ugyanazon okból ők is azt a parancsot kapták, hogy csupán védelemre szorítkozzanak. Nem léptek tehát közbe, csak álltak ott felkészülten, hatalmasan, csillogón.

Fronto ezredest a szakember kíváncsisága arra késztette, hogy megszemlélje Trebonius ostromműveit. Kihasználva ezt a különös semlegességet, amit személyével szemben Edessza még mindig megőrzött, s Varrótól támogatva, útlevelet szerzett. Azon a reggelen tehát, amikor Aufidius előnyomulása megtörtént, mint kíváncsi szemlélődő Szura környékén lovagolgatott, s a Belikhasz folyótól nyugatra egy kis dombocskán csatlakozott Trebonius egyik osztagához. Ezek az edesszai csapatból való római katonák voltak, egy bizonyos Lucius nevű hadnagy vezetése alatt, akiket Aufidius támadása idáig sodort.

Ott állt tehát Fronto ezredes a dombtetőn, lóháton, szemlélődött. Az előtte elterülő síkság ködbe burkolózott, Aufidius támadása, a saját és az ellenséges csapatok mozdulatai egyetlen porfelhőbe takarták az egész vidéket, amelyben fel nem ismerhető tömegek hullámzottak. De Frontónak éles szeme volt, eleget látott. Megállapította, hogy Aufidius támadása olyan helyzetet teremtett, amilyet ő A hadművészet kézikönyve című művében leírt, egy bizonyos taktikai helyzetet, amely a B hadseregnek, ezúttal Treboniusnak, lehetővé teszi, hogy az ellenséges hadsereget, ezúttal Aufidiusét, támpontjától, ezúttal Szurától, elvágja. Jó esetben ezzel a mozdulattal a védőitől elvágott vár könnyen megrohanható. A tehetségtelen Trebonius természetesen nem tanulmányozta A hadművészet kézikönyvé-t, ennek folytán nem is ismerte fel a kínálkozó lehetőségeket, s nem is élt vele.

Fronto szíve a torkában dobogott. Itt az alkalom, hogy tankönyvének egyik merész, modern elméletét – ellenfelei arcátlannak bélyegezték – a legpompásabb példával bizonyíthassa. Aufidius csapatai még a Belikhasz innenső partján állnak. Nem is nyomulnak előrébb. Nem fogják megtámadni a parthusokat. Elérték céljukat, szétrombolták a sáncokat és a gépeket; némi zsákmánnyal, rendezetten s elégedetten visszahúzódnak Szura felé. Most kellene közbelépni, most kellene – bármily nevetségesen csekély erők állnak a rendelkezésére, – a hátukba kerülni, s ugyanakkor a főerővel a két szárnyon előrenyomulni. Olyan alkalom ez, amilyenre egész életében vágyott, s nem fog másodszor kínálkozni. Még tíz percig megragadható ez az alkalom, még öt percig talán, mert tíz perc múlva, de talán már öt múlva a harsonák megadják a „lassú visszavonulás” jelét, s akkor már késő lesz.

Fronto mozdulatlanul ült lován, nyugodt arccal, de minden idegszála remegett, figyelt. „Nyugodtan – mondta önmagának –, á, csak semmi ostobaság, Fronto! Negyvennyolc esztendős lettél, és nem vesztetted el a fejed; ne veszítsd el ezúttal sem. Még tíz vagy öt percig ne. Akkor azután elmúlik ez a kísértés. Ne kockáztasd a szép jövőt, ami reád vár, a nyugodt öregséget. Ne hajíts oda mindent, amit a negyvennyolc esztendő alatt megszereztél, amiért törted magad, dolgoztál.”

Tizenhét perc hiányzott a tizenegy órához, amikor mindez keresztülment Fronto ezredes fején. Tizenöt perccel tizenegy előtt odafordult a fiatal tiszthez, aki a csapatot vezette:

– Jó szemed van, Lucius hadnagy? Kiveszed a porfelhőn keresztülj hogy mi történik tulajdonképpen? – Fronto ezredest nem szerették, de nagyon tisztelték, és az ifjú hadnagy füle hegyéig elpirult, amikor a nagy teoretikus megszólította.

– Kitűnő szemem van, ezredes úr – felelte.

– Akkor tehát látod ezt itt, és ott azt meg amazt... – s Fronto lázas sietséggel, de a legnagyobb pontossággal elmagyarázta a helyzetet. Nem akadt ostobára, Lucius hadnagy megértette. Felfogta a helyzet soha vissza nem térő voltát, leste az ezredes szavát, izgatottan, boldogan. – Hajlandó vagy rám bízni embereidet, Lucius hadnagy? – kérdezte végül az ezredes, s ebben a kérdésben annyi parancsolás volt, hogy a hadnagy habozás nélkül a szolgálati formulával válaszolt:

– Engedelmeskedem!

– Lovagolj Trebonius tábornokhoz – adta ki a parancsot Fronto –, magyarázd el neki a helyzetet. Kérjed meg, hogy minden rendelkezésére álló erőt vessen a két szárnyra. Ha képes leszel megmagyarázni neki, Lucius hadnagy, hogy mi történik itt, akkor te meg én néhány esztendőre megváltoztattuk a birodalom képét. – Lucius hadnagy csupa fül és figyelem volt.

– Parancsára, ezredes úr – válaszolta. – Mars és Néró! – kiáltotta az aznapi jelszót, és elvágtatott.

Minden pontosan úgy következett be, ahogy Fronto tankönyvében kifejtette. Valóban a legnagyobb vakmerőség volt ilyen csekély erőkkel megkockáztatni a hátba támadást. De, miként a kézikönyv leszögezte, elegendő volt ahhoz, hogy az ellenséget a szükséges tízpercnyi időre feltartóztassa. Lucius okos volt s energikus, Trebonius gyakorlott s gyors elhatározású katona. Egy szempillantás alatt legyűrte Fronto iránt érzett gyűlöletét és gyanakvását, s még idejében kiadta a szükséges parancsot.

Néró csapatainak vesztesége ebben a döntő ütközetben meglehetősen csekély volt. Komoly veszteséget csak az a kis csapat szenvedett, amely Fronto ezredes vezetésével a hátba támadást végrehajtotta. Fronto maga az utolsó pillanatig sértetlen maradt. Csak akkor sebesült meg egy nyílvesszőtől, amikor Néró seregének győzelme már eldőlt.

Ott hevert, nyögött, vonaglott, vért hányt. Az orvosok a vállukat vonogatták: semmi értelme sincsen, hogy elszállítsák.

Hangyák mászkáltak körülötte. Erőlködve igyekezett követni szemével mozgásukat. Irigyelte a hangyákat. Gyűlölte őket. Annyi ereje sem volt, hogy egy hangyával elbánjon. Mászkálni fognak, Néró-Terentius a trónján fog ülni, a nyújtózkodó emberke dühösködni és nyújtózkodni fog. Ő, Fronto, pedig sem mászkálni, sem ülni, sem pedig dühösködni nem fog. Csak kinyúlik, mégpedig holtan.

Diadalmaskodott. Egy rendkívül érdekes probléma általa megtalált megoldása bevált, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is, s ezt a módszert minden valószínűség szerint örök időkre „Fronto-féle taktikának” fogják nevezni. No és? Mit fizetett ezért a „diadalért”? Oda nyugodt, szemlélődő öregkora, tankönyve mindörökre befejezetlen marad, ezer, vagy legyünk szerények, két-háromszáz Marciával eltöltött éjszaka sohasem fog bekövetkezni, s nem fog bekövetkezni még sok más egyéb sem. De Néró valamivel tovább fogja tudni tartani magát, és a katonai akadémián kötelező vizsgakérdés lesz a „Fronto-féle taktika”.

Ostoba volt. Negyvennyolc esztendő – még harmincat elélhetett volna. Átkozott Kelet. Mi köze neki Néróhoz és Szurához? Nem kellett volna elragadtatni magát a körötte nyüzsgő bolondok oktalan tettvágyától. Vigyorgott, kétségbeesetten, szánandóan. A flaviusi Szolgálatiszabályzat-nak tehát mégis igaza van; kétséges helyzetekben inkább semmit sem cselekedni, mint helytelent.

Újra vért köpött, vonaglott, nyögött. Az utolsó szavak, amelyeket az időközben visszatért Lucius hadnagy a haldokló nyögéséből megértett, ezek voltak:

– Igazi vagy nem, fütyülök rá. Minden szemét és szar!

Amikor Varró a szurai győzelemről és Fronto haláláról értesült, kirázta a hideg. Tehát végül Fronto, a hűvös, számító Fronto is melléje állt s meghalt. A sors gúnyos tréfája, hogy megajándékozta ezzel a baráttal, vele együtt a fontos szurai határerőddel, de ugyanakkor el is vette tőle ezt a barátot, az egyetlent, aki megértette.

Arra gondolt, milyen sokáig tartott, míg a beszélgetés, amit lélekben esztendők hosszú során át folytatott Frontóval, végül szavakba sűrűsödött. Arra az előkelő, közvetett módra gondolt, amelyen Fronto kifejezést adott iránta érzett barátságának, s arra, hogy milyen hosszú idő telt el, míg Fronto, halálával, más számára is kézzelfogható jelét adta érzelmeinek. A legkisebb részletig eleven valóságként látta maga előtt az acélszürke hajú embert, amint sárgásfehér cipős lábával gépiesen gurigázza a labdát Nittaiosz szőnyegkereskedő villájának játszóterén, elgondolkozva hallgatja, s néha futólag elmosolyodik. Olyan valóságosan érezte maga mellett barátját, hogy távollátó lévén, önkéntelenül hátrahajolt, hogy jobban láthassa. S az történt vele, ami csak nagy ritkán életében: megbánt valamit. Megbánta, hogy nem élvezte ki mélyebben ezt a barátságot. Sajnált minden órát, amelyet a halott társaságában tölthetett volna, s amit elmulasztott.

S nemcsak ő veszítette el barátját. Mi lesz most Marciával, hogy Fronto meghalt?

Még mielőtt felkereste volna a leányát, jött hozzá Marcia asszonya, rémülten. A császárné olyan különös. A lány nem tudta, hogy mit csináljon. Amit látott és hallott, nem merte közölni senkivel, csak Varróval; Marcia ugyanis, amikor Fronto haláláról értesült, nevetőgörcsöt kapott, kacagott, hosszan, élesen, visítozva. Amikor azután végül a görcs elmúlt, bezárkózott, s most a szobájában ül, órák óta nem eszik, nem válaszol. De az asszony hallotta, ahogy önmagával beszélget.

– És?... – kérdezte Varró, amikor a lány hirtelen elnémult. – Mit mond? – bátorította.

– Éppen ez az – válaszolta habozva a lány. – Még a szomszéd szobába sem merek beengedni senkit, olyan különöseket mond.

– Mégis mit? – sürgette Varró. A lány húzódozott.

– Hát olyan... olyan, hogy is mondjam csak... disznóságokat. Nem értek mindent, de az ember nem hisz a fülének, hogy éppen a császárné ilyen illetlenül beszél.

Varró személyesen odament, hogy meghallgassa lányát. A bezárt ajtó mögül valóban hangok hallatszottak. Trágár szavak, cinikus, durva becézőszavak, amiket a halott mondott Marciának szeretkezéseik pillanataiban. Marcia halott barátjával kellemkedett, a férfi a maga módján beszélt hozzá, és Marcia a maga módján válaszolt.

Az apának nem sikerült behatolnia. Végül is be kellett törniük az ajtót. Marcia begubózott, zavart volt, tébolyultan sikoltozott, amikor apja közeledni próbált.

Varró tehát teljesen magára maradt.

Szenvedett. Ennek ellenére, ha az istenek megengedték volna, hogy visszakapja lányát és barátját, ha ennek fejében lemond Szuráról, megtartotta volna a várat, s inkább lányáról és barátjáról mondott volna le. Amióta nem volt többé visszaút, makacsul, esztelenül ragaszkodott harcához. Feláldozta pénzét, minden vagyonát, rangját, nevét, a nyugati civilizációhoz való tartozását, a lányát és barátját, s most már kész volt, ha szükséges, még többet áldozni érte; kezét, lábát, szeme világát, életét.

Visszatérve Fronto temetéséről, kivette a ládikából a hatezer sestertiusról szóló nyugtát. Beírta a veszteség-oldalra: „Marcia megőrült, Fronto elesett.” A nyereség-oldalra pedig: „Szura a miénk.”

2. EGY HITETLEN NŐ

Szura elfoglalása után az Eufrátesz mindkét partvidéke, valamint a két folyó közötti terület, az örmény határtól le az arábiai határig, teljes egészében elismerte Varró Néróját római császárnak.

Az általános örömujjongás közepette csak kevés kétkedő akadt. De volt valaki, akit egy százszor ekkora siker sem tudott volna meggyőzni arról, hogy az istenek tartósan kegyeikbe fogadják az állítólagos császárt. Ez pedig az a nő volt, akivel Néró együtt élt, amíg úgy tetszett neki, hogy Terentius fazekas képében mutatkozzon az emberek között; ez a nő Caja volt.

Caja asszony az utolsó, Terentiusszal folytatott beszélgetés után visszahúzódott magányába, megzavartan, kétségbeesetten, akár valami megvert állat. Az általános diadalmámor, az istenek látszólagos kegye most kiűzte búvóhelyéről; szentül hitte, hogy ez a látszólagos szerencse a katasztrófa kezdetének jele.

Beállított Varró szenátor házába. Az szívélyesen fogadta. Most, miután Nérójának uralma legalábbis hónapokra biztosítottnak látszott, volt ideje, hogy nyugalomban foglalkozzék a helyzettel, a veszélyekkel, amelyek teremtményének lényéből fakadhattak. Nincsen kizárva, hogy a győzelem mámora úgy megittasítja a teremtményt, hogy feltámad teremtője ellen is. Célszerű felkészülni erre a lehetőségre is, szálakat fonni, melyekkel alkalomadtán meg lehet kötözni a teremtményt. Varró tehát maga elé bocsáttatta Caját.

Az asszony zavart volt, elvadult.

– Mit akartok az én Terentiusomtól? – támadt rikácsolva a szenátorra. – Nem elég, hogy annak idején Rómában már félig megbolondítottátok? Minek játsztok most megint vele?

Varró nyugodtan hallgatta:

– Miről beszélsz tulajdonképpen, jó asszony? – kérdezte. – Néró császárról? Tudod-e, hogy ezért jog szerint meg kellene téged korbácsoltatnom, és hóhér kezére kellene adni téged?

– Bánom is én, öless meg – rikácsolta Caja. – Még mindig jobb, mint ha néznem kell, hogy mit csináltok.

A szenátor csodálkozva pillantott rá.

– Te nem hiszed – kérdezte –, hogy ő valóban Néró császár? Caja gyűlölködve mérte végig:

– Ugyan ne jöjj ilyen ostobaságokkal – tajtékozott. – Engem nem tudsz becsapni.

– Ide hallgass, derék Cajám – mondta komolyan és jóságosán a szenátor. – Ismerlek téged, meg Terentiusodat is, gyerekkorotoktól fogva, és mindenki másnál jobban ismertem Néró császárt. Nos tehát... – erősen megnyomott minden szót – a te Terentiusod olyan dolgokat tud, amiket Néró császáron és rajtam kívül senki sem tudhat.

– Akkor, úgy látszik, mégis volt egy harmadik, aki tudta – válaszolta Caja makacsul –, és az én Terentiusom attól szedte a tudományát. Minek beszélsz úgy velem, mintha hülye volnék. Lehetetlenség, hogy az én Terentiusom valóban becsaphatna egy olyan okos embert, mint amilyen te vagy.

– De talán – folytatta Varró türelmesen – az az ember, aki annak idején a Palatinusról visszatért hozzád, csakugyan a császár volt.

– Ezt saját magad sem hiszed – vágta vissza hevesen Caja. – Hiszen azelőtt is hált velem, meg azután is; én csak tudom, hogy ugyanaz a férfi volt. Éppen úgy viselkedett, mint azelőtt, ha nagy ritkán tűzbe jött, éppen úgy belecsípett a bal mellembe. Ugyan honnan tudhatta volna Néró császár Terentius ilyen szokásait? Meg tudod ezt magyarázni? Meg azt is, hogy a zöld szövettel megfoltozott alsóruháját nem akarta többet felvenni... hát ezt meg honnan vette? Vagy gondolja, hogy az utolsó éjszakán a Palatinuson Néró éppen ilyesmiről tárgyalt vele? És azt se hiszem, hogy az igazi Néró olyan szívből tudott volna szitkozódni, amiért nincs elég fokhagyma a kecskecombon, meg hogy már negyedszer főzöm neki ugyanazt abban a hónapban. Nem, teljességgel lehetetlen.

– Ez valóban értelmes beszédnek hangzik – ismerte el Varró rövid, jól megjátszott habozás után. – Ezen valóban gondolkodnom kell. Egyelőre mindenesetre maradj itt, a házamban. Szeretnék még veled erről beszélgetni.

– Ígérd meg, uram – mondta Caja –, hogy nem esik semmi baja, ha a dolognak vége lesz. Egyszer már megóvtad, ezt nem felejtettem el. Ha megígéred, itt maradok, és megteszek mindent, amit jónak látsz. – Varró megígérte. Örült, hogy az asszonyt magánál tudhatja, használható tanú lehet, ha a teremtmény egyszer fellázadna.

3. KÉT FÉRFI A NÉPBŐL

Még valaki volt, akit különösképpen akkor fogtak el kételyek Néró sorsa iránt, amikor az általános ujjongás hullámai legmagasabbra csaptak, s ez Knópsz volt. Ismerte a világot, megszagolta a dolgokon, embereken, ha rothadni kezdtek. Ugyanaz az ösztön, amelynek alapján oly soká bízott gazdája szerencséjében, súgta mostan: elérkeztek a csúcsra; Terentius érett, túlérett, már szaglik.

Alapjában véve elég hihetetlen, s ellentmond minden józan észnek, hogy Terentius fazekas immár hosszú hónapok óta Néró császár az egész ország számára, és puszta léte rémületet terjeszt, messze, egészen Titus székvárosáig, ő, Knópsz, meg lehet elégedve magával, amiért idejében hitt a hihetetlenben, s az életét ehhez a hithez kötötte. De a taliga most felért a csúcsra; ki tudja, ha lefelé gördül, nem kezd-e fékezhetetlen rohanásba, és nem borul-e fel? Az okos ember helyesen teszi, ha idejében, kiszáll, és zsákmányával együtt biztonságba helyezi magát. A klasszikus kor egynémely személyisége jutott eszébe, akiket szerencséjük elvakított, önteltek lettek, s végül szörnyen bűnhődtek, mint például Niobé és Polükratész.

De... Knópsz már megkóstolta a hatalom mézét: édes a hatalom, nehéz kiengedni a kézből. Megszagolta a veszélyt, de nem tudta rászánni magát, hogy lemondjon. Egy kicsit, csak egészen kicsikét vár még: ezt megengedheti magának. Célt tűzött ki. Amint Néró elfoglalta Szíria fővárosát, Antiochiát, ő, Knópsz, elpárolog.

Egyelőre elhatározta, hogy a megszerzettből biztonságba helyez, amennyit csak lehet. Megbízottai által pénzt és drágaságokat helyezett el jó kezekben. Azután elintézte Jaltával a dolgot. Minden úgy történt, ahogy elképzelte. Magához hívatta a leányt, és vele hált. Tetszett neki. Jalta nem kényeskedett, szemmel láthatólag kedvét lelte abban, amit Knópsz vele művelt, és ezt nem is titkolta. Sóhajtozott, vonaglott, különféle hangokat hallatott. Nem viselkedett túlságosan finoman, inkább természetes egészségességgel, és a férfi is kedvét lelte benne. Elhatározta, hogy nagylelkű lesz. Jalta apja, az ő Gorion barátja mukkanni sem mert, amikor Knópsz szakértőén részletezte leánya testi bájait, csak zavartan mosolygott. Knópsz azonban pajtáskodóan a vállára veregetett, és nagylelkűen mondta:

– Most pedig, cimborám, lásd, milyen ember vagyok. Feleségül veszem Jalta lányodat.

Gorion fazekasnak a lélegzete is elakadt. Természetesen bosszantotta, hogy Knópsz valóra váltotta szavát, és a lányával hált. De a bosszúságért bőségesen kárpótolta a nyereség és megtiszteltetés, amiben Knópsz és leánya viszonya által részesült. Az pedig, hogy Knópsz feleségül veszi ezt a taknyost, egyenesen a hetedik mennyországba emelte.

Lelke mélyén Knópsz büszke volt szerénységére, amit Jalta eljegyzésével tanúsított, és azt várta, hogy az istenek javára írják egyszerűségét. Azonkívül nem megvetendő szempont az sem, hogy a nép egyszerű lányával való kapcsolata a tömegek szemében, melyek gyorsan mozgó esze miatt amúgy is kedvelték, határtalanul emelni fogja népszerűségét.

Volt azonban valaki, akinek cseppet sem tetszett az eljegyzés. Trebonius kapitány tisztelte ugyan Knópsz ravaszságát, s – főképpen ha a finom urakra gondolt – hozzá tartozónak érezte magát; de alapjában véve irigykedett szellemi képességeire. Félelmet nem ismert, néha, ha alaposan felöntött a garatra, elharsogta Knópsz barátjáról a három köpni való „k”-ról szóló mondást. Azt, hogy Knópsz most ezt az alacsony származású lányt akarja feleségül venni, a hiú, címeivel és kitüntetéseivel büszkélkedő ember maga ellen irányuló szemrehányásnak és Néró udvarára hozott szégyennek érezte. Elhatározta, hogy alaposan megmondja a véleményét kollégájának.

Kedvenc kocsmájukban, a Kék daruban üldögéltek. Az alacsony helyiséget olcsó olaj illata, fokhagymaszag és a tűzhely csípős füstje töltötte be; a durván ácsolt asztaloknál összezsúfolódva ültek kispolgárok, rabszolgák, a félmeztelen kocsmáros serényen szaladgált fel és alá. Knópsz egyszerű ruhát viselt, Trebonius még itt sem tudott megtagadni magától egy kis bíbort és némi ragyogást. Knópsz ivott, és Trebonius is ivott.

Nem érti, vélte gáncsoskodva Trebonius, hogy egy ilyen ember, mint Knópsz, így lealacsonyíthatja magát. Nincsen már messze az idő, amikor bevonulnak Rómába, és akkor azután válogathatnak a magas arisztokrácia leányai között. Van ott sokkal jobb falat. Az évszázadokon át ápolt és kitenyésztett fehér és karcsú testek különösképpen alkalmasak rá, hogy befűtsék egy férfi ágyát, s ha ehhez még ősi név és megfelelő vagyon is járul, akkor az ilyesmi bőségesen kárpótol az élet fáradalmaiért. Knópsz pedig most felesleges módon el akarja rontani saját magának ezt a csábító lehetőséget. Vajon csakugyan elment az esze, hogy mintegy önmaga kasztrálja ki magát a szíriai papokhoz hasonlóan? Röviden és férfiasán megmondja: Knópsz eljegyzésével egyenesen megsérti barátait.

Knópsz gyors, dühös pillantással mérte végig Treboniust. Ha egy nő az ágyban, válaszolta, megfelel azoknak a feltételeknek, melyekre ő, tapasztalt ember létére sokat ad, úgy semmi szüksége nincsen pénzre meg holmi ősi családi névre, ő majd helytáll önmagáért. Nem tudja, hogy bizonyos helyzetekben ki az igényesebb, ő vagy Trebonius barátja; egyet azonban mindenesetre ki kell kérnie magának: nem tűri, hogy bárki is beleüsse az orrát nőügyeibe. Nem engedi, hogy elrontsák az ízlését. Azt veszi el, akit akar. Ha pedig alkalomadtán kedve kerekedik, hogy összeálljon valami arisztokrata lánnyal, úgy abban ez a proletárházasság nem fogja megakadályozni.

Knópsz ivott, és Trebonius ivott, nézegették egymást kutatóan, kihívóan, ellenségesen, cimborás barátsággal.

De pillantásaik hamarosan megszelídültek. Túlságosan sok fűzte őket össze: közönségességük, Néróhoz való kötöttségük. Trebonius ivott, és Knópsz ivott. Trebonius még egy ideig morgott, de lassanként elcsendesedett. Megölelték egymást, kurjongattak, ugyanazokkal a nőkkel háltak, nagyon nagy barátságot mutattak, s közben halálosan gyűlölték egymást.

4. MICSODA MŰVÉSZ!

– Micsoda művész pusztul el bennem! – ezek voltak állítólag a haldokló Néró utolsó szavai. – Micsoda művész él bennem! – mondta Néró-Terentius bizalmasainak, és úgy tett, mintha hatalmának és tehetségének teljében maradéktalanul voldog volna. De minden sikere ellenére nem volt maradéktalanul boldog. Csak ha felléphetett és beszélhetett a nép előtt, akkor volt teljesen biztos önmagában, akkor érezte magát... mint valamelyik klasszikusból idézgette: „a körme hegyéig császárnak”. De egyesek – így Marcia, Varró, Fülöp király – jelenlétében most is elfogta még kicsiségének érzése. Boldog volt, hogy legalább Fronto meghalt, mert időnként ennek roppant magabiztossága is zavarba hozta.

A legjobban félt attól a találkozástól, aminek előbb vagy utóbb be kellett következnie, s ez a szövetségesével, Artabanosz parthus királlyal való találkozás volt. Bár számtalanszor elismételte önmagának és másoknak is, hogy mennyire örül ennek a találkozásnak, és milyen nagyon sajnálja, hogy Artabanosz ez idő tájt birodalmának távol-keleti határán súlyos harcokba keveredett riválisával, Pakorosszal, és kénytelen újra és újra elhalasztani találkozásuk időpontját. De alapjában Néró-Terentius szívéről nagy kő esett le, amikor a mindig újabb halasztásról értesült. Lelke mélyén ugyanis ő, aki minden színpadiasságra annyira fogékony volt, félt a nagy királynak, a királyok királyának vele született fenségétől, „phranjától”, a lényéből kiáradó fénytől, amit, bárhová ment is, jelképesen mindig előtte vittek. Terentius-Néró félt, hogy kicsisége és sötétsége nem fog helytállni a fény előtt, s ez a fény leleplezi csupasz valóját, Egy ízben félrevonta legveszedelmesebb barátját, Varrót. Megfogta ruhája szegélyét, mint Trebonius szokta, és fojtott hangon kiöntötte a szívét.

– Tudja-e, Varróm, hogy különös tapasztalatra tettem szert. Nemrégiben a labirintusban jártam, hogy megnézzem, miképpen építtessem ki síremlékemet. Egyedül akartam maradni, és elküldtem a fáklyavivőket. Egészen sötét volt, és akkor valami különös történt. Egészen közel hajolt Varróhoz, hangját még jobban lehalkította, igyekezett eltölteni titokzatossággal: – A barlang – suttogta – egyszerre kivilágosodott. A fény az én fejemből sugárzott, a „phranom” volt, ami sugárzott, és a fény megtöltötte a barlangot. – Nem mert Varróra pillantani, míg titkát rábízta. Mert mit tegyen, ha Varró elmosolyodik? Nem maradna más hátra, mint megölni őt, vagy saját magát. De Varró nem mosolygott. Varró lelke mélyéig megrendült.

Néró császár pedig elégedett volt és boldog. Külső szerencséjét szinte megszokta, s miután ez a szerencse már-már untatni kezdte, ez a fölényes unalom csak még jobban Néróvá tette. De most, hogy Varró, amikor ezt a történetet a barlangjáról elmesélte, nem mosolygott, boldogságát a lelke mélyéig érezte.

Igen, Néró sütkérezett az istenek kegyében. Apolló dúsabban megajándékozta tehetséggel, mint bármely más halandót, Mars diadalra vezette seregeit, s elküldte szolgálatára Trebonius barátját, Minerva bölcs tanácsokat sugdosott, s Varró barátját adta „Hermész a ravaszságot adta és Knópszot.

Néha persze megesett, hogy tanácsosai nem a legkedvezőbb hírekről számoltak be. Például arról értesítették, hogy Patmoszi János homályos beszédeinek híre érkezik a pusztaságból – ahol ez az alávaló elrejtőzött, és felizgatja a népet a császárja ellen. A nép vágyódik János után, „szent komédiás” néven emlegetik, éspedig nem gúnyképpen, mert a császár, a szent és a komédiás az a három fő forma, amelyben a nép kedvenceit elképzeli. János különös jövendölései tehát az Antikrisztusról, a szörnyetegről, aki eljön, vagy talán már el is jött, hogy elnyelje a világot, izgatják a lakosságot, és nyugtalanságot keltenek. Néró azonban csak nevetett mindezeken, kinevette Patmoszi Jánost, e jövendölések szerzőjét és keresztény istenét.

Azon is csak nevetett, hogy egyre több másolat bukkant fel az Octavia című tragédiából, amely olyan szárnyaló versekben írja le Néró szörnytetteit, és amely annak idején legelőször kipattantotta ünneplését. Hozzá nem érnek fel ezek az áskálódások; amióta Varró nem mert mosolyogni, úgy érezte, „phranja” őrködik felette. Amikor Knópsz az Octavia elkobzott példányait más gúnyiratokkal egyetemben nyilvánosan elégettette, Néró úgy találta, hogy túlságosan megtisztelik ellenségei szegényes erőlködéseit, és biztos lévén „phranja” védelmében, császári tréfát eszelt ki.

Barátait és udvartartását ünnepélyesen meghívta egy szavalóestre, és személyesen adta elő nekik ellensége „kontármunkáját”, az Octaviá-t.

Elhatározta, hogy nem csinál karikatúrát szerepéből; ez túlságosan olcsó mulatság lett volna. Egészen kis, alig észrevehető iróniával szándékozott előadását fűszerezni, hogy magasröptű szellemi vidámság áradjon belőle.

Ebben a szellemben kezdte a szavalást. De túlságosan jó színész rejlett benne, semhogy meg tudjon maradni ennél a hangnál. Csakhamar, akarata ellenére, egész mozgékony lényét beleadta az Octavia verseibe. És ahogyan Terentius máskor a fölényesen unatkozó Néró császárrá változott, úgy változott most a sugárzó, szelíd Néró-Terentius az Octavia Nérójává, a sötét, erőszakos gonosztevővé, aki szenved saját gonosz ösztöneitől, és komolyan, elkeseredetten, meggyőződésteljesen jövendölte meg – mint gonosztetteinek egyetlen tanúja – saját szörnyű bukását.

Megütközéssel, enyhe borzongással hallgatta a fényes gyülekezet. Az a finom szellemű vidámság, amit Néró előadásától várt, sehogyan sem akart bekövetkezni. Akárhogyan igyekezett is Trebonius, s harsogtatta, ahányszor csak helyénvalónak vélte, híres zsíros kacagását, hiába fűszerezte Knópsz az estét apró, szikrázó ötleteivel, a vidámság, amit nagy erőfeszítéssel igyekeztek elővarázsolni, görcsös és erőszakolt maradt, s nehéz, nyomasztó hangulat lett úrrá a fényes kis társaságon.

Néró érezte, hogy a várt hatás elmaradj. Az előadás befejezte után annál hangosabb és fennhéjázóbb volt. Arról beszélt, hogy még az esztendő folyamán belekezd új művébe, melyet sokkal hatalmasabbra tervez, mint a Négy korszak című eposzát. Az egész római történelmet bele akarja foglalni kétszáz nagy énekbe. Knópsz, hogy a fagyos hangulatot elhessegesse, egy kis tréfát engedett meg magának. Ha, vélte, a kétszáz énekből álló vers a római nép kezébe kerül, akkor a folytonos olvasástól leszokik a munkáról, nem fogja meghódítani a világ hátralevő részét, s a római történelem, éppen azáltal, hogy a császár megírja, be is fog fejeződni. De senki sem mert nevetni, s maga Néró sem nevetett. Nem mennydörgött, arca nem sötétült el, egyszerűen elnézett Knópsz feje felett. Knópsz érezte, hogy hibát követett el.

De hogy milyen súlyosat, az csak később derült ki. Terentius, ezt Knópsznak tudnia kellett volna, kitűnő emlékezőtehetséggel rendelkezett, és pontos számadást vezetett.

Néró elbocsátotta a társaságot, egyedül maradt a fényes előadóteremben. A szolgák, nem tudva, hogy a császár még ott van, bejöttek, hogy a fényeket kioltsák. Rémülten menekültek sötét pillantása elől. De a császár visszahívta őket, és meghagyta, hogy végezzék munkájukat. Eloltották tehát a fényeket.

Ott ült a császár az emelvényen, magányosan a sötétben, az előadóművészek fehér ruházatában, fején koszorúval, alsó ajka fájdalmasan, duzzogva előrebiggyedt, meg nem értettnek és nagyon elhagyatottnak érezte magát. Mit használ, hogy van „phranja”, amely vigyáz rá, hogy fényesség árad fejéből, s fényből formálódó szarvak nőnek ki homlokából. Az ostoba világ elismeri ugyan, hogy nagy császár, de azt, hogy sokkal több ennél, igazi nagy művész, azt nem látja meg.

5. CLAUDIA ACTE

Ez idő tájt terjedt el a hír, hogy Claudia Acte, Néró egykori barátnője, hosszú esztendők után ellátogat hazájába, Szíriába. Erre a hírre felfigyelt Szíria és a Folyamköz; Claudia Acte azon személyek egyike volt, akik legjobban érdekelték a birodalmat.

Acte rabszolgának született, és ugyancsak keserves gyermekkort élt át. Gazdája akrobatanőnek képeztette ki; kemény iskola volt, teli szitkokkal, veréssel, éhezéssel. Amikor kilencesztendős lett, a császári udvar vásárolta meg a csinos, mozgékony kislányt. Néró – maga is éretlen ifjú még – tizenöt esztendős korában látta meg, s a szenvedély, amely az első pillanattól kezdve összekapcsolta őket, túlélte Néró életének és kormányának minden viharát.

Acte valamivel középmagasságon felüli nő volt, gyengéd, s ugyanakkor erőteljes testalkatú. Fehér, átlátszó bőre volt. A tiszta homlok alatt erős, fekete, egymástól messze álló szemöldök ívelt zöldesbarna, világos, kíváncsian és élesen pillantó szeme felett. Kissé nagy szája nemes metszésű vonalat rajzolt a makacs áll fölé. Néró néhány szép versben énekelte meg Actét, amelyek közül egyik-másik népszerűvé vált, főképpen az a kettő, amelyekben dicsőítette, hogy gyermek és nő; szemérmesen hűvös és ugyanakkor lángoló is.

Néha, Néró barátai körében, bemutatta tudományát, ami az akrobatika, pantomim és tánc közötti valami lehetett. Keserves gyermekkora emlékeként arcára gyakran kiült egy bánatos magába zárkózottság; de ha ilyenkor, senki által nem fenyegetve, csak önmaga gyönyörűségére táncolt, arcáról eltűnt a szomorúság. Azzá a gyermekké vált, akivé lett volna, ha meg nem akadályozzák, és gyermeki egyszerűsége elfeledtette rafinált, annyi fáradozással és fájdalommal elsajátított technikáját. Legfőképpen híres volt egyik apró pantomimja, egy játékos semmiség. Gyermeket játszott, aki egy zsinórdarabkán pörgettyűt egyensúlyoz, s közben örvend ügyességének, de még jobban ügyetlenségének. Pergette a kötélen, felhajította, elkapta, komoly arccal, gyengéden elmerülve a játékban, bosszúsan nevetett, ha nem sikerült; boldogan, ha elcsípte. Közben csendes kis hangján félig énekelt, félig maga elé mondott egy kis dalocskát: „Peregj, kis pörgettyűm, örülsz, hogy ha pergetlek? Örülsz, hogy ha pereghetsz? Mert én bizony örvendek!” Széles e birodalomban, még az is, aki egyetlen szót sem beszélt görögül, dúdolta ezt az együgyű kis gyermekversikét; ismertebb lett, mint Homérosz bármelyik költeménye.

Acte volt Róma városának és a római birodalomnak a kedvence. Ha a tömeg a nemes, komoly, derűs leány oldalán megpillantotta a császárt, aki szemlátomást éppen úgy szerette a lányt, mint az őt, ujjongva üdvözölték, és nem hittek azoknak a szörnyűségeknek, melyekkel ellenségei akarták befeketíteni a császárt, ő volt az első, aki régi nemzetségi neve után „Vörösszakállúcskámnak” nevezte a császárt, és a tömegek is átvették ezt a becenevet. Claudia Acte keresztülment mindazon a véren és szennyen, amivel a világuralom a Palatinust eltöltötte, ifjan, szinte lebegve, és az események sötétsége elvesztette valószínűségét sugárzó lényétől.

Emellett egyáltalán nem igyekezett megjátszani a makulátlant. Nem titkolta kíváncsiságát, és leplezetlen érdeklődést mutatott nemcsak a római, hanem az alexandriai és antiochiai pletykák iránt is. Szívesen mondogatott apró gonoszságokat, és nem habozott valami jól elhelyezett szójáték kedvéért bajba sodorni másokat. Ha a játékoknál a császári páholyban ült, éppen úgy elragadta a szenvedély, mint a népet; hangosan kiáltozott, fittyet hányva a szokásoknak, mélyen kihajolt, hogy az állatok, emberek haldoklását is végignézze, s a nép ujjongott, mert maga közül valónak érezte. Szeszélyes is volt, mint a tömeg, s szeszélyeit nem is titkolta. Előfordult, hogy a cirkuszban, míg körös-körül mindenki tombolva követelte valamelyik vívónak vagy birkózónak a kegyelmet, tiszta homlokával, ajka körül gyermeki mosolyával, lefelé fordította hüvelykujját, ily módon halállal sújtva a gladiátort.

Ez a fiatal lány csakugyan pontosan számon tartott mindent, s erre büszke is volt. Jaj volt intézőjének, ha valami pontatlanságon érte. Hatalmas építkezéseket folytatott, birtokai voltak, kastélyszerű villái Puteoliban, Velitraeban nagy udvartartása; de sokkal több pénzt félretett, mint amennyit elköltött. Egy megfelelő pillanatban magára íratta a legjobb császári téglagyárat, s kéréssel, erőszakkal keresztülvitte, hogy a középületek nagy részét abból az anyagból építették, amit az ő gyára szállított, cseppet sem olcsó áron.

De Róma és a világ semmit sem vett rossz néven. Actétól. Minden jó, amit Néró tett, Actétól származott, minden rossz, ami történt, Acte akarata ellenére történt. Kedves és vidám, énekelte Néró, Róma istennő okos, szeretetre méltó gyermeke, s ennek tekintette a világ és Róma is.

Bátor volt és szenvedélyében kitartó. Amikor Néró a szenátus üldöztetése következtében elpusztult, bátran követelte az új uraktól a holttest kiszolgáltatását. A nyilvánvaló életveszély ellenére sem riadt vissza, hogy e célból szinte felkelést szítson. Végül is nem merték megtagadni tőle a holttestet. S miközben a szenátus rendeletére körös-körül mindenütt darabokra zúzták Néró szobrait, s mindent, ami reá emlékeztetett, a Via Appia mentén levő birtokán, teljes nyilvánosság mellett nagyszabású halotti máglyát rakatott császári kedvesének. Hét emelet magasra rakatta, ahogy a császárt megilleti, és a hetedik emeletről, amikor a lángok felcsaptak, szabadon engedték a sast, amely a halhatatlan halottat felvitte rokonaihoz, az istenekhez. A hamvakat rejtő urna számára pompás síremléket emeltetett kertjében.

Fél esztendeig gyászolt. Azután folytatta régebbi életét, vidáman, csendben, gyermekien. Barátai dicsőítették művészetét, amely még súlytalanabbá nemesedett. Nyilvánosság előtt sohasem lépett fel, de a szakértők azt állították, hogy még ma is, harminckét esztendős létére, tizenhárom esztendővel Néró halála után, a birodalom legkiválóbb pantomimtáncosnője. A nép még mindig ujjongva üdvözölte, ahol csak megjelent, a Flavius-császárok nem mertek hozzányúlni kiváltságaihoz, kitüntetéseihez, becsületéhez.

Most tehát Claudia Acte Szíriába készült, hogy meglátogassa szülőföldjét, ahol keserves gyermekkora óta nem volt.

6. CEJONIUS ÉS A KISZÁMÍTHATATLAN

Cejonius kormányzónak rossz időben jött ez a látogatás. Már Rómában is zavarta Claudia Acte, ellenségnek érezte, magával homlokegyenest ellenkező lénynek. Könnyedségében, amivel mindent elért, amit akart, áldott súlytalanságában mintha az ő szigorú, fáradságos törekvését gúnyolná ki az ég. Mióta érkezésének híre ment, Antiochia utcáin újra népszerű lett az az együgyű táncdalocska a pörgettyűről, amit Cejonius már Rómában is szívből gyűlölt. Mindenki ezt énekelte, rabszolgái, tisztviselői, utcagyerekek, rómaiak, szíriaiak, görögök. Úgy csengett a fülében, mintha őt gúnyolnák. ő maga a pörgettyű, melyet pergetnek, s ez az ostoba, szemtelen dalocska még azt kívánja, hogy örüljön is neki.

Legszívesebben egyáltalában nem törődött volna Claudia Actéval. De ez nem ment. A Palatinusról célzásokat tettek, hogy kísérelje meg Actét antiochiai látogatása alkalmával koronatanúként felhasználni a csaló Terentius ellen. De hogy fogjon hozzá? Lehetséges, hogy ez a nő, aki szerette a valódi Nérót, segíteni fog a csalás felderítésében. De vajon ki ismerné ki magát egy nő lelkében, azéban, aki a pörgettyűről szóló ostoba dalt kieszelte?

Acte habozás nélkül eleget tett meghívásának. Ünnepélyes fogadtatás után bevezették a kormányzó dolgozószobájába; gyors, kíváncsi pillantásokkal szemlélte a helyiség bútorzatát, annak kissé merev pompáját, s felcsendült híres, zavartalan, vidám kacagása. Cejonius udvariasan feltette a helyénvaló kérdéseket: mióta nem látta hazáját, milyennek találja most Antiochiát, mennyi ideig szándékozik itt időzni? A nő barátságosan felelgetett, mosolyogva nézett az arcába, végül elnevette magát, és azt mondotta:

– És most, kedves Cejoniusom, kérdezd meg már végre azt is, ami egész idő alatt a szívedet nyomja, mióta csak meghallottad, hogy jövök.

A kormányzót kihozta kissé sodrából ez a leplezetlen beszéd, de egyszersmind fel is lélegzett. Eleinte úgy tett, mintha nem értené, miről beszél a nő. Azután elismerte, hogy nagyon foglalkoztatja a kérdés, vajon Acténak szándékában áll-e átlépni a határt, és szemügyre venni az úgynevezett Nérót, mert hiszen valószínű, hogy meghívták.

– Valóban – bólintott a nő komolyan –, meghívtak. S egyelőre – folytatta –, képzeld csak, kedves Cejoniusom, magam sem tudom bizonyosan, hogy elfogadom-e a meghívást. Az csak természetes, hogy kíváncsi vagyok arra az emberre, és lehetséges, hogy megnézem. – Az a könnyed, komolytalan mód, amivel mindezt elmondta, jobban leverte Cejoniust, mintha határozottan kinyilvánította volna abbeli szándékát, hogy a csaló pártjára áll; ez esetben fenyegetőzhetett volna, megtilthatta volna. De parancsolgatni egy ilyen súlytalan lénynek, akit szinte még megfogni is alig lehet, nevetséges lett volna.

– Le kell beszéljelek arról, hogy a két folyó közötti vidéket felkeressed, kedves Actém – mondta végül meglehetősen szárazon. Azt a tényt, hogy ezt az embert felkeresd, ellenségeink bizonyítéknak vennék, és azt hirdetnék, hogy hiszel Néró utóéletének lehetőségében, s Nérónak tartod ezt a csalót. Nem gondolod, hogy illojális volna Titus császárral szemben, ha tápot adnál ilyen híresztelésnek? Hiszen nálad jobban senki sem tudhatja, hogy Néró nem él. – Akarata ellenére kihúzta magát, ott ült a száraz, öregedő katona, s Acte egyszeriben megértette, miért nevezik nyújtózkodó emberkének. Felállt, nekitámaszkodott a keleti heverőnek. De amikor a merev Cejonius is fel akart emelkedni – nem illik ülve maradni egy álló hölgy jelenlétében –, könnyedén, de határozottan visszanyomta székébe, fürkészőn nézte az apró emberke ráncos arcát, amelyen egyre élesebben kirajzolódtak a vörös foltok, és futó mosollyal mondta:

– Elfelejted, kedves Cejoniusom, hogy kíváncsi nő vagyok. Ha ötmillió ember szentül hiszi valakiről, hogy Néró császár, nem gondolod, hogy Néró császár barátnőjének joga van ahhoz, hogy megnézze ezt az embert?

– Nincs! – recsegte Cejonius. – Nem gondolom – tette hozzá udvariasan. – Az istenek, a császár, Róma népe és a szenátus előtt, úgy vélem, nincsen jogod hozzá. – Mereven ült, egyik kezének ujjhegyeivel másik tenyerét kapargatta.

Acte újra helyet foglalt a heverőn, nem ült, nem szeretett ülni, a lábát felhúzta, úgyhogy inkább fekvő helyzetben volt.

– A császártól és a szenátustól – válaszolta – sohasem féltem. A népnek pedig, ha nem csalódom, semmi kifogása azellen, hogy megnézzem ezt az állítólagos Nérót, sőt, azt hiszem, egyenesen kívánja, s nem gondolnám, hogy az istenek helytelenítenék. Marad tehát az a kérdés, milyen álláspontot foglal el Cejonius kormányzó egy ilyen látogatással szemben? Csakugyan, mit cselekednél, kedves Cejonius, ha rászánnám magam?

– Még nem tudom határozottan – felelte a kormányzó feszesen. – Lehetséges, hogy megakadályoznám.

– Erőszakkal? – kérdezte érdeklődve, arcán széles mosollyal Acte.

– Ha elszánnám magam, hogy megakadályozlak, szükség esetén erőszakkal is – felelte Cejonius. Acte erre elkacagta magát, ismert, szívből jövő őszinteségével:

– Bátor ember vagy – mondta. – De... engedd meg, hogy ezt a beszélgetésünket legközelebb folytassuk. Most ugyanis két órára le kell feküdnöm. Poppaea császárné, ha utazott, egy szamárkancacsordát vitt magával, hogy az éjszakán át arcát fürdéssé tejükben. Nekem elegendő a szokott délutáni kétórás pihenés. De arra okvetlenül szükségem van. Akárhogyan is: harminckét esztendős vagyok. Tehát, a viszontlátásra, kedves Cejoniusom!

A kormányzó már aznap este viszonozta a látogatást. A nő ifjan, ragyogó magabiztossággal ült az elhasznált, levert úrral szemben. Ha most is a ma reggeli recsegő katonát látta volna maga előtt, kétségtelenül egyszerűen kineveti. A nőből kiáradó varázs azonban a férfit is megérintette, úgyhogy érezni kezdte a ragyogó leány sejtelmes báját. Elhatározta tehát: ahelyett, hogy ostoba célzásokat tenne az alkalmazandó erőszakra, fenntartás nélkül kiönti a szívét a nő előtt, és elmondja, hogy milyen súlyos gondok gyötrik.

Óvatos szavakkal, nehogy megsértse Actét és császárja emlékét, elmagyarázta, hogy Néró politikája nagyszabású volt, de ésszerűtlen. A zilált, lázas Keletet nem lehet beleilleszteni a birodalom szabályos rendjébe. Róma nem emészthet meg többet a Keletből, mint amennyit már eddig lenyelt. De még ha valaki helyteleníti is a Flaviusok nyugati politikáját, van-e csak legcsekélyebb kilátás is a nerói eszmék keresztülvitelére? Ha egy erélyes, terjeszkedő keleti politika már akkor is csődöt mondott, amikor a birodalom középpontjából kísérelték megvalósítását, s amikor az egész államszervezet rendelkezésre állt, mennyivel inkább reménytelen innét a határszélről, ezeknek az eszközöknek csupán apró töredékével. Nem, ez teljesen kilátástalan, még akkor is, ha a tervek mögött nem egy nyomorúságos rabszolga állna, hanem egy valóban nagyszabású férfiú. Ebből csak beláthatatlan kavarodás támadhat.

– Józan eszedre hivatkozom, kedves Actém – mondta a kormányzó szokatlanul élénken –, a közismert józan eszedre. Az ilyen szédítő ötlettel csak nagy tűzijáték-politikát lehet folytatni, de azt is rövid ideig. Néró bizonyára ragyogóbb, ha úgy tetszik, nagyobb ember volt, mint az öreg paraszti, zsugori Vespasianus. De Néró után negyvenmilliárd adósság maradt, és Vespasianus után tizenhétmilliárd vagyon. Most, miután hosszú esztendők fáradságos munkájával sikerült a Keletet némiképpen megnyugtatni, újra feleleveníteni a Néró-féle politikát, ez a kísérlet borsot törhet néhány hónapra Róma mai urainak orra alá, de az, aki ezt a politikát egyedül akarja folytatni, végül kétségtelenül veszíteni fog. – S kesernyésen, magába roskadva elismerte: – Egyetlen jelentéktelen pontban magam is engedtem, hogy személyes szenvedélyem elragadjon, ahelyett, hogy a józan észre hallgattam volna, s lehet, hogy ez a pillanatnyi eltérés az egyenes vonaltól, elősegítette az egész ostoba mezopotámiai kísérletet. Engedd meg, hogy óvjalak, kedves Actém, és teljesítsd kérésemet. Korszakunk hajlik az ilyen mámorok felé. A mámor nagyon csábító. De ha nem akarjuk, hogy a római civilizáció elpusztuljon, vissza kell térnünk a józan észhez mindnyájunknak és végképpen, s a mámort száműznünk kell magánéletünkbe és a művészetbe. A politikában nincsen számára hely.

Acte csendesen és komolyan hallgatta. Lehet, hogy ennek az embernek igaza van. De mi köze neki mindehhez? Nem akar részt venni a politikában. Egyszerűen látni akarja ezt a furcsa Nérót, s ha látta, majd eldönti, hogy mit csináljon. Vagy nem élhet már magánéletet? Politika, józan ész – rendben van. De ha az ember időnként nem engedélyezhetne magának egy kis mámort, mi értelme van az egész józan észnek? Ha az ember végül számadást csinál, hogy mi az, amiért érdemes volt élni, nem marad más, mint ez a néhány órai mámor. De mi célja volna elmagyarázni mindezt ennek a szegény, összeaszott emberkének, hiszen úgysem értené meg.

Szerette Nérót. Néró mindenkinél többre tartotta magát. Sokan mondják: amit tett, ahogyan élt, őrület volt, s a szörnyű események is ennek a száraz, józan emberkének a véleményét igazolták. De vajon nem éppen ez az őrültség – a császárság, az istenhez való hasonlatosság, a hatalom s ama bizonyos ragyogás romantikája volt-e az, amivel megnyerte a szíveket? A józan észt lehet tisztelni, de szeretni csak azt a másikat lehet, a ragyogást, a mámort, ahogy ez a töpörödött Cejonius nevezte. Hiszen éppen ezért a mámorért szerette Nérót. Ezért a mámorért szereti még ma is. Lehet, hogy a politikája, egész élete elhibázott volt, de nagy volt, annyi bizonyos, és szeretetre méltó. Minden szeretetre méltó volt rajta, érdemes volt a szeretetre isteni mivolta, hiúsága, kegyetlensége, ragyogása, mosolya, duzzogó, érzéki ajka, szürke, hol unatkozón, hól viharos elragadtatással pillantó szeme, sima, puha bőre. Mennyire szerette fellobbanó szenvedélyeiért, amelyek lázában hirtelen félbeszakított ünnepélyeket, szenátusi üléseket, hogy őhozzá siessen. És tervei józan észen túlröppenő szárnyalását, nagyságát, a megvetést, amivel az akadályokat félresöpörte, elképzelései esztelenségét... ó, mennyire szerette mindezért.

Acte nem volt álszemérmes, Néró halála óta nem játszotta a Vesta-szüzet. A környezetéhez tartozó férfiak között volt egy Italicus nevű költő, aki kemény, tiszta, szinte márványból faragott verseket írt, s aki szerette, sokkal egyenletesebben, állandóbban, tudatosabban, mint egykor Néró. De ezenkívül is több más érdemes tulajdonsággal, józan ésszel, műveltséggel, költészet iránti érzékkel, sőt humorral is rendelkezett. Társasága kellemes volt asztalnál s ágyban egyaránt, s Acte számára nem volt kellemetlen az a tudat, hogy ez a tapasztalt s egyébként meglehetősen higgadt férfiú, a kor költőinek legjobbjai közül való, talán a legjobb, halálosan szerelmes belé. Sokan nem értették, miért nem viszonozza nagyobb melegséggel ezt a szerelmet. Pedig olyan egyszerű volt: az élő költő nem mérkőzhetett a halott Néróval. Ha a nő Néró szemére gondolt, ahogy rossz kedvében vagy vágytól elfátyolosodott, ha a kezére gondolt, amint fehéren és kegyetlenül végigkúszott a testén, a hangjára, ahogy acélosan harsant, hogy tüstént utána gyermeki suttogássá halkuljon, ha mauzóleumába lépett, és felidézte maga előtt a halottat, akkor minden más férfi – bár-Néró már tizenhárom esztendeje porrá és hamuvá vált – egyszerre árnyékká és nevetségessé vált számára. Most is, bár szinte szánta ezt a kis emberkét, a józan ész sivár, szürke védőjét, éppen az ő, a mámor ellen tartott szónoklata hatásaképpen, újra elevenné vált benne a halottra való emlékezés. Nagy csábítást érzett – több volt ez már egyszerű kíváncsiságnál –, vágyat az után a férfi után, akit a többiek Nérónak tartanak. Hacsak valamit is visszakap belőle, a hangját, a kezét, a járását, csak egy árnyalatát a nagyság, esztelenség, fenség, ifjúság megfoghatatlan keverékének, már boldog lesz.

– Talán mégis Néró – mondta. Maga elé mondta, halkan, álmodozva, ajkán azzal a titokzatos mosollyal, amellyel egykor halálba küldött birkózókat, vívókat, akik kegyelemért pillantottak fel hozzá. – Ne félj, kedves Cejonius – tette hozzá, most már kitejezettebb mosolygással, mikor látta, hogy a másik összerezzen és elsápad ennyi nyilvánvaló oktalanság és rosszakarat hallatára. – Nem akarok „bosszút állni”, sem Titusodon, sem a szenátorokon, akik halálba kergették barátomat, Nérót. Tudom jól, Néró meghalt, láttam a holttestét, nyakán a fekete lyukat, amin vére és élete kifolyt, én égettem el a testét, és a hamvait rejtő urna ott áll a Via Appia menti kertemben. De talán szeretni fogom ezt a másikat, és akkor ez lesz Néró.

Tiszta, nyugodt hangon mondta ezt a képtelenséget, tiszta szemmel, minden zavarodottság nélkül pillantott a férfira. Cejoniust azonban elfogta a mérhetetlen rémület. Hát már mindenütt a világon úrrá lett az őrület, és a józan észnek sehol nincs otthona. Még mindig parancsol hét teljes római légiónak, de megrettenve ismerte fel, hogy ennek ellenére nincsen semmi hatalma. Mit érhetnek el katonái ennek a lánynak mosolya, őrült szeszélyei ellen? Tartomályának sorsa hetekre, hónapokra ennek az utcalánynak, ennek a gyermeknek a kezébe van letéve.

Nem tehet ellene semmit. Olyan, mint az Eufrátesz folyó, egykedvű, kiszámíthatatlan; senki sem tudhatja előre, mit hoz magával, áldást vagy pusztulást. Értelmetlenség volna szembeszállni vele. Nem tehet egyebet, mint hogy nyugodtan kivárja, mit fog tenni.

Szinte nem is érzett haragot Claudia Acte iránt, amikor a nő két nappal később útnak indult a Folyamközbe.

7. PÖRÖGJ, PÖRGETTYŰ!

Ott álltak egymással szemben, Claudia Acte és Varró. Közel tizenhárom esztendeje nem látták egymást. A férfi nézte a leány gyengéd, kedves arcát; tapasztaltabb lett, kissé talán lemondóbb is. Acte gyakran féltékenykedett reá, szerelmesének legjobb barátjára; sokat elvett tőle a császár érzelmeiből és idejéből is. De a nő előtt, most, ahogy viszontlátta a jól ismert vonásokat, a széles, húsos arcot, az okos szemet, jól formált homlokot, hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sok közös emlék kapcsolja össze őket. Kettőjüknél jobban senki sem ismerte a császárt, és senki jobban nem szerette. Úgy elfogta a Néróra való emlékezés, olyan testi valóságban érezte, hogy belesápadt. Ugyanakkor megrémült, mennyire megöregedett Varró. A valóságban a férfi ötvenedik évéhez képest meglepően fiatal maradt, de Acte változatlanul hordta magában képét, s mindenki másnál élesebben látta az új ráncokat.

– Így látjuk tehát viszont egymást, kedves Varróm – mondta, s nagyon eleven arcán, amely érzelmeinek legapróbb rezdülését is visszatükrözte, öröm, döbbenet és lemondás ült. Varró pedig ezt gondolta: „Miért nem szerettem én ezt a nőt? A szemem sokat látott és tapasztalt. Nem láttam volna, milyen szép? Okosságból történt; megtiltottam magamnak, hogy szeressem. Szeretem most? Még néhány hónappal ezelőtt feladtam volna érte ezt a nevetséges játékot, küzdöttem volna érte, míg megnyerem, s éltem volna vele egy, két vagy talán öt esztendeig. Ostoba játékom kiszívta belőlem az erőt. Üres lettem, kimerült – megöregedtem.”

De az arcán nem látszott semmi gondolataiból, s a szavaiból sem érződött:

– Hadd nézzelek meg jól, kedves Actém – mondta tréfásan. A fogaid mintha nagyobbakká és okosabbakká váltak volna. – Annak idején sokat tréfálkoztak Acte apró és egyenletes fogain, s Varró féltréfásan, félkomolyan azt állította, hogy az ilyen kis fogak szinte ostobának hatnak.

– Nem tudok róla, hogy a fogaim megnőttek volna – válaszolta Acte. – De annyi bizonyos, hogy okosabb lettem. És te, kedves Varróm? – Mosolyogni próbált, de a mosoly nem sikerült. Megindultán gondolt arra az időre, amikor ők hárman, Néró, Varró meg ő ugratták egymást, vitatkoztak, leginkább tréfásan, de nemegyszer komolyan is.

Haragudott önmagára érzelgősségéért.

– Mesélj – kérte gyorsan. – Mit műveltél itt tulajdonképpen? Miért indítottad meg ezt az egész Néró-dolgot? Mit vársz tőle? Mindent pontosan meg kell magyaráznod. Tudod, milyen kíváncsi természetű vagyok. – Félig fekve ült a díványon, csupasz karját feje alá téve; világoskék ruhája szélesen redőzött körülötte. Homloka szabad volt, fekete, finom, nem túlságosan sűrű haja a divat ellenére félhosszú fürtökben hullt vállára.

És Varró mesélt. Nem titkolta, hogy vállalkozásához Cejonius iránt érzett ellenszenve adta a közvetlen indítékot. Könnyedén, egyenletesen beszélt, szavaiból ennek ellenére kicsendült a hév, amivel az ügyet intézte, s a mögötte rejlő eszmébe vetett hite. Beszélt az áldozatokról, melyeket érte hozott, leányáról, Marciáról, Fronto barátjáról, arról, hogy pénzét, idejét, idegeit, egész életét kockára tette, de nem bánta meg.

Acte elgondolkodva hallgatta.

– Számos okod volt – mondta végül –, de sajnos, csupa szenvedélyből fakadó ok.

– Sajnos? – kérdezte Varró. – Valóban sajnos? – Barátságosan s ugyanakkor kutatóan fürkészték egymás arcát, mennyire köti őket össze a múlt, s választja el a jelen.

– Antiochiában – mondta Acte – alapos és helytálló érvekkel bebizonyították nekem, hogy a vállalkozásod nemcsak esztelen, de kilátástalan is. Azok, akik ezt elmagyarázták, kicsi és ellenszenves emberkék, de részükön van a józan ész.

– A józan ész – vonta a vállát Varró, és arcára kiült az a diadalmasan könnyelmű mosolygás, amivel mindig megnyerte az emberek szívét. – Pörögj, pörgettyű – idézte a dalocskát nevetve. – Mi a józan ész? Mindenki azt tartja józanságnak, ami alkalmas, hogy saját lényét igazolja, és ami ennek ellentmond, azt elutasítja. Megteremtettem ezt a Nérót, mert nélküle és műve nélkül nincs kedvem élni. Te a magad női módján szeretted Nérót, s szereted még most is, kedves Actém; eltemetted és hódolsz emlékének. Én a magam módján szeretem; folytatom a művét. A józan ésszel ellenkezőnek tartod ezt?

– Sokszor gyűlöltelek, Varróm – mondta elgondolkodva Acte. De tudom, hogy szeretted a Vörösszakállúcskámat, és ő is szeretett.

– Még mindig szeretem, Acte – mondta Varró. És néztek egymásra, sokat tudón, vidáman, komolyan.

8. ŐRÜLET

Varró örömteli meglepetéssel állapította meg, hogy Acte megérkezése kedvező változást okozott leánya, Marcia állapotában. Marcia, aki Fronto halála óta begubózott, és mindenki számára hozzáférhetetlenné vált, váratlanul felkereste apját, és beszélni kezdett vele. Rövidesen Claudia Actéra terelte a szót, és különös módon ragaszkodott ehhez a témához. Minden érdekelte, ami reá vonatkozott, ezernyi apróságot akart tudni róla. Úgy vélte végül, hogy egy ilyen vendéget, mint Claudia Acte, nem lehet tovább várakoztatni, s miután a császárt az újonnan meghódított városokban való utazgatás még hosszabb ideig távol tartja edesszai és szamoszatai székhelyétől, úgy illene, hogy ő, a császárné fogadjon egy ilyen fontos és szívesen látott vendéget. Az elképedt Varró habozott, lebeszélte. Nem értette, hogy mi vonzza Marciát Actéhoz. De Marcia kitartott, s végül teljesíteni kellett kívánságát.

Az ok pedig az volt, hogy Marcia saját magának és sorsának hasonmását látta Actéban. Ennek a nőnek a valódi Nérója halt meg, s most lemondással, szomorúsággal eltelten csak azért jött ide a Keletre, hogy a valódi híján megelégedjék a hamissal. Az ő valódi Nérója is – mert Fronto ezt jelentette számára – meghalt. Mindkettőjük számára – Acténak csakúgy, mint neki – csak az üres porhüvely maradt.

Actét, a maga részéről, szintén érdekelte Marcia. Rómában és Antiochiában sok mindent pletykáltak erről az arisztokrata nőről, akit a sors szeszélye arra kényszerített, hogy felesége legyen egy rabszolgának, aki a császárt játssza. A férfi tehetetlenségéről szóló hírek is átjutottak a tengeren, és Marciának Frontóval folytatott viszonyáról is sokat beszéltek. Acte kíváncsi volt Marciára.

Maga annak idején jó viszonyban volt az igazi Néró két feleségével, előbb Octaviával, később Poppaeával. Az a büszke szemérmetlenség, amivel Acte, biztos lévén a császár szerelmében, kitartott Néró oldalán, barátságosan tűrve s túlélve a törvényes feleségeket, nagyban hozzájárult a tömeg rokonszenvének megnyeréséhez. A nép kedvelte merész szenvedélyéért, s azért a fölényért, amivel megvetette a külső méltóságot; örült annak a természetességének, amivel inkább megmaradt Néró barátnőjének, bár, ha akarja, római császárné is lehetett volna. Acte tehát jött, hogy megnézze ennek az új Nérónak a feleségét, s elhatározta, hogy éppen olyan jó viszonyban lesz vele, mint azzal a kettővel volt.

Teljesen elfogulatlanul viselkedett. Marcia kissé görcsös kedvességéből azonnal megérezte, hogy milyen magába zárkózott, feldúlt és zavarodott ez a nő. Hamarosan rájött: nem lesz könnyű megnyerni barátságát, de a feladat annál jobban izgatta, s megkettőzte kedvességét. Vidám, bizalmas kérdéseket tettek fel, mint amikor két leány, két nő beszélget, s Marcia merevsége lassanként felengedett. A császárné ugyan egyelőre a rabszolgasorban született lényt látta Actéban, és modorából kiérződött a leereszkedő fölény. De hiszen az ő férje is rabszolgából lett császár, és ha rabszolgavér folyhat egy császár ereiben, akkor barátnője miért ne lehetne egykori rabszolganő? Ezenkívül természetes szövetségest is látott Actéban, hiszen neki is, akárcsak jómagának, meg kell tagadnia a valódi Nérót egy ilyen jöttment fazekas kedvéért. Jólesett neki, hogy kibeszélheti magát Actéval. Hamarosan összemelegedtek, olyannyira, hogy Acte már Néróra terelhette a szót, kettőjük Nérójára, alig észrevehető, kedves, enyhe gúnnyal, úgyhogy nem vált világossá, hogy a valódi Néróról beszél-e, vagy a hamisról.

Ez ideig Marcia csak önmaga és barátja, Fronto előtt mondta el őszintén véleményét Néróról. Most Acte óvatos kis tréfáira egyre jobban felengedett, úgyhogy nem restellt előtte szégyenéről beszélni, először nagy tartózkodással, azután egyre világosabban. Halkan, keserűn és bizalmasan tréfálkozott az istenek által reá mért különös sors felett. A hangját suttogóra fogta, gőgös fájdalomról eltorzult ajka körül furcsa merev mosoly ült, amint Néró különcségeiről mesélt Acténak, a valódi Néró ama különcségeiről, amiket megtudott, és a maga Terentius-Nerójának furcsaságairól, amiket tapasztalt.

Acte odaadással hallgatta. Nem választotta el: mi lehet a valóság és mi az elképzelés. Amíg a másik beszélt, nagyon élénken előtte állt a valódi Néró, barátja és császárja, s bármily különös is: ez a kép, a félőrült nő beszéde folyamán megváltozott. Vajon, kérdezte önmagától, nem lehetséges-e, hogy a lelkében élő Néró-képet más, időközben felmerült férfiak képének egy-egy vonása változtatta meg, mint ennek a megzavarodott nőnek a Néró-képét, vajon nem vitt-e át mindent, amit más férfiakban szeretett, halott szerelmesére, nem cselekszi-e még mindig ugyanazt, s zárkózik el minden olyan tulajdonságának felismerése elől, amelyek másokban gyűlöletesek és visszataszítónak tűnnek? Nem mintha most kevésbé szerette volna halott Néróját, csak élesebben, tisztábban látta.

Marcia viszont, míg Claudia Actéval Néróról beszélt, Frontóra gondolt. A halott Néró és a halott Fronto képe egyre jobban összekeveredett az eleven Terentiuséval; néha szinte már nem is tudta széjjelválasztani a három férfit. Bizalmasan, kéjes borzongással suttogta az elképedt Acte fülébe, hogy Néró előszeretettel használja az ágyban a legsikamlósabb, legdurvább szavakat. Nérót mondott, de Frontot gondolt. S Frontot szerette azért, mert Nérónak, aki rabszolgasorban született, joga, sőt kötelessége heves érzelmi kitörések pillanatában, hogy durva szavakat használjon. Az, hogy Néró-Terentius császár volt, Marcia tudatában Frontot is császárrá tette, az élő és halott alakja egybeolvadt.

Mind Marcia, mind Acte emlékezetéből egy szeretetre méltó férfi alakja emelkedett ki, akit felruháztak sok férfiból vett kedves vonásokkal, és mindketten Nérónak nevezték ezt a képet.

Ez által a kép által pedig a megmerevedett és megzavarodott Marcia, s az okos, nagyon éber Acte, teljesen beleélték magukat egymás lelkébe. Marcia, mintha csak hajszálnyira eltalálta volna a másik gondolatát és érzését, hirtelen megszólalt:

– Valóban, nem igaz, hogy Néró meghalt. Néró él! Persze, ha érezni akarod a maga valóságában, nem szabad túlságosan mélyen belepillantanod ebbe a mi Nérónkba. De tudok egy helyet, ahol megtalálhatod a valódi Nérót, az árnyát gondolom, az ideát. – S Acte tüstént tudta, hogy Marcia az idea szót, amit hamiskás, titokzatos mosollyal ejtett ki, Platón értelmezésében használja, s kettőjük Nérójának soha meg nem semmisülő ideális képéről beszél.

– És hol, kedves Marciám? – mondta mélyen megrendülve a másik különös szavaira. – Hol találom meg ezt a valódi Nérót?

Marcia fontoskodva, titokzatosan ajkára tette az ujját, és feléje hajolva súgta:

– A labirintusban, kedvesem. A labirintusban rejtőzködik. Ha nagyon erősen gondolsz reá, ha egész lelkeddel hívod, akkor felidézheted, megjelenik, azokat a szörnyű, közönséges, kedves becéző szavakat suttogja a füledbe, amiket nekünk mondogatott, mikor még testi valóságában itt járt közöttünk. Le akarsz-e egyszer szállni velem, kedvesem, a labirintus sötétségébe, hogy halljad és lássad? – kérdezte rábeszélőn, vágyakozón.

És Acte, a másik hangjának bűvöletében, éppen olyan suttogva válaszolta:

– Igen, kedvesem. Vezess oda.

9. KÉT KIÁBRÁNDULT

Knópsz államtitkár Edesszában és Trebonius tábornok Szamoszatában feszült várakozással tekintett Acte látogatása elé. Mindketten értettek hozzá, hogyan kell bánni a nőkkel, tudatában voltak férfiasságuknak, és az elért sikerek biztossá tették fellépésüket. Együtt hálni egy nővel, akinek bájai világhírűek – ez a feladat mindkettőjüket csábította.

Knópsz, aki Edesszában a császár helytartójának tekintette magát, elsőnek tett látogatást a nőnél. Mindjárt azzal a szemtelen, fölényes hanggal próbálkozott, amelyikkel – már rabszolga korában is – nem egy nőt meghódított. De Acte hűvös, barátságos modorban elhárította a közeledést. Kíváncsian, de nem sok melegséggel vette szemügyre ezt a pojácát. Knópsz, akit bosszantott a nő tartózkodása, nem mulasztott el kellő fényt vetni érdemeire. Megcsillogtatta előtte államférfiúi képességeit. Cinikus célzásokat tett arra, hogy ő volt az, akinek agyában az apameiai árvíz ötlete megfogant, az az ötlet, amely eldöntötte Néró győzelmét. De ennek az esetnek a felemlítése, úgy látszott, csak elszomorítja Actét. Néró annak idején nem sokat törődött azzal, hogy bár ártatlanul, őt gyanúsították Róma felgyújtásával; Actét azonban nagyon kellemetlenül érintette ez az ostoba, Néró ellenségei által terjesztett rágalom, és cseppet sem örült, hogy Apameia elárasztása, amit ez az aljas fickó eszelt lei, új tápot adott a régi vádnak. Bólintott, kissé szórakozott kedvességgel.

– Bizony – vélte elgondolkodva –, meglehetősen nagy adag merészség kell ilyen események felidézéséhez. Aki számol a tömeg ostobaságával, az már félig megnyerte a csatát. Csak arra vagyok kíváncsi, mennyi ideig lehet port hinteni a tömeg szemébe, és vajon futja-e ebből a sikerből az ügy végéig. Most pedig – fejezte be a beszélgetést – nagyon köszönöm érdekes fejtegetéseit. Elérkezett az óra, amikor le kell pihennem – s ezzel barátságosan, de határozottan elbocsátotta. Knópsz, csalódott férfiasságával az ajtó előtt találta magát, s enyhe vigaszképpen csupán annyit tudott önmagának mondani, hogy alapjában ez az Acte nem más, csak egy nagyképű, öregedő, keleti nő, s cseppet sem kívánatos.

Trebonius nem restellt Szamoszatából Edesszába utazni, hogy Actét üdvözölje. Természetesen valamennyi kitüntetése csillogó pompájában jelent meg, s kezdettől fogva diadalmasabban lépett fel, mint Knópsz. Recsegett; harsány, félre nem érthető szavakkal dicsérte Acte szépségét, meg harsogtatta híres, csengő, zsíros kacagását, előadta leghatásosabb tréfáit. Acte érdeklődve szemlélte a lármás jelenséget, ilyesmit még sohasem látott. Megtapogatta kitüntetéseit, elmeséltette a falkoszorú megszerzésének történetét, egészen mulatságos félórát töltött Treboniusszal. De amikor a férfi már azt hitte, hogy célhoz ért, és vöröses szőrökkel borított kezével hirtelen vidáman megragadta a vállát, és azt harsogta:

– Nos, mi volna kicsi asszonyka, ha mi ketten?... – A nő nem is sértődötten, de olyan mérhetetlen csodálkozással hőkölt hátra, hogy neki is le kellett mondani a győzelemről.

Este kocsmájukban Knópsz és Trebonius elmesélték egymásnak Acténál szerzett tapasztalataikat. De ezek az élmények időközben emlékezetükben alaposan megváltoztak. Mindketten úgy vélték, hogy Acte szívesen kikezdett volna velük, de ahhoz képest, hogy mi minden van már mögötte, meglehetősen igényes, és igényei egyáltalán nem állanak arányban a várható gyönyörökkel. Két olyan elfoglalt férfinak, amilyenek ők, egyszerűen nincsen idejük ilyen vénülő tehén számára.

Mindezt pedig meglehetős lármával állapították meg. A körülöttük ülők nagy tisztelettel hallgatták a két hatalmas és népszerű úr beszélgetését, és szorgalmasan továbbították a hallottakat.

10. AKI FELTÁMADT

Amikor Terentius meghallotta, hogy Acte Mezopotámiába érkezett, hogy őt meglátogassa, egyáltalán nem gyorsította meg a meghódított városokban tett körútját. Félt ettől a „viszontlátástól”. Már az, hogy Acte rászánta magát erre a látogatásra, jóindulatáról tanúskodik. Ennek ellenére olyasféle érzelmekkel nézett a viszontlátás elébe, mint annak idején Marciával töltendő nászéjszakája elé. Acte jobban ismerte Nérót, mint bárki más a világon. Néró annyit jelentett, mint „férfias férfi”, és Acte tudta, hogy a császár igazán nem méltatlanul viselte ezt a nevet.

De, vigasztalta magát, vajon nem Néró ő? Nem vált-e oly mélyen Néróvá, hogy Terentius érzelmei valóban azonossá váltak Néróéval? Ha Acte jelenléte nem ébreszti fel Néró férfiasságát, akkor ez csak annyit jelent, hogy a nő már nem felel meg ízlésének. Ez az elképzelés újra megnyugtatta.

Helyesnek tartotta, ha nem ő megy Edesszába, hanem Actét hívatja magához Szamoszatába. Acte meglepődött. Vajon így viselkedett volna az igazi Néró? Valószínűleg nem. De mindig kiszámíthatatlan volt. Nem lehetett bizonyossággal állítani, hogy ezt megtette volna, azt nem. Egy pillanatig habozott, hogy elmenjen-e Szamoszatába. Elmesélte Marciának a császár meghívását, nem titkolva kételyeit sem. Marcia bizalmasan hajolt feléje:

– Menjek én is, kedves testvérem? – De amikor Acte néma maradt, nem ragaszkodott ötletéhez, csak sürgette: – Gyere vissza hamarosan. Akkor megmutatom neked a labirintust. – A labirintusról, bizonyos első találkozásuk óta, nem beszélt többet.

Acte tehát egyedül utazott Szamoszatába. Olyan kínzó, de egyszersmind boldog feszültséggel nézett a férfival való találkozás elébe, amilyet már hosszú esztendők óta nem érzett. Azon a reggelen, amikorra a császár látogatását bejelentették, olyan díszben járt-kelt szobáiban, mintha a valódi Néró fogadására készülne várakozástól űzve. Századszor képzelte el, vajon mit cselekedne a valódi Néró, ha oly hosszú távollét után, ilyen körülmények között látná viszont. Nevetne halkan, jóindulatúan, gyermekesen, egészen közel jönne hozzá, az orrcimpája remegne, szaglálódna, szimatolná, szürke, rövidlátó szemével egészen közel hajolna az arcához, rábámulna, és csak akkor ragadná meg, igen hevesen, húsos, kedves kezével, kacagna, felragyogna, néhány sebes görög szót dadogna. Azután elnémulna, kissé lihegne, fulladozva kezébe fogná az ő kezét, megszorítaná keményen, és egyszerű latinsággal mondaná: – Jó napot, Acte, jó napot, kicsi Acte! – Igen, ezt mondaná, bár alig egy ujjnyival volt magasabb, mint ő.

Kiabálás a ház előtt, parancsszavak, fegyvercsörgés. Léptek a lépcsőn. A léptek nem ismeretlenek. Az ajtó nyílik, a függöny visszahull. Az idegen férfi belép. Nem, nem az idegen, ez Néró, Néró lép be. Ez az ő arca, széles homloka, vörösesszőke haja, szürke, összehúzott, rövidlátó szeme, hatalmas, gyermekes, duzzogó alsó ajka. Jön feléje, nevet, jóindulatúan, gyermekesen, egészen közel megy hozzá, rábámul, megragadja húsos fehér kezével, felragyog. És most, most megszólal. Néró hangja, néhány sebes görög szót dadog. Valóban az ő hangja ez? Milyen különösen ejti ki a „th” hangot. Nem, most nem szabad töprengeni, bogarászni, hibát keresni. Akarja, hogy ez Néró hangja legyen. Az ő hangja ez. És ez a hang most egyszerű latinsággal ezt mondja:

– Jó napot, Acte, jó napot, kicsi Acte!

Acte szép, hosszúkás arca olyan fehér lett, mintha saját márványszobra volna. Az egyébként fegyelmezett nő akaratlanul, szinte kábultan tűrte az idegen fiatalos, viharos szeretetnyilvánulásait. Lehetséges ez? Hiszen látta Néró torkán a sebhelyet, amin át vére és élete elfolyt, segített lemosni a hullát, megcsókolta, ott állt, amikor a máglyára helyezték, s elégették, a hamvakat ott őrzi ünnepélyesen római kertjének mauzóleumában. És most itt van a férfi, rövidlátó szeme, kihívó, fiatalos, érzéki, császári ajka. Minden teltebb rajta, persze, húsosabb, puhább; tizenhárom esztendővel öregebb. De az arc az övé és a termet is. Teremthettek-e az istenek még egy ilyet, másodszor is ugyanilyet? Acte természetesen tudott arról a tréfáról, amit Néró annak idején Terentius fazekassal űzött, s felcsigázott érzékei nemcsak a rosszul kiejtett „th”-t, hanem minden más apró eltérést is tüstént érzékeltek. Ennek ellenére megrendült lelke mélyéig, fájdalmasan, boldogan. A helyiséget betöltötte Néró szerelmese, így érintette a keze akkor is, így csapta meg orrát lélegzete. Ha azonban ez valóban így van, vajon övé-e még a halott? Rémület és boldogság olyan hevesen törtek rá, hogy szinte eszméletét vesztette.

Magára parancsolt: „Ébredj!” Egy arc, test, külső burok talán ismétlődhetik „mondta magának, de ha pontosabban megnézi, akkor látni fogja, hogy ennek a férfinak a mozgása, járása mégis egészen más, hogy lénye merőben eltér a halottétól. De ezt – egyelőre legalább – még nem akarja észrevenni. Lassan kibontakozott a férfi öleléséből. Gyengéd hangon, amely még remegett az izgalomtól, kérdezte:

– És hol voltál ilyen hosszú ideig? Miért nem hívtál magadhoz?

Terentius felkészült ilyesfajta kérdésekre, és összeállított néhány, Néró modorában tartott választ. De ez a lelke legmélyéig színésztermészet egész nerói lényét belepréselte a találkozás perceibe, s annyira kimerült, hogy most tökéletesen üresnek érezte magát. Csak a gyakorlat segítette, hogy megtalálja a kellő hangon elmondott kellő válaszokat. De az, mi lelket adott viselkedésének, elmúlt. Acte felocsúdott; látta, hogy aki előtte áll, csak egy nevetséges, jelentéktelen komédiás. Ugyanazt érezte, mint kedvenc madaránál, amelyet kitömetett, s most néma, szomorú tárgyként álldogál. A varázs megtört, s most szégyellte a nagy, boldog és kétségbeesett pillanatát. Ennek ellenére hálás volt a férfinak ezért a pillanatért, és nem éreztette vele óriási kiábrándultságát.

Mindent egybevetve, ez az első beszélgetés úgy folyt le, hogy még a hozzáértő is a valódi Néró és barátnője találkozásának gondolhatta volna. De Acte boldog volt, hogy az együttlét nem tartott sokáig. Utána kimerültnek érezte magát, és szokásához híven lefeküdt pihenni. Gyakorlata volt abban, hogy még olyan izgalmas órák után is, mint ez a kettő volt, aludni tudjon. De álmában egy vad, torz Néró kísértett, és fáradtabban ébredt, mint ahogy lepihent.

Acte ezen a napon érezte először, hogy megöregedett.

Újra érezte fején Néró kezét, bőre megborzongott leheletétől, a füle, a szíve teli volt hangjával. Kinek a hangjával? A valódi, vagy a hamis Néróéval? Vagy nem mindegy, hogy kinek a nevét viseli ez az ember? Nem elegendő, hogy a világon van? Hiszen már ez is az istenek váratlan, különös kegye. Hajlandó volt ezt a férfit, bárki legyen is valójában, Nérónak tartani, látó szemmel, halló füllel. És ha néha a szíve tiltakozott is, mert ez a férfi otrombább volt, mint a másik, az emlékezetében élő, ha az agya ki is gúnyolta érte, hogy lépre ment, mégis, miközben mindezt érezte, öle már vágyódott is utána.

Aznap este, amikor először találkoztak, Néró lakomát rendezett Acte tiszteletére. Egy ideig szinte álmosnak látszott, azután hirtelen megszállta a nagy színész lendülete. Acte boldogan észlelte ezt a változást, s a pillanat hatása alatt boldogan várta, hogy ő, az igazi Néró hirtelen rákiált a többiekre, kiparancsolja őket, s mohón ráveti magát. De csalódott. Bizonyos idő múltán a férfi udvariasan elbúcsúzott és távozott.

Ugyanígy történt a második és harmadik napon is. Akkor a nő, a szerelmesek természetes szemérmetlenségével, egyenesen megkérdezte:

– Mikor fogsz már velem hálni, Vörösszakállúcskám? – De a férfi felkészült erre a kérdésre, és nevetve válaszolta:

– Nem szabad túl sok boldogságot követelni az istenektől. Fogadalmat tettem, hogy minden testi élvezettől tartózkodom, és csak akkor hálok veled, ha Antiochiát meghódítottam. – A nő ekkor érezte fájdalmasan, hogy milyen idegen, és mennyire különbözik a valódi Nérótól.

Acte elhatározta, hogy visszatér Edesszába, onnan rövidesen visszamegy Antiochiába s Rómába. De meglepően nehezére esett elválni ettől a férfitól. Maradt egy napig, azután még egy napig, és még egy teljes hétig...

11. A LABIRINTUS

Néró, minden primitívsége és korlátoltsága ellenére, ravaszul értette a módját, hogy környezetének érzelmeit, amennyiben reá vonatkoznak, megérezze. Jól látta, hogy mi van Actéval, és hogyan gondolkodik róla a nő. Izgatta, hogy éppen őelőtte teljes fényében mutatkozzon. Észrevette, hogy Acte, ez a látszólag oly számító és józan nő, főképpen akkor viseltetik iránta teljes elismeréssel, ha a romantikus álmodozó szerepét játssza. Egy napon felszólította, hogy látogassa meg vele a két folyó közötti vidéknek azt a helyet amelyik számára a legkedvesebb, az edesszai labirintust.

Actét mélyen megrendítette ez a hívás. Amikor Marcia a labirintusról beszélt, nem is gondolt arra, hogy valóban ezzel a második Néróval kapcsolatos élményéről van szó; Marcia szavait egy félőrült álomképének tartotta; ennek ellenére valami kíváncsi félelemmel gondolt rájuk. Most, amikör Néró-Terentius a labirintus szót kiejtette, újra érezte ezt az izgalmat; a szó, ahogy Néró titokzatosan kiejtette, idegenszerű légkört teremtett körülötte.

Néró kíséretében tért tehát vissza Edesszába. Nem akarta eltitkolni Marcia előtt, hogy Néró felszólította, látogassa meg vele a labirintust. De Marcia szemlátomást egyáltalán nem vette zokon, hogy most nem ő, hanem a császár fogja megmutatni barátnőjének a labirintust, és a császár még örült is, hogy Marcia velük tart.

Hármasban hagyták el tehát a várost, átkeltek a Szkirtosz folyón, felkeresték a labirintust. Egyszerű öltözékben, s kíséret nélkül mentek. Néró nem akarta, hogy a nép megtudja, hogy a labirintusba megy. Egyetlenegy fáklyahordozóval hatoltak be az óriási barlang sötét útvesztőjébe. Néró itt jól kiismerte magát. Előresietett, nem is ügyelve a fáklyavivőre, meglehetősen gyorsan, úgyhogy Marcia és Acte csak nagy nehezen követték a kanyargós és göröngyös úton. Végül a fáklyavivőt is visszaparancsolta.

– Ne féljetek – fordult az asszonyokhoz, megfogta Marcia kezét, Marcia pedig Actéét, és így folytatták útjukat a komor folyosón.

Acte nem ismerte a félelmet, ezt nemegyszer bebizonyította, de most mégis elfogta valami szorongó érzés, amint a két félőrült kíséretében a sötétben lépkedett a szűk, alacsony, dohos folyosókon, sűrűn lehajolva, hogy be ne üsse a fejét. Nem látott semmit, de időnként apró, csúf, cirregő hangokat hallott.

– Denevérek – magyarázta Néró. – Megszelídítettem néhányat; roppant mulatságos ábrázatuk van. Egyébként ne félj tőlük, kedves Actém, nem ragadnak a hajadba. Ez ostoba babona. A világ sajnos – sóhajtotta kis kacajjal –, tele van ostoba babonákkal. – Így ni – mondta elégedetten –, most érkeztünk kedvenc helyemre. Vigyázat, néhány lépcsőfok vezet lefelé! – Marcia és Acte nehézkesen tapogatóztak lefelé, a férfi hangja után. A dohos levegő és a szinte tapintható sötétség egyre nyomasztóbb tett körülöttük.

– Megérkeztünk – jött Néró hangja a sötétből. – Foglaljatok helyet – mondta udvariasan, mintha fogadószobájában lettek volna. Marcia elengedte Acte kezét. Acte szeretett volna mellette maradni, érezni teste melegét, de tapogatózó keze a semmibe nyúlt, és szégyellte Néró jelenlétében fennhangon hívni. Lekuporodott tehát.

– Látsz engem, Actém? – kérdezte Néró egy kis szünet után.

Hangja rézsút jött, balról, meglehetős távolságból; a barlang, amelyben tartózkodtak, jókora terjedelmű lehetett.

– Nem – felelte Acte csodálkozva –, hogyan láthatnálak? Hiszen vaksötét van.

– Sötét van? – kérdezte vissza Néró. – Nos, akkor világítani fogok – mondta méltóságteljesen. – Hát most már látsz? – kérdezte újra, hangjában gonosz diadalérzettel, s kissé fenyegetően. Amikor Acte néma maradt. Marcia felelt helyette:

– Természetesen lát.

– Ő saját maga beszéljen – mondta erélyesen Néró.

– Igen, valóban látlak – felelte Acte szorongva.

– Látod, hogy a kezemet emelem? – kérdezte Néró.

– Látom – válaszolta Acte.

– Tréfás kedved van – nevetett Néró –, hiszen nem is emeltem fel a kezemet. De ez a hely valóban alkalmas tréfálkozásra. Én is pompásan érzem itt magamat. Igen, sehol ennél kellemesebben nem tudom eltölteni az időmet, és itt akarok maradni az örökkévalóságig. Ez a hely a legméltóbb hozzám. Itt lebegnek a régi, nagy keleti királyok árnyai, itt temették el őket, ők maguk kívánták, hogy ez legyen nyugvóhelyük, s ha magamhoz hasonlókkal akarok társalogni, akkor idejövök, és beszélgetek a régi királyokkal és az istenekkel.

Acte nem válaszolt. Szorongó érzése nőttön-nőtt. Ez az ember nyilvánvalóan őrült, és vajon nem fogja-e bántani, nem akarja-e feláldozni őrültségében valamelyik istenségnek, a saját szellemének vagy másvalaminek, Labür bikaistennek például, a labirintus védőistenének? Ennek ellenére, hangja most is vonzotta, s még az is, amit mondott, így, vagy ehhez hasonlóan beszélhetett volna az igazi Néró is.

Újabb szünet után Néró megszólalt:

– Most pedig gyerünk vissza – s Acte fellélegzett. – De – tette hozzá a császár vidáman – visszafelé nem vezetlek benneteket kézen fogva. Inkább világítok előttetek. – Acte megrémült. Felállt, végigtapogatózott az egyenetlen falak mentén. Máris nagyon messziről és meglehetős magasságból hallotta Néró hangját; valószínűleg elhagyta már ezt a mély helyiséget. Élénken beszélve, elég gyorsan haladt, Acte már hangját sem hallotta. De most legalább Marciát érezte maga mellett.

– Maradjunk együtt – ajánlotta a császárné vigasztalóan. És: – Hát nem csodaszép itten?

– Igen, igen – válaszolta Acte sietve, és sebesen megragadta a nő kezét. Felrémlettek előtte történetek emberekről, akik eltévedtek a labirintusban, és soha többé nem találtak ki a napvilágra, s nyomorultul éhen pusztultak. Szorosabban kulcsolta ujjait Marcia keze köré. De hamarosan annak is szüksége volt mindkét kezére, hogy tapogatózhasson, és néhány lépés múlva Acte őt is elvesztette. Kiáltott, Marcia válaszolt, de rövid idő múlva Marcia hangja is elhalt.

Acte tehát magára maradt a labirintusban. Tapogatózva ment néhány lépést előre, hátra. Egy hosszú, meglehetősen sima padozatú folyosóba jutott. Határozottan visszaemlékezett rá, hogy ezen a folyosón végigjöttek, röviddel azután, hogy Néró-Terentius visszaküldte a fáklyavivőt. Ez bátorságot öntött belé... Hamarosan, most mindjárt fel fog tűnni a fáklyafény. De semmi világosság nem derengett, s Néró meg Marcia hangja is végképpen elhalt.

Nincsen értelme továbbmenni. Emlékezete megcsalta, végérvényesen eltévedt. Nem marad más hátra, várnia kell, míg a többiek érte jönnek.

Lekuporodott a földre. Meglehetős hosszú türelemre lesz szüksége. Lehet, hogy egy vagy két, de talán három óráig is várakoznia kell. Talán bosszút akar állni rajta Vorösszakállúcska, mert férfiassága csődöt mondott előtte. Acte ismerte a világot, tudta, hogy az emberek azt gyűlölik a legjobban, aki előtt lelepleződött a tehetetlenségük. A labirintusnak állítólag háromezer kamrája van. Vajon miért vágott neki ennek az egész különös kalandnak, miért jött ide ezzel a két őrülttel? Hiszen egyébként mindig a józan eszére hallgat. Miért jött ide egyáltalán. Persze, volt értelme, hogy idejött, de most nem képes megtalálni többé ezt az értelmet. Éppen olyan kevéssé ismeri már ki magát saját magában, mint ebben az átkozott labirintusban.

„Térj észre, Acte, kérlek. Ne veszítsd el a fejed! Mi érdeke lehet annak az embernek, hogy itt hagyjon a sötétségben? És ha mégis eszébe jutna ez az őrültség, ott van Varró és a többiek, azok majd helyreigazítják a fejét. Mert Néró ügyére rendkívül hátrányos volna, ha Acte, aki azért jött, hogy őt meglátogassa, a látogatás alkalmával nyomtalanul eltűnne.”

Hirtelen rémülettel kapott a hajához. Mintha mégis egy denevér kapaszkodott volna belé. Ostobaság. A legutolsó, legbelső kamrában tanyázik a labirintus istene, Labür bikaisten. Ő kényszerítette Edessza népét, hogy fiatalembereket küldjenek neki a labirintusba, azoknak a véréből táplálkozik. Vajon mióta kuporog már itt a sötétben?

– Vörösszakállúcskám! – kiáltott fel hirtelen, és hangja teli volt rémülettel. – Hol vagy? Gyere és segíts!

Néró hangja egyszerre ismét felhangzott:

– Még mindig itt, kedves Actém? – kérdezte csodálkozva és udvariasan. Olyan könnyed hangon beszélt a sötétségben, mintha ott állna, szeme előtt a smaragddal, és nézné. – Miért nem követsz? De talán igazad van; a fenségesség fénye túlságosan magasztos ahhoz, hogy közönséges világítási célokra használjuk. Mindjárt ideküldöm a fáklyavivőt.

A fáklya jött, fény jött, s végül újra kijutottak a napfényre. A félelem, melyet Acte a labirintusban érzett, elszállt emlékezetéből. Hamarosan már csak arra emlékezett vissza, ami a kalandban vonzó volt. A labirintus Nérója, aki meghódította, megrémítette s végül megszabadította, a halott, a valódi Néró volt. A halott, a valódi Néró éppen olyan otthon van a labirintusban, mint mauzóleumában, az ő római kertjében. S Acte már bizonyosan tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor eljött a Folyamközbe.

12. AZ ELTEMETETT

Már majdnem egy hónapja tartózkodott Edesszában. Néró barátai úgy találták, hogy szép és jó, hogy eljött, de ha rövidesen nem tesz határozottan valami bizonyságot Néró azonossága mellett, akkor jövetele többet ártott, mint használt. Egyetértettek abban, hogy csak egyetlen mód van, amellyel Acte hathatós tanúbizonyságot tehet Néró valódisága mellett. Természetes volt, hogy Varrót bízták meg, vegye rá Actét ennek a módszernek az alkalmazására.

– Örömmel látom, aranyos Actém – kezdte –, hogy sűrűn együtt vagy Nérónkkal. Kezdesz rájönni már, miképpen juthatott eszembe az a vakmerő ötlet, hogy Nérót újra életre keltsem? – Acte egy kíváncsi gyermek arckifejezésével hallgatta, most bólintott, elgondolkodva, helyeslőén. – Ha Nérónk – kezdte újra Varró – még téged is, kedves Acte, visszavarázsolhat, hacsak percekre is, a múltba, vajon nem tudná-e Rómát is, mely sokkal kevésbé finom... visszahelyezni a múltba?

– A kor – bólintott Acte – ridegebb és sivárabb lett. Nagyon durva eszközökre van szüksége, hogy fellelkesedjen. Lehetséges, hogy ez a színpompa, mellyel Nérónk körülvesz bennünket, csalóka, s nem is belőle fakad, hanem saját magunkból. És ezesetben vállalkozásunk mégis értelmetlen és reménytelen.

Varró nagy diadalt érzett, hogy Acte így mondotta: „vállalkozásunk”.

– Emlékszel még, Acte – s hangjában inkább kérés volt, mint kérdés –, hogy annak idején a Néróba vetett hit mennyivel könnyebbé tette az életet? Emlékszel arra a kábult rémületre, ami az egész emberiséget elfogta, amikor Néró meghalt? Nem olyan volt-e ez, mintha a világ egy csapásra csupasszá, színtelenné vált volna? A Palatínus urai el akarták lopni tőlünk, tőled és tőlem, Nérónkat. Nem pompás érzés megmutatni nekik, hogy tervük csődöt mondott? Szobrait darabokra zúzták, nevét kifaragták a feliratokból, óriásszobrának a fejét levágták, s helyébe az öreg Vespasianus józan paraszti fejét tették. Nem pompás érzés bebizonyítani, hogy mindez nem használt? Elismerem: néhány esztendőre elérték céljukat. Néhány esztendőre valóban kiöltek a világból minden képzeletet, lendületet, álmot, mindent, ami elevenné teszi az életet. De most Néróval mindez új életre telt. Nem érzed ennek a fenségességét, Acte? Az istenek segítségünkre voltak az út első, nehezebbik felének a megtételénél. Jöjj velünk, Acte. Meghódítjuk Antiochiát, Alexandriát, Korinthoszt, a Palatínust.

– Álmodsz – válaszolta Acte, de nem visszautasítóan, hiszen ő is vele álmodott, hangja fátyolos volt, mintha álomból ébredne. Szép volna – folytatta ugyanazon a fátyolos, álmodozó hangon megint ott élni a Palatínuson, Néróval. De ezt nem érhetjük el. Nem jó így belefeledkezni a varázsba, mint ahogy te teszed, kedves Varróm. Ha azután a varázs szertefoszlik... – elnémult, gondolataiba merülve.

– Ha a varázs szertefoszlik...? – kérdezte Varró, mereven nézve a nőt, maga is a belőle áradó, szinte jövőbe látó szomorúság hatása alatt.

– Ha a varázs szertefoszlik... – ismételte Acte, de még mindig nem fejezte be a mondatot.

– Nos, mi lesz akkor? – sürgette Varró, és nem tudta levenni róla a szemét.

– Akkor ittmarad egy öregasszony – fejezte be tiszta hangján Acte, nyugodtan, mosolyogva.

És a reá jellemző éles és könyörtelen logikával elmondta Varrónak, milyennek látja Néróját:

– Valóban a megfelelőt választottad – mondta. – Megtéveszti az embert. Még engem is megtévesztett. Tudod, hogy Italicus mennyire szeret engem. Italicus költő és férfi, s egyebekben felettébb józan. De egyenesen nevetséges, hogy milyen gyermekded módon mutatja ki szerelmét, s nem volnék igazi nő, ha ez nem tetszene nekem. De el kell ismernem, Néród, amikor először megláttam, fél perc alatt többet elért nálam, mint Italicusom hosszú esztendők erőfeszítésével. Ámde a te Néród, és ez számításod gyenge pontja, csak egy percre tévesztheti meg az embert, és ezt is csak bizonyos jóindulatú elnézés esetén. Tetőtől talpig csinált, az istenek tréfából teremtettek egy viaszfigurát, amelyik beszél és mozog, de árnyék marad csak, nem több, amelynek nincsen igazi emberi lelke. Még arra sem képes, hogy egy nővel háljon, ő nem „Néró”, nem férfi, hiányzik belőle a nemzőerő. A legélőbb a labirintusában. Különben csak kísértet... ilyennek képzelem a holtakat a Hadészban, az alvilágban. Keserű tapasztalathoz juttattál, Varró. Félelmes elgondolni, hogy valaki ilyen férfias, császári, hatalmas és ismert külsővel járkálhasson, s belül üres semmi. Saját magamtól megrémülök, saját mozdulataimtól, járásomtól, hangomtól, ha ezt az árnyék-Nérót látom.

Varró megértette, s mielőtt még kérését előadta volna, lelke mélyén már tudta, hogy a nő vissza fogja utasítani.

– Ha látom élettel teli arcodat, Actém – kezdte mégis újra –, szinte el sem tudom hinni, hogy olyan józan, mint amilyennek most mutatod magad. Ha én elragadtattam magamat, engedd te is, hogy magával sodorjon az ár. Ne légy túlságosan hűvös. Maradj a mi hajónkon, Acte. Ha elsüllyedünk is, nincs szebb, mint egy ilyen nagyszerű, kalandos út. S ha velünk vagy, nem süllyedünk el.

– Bevallok neked valamit, Varró – válaszolta Acte. – Tudod, hogy szerettem Nérót. Olyan nagyon, hogy még árnyéka előtt is elhalványodik mindenki más. A te Néród volt az első, aki újra lángra lobbantotta bennem mindazt, ami Vörösszakállúcska halála óta kialudt. Nem bírom ki a te Néródat. Beleőrülök, amikor minden egyes alkalommal át kell élnem, miképpen menekül ebből a húsvér kísértetbői a lélek, amint hozzáérnek. Ezt nem bírom elviselni. Én nem szeretem a mámort, ebben tévedsz. Legfőképpen nem azt, amilyeket ilyen eszközökkel kell megteremteni. Nem maradok itt. S amikor a férfi arcán meglátta a mélységes csalódottságot, folytatta más hangon, számítón, tréfásan, de ugyanakkor komolyan is. – Nem akarlak cserbenhagyni, Varró. Segíteni akarok. Tudod, hogy gazdag vagyok, szeretem a gazdagságot, s ha valamit tennék Néród érdekében, valószínűleg az egyetlen gyakorlati következménye az lesz, hogy Titus elkobozza itáliai birtokomat és jól jövedelmező téglagyáraimat. Ennek ellenére, ha szolgálatot tehetek ügyednek, ha tehetek valamit Néró nevének érdekében, mondd meg, és megteszem.

Elérkezett tehát a helyzet, amikor Varró előállhatott azzal a kívánsággal, amit Néró hívei kérni akartak; hiszen a nő maga szólította fel. De ez az ember, Varró, aki a legcsekélyebb meggondolás nélkül küldött halálba ezreket, aki feláldozta játékának leányát, Marciát, aki, bár fájdalommal, de megbánás nélkül fogadta barátjának, Frontónak halálhírét, aki nemegyszer kis tétért kockáztatta saját életét, ez a Varró most nem bírta szemébe mondani Claudia Acténak, mit kíván tőle. ő maga is lángra lobbant a nőtől. Nem értette saját magát, hogy addig, amíg fiatal volt, csupán okosságból – nehogy barátsága a császárral csorbát szenvedjen – behunyta szemét, hogy szépségét észre ne vegye, páratlanságát ne élvezze. Most azonban, hogy az esztendők elmúltak feje felett, egyszerre látott, és megbánta szándékos vakságát. Ez a férfi, aki oly maradéktalanul kiélvezte életét, aki mindjárt meg is szerezte azt, amit megkívánt, s nem tett semmit, amit nem kívánt megtenni, ezúttal, rövid időn belül másodszor volt kénytelen valamit megbánni. Most sajnálat töltötte el, hogy annak idején, tekintet nélkül Néró barátságára, nem követett el mindent, hogy ezt a nőt, Claudia Actét magának megszerezze. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy az egész nevetséges és felséges játékát egy időre félretolja, s ne legyen semmi egyéb, csak a régi Varró, aki fenntartás nélkül élvezi mindazokat a pompás embereket, akiket a sors útjába küld.

Ahelyett tehát, hogy felhasználta volna az alkalmat, és közölte volna kérését, meglehetősen összefüggéstelenül ezt mondta:

– Emlékszel még, Actém, amikor a színes, kínai halakat tenyésztettük az aranypalota új halastavában? – S ifjúnak érezte magát, mint legszebb idejében, könnyelműnek és mélynek, gonosznak és vonzónak, elszántan arra, hogy élvezetéért nagyon nagy árat fizet, tudva, hogy az élet csak akkor élvezhető igazán, ha az ember nem számolgatja kicsinyesen az árát. Mélységes, benső rokonságot érzett Actéval, mint azelőtt soha még. Tulajdonképpen, így érezte, hárman vannak a helyiségben; velük van a halott, a valódi Néró legjobb alakjában, nem zavarón, s hármójuk között mély, barátságnál erősebb közösség szövődik.

De Acte nem ment bele a játékba. Fantáziálását félbeszakítva, hangsúlyozott józansággal újból megkérdezte: – Mondd meg, mit tehetek Néród érdekében?

Ekkor Varró összeszedte magát, s közölte vele, hogy mi volna az a leghatásosabb cselekedet, amivel Acte az ő és barátai véleménye szerint az ügynek szolgálatot tehet.

Ez pedig a következő volt: Ha Néró él, akkor az az urna, amit Acte római kertjének mauzóleumában őriz, nem tartalmazhatja az ő hamvait. Ha Acte valóban meggyőződött arról, hogy Néró él, akkor az urna és a síremlék egyszerre nevetségessé válik. Ha Acte meg akarja mutatni a világnak, hogy hisz az élő Néróban, akkor le kell rombolnia a síremléket, és szét kell szórnia az ismeretlen valaki hamvait.

Acte arcának átlátszó bőre, míg Varró, szándékolt szárazsággal fűzve mondatait, mindezt elmondta, halotthalványra sápadt. De a hangja éppolyan tisztán és nyugodtan csengett, miként mindig, amikor éppolyan szárazon, mint a férfi, leszögezte:

– Szóval azt kívánjátok, hogy mindazt, ami a valódi Néróból megmaradt, szétszórjam a szélbe, s ezzel bizonyítsam, hogy hiszek a ti hamis Nérótokban?

– Igen – válaszolta tárgyilagosan Varró. De mielőtt még ez az „igen” elhangzott, már szégyellte magát kívánságáért, s ügyetlenebbül, mint egyébként szokása volt, hozzátette:

– Néró művéről van szó. Ez pedig, ugyebár, megér egy maréknyi hamut?

Acte zöldesbarna szeme hosszasan nyugodott a szenátoron, Néró barátján, vállát kissé leengedte, ívelt szája alig észrevehetően remegett:

– Amit itt mondasz – válaszolta alig észrevehető gúnnyal –, valószínűleg felettébb bölcs. De azért talán mégsem lett volna szabad elmondanod. – Kellemetlen csend támadt a két ember között; egy csapással ott volt a szobában minden, ami valaha is elválasztotta őket egymástól.

Acte egész lényéből szinte sugárzott a Varró és kívánsága elleni felháborodás. Hiába próbálta csillapítani önmagát, józanul: „Ha csakugyan folytatni akarja Néró művét, s a világot az ő szellemében akarja kormányozni, megtorpanhat az urna előtt? Nem! Az ő számára ez valóban nem jelent egyebet, mint néhány maréknyi hamut.” De lelke mélyén tudta, hogy ez nem mentség, s a férfi vétkezett ellene s Néró ellen. Lehetséges, hogy meggondolásai helytállóak a maga szempontjából, de nem állhatják meg a helyüket őelőtte.

Acte előtt. Az ő józan esze másmilyen, mint Varróé. Az, hogy annak idején habozás nélkül kockára tette életét, hogy Néró holttestét megmentse a meggyalázástól, s császári temetésben részesítse, az volt élete legnagyobb, legjózanabb cselekedete. Mit jelent tehát a józanság? Azt, hogy mindenki úgy cselekedjék, ahogy hozzá méltó. Kegyelet, ez Varró számára üres szó; de az ő számára nem. A szelekbe szórni Néró hamvait, az ő számára ugyanaz volna, mint szertefolyatni saját vérét. Az a görög nő, aki életét tette fel, hogy halott bátyját eltemethesse, nem puszta színházi figura, nemcsak a költő kegyelméből él. Soha, még ha biztosan tudná, hogy ezzel a Flaviusok végképpen kiűzhetők volnának Rómából, sem engedné meg, hogy a házat kertjében, a halottas házat, ahol Nérója él, lerombolják. Szerelmesének, császárjának földi maradványa életének legfőbb java, amely nélkül nem élhet.

– Nem adom a hamvakat – mondta halkan, határozottan, gonoszul. – Eszem ágában sincs!

Varró hallgatott. Érezte, hogy Acte belső ellenállásával szemben a világ minden hatalma tehetetlen. Búcsúzott s ment.

Acte pedig a legsürgősebben előkészített mindent az elutazásra. Ha azelőtt testének minden porcikájával mohón vágyódott az után, hogy Néró-Terentiusszal hálhasson, most a levegőt sem tudta elviselni körülötte. Már a bőrének, kipárolgásának emlékére is hányinger fogta el.

13. A TEREMTMÉNY TEREMTŐJE ELLEN FORDUL

Claudia Acténak az a szándéka, hogy visszatér Antiochiába, s onnan Rómába, nagyon megdöbbentette Néró barátait. Trebonius és Knópsz amellett kardoskodtak, hogy tegyék el láb alól, tüntessék el, mielőtt visszatérhetne Rómába, s elterjeszthetné azt a mesét, hogy Nérójuk nem a valódi Néró. Még maguknak sem vallották be, hogy örülnek, amiért okuk van sértett férfiúi hiúságukért bosszút állni a nőn.

Terentius tetszéssel fogadta tanácsosai ajánlatát. Bosszantotta, hogy Acte puszta megjelenésével megnyerte Mezopotámia tömegeit, féltékeny volt népszerűségére. Tudta, hogy voltak pillanatok, amikor ez az asszony valóban Nérónak tartotta. Talán, gondolta, megnyerhette volna őt magát is, ha mint férfi nem mondott volna csődöt. Neheztelt rá, amiért férfiúi és színészi képessége nem bizonyult elegendőnek, és azért is, hogy akkor, ott a labirintusban vak maradt a belőle áradó fenségességgel, a „phrannal” szemben. Jó volna, ha ez az utcalány eltűnne a világból, és a véletlen pompás találkozása, hogy állami érdekek is ezt kívánják. A legegyszerűbb volna persze Actét orgyilkosokkal elintéztetni. De ez túlságosan otromba és egyszerű megoldásnak tűnt. Bosszújának finomabbnak, elegánsabbnak kell lennie. Visszaemlékezett arra a mesterségesen előidézett hajótörésre, amivel Néró az anyját tette el láb alól. Arról álmodozott, hogy valami szerencsétlenség történne, például az arca torzulna el örökre, vagy járásának könnyed szépségét veszítené el. A szerencsétlenséget, persze, olyan ravaszul kellene megrendezni, hogy Acte maga se gondolhasson másra, mint a vak véletlenre.

Acte időközben befejezte úti előkészületeit. De udvarias lévén, nem akart távozni Edesszából, mielőtt búcsút nem vesz attól az embertől, aki a hosszú esztendők sivársága után újból felébresztette benne az érzést. Felkereste tehát Nérót.

Néró éppen szelíd denevéreivel foglalatoskodott a barlangban, amelyet számukra rendezett be. Az, hogy Acte még egyszer eljött búcsúzni, kellemetlen meglepetés volt számára. Jobban beleillett volna terveibe, ha a nő titokban próbál megszökni. Jó előre gondolt ilyesmire, s ebben az esetben nem szabadult volna területéről ép bőrrel. Az, hogy most ilyen tisztán s vidáman lép elébe, nem illett elképzelésébe, kihozta sodrából, s most még jobban gyűlölte, amiért valóságos mivolta nem egyezett azzal a képpel, amit róla formált.

Egy ideig megvárakoztatta, s azután nem a palotában fogadta, hanem a barlangban, félhomályban. Kísértetiesen csapongtak a denevérei, vagy belekapaszkodva a kiugrásokba, mozdulatlanul lógtak fejjel lefelé. A különböző fajtájú állatok körös-körül undorítóan csüngtek, emberkezükkel, hatalmas fülükkel, torz kutya- és majomábrázatukkal, különböző színekben, szőrösen. Néró azt remélte, hogy Acte elfogult lesz ebben a különös környezetben. De a nő inkább furcsállta a dolgot. Miután a várt hatás nem következett be, sehogyan sem sikerült ezen az utolsó búcsúfogadáson Nérót játszania. Bár sok szomorú szót talált, amiért ilyen gyorsan elhagyja, félig gúnyosakat, idézeteket klasszikus íróktól, hogy a valódi Néró sem mondhatott volna különbeket. De mindent egybevetve, önmaga is sutának érezte viselkedését, Acte pedig még sutábbnak, most már nem is értette, miképpen volt lehetséges, hogy ez az ember újra fellobbantotta nagy érzelmeit.

Már menni készült, amikor Nérót végre megszállta az ihlet, s összeszedte magát. Az igazi Néró, szelleme szállt belé. Császárnak érezte magát, aki olyan embertől búcsúzik, aki nagyon közel állt hozzá, s áll még most is; s ő, a császár azt akarja, hogy a halál válassza csak el őket egymástól, amiről a másik még semmit sem tud. Sejtelmesen, félelmetesen beszélni kezdett denevéreiről. Arról beszélt, hogy az Odüsszeusz által megölt kérők miképpen kísérték denevérekhez hasonlóan az alvilágba Hermészt, a halottak vezetőjét. Homéroszából idézett:

 

Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek

Röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból

Egy leesik, mire ott fönt mind összébb tapadoznak,

Így mentek surrogva azok, s Hermész, a segítő,

Míg ők összefogództak a nyirkos utat mutogatta.

 

Sejtelmesen és jelentőségteljesen tréfálkozott, hogy vajon közös halott ismerőseik közül melyik rejtőzködik most ebben a fintorgó állatban, s melyik amabban. Közben rövidlátó szemével gonoszul, de egyben szomorúan és gyengéden méregette Actét, mintegy búcsúzva. Megjátszottá Nérót, aki tudja, hogy anyja, Agrippina vagy felesége Octavia, olyan útra indul, amelyről nincsen visszatérés. Szerette ezt az Agrippinát, ezt az Octaviát, ezt az Actét is, mivel számára már ő is halott volt, mert élvezhette azt a szenzációt, hogy egy halottal beszél, aki még élőnek hiszi magát. Élvezte gonosz fölényét, különösen kedves volt ehhez a halotthoz. Különösen kedves volt tehát Actéhoz.

Acte megrémült. Eleinte ostobának tartotta ezt az embert, ahogy szelídített denevéreit kezéből etetve játszadozott. Most félelmessé vált. Ismerte ezt a Nérót. Ismerte határtalan, szörnyű gonoszságát. Ismerte Néró hajlamát az ilyen finomul kegyetlen játékok iránt. Igen, most megértette, miért tudta ez az ember felkavarni lelke mélyéig. Észrevette ajka körül azt az apró, megvető, szeretetre méltó, nagyon gonosz vonást. Terentiusban, aki denevéreivel játszadozott, felismerte Nérót, aki a halottakkal játszadozik, akiket ő küldött az alvilágba. Felismerte Nérót, s azt, hogy őt is halálra ítélte. Megcsapta az árnyak világának hűvössége, és félelemmel szívében távozott.

Sem Néró, sem Trebonius vagy Knópsz nem árulták el Varrónak vagy Fülöp királynak Acte elleni tervüket. Néró érezte, hogy ezek ketten mindent megtennének szándéka meghiúsítására. Ennek ellenére mindketten megtudták, mi készül, és Varró, alighogy Acte távozott a császártól, sürgős kihallgatást kért.

– Nagy sajnálattal értesültem – kezdte Varró –, hogy Claudia Acte távozni készül körünkből.

– Valóban, kedves Varróm – válaszolta Néró barátságosan –, nem tudtuk itt tartani, sem te, sem én.

– Miután már nem tudtuk rávenni a maradásra – vélte Varró –, ilyen szép és szeretetre méltó hölgynek a lehetőséghez képest kellemessé kell tenni a hazautazást.

– Úgy van – bólintott Néró –, ezt kell tennünk.

– Rendelkezésére bocsátom saját utazóhintómat – mondta könnyedén Varró –, s száz főnyi díszkíséretet.

– Sajnos, elkéstél, kedves Varróm – sajnálkozott a császár. – Már én intézkedtem az utazóhintó és díszkíséret ügyében. – A szenátor arca egy fokkal sápadtabb lett.

– Rendkívül leköteleznél, felséges úr – mondta –, ha megengednéd, hogy én tehessem Claudia Acténak ezt a kis szolgálatot. Még a régi időkből nem egy jóvátennivalóm van iránta, s felséged... tette hozzá hunyorítva, kissé alattomos bizalmaskodással – az utóbbi hetekben ugyancsak bőven volt rá módja, hogy kimutassa iránta tanúsított figyelmességét. – Terentiust felbőszítette ez a célzás, de nem mutatta.

– Nem, kedves Varróm – mondta, s amit ez idáig sohasem merészelt, megveregette a vállát –, ebből nem lesz semmi. Erre a rövid időre inkább már mi akarjuk Acténk körül a szolgálatot teljesíteni. – Szavai, minden szeretetreméltóságuk ellenére, olyan fenyegetően hangzottak, hogy Varró, nehogy tovább ingerelje, nem merte kivonni magát az utált bizalmaskodó érintés alól.

– Ne ragaszkodj ehhez – kérte. – Lehet, hogy nem végződne jól, ha Actét nem az én feltétlenül megbízható embereim kísérnék a határig. Az utak az utóbbi időben nem biztonságosak.

– Az én embereimet nem tartod megbízhatóaknak, Varró? – kérdezte a császár.

– A magaméit még megbízhatóbbaknak tartom – felelte a szenátor.

– Nagyon merész vagy, barátom – mondta Néró, és apró, sötét felhő suhant végig császári homlokán. – Azt hiszed, éppen az ilyen érvek alkalmasak arra, hogy kérésedet meghallgassam? – Varró visszavonulót fújt.

– Gondold meg – kérte még egyszer –, micsoda rágalmakra adna alkalmat, micsoda beláthatatlan következményei volnának, ha Acténkkal távozásakor valami szerencsétlenség történne. Az egész világ azt hinné, hogy Acte Nérónkban nem ismerte fel a császárt, hanem egy bizonyos Terentius nevű fazekasnak nézte. Hatalmas győzelem volna ez Cejonius és a palatinusi urak számára. Nem szabad, hogy Acténak baja essék – óvta a császárt.

– Hiszen azért adtam melléje kíséretül embereimet – magyarázta Néró barátságos mosollyal.

Most aztán Varró sem türtőztette magát tovább. Terentiushoz hajolt, és egyenesen az arcába mondta:

– Nem lesz jó vége, ha Acte a te embereiddel utazik, nem lesz jó vége a te számodra sem, s nem is fog megtörténni. – Halkan beszélt, de hangja olyan határozottan, szinte vadul csengett, hogy Terentius megrémült. De Terentius nem akarta tűrni, hogy Varró számára most egyszerre Néróból ismét Terentiusszá változzék:

– Hogyan akarod megakadályozni? – kérdezte.

– Mielőtt megengedném, hogy Acte a te csőcselék népséged kezébe kerüljön – mondta Varró –, inkább elmondatom neki, hogy ki vagy valójában. Igen, egy bizonyos Caja lesz az, aki elmondja neki, ki vagy, s én magam is megerősítem. – Terentius elsápadt. De továbbra is megmaradt Nérónak, s megtartotta könnyed hangját, a császár hangját, aki barátjával évődik.

– Varró barátomat – mosolygott –, úgy látszik, túlságosan izgatja egy kislány sorsa. Még sohasem láttam, hogy ennyire kijött a sodrából. Ki gondolta volna, hogy Varrónk valaha még ilyen szerelmes lesz. Megbocsátom a szerelmesnek tiszteletlen viselkedését. De kérésedet ezúttal, sajnos, nem teljesíthetem – fejezte be kissé gúnyosan, kissé sajnálkozva, gonoszul. – Nem te fogod elkísértetni Actét, hanem én.

Terentius azt várta, hogy Varró dühöngeni fog, felháborodik, kitör. Erre felkészült, ezt a harcot egyszer el kellett intézni. Félt ettől a jelenettől, de nem akart kitérni előle. Nagyon gyűlölte Actét, és nagyon gyűlölte Varrót, s bizonyosra vette, hogy ebből a gyűlöletből erőt meríthet ahhoz, hogy szembeszálljon Varróval, és bebizonyítsa, hogy ő Néró.

De Varró nem fortyant fel. Nem dühöngött. Arcáról teljesen eltűnt a harag minden jele. Kissé hátralépett, hogy mint távollátó, jobban szemügyre vehesse a másikat, szája mérhetetlenül gőgös, jóakaratúan megvető mosolyra húzódott, s nagyon csendesen, de engedelmességre kényszerítő hatásában biztosan, odavetette a teremtménynek:

– Kuss, Terentius! – és kiment.

Terentius nézett a távozó után, megdermedve lelke mélyéig, mozdulatlanul, falfehéren, eltorzult arccal. Azután néhány pillanat múlva nagy elhatározással egyszerűen kitörölte emlékezetéből ezeket a szavakat. Ennek nem volt szabad elhangzania, ezt nem akarta hallani. Ha elhangzott volna, ha hallotta volna, szörnyű, elképzelhetetlenül borzalmas bosszút állt volna nyilvánosan, soha nem látott kínzások közepette kivégeztette volna Varrót, Actét, Caját.

De ezt nem lehet. Még nem. Tehát nem hallotta. Nem is hangzott el.

Claudia Acte a Varró által melléje adott kísérettel utazott el, s épségben visszaérkezett Antiochiába, Rómába.

14. A „PHRAN”

A császárt szemmel láthatóan nem érintette Acte elutazása. Egyre áthatolhatatlanabbul beburkolózott saját fenségességébe vetett hitébe, „phranjába”.

Pompásan reprezentált, akárcsak Néró. Pénz volt elegendő. A meghódított szíriai városok adóztak. Azoknak a magánszemélyeknek és közületeknek a vagyonát, akik és amelyek Titus hívének és Néró ellenségeinek vallották magukat, elkobozták. Artabanosz, Fülöp király és más fejedelmek, főpapok, a két folyó közötti terület és Arabia sejkjei bőkezűen adakoztak. Néró hódolhatott építkezési hajlamának: gigászi építményeket emeltetett. Pompásan felépítette újra az árvíz-sújtottá Apameiát, és elnevezte Nérónisnak. Stadiont építtetett, színházat, templomot saját maga tiszteletére; Tarate istennőt is megajándékozta egy díszes új, hajlékkal.

Egyidejűleg hozzálátott kedvenc álma megvalósításához. Az Edessza felett meredező óriási sziklafalat akarta átváltoztatni egyetlen domborművé, amely a régi keleti emlékek mintájára megőrzi a császár arcvonásait az örökkévalóság számára. Az istenné vált császárokat rendszerint úgy ábrázolták, amint sasmadáron szállnak az ég felé. Ő, Néró merészebb megoldást kívánt a szobrásztól. Denevéren akart lovagolni, és az ábrázolás legyen teljesen élethű; ne hízelegjen az ő arcának sem, és adja vissza teljes hűséggel a csúf, félelmetes madárparipa fejét, majomszerű karmait is, persze mindezt óriási arányokban.

A császár tanácsosai fejüket csóválták a kétbalkezes választást hallva. Bár a lakosság nagy része szerencsés állatnak tartotta a denevért, de a túlnyomó többség a halál és alvilág jelképét látta benne.

Néró kinevette az aggodalmaskodókat. Halál, alvilág? Babona, ostobaság! Vajon nem császár-e ő, ama klasszikus szavait idézve „feje búbjától lábujja hegyéig”? Amit ő gondol, amit ő érez, császári, isteni gondolat, és ha bensejében élő daimónionja azt tanácsolja, hogy válassza a denevérmotívumot, úgy e benső hang súlya előtt semmivé foszlik minden érv.

Merész volt, egészen az esztelenségig, akár Néró virágkorában. Amit eddig még egyetlen római császár sem merészkedett megcselekedni, a parthus nagy királyok példájára lobogó lángot vitetett maga előtt, a „phran” jelképét. Továbbá olyan aranypénzt veretett, amely kétszeres körvonalban ábrázolta arcát, vakmerőén jelezve ezzel, hogy kétszeresen Néró, halott és feltámadott formájában, akár Ozirisz isten. Tanácsosai csak nagy nehezen tudták rávenni, hogy halassza el ennek a pénznek a forgalomba hozatalát, attól félve, hogy a kétszeres Néró-arc kihívja a tréfára mindig hajlamos Szíria gúnyját. Néró azonban nagyon szerette ezt a kétszeres arccal vert pénzt, és gyakran szemlélgette.

Ahogy az előbbi Néró a görög városokban, úgy a mostani Szamoszata, Larissza, Edessza színházaiban lépett fel a nyilvánosság előtt, és ragyogott, amikor a döntőbírák neki ítélték a győzelmi koszorút. A tömeg ujjongott, boldog volt, hogy színpadon láthatja császárát, s ő, akit magával ragadott a lelkesedés és saját fenségének érzése, túlszárnyalta önmagát.

Mostanában szinte kereste veszedelmes ellenség-barátjának, Varrónak társaságát. Ez az ember nem mosolyodott el, amikor közölte vele titkát a barlanggal. Ezt az embert lenyűgözte. Ez az ember tudja, hogy őbenne, Néróban „phran” lakozik. Néró játszott Varróval, egyre újból hallani akarta ettől az embertől, hogy hisz benne. Ingerelte, piszkálta, hogy kiérezzen szavaiból, viselkedéséből olyasvalamit, ami lázadásra emlékeztet, vagy arra, hogy visszaemlékszik a régmúltra. De Varró alázatos volt, megmaradt udvaroncnak, aki boldog, hogy a felséges úr feléje fordítja ábrázatát; az a bizonyos „Kuss, Terentius!” nem hangzott el többé. Nérónak apró útbaigazítások céljából szüksége volt rá, utasítások kellettek, hogyan viselkedjék ebben vagy abban a helyzetben. Varró diszkrét tanácsokat adott, s Néró megfogadta ezeket, de Varró jelenlétében nem alkalmazta őket.

Néró egyre kihívóbb lett célozgatásaiban. Egy ízben a szenátor éppen akkor lépett be, amikor elmerülten szemlélgette a saját kettős arcával díszített aranypénzt.

– Mondd meg nyíltan – szólította fel a császár –, nem találod kissé túlságosan merésznek ezt a rajzot?

– Bátor és büszke szimbólum – válaszolta Varró rejtelmesen, és szeme a hús-vér arcról az aranyba vésett arcra vándorolt. Néró-Terentius pedig önelégülten, álmodozva mondta:

– Úgy van, Varróm, az ember csak akkor jut el eddig a sokat tudó merészségig, ha előbb leszállt a denevérek közé.

15. A DENEVÉREN LOVAGLÓ ISTEN

Bármily biztosítottnak is látszott Néró uralma, a belső nehézségek szaporodtak. A lakosságnak, amely felett Néró uralkodott, nem ment jól a sora. Bár rend volt az országban, de ezt nélkülözéssel és zsarnoksággal tartották fenn.

A városok főterein kő- és érctáblák állottak. Pompásan hangzó kiváltságokat véstek rájuk, amelyeket Néró adományozott az uralma alá kerülő városoknak és országoknak. De azok egyelőre üres szavak maradtak. Egyelőre az új császár jelenléte a Folyamköz apró országaira az előbbi adóknál sokkal súlyosabb terheket rakott. Az uralkodók a bérlőkre és vállalkozókra igyekeztek hárítani ezt a terhet, azok a parasztokra és iparosokra, azok viszont továbbrakták a rabszolgákra; így valamennyien megérezték a súlyát.

A kereskedelem is pangott. Róma nehézségeket támasztott a szíriai határon. A karavánok, amelyek Kína selymét, Arabia fűszereit, a Vörös-tenger gyöngyeit, India termékeit szállították a birodalomba, és cserélték be Róma áruira, új utakat kerestek. Mezopotámia fő bevételi forrásai kiapadtak.

Bőséget, felvirágzást vártak Nérótól, azt hitték, ha egyszer megszabadulnak a római számoktól, adóktól, mindenki kalácsot eszik kenyér helyett, s bort iszik víz helyett. De Néró alatt nem volt kalács, sőt a kenyér is ritkábbá vált, s egyre jobban kellett vizezni kevés borukat. Persze, aki közvetlen kapcsolatban volt Néróval vagy környezetének tagjaival, az gazdagodott, gyarapodott tekintélyben és pénzben is. És ilyen éppen elég sok volt. Tisztviselői és szállítói, katonái és rendőrei, mindazok, akik palotákat, házakat, utakat építettek az ő számára és emberei számára, azok, akik egyenruhákat szabtak-varrtak hadseregének, és fegyvereiket kovácsolták. Ilyen nem kevés volt, minden tíz közül egy. De a kalácsot és pecsenyét, amit ez a nem kevés ember fogyasztott, ez a bizonyos minden tizedik, a másik kilenc szája elől vonták el.

Az elégedetlenek fenyegetőzése nem akart elcsitulni. Patmoszi János, a szent komédiás homályos jóslatai – noha továbbra is láthatatlan maradt a pusztában – egyre jobban nyugtalanították a tömegeket. A többség már nem volt hajlandó elhinni, hogy valóban a keresztények voltak azok, akik árvizet bocsátottak Apameiára. S az is kételyeket ébresztett Néró iránt, hogy Claudia Acte, a nép kedvence, eltávozott. A Knópsz és Trebonius által kiraboltak, megkárosítottak, megalázottak gyűlölködtek és izgattak, a meggyilkoltaknak barátaik s híveik voltak, akik nem felejtettek, és nem nyugodtak.

Ehhez járultak még Trebonius tisztjei és tisztviselői meg a bennszülött államférfiak és katonaság közötti örökös súrlódások és villongások. A római tisztek mindig is gőgösen lenézték keleti bajtársaikat, csak afféle segédcsapatokat láttak bennük, s ennek megfelelően kezelték most is a bennszülött tábornokokat. Fülöp és Mallukh felháborodtak Néró nagyzolásán, bizalmasai önkényeskedésén, merészségén. Végül mégiscsak ők voltak azok, akik nyeregbe segítették a római császárt, és tartják most is. Égő dühvei ismerték fel, hogy a csalók, bolondok és rablók, akiket segítségül kellett hívniuk, hogy megóvhassák birtokaikat és régi függetlenségüket, a nyakukra nőttek. Bár kifelé változatlanul támogatták, belül megkezdték lassú, földalatti, valódi keleti felőrlő háborújukat Néró ellen. Varró teljes erejével fáradozott, hogy kiegyenlítse az ellentéteket, de ez nemigen sikerült, a keleti és nyugati tisztek és hivatalnokok közötti gyűlölet egyre nőtt.

Néró-Terentius nem akarta észrevenni ezeket a nehézségeket. Megmámorosodott a „Birodalom, Hatalom, Hadsereg, Nép, Kelet” nagy szavak csengésétől; alapjában véve, valóban hidegen hagyta közgazdaság és politika, és csak annyiban érdekelték, amennyiben szárnyaló szónoklatai számára alkalmas anyagul kínálkoztak. Császári méltóság, vezérség számára csupán szereplést jelentett, népgyűléseket, katonai díszszemléket, építkezéseket, ünnepségeket, hatalmat, dicsfényt s mindenekfelett beszédet, beszédet. A politikai és gazdasági tanácskozások elől fejcsóválva és méltóságteljesen visszavonult, abban a meggyőződésben, hogy ha komoly nehézségek merülnének fel, a bensejében élő isteni hang úgyis megmutatja a helyes utat.

Komolyan csak egyet vett, fensége megóvását. Megújította és megszigorította a felségsértők elleni törvényeket, amelyeket a Flavius-császárok eltöröltek. Szenátusának az ilyen bűnügyeket éppen olyan szigorral kellett kivizsgálniuk, mint Tiberius és Caligula idején. Szigorú rendeletek jelentek meg. A császáron kívül például senkinek sem volt szabad smaragdot használnia rövidlátó szeme megsegítésére. Császári képmás jelenlétében tilos volt a káromkodás és a böfögés. Büntetés alá esett a legkisebb, még véletlenül elkövetett bűn is. A besúgórendszer virágzott.

Felségsértés volt az is, ami végül Nittaiosz szőnyegkereskedő vesztét okozta. A szőnyegkereskedő sok pénzt áldozott sportcélokra, villája kertjében berendezte azt a szép játszóteret, ahol annak idején Varró és Fronto ezredes néha találkoztak, pártolta a művészeteket is. Egyszer azonban rossz helyen akart takarékoskodni; akkor, amikor a túllépett költség-előirányzat miatt nem vette át a Vörös utcai műhelytől a megrendelt Mithrasz-szobrot. Most vádat emeltek ellene azon a címen, hogy mielőtt szükségét végezni ment, elfelejtette ujjáról lehúzni gyűrűjét, amelynek kövébe Néró feje volt vésve. A szenátus száműzetésre ítélte. A császár megelégedett vagyona elkobzásával, ő meg Knópsz egymásra mosolyogtak. Ezután nem fogja többé a becsületes fazekasokat zaklatni ez a fráter, ha a szállított áru valamivel többe kerül, mint a kialkudott, nevetségesen alacsony ár.

Férfiúi tehetetlenségéről szóló pletykákat is „phranja” elleni támadásnak érezte Néró. Miután pedig ezt a szóbeszédet rendeletekkel nem lehetett elfojtani, más eszközökkel próbált gátat vetni neki. Nőket, előkelőeket és alacsony rangúakat hozatott hálótermébe; azután, néhány nap múlva, ezek a nők eltűntek. Suttogás, híresztelések keltek szárnyra, terjedtek mindenütt, hogy az istenek, irigyek lévén Néró szerencséjére, megtagadták tőle a szerelem élvezetét, és megölnek minden nőt, akit megérintett. Amikor a császár újból uralomra került, azt remélte, hogy ez az átok is elmúlt. De most kiderült, hogy változatlanul érvényben van. Ezért határozta el a császár, hogy végképpen lemond a nőkről. Ezért történt az is – mert nem akarta, hogy az átok beteljesedjen rajta –, hogy barátnőjét, Claudia Actét száműzte színe elől, s szerelme ellenére elküldte országából. S akadtak szép számmal, akik hitelt adtak ezeknek a híreszteléseknek.

Néró biztonságban, boldognak érezte magát, s azt hitte, hatalma megingathatatlan alapokon nyugszik. Díszszemléket tartott, s a katonák ujjongva üdvözölték. Az Eufrátesz partján csodálatos gyorsasággal nőtt ki a földből városa, Nérónis, országa többi városaiban fehéren, aranyszínben ragyogtak új palotái. „Phranja” körülövezte, a jelképes lángot ünnepélyesen vitték előtte. Senki nem volt már, aki kételkedett volna, hogy a labirintus sötétjében fényesség árad belőle. Ha mesterséges barlangjában tartózkodott, denevéreit etette, azoknak a lelkét, akiket ő küldött az alvilágba, és elbeszélgetett velük. Boldogan, jóllakottan szemlélgette a két arcát mutató aranypénzt. Egyre mélyebben beleásta magát fenségébe.

A Szkirtosz folyónál, Edessza városa felett, napról napra felismerhetőbben emelkedett ki domborművű képe a sziklából, amint denevéren lovagol. A bámészkodók nagy tömege ácsorgott a munkások körül, nézték az óriási reliefet. A császár úgy találta, hogy szebb, mint a lovagló Mithrasz. A népet talán félelemmel töltötte el a dombormű, de az is lehet, hogy titokban gúnyolódást váltott ki. Ezt nem lehetett tudni, mert a mű előtt hangosan megszólalni senki sem merészelt, Knópsz és Trebonius kémeitől való félelmében.

A dombormű pedig egyre nőtt. Már a napot is megállapították, amikor sor kerülhet a leleplezésére: május huszonegyedikét.

16. ERÉLYES MEGOLDÁS

Knópsz mostanában sűrűn volt együtt apósával, Gorion fazekassal, hogy kifürkéssze, mi a tömegek véleménye Néróról. Mert Gorion egyre növekvő otromba bizalmaskodása is fokmérő volt számára, amiről a népnek a császárral szembeni elégedetlenségét leolvashatta.

„Rövidesen ott tartunk már, hogy Gorion újra alkalmazni merészeli azt a bizonyos régi közmondást a három köpni való „k”-ról. Mert gondolatban már régen elmondogatja; ez nem kétséges.”

Nem, Knópsz nem csukta be szemét és fülét a napról napra növekvő nehézségek előtt. Vajon elhatározása, hogy bevárja Antiochia elfoglalását, nem volt-e mégis túl merész? Nem volna-e mégis ésszerűbb idejében, már most cserbenhagyni Néró hajóját?

De volt valami, ami visszatartotta. Felesége, a kicsi, gömbölyded Jalta asszony viselős lett. Az a gondolat, hogy törvényes, szabadnak született, gazdag fia lesz, egy ravasz, izmos, legjobb kilátásokkal induló Claudius Knópsz, határtalan örömmel töltötte el. A maga goromba módján kényeztette Jaltáját, a reménybeli Claudius Knópsz anyját. Orvosokkal, fürdősnőkkel, szolgálókkal vette körül, pokolian káromkodott, ha az asszony uborka vagy más savanyú étel után kívánkozott, és vonakodott elfogyasztani az édes, ízletes mandulatortát, amely pedig hathatósan hozzájárult volna születendő fia szépségének növeléséhez. Nem, most nem szabad elpárolognia. Tartozik ennek a kis Claudius Knópsznak azzal, hogy kitart. Még egy utolsó, minden eddiginél kiadósabb fogásra van szüksége, hogy felépíthesse fiacskája és a világ közé a védő aranyfalat. Nittaiosz szőnyegkereskedő elkobzott vagyonából dús zsákmányt szerzett, de voltak itt még jobb fogások is. Mindenekelőtt például egy bizonyos Hürkanosz adóbérlő, ez a zsugori fickó, aki a Néró tiszteletére emelt templom építésénél vonakodott a reá kirótt nagy összegű, önkéntes hozzájárulást vállalni. Vajon ez a vonakodás nem azt bizonyítja, hogy a gazdag Hürkanosz pénze rossz kezekben van? Az ő, Knópsz dolga elintézni, hogy ez a pénz jó kezekbe kerüljön, például születendő fiacskája, Claudius Knópsz apró, szeretett kezébe.

Nem, mielőtt ezt el nem intézte, nem szabad elhagynia Nérót. Ha pedig kitart Néró mellett, akkor, ez a legfontosabb, történnie kell valaminek az egyre veszedelmesebben növekvő lázadó hangulat elfojtására. A többiek tehetetlenek. Nincsen fantáziájuk. Sem a közelgő veszélyt nem látják teljes nagyságában, sem azt, miképpen lehetne elébe vágni. Rajta, Knópszon a sor, hogy megtalálja a hathatós módszereket. Knópsz fejében tervek nyüzsögtek, sok, különböző terv. Végül kialakult egy, amely egy csapásra megoldotta mindkét kérdést, Néró megmentését, és az aranyhal kihalászását Claudius Knópsz számára.

Tervét ide-oda forgatta. A terv jó, merész, erélyes. Persze, kellemetlen érzés fogta el, ha Varróra vagy Fülöp királyra gondolt. Ezeknek bizonyára megint ezer meggondolásuk lesz. Varróval amúgy is súrlódásai vannak. Annál nagyobb örömmel fogadja majd tervét Trebonius. Nagy kár tulajdonképpen, hogy bele kell avatnia Treboniust. Féltékeny volt a kapitányra, akit Néró kitüntet ragaszkodásával, s aki a tömegeknél is hallatlan népszerűségnek örvend; szenvedett saját szolgai alázatosságától is, és irigyelte Treboniustól azt a természetességet, amivel az parancsolgatni tudott. De nem volt egészen bizonyos abban, hogy vajon sikerül-e egymagában megnyernie tervének Nérót. Másrészt tervének keresztülviteléhez szüksége volt egy katonailag iskolázott, erélyes vezetőre, aki ért az ellentmondást nem tűrő parancsoláshoz, fegyelmet tud tartani, és nem retten vissza a vértől.

A Treboniusszal való megegyezés nem ütközött nehézségekbe. A fővezér már régóta áhítozott „a kések és a tőrök hetének” valamiféle megismétlése után. Egyetértésben jelentek meg tehát Néró előtt.

Knópsz elmagyarázta, hogy alapjában véve a nép ma is éppen úgy rajong Néróért, mint felbukkanása idején. A látszólagos elkedvetlenedés okozója egy maréknyi irigy, minden kákán csomót kereső ember. Részint olyanok, akik Néró felléptével háttérbe szorultak, részint olyanok, akik eleinte ugyan ujjongva fogadták, de elfordultak tőle, amikor látták, hogy határtalan mohóságuk nem nyer kielégítést. Ezeknek a sötétben bujkáló lázítóknak a száma nem nagy ugyan, de hivatalokban ülnek, pénzük, szavuk, befolyásuk van. Ha ezeket elteszik az útból, a levegő megtisztul. A keresztények elleni per kellemetlen tapasztalatai alapján helyesebb volna ezúttal erélyes kézzel közébük vágni, s hosszadalmas bírói tárgyalások mellőzésével egyik napról a másikra, egy megállapítandó éjszakán, végezni az elégedetlenkedőkkel, a kicsinyeskedőkkel. Az ilyen nagyvonalú eljárás jogi alapja nem vonható kétségbe. A császár a legfelsőbb bíró, s mint ilyen, ha valamely vád helyes voltáról meggyőződött, minden további nélkül jogosult a vádlott elítélésére, s elrendelheti az ítélet azonnali végrehajtását. Ha kegyességében szükségesnek tartja, utólag közölheti a szenátussal indítóokait. Ha ilyen módon erélyes kézzel ragadják meg a baj gyökerét, és felszúrják a kelevényt, úgy az ellenséges hangulat egyetlen éjszaka alatt egy csapásra megszűnik az országban. Ennek az éjszakának a tanulsága óvatosságra inti majd az esetleg még megmaradt elégedetlenkedőket is, s gátat vet az uralkodó és a kormány ellen irányuló aljas és ostoba rágalmaknak.

Gyors, szabatos mondatokban fejtette ki Knópsz tervét. Fényes, fürge, barna szeme ravaszul és barátságosan ugrált Néróról Treboniusra és vissza. Szemmel láthatólag élvezte tervét, és elvárta, hogy a többiek is élvezni fogják. Ilyen módon kovácsolt terveket annak idején, amikor még a Vörös utcában dolgoztak, egy-egy üzletfél becsapására, s ezek a tervek rendszerint be is váltak.

A három férfi, Terentius, Trebonius, Knópsz egymásra pillantott, és mielőtt még Knópsz befejezte volna beszédét, mindhárman tudták, hogy a terv pompás, méltó az apameiai áradás kitalálójához. Egészen csendesen ültek, még a lármás Trebonius is néma maradt, csak átpislogott Terentiusra, s mindhárman nagyon elégedetten, ugyanazt gondolták: „Vérbe fojtani az egész bandát!” De Néró még pontosabban így gondolta: „Agyonütni, agyonütni valamennyit, mint a legyet!”

Néró megszólalt:

– Köszönöm, kedves Knópszom! Az istenek elé terjesztem tanácsodat, és meghallgatom a lelkemben élő szellem hangját. – De mindketten tudták, Knópsz is, meg Trebonius is, hogy ennek a szellemnek a hangja már beszélt, mégpedig hajszálra ugyanúgy, mint az ő bensőjükben élő hang, és gondolatban már mindketten elkezdték saját listájuk összeállítását.

17. HÁROM KÉZ

Az istenek hangja valóban még az éjszaka folyamán szólott Néróhoz, és a rákövetkező napon együtt ültek hármasban, hogy megbeszéljék a terv részleteit. Mióta a hatalom a kezükbe került, ellenségeik nagy része már eltűnt az élők sorából. De ők hárman együttvéve százharmincnégy esztendőt éltek át, számtalan kellemetlenséggel találkoztak, jó emlékezőtehetséggel rendelkeztek, és sok ellenségük volt. Még jó egynéhány ember akadt, akinek sok volt a rovásán.

A leggyűlöltebbekhez, persze, nem tudtak vagy nem mertek hozzányúlni. Szép volna például befogni Patmoszi János száját, amelyből szemtelen jövendölései áradnak. Szép volna megszorongatni Claudia Acte, az utcalány vékony büszke nyakát, az átkozottnak, s jó volna nézni, ahogy Varró utolsókat hörög, a gőgös arisztokrata, ez a mindig udvarias, akiből csak úgy árad a megvetés. Élvezet volna fejbe kólintani a tiszteletre méltó Mallukh királyt, s érdekes lenne megfigyelni azt is, hogy az ősrégi királyok családjából származó finom Fülöp akkor is megőrzi-e jó modorát, ha elnyújtja kezét-lábát, és utolsót rugdalózik. De hát az istenek irigyek; a legjobbat megtagadják az embertől.

No de azért nem mindent tagadnak meg tőlük. Ott ültek hárman az asztal körül, szép formájú, nemes fából készült asztal volt, mindegyikük előtt viasztáblácska, kezükben íróvessző, Knópsz előtt ezenkívül tinta és pergamen is. Jegyeztek, kitöröltek, tanakodtak. Egyikük odavetett egy nevet, a másik kettő mosolygott, ők is feljegyezték már maguknak, s akkor Knópsz átírta a papírlapra; ez volt a végleges lista. Előfordult, hogy valamelyikük kifogást emelt, ezt a nevet egyelőre félretették, hogy majd később döntenek, de ilyen ellenvetés ritkán akadt, Knópsz listája szépen szaporodott. Nem siettek, kényelmesen dolgoztak, hosszas szünetek után hangzottak el az újabb és újabb nevek; amikor valamelyik név a végleges listára került, Néró rendszerint valamelyik klasszikustól, legszívesebben Szophoklésztól vagy Euripidésztől vett idézettel kísérte.

A valódi, személyes okot, ami miatt a név a listára került, ritkán említették; rendszerint valami politikai érvet hoztak fel. Trebonius például, Lucius hadnagyot ajánlotta. Nem szenvedhette a fiatalurat, aki a szurai csatában tanúságot tett gyors elhatározó képességéről, mert elegáns volt, mert ősi családból származott, mert gyászolta Frontot, és mert a nők kedvelték. Bárcsak élne még Fronto, az ő nevét sokkal szívesebben jegyeztetné fel a listára. Örök kár, hogy ez a nagyképű tiszt már halott, ez a hencegő, aki még halálával is a maga számára foglalta le a „szurai győző” nevet, ami pedig valójában őt, Treboniust illetné, s hogy ily módon neki, sajnos, meg kell elégednie Luciusszal. Az, amit Lucius ellen fel tudott hozni, miután valódi okait nem akarta közölni, nem volt túlságosan helytálló. Lucius, jelentette ki, álhíreket terjeszt, azt híreszteli, hogy Néró a csőcselék embere, és gyűlöl minden arisztokratát. Knópsz nem akarta belátni, hogy miért kellene eltenni láb alól ezt a fiatal, tehetséges és népszerű tisztet; úgy érezte, ebből még baj származhatik. De ha ő nem engedélyezi Treboniusnak Luciusát, akkor Trebonius is megbokrosodik, és nehézségeket támaszt az ő jelöltjeinél. Feljegyezte tehát a listára Lucius nevét, miközben Néró ezt szavalta:

– Minden harc végső állomása a halál!

Knópsznak minden nehézség nélkül sikerült a listára felvétetni Hürkanosz adóbérlőt. Természetesen egyetlen szóval sem említette, hogy véleménye szerint Hürkanosz pénze sokkal jobb helyen lesz a születendő Claudius Knópsz kezében, mint jelenlegi tulajdonosa ládáiban, hanem csak azt hozta fel okul, hogy az adóbérlő vonakodott nagyobb összeggel hozzájárulni a császár géniuszának emelt templom építési költségeihez, és általában nem veszi figyelembe a kormány pénzügyi rendeleteit. De ez is teljesen elegendő volt. Néró és Trebonius nagyon kevés érdeklődéssel bólintottak, és a császár Szophoklészt idézte:

– Az istenek gyűlölik a kihívó gőgöt! – és Hürkanosz neve máris odakerült a listára Knópsz sebes, tiszta kézírásával, és Knópsz szíve szinte hallhatóan dobogott az örömtől.

Lassan, elgondolkodva, szinte játékosan írogattak viasztábláikra, és ha valamelyik név a végleges listára került, takarékosan újra kitörölték, hogy helyet csináljanak az újabbaknak, írt Néró fehér, húsos, drága kenőcsöktől, szagos víztől illatozó keze, sebesen siklottak Knópsz keskeny, csontos, tompa végű ujjai, súlyosan, nehézkesen mozgott Trebonius szőke szőrökkel borított, vaskos mancsa. Sok nevet írtak, leginkább arameusokat, de római, görög, arab, parthus és zsidó neveket is, férfiakat és nőket, nagyon öregeket és nagyon fiatalokat. Már háromszáznál több név szerepelt a listán. Hosszú ülés volt, fárasztó, de élvezetes. Alaposan fel kellett kutatniuk emlékezetük minden zugát, nehogy valaki kimaradjon; most mindenki olcsón megszerezhető, később sokkal több fáradságba kerülne. Nem siettek tehát, újra és újra keresztülszántották agyukat, kerestek, kutattak, találtak. Végül a legutolsó név is a pergamenre került. Néró kellemes borzongással hallgatta a toll csikorgását, és álmodozva idézte:

– Legeslegjobb nem megszületni! – S közben ezt gondolta: „Agyonütni, agyonütni valamennyit, mint a legyet!”

– Kész? – kérdezte Knópsz.

– Kész! – válaszolta Trebonius.

– Kész! – szögezte le Néró; mindhármójuk hangjában enyhe sajnálkozás csengett. Knópsz számolt.

– Háromszáztizenhét – közölte. Néró felállt, az ülést berekesztette:

– Háromszáztizenhét hamis barát – szegezte le széles mozdulattal, szomorúan nézett a másik kettőre, és magához vette a listát.

Mikor Trebonius és Knópsz eltávoztak, áttanulmányozta a listát. Négy tekercs pergamen volt, nem éppen a legfinomabb fajtából, a nevek rendetlenül dülöngőztek, némelyek a szegélyre írva, ahol éppen még hely volt, fent vagy lent, de valamennyi olvashatóan. Néró visszaemlékezett arra a bizonyos félelmetes éjszakára, amit Tarate istennő templomában töltött, amikor azzal ütötte agyon a nehezen múló időt, hogy gondolatban feljegyezte, tönkrezúzta ellenségeit. Gyengéden simogatta a tekercseket, jólesően nézegette az írást, álmodozva, duzzadt ajka mosolyra húzódott. Azután gondosan, Néró kézírásával megszámozta a tekercseket: „egy, kettő, három, négy”, és mindegyiknek a tetejére felírta: „A proskribáltak jegyzéke.” De még ezt sem találta kielégítőnek, elővette az egyes számú listát, keresett rajta még egy kis üres helyet, és gondosan ráírta: „Elolvastatott, mérlegeltetett, proskribáltatott.” De úgy találva, hogy a következők kifejezőbbek. A további listákra ezt írta: „Elolvastatott, mérlegeltetett, elítéltetett.” Azután egyenként aláírta mind a négyet: „Néró Claudius Caesar Augustus.” Összegöngyölítette a tekercseket, s ruhája ujjába dugta.

Aznap kettesben ebédelt Varróval. Ebéd után Varró szóvá tette a politikai és gazdasági bajokat. Közölte, hogy a bajok megszüntetésére részletes programot dolgozott ki. Elsősorban, ajánlotta, emeljék fel a tisztviselők fizetését, és adjanak moratóriumot a kivitelt lebonyolító kereskedőknek. A császár figyelmesebben hallgatta, mint egyébként szokása volt, látszott, hogy jó hangulatban van.

– Sokat fáradozol, kedves Varróm – mondta –, s nem kétséges, hogy államférfiaim között te vagy a legbölcsebb. De a politikában végül is nem a bölcsesség biztosítja a sikert, hanem a megérzés s a végső, tiszta meglátás adományával az istenek csak a kiváltságosokat ruházzák fel, a „phran” viselőit. – Varró mély, szertartásos meghajlással vette tudomásul a császár kijelentését.

– Ennek ellenére – válaszolta szárazon és nagyon udvariasan –, helyesnek vélném, ha elsősorban felemelnénk a tisztviselők fizetését, másodsorban pedig kibocsátanánk a kiviteli moratóriumra vonatkozó rendeletet.

– Igen, igen – válaszolta Néró unatkozva –, mindezt valószínűleg igen okosan kieszelted. De hidd el, kedves Varróm, a döntés órájában csakis azok az elhatározások és tettek használnak, amelyek a „phran” hordozójától indulnak ki. Ha pedig – tette hozzá sokat sejtetőn – a szakértők meg is rémülnek az ilyen elhatározások és tettek egyenességétől és kérlelhetetlenségétől, végül mégis mindenki elismeri nagyságukat, az emberek úgy fogadják, mint az istenek akaratát, s valójában azok is. – Varró tiszteletteljesen hallgatta a homályos kijelentéseket.

– Szabad tehát – kérdezte válasz helyett tárgyilagosan – előterjesztenem a tisztviselői fizetésemelésre és a moratóriumra vonatkozó okmányokat? – Néró úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a másik ilyen tapintatlanul elsiklik szavai felett: „Várj csak, fiacskám – gondolta vígan –, lesznek néhányan, akiknek már semmi szükségük sem lesz a fizetésemelésre meg a moratóriumra”, s ruhája szövetén keresztül örömmel tapogatta meg a drága tekercseket.

Később lement a mesterséges barlangba, denevéreihez. A fáklyát a falhoz erősítette, elküldte a szolgát, és egyedül maradt állataival. Jöttek, felriadva, csipogva, halk kiáltozással, teli várakozással, hogy eledelt kapnak. De ő csak a tekercset húzta elő ruhája ujjából, és felolvasta a csúf, szőrös állatkáknak:

– A proskribáltak első számú listája – s a neveket. Miután pedig Knópsz olyan sorrendben jegyezte fel a neveket, ahogy felemlítették-, a véletlen összeállítás, ha az ember fennhangon szavalta, néha különös hanghatásokat adott. Ennek Néró nagyon örült. Néhány nevet megismételt, játszott velük, élvezte csengésüket, hangosan kiabálva. Azután nagy élvezettel idézte a kedvelt Homérosz sorait:

– Mint mikor isteni barlang mély zugolyán röpdösnek surrogva... s összébb tapadoznak... – És: – Nemsokára megszaporodtok, barátaim – ígérte az állatoknak. Néha ez is felmerült benne: „agyonütni, akár a legyet”, és néha, szinte egyidejűleg: „A haza java... őrültek, alávalók, összeesküvők... a legfelsőbb bíró...” Főképpen eme utolsó szavakon, a „legfelsőbb bírón” lángolt fel képzelete, már hallotta önmagát, amint szenátusa előtt elmondja ezeket a szavakat, amikor hatalmas beszédben megindokolja a véres éjszaka szükségességét.

18. A CSÁSZÁR ÉS BARÁTJA

Knópsznak is szüntelenül a lista járt az eszében. Elképzelte a végrehajtás éjszakáját, és nagy elégedettségébe némi üröm vegyült; nem szeretett vért látni. De nagy élvezettel gondolt arra, milyen képet vágnak majd a listán szereplők, ha felriasztják őket álmukból.

Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Ott feküdt felesége, Jalta mellett, s nagy elégedettséggel tapogatta gömbölyödő testét. Egészen bizonyos, hogy utólag, ha már késő lesz, eszébe jut még néhány név, amit fel kellett volna venni a listára. Kár, hogy Varró és Fülöp nem kerülhettek rá. Jalta csípőjére írta fel az ujjával: „Varró” meg „Fülöp”. Kacagott, amikor a nő ráripakodott, hogy hagyja békén, ne csiklandozza.

Másnap már egészen kora reggel megjelent a császár palotájában. A császár még ágyban feküdt, de tüstént bebocsátotta. Jókedvűnek látszott, kéjesen nyújtózkodott, amikor Knópsz belépett.

– Pompás ötlet volt tőled ez a lista-dolog – mondta, kivette párnája alól az értékes tekercseket, és kigöngyölte. – Háromszáztizenhét – mondta elgondolkodva, összeráncolva szemöldökét rövidlátó szeme felett. – Kevés és sok. – Átfutotta a listát.

Ahogy azonban ott feküdt, és a listát olvasta, egyszerre már nem Néró volt. Arcára minden átmenet nélkül kiült valami kicsinyes, számító kifejezés; ilyen arccal vizsgálgatta a Vörös utcában a kimutatásokat, amelyeket Knópsz a szállítók követeléseiről vagy a vevők tartozásairól készített. Valóban, egy pillanatig Néró ismét a gyanakvó Terentius fazekassá változott, aki ellenőrzi, hogy rabszolgája nem akarja-e becsapni.

Megérezte, hogy „phranja” szertefoszlott, és rémülten összerezzent. Gyors, apró oldalpillantással végigmérte Knópszot, hogy vajon az is észrevett-e valamit. De Knópsz alázatosan, szolgálatkészen és tisztelettudóan állt ott, mint mindig, arcán a legcsekélyebb változás sem látszott. De bensejében, kérdezte magától Néró, vajon mit gondol lelke mélyén? Knópsz nagyon sokat tud róla. Túl sokat. Nem jó az, ha valaki túl sokat tud az emberről. Vagy nem Knópsz volt-e az például, aki azt a szemtelen tréfát faragta, hogy a római nép, ha belemélyedne a császár költeményeinek olvasásába, nem érne rá dolgozni többé? Csak olyasvalaki enged meg magának ilyen íréfát, aki túl sokat tud. A fensége elleni tiszteletlenség emléke hirtelen átváltozott a megbízhatatlan Knópsz iránti felháborodássá.

Arcán természetesen semmi sem látszott ezekből a gondolatokból. A „phran” régen visszatért rá, arca megint az előbbi, jókedvű, teli, jóllakott arc lett.

– Háromszáztizenhét – ismételte a listába mélyedve, szemlélődve, elégedetten. – Jó munka, de egy s más személyt mégis kifelejtettünk belőle. Igaz – tréfálkozott a széléig teleírt papírlapokra mutatva –, a helyet alaposan kihasználtuk. Sok hely már nincsen. Nézzük csak. Alig-alig fér már rá egy-két név. Itt van még egy szabad helyecske, meg itt is egy. Két név számára tehát van még helyünk. De rövideknek kell lenniük, különben, olvashatatlanok lesznek. Akkor azután valóban teli a lista. Várj csak, hadd gondolkozzam! – S így is tett, alsó ajkát harapdálva. – Megvan – mondta végül vidáman. – Az istenek hangja a fülembe súgta. Két egészen rövid név. Ez a hang ritkán szólal meg idegenek jelenlétében, de most mégis beszélt. Most persze – tette hozzá hunyorítva, ingerkedve – kíváncsi vagy, hogy kié ez a két név. De nem mondom meg, és magadtól sohasem fogsz rájönni. – A papírlapok ott hevertek előtte az ágytakarón, jólesőn, elégedetten nyújtózkodott. – Knópsz nem érezte magát valami nagyon jól.

– Add ide a tintát és tollat – parancsolta a császár. Knópsz, kellemetlen érzése ellenére, sietve hozta oda a kért dolgokat. Néró felült az ágyban, térdét magasra húzta a takaró alatt, hogy ráteríthesse a pergament, és ismét odaszólt: – Hozd ide azt a kis táblát, és tartsd, hogy tudjak írni.

S beírta a két nevet.

Miközben írt, úgy tartotta a papirost és a tollat, hogy Knóp” nem láthatta, hogy mit ír, csak a keze mozgását figyelhette. Valóban két egészen rövid név volt. Az elsőről csak azt láthatta Knópsz, hogy a császár görög betűkkel írja. A második azonban, amit latin betűkkel írt, ezt világosan felismerte, C-vel kezdődött. S mielőtt még a császár befejezte volna, Knópsz már nemcsak sejtette, hanem egészen biztosan tudta, hogy ez a második név csak Caja lehetett.

Néró sóhajtva göngyölítette össze ismét a tekercseket, egymásba dugta őket, s visszatette párnája alá. Maga is visszaejtette fejét a párnára, s kényelmesen heverészve egy darabig tovább csevegett, magasröptű előadást tartott, hogy milyen számos és súlyos áldozatot kíván a fenségesség mindazoktól, akiket jelenlétével megtisztel.

Knópsz tiszteletteljesen hallgatta. Amíg azonban alázatosan fülelve állt ott, lelkében ezernyi kusza kép és gondolat merült fel villámsebességgel, és foszlott szerte ugyanolyan gyorsan. „Természetesen Caja volt – gondolta. – Amit most az áldozatról beszél, az csak Cajára vonatkozhatik. Világos, hogy Caját írt. De hiszen ez ostobaság, hogy Caját is meg akarja gyilkoltatni. Ahogy a dolgok most állnak, Varrónak esze ágában sem lehet, hogy ráuszítsa. Égbekiáltó ostobaság, hogy eltéteti láb alól. Csak önmagának árt vele. Emellett pedig valószínűen ez a nő az egyetlen, aki őszintén szereti, eltekintve tőlem, hülyétől, aki mindennek ellenére bolond módon ragaszkodom hozzá.” Ezek a gondolatok villantak át agyán, de ezeken keresztül, minden más gondolat mélyén kínzóan, izgatón átizzott a kérdés: vajon kié volt a másik név, az első?

– A legnagyobb ajándék – beszélt közben tovább Néró –, amit istenek halandónak adhatnak, ha megajándékozzák a „phrannal”. De egyszersmind a legsúlyosabb teher is. Áldozat, csupa áldozat. A fenségesség súlyos áldozatokat követel.

„Mindez ismét csak Cajára vonatkozik – gondolta Knópsz. Mennyi ostobaság lakozik vaskos fejében. De kié a másik név, a görög betűs? Miután, teljesen feleslegesen, Caját is a listára írta, ki lehet a másik?” És miközben lelke legmélyén már sejtette is, igyekezett képzeletében felidézni a császár húsos kezének mozgását, ahogy írt. S hirtelen megvilágosodtak előtte ezek a mozdulatok. Látta a kappát, a K betű lendületét, a nű vonalát, a nyugodt n-et, a kerek hasú, méltóságteljes ómegát, az ó-t, és végül a befejező, kacskaringós pszit. S különös, miközben mindez tudatába hatolt, nem is rémült meg túlságosan. „Mégsem Knópsz – gondolta. – Teljességgel érthetetlen, hogy miért vett volna fel engem a listára. Ami lett, azt én csináltam belőle, és ha valaki, aki tartani tudja, úgy az én vagyok.” Ugyanakkor azonban eszébe jutott az a kis tréfa, amit annak idején az Octavia előadása után megengedett magának, hogy a jeges hangulatot megjavítsa, az az ostoba tréfa a római népről, amely belefeledkezve a császár verseibe, nem jut már többé munkához. Visszaemlékezett, már akkor is érezte, hogy hibát követett el, s most hirtelen napnál is világosabban tudta, milyen súlyos hiba volt ez; teljesen tisztán látta a kéz mozgását, a betűket. Fájó valóságban jelent meg szeme előtt Néró írásával: Knópsz.

Néró, miközben a súlyos áldozatokról beszélt, valóban Cajára gondolt, s arra, hogy tulajdonképpen kár érte, amiért távoznia kell a világból. „Hogy szeret engem – gondolta –, nem kétséges. Arról pedig, hogy vak és ostoba, s nem lát túl az orra hegyén, nem tehet. De én se tehetek róla. Lehet, hogy ostobaság, hogy megöltem, s egyszer még megbánom. De nem, mégsem ostobaság. Nem látja, hogy én Néró vagyok. Nem érti. Megsérti fenségességemet. Nem tehet róla, de én sem tehetek arról, hogy, sajnos, meg kell öletnem. Nem állhat fenn semmiféle kötelék közöttem és olyasvalaki között, aki megbántja »phranomat«. Aki ezt megsérti, annak el kell tűnnie a világból. És ha már az az átkozott Acte egyelőre kisiklott a kezemből, legalább Caja itt maradt. Agyonütni, agyonütni valamennyit, mint a legyet. Emellett pedig tulajdonképpen sajnálom ezt a Knópsz-legyet is. Hűséges, és nem untat. Milyen alázatosan álldogál. Akár valami alázatos, farkcsóváló kutya, s ugyanakkor ravasz. De ő csinálta ezt az alávaló tréfát, és az istenek nem akarják, hogy egy ember, aki ilyen tréfát csinált, életben maradjon. Ezenkívül túlságosan sokat is tud. Tudja a mai Néróról mindazt, amit ez a mai Néró a palatinusbeliről tud. De azért mégis sajnálom. Megnézem még egyszer alaposan. Nemsokára már csak denevér alakjában fogom viszontlátni. Agyonütni, agyonütni valamennyit, mint a legyet.”

Knópsz szeme előtt ezalatt apró, de rendkívül éles betűkkel ott táncolt a pergamentekercs szegélyére írt név: Knópsz. „Egészen bizonyos, hogy Knópszot írt – gondolta. – De vajon miért írta? Pokoli gondolat, hogy a nevem ott áll a listán, amit én magam találtam ki. De miért? Ostobaság! Fütyülök a miértre! Egyetlen kérdés, hogy miképpen kerüljek le a listáról.”

„A legokosabb, ha úgy teszek, mintha nem vettem volna észre semmit, és ahogy innen kiléptem, elpárolgók. Ki innét és el; mielőtt még utasítást adhatna Treboniusnak, ütheti bottal a nyomomat. Ahogy Edesszát magam mögött hagyom, üzenek Jaltának, hogy jöjjön utánam a kis Claudius Knópsszal. Goriont is hívjam? Kellemetlen teher. De ha minden balul üt ki, nagy könnyebbség lesz a kis Claudiusnak, ha legalább a nagyapja mellette van. Nem hinném, hogy bármi is balul sikerüljön, de ami biztos, az biztos. Ördög vigye ezt a Goriont, nem megy ki a fejemből. Pedig, Herculesre, egyéb gondom is lehetne. Úgyis mindig csak gúnyolódott rajtam, a három „k”-ról szóló mondásával. Okosabb volna, ha mégsem vinném.”

„Ostobaság! Teljesen kizárt dolog, hogy megölhessen. Néró nem öletheti meg Knópszát. Hiszen szereti. Hülyeség volna, ha most inamba szállna a bátorságom, és elpárolognék. Akkor oda a pénz is. Csak nem hagyhatom cserben a kis Claudius Knópsz pénzét. Ez alávalóság volna. Nem szabad elveszítenem a fejemet. Ugyan melyikünk tartja kezében a másikat? Néró Knópszot vagy Knópsz Nérót? Egyébként furcsa, hogy még gondolatban is mindig Nérónak nevezem. Valóban nagy ember, még akkor is, ha ilyen gonosz tréfákat csinál. Hiszen jómagam is csinálok néha gonosz tréfákat. És, ha nem nagy ember, bizonyára nem nevezném Nérónak. Szeretem. S miután szeretem, tudom azt is, hogyan kell bánni vele.”

– Egyébként mondtam már – hangzott a párnán nyugvó húsos fejből –, hogy elhatároztam, melyik lesz az az éjszaka? Május tizenötödikének éjszakája lesz.

„Május tizenötödikének éjszakája – gondolta Knópsz. – Még négy napom van addig. De nem, nincsen négy napom. Most, ebben a percben el kell döntenem, hogy mit cselekedjek. A legokosabb lesz talán, ha egyszerűen az igazságnál maradok. Néha az igazság a legjobb üzlet. Meg kell mutatnom, hogy valóban szeretem. Meg kell értetnem vele, hogy nem kell tőlem félnie, ha életben hagy, de sokkal inkább, ha elveszít. Egészen őszintén fogok vele beszélni.”

Bizalmasan, ravaszul és alázatosan pillantott Néróra. Tehát, kezdte, május tizenötödikének éjszakáján kezdődik a nagytakarítás. Egészen természetes, hogy ilyen nagytakarítás előtt a császár lelkűk legmélyéig megvizsgálja embereit, s még a hozzá legközelebb állókat, Treboniust például, vagy jómagát is, ítélőszéke elé állítja. Ő, Knópsz már megvizsgálta lelkiismeretét, vajon született-e lelkében valaha olyan gondolat, ami megsértette a „phran” elleni köteles tiszteletet. De nem talált semmit. De ő közönséges halandó, gondolatai földhözragadtak, saját lelkébe vetett pillantása tompa, és nélkülözi az istenektől megáldott császári pillantás finom élességét. Kérve kéri Nérót, mondja meg neki, ha netán felfedezett volna valamit, ami nem állna helyt az ítélőszéke előtt.

Terentius duzzadt ajka körül szelíd, alattomos mosoly ült. Feje húsosan, vidáman nyugodott a párnán s az értékes listán. Fehér ujjai jólesően simogatták a takarót. Rövidlátó szemével még sűrűbben pislogott, mint máskor. Azután váratlanul tágra nyitva szemét, mereven, nyíltan szembenézett Knópsszal, és halk, nyugodt, fenyegetést rejtegető hangon mondta:

– Te, kedves Knópszom, nagyon sokat tudsz. Tulajdonképpen csak a császárnak szabadna ennyit tudnia.

Bár Knópsz egész idő alatt határozottan tudta, hogy az ő neve volt az, amit a császár a listára írt, de most, hogy a császár ezt minden szépítgetés nélkül a szemébe mondta, úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak. Igyekezett, nehogy elsápadjon, és elveszítse gondolatai fonalát. A legrosszabb, hogy a Néró által felhozott ok nem függ az ő, Knópsz akaratától vagy magatartásától, hanem viszonyuk tőle független, általa meg nem változtatható jellegéből fakad. Ennek ellenére megtalálta a választ, az egyetlent talán, amely alkalmas volt arra, hogy elvegye a Néró által felhozott ok súlyát:

– Vajon – kérdezte alázatosan – nem lehet-e a tudást eltörölni a szeretettel?

A császárt szemmel láthatóan megindította ez a válasz, a párnán nyugvó arc elgondolkodóvá vált.

– Talán valóban lehetséges – mondta. – Csak az a kérdés, érdemes-e a császárnak azon töprengenie, mi nagyobb, a sokat tudó tudása vagy szeretete. A császár számára legegyszerűbb, kitörölni az élők sorából azt, aki túlságosan sokat tud. – Jó érzés volt számára, hogy játszadozhatik ezzel a fickóval, aki azt a szemtelen tréfát megengedte magának. De Knópsz látta, hogy érve, mindennek ellenére, mégis hatott.

– A császárnak nincsen szüksége barátokra? – kezdte újra. – És egy olyan barát, aki már álruhájában is híven szolgálta a császárt, nem értékesebb, mint egy új?

– Ne kérdezz túl sokat – utasította vissza Néró, s élvezte a szavakban rejlő, Treboniusra vonatkozó féltékenységet. – Ide figyelj mondta hirtelen felvillanyozva, és felült az ágyban. – Eszembe jutott valami. Kérdezek tőled valamit. Háromszor válaszolhatsz. Ha harmadszorra sem találod el a helyes választ, akkor nem álltál helyt ítélőszékem előtt, és nem érsz többet egy denevérnél.

– Kérdezz, uram császárom – kérte Knópsz alázatosan.

Néró ismét hátradőlt. Ásítást tettetett, azután lassan, szótagolva kérdezte:

– Ki vagyok én?

Knópsz egy szempillantásig gondolkodott.

– Barátom és vezérem – felelte ezután mélységes meggyőződéssel.

– Rossz válasz – ásított Néró –, így bárki tudna felelni. Tőled jobbat várok.

– Néró, Claudius Caesar Augustus császár vagy – mondta Knópsz, ezúttal jóval bizonytalanabbul.

– Még rosszabb válasz – mondta megvetően Néró –, olcsó rézpénzt. – S ezzel a talán tudattalan szándékossággal jó nyomra vezette Knópszot. Mert Knópsz lelki szeme előtt hirtelen felmerült a kétarcú aranypénz, s habozás nélkül ezúttal, bár dobogó szívvel, de dolgában biztosan válaszolta harmadszor.

– Császárom, Néró Claudius Terentius vagy. – Még mielőtt kimondta, maga is megrémült a megnevezés szemtelenségétől. De a párnán nyugvó fej mosolygott, és ezen a mosolyon látta Knópsz, hogy ez a válasz volt az, amit Néró-Terentius tőle várt.

És így is volt. Néró hallgatott ugyan, de a kielégült mosoly elmélyült arcán. „Ez a Knópsz valóban nagyon sokat tud – gondolta elismerően. Megértette, hogy nagy dolog Nérónak születni, de még sokkal nagyobb, ha az ember Terentiusból válik Néróvá.” Nyújtózott, intett.

– Gyere közelebb, Knópsz! Okos ember vagy.

Knópsz lelke eltelt ujjongással. Ez volt a legnehezebb feladat, amely elé a sors valaha állította, és ezt is pompásan megoldotta. Most már bizonyos, hogy a nagy halászat zsákmányát is sikerülni fog biztonságba helyeznie; a vén zsugori Hürkanosz adóbérlő pénzét bátran tekintheti úgy, mint ha már a kis Claudius Knópsz kezében volna.

Közelebb lépett Néró ágyához, szíve eltelt császára és ura iránt érzett szeretettel és odaadással.

– Jobban szeretsz engem, mint Treboniust? – kérdezte sürgetően. – Őt nem vetted fel a listára – tette hozzá büszkén. – Nem érte meg. Mondd. Jobban szeretsz engem?

Néró válasz helyett megveregette a kezét. Azután tapsolt.

– Menjen valaki, és hívja ide Treboniust. – Nagy lustán kihúzta párnája alól a listát, és úgy, hogy Knópsz is láthatta, kihúzta a nevét. Azután, ugyancsak Knópsz jelenlétében, megfürdött, ledörzsöltette magát, nagyon vidáman mindenféle jelentéktelen dologról fecsegett.

Mikor Trebonius megérkezett, Knópsz kivételével mindenkit kiküldött a szobából.

– Itt a lista, kedves Trebonius – mondta. – Háromszáztizenkilenc név, egyet kihúztam. A kihúzott nem számít. Marad tehát háromszáztizennyolc. Több nem jön hozzá, és nem is húzok ki senkit. Bánj úgy velük, ahogy megállapodtunk. Időpont, május tizenötödikének éjszakája. – Ásított, elfordult, s a két férfi lábujjhegyen távozott, nehogy zavarják.

19. MÁJUS TIZENÖTÖDIKÉNEK ÉJSZAKÁJA

Május tizenötödikének éjszakája meleg volt, szinte forró, s „Néró bosszúállói”, akiknek a proskribáltak listáján szereplőket el kellett intézniük, ugyancsak izzadtak. De azért katonás pontossággal eleget tettek feladatuknak.

Caja, amikor megragadták, nem értette, hogy mi történik. Azt hitte, hogy elérkezett a nap, amelytől mindig is félt, az a nap, amikor a csalás kiderül, rajtaütnek a Terentiusán, és természetesen vele is végeznek. Csak azon jajgatott, hogy ebben a nehéz órában nem lehet Terentiusa mellett.

– Ne bántsátok Terentiusomat, ne bántsátok, az én derék, ostoba Terentiusomat – kiabálta, miközben végeztek vele.

Egyebekben minden úgy folyt le, ahogy előre kitervelték. A listán szereplő háromszáztizennyolc személyből csupán tizennégy menekült meg, s mindössze egyetlen tévedés történt. Alkasz fazekast ugyanis, aki a listán szerepelt, inert valamikor a fazekasok egyik ünnepi előadásán gorombán kifogásolta a játékvezető Terentius utasításait, összetévesztették a hasonló nevű muzsikussal. Ez a tévedés éppoly végzetes volt a muzsikusra, mint amilyen áldásos a fazekas számára. Mert a muzsikusnak mit sem használt a tiltakozás, Trebonius emberei a kapott parancs értelmében végeztek vele. Néró, amikor tudomást szerzett a tévedésről, harsányan kacagott. Eszébe jutott az a bizonyos Cinna nevű költő, akit Caesar meggyilkolása után Cornelius Cinna helyett öltek meg. Ez a Cinna, a költő közismerten kétbalkezes ember volt. Tíz esztendeig dolgozott Smyrna című verses elbeszélésén, és a tévedés folytán éppen abban a percben verték agyon, amikor sikerült teljesen érthetetlenné tennie művét. Ez a szerencsétlen férfiú jutott Néró eszébe, amikor harsányan kacagva, jó hangulatban megkegyelmezett a valódi Alkasznak.

Varró, amikor „Néró bosszúállói” megjelentek, hogy Caját megöljék, hiába próbált szembeszállni velük. Rájuk kiáltott felháborodottan, mint valaki, aki hozzászokott a parancsoláshoz. De sikertelenül. Álomból riadva, rendetlen ruházatban, dühösen indult, hogy felkeresse Terentiust. De nem jutott be hozzá. A szolgálattevő őrszemek és tisztek udvariasan, de határozottan közölték vele, hogy a császár azon a beszédén dolgozik, melyet holnap akar elmondani a szenátus előtt, és szigorú utasítást adott, hogy senkit, legyen az bárki, ne bocsássanak elébe. Varró csakugyan nehezen tudta megőrizni méltóságát, amikor dolgavégezetlenül távozott.

Először magára haragudott, amiért olyan hanyagul vigyázott a teremtményére, és tűrte, hogy Knópsz és Trebonius a kezükbe kaparintsák. Csak azután öntötte el a Terentiusszal szembeni vak düh. Lelke egész hevével vágyott arra, hogy megsemmisítse a teremtményt. De tudta, hogy a helyzet cseppet sem egyszerű; tudta, hogy mindene, amije van, teremtményével áll vagy bukik. Ha megsemmisíti teremtményét, önmagát is megsemmisíti vele.

Hosszú órákig ült magányosan, gondolkodott, töprengett, vitázott önmagával. De haragja egyre enyhült, s végül nem maradt benne egyéb, csak valami nagy üresség és tehetetlenség érzése. Kivette a ládikóból a hatezer sestertiusról szóló nyugtát, és sokáig bámult a „Veszteség” rovatra. Nagyon sok mindent elveszített: méltóságát, a nyugati civilizációhoz való tartozását, Fronto barátját és valószínűleg leányát, Marciát is, vagyona túlnyomó részét s körülbelül valamennyi illúzióját. Az egyetlen tulajdonképpen, ami még vesztenivalója maradt, saját maga volt.

Mallukh király, amikor a mészárlásról értesült, felkelt ágyából, felöltözött, és átsétált a szökőkutas szobába. Ott lekuporodott, nyugodtan, méltóságteljesen üldögélt szőnyegei között. De gondolatban hallotta a legyilkoltak kiáltozásait, amit nem tompított a szőnyeg, sem a szökőkút csobogása. Még az éjszaka folyamán megjelent Sarbil főpap, és némán leült melléje. Reggel felé Sarbil óvatosan megszólalt; aki olyan eszközökhöz folyamodik, mondotta, mint ez a mai véres éjszaka, az már leszámolt önmagával is. A többit, amit gondolt, hogy jó volna feladni azt az embert, aki már önmagában is kételkedik, nem mondta ki hangosan. Mallukh kihallotta főpapja szavából azt is, amit az elhallgatott. De megőrizte méltóságát, még gondolatban sem akarta mérlegelni a főpap tanácsát, így ült a két férfiú némán, hajnalhasadásig. Amikor azután Sarbil dolgavégezetlenül távozott, Mallukh még szomorúbb lett. Az a mese, amit az oázisban az ismeretleneknek mesélt, a fazekasról, akiből császár lett, teli volt különös részletekkel, de ilyen sötét és véres eseményeket még az ő dús képzelete sem látott előre. Sokáig üldögélt nyomasztó álmodozásban. Vágyódott végtelen sivatagja után, de most nem távozhatik országából. Nagy kedve lett volna kilovagolni, de ezen a reggelen nem mert Edessza népének a szemébe nézni. Sóhajtozva vonult vissza háremébe.

Fülöp királyt, amikor a vérengzés hírét vette, olyan undor fogta el, hogy szinte rosszul lett. Könyvtárába menekült, tekercseihez. A költők és filozófusok műveiben sok szép vers van, sok magasztos mondat, mély értelmű szó: „Kelet, Mélység, Szín, Emberiesség, Bölcsesség, Képzelet, Szabadság”, de ezek a szavak most nem nyújtottak vigaszt. A valóságban ezek a fogalmak szorosan egybefonódnak a vérrel és mocsokkal. A költők büszke, szép szavai csak fátylak, hogy a vér, a mocsok, a nyomorúság mögéje rejtőzhessék. És ez a fátyol túlságosan vékony; az értelmes ember mögéje lát.

20. ELMÉLKEDÉSEK AZ ERŐSZAKRÓL

Néró összehívta szenátusát, és ezúttal, amikor hatalmas beszédben megindokolta a proskripció szükségességét, talán még mélyebb boldogságot érzett, mint amikor a toronyból a pusztuló Apameiát szemlélte és megénekelte, vagy amikor Rómában először lépett a szenátus elé, hogy felolvassa a császár üzenetét. A súlyos kötelességekről beszélt, amelyet a hatalom viselőire ró: – Mekkora lelki harcba került – kiáltott fel –, hogy megölessek ennyi embert, akik között barátaim voltak, vagy még annál is kedvesebbek. De én csak a birodalom nagyságát tartottam szem előtt, s fájó szívvel meghoztam az áldozatot, kiírtottam az összeesküvést. – Megmámorosodott saját mondataitól, hitte azt, amit mondott, hitt saját fájdalmában, áldozata nagyságában, kikelt a bűnösök, a trónbitorló Titus ügynökei, a keresztény banditák szektája ellen. Tajtékzott, lángolt, szinte kifordította bensőjét. Mennydörgött, dühöngött, könyörgött, könnyeket ontott, mellét verte, és az istenekét hívta tanúbizonyságul. – Senkinek sem vagyok felelős – fejezte be –, csak az égnek és lelkemben élő sugallatnak. De túlságosan tisztellek titeket, a haza atyjait, semhogy ki akarnám magamat vonni ítéletetek alól. Tudjátok, mi történt. Hallottátok, miért történt, ítéljetek. És ha igazságtalanul cselekedtem, ítéljetek halálra. – Természetesen óvakodtak a császárt halálra ítélni. Ellenkezőleg, hálaadó ünnepségeket rendeltek el az istenek tiszteletére, amiért a császárt és a birodalmat megóvták a szörnyű veszélytől.

A véres éjszaka pontosan úgy hatott a szenátusra és a népre, mint ahogy Knópsz, Néró és Trebonius kitervelte. A tett, az elszánt és szörnyű cselekedet undort, félelmet és hódolatot ébresztett. Rajtaütésszerűnek nevezte Knópsz a saját és a császár eljárását, és ez a kifejezés ezentúl nagy szerepet játszott Szíria népének szótárában.

A tömegek felébredve az első rémületből, csak még jobban rajongtak császárjukért, tisztelték erős kezét, sötét pompáját, s nagyságára gondolva, elfelejtették egyre növekvő éhségüket. Csak most érezték meg, mit akart kifejezni Néró a denevérlovas komor jelképével. A denevér a sötét, a borzalmas, az egyetlen paripa, amelyen az erőszak ellovagolhat az égbe. Megérezték és helyeselték. És amikor május huszonegyedikén, az előírt program szerint leleplezték az edesszai sziklaképet, tiszteletteljes borzalommal ünnepelték ezt a férfit, akinek arcvonásai mostantól kezdve mindörökké ott meredeztek óriásivá növekedve, s mégis nagyon valóságosan.

A véres éjszaka szerte a világban nagy felháborodást keltett. De ez az undor nem tartott soká, mert ha az undorító mögött hatalom áll, akkor az emberek, bár elítélik, de hamarosan elfelejtik.

Titus császár palatinusbeli palotájában nem is gondolt arra, hogy elátkozza. Bár a nép az „emberi nem boldogságának” hívta, s így nevezte ő is önmagát, de tudta jól, hogy lehetetlen az embereknek boldogságot adni erőszak alkalmazása nélkül. Mint hadvezér, két hadjáratban vett részt, előkészítette az államcsínyt, amellyel apja hatalomra jutott, sok embert öletett meg, s nem becsülte túlságosan sokra az egyes ember életét. Ennek ellenére, arcára, amikor a meggyilkoltak listáját áttanulmányozta, kiült az undor. Meglátta Caja nevét, és még jó egynéhány más nevet is talált, akiknek a kitervelők hiúsága és személyes bosszúvágya miatt kellett meghalniuk. Amit az a kishitű csirkefogó és hívei ott a két folyó közötti területen cselekszenek, csak kis részben politika, nagyobb része gonosz ostobaság kitörése csupán. Mélységes megvetéssel mormolta maga elé Titus császár: – Hogyan lehet egy kis hal ennyire büdös?

Titus titkára továbbadta ezt a mondást. És azóta, ha egy jelentéktelen ember kezébe kaparintja az uralmat a nagy tömeg felett, és bajt okoz, ez a mondás járja: „Hogyan lehet egy kis hal ennyire büdös!”