Lion Feuchtwanger

A HAMIS NÉRÓ

 

 

Lion Feuchtwanger: Der Falsehe Nero

 

Fordította: Dormándi László

 

 

Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami esetleg ezután is történik, és nincs semmi új a nap alatt. Ha talán van valami, amiről azt mondják – Nézd – ez új dolog! –, rég volt az már, jóval előttünk a régi időben. Csak nem maradt emlékük a régi időknek, épp oly kevéssé, mint ahogy nem marad emlékük a későbbieknek azoknál, akik még később lesznek.

Prédikátor könyve l, 9-11.

ELSŐ KÖNYV

ELSŐ KÖNYV

Fölfelé

1. A KÉT POLITIKUS

Amikor Varró szenátor ezen a napon, március hatodikán, a római császári Szíria tartomány kormányzói palotája felé tartott, a járókelők hosszasan bámultak gyaloghintója után. Cejonius, az új kormányzó, két nappal ezelőtt vette át ünnepélyesen hatalmának jelvényét, a bárdot és vesszőnyalábot, s mindenkinek feltűnt, hogy Varró szenátor, a tartomány legtekintélyesebb férfia, nem jelent meg a szertartáson. Most, hogy kissé megkésve tisztelegni ment, egész Antiochia kíváncsian várta, milyen lesz a viszony közte és az új ember között.

Ragyogó tavasz volt, meglehetősen hűvös, a hegyek felől csípős szél fújdogált. A gyaloghintó befordult a pompás, hosszú főútra. Varró szenátor duzzadt ajka körül halvány mosoly bujkált, gyakorlott szemmel megállapította, hogy az új kormányzó mellszobra máris ott díszeleg számos középület és nagy csarnok előtt, buzgó hivatalnokok és polgárok tisztelete jeléül. A sietve tovaimbolygó gyaloghintóból szemügyre vette a szobrokat. A görcsösen hátrahúzott vállon apró, kemény, csontos fej ült. Mennyi ideje annak, hogy hús-vér elevenségében látta ezt a fejet? Tizenkettő, nem – tizenhárom esztendeje. Akkoriban jóindulatú lenézéssel szemlélgette. Akkoriban jómaga volt az, aki a napfényben sütkérezett, Néró császár kényeztette, míg a másik, ez a Cejonius semmiképpen sem tudta megnyerni a császár kegyét. Előkelő születése és magas rangja ellenére sem volt befolyásos ember, és örökös rettegésben élt, hogy a császár valamely szeszélye elseperheti. A zseniális Néró azóta már por és hamu. Helyében Titus császár ül a Palatínuson, hivatalnokok és korlátolt katonák kormányozzák a birodalmat, s a kis és jelentéktelen, lenézett Cejonius szorgalmasan befutotta azt a karriert, amire születése óta hivatva volt. S most, íme, mint császári kormányzó ide került Szíriának, ennek a gazdag és hatalmas tartománynak az élére, ahol ő, Varró mint magánember él. Mint magánember, mert hiszen már régen törölték a szenátorok listájáról, és ha a nép körös-körül „éljen a tiszteletre méltó Varró szenátor”-t kiáltott is, ez csak puszta udvariasságból történt.

Mindezek ellenére Varró szenátor, ahogy az új kormányzó mellszobrait nézegette, éppen olyan jóindulattal vegyes lenézést érzett most is, mint annak idején a vele egykorú fiúval szemben. Lucius Cejonius gazdag ősnemes családból származott, s nem volt tehetségtelen. De egy régi, buta történet nagyban csorbította a család tekintélyét: az egyik Cejonius, Lucius dédapja, hetvenegy esztendővel ezelőtt egy bizonyos Aminius elleni ütközetben elsőnek dobta el fegyverét, és Lucius kora ifjúságától úgy érezte, hogy az ő feladata lemosni családja nevéről ezt a gyalázatot. A sovány, vérszegény gyermek már tíz-tizenkét esztendős korában a legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett arcával, tartásával kifejezni belső méltóságát, s bár gyenge szervezete akadályozta, nagy igyekezettel nyújtózkodott a többiek között. De ez a magára kényszerített keménység csak arra ingerelte bajtársait, hogy fokozott örömmel csúfolják. Mi is volt a csúfneve az iskolában? Varró szenátor összeráncolta homlokát, feszülten gondolkodott, de a név már nem jutott eszébe.

Nem lesz egyszerű dolog szembekerülni ezzel a derék Cejoniusszal ennyi idő után s ilyen megváltozott körülmények között. Varró viszonya Szíria kormányzójával meglehetősen bonyolult volt. A kormányzósági palotában őt, a római Varrót tartották mindig Szíriában a jelenlegi római kormány legveszedelmesebb ellenségének. Vajon mi lesz a helyzet Cejonius alatt, aki bizonyára nem felejtette el az egykori Varró lebecsülő, ellenséges megvetését.

– Éljen a tiszteletre méltó Varró szenátor – hangzott fel minden oldalról. Varró elhúzta a gyaloghintó függönyeit, s felült, hogy a tömeg jobban láthassa hatalmas homlokát, erős, hajlott orrát, duzzadt ajkát, húsos, barnára sült arcát. Jó érzéssel vette tudomásul a felhullámzó tiszteletet. Népszerűbbnek érezte magát a birodalom új képviselőjénél. Nehezebb itt Antiochiában tiszteletet szerezni, mint Rómában, a Palatínuson élvezni a felsőbbség kegyét. A mai Rómában, a Flaviusok, Titus Rómájában csak két dologra van szükség, pénzre és előkelő születésre, semmi egyébre. Itt, Antiochiában, e között a gyanakvó, érzékeny, görögökből, szíriaiakból és zsidókból összeverődött lakosság között állandóan érdemekre és erős egyéniségre van szükség, hogy az ember megállja a helyét, s naponta újból megszerezze a mozgékony százezrek bizalmát. Ez a Kelet veszélyes, s Varró éppen ezért szerette, ő jól állta a sarat, helyet vívott ki magának Szíriában. Úgy léphet ma a római császár képviselőjének színe elé, mint valami hatalom, nagyon is reális hatalom, bár semmiféle szerződésre vagy kiváltságra nem támaszkodhatik.

A kormányzó palotája elé értek. Az előcsarnokban, az új úr hatalmi jelvényei és vesszőnyalábjai között már felállították az ősök viaszszobrait, s a szobrok között volt egy, amelynek az arcát elfedték; ama bizonyos dédapáé, aki meggyalázta a nemzetségét. Cejonius kormányzó nyilvánvalóan nem merte neheztelését éreztetni Varró szenátorral, amiért az nem vett részt a hivatalátvétel nyilvános szertartásán. Személyesen kijött a zsúfolt előcsarnokba. Mindenki szeme láttára megölelte és megcsókolta Varrót – az alacsony termetű, sovány úr meglehetősen nevetségesen csüngött a testes szenátoron –, és vékony, éles hangján mindenki füle hallatára kifejezte afeletti örömét, hogy ifjúkori pajtását ilyen virulóan látja viszont. Azután nagy szívélyességgel bevezette dolgozószobájába.

Ott ült a két úr szemben egymással. Cejonius kormányzó kiaszottan, de nagyon egyenesen ült a széles keleti székben, csak félig töltve ki az ülést, és miközben tenyerét vakargatta, udvariasan és kutatóan nézett Varró arcába. „Itt, ebben a nyavalyás Antiochiában – gondolta – látszólag még tartják valamire a mi jó öreg Varrónkat. Pedig hát!... Kegyvesztett, lecsúszott alak. Rómában a kutya sem ugat már utána. Ha valaki szóba hozza, csak homályosan emlékeznek rá: aha, az a Varró, ugye, akit Vespasianus császár valami botrány miatt töröltetett a szenátorok listájáról? Úgy hírlik, hogy odalent Szíriában sok pénzt összeszedett. Ez valószínűleg így is van, s a bizalmas jelentések szerint úgy látszik, meglehetős befolyása van a határontúli uraknál is. No de mit ér ez? Micsoda lecsúszás egy római számára, aki valaha a szenátusban ült, bennszülött főnökök nevetséges udvarában, királyi címmel felruházott nyomorúságos papoknál és sejkecskéknél lebzselni. De lesz rá gondunk, hogy elsózzuk a levesét! Elődöm túl hanyag volt. Különben ez a kalandor Varró most nem terpeszkedne ilyen kihívóan itt előttem.”

Mert Varró valóban keleti módra, keresztbe tett lábbal, hanyagul terpeszkedett a díványon, arcán jóindulat, szinte szívélyes kifejezés ült. Pontosan ismerte a másik gondolatait. Tudta, hogy lenézi, és titokban mégis fél tőle. Ez gonosz elégtétellel töltötte el. Úgy bizony, ő itt ül, és megengedheti magának, hogy a Kelettel való megegyezés politikáját folytassa, amit még Néró császár kezdeményezett – a hatalom mai urai, a Flaviusok akarata ellenére is. Ezek az urak elfűrészelték; Vespasianus valami gyalázatos, szinte gúnynak ható ürüggyel törölte a szenátorok listájáról. De mindezzel nem értek el semmit. Róma helyett szíriai birtokairól folytatta tovább a megegyezés politikáját, és az új urak, a maguk erős kezű római, katonai módszereivel egyszerűen tehetetleneknek bizonyultak vele szemben. Az apró királyok, a városok vezetői és a papfejedelmek, a római és a parthus birodalom határai között, nem az antiochiai kormányzóban, hanem benne látták Róma igazi képviselőjét. Ráruházták azt a tiszteletet és szeretetet, amit a félreállított Néró császár itt a Keleten élvezett. Az uralom, amit Varró felépített magának, láthatatlan volt, de szilárd és tartós. A római Szíria tartomány kormányzósága szívesen szabadult volna tőle, de bármily terhes és követelőző volt is, szüksége volt segítségére és közvetítésére, ha nem akart állandó gerillaháborút folytatni a határon az apró államokkal.

Varró tehát csendesen mosolygott magában, amint elnézte, milyen feszesen és mereven ül a másik, ruháján a kitüntető bíborszegéllyel. Új alattvalói szemében talán hatalmasnak, parancsolónak tűnhet Rómának eme új képviselője, de ő, Varró, csak bizonytalanságot olvas le sápadt, itt-ott hektikás vörösséggel tarkított arcáról. Látta, milyen erőfeszítéssel őrzi méltóságát ez a Cejonius, látta, hogy alig ötvenesztendős létére már öreg ember, elkoptatta az örökös igyekezet, hogy tekintélyét fenntartsa, és feledtesse szerencsétlen őse gyalázatát. Szinte vidám részvét fogta el erre a látványra. „Szegény Cejonius – gondolta –, szegény Öreg fiú. Nekem ugyan nem imponálsz, velem nem végzel csak úgy egykönnyen.” Cejonius pedig ezt gondolta: „Könnyű ennek a Varrónak. Jól él, élvezi ezt az átkozott Keletet, míg a magunkfajta agyongyötri magát, hogy Összetartsa a birodalmat.”

Míg mindezek átvillantak kettőjük agyán, Varró már régen könnyed beszélgetésbe kezdett. Hosszasan magyarázta, hogy valóban nem sajnálja Cejoniustól ezt a zsíros helyet, a szerencsét és megtiszteltetést. Csak az a kár, hogy éppen ebbe az átkozottul kényes tartományba helyezték. Szíria még a legerősebbeket is felőrli.

– Alapjában véve – fejezte be és apró kacaja olyan bizalmasan hangzott, mintha megveregetné a másik vállát –, alapjában véve örülök, hogy én vagyok a magánember, és te a kormányzó.

„Szóval, mégiscsak fáj neki, hogy kidobták a szenátusból” állapította meg elégtétellel Cejonius.

– Úgy hallom – mondta vidáman –, nem éppen tétlenül töltötted itt az idődet.

– Természetesen nem – felelte Varró kedélyesen. – Olyan öregek, hogy egészen tétlenül üldögéljünk, még nem vagyunk. Ha az ember nem foglalkozhatna legalább egy kicsit a kultúrával, igazán nem tudna mihez kezdeni az idejével. Egyébként nem titok, hogy szívem a Kelethez húz. – Majd gondolkodva, szinte töprengve hozzáfűzte:

– Egy ilyen testestül-lelkestül római számára, mint amilyen te vagy, kedves Cejonius, ez a szövevényes és kiismerhetetlen Kelet természetesen kellemetlen lehet. Ha az embernek nincsen hozzá belső kapcsolata – vállat vont, és nem fejezte be a mondatot.

A kormányzó mereven és feszesen ült, s kezét dörzsölgette. Sápadt, csontos arcán még jobban kipirosodtak a foltok, laposan pillantott Varró felé, a hangja recsegett:

– Éles határokat vonni – mondta –, a római szellemet uralomra juttatni az Eufráteszig, s át nem engedni onnét semmi idegent. Ha valaki ilyen tisztán látja maga előtt ezt a feladatot, mint én, akkor talán éppen ezáltal mégis van belső kapcsolata az itteni emberekkel és dolgokkal. – S igyekezve tompítani hangja élességét, látszólag mellékesen hozzátette: – Sajnálom, kedves Varróm, hogy a Kelet elrómaiasításánál le kell mondanom közreműködésedről.

– Hogyhogy? – csodálkozott Varró. – Nem találod, hogy ahhoz képest, hogy egyetlen szál katona sem áll mögöttem, elég szép eredményeket értem el?

– Senki sem vitatja – hagyta rá udvariasan a kormányzó. – Sokban hozzájárultál, hogy a görög-római szellem gyökeret verjen ebben a tartományban. De, sajnos, ugyanakkor több keletit is behurcoltál, mint előtted bármely más római.

– Valóban – helyeselt jólesőn Varró.

– S látod, kedvesem – folytatta Cejonius –, ez az, ami szeget ütött a fejünkbe, ez az, amit nem szeretünk. S ezenkívül – tette hozzá nem minden csípősség nélkül – valószínűleg lelkiismereti összeütközésbe kerülnél önmagaddal, ha bizonyos esetekben kikérnénk tanácsodat. Mert vajon hogyan adhatna a Kelettel felmerülő örökös viszályainkban jó római tanácsot olyasvalaki, aki nemcsak római polgár, hanem egyszersmind a parthus nagy király alattvalója és Edessza állam polgára is?

„Alaposan felkészült – állapította meg magában elismerőn Varró –, jól áttanulmányozta aktáimat. Még mindig a régi jó ellenségem. Valószínű, hogy azért választotta Szíriát és nem valami más tartományt, mert én ülök itt.”

Cejonius még jobban kihúzta magát utolsó szavainál. Varró nézte. „Nem lesz nehéz dolgom vele – örvendezett. – Puhány volt, az is marad. Persze, megesik, hogy hirtelen fellobbanásukban éppen az ilyen puhányok ragadtatják magukat beláthatatlan következményekkel járó erőszakos cselekedetekre.” És hirtelen eszébe jutott az a csúfnév, amelyen egész idő alatt hiába törte a fejét: nyújtózkodó emberke. Hát persze, nyújtózkodó emberke, így hívták az iskolában Cejoniust a fababák után, melyeket a szaturnáliákon szoktak használni. Ezek olyan mozgatható végtagú bábuk, melyeket elmés fogantyúval kuporgó helyzetükből hirtelen kinyújtóztatnak, s azután elengedik, mire újból összecsuklanak. Ezzel a csúfnévvel gúnyolták ki erőfeszítéseit: nagyobbnak akart látszani, mint amilyen valójában volt.

Varró hirtelen felvidult, ahogy Cejonius csúfneve eszébe jutott. Eltért a politikától. Előzékenyen érdeklődött a kormányzó magánélete felől, kikérdezte hangulatáról. Kiderült, hogy Cejonius attól fél, nehezére esik majd beleélnie magát ennek a keleti városnak erkölcstelen életébe. Daphné, Antiochia elővárosa, ahol az arisztokraták és a gazdagok villái pompáztak, ez a szemérmetlen életéről az egész világon hírhedt hely, nem éppen a legkellemesebb szomszédság egy római hivatalnok számára, aki a sztoikusok elveit vallja.

Az egykori szenátor udvariassági látogatása a kormányzónál tulajdonképpen meglehetősen hosszúra nyúlt. De Cejonius még visszatartotta Varrót, és újból politikai kérdésekre terelte a szót:

– Mondd, kedves Varróm – kezdte –, most, hogy a kormányzói palotában nem valami idegen ül, hanem én vagyok az úr, még mindig szándékodban áll nehézségeket okozni az edesszai megszálló csapatok szemléjére kirótt adó ügyében?

Edessza városát, az Eufráteszen túli, hasonnevű, névleg független királyság székhelyét megszálló római helyőrség költségeit ugyanis szerződés szerint a királyságnak kellett viselnie. A római kormányzó azonban a „határon túli csapatok szemléje” címen évenként külön adót is vetett ki Szíriára. Az antiochiai adóhivatal azon az állásponton volt, hogy Varrónak, mint Szíria római császári tartomány polgárának szintén viselnie kell ezt a „szemleadót”; Varró azonban kitartott amellett, hogy miután ő, mint edesszai polgár egyszer már hozzájárult a megszálló csapatokkal kapcsolatos adóhoz, nem tartozik kétszer fizetni. Nem arról a hatezer sestertiusról volt szó, ami sem Varró, sem pedig a kormányzósági pénztár szempontjából nem játszott szerepet, hanem az elvről. Az antiochiai kormányzóságot bosszantotta, hogy ez a Varró úr, akit Róma lefokozott, s aki éppen csak még birtokosa a római polgárjognak, tetszése szerint, hol Róma, hol meg egy mezopotámiai királyság alattvalójaként szerepel, így tehát ennek az adónak az ügyében hosszú, udvarias és elkeseredett harc folyt Varró és a szíriai kormányzóság között.

Varró most is azokkal a szempontokkal érvelt, melyeket a kormányzó az aktákból már régen ismert. Az ilyen kettős megadóztatás nemcsak jogilag lehetetlenség, hanem politikailag is veszedelmes, hiszen ezáltal kidomboríttatnék az edesszai helyőrségnek kétes, a várossal szemben ellenséges jellege.

A kormányzó türelmesen végighallgatta hosszadalmas fejtegetéseit. – Szép, szép – vélte végül barátságos, rábeszélő hangon –, de én, a te helyedben most, amikor a kormányzóság élén egy barátod áll, mégis alapos megfontolás tárgyává tenném, hogy nem volna-e helyes a mezopotámiai és parthus állampolgárság feladása. Ily módon talán kilátásod volna arra, hogy visszanyerjed hajdani római méltóságod.

Varró felfigyelt. Ahogy ez az ember mindjárt az első találkozásnál a dolog lényegére tapint, igazán tiszteletre méltó.

– Hogy érted ezt? – kérdezte kereken. – Azt jelenti, hogy újból felvennének a szenátusba?

Cejonius úgy találta, hogy túlságosan elébe sietett a másiknak, és visszamenekült a száraz, hivatalos hang mögé:

– Mindenesetre felvetettem ilyesmit a Palatínuson – felelte –, és úgy láttam, hogy javaslatom nem talált süket fülekre. Kötelező ígéretet, persze – fűzte hozzá – nem tehetek. De ajánlom, vedd fontolóra szavaimat.

Varró csak nagy nehezen leplezte ujjongását. Úgy, tehát mégis észrevették ezek a Flavius-császárok, ezek a gyűlölt parvenük, hogy nélküle nem boldogulnak itt, Keleten. Újból felvennék a szenátorok listájára. Nagyon kedves. De egy Varró nem dől be ilyen otromba csábításnak. Ha azután majd ismét Rómában lesz, egy negyedév múlva újból törlik a listáról, de ezúttal óvatosabbak lesznek, és végképpen kitörik a nyakát. Szenátor Rómában! Milyen olcsó csalétek. És ezért adjon fel mindent, amit itt nagy fáradsággal felépített; feladja a Kelet és Nyugat egybeolvasztását célzó munkáját, és segítsen az új uraknak értelmetlen politikájukban, amellyel nyugatra akarják eltolni a birodalom súlypontját, és falat akarnak emelni a Kelet elé? Köszönöm, uraim, ebből nem kérek. Inkább maradok az edesszai király „kedvelt rokona”. Inkább vagyok „a parthus nagykirály barátja”, mint „tiszteletre méltó úr” Rómában.

Megköszönte a kormányzónak, hogy érdekében fáradozott Rómában.

– Remélem – mondta Cejonius, és ismét elejtette a hűvös, hivatalos hangot –, hogy ilyen módon hamarosan megértjük egymást.

– Én is remélem – válaszolta Varró, de most ő beszélt olyan szárazon, hogy helyeslése inkább visszautasításnak hangzott.

Cejonius helyénvalónak tartotta, hogy a kérdés másik oldalát is megvilágítsa.

– El kell temetnünk ellentéteinket – jelentette ki. – Képzeld el, kedves Varróm, milyen kellemetlen volna, ha valamikor erőszakos eszközöket kellene igénybe vennem ellened.

– Valóban Cejoniusom – válaszolta Varró, és a különösen udvarias hang mögé rejtette az üres fenyegetés feletti megvetését –, ez mindkettőnk számára felettébb kellemetlen volna. Mert tekintettel arra a tiszteletre, amivel személyemet – megérdemelten vagy érdemtelenül – a mezopotámiai államokban övezik, az erőszakos lépéseket felettébb nehéz volna költséges katonai hátvéd nélkül a gyakorlatban érvényesíteni. És mi volna a haszna, legjobb esetben? Presztízs, ugyebár. De ahogy én a Palatínus urait ismerem, presztízskérdésekért nem hajlandók pénzt áldozni. – Felállt, odalépett közvetlen a kormányzó elé, és karját bizalmasan a vállára tette: – Vagy pedig tekintsem szavaid ultimátumnak? – kérdezte olyan kihívó mosollyal, hogy a másiknak éreznie kellett, hogy magában ezt gondolja: „nyújtózkodó emberke”. Mert, miután a kormányzó ilyen hévvel próbálta megnyerni, Varró úgy hitte, megengedheti magának, hogy ne Róma és egy eszme képviselőjét lássa benne, hanem hajdani iskolatársát, a nyújtózkodó emberkét.

De majd kiderül, hogy ez tévedés volt, és hogy ilyesmit nem engedhetett meg magának. Egyelőre azonban Cejonius kormányzó beérte azzal, hogy vállát, ennyi bizalmaskodás elől, alig észrevehetően kissé hátravonta, udvariasan válaszolta, hogy szavai csupán baráti kezdeményezésnek tekintendők, és semmiképpen sem ultimátumnak. Miután még néhány jelentéktelen, udvarias mondatot váltottak, Varró végül elbúcsúzhatott.

Könnyed, rugalmas léptekkel hagyta el a kormányzósági palotát, elküldte a gyaloghintót és kíséretét, s gyalog ment haza, végig Antiochia szép utcáin. Az utóbbi esztendőkben nemegyszer érezte, hogy nem egészen fiatal már, most azonban frissen, fiatalosan mozgott. Ellenségei, a Flaviusok nagy szolgálatot tettek neki, hogy nyakára küldték ezt a Cejoniust. Örült, hogy a mai józan, militarista, korlátoltan patrióta Róma, amelyet annyira gyűlölt, éppen ennek a Cejoniusnak a személyében keresztezi az útját. „Vidám harc lesz gondolta. – A jó öreg, nyújtózkodó emberke.” S már előre győztesnek érezte magát.

2. EDESSZA VÁROSA

Fehéren és pompázón terült el a dombokon Edessza városa, a hasonnevű királyság székhelye, Mezopotámia népes települései között a legészakibb. Ha az ember távolról szemlélte, teljesen görög városnak hatott templomaival és oszlopcsarnokaival, cirkuszával, színházaival, fürdőivel, sporttereivel. Falain belül azonban csak kevés görög feliratot lehetett látni, s elvétve hallatszott görög szó. Lakossága inkább szíriaiak, babilóniaiak, örmények, zsidók, perzsák és arabok tarka keverékéből állott, görög-római csupán a házak építésmódja volt.

Edesszától délre a sivatag terjeszkedett. A város maga azonban vízben gazdag és termékeny volt, mivel a Szkirtosz folyó, a „Szökellő” partján terült el, és a Mezopotámiát Örményország felé lezáró hegyek felől fújó szél tisztán, frissen tartotta levegőjét.

Edesszában számos út futott össze. Gazdag város volt. Rajta keresztül bonyolódott Arábia és India illatszer- és fűszerkereskedelme s a gyöngy- és selyemkereskedés nagy része is. Messzi földön híres volt szép épületeiről. Távolról jöttek idegenek, hogy megcsodálják Tarate ősrégi templomát, az istennő patinás bronzszobrával és különös priapusi jelvényeivel. Mithrasz templomát, a főiskolát, mindenekelőtt azonban a labirintust, ezt az óriási, sziklába vájt barlangot a Szkirtosz folyó bal partján, sok száz keskeny, kacskaringós, végtelenségig ágazó folyosójával, aknájával, kamrácskájával és lépcsőjével – mindenki ismerte.

Edessza alapítása messzi, a múlt ködébe nyúlt vissza. Eredetileg Oszroené, az oroszlánok városa volt a neve. Hettiták, asszírok, babilóniaiak, örmények és makedónok uralkodtak felette. Legutoljára háromszáz esztendővel ezelőtt az arabok nyomultak be falai közé, és tartották magukat mindmáig. Ma, mint a számos apró ütköző állam egyikét a római és parthus birodalom között, Edesszát állandóan az elnyelés veszélye fenyegette. De a város nagy hasznot is húzott semlegességéből, amelyet a két nagyhatalom örökös háborújában nyereséggel bocsátott áruba, hol az egyik, hol a másik oldalon.

Edessza arab fejedelmei, bár lelkük mélyén mindig arabok maradtak, minden erejükkel az arameus kultúrát támogatták, ami a világnak eme részén a legnagyobb becsben állt. Edessza főiskolája kétségkívül a folyamköz legjobb iskolája volt, amely időnként még az antiochiaival is vetekedhetett.

A város sok szent hellyel dicsekedhetett, bennük sokféle istenséget tiszteltek. Élükön Tarate istennő állt, akit „Szíria istennője” néven is emlegettek; neki szentelték a város tavát és az abban élő vörös halakat. De tisztelték rajta kívül a bikaistent, Laburt, a labirintus istenét és más ősrégi asszír isteneket is, a dombtetőn egy oroszlánistent, továbbá Baált és Nabút. Ezenkívül Mithraszt, a perzsa istent, Aumut, Azizt, Duszarészt, az arab csillagisteneket, valamint a görög és római istenségeket. Jehovának, a zsidó istennek is voltak hívei Edesszában, sőt még Jehova egyszülött fia is, akit Krisztusnak, „Felkentnek” neveztek, talált itt már követőket.

Több tízezer ember lakott a szép városban, fehérek és barna bőrűek; arab fejedelmek és tanácsadóik, görög és szíriai kereskedők és földbirtokosok, perzsa csillagjósok, zsidó kézművesek és tudósok, valamint a római helyőrség tisztjei és katonái. Majdnem mindig táboroztak vándor beduin törzsek is a város falai alatt, és ebben a sokszínű kavargásban serényen cikázott a számtalan rabszolga. S ezek az emberek – fehérek, feketék, barnák, ökreikkel, tevéikkel, juhaikkal, kecskéikkel és kutyáikkal éltek, lélegeztek, nyüzsögtek, beszélték a maguk nyelvét, tisztelték számtalan módon számtalan istenüket; ettek, ittak, aludtak, üzletet kötöttek, összeházasodtak, veszekedtek, kibékültek egymással, egyik sem tudott volna a másik nélkül élni, alapjában mindegyik örült, hogy a másik is ott van, és valamennyien büszkék voltak Edesszára, városukra, a legkedvesebb, legszebb városra a világon.

Edessza felett Mallukh király uralkodott, e néven az ötödik. Kancellárja Sarbil volt, Tarate főpapja. A római helyőrség felett Fronto ezredes parancsnokolt. A hatalom valódi birtokosának Edesszában azonban Varró szenátort tekintették.

3. TERENTIUS, A FAZEKAS

A számos vállalkozás között, amit Varró Edesszában alapított, volt egy fazekasműhely is; a Vörös utcában egyik „védence”, Terentius fazekas számára rendezte be. Hogy ez a Terentius még mindig Varró „védencének” nevezte magát, pusztán ragaszkodásból történt, hiszen régen révbe ért, s nem volt szüksége semmiféle védelemre: már az edesszai fazekasok testületének vezetője lett.

Emellett műhelye egyáltalán nem volt a legjelentősebb a városbeliek közül, s maga Terentius sem tűnt ki különös szakértelmével. A műhelybeli munkát felesége végezte, a kereskedelmi részt pedig egy Knópsz nevű kilikiai rabszolga intézte. Magát Terentiust ritkán látták a műhelyben, de annál sűrűbben az utcán vagy a csapszékekben. Mint a fazekasok testületének feje, sokfelé kellett szaladgálnia, és sok emberrel beszélnie. Szakmájának érdekében hol a városi tanácsnál, hol Mallukh király valamelyik udvari emberénél sürgölődött, hol meg testületét képviselte valami szertartáson, vagy ünnepségeket szervezett.

Negyven körüli férfi volt, vörösesszőke, sápadt, rózsás bőrrel, széles arccal, erős alsó ajakkal, rövidlátó szürke szemmel, kissé kövérkés, egészben véve tekintélyes és nagyon rómaias külsővel. A fazekasok testülete büszke volt mesterére. Nemcsak arra, hogy született római, hanem arra is, hogy jelentékeny külsejű, jó megjelenésű, s mint sok minden szellemi dolog iránt érdeklődő ember, jó beszédű is. Szép, római kiejtéssel beszélt latinul, folyékonyán beszélte a görög és az arameus nyelvet is, bár a „th” hang kiejtése, amely pedig mindkét nyelvben nagy szerepet játszik, nehézséget okozott neki. Némelyek persze úgy találták, hogy túlságosan szívesen hallgatja a saját hangját, s valóban, ha valami megindította beszédáradatát, nem volt könnyű megállítani. De volt fellépése, ez kétségtelen. Jól mozgott, és tudta, hogyan kell bánni a nagyurakkal. Arcára alkalomadtán olyan gőg és elégedetlenség ült ki, hogy megrémítette ellenfelét. A reprezentációhoz is értett. Az ő érdeme, hogy a kézművesek ünnepségein, különösen a nagy márciusi ünnepségeken, a fazekasok testülete messze kiemelkedett a többi közül. Javára vált az is, hogy művelt ember volt. A görög és római klasszikusokból hosszú részeket idézett kívülről, szállóigékkel dobálózott, érdekelte a színház s az agyagművesek évenkénti előadása, amelynek megszervezése az ő vállára nehezedett, mindig nagy közönséget vonzott. Mindenki, aki csak Edesszában valamiféle kapcsolatban állt a fazekassággal, büszke volt a kiváló vezetőre. Még az inasok is, akiket pedig nemegyszer alaposan elagyabugyáltak Terentius műhelyeiben, szívesebben dolgoztak nála, mint más, könnyebb kezű gazdánál.

Terentius hatását fokozta az is, hogy körülötte, a sorsa körül, valami titokzatosság lebegett. Tizenegy esztendővel ezelőtt jött Edesszába, lerongyolódva, koldus módra, vadul burjánzó vörösszőke szakállal. Akkor bizony feltehették volna róla, hogy – miként a görög közmondás állítja az ilyen csavargókról – a tenyerébe fújja az orrát. Senki sem sejtette volna meg benne a mai Terentius atyamestert. Emberek, akik ismerősek voltak Rómában, azt mesélték, hogy Terentius műhelye ott jó hírnévnek örvendett, még a császári udvar is vásárolt nála, sőt, úgy hírlett, Terentiusnak titokzatos személyi kapcsolatai is voltak Néró udvaránál.

Terentius maga és emberei, Caja, a felesége, és rabszolgája, Knópsz, mélységesen hallgattak a római múlt felől. Terentius legfeljebb – ha emelkedett hangulatban volt, valami szép beszéd vagy a testület jól sikerült előadása után – célozgatott arra, milyen jelentéktelennek tűnik szemében egy ilyen siker, ha visszagondol arra az időre, amikor szabadon bejárhatott a császári palotába; de ezeknél a homályos célzásoknál többet a világ minden kincséért sem mondott volna.

Ami pedig Terentiusszal, a fazekassal Rómában történt, az a következő:

Apja még rabszolga volt Varró családjában. Az öreg Varró felszabadította az ügyes embert, és fazekasműhelyt rendezett be számára. Terentius, a fiú azonban nem sok kedvvel formálta az agyagot, magasabb dolgok, politika és színház vonzották. Ha közügyekről vagy művészetről beszélt, barátai nem győzték csodálni éles eszét, határozott ítéleteit, és úgy találták, hogy kár volna, ha nem vinné többre a fazekasmesterségnél. Terentius tehát már apja életében is keveset törődött a műhellyel, a halála után pedig egyáltalán semmit. A műhely forgalma rohamosan csökkent. Ahogy vagyona olvadt, olyan mértékben apadt barátainak lelkesedése is, és ügyes beszédeit, körülményes idézeteit már senki sem akarta többé elismeréssel vagy pénzzel jutalmazni. Nem csoda, hogy az arca, amely ugyan meglehetősen kifejezéstelen volt, huszonkét esztendős korában erőt, elégedettséget tükrözött, most, közel a harminchoz, elkeseredett kifejezést öltött, szinte szivacsossá vált.

És ekkor valami furcsa dolog derült ki. Néró császár arca ugyanis hosszú időn át soványan meredt elő a vörösesszőke szakáll keretéből; lassanként azonban elhízott, és amikor huszonnyolc esztendős korában leborotváltatta szakállát, arca mintha megváltozott volna, szivacsos lett, s majdnem mindig bosszúság ült rajta. Egy reggel azután, amikor Terentius megjelent Varró szenátornál, hogy szokásos napi tisztelgését megtegye, Varró nagy elképedéssel állapította meg, hogy az elkeseredett fazekas megtévesztésig hasonlít az elhízott, kesernyés császárhoz. Ugyanígy ráncolja szemöldökét a rövidlátó császár, ugyanígy biggyeszti alsó ajkát. Varró szenátornak egy ötlete támadt. Az igényes Néró megkövetelte, hogy állandóan új ötletekkel szórakoztassák; Varró a Palatínusra rendelte a fazekast, hogy bemutassa a császárnak.

Ez a bemutatás nem volt veszélytelen Terentius számára. Ha véletlenül rossz kedvében találja a császárt, ugyancsak keservesen megfizethetett volna a természet eme különös játékáért.

De a kísérlet sikerült. Bár Néró nem kívánta, hogy mások is észrevegyék, hogy a császári arc két példányban létezik e világban, megparancsolta Terentiusnak, hogy változtassa meg hajviseletét, és szigorúan elkülönítve mindenkitől, a Palatinuson maradjon mindaddig, míg a szakálla megnő. Egyébként azonban mulattatta a különös hasonlatosság. Nem is elégedett meg ezzel az egyszeri találkozóval. Másodszor s azután még sokszor felrendelte a Palatínusra a fazekast. Ott leborotválták szakállát, Néró fodrásza megfésülte, és a császár nagyokat kacagott, amint Terentius az ő járását, mozdulatait, hanglejtését utánozta. Ha valamit helytelennek talált, kijavította. Több ízben behozatta kedvenc majmát, hogy az is vegyen részt a játékban, s ha a fazekas és a majom jól utánozták, a csarnok szinte visszhangzott vidám kacagásától.

Terentiust mélységesen feldúlták a császárral való találkozások. Néha titokzatosan, boldogan elmosolyodott. Hiszen tudta mindig, hogy a sors rosszindulatú szeszélye, amely megakadályozta, hogy képességei segítségével elfoglalja az őt megillető helyet, egyszer majd csak elmúlik. Gyakran eszébe jutott az az álom, amit anyja álmodott, amikor őt még méhében hordta. Ebben az álomban az anyjának valami magas hegyre kellett felkapaszkodnia. Nehéz út volt, érezte a szülési fájdalmak közeledtét, és le akart feküdni. Ekkor azonban megszólalt egy hang, és ráparancsolt: „Menj feljebb!” Engedelmeskedett, de hamarosan újból kimerült, pihenni akart, csakhogy a hang ismét továbbparancsolta, és csak közvetlenül a csúcs alatt szülhette meg fiát. A jós, aki az álmot megfejtette, úgy értelmezte, hogy a fiú nagyon magasra jut. Ezért is kapta a pompázó Maximus nevet.

A Palatinuson lelkére kötötték, hogy a császárral való találkozásairól, halálbüntetés terhe mellett, senkinek említést ne merjen tenni. Ennek ellenére valószínű, hogy Knópsz, a rabszolga, valamit sejtett, vagy esetleg tudott; nemcsak urának hetekig tartó, titokzatos távollétei tűnhettek fel neki, hanem a megbízások is, amelyekkel a Palatínus a kis, elhanyagolt műhelyt hirtelen elárasztotta. Az pedig, hogy erélyes és okos felesége, Caja asszony előtt megőrizze a titkot, éppenséggel képtelenség volt Terentius számára. Az asszony sürgetésére elmondta, hogy mi történt a Palatínuson. De még vele is csak nagyon ritkán beszélt erről, nem szívesen, titokzatosan, sohasem teljesen őszintén. Nem vallotta be az asszonynak – önmagának is csak nagy néha –, hogy örül ezeknek a meghívásoknak; sötét hallgatással helyeselt, ha a nő szidta azt az úri bandát, amelyik ilyen mélyen megbántja emberi méltóságában. A valóságban azonban ez a játék a Palatínuson mindjobban életszükségletévé vált. Hasonlatossága a császárral boldoggá tette; lelke mélyén egyre jobban összeforrott szerepével.

Egyszer azután hirtelen változás történt. Azon a szomorú napon, amikor a gárda fellázadt, a császár veszedelmes letargiába esett, és hívei, hogy felvidítsák, a Palatínusra hívatták Terentius fazekast. A fodrász éppen megborotválta, és a szokott módon előkészítette, amikor a császár hirtelen elhatározta, hogy elhagyja a palotát, és átköltözik a Servilianus-kertbe. Terentius fazekasra, aki az egyik személyzeti szobában várakozott, senki sem gondolt; ottfelejtették az elnéptelenedett palotában. Késő éjszaka, amikor látta, hogy senki sem törődik vele, a fazekas nagy remegve kilopózott a palotából, hogy hazamenjen. Az utcák néptelenek voltak, mindenki további eseményektől tartott, és nem merészkedtek elő. Hirtelen zaj hallatszott a közelből. Terentius az árnyékba húzódott. De már elkésett. A fegyveresek, a szenátus emberei körülfogták; járőr volt, amely a menekülő Nérót kereste. Jajgatva bizonygatta, hogy ő nem a császár, hanem Terentius fazekas. De a katonák persze nem hitték; felháborodva annak az embernek a gyávaságán, akit oly sokáig istenként tiszteltek, rávetették magukat, és hajszál híján agyonverték. Csak nagy nehezen sikerült rávenni őket, hogy vigyék a házába, ahol azután Caja igazolta félholt férjét.

Az asszony sohasem szerette ezeket a palatinusbeli kirándulásokat. Most, félve azoktól a rendszabályoktól, amelyeket a szenátus Néró kegyencei ellen életbe fog léptetni, rávette Terentiust, aki az eseményektől még mindig csontja velejéig reszketett, hogy tüstént meneküljenek. Még szürkült, amikor átlopóztak pártfogójuk, Varró házába. A szenátor, mint ott megtudták, már az éjszaka folyamán elmenekült Keletre. Lélekszakadva eredtek utána, s vele együtt sikerült átjutniuk a keleti határon.

Most mindez a messzi múlté volt; azóta biztonságban s bizonyos jólétben éltek a tarkán fehérlő Edessza városában. Caja asszony büszke volt rá, hogy annak idején olyan erélyesen fülön fogta és elszállította férjeurát a veszélyes Rómából. Ő persze nem érezte magát valami nagyon jól itt, a barbárok között. Cseppet sem tetszettek neki ennek a majomszerű, nagyrészt sötétbarna népségnek fehér burnuszai és piszkosfehér ruhái, nem ízlett az ételük, úgy találta, hogy a szíriaiak és görögök csalók, az arabok és a zsidók büdösek és babonásak, a perzsák bolondok. Sohasem fogja megtanulni ezt a barbár nyelvjárást, a szíriaiak sebes selypítését, az arabok torokhangú beszédét, sohasem fogja megszokni ezt a barbár környezetet, a színeseket, a szent halakat, Tarate oltárát és tisztességtelen jelképeit, a majmokat és tevéket, a sivatagot, mely félelmetesen terpeszkedik dél felé.

Ezzel szemben Terentius gyorsan és jól beleélte magát a Keletbe. Az üzlettel még kevesebbet törődött, mint Rómában, Caja és Knópsz, a rabszolga vezette helyette, ő titokzatosan és tekintélyesen járt-kelt, szervezte testülete előadásait, politikai szónoklatokat tartott. Itt nem sokat törődtek azzal, hogy nem jól ejti ki a „th” hangot, hálás és figyelmes közönsége volt. Bár Caja előtt szívesen szidta ezt az átkozott Keletet, de az asszony, amikor látta, milyen büszkén sétálgat Edessza dimbes-dombos utcáin, s mindenki köszönti, úgy érezte, hogy férje gőgös és elégedetlen arckifejezése ellenére, olyan jól megy sora, mint a szent halaknak Tarate istennő tavában, s a férfi jó érzése elfeledtette vele azt a kellemetlen érzést, amit a Kelet őbelőle kiváltott.

De a férfi mogorva arckifejezése mögött több valódi elkeseredettség ült, mint a nő sejtette. Terentius érezte, hogy öregszik, anélkül, hogy adottságai megkapták volna a megérdemelt elismerést. Mert mit jelent az, hogy itt, a barbárok között, néhány piszkos és műveletlen kézműves szemében ő a nagy ember? Az igazi virágkora ott volt Rómában. Forró vágyakozással emlékezett vissza a Palatínuson töltött órákra. Mindenekfelett egy bizonyos élmény volt az, melynek emléke szinte megdicsőült az idő messziségében. Egy napon ugyanis Néró császár azt a tréfát eszelte ki, hogy a szenátusban Terentius fazekassal olvastatta fel maga helyett valamelyik rendeletét. Ott állt tehát a fazekas a „kiválasztott atyák” előtt császári bíborban, és a néma alázattól és megilletődöttségtől mereven álló szenátorok előtt felolvasta a császári rendeletet. Most itt, Edesszában ez az akkori fellépte a szenátus előtt élete betetőzésének tűnt. Elfelejtette, hogy – legalábbis eleinte – rettenetesen félt, térde rogyadozott, gyomra reszketett, és hascsikarást érzett. Csak arra emlékezett, ahogy a beszéd folyamán egyre magabiztosabban érezte magát. Látta a szenátorok tiszteletteljes arcát, valamennyien őt tartották a valódi Nérónak, s joggal: ő maga is Nérónak érezte magát.

Nehezére esett magába fojtani ezt a hallatlan élményt, de legyűrte beszédvágyát, és nem mondta el még Cajának sem. Nemcsak azért, mert fecsegése halálát okozhatta volna, hanem főképpen azért, mert attól félt, hogy ez a nagy óra elveszíthetné fényét, és bemocskolódna, ha megosztaná egy olyan hétköznapi lénnyel, mint Caja. Az asszony bizonyára semmi egyebet nem látna ebben az élményben, mint lefitymáló szemtelenséget, amivel Néró a szenátusát kigúnyolta, és azt a veszélyt, amibe ő, a tréfa nyomorúságos eszköze belesodródott. Csak Néró majmát látta volna benne, s nem fogta volna fel soha, hogy ebben az órában a szenátus előtt csakugyan ő volt a valódi Néró. Nem engedett tehát a csábításnak, nem mondott el Cajának semmit, állhatatosan hallgatott.

Még Edesszában is hallgatott. Pedig néha ugyancsak fájdalmasan szorongatta az elveszett utáni vágyódás. Ilyenkor a magányt kereste, és még egyszer, önmagának eljátszotta a szenátus előtti felléptét. Legjobban a labirintust szerette, ama sziklába vájt hatalmas barlangot a Szkirtosz folyó partján, számtalan kanyargó folyosójával, csavarodó lépcsőivel, tárnáival és kamráival. A labirintusnak, mesélték, háromezer ilyen kamrája van, s a legutolsóban, a legtitkosabban tanyázott valaha a ködös ősidőkben a bikaisten nyomorék fia, félig isten, félig bika maga is, azokkal a fiúkkal és lányokkal táplálkozva, akiket a néptől áldozatul kicsikart. A hatalmas csarnokok később az ősrégi királyok temetkezési helyéül szolgáltak, s árnyaik még most is ott lakoztak. Titokzatosság és félelmetesség övezte a labirintust, és aki elővigyázatlanul, anélkül, hogy bonyolult rendszerét ismerte volna, túlságosan bemerészkedett, valóban sohasem talált vissza, és ott pusztult. Terentius szerette ezt a helyet, egyre beljebb hatolt, nagyság és titokzatosság szele csapta meg, s idővel jobban kiismerte magát az útvesztőben, mint bárki más. Itt, ahol a régi királyok szelleme lebegett, újból Nérónak merte érezni magát, beszédeket tartott egy láthatatlan szenátus előtt, és ha a falak tompán, kongva visszaverték szavait, érezte az istenek közellétét.

Játszadozó gyerekek egy ízben szokatlanul mélyen bemerészkedtek a barlangba. Meghallották a mélyből feltörő tompa hangot, és fejvesztetten menekültek. A bejáratnál reszketve és feszülten megálltak, várakoztak. De amikor látták, hogy a barlangból Terentius fazekas jön elő, félelmük nevetésben oldódott fel, utánozni kezdték tekintélyes lépteit, fenséges mozdulatait, utánaszaladtak, és mély hangon gúnyolták. Ekkor Terentiust úgy elfogta a szégyen, undor s mostani élete kilátástalanságának érzése, hogy legszívesebben visszamenekült volna a barlangba, hogy ott pusztuljon.

Az élmény után elhatározta, hogy mindörökre fátyolt vet a palatinusi emlékekre. Kétszeres buzgalommal tanulta be kívülről a klasszikusokat, makacsul és erélyesen intézte a testület ügyeit, s végül annyira vitte, hogy már csak nagy ritkán tolult fel emlékezetében Róma képe.

4. A NYÚJTÓZKODÓ EMBERKE NYÚJTÓZIK

Április végén, szokott szemleútján, Cejonius kormányzó bejelentette, hogy ellátogat Edesszába, és megszemléli a római helyőrséget, amelyet a római császárral kötött „barátsági szerződés” alapján, a városnak be kellett fogadni falai közé.

Cejonius Keletről táplált nézetei a hivatalba lépte óta eltelt rövid idő alatt még jobban megmerevedtek. Azt mondták neki: ezzel a Kelettel nem boldogul, ha a hagyományos módon, római szigorral és keménységgel jár el – puhaságával és angolnaszerű simaságával ez az ország kisiklik minden szorításból. Valóban, derék rómaiaknak, mint Pompejusnak, Crassusnak és másoknak, beletörött a foguk ebbe a „puha” Keletbe. De ha akkor túlságosan kemények voltak is ezek a módszerek, ma, háta mögött a békés Szíria tartománnyal és hét légiójával, Róma megengedheti magának, hogy az átkozott keleti csürhe orra alá dugja kemény öklét. – Kíváncsi vagyok, kedves Cejoniusom – mondta kétkedő mosollyal a palatinusi búcsúkihallgatáson Titus császár –, hogyan fogsz boldogulni a mi kedves Keletünkkel?

Cejonius kihúzta magát. – Jupiterre, felség, majd megmutatom, hogy kell boldogulni!

Edessza város tiszteletteljes hűvösséggel fogadta a császár képviselőjét. Mallukh király ajándékokat küldött, szőnyegeket, gyöngyöket, válogatott férfi és női rabszolgákat. Kiegyenesedve fogadta a kicsi Cejonius a hatóságok tisztelgését. Kemény görög kiejtésével elrecsegte az előírt udvarias válaszokat.

Varró, aki az első udvariassági látogatás után újból visszavonult Edessza melletti birtokára, kellemes feszültséggel várta, hogyan közeledik majd feléje régi barátja – ellensége; de sem a hivatalos fogadtatásoknál, sem a csapatszemlénél nem adódott alkalom újabb beszélgetésre. Csak a harmadik napon, késő este, valami lakoma után, amelyet Cejonius adott az edesszai előkelőségek tiszteletére, sikerült egy órára kettesben maradniuk.

Ott ültek tehát, annak a palotának egyik szárnyában, amit Mallukh király bocsátott a kormányzó rendelkezésére; az egyik arab módra berendezett kis helyiségben, művészi szőnyegek, különös csillagistenek szobrai, idegen feliratok és díszítések között, s a szobát betöltötte a tömjén nehéz illata. Varró jól ide illett, de az apró termetű, merev tartásban ülő kormányzó, a maga hangsúlyozott rómaiasságával idegenszerűen, kissé szinte nevetségesen hatott, s láthatólag nem is érezte jól magát. – Eleinte – vélte Varró vigasztalóan – mindenki nehezen találja meg a helyét Antiochiában, de lassanként azután megszereti a Keletet. – Dicsérte Kelet, az ő Keletjének előnyeit; az itteni élet könnyedségét, pompáját. Visszaemlékezett, hogy a kormányzó milyen hevesen kelt ki Daphné, Antiochia villanegyede ellen. – Elismerem – védte városát –, Daphné valóban szemérmetlen. De nem nagyszerű ez a fölényes szemérmetlenség, amivel itt a természetes ösztönöknek hódolnak, s szinte dicsekszenek velük?

Cejonius nem válaszolt. Szemmel láthatóan szenvedett a szobát betöltő súlyos illattól, és utasítást adott, hogy húzzák széjjel a szőnyegeket, engedjenek be friss levegőt. Most azután Varró didergett kissé, Cejonius pedig jobban érezte magát.

– De talán mindezek ellenére helyes volna, kedves Varróm mondta hosszas hallgatás után –, ha legalább egy időre elszakadnál Daphnétól, és visszatérnél Rómába.

– Alapos megfontolás tárgyává fogom tenni ajánlatodat – válaszolta mosolyogva Varró. – Ezt a választ egyébként – tette hozzá vidáman – még sokszor fogod hallani itt Keleten, a mi Keletünkön.

Cejonius arcán még erősebben kivörösödtek a foltok; a tréfa, úgy látszik, bosszantotta. Kiegyenesedett, szinte látszott, hogy lelkileg is nekikészül, és szárazon válaszolta:

– Tudod, kedves Varróm, hogy holnap visszautazom Antiochiába. Nagyon leköteleznél, ha szemleadó hozzájárulásodat még edesszai tartózkodásom alatt tisztázhatnánk.

– Szóval még ma este? – mosolygott Varró.

– Úgy van – válaszolta a kormányzó hűvösen. Varró, aki szokott, hanyag keleti módján üldögélt, még kényelmesebben elhelyezkedett keresztbe vetett lábain.

– Ez a kérdés – mondta fölényesen – már hosszú esztendők óta vita tárgya, s nem hinném, hogy a császári Szíria tartomány pénztára rá volna utalva az én hatezremre.

– Mégis, nagyon leköteleznél, ha most közölnéd velem végleges álláspontodat – mondta makacsul és mereven Cejonius. Varró nagy, húsos fejét ingatta, és hosszúkás barna szemével tetőtől talpig végigméregette a kormányzót. Ki ez az ember, aki itt ül előtte? A nyújtózkodó emberke, egykori iskolatársa, vagy pedig a császári helytartó, a mostani merev, nacionalista kormányzat képviselője, Kelet ellensége? Könnyed társalgási hangon válaszolta:

– Vállalva azt a veszélyt, hogy barátomat és jóakarómat magamra haragítom, meg kell tagadnom az azonnali választ. Itt, Keleten tette hozzá csillapítóan és tréfásan –, jómagam is félig keleti, vagyis teljesen habozó lettem.

Cejonius faarccal, makacsul kitartott:

– Ennek ellenére kérnem kell, hogy római módra, világosan és haladéktalanul válaszolj. Még egyszer referáltattam magamnak az ügyről, személyesen is áttanulmányoztam az iratokat. Mindaz, ami erről a dologról elmondható, tízszer is elmondatott. Közöltem uraimmal, hogy csak a te világos, félre nem érthető válaszoddal térek vissza Antiochiába.

Most aztán Varró elsápadt kissé. Aki itt beszél, az nem a nyújtózkodó emberke, ez már az új Róma. Még ott ültek mindketten, Cejonius nagyon egyenesen az alacsony arab párnás ülésen.

– És mit cselekednél, kedves Cejoniusom – mondta Varró még mindig nagyon barátságosan, szinte mosolyogva –, ha nemet mondanék? – A kormányzó összeszorította a száját, azután kurtán, katonásan, de halkan válaszolta:

– Ez esetben, sajnos, bíróság elé kellene vinnem az ügyet.

Ami Varrót a pillanat egy töredékére eltöltötte, inkább mérhetetlen elképedés volt, mint harag. De tüstént összeszedte magát, most nem szabad elveszítenie a fejét, fő a világos, logikus gondolkodás. „Hát így vagyunk – villant át agyán. – Mégsem Róma szava ez, hanem a nyújtózkodó emberkéé. Valóban az történt, amitől már Antiochiában is féltem. A nyújtózkodó emberke, ez a puhány, ostobaságra ragadtatja magát. Továbbment, mint maga is szerette volna. Most már nehéz visszatáncolnia. Nem kétes, hogy megidéztet a bíróság elé, s ha nem jelenek meg, erőszakhoz folyamodik. Ostobaság volna, de a nyújtózkodó emberke megteszi, így keveredik bele az ember a legvadabb kalandokba. De én nem követem ezen az úton. Nem én. Nem veszítem el a józanságomat. A józan ész pedig azt kívánja, hogy engedjek. Engedni fogok. Ezúttal.”

– Miután ezt, barátom és jóakaróm, fontosnak tartod, el fogom küldeni a hatezret – mondta gúnyos megadással. – Kérem, készíttessed el a nyugtát.

A két férfi néhány percig még beszélgetett mindenféle közömbös dologról, azután jó éjszakát kívántak egymásnak, és elváltak. „A hatezerért még kamatostul megfizetsz, nyújtózkodó emberke, akármilyen magasan hordod is az orrodat” – határozta el Varró, míg gyaloghintója Edessza dimbes-dombos utcáin hazafelé ringatta.

 

 

5. VARRÓ TERVET KOVÁCSOL

Másnap már kora reggel elküldte a kormányzónak a hatezer sestertiust. Feszülten várta a követ visszatértét, Cejonius valóban átvette az összeget, az ember elhozta a nyugtát. Varró mohón, valami különös elégtétellel szemlélte az írást. Fennhangon, gonosz vigyorgással olvasta: „L. Cejonius, a császári Szíria tartomány kormányzója elismeri, hogy L. T. Varrótól hatezer sestertiust a szemleadó fejében felvett.” Azután, még ágyban fekve, nagyon felvillanyozva lediktált titkárának egy, a római szenátushoz intézett iratot, amelyben tiltakozást jelentett be a kétszeres megadóztatás ellen. Még mielőtt az aláírása megszáradt volna, külön futárral már útnak is indította Róma felé.

Miután mindezt elvégezte, színe elé bocsátotta clienseinek népes hadát, akik már várták, hogy felkelésénél jelen legyenek. Meglobogtatta orruk előtt Cejonius nyugtáját, egyiknek-másiknak odaadta elolvasásra, maga is felolvasta harsányan:

– Az új kormányzó – kacagott – ilyen legény. Bizonyos, hogy katonákat küld értem, ha nem fizetek. – Nézte emberei arcát, hogyan fogadják a hírt. Azok meg csak álldogáltak zavartan; nem tudva, mit várnak tőlük. Némelyek kényszeredetten nevettek, mások felháborodást mutattak, s valamennyien haboztak. Varró fel és alá járt közöttük, némelyiknek a vállára veregetett: – Az új kormányzó ilyen nagy legény! – s leste a hatást.

Mikor már éppen készült elbocsátani embereit, pillantása az egyiknek az arcára esett, akit eddig nem vett észre. Az ember mogorván, gőgösen állt, szemöldökét szürke, rövidlátó szeme felett összehúzva, inkább csodálkozva, mint felháborodottan, ajkát kissé lebiggyesztve. Mint annak idején, tizennégy esztendővel ezelőtt, most is elképesztette Varrót ez a büszke, kesernyés arc, rózsaszínű, fakó bőrével, vörösesszőke hajával. Igen, éppen ilyen volt a császár, Néró, az ő császárja, ha valami elől elzárkózott. Ugyanígy fogadta volna a sértést, ha még élne, s Varró elmesélhetné. Így, duzzogva s kihívóan tolta volna előre duzzadt alsó ajkát: „Tegyetek, amit akartok, hozzám fel nem ér semmi.”

Varrónak eszébe jutott, hogy milyen jól mulatott a császár a fickó utánzási tudományán, hogyan ugratta őt meg a majmát, és lelke mélyén elmosolyodott. De még mielőtt ez a mosoly az arcára kiült volna, már le is törölte, s mindig eleven arca a szempillantás egy töredékéig szinte lárvaarccá merevedett.

Ebben a szempillantásban sok minden elvillant előtte.

Azután újból clienseihez fordult. Most, feltűnés nélkül, a rövidlátó, szürke szemű férfit is belevonta a beszélgetésbe, s egyre melegebben érdeklődött sorsa iránt. A jelentéktelen fazekas előtt, aki az ő kegyeiből élt, kifejtette mindazt a művésziesen felépített kedvességét, amelyet egyébként csak a keleti királyok s főpapok és legfeljebb még nők előtt játszott.

Ravaszul kiszedett belőle mindenféle titokzatos dolgot. Annyira megfőzte a meglepett s boldog Terentiust, hogy az szinte elolvadt, s úgy beszélt vele, mint valami egyenrangúval, kifejtette nézeteit az életről, politikáról, művészetről. Terentius rajongott a színházért. Patmoszi Jánosra terelődött a szó, aki már régen visszavonult a színpadról, és magánemberként csendesen élt Edesszában. Terentius esztendőkkel azelőtt látta Antiochiában, Oidipusz szerepében. Be kell vallania, csalódott a sokra tartott művészben. Jómaga is sokat foglalkozik színházzal és irodalommal, akárcsak jóakarója, a szenátor – talán tudja, hogy hosszú részleteket mond el kívülről a klasszikusokból –, sokat gondolkodott Oidipuszon, s határozott elképzelése van arról, hogy miképpen kellene például előadni Oidipusz nagyjelenetét, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ne mondd, hogy nem legjobban tettem azt, amit tettem, és ne adj nékem ily tanácsokat.” Míg így fecsegett, hirtelen rémülten észbe kapott; összerezzent arra a gondolatra, hogy a szenátor esetleg kinevethetné vagy elmosolyodhatna. De semmi ilyen nem történt. Varró teljes komolysággal hallgatta, s meghívta, hogy valamelyik nap ebédeljen nála, s mondja el részletesebben gondolatait, főképpen az Oidipusz-versek helyes előadásáról.

Terentius, bár ennyi szerencse szinte elkábította, egyúttal némi szorongást érzett. Nem mintha azon csodálkozott volna, hogy valaki érdeklődik iránta, hiszen művelt ember, egyéni és érdekes gondolatokkal. De ha egy ilyen magas rangú úr, mint a szenátor, szóba állt vele, akarata ellenére mindig valami tiszteletet, alázatot, mondhatni, félelmet érzett; végtére is az apja még Varróék rabszolgája volt. S most, hogy Varró még ebédre is meghívta, és felszólította, hogy nézeteit részletesebben fejtse ki, emelkedett hangulatába valami lélegzetrabló félelem vegyült. Majdnem olyan, mint annak idején, ha Néró rendelte magához.

Varró, miután elbocsátotta clienseit, még egyszer elővette a hatezer sestertius adóról szóló nyugtát, kellő távolságra a szeme elé tartotta, mert kezdett már távollátó lenni, s jól eszébe véste, betűről betűre. A hátlapján apró betűkkel két rovatot nyitott: „Nyereség”, „Veszteség” és a nyereségrovatba elkönyvelte: „Egy ötlet!” Azután kinyitott a falban egy jól elrejtett ajtócskát, és elővett egy dobozt. A doboz nem volt nagy, de igen értékes, Mürrhon munkája, oldalán és fedelén az Argonauták tetteinek ábrázolásával. Varró magával vitte minden útjára. Kinyitotta a dobozt, kivette belőle az összes írást, gyengéden végigsimogatta a lapokat. Abban volt Nerónak egy hozzá intézett, szokatlanul bizalmas levele, és azok a versek, melyeket a császár neki dedikált; egy levél Vologeszész, az elhalt parthus nagykirálytól, amelyben az uralkodó csodálatát és köszönetét fejezi ki Varrónak, amiért bölcsességével hozzájárult a Róma és a parthusok közötti háború befejezéséhez. Corbulo hadvezértől is volt néhány sebtében odavetett sora a ládikában, aki az említett hadjáratot a rómaiak részéről vezette, s bár győzött, szörnyű véget ért. S még sok minden egyéb. Ezekhez a számára értékes írásokhoz tette Varró a nyújtózkodó emberke nyugtáját, elmosolyodott, bezárta a ládikót s helyére tette.

Ezalatt Terentius visszatért Vörös utcai házába. Igyekezett elrejteni fennkölt érzését, valamint szorongását Caja és Knópsz rabszolga előtt. Megelégedett azzal, hogy jól játszott, büszke közönnyel elmesélte, mennyire csodálkozott Varró az ő politikai és irodalmi tájékozottságán, sőt ebédre is meghívta, hogy részletesebben kibeszélgethessék magukat. Caja nyersen és kétkedőn, amilyen már a természete volt, figyelmeztette, hogy csak vigyázzon, nehogy elbízza magát. Úgy hallja, hogy Varró és a kormányzó összeveszett; ilyenkor az olyan kis ember, mint amilyen az ő Terentiusa, legokosabb, ha távol tartja magát. Terentius rosszkedvűen hallgatta, hogy saját felesége kis embernek nevezi.

De mint bebizonyosodott, nem is volt igaza. Az ebéd Varrónál igen kellemesen folyt le. A szenátor nagy érdeklődéssel hallgatta védence politikai nézeteit, elszavaltatta vele a megvakított Oidipusz szavait, szakértelemmel dicsérte, és Terentius igen elégedetten távozott.

6. TERENTIUS ÁTVÁLTOZIK

Edessza városában egyre szélesebben gyűrűzött a szóbeszéd; az antiochiai kormányzósági épület felől most új, kellemetlen szelek fújdogáltak. Nagy felháborodást és aggodalmat keltett, hogy Varrót, Edessza állam legtekintélyesebb polgárát kétszeres adó fizetésére kényszerítették. Mi lesz Edessza városának Szíria tartománnyal folytatott kereskedelmével, ha az effajta kettős megadóztatások elvvé válnak? Azt is beszélték, hogy az új kormányzó meg akarja erősíteni Edessza, Szamoszata, Karrai és Palmüra római helyőrségét, s ezáltal még jobban csökkenteni kívánja a kis mezopotámiai államok függetlenségét, amely már amúgy is gyenge lábon áll.

Ilyen körülmények között Varró clienseinek és egyéb ügynökeinek nem került nagy fáradságába, hogy a Folyamköz lakosságát keserű összehasonlításokra ösztönözzék a mostani urak, Titus császár s hivatalnokai és a még mindig gyászolt jó Néró császár között. Mennyire szerette a megboldogult császár a Keletet, milyen kiváltságokkal és adományokkal kedvezett Mezopotámia és Szíria kulturális és kereskedelmi kapcsolatainak. Igazi császár volt, és már csak azért a pompáért is kedvelték, amit ő maga, miniszterei, tábornokai és kormányzói kifejtettek. Cirkuszjátékainak fénye s az a tény, hogy személyesen is fellépett az egész nép előtt, hallatlan rokonszenvet szereztek neki a két folyó közti területen is, s messzi, bent a parthusok országában is elragadtatással fogadták, amikor megígérte, hogy egyszer majd a Kelet népének is bemutatja művészetét. Egy második Nagy Sándort láttak benne, aki nem azért jött, hogy leigázza a Keletet, hanem hogy összeolvassza a Nyugattal. Ezzel szemben az új urak, a Flavius-császárok kezdettől fogva nem titkolták, hogy a keletieket barbároknak tekintik, akik éppen csak arra jók, hogy minden lehető módon kizsákmányolják őket. Az, hogy Róma most éppen ezt az ellenszenves Cejoniust küldte Szíriába, szintén csak a kormány rosszindulatát bizonyítja. Újból feléledt az eltűnt császár utáni vágyakozás. – Hej, ha élne még Néró – sóhajtozták álmodozva esténként a kutak körül, vagy éjfél felé a csapszékekbe gyülekező emberek.

Míg ez a szóbeszéd egyre szélesebb hullámokat vert a Tigris és Eufrátesz közötti vidéken, Varró másodszor is meghívta ebédre Terentiust. Ezúttal csak kettesben voltak. Varró szótlan volt, gondolataiba mélyedt. Nagy előzékenységgel kezelte Terentiust, majdnem mint valami magasabb rangút. A beszélgetésben hosszabb, nyomasztó szünetet tartott. Bár Terentiusnak volt érzéke az ünnepélyesség iránt, és jólesett neki ez a megtiszteltetés, nem tudott szabadulni valami szorongató érzéstől.

Ebéd után, borozás közben Varró váratlanul megszólalt, tartózkodó, bizalmas, ravasz mosollyal:

– Látom, hogy még mindig legszívesebben a megszokott módon kevert bort iszod. – Előzőleg utasítást adott, hogy a bort oly módon keverjék, ahogy annak idején Néró szokta; ez a keverék s neve egyike volt azon kevés dolgoknak, amit a császár halála után utódai nem bántottak; mindenki, így persze Terentius is ismerte az italt és a nevét. Felpillantott értelmetlenül. A hatalmas úr különös szavai és a szinte alázatosan bizalmas hang, amivel elmondta, zavarba hozták, sőt – elképesztették. Varró pedig ugyanazon a tiszteletteljes módon folytatta: – Talán túlságosan bizalmas leszek, de ki kell mondanom, ami hetek óta lelkemre nehezedik s ugyanakkor felemel, s ami most bizonyossá vált előttem: az ugyanis, hogy tudom, ki volt az, aki annak idején Néró császár állítólagos halála után oltalmamba menekült.

Ahhoz, hogy ennek a váratlan mondatnak hátsó értelmét felfoghassa, gyorsabb észjárású, intelligensebb ember kellett volna, mint Terentius fazekas. De Varró szavai lelke legmélyebb rétegét bolygatták meg, égő becsvágyát, vágyódását hajdani fénykora, a Palatínus után. Amint tehát Varró beszélt, Terentiusban újból felelevenedett az erőszakosan elfojtott emlékezés a szenátusbeli diadalmas felléptére, s felébredt a vad, őrült remény, hogy ez a dicső kor ismét visszatérhet. Sokkal gyorsabban megértette tehát a szenátor homályos szavait, mint ahogyan az várta, s egész lelkével magába szívta, az utolsó cseppig kiélvezte boldogító tartalmát. Van valaki, aki felismerte, aki megértette, hogy ha valakiben ilyen sok van Néró húsából és véréből, az nem lehet más, mint maga Néró.

Amíg azonban csak úgy dagadozott a pillanat hallatlan gyönyörétől, máris felébredt egész vele született ravaszsága, s azt súgta, jobb lesz, ha tetteti magát, s csak igen későn fedi fel valódi énjét. Tovább játszotta tehát az ostobát. Nem tudja, mondta, mire céloz bőkezű jóakarója, s oly jól játszotta ezt a szerepét, hogy Varró végül attól félt, hogy nem fog célhoz érni. Még egy utolsó kísérletet tett. Alázatosan bocsánatot kér, mondta, ha megsértette a vendéggel szemben kötelező diszkréciót. Ha úgy véli, hogy nincsen itt az ideje, hogy a rómaiak előtt teljes fényében megmutatkozzék, vagy pedig, ha éppen mindörökre meg akarja tagadni a hálátlan világot, amely félreismerte, úgy ő, Varró, legalázatosabban bocsánatért esedezik merészségéért, amiért az őt körülvevő fátyolt fellebbentette.

Most azután Terentius is megijedt, hogy ha nem megy bele a játékba, késő lesz, mindörökre elszalasztja ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Egyszeriben nem volt már olyan ostoba; fiatalosan, ravaszul elmosolyodott, mint ahogy azt gyakran Néró császártól látta. Néró lépteivel közeledett a szenátorhoz, Néró kézmozdulatával veregette meg a vállát, és Néró jellegzetes, félre nem ismerhető, hanyag, gőgös hangsúlyával mondta:

– Miért ne bocsátanék meg neked, kedves Varróm?

Az igazi Néró, ezt Varró tudta jól, hasonló helyzetben soha nem beszélt volna így. Az inkább valami görög idézetet szavalt volna, bizonyos elhárító, leintő kézmozdulat kíséretében. De a másik kijelentése olyan váratlanul jött; a halott Néró, a hangja, beszédmodora, járása egyszeriben olyan valóságosan ott volt a szobában, hogy Varró megrémült, s már attól félt, hogy ötlete talán túl jó, és beláthatatlan következményei lehetnek. Összerezzent, és hirtelen kijózanodva, mintegy lezárva a dolgot, mondta:

– Úgy van, kedves Terentiusom, így állna a dolog!

Az est hátralévő részében azután megint ő volt a nagyúr, úgy beszélt a fazekassal, mint clienseivel szokott, leereszkedően, tárgyilagosan.

De Terentius, a fazekas, hallotta, amit hallott, látta, amit látott. Olyan biztos volt dolgában, hogy Varró hirtelen visszavonulása már nem ingathatta meg boldogságát...

7. VARRÓ MEGENGEDI MAGÁNAK A TRÉFÁT

Miután Varró szenátor idáig vitte a dolgot, úgy vélte, itt az ideje, hogy alaposan megfontolja, valóban keresztülvigye-e tervét? Legelsősorban is azt kell megvizsgálni, milyen eshetősége lenne az ő Nérójának, hogy megállja a helyét.

A kilátások nem rosszak. A nép sohasem hitte, hogy Néró valóban meghalt. Túlságosan okosnak tartották a császárt, semhogy elhitték volna, hogy nem sikerült kicsúsznia ellenségei kezéből. Főképpen itt Keleten voltak meggyőződve arról, hogy Néró csak elrejtőzött, s egy szép napon dicsősége fényében újból megjelenik. Ha most ebben a kedvező helyzetben előáll valaki, Néró alakjával, s egy másik valaki irányítja, aki olyan jól ismeri Néró szellemét, mint jómaga, ha ez az ember független területen lép fel, ahol Róma keze nehezen éri el, úgy ez a Néró kétségtelenül sokáig tudja tartani magát, és ugyancsak kemény dió lesz nemcsak a határtartomány kormányzója, hanem még a Palatínus számára is.

Hajnalfelé járt, hogy Varró mindezt átgondolta, ágyában feküdt, mosolygott, átfordult a másik oldalára, újból lehunyta szemét.

Ha Nérója megjelenik az Eufrátesz túlsó partján, vajon mit tehet ellene a nyújtózkodó emberke? Természetesen Néró elég okos lesz, hogy a lehető legritkábban mutatkozzék a szíriai határokon belül. Nyugtalanságot szít majd a tartományban, de mindig idejében visszatér a független területre, ahol titokban vagy talán nyíltan is, támogatni fogják. Mit tehet ellene Antiochia? Vajon katonaságot küld az idegen területre? Ezt még a nyújtózkodó emberke is kétszer fontolóra venné. Annak idején ugyancsak keményen alkudoztak minden egyes római vagy parthus katonáért, akinek joga van belépni az ütközőállamok területére. Az Eufrátesztől a Tigrisig nem nagy az út. Ha Róma csapatai átlépik az Eufráteszt, könnyen szembetalálkozhatnak csapatokkal, amelyek a Tigris túlpartjáról jönnek.

Varró felkelt. Mezítláb ment a faliszekrényhez, kivette a dobozt, melyet ott őrzött. Elővette azt a bizonyos nyugtát. Századszor is elolvasta, szinte gyengéden: „L. Cejonius, a császári Szíria tartomány kormányzója elismeri, hogy L. T. Varrótól hatezer sestertiust a szemleadó fejében felvett.” Megsimogatta az írást, mosolygott, újból elzárta, elrejtette a dobozt, visszafeküdt az ágyba.

Vajon megengedje-e magának ezt a tréfát? Alaposan kigondolt, sok jóval kecsegtető tréfa, de átkozottul veszélyes. Több mint tréfa. A nyugtáról van csak szó? Vagy a nyújtózkodó emberkéről? Nem, még róla magáról sem. Amiről szó van, az a Kelet, ez a pompás, fékezhetetlen, bölcs és zűrzavaros Kelet, amelyet nem szabad, hogy a Palatínus szűk agyú, brutális őrmesterei csizmájuk sarka alá tapossanak.

Varró visszagondolt arra az időre, amikor először jött Szíriába mint fiatal tiszt, Corbulo hadvezér seregében. Akkor állandóan a híres hadvezér közvetlen környezetében tartózkodott. Corbulo alapjában véve üresfejű ember volt, sem a szükséges érzékkel, sem megfelelő értelemmel nem rendelkezett, de mélységesen meg volt győződve tehetségéről, úgy tudott parancsolni, mint senki más, rendelkezett a természetesnek tűnő, előkelő módszereivel. Varró sokat tanult tőle. Egyébként hamarosan átlátott ezen a Corbulón. Felismerte, hogy kegye a határtalan csodálattal nyerhető el legkönnyebben. S ő meg is nyerte magának. Rövidesen annyira vitte, hogy ő, a zöldfülű kezdő, a híres, tapasztalt hadvezért saját ötleteivel traktálta, s a valóságban ő csinálta a szíriai politikát. Ezekből az esztendőkből származik a Kelet iránt érzett szeretete, s a vágy, hogy itt uralkodjék. Kimondhatatlan élvezet volt számára, hogy tárgyalhatott ezekkel a keleti királyokkal, papokkal, kereskedőkkel, a maguk virágos, hosszadalmas módján, hogy görbe utaikat még görbébbekkel keresztezhette, úgyhogy végül ő volt az, aki célhoz jutott. Tulajdonképpen Corbulo óta mindig ő uralkodott ezen a területen.

Varró kinyújtózott, majd újból összehúzódzkodott ágyában. Arra gondolt, hogy ezek a Flaviusok tizenegy esztendővel ezelőtt miképpen próbálták őt félretenni az útból. Amiért egyszer a Circus Maximus mögött valamelyik nyilvánosházban részegen és tréfából feladta az egyik utcalányra a szenátori bíborköpenyt és a magas talpú cipőt. Ezért mondta ki Vespasianus császár, hogy nem méltó többé arra, hogy a szenátus tagja legyen. Ez az ostoba, átlátszó kifogás persze csak ürügy volt a durva tréfákra mindig kész, paraszti Vespasianus részéről. Nos, a Flaviusok, a halott Vespasianus és fia, Titus ugyancsak megfizettek ezért a tréfáért. Időközben nemegyszer érezhették, hogy egy ügyes ember néha többet intézhet Edesszából, mint Rómából. Most pedig nyakukra küldték a nyújtózkodó emberkét, ezt a kétbalkezest, hogy szertezilálja az ő keleti politikájának finom szövedékét. Nos, a nyújtózkodó emberke sok mindent megérhet. Ha majd Mezopotámiában elismerik az ő Néróját, észreveszi a nyújtózkodó emberke is, hogy talán mégis bölcsebb lett volna nem kizsarolni az öreg Varróból azt a hatezret. Kénytelen lesz elismerni, hogy itt, Keleten, nem sokra megy az „erős kéz” politikájával meg a római fegyelemmel, s jobb lett volna követni a megegyezés útján az öreg Varrót.

Ugyan merre csaponganak gondolatai? A nyújtózkodó emberke a tét? Nem, nem őt, az egész új, kihívóan ostoba Rómát akarja célba venni, amikor feltámasztja nekik a régi Nérót, akinek az emlékétől olyan nagyon fáznak.

És ekkor hirtelen felmerült előtte Terentius arca. Őreá különösképpen egész idő alatt nem gondolt. Eszébe jutott, hogyan lépkedett feléje ez a fickó, átváltozva, Néró lépteivel, és ahogy Néró félreismerhetetlen hanyag és gőgös hangsúlyával mondta: „Miért ne bocsátanék meg neked, kedves Varróm?” Újból elfogta az a kellemetlen borzongás, ami akkor futott át rajta, amikor ennek a sajnálatra méltó kispolgárnak a képében egyszerre csak Néró jelent meg a szobában. De eszébe jutott, hogy valószínűleg maga Néró is kitűnően mulatna ezen az ötleten, amivel meg akarja tréfálni Titust. Kényelmetlen érzése szertefoszlott.

Még egyszer kinyújtózott, jólesőn, s behívatta titkárát. Parancsot adott, hogy közöljék Mallukh királlyal és Sarbil főpappal, hogy találkozni szeretne velük.

8. EGY KELETI KIRÁLY

Mallukh király abban a tágas, arab módra berendezett teremben fogadta Varrót és Sarbil főpapot, ahol legszívesebben tanácskozott. A falakat szőnyegek burkolták, a szökőkút csobogott, s párnákon üldögéltek. Mind a gyors Varrónak, mind a mozgékony öreg Sarbil főpapnak nagy megerőltetésébe került méltóságteljességük és nyugodtságuk megőrzése. De tudták, hogy Mallukh király legszívesebben a földre ült volna, maga alá szedett lábakkal, népe szokása szerint, hallgatva a szökőkút halk csobogását, még hosszabb elmélkedő szüneteket iktatva kérdés és válasz közé. Az ajtónálló már harmadszor húzta félre a függönyt, és kiáltotta az időt, s még mindig nem érkeztek el beszélgetésük tulajdonképpeni-tárgyához.

– Kár – magyarázta éppen Sarbil főpap –, hogy a trónviszályok meggyengítették a parthus birodalmat. Amíg Artabanosz király csapatainak egy részét a trónkövetelők elleni küzdelem köti le, addig Róma éreztetni fogja velünk, hogy nem áll mögöttünk nagyhatalom, amely védelmébe venne.

Varró figyelmesen nézte Mallukh királyt. A szép férfi szelíd, barna szemével, hajlott, húsos orrával, gondosan bodorított és befont szakállával teljesen mozdulatlanul ült, akár valami hatalmas, kissé elhízott bálvány, s nem lehetett tudni, vajon meghallotta-e egyáltalán a főpap szavait. Talán most is álmodik. Ezek az arab fejedelmek három évszázada uralkodtak Edessza felett, ismerték a görög-római és a párthus kultúrát, de Mallukh király szíve, ezt tudta mindenki, arab maradt. Nem szerette a kormányzás gondjait, valamivel jobban a hadseregét, még jobban az asszonyait, annál is jobban a lovait, de legeslegjobban a végtelen pusztaságot. Néha egypár lovas kíséretében messze kivágtatott a déli sivatagba. Lelke legmélyén minden valószínűség szerint a lovastörzsekhez húzott, melyek lenézik a földművesmunkát, vetést, aratást, s azt is, ha valaki kunyhót épít, és otthonosan berendezkedik; mert aki aláveti magát az ilyesfajta kényelmeknek, annak ha nem akarja újból elveszíteni, urat kell eltűrnie maga felett, és ily módon elveszíti szabadságát. A szabadság pedig az arab ember legnagyobb kincse, és mivel szabadság csak a magányban lehetséges, hazája a végtelen sivatag.

Ki tudhatta tehát, hogy Mallukh király, amint ott ült mozdulatlanul, fején a királyi homlokpánttal, ami sápadtan világított ki hajából – nem a pusztaságra gondolt-e vagy az asszonyaira, lovaira a politikai kérdések helyett, melyek iránt Varró és Sarbil főpap fel akarta kelteni érdeklődését? De hamarosan kiderült, hogy nagyon is jól odafigyelt. Illendő szünet után ugyanis szája, mely igen pirosan világított elő művészies fekete szakállából, szóra nyílt, és szép, mély hangján mondta:

– Duszarész csillagisten az, aki a civódás nyilait repíti Kelet felé. Ezért van viszály a parthusok házában, ezért lázadt fel Pakorosz herceg, és nem ismeri el urának Artabanosz királyt.

Varró boldogan, hogy Mallukh odafigyelt, tovább merészkedett:

– Némely ember – mondta – talán elszomorítónak tartja, hogy a nyugati csillagok nem állanak a viszály jegyében. Van, aki helyesnek találná, ha a római birodalomban is akadna valaki, aki felállna, és azt mondaná, hogy nem ismeri el Titus jogát, aki most a Palatinuson ül.

A barna arc a királyi homlokpánt alatt meg se rezdült, Sarbil főpap ősöreg, aszott, ravasz madárfeje hirtelen mozdulattal Varró felé fordult, de ő is hallgatott. De Varró a hallgatás ellenére is tudta, hogy mi játszódik le a két ember fejében. Mindketten gyűlölik a rómaiakat, mind a ketten örülnének, ha a császárnak nehézségei támadnának. Mallukh, az arab, a szabadság szenvedélyes szerelmese, közönyének álarca alatt keservesen szenved attól a függőségtől, amelybe Róma egyre jobban bevonja. Sarbil pedig, a csavaros eszű, gunyoros szíriai, egy ősrégi kultúrnép főpapja, megveti a Nyugatról betolakodó fiatal, barbár népet, amelyik durva nemtörődömséggel nyújtja kezét hazája után. Varró megengedheti magának a további puhatolózást, ezek ketten úgy kell hogy fogadják ajánlatát, mint a kiszikkadt pusztaság az esőt.

– Talán – mondta – valóban van valaki, akinek jogcíme volna erre. Meglehet, hogy a csillagokban is meg van írva: ez az ember rövidesen előlép igényével.

Várakozóan pillantott Sarbilra, tudta, hogy a ravasz főpap pontosan megérti, ha nem is mond többet. Sarbil, az ízig-vérig szíriai, arameus, bizonyára forrón kívánja vissza azt a Nérót, aki az ősrégi, hazai szíriai kultúrát, a világ legrégibb kultúráját oly nagy figyelemmel támogatta. Ezenkívül Sarbil kapzsi is volt, és az a zsarolással határos követelőzés, amivel a rómaiak temploma kincseit fosztogatják, a lelke mélyéig sértette.

Ámde Sarbil nem nyilatkozott. A hegyes papi süveg mintha összenőtt volna sárga, pergamenszáraz, ráncos homlokával, a feketére festett háromszögű szakáll élettelenül csüngött kiaszott ajkáról, az aranyozott fogak alatt. Szempilláival fázósan hunyorgatott. Végül, kínzó némaság után megremegtette fejét, és éles hangján rikácsolta:

– És ha az az ember, akinek állítólag igényei vannak, csaló? Mielőtt Varró válaszolhatott volna, Mallukh király – az ajtónálló negyedszeri kiáltásakor – bort és édességet hozatott; szemmel láthatólag nem tartotta helyénvalónak, hogy szüntelenül politikáról beszéljenek, s miközben szertartásosan eszegették az édességet, és szürcsölték a bort, a vadászatra terelte a szót. Amint az evést befejezték, ugyanolyan váratlanul ismét felvette az előbbi fonalat.

– Megmondhatnád nekem, Varró uram és rokonom – kérdezte –, hogy milyen következményei lehetnének, ha az az illető, akinek állítólag jogcíme van, nem csaló?

– Erre – felelte a szenátor – felséged leghűségesebb szolgája, Varró, valóban pontos és alázatos véleményt mondhat. Ez esetben mindazok a rendeletek, amelyeket Róma, Néró császár állítólagos halála óta kiadott, hatályukat veszítenék, s érvényesek csak azok a szerződések maradnának, amelyek Néró eltűnésekor már fennálltak.

Ezekre a szavakra a keleti király és a főpap olyan hosszú ideig bámult szótlanul és moccanás nélkül a rómaira, hogy az, bár ismerte már a keleti szokásokat, kényelmetlenül kezdte érezni magát.

– Az a kis úr – mondta végül Sarbil éles aggastyánhangján –, akit Róma Antiochiába küldött, makacs, akár egy öszvér. Valószínűleg nem tűrné meg a Palatínus mostani urának vetélytársát, legyen az valódi vagy hamis.

Többet nem szólt, Mallukh királynak sem volt mondanivalója. De Varró tudta, hogy ennek a két embernek nem kell bővebben kifejtenie, miféle előnyök származnának Edesszára egy római trónkövetelő felléptével, legyen az bárki, ha csak tartani tudja magát, egy ideig, Ilyen trónkövetelőtől elismertetése fejében sokféle privilégiumot lehetne követelni, vagy Rómától lehetne nagy árat kicsikarni az elismertetés megtagadásáért. Miután ezek a kellemes lehetőségek kézenfekvők, felesleges volt több szót vesztegetni rájuk.

A beszélgetés újból a parthus trónviszályra terelődött. A két trónkövetelő közül Artabanosz az erősebb, tehetségesebb, és a parthus birodalom nyugati részében, ahol az Mezopotámiával határos, minden ellenállással szemben kezébe kerítette a hatalmat, őrültség volna a másikat, a távolabb levő Pakoroszt támogatni, bár annak az igényei talán jogosabbak, s több „phrannal”, több „vele született fenséggel” rendelkezik.

Edessza számára rendkívül fontos, hogy melyik trónkövetelőt ismeri el a római kormány. Róma kereskedelmi szerződései a parthus birodalommal lejárnak, és az antiochiai kormányzónak gyorsan el kell szánnia magát, hogy kivel akar tárgyalni megújításukról. Pakorosszal vagy Artabanosszal. Edessza számára nem lesz kellemes, ha Róma Pakoroszt ismeri el és nem Artabanoszt, Edessza hatalmas és kedvelt keleti szomszédját. Cikornyás, virágos mondatokban hányták-vetették meg ezt a kérdést, míg az ajtónálló az ötödik órát is kikiáltotta. Ekkor Mallukh király jelt adott, hogy a kihallgatást befejezettnek tekinti.

Mielőtt Varró távozott, Sarbil főpap összefoglalta véleményét, amely bizonyára egyezett a királyéval.

– Ha Róma a mi Artabanoszunkat ismeri el, úgy nekünk sincsen okunk, hogy az ő Titusuk jogszerű uralmában kételkedjünk. Ha azonban Róma Pakorosz oldalán és a mi Artabanoszunk ellen lép sorompóba, akkor Edessza számára nagy öröm volna, ha Néró császár újból felbukkanna.

Keleti szokásokhoz képest ilyen szokatlanul rövid és határozott módon csak azért nyilatkozott, mert már nagyon öreg volt, és tudta, hogy nincsen sok ideje.

9. DÖNTÉS

E beszélgetés után Varró rövidesen távozott Edesszából. Terentiust nem hívta meg másodszor magához.

Visszatért Antiochiába. Magával vitte a számára oly értékes okmányokat rejtő dobozt. Míg az Eufráteszen túl fűnek-fának megmutatta a nyugtát, itt, Antiochiában, úgy látszik, megfeledkezett arról a megaláztatásról, amiben a nyújtózkodó emberke részesítette. Nem foglalkozott semmiféle üzlettel vagy politikával, hanem elmerült a nagy, erkölcstelen város kicsapongásaiban. Idejét Daphnéban, a szép kis villanegyedben töltötte, ahol fényűző palotácskában Ázsia legdrágább kéjnői tanyáztak, azon a helyen, amely után az egész világ kispolgárai legmerészebb álmaikban vágyakoztak.

Varró leánya, a fehér, szigorú Marcia szégyellte magát apja miatt, akit csodált és szeretett.

A ritka alkalmakkor, amikor Összeakadt Cejoniusszal, játszotta a régi, jámbor iskolatársat, aki sajnálja barátját, amiért annak az a rögeszméje, hogy hivatalában agyonfárasztja magát, míg ő, mielőtt végképpen megöregszik, még egyszer alaposan kiélvezi az életet. Úgy tett, mint aki egyáltalán nem neheztel e miatt a kis adóügy miatt. Saját maga terelte rá a szót, hogy panaszt tett Rómában. Ezt azért kellett megtennie, jelentette ki könnyedén, mert különben elvesztette volna minden tekintélyét keleti barátai előtt. De ezzel a maga részéről le is zárta az ügyet. Hatezer sestertiusért harcolni nem méltó egy olyan férfihoz, aki ötvenegy esztendővel a háta mögött sok mindent elmulasztott, s még sok mindent ki akar pótolni.

Cejonius nemigen hitt ezeknek a naivságoknak. Néha maga is megbánta, hogy annyira vitte a dolgot, de – gondolta magában ha nem most, később került volna abba a helyzetbe, hogy ennek az elkeletiesedett Varrónak megmutassa, ki a római kormányzó. De azért nem tudott szabadulni valami bizonytalan, kényelmetlen érzéstől, ha a másikra gondolt. Hírül hozták, hogy Varrónak, züllött életmódja mellett, hatalmas üzleti vállalkozások lebonyolítására is jut ideje, s kihasználva a konjunktúrát, hatalmas szíriai birtokainak nagy részét előnyösen eladogatja. Cejonius nem tagadhatta meg csodálatát ettől az embertől, aki oktalan, üres szórakozásra fecsérli erejét, s ugyanakkor körültekintéssel vezeti bonyolult üzleti ügyeit. Ez az ember veszélyes.

Célszerűnek látta megbékíteni. Az ilyen ingatag embert legcélszerűbb egyszer korbáccsal, másszor mézes madzaggal kezelni.

Elhatározta, hogy a szemleadó ügyében tanúsított szigorát bizalmának különös kifejezésével teszi jóvá. Magához kérette Varrót.

És Varró jött. Cejonius legyőzte önmagát. Kifejtette a másiknak az adóügyben elfoglalt álláspontja indítóokait. Ha csak kettőjükről lett volna szó, róla és Varróról, jelentette ki, s látszott rajta, milyen nehezére esik ez a magyarázkodás, akkor magától értetődően engedett volna. De itt Róma tekintélye forgott kockán, s ilyenkor az egyes ember tekintélyének háttérbe kell szorulnia.

– Ezt meg kell értened, kedves Varróm – mondta. – Annak ellenére – tette hozzá, kesernyés arccal megkísérelve a tréfát –, hogy a „parthusok nagykirályának barátja” vagy.

De Varrónak esze ágában sem volt megérteni. Barátságosan, várakozóan nézett Cejoniusra. Sőt, túl közel ülvén hozzá, távollátók módjára kissé hátrább tolta súlyos székét, hogy tisztábban láthassa a másik arcát. Titokban remélte: Cejonius fel fogja ajánlani, hogy meggondolta a dolgot, s visszafizeti a hatezret. Varró pontosan tudta, milyen kalandos, az a vállalkozás, amit megindított, s ha a másik feléje nyújtaná a kezét, kész örömest elfogadja, s elejti tervét. De Cejonius úgy találta, hogy elég messzire ment. Alapjában véve az, amit mondott, szinte mentegetőzés volt, és ha ő, a császár főkormányzója hajlandó mentegetőzni egy ilyen kétes kalandor előtt, mint ez a Varró, úgy ez több, mint elég. Ő is néma maradt, ő is hallgatott, ebben a pillanatban eldőlt kettőjük sorsa, sőt nemcsak a kettőjüké.

Cejonius a bürokraták pedantériájával mindezek ellenére keresztül akarta vinni, amit egyszer már elhatározott, s hozzákezdett, hogy tanújelét adja különös bizalmának, amivel meg akarta nyerni Varrót.

– Kedves Varróm – kezdte –, egy ízben voltál szíves mint jóbarát, felajánlani szakértő tanácsodat a keleti ügyekben. Szabad most igénybe vennem ezt az ajánlatot?

Varró kellemesen meglepődve válaszolta:

– Teljes szívemből rendelkezésedre állok.

– A parthusokkal kötött szerződés – kezdte a kormányzó kifejteni gondolatait – lejár. Mit gondolsz, melyik trónkövetelővel tárgyaljak? Melyiket ismerjem el? Pakoroszt vagy Artabanoszt? A mi érdekünk természetesen azt kívánja, hogy a parthusokat, amilyen sokáig csak lehet, meggyengítse ez a trónviszály. De a szerződés megújítását nem halogathatom tovább. Melyik mellett döntsek? – S ismét megpróbálta könnyed tréfával elütni az előbb támadt komor hangulatot: – Melyik az a király, kedves Varróm, aki a te barátságodat bírja?

Varró alig tudta elfojtani örömét Éppen ezen a ponton akarta megfogni a másikat. Azért jött Antiochiába, hogy a másik feltehesse neki ezt a kérdést, s ha ez még nyolc napig vár, akarata ellenére neki kellett volna politikára terelnie a szót. Jobban már nem alakulhattak a dolgok.

Szélsebesen átvillant agyán még egyszer mindaz, amit előkészített. Ha Cejonius Artabanosz mellé áll, akkor – ebben igazuk van az edesszai uraknak – ott az Eufráteszen túl semmi ok sincsen, hogy támogassák azt az embert, aki Nérónak mondja magát. Akkor a fazekas fazekas marad, s Cejonius a császári főkormányzó, hét hadtest és a birodalom legfontosabb tartományának ura, és soha többé vissza nem változik nyújtózkodó emberkévé. Rá kell tehát bírnia a kormányzót, hogy Pakoroszt ismerje el és ne Artabanoszt. Többször és pontosan elrendezte fejében az érveket, amelyeket e célból Cejonius elé terjeszthet. De most, merész elhatározással, lemondott valamennyi gondosan összeválogatott érvéről. A két percnyi hallgatás alatt pontosabban kiismerte egykori iskolatársát, mint valaha is azelőtt. Látta, hogy milyen mélységesen gyűlöli őt, s mennyire nem bízik benne. Cejonius az ellenkezőjét fogja tenni annak, amit ő tanácsol. Azt fogja ajánlani tehát, hogy ismerje el Artabanoszt.

S így is tett.

Cejonius mostanáig habozott, hogy vajon Pakorosz vagy Artabanosz mellé álljon-e? Számos érv szólt az egyik, s ugyancsak annyi a másik mellett is. Nézte Varró széles arcát, telt, érzéki száját, kihívó, hatalmas homlokát, hanyag tartását. Gyűlölte ezt az embert, és Juppiterre, ez az ember is gyűlöli őt. Pakorosz? Artabanosz? Ez az ember Artabanoszt tanácsolta. Ez az ember kijelentette, hogy Artabanosz a „barátja”. Nos, akkor Cejonius Pakorosz mellett dönt.

10. A TÜRELEM RÓZSÁT TEREM

Terentius fazekast ugyancsak furdalta, hogy feleségének, Cajának elmondja Varróval folytatott beszélgetését, hadd lássa ez az asszony, aki őt kis embernek nevezte, hogy mások bizony nem tartják annak. De tudta, veszélyezteti diadalát, ha túl korán eldicsekszik vele. Uralkodott tehát türelmetlenségén, s élt továbbra is úgy, mint eddig, csupán a testület ügyeivel foglalkozva.

De Caja lelke mélyéig ismerte az ő Terentiusát. Ha úgy jár-kel is, méltóságteljesen és szorgosan, mint eddig, s úgy tesz, mintha teljesen betöltenék a mindennap eseményei, ő látja jól, valami meg nem magyarázható érzékkel, hogy van valami, ami nagyon fontos, ami elvonja érdeklődését. Valaminek történnie kellett. Ahogy magába mélyed, amikor azt hiszi, hogy egyedül van, ahogy néha hevesen és álmodozón felsóhajt, ahogy álmában hánykolódik, ahogy ilyenkor arca felderül, és újra elsötétedik, mindez egykori viselt dolgaira emlékeztette, amikor még feljárt a Palatínusra.

Terentius emelkedett hangulata egyébként nem tartott sokáig. Bár Edesszában és a Folyamközben mindenütt egyre sűrűbben emlegették a Néró császár alatti boldog időket. Nyögtek és sóhajtoztak a hatalmas terhek alatt, melyekkel az új kormányzó Mezopotámia lakóit sújtotta, egyre többen suttogták s egyre bizakodóbb lélekkel, hogy ez így nem mehet tovább, nemsokára vége is lesz, Néró császár még él, s hamarosan újból megjelenik, nagy pompával, hogy a népet újból felszabadítsa s kenyérhez juttassa. Terentius is mohón hallgatta ezeket a híreszteléseket, amelyek azonban csak kevéssé enyhítették várakozásának kínjait. Hiszen hetek, hónapok múltak el, s Varró nem hallatott magáról. A szenátor ugyanis célszerűnek vélte, ha nem ad hírt Terentiusnak. Miután egyszer már bekapta a horgot, csak hadd vergődjön, nehogy túlságosan elbízza magát. Varró tehát távol maradt, Antiochiában élt, nagyúr módjára, elérhetetlenül Terentius fazekas számára. Semmiféle üzenet nem érkezett Varró szenátortól Terentius fazekashoz.

Terentius ugyancsak szenvedett ebben az időben. Néha maga is kételkedett, hogy az a beszélgetés annak idején valóban egyáltalán megtörtént; valóság-e az, hogy a nagy Varró szenátor valamikor úgy beszélt vele, mint egyenrangúval, sőt, alázatosan, mint ahogy Néró császárral. Majd meghalt a vágytól, hogy megvitassa a dolgot Cajával. De tudta, hogy a nő válasza legfeljebb az lesz, hogy mindezt csak beképzeli, vagy legjobb esetben: Varró ismét valami kegyetlen, megalázó játékot tervez vele. És éppen ez volt az, amit Terentius nem akart hallani; mert nem élné túl, ha ez valóban így volna.

Amennyire tehát csak tudta, elrejtette kételyeit felesége tisztánlátó, kutató szeme elől. Egyre mohóbban kereste a jeleket, hogy vajon Varró szenátor-e az egyetlen, aki felismerte, hogy ő valóban Néró császár. De semmi effajta jelet nem talált, és egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy megmaradjon tekintélyesen, elfoglaltan magabiztosan a testület mesterének, aki még néhány héttel ezelőtt volt.

Álmainak csak egyetlen külső engedményt tett. Néró császár, hogy jobban lásson, néha egy smaragdot emelt rövidlátó szeme, rendszerint bal szeme elé. Terentius vásárolt egy smaragdot. Nem volt könnyű dolog Caja előtt leplezni az üzleti pénztár megdézsmálását, amit ez a vétel szükségessé tett, s nem is sikerült valami jól. A smaragdot természetesen nem mutatta meg senkinek. Ha egyedül maradt, próbálgatta, hol a bal, hol a jobb szeme elé tartotta, Örült zöldes fényének.

Ha azután már ez sem segített, kételyeivel a labirintusba menekült. Ott, az egyik eldugott kamra sötétjében önmagába mélyedt, míg meghallotta lelke szavát, amely biztosította, hogy ő valóban Néró, és eljön az idő, amikor ezt a többiek is felismerik.

Egyelőre azonban nem ismerték fel, és Varró is néma maradt. Végül is Terentius nem bírta tovább, és írt neki Antiochiába. Ez a levél olyan alázatos volt, mint ahogy egy cliens a pártfogójának írni szokott. Terentius műhelye eseményeiről írt, Edessza város apró eseményeiről, a testület ügyeiről. A végén azonban – s ez volt az egyetlen arra a bizonyos beszélgetésre tett célzás, amit megengedett magának – beleszőtt egy homályos mondatot; reméli, az istenek rövidesen megengedik, hogy nem kell többé pártfogóját ilyen kérdésekkel zaklatnia, mert újból felveheti azt az alakját, amiről néha álmodik. Átolvasta a levelet, s nem találta rossznak. Most azután nyilatkoznia kell Varrónak. Ha Varró folytatni akarja azt, amit akkor megkezdett, akkor válaszolnia kell erre a homályos mondatra. Ha azonban nem, akkor tekintheti a Keleten szokásos beszédmód egyik virágos frázisának, és egyszerűen átsiklik rajta. Ha valóban ezt teszi, akkor Terentiusnak vissza kell süllyednie Edessza szürke hétköznapjaiba. De ez lehetetlenség. Varró megérti, felelni fog.

A következő napok ólomlábakon jártak. Sok levél jött Antiochiából. Terentius is kapott néhányat, de nem Varrótól. Terentius határidőt tűzött ki magának, amely alatt Varrónak okvetlenül válaszolnia kell: előbb hat napot, aztán tízet, végül húszat. Egyre jobban biztatta magát: csak türelem! Hogy végleg el ne keseredjen, különböző klasszikusoktól idézgetett aktuális verseket. Főleg rabszolgája, Knópsz előtt szavalgatott, aki előtt inkább szabadon engedhette képzeletét, mint felesége jelenlétében. A fordulat közel van – magyarázta Knópsznak. Sokszor tett már effajta célzásokat, és makacsul, kétségbeesetten kapaszkodva reményébe, rövidlátó szemét sötéten összehúzva inkább magának, mint Knópsznak, elszavalta az „Eljő majd a nap...” kezdetű ovidiusi strófát. És amikor Knópsz értelmetlenül bámult rá, nem tudott tovább uralkodni magán, ruhája rejtekéből előhúzta a smaragdot, még élesebben szemügyre vette Knópszot, és jelentőségteljes hangsúllyal elismételte: „Eljő majd a nap...”

Knópsz, a rabszolga összerezzent a csillogó zöld kő láttára, de okos volt, s nem kérdezett semmit, csak mohón hallgatta gazdája szavait, figyelte különös mozdulatait, és sokáig töprengett.

Knópsz, akinek neve vadállatot vagy vadócot jelentett, sokat adott rá, hogy nevét tisztességesen, hosszú görög ó-val ejtsék ki. Karcsú férfiú volt, fiatalabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Még gyerekkorában került Terentius családjába, az egyik késedelmes adós adta fizetésképpen az öreg Terentiusnak. Knópsz Kilikiában született, és jól érezte magát itt, az ő Keletén. Ravasz, alázatos fickó volt, mindig fürgén ugráló szemmel. Terentiust, akinek valamikor alárendelt, fiatalabb játszótársa volt, némi irigységgel vegyes csodálattal szemlélte. Csodálta erőszakos és magabiztos fellépését, vak önbizalmát, amivel gazdája önmaga iránt viseltetett; de ugyanakkor gyűlölte is e nyugati tulajdonságai miatt. A Vörös utcai üzemet Knópsz vezette, és az, hogy az üzem Edesszában ilyen gyorsan felvirágzott, neki volt köszönhető. Valószínű, hogy Caja asszony vigyázó szeme ellenére egész szép összeget félretett már a maga számára, de tevékenységét nem lehetett csak pénzzel honorálni. A szokás szerint Terentiusnak már régen fel kellett volna szabadítania, sokan csodálkoztak, hogy miért nem szerzi vissza Knópsz a megérdemelt szabadságát, amit ura, úgy látszik, megtagad tőle. Annak idején például, amikor gazdája Néró császár halála után menekült, az ügyes, okos Knópsz könnyen megszökhetett volna anélkül, hogy üldöztetéstől kellett volna tartania, hiszen gazdájának magának is elég oka volt, hogy ne mutatkozzék. Amiért Knópsz akkor és később is kitartott mellette, annak oka az a babonás bizakodás volt, amivel szentül hitte, hogy gazdája egyszer még sokra fogja vinni, és akkor az ő hűsége is elnyeri jutalmát.

Most tehát, amikor Terentius elkeseredett makacssággal egyre ismételgette: – „Eljő majd a nap...” – a rabszolga ezeket a szavakat egyáltalán nem tekintette üres fecsegésnek. Sőt, tüstént összefüggésbe hozta azzal a szóbeszéddel, hogy Néró császár még él. A közeli változásokról Terentius már titokzatos római kirándulásai alkalmából is mesélt neki, és megígérte, hogy amint ez a változás bekövetkezik, visszakapja szabadságát. Bár Knópsz már ugyancsak régen várakozott az ígért változásra, nem unta meg a várást, s szíve most felmelegedett arra a gondolatra, hogy a változás, íme, valóban küszöbön áll, s akkor élete álma megvalósul: önálló kereskedőként letelepszik valahol itt, a Keleten, jól becsapja barátait, terjeszti a rosszindulatú pletykákat, és megtréfálja őket.

Ennek a napnak az estéjén Knópsz felkereste egyik legjobb barátját, Gorion fazekasmestert. Rendszerint nála töltötte szabad idejének legnagyobb részét. Gorion az őslakossághoz tartozott: hájas, kerek fejű ember volt, apró, ravasz szemmel, s szívesen fecsegett, mindkét kezével hadonászva, akárcsak Knópsz. De Knópsszal ellentétben, mozgékonyságát nem munkára fordította, hanem azzal töltötte idejét, hogy kíváncsian szaglászott mindenféle hírek után, kényelmesen elüldögélt ismerőseinél, szitkozódott és pletykált, ravaszul, hiszékenyen, teli érdeklődéssel a város hullámzó politikai élete iránt. Minden változást nagy elragadtatással üdvözölt, hogy azután annál kiábrándultabban kívánja vissza a múltat.

Gorion elődei már ősidők óta az országban laktak, látták jönni s letűnni a babiloni, asszír, görög, perzsa és arab urakat, s az új uralmat mindig úgy fogadták, akár a napot, jégesőt vagy az árvizet. Sóhajtoztak és tűrtek. Ragaszkodtak földjükhöz, táplálkoztak, gyermeket szültek, tisztelték Tarate istennőt és szent halait, annyit dolgoztak, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy magukat fenntartsák, és megadhassák a hódítóknak azt, amit azok veréssel és kínzással kipréseltek belőlük. Az idegen fejedelmek és urak eltűntek, Gorion ősei viszont megmaradtak, egészen le a lánc végéig, ő magáig. Most ő szitkozódott és tűrt, mint ahogy hajdan ősei tűrtek és szitkozódtak.

Ezzel a Gorionnal volt jó barátságban Knópsz, részint azért, mert megtiszteltetésnek érezte, hogy az, szabad ember létére olyan szívesen elbeszélget vele, másrészt, mert tudta, hogy szakértelem, intelligencia és világlátottság szempontjából felette áll. Érdeklődéssel és figyelemmel szemlélte Gorion kislányát, a tizenkét esztendős Jaltát, és megígértette Gorionnal, hogy feleségül adja hozzá a lányt, ha majd a nagy fordulat bekövetkezik, és ő felszabadul. Ma, amikor biztosra vette, hogy nemsokára eljön az a nagy nap, eltelt élvezetes, színes álmokkal, mi mindent fog cselekedni a kis Jaltával az első éjszakán. Gorion, Jalta apja azonban tréfás fenyegetéssel bökdösött Knópsz, a kilikiai rabszolga felé, s mint már annyiszor, újból idézte a régi közmondást a három „k”-ról: „Egy kilikiai semmire való, két kilikiai köpni való, három pedig kötni való.” Mire Knópsz honfiúi büszkeségében megsértve, szokatlan hevességgel válaszolta, hogy márpedig akár akarja Gorion, akár nem, együtt fog hálni a lányával. Ezt azután Gorion sem tűrhette, és gúnyolódva felelte: – No nézd csak a köpni való kilikiai Knópsz urat – s ráadásul még rövid, éles o-val ejtette ki a Knópsz nevet. Erre azután, bizakodva gazdája jóslatában, Knópsz még trágárabb lett, s kivágta, hogy nemcsak Jaltával, Gorion lányával, hanem Gorion istennőjével, Taraiéval is együtt akar hálni. Ez a hallatlan sértés, amivel a rabszolga kedvenc istennőjét illette, annyira kihozta sodrából Goriont, hogy teli boroskupáját Knópsz fejéhez vágta; a borért egyébként nem volt kár, mert már kissé megsavanyodott.

Gorion azt várta, hogy Knópsz szitokáradattal fog válaszolni a tettlegességre. De semmi ilyen nem történt. A rabszolga nyugodt mozdulattal letörölte arcáról a bort, és csendesen mondta:

– Vigyázz magadra, Gorion. Lehet, hogy a köpni való kilikiairól hamarosan kiderül, hogy egy hatalmas úr a jó barátja. – S ezt olyan magabiztos méltósággal mondta, hogy Gorion fazekasmester elnémult.

És amikor Knópsz az este folyamán még egyszer kijelentette, hogy talán rövidesen eljő a nagy fordulat ideje, Gorion nem eresztette el a füle mellett ezt a mondást, mint valami semmitmondó fecsegést, hanem még sokáig rágódott rajta.

11. NÉHA A LEGGÖRBÉBB ÚT A LEGEGYENESEBB

Varrónak, aki hagyta kétkedések között hányódni Terentiust, önmagát is gyakorolnia kellett a türelem erényében. Miközben folytatta zajos életét Daphné külvárosában, egyre feszültebben várta, mikor fog Cejonius végre kiállni Pakorosz mellé. De Cejonius halogatta a döntést.

Varró elhatározta, hogy izgatni fogja. Mindenfelé mesélgette, milyen fontos Róma számára, hogy rendeződjék viszonya a parthus birodalommal, s Artabanoszt elismerjék; tudta, hogy szavai okvetlenül visszakerülnek Cejoniushoz. A szemleadóról szóló nyugtát is újból elővette a dobozból, s mutogatta Antiochiában boldog-boldogtalannak, marón gúnyolódva a kormányzó nagyzási hóbortján és nyakasságán.

De leginkább azon igyekezett, hogy Daphnéból ismét elterjessze Cejoniusnak, régi iskolatársának jól illő gúnynevét, a nyújtózkodó emberkét. A név tetszett a gúnyra mindig kész szíriaiaknak, hamarosan valami obszcén mellékértelmet kapott, s villámsebességgel terjedt el szerte az egész Keleten, és a Cejonius név szinte feledésbe ment a nyújtózkodó emberke mellett. Amikor pedig a kormányzat otromba rendelete megtiltotta ennek a névnek a használatát, a néphumor mindenféle hasonló hangzású szóval helyettesítette, és a kocsmákban meg az utcákon mindenfelé gúnydalokat énekeltek, amelyeknek csattanója olyan szünet volt, amelybe semmi más nem illett bele, csak a nyújtózkodó emberke név. Tízezerszámra árulták azokat az apró, mozgó végtagú fabábukat, amiket kis emeltyű segítségével kuporgásukból ki lehetett nyújtóztatni s ismét összecsuklatni, s a piacon nem volt ezeknél keresettebb árucikk. Varrónak volt mersze egy általa rendezett ünnepélyen ilyen fabábukat szétosztogatni vendégei között. Cejoniusnak Pakorosz mellé kell állnia.

A kormányzót vérig bosszantotta, hogy a gyerekkori csúfnév, ami Rómában már régen feledésbe ment, most itt, a Keleten újból szurkálja, kínozza. Az is elkeserítette, hogy rendelete csak még jobban elmérgesítette a bajt. Tanácsadói lebeszélték róla, elébe tárták, hogy a fürge eszű csirkefogó keletiek ezer módot fognak találni a rendelet megkerülésére. Nem akarta elhinni. S most íme, az eredmény: elővigyázatlansága még csak keservesebbé tette vereségét.

Amikor Varróval összetalálkozott, első dolga volt, hogy a rendeletet mentegesse, s megmagyarázza, hogy nem puszta hiúságból cselekedett. Ha az emberek, magyarázta, csak az ő személyét akarnák sértegetni az ostoba gúnynévvel, akkor hagyta volna. De a szemtelen, lázadó keleti banda az egész birodalmat gúnyolja ezzel a névvel. Róma presztízséről van szó, s ezért minden eszközzel le kell törni ezt a csőcseléket.

Varró udvariasan, résztvevő arccal hallgatta. Bevallja, mondta, hogy ő pesszimistán látja a dolgot: ilyen eszközökkel, mint ez a rendelet is, Cejonius nem fog boldogulni itt, Keleten. Az antiochiaiak eddig minden uralkodójuknak, csakúgy, mint színészeiknek, kocsihajtóiknak vagy atlétáiknak is, gúnyneveket adtak; ezt szinte kiváltságuknak tekintik, amit eddig senki sem próbált megtámadni. Okosabb, ha a kutya ugat, mint ha harap. Ha szabad tanácsot adnia Cejoniusnak, neki az volna a véleménye, úgy kellene bánnia a néppel, hogy a gúnynév lassanként elveszítse gúnyos mellékízét, és egyszerű becenévvé változzék. S kissé hátralépett, hogy messzelátó szemével jobban megfigyelhesse a másik arcát, ízlelgette a szót, kimondta kétszer-háromszor, figyelte, ahogy jólesőn szinte szerteolvad a nyelvén: – Nyújtózkodó emberke! Nyújtózkodó emberke!

Cejonius mogorván ült, egyik keze ujjainak hegyével a másik tenyerét kapargatta, s egy pillanat töredékéig gonoszul nézte Varrót éles, hideg szemével. Persze, tudta jól, hogy a csúfnevet a másik terjesztette el. Ostoba volt, amikor meg akarja nyerni ezt az embert, akinek végső célja egy ilyen üres, sekélyes tréfa elsütése. Varró látta, mi megy végbe Cejonius lelkében. Diadalmaskodott. A nyújtózkodó emberke nem fogja elismerni Artabanoszt, maga fogja felidézni a sorsot, feltámasztani a régi Nérót.

Merészen tört célja felé. Gondterhes arccal kérdezte, vajon döntött-e már Cejonius, melyik parthus trónkövetelőt fogja elismerni? Sürgetően megismételte tanácsát, hogy szerinte Artabanosz mellett kell döntenie.

Egy ízben, válaszolta Cejonius hűvösen, már adott alkalmat Varrónak véleménynyilvánításra, s nem mulasztotta el, hogy alaposan megfontolja barátja érveit. Nagyra becsüli Varró szakértelmét, de vannak még más szakértők is, kipróbált, bevált szakértők, s azok más véleményen vannak. Nem kételkedik. Varró jóhiszeműségében, de vajon nem játszik-e szerepet ebben a tanácsadásban öntudatlanul is az, hogy Varró nemcsak római, hanem a parthus nagykirály barátja, Artabanosz király barátja, tette hozzá halk gúnnyal. Az elhatározás döntő fontosságú, s ő nem a maga nevében dönt, tette hozzá nagyképűen, hanem elhatározásáért felelős a császárnak.

Varró csodálkozott, s csalódottnak látszott. Diadalérzettel távozott a palotából.

Három nappal később a kormányzó hivatalosan közölte, hogy Pakorosszal mint a parthusok királyával, megindította a tárgyalásokat a szerződések megújítása tárgyában.

12. TERENTIUS MÁSODSZOR IS ELVÁLTOZIK

A határidő, amit Terentius maga elé tűzött, mielőtt reményeit feladja, lejárt. Ennek ellenére reményei nem lohadtak. Elmúlt egy hét, a második is. Végre válasz jött Varrótól.

Hosszú írás volt. Terentius aggódva, feszülten falta a sorokat. Varró nem maga írt, titkárával válaszoltatott. Behatóan és alaposan kitért minden üzleti részletre, amiről Terentius értesítette, s Terentius reménysége ugyancsak lelohadt. De lám csak a levél végén utóirat következett, s ezt Varró már saját kezűleg írta. Reméli, így szólt az utóirat, hogy az istenek hamarosan megadják az átváltozás lehetőségét, amiről Terentius említést tesz.

Ujjongó, boldog büszkeség töltötte el. De közben gyakorolta a türelem erényét, megtanult uralkodni magán. Ezúttal senki előtt nem nyilatkozott meg, még Knópsz rabszolga előtt sem. Varró levelétől azonban nem vált meg, mindig magánál hordta. Néha, ha egyedül volt, elővette, és elolvasta az utóiratot, újra meg újra, igen sokszor. Néha boldogságával elmenekült a labirintus magányába. Ott, az egyik elrejtett homályos kamrácskában, ahol senki sem láthatta, legfeljebb a denevérek, kinyújtóztatta derekát, kitárta karját, együgyűen vihogott, boldogan, s mint annak idején Varró szenátor előtt, a legapróbb részletekig híven, a járást, mozdulatot, hanglejtést utánozva, eljátszotta a császárt.

A szenátus utasítására, annak idején, az egész római birodalom területén, az utolsó darabig megsemmisítették, elpusztították az elűzött és gyalázatos halált halt Néró császár minden szobrát és emlékművét. A határon kívül azonban, főképpen itt a Folyamközben sok Néró-szobor fennmaradt. Varró szenátor maga is egy egész csomót küldetett Edesszába. Most ott álltak, illetve hevertek egyik közeli birtokán valami fészerben. Némelyik már félig elporladt. Egy igen fiatal, félhülye s másra nem használható rabszolga ügyelt rájuk.

Egy napon Terentius – ismeretlen járókelő, arra tévedt sétáló – megjelent a birtokon. A felügyelő rabszolga fiú minden ellenkezés nélkül bebocsátotta a tekintélyes külsejű, biztos fellépésű római urat. Terentius sokáig sétálgatott a kövek és tömbök között, amelyek megörökítették a halott Néró arcát és egész lényét. Ott állt, ült és hevert a halott császár ezernyi változatban. A széles arc, rövidlátó szemével, duzzadt, előrebiggyedt alsó ajkával, hol gőgös unalommal tekintett el egy heverő, tekintélyes, kissé elhízott test felett, hol fenségesen rámeredt valami medúzafejjel díszített páncélra, hol pedig gondosan bodorított kőszakáll keretezte. A szobrász néha szemet is illesztett a fejbe, szürke, csillogó szemet, nemes vagy kevésbé nemes drágakőből. Némelyik szobor színes volt, utánozva a császár sápadt-rózsaszín bőrét, vörösesszőke haját, nagyon piros ajkát. Terentius fel-alá járt a szobrok között. Mindegyiket megszemlélte, sok előtt megállt, magába fogadta, szinte magába szívta, megelevenítette felraktározott emlékeivel. Annyira hozzájuk tartozónak érezte magát, hogy végül már maga sem tudta, vajon a szobrok őt ábrázolják-e, vagy valaki mást? Az egyik viasz-mellszobor előtt különösen hosszasan időzött. Elővette smaragdját. Igen, ez ő, Néró-Terentius, amilyen tizennégy esztendővel ezelőtt volt. Ott állt a szobor előtt, felvette arckifejezését, a legkisebb részletig, rábámult, rövidlátón, homlokát és szemöldökét ráncolva, fejét kissé gőgösen előrehajtva, alsó ajkát, állat előretolva, száját büszkén, türelmetlenül, duzzogón összeszorítva, így állt ott hosszú ideig.

Az ifjú felügyelő időközben visszahúzódott az udvar egyik zugába. Onnan figyelte félénken, kíváncsian az idegen urat és furcsa viselkedését. Mialatt azonban Terentius a viaszszobor előtt időzött, a fiú arca hirtelen megváltozott, ijedten még jobban elbújt a sarokba. És amikor az idegen végre elfordult a szobortól, és a hosszú elmerültségtől kissé támolygó léptekkel távozott, a fiú hirtelen elébe rohant, földre borult előtte, homlokával a földet érintve, ahogy a keletieknél a királyok vagy istenek előtt szokás.

Terentius sietve, a lelke mélyéig megrendülve, boldogan távozott. Ezt is megélte! Már a gyerekek, a zavarodott elméjűek is felismerik, hogy ki ő, s mi a rendeltetése. Mérhetetlen elragadtatás szorongatta torkát, szinte elfojtotta lélegzetét. Mint a részeg kószált a földeken, messzi, egészen addig, ahol a sivatag kezdődött. Egyszer, valami kis dombocskán megállt. A vállát felhúzta, Néró hanyag, büszke mozdulatával leejtette karját, s szinte gúnyosan idézte a görög tragédiaíró szavait: „Föld, most remegj! Vajon mikor hordtál nálam dicsőbb halandót?”

Lehetetlennek érezte, hogy most Caja vagy akár Knópsz megszokott, mindennapi arcába tekintsen. Elmerült labirintusában. Feszülten hallgatta jó szelleme suttogását. S a hang megszólalt, s ezt harsogta fülébe: – Üdvöz légy, Caesar! Fel, Caesar, egyre magasabbra! A csillagok felé!

13. AZ ÁLRUHÁS URALKODÓ

Edesszában eközben egyre többet beszéltek Néróról, hogy milyen jó volt az ő uralkodása alatt, s hogy vajon nem menekült-e mégis meg, hogy rövidesen újból felbukkanjon. Amikor azután köztudomásúvá vált, hogy a nyújtózkodó emberke nem Artabanoszt, hanem Pakoroszt ismerte el a parthusok nagykirályának, a halott császár utáni vágy s a Titus és helytartója iránti elkeseredés egyre hevesebb lett. A Róma által elismert Pakorosz a parthus birodalom távoli keleti részén uralkodott, az Edesszával határos részek Artabanoszt ismerték el uruknak. Ha Róma háborúba keveredik Artabanosszal, úgy ez elsősorban Edessza területén fog lezajlani. Az edesszaiak pedig nem akartak háborút. Nem elég, hogy Róma az óriási adókkal és sarcokkal amúgy is megdézsmálja nyereségüket? Kinek gyűjtik be annyi fáradsággal az olajat, bort, gabonát? Az idegen, a kíméletlen nyugati hódító, Róma számára. Bárcsak visszatérne a jó Néró császár. Az ő uralma alatt jól kijöttek Rómával, kereskedtek Rómával, s mindkét félnek haszna volt belőle, Rómának csakúgy, mint Edesszának. Néró ezenkívül megengedte Kelet régi isteneinek tiszteletét is, meghagyta Taratét, a lovon ülő Mithraszt, az arab csillagisteneket. Miért legyen most több a capitollumi Juppiter és „Róma istennő”, mint Mithrasz és Tarate, Szíria istennője? Miféle istenség az, aki az amúgy is agyongyötört emberektől csak egyre több munkát, egyre nagyobb adókat követel? Tarate istennő halai sokkal kevésbé mohók, mint Juppiter sasmadara. A római helyőrség katonáit egyre több gyűlölködő pillantás kísérte. – A nyújtózkodó emberke zsoldosai – hallatszott fel mögöttük a gúnyos szitok, és bizony, nem volt tanácsos éjszaka magányosan sétálniuk Edessza utcain. A mozgékony, tréfás fafigurákat hatalmasan felnagyított alakban nyilvános tereken, nagy kiabálás közben égették el. S egyre bizakodóbban mondogatták: a nyújtózkodó emberke dicsősége nem tart már soká, Néró császár itt van, itt, Edesszában, rövidesen a nyilvánosság elé lép, és lesújt a nyújtózkodó emberkére.

Sokan szerették volna, ha Varró szenátor most a városban van; tőle bizonyára megtudhatnának egyet-mást Rómáról és a politikai helyzetről. De Varró, sajnos, Antiochiában maradt, elérhetetlenül, elmerült Daphné negyedének élvezeteiben. Ha ez idő tájt Mezopotámiában mindenféle különös hír kapott szárnyra, ugyancsak finom orral kellett rendelkeznie annak, aki mindezek mögött megszimatolta Varró szenátor leheletét.

De ha Varró láthatatlan maradt is, megjelent egy másik római, egy titokzatos férfiú. Tarate istennő templomában ugyanis egy futár, aki minden további felvilágosítást megtagadott, hatalmas összegről szóló utalványt adott át, mint Néró császár áldozati ajándékát, nagy veszélyből való megmeneküléséért. A női bájak iránt felettébb fogékony Mallukh király számára pedig ugyanaz a titokzatos futár két válogatottan szép és fiatal rabszolgaleányt hozott, ugyancsak a láthatatlan Néró császár ajándékaként. A király és a főpap habozott, hogy elfogadja-e az ajándékot. Miután azonban a pénzösszeg nagyon tekintélyes és a két lány nagyon csinos volt, végül mégiscsak elfogadták.

Mallukh király és Sarbil főpap politikai beszélgetéseikben, még ha maguk között voltak is, csak óvatos és virágos fordulatokat használtak. Ilyen cikornyás módon beszélték meg az eltűnt császár felbukkanását is:

– Jó volna tudni – vélte a király –, hogy egy bizonyos római úr mit gondol most lelke mélyén erről a császárról, s hogy milyen szilárd alapokon állnak gondolatai.

– Az a bizonyos római úr – válaszolta a főpap – most egy nyugati város nyilvánosházában pazarolja szíve és ágyéka erőit.

– Az istenek széles látókörrel áldották meg – felelte a király –, s valószínű, hogy a nyugati nyilvánosházakból is ellát ide, Keletre.

– Lehetséges – bólintott a főpap –, de ha futár menne hozzá, útközben elfoghatnák, vagy valamilyen módon szóra bírhatnák. Csak a föld néma.

– Edessza nagyon öreg város – felelte a király –, s még sok birodalmat fog túlélni, a türelem pedig jó dolog.

– Én is nagyon Öreg vagyok – elégedetlenkedett aranyozott szájával a főpap –, s én nem vagyok kőből és földből, mint Edessza.

Hogy a titokzatos ajándékok vagy más egyéb jelek voltak-e, amelyek a nép képzeletét felizgatták, nem tudhatni. Annyi bizonyos, hogy egyre határozottabb formában terjedt a hír, hogy Néró császár életben van, és Edesszában tartózkodik.

Terentius fazekas mohón itta ezeket a híreszteléseket. De nem mutatta sóvárgását. Most már biztos volt a dolgában, és nem esett nehezére a türelmes várakozás. Jó ösztönnel megérezte, hogy bölcsebb, ha csendben marad, és hagyja, hogy a dolgok az ő közreműködése nélkül érjenek meg.

És valóban, felemelkedésének érdekében sok minden történt az ő részvétele nélkül. A kör, melyen belül a császár állítólag feltalálható, egyre kisebbedett, egyre nyilvánvalóbban szűkült a Vörös utca körül. Egyre több helyről hangzott fel, hogy Terentius, a fazekas, valójában nem az, akinek mondja magát.

Terentius ismerőseinek az arcán valami furcsa, tisztelettel vegyes félelem ült, ha üdvözölték. Idegenek oldalba bökték egymást, ha arra ment, a háta mögött összesúgtak, és ha váratlanul szembefordult valakivel, tiszteletteljes és kissé riadt pillantásokkal találkozott. Ez nagy megelégedettséggel töltötte el, de úgy tett, mintha nem venne észre semmit, és elfogulatlanul viselkedett a körülötte fonódó titokzatosság dicsfényében. Ha valaki megpróbálta kikérdezni, csodálkozón húzta össze szemöldökét, és rövidlátó szemével ráhunyorgott a kérdezőre.

Knópsz, a rabszolga is megkapta a maga részét a gazdáját övező titokzatos tiszteletből. Barátja most már csak bizonyos alázattal merte ugratni, és ha néha véletlenül edesszai tájszólású rövid o-val csúszott ki a száján a Knópsz név, a kívánt hosszú ó helyett, gyorsan kijavította magát. Knópsz boldog volt, hogy a nap, amelyre oly régen várt, amelyre úgyszólván egész életét feltette, most végre belátható közelségben dereng. Eszes ember lévén, tüstént tudta, hogy mi lesz a következő taktikai lépés: azt fogják mondani, hogy Néró császár az utolsó titokzatos palatinusbeli találkozón óvatosan szerepet cserélt Terentius fazekassal. S miután ezt tudta, módjában volt ura előtt azt az arcot mutatni, amit az éppen látni kívánt. Nem változtatta meg viselkedését. Ravaszul, éppen úgy beszélt a titkos császárral, mint eddig, bizalmasan, hűségesen, alázattal, s ha kellett, mint a műhely nélkülözhetetlen vezetője, szemtelenül; talán éppen csak egy árnyalattal volt alázatosabb és egy árnyalattal kevésbé szemtelen.

Egyébként pedig a többiek viselkedése folytán lassanként Terentius viselkedése is változáson ment át, tulajdonképpen saját szándéka, akarata ellenére. Igyekezett, hogy továbbra se vegyen észre semmit a körötte hullámzó különösségekből, de ezt úgy csinálta, hogy mindenkinek észre kellett vennie a szándékosságot. Most már nem Terentius fazekas volt többé, hanem egy titokzatos valaki, akinek úgy tetszik, hogy a Terentius fazekast játssza.

De ha mindenki elfogadta is ezt a helyzetet, volt valaki, aki nem ment bele a játékba: Caja. Elhatározta, hogy kérdőre vonja, s kiveri fejéből ezt a nagyzási hóbortot.

Még néhány héttel ezelőtt Terentius nagy élvezettel és hosszasan fürdőzött az egyik nyilvános fürdőben. Ott szokott találkozni ismerőseivel, s ott magyarázta el nekik hosszasan és részletesen véleményét a politikai helyzetről és irodalmi kérdésekről. A legutóbbi időben lemondott ezekről a látogatásokról, inkább a Vörös utcai ház szűk és kényelmetlen fürdőjében fürdött, minden segítség nélkül. Ott, magányosan, a kellemes, langyos vízben átengedte magát álmainak, néha maga elé beszélt, énekelt, szavalt; s azután meztelenül vagy köpenybe burkolózva gyakorolta magát a méltóságteljességben, amit majd a jövő megkiván tőle. Így, köpenyben, szeme előtt a smaragddal, büszkén előrenyújtott állal, lebiggyesztett alsó ajakkal találta Caja, amikor egyszer belépett a vízpárás kamrába, elszántan arra, hogy keresztülviszi elhatározását. Szélesen, csípőre tett kézzel állt meg előtte; a két ember teljesen betöltötte a szűk helyiséget. Fejére olvasta, hogy mire megy a játék, hogy azok, akik ezt a játékot rendezik, bizonyára nem az ő szép szeméért és szőke hajáért teszik, hanem sötét és veszedelmes célok érdekében, hogy ismét, mégpedig igen méltatlan módon mások érdekében dolgozzék, akik egészen bizonyosan cserbenhagyják, ha a dolog rosszra fordul. És hogy végződhetne másképp, mint rosszul, amikor egy edesszai fazekas szembeszáll a római birodalommal?

Terentius elfordult, lecsúsztatta válláról a köpenyt. Meztelenül, az asszonynak hátat fordítva ült a fürdőkád peremén, lábát a vízbe lógatva. Hallgatott. Az asszony a lelkére beszélt. Emlékeztette férjét arra a szörnyű éjszakára, amikor az majdnem az életébe került, hogy mindig ilyen készségesen belement mások terveibe. Emlékeztette, milyen átizzadva, nyomorultan tért vissza palatinusi kirándulásairól. A férfi néma maradt. S mivel a nő nem hallgatott el, öltözni kezdett, miközben halkan fütyörészett maga elé.

14. KÉT SZÍNÉSZ

Edessza déli külvárosában egy omladozó ház kopár szobájában, valami kézirat fölé hajolva ült Patmoszi János, az a bizonyos színész, akinek Oidipusz-alakítását Terentius fazekas annak idején kifogásolta. Késő éjszaka volt, az utca rég koromsötét, csak János szobájában égett pislákolva a mécses.

János már délután átfutotta a kéziratot. Fia, a serdülő Alexái hozta, valamelyik keresztény hittestvére nyomta a kezébe. Egy tragédiának a görög fordítása volt, amiről néhány esztendővel ezelőtt sokat beszéltek. Szerzője állítólag Seneca, a nagy költő-filozófus, tárgya Octaviának, Néró császár első nejének, akit a zsarnok száműzött, majd megöletett, szomorú, sok részvétet keltő története. János annak idején latin eredetiben olvasta a darabot, amely mélyen felkavarta. Már régóta, mióta a keresztényekhez csatlakozott, bűnnek tartotta a profán művekkel való foglalkozást. De ma, amikor a fiú házába hozta a tragédia görög változatát, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne pillantson. Tulajdonképpen csak át akarta lapozni a kéziratot, nem elolvasni, s nagy önmegtagadással hamarosan félre is tette. Este azután, hogy gondolatait ismét szent dolgok felé fordítsa, elővette a Sibyllák ama profetikus művét, melyet ő és hittestvérei isteni eredetűeknek tartottak. De a Sibylla könyve sok helyen homályos célzásokat tartalmazott Néró császárt illetően, az antikrisztusra vonatkozóan, akinek uralma bevezeti a világ végét és az utolsó ítéletet, és ezek a sötét jóslatok nemhogy elterelték volna gondolatait az Octaviá-ról, hanem éppen ellenkezőleg, ismét emlékezetébe idézték. Újból elővette tehát a kéziratot, bár ez nem volt helyes, s most, íme, késő éjszaka lett, s ő, akarata ellenére, még mindig olvassa a csengő, lángoló verseket.

Aki nem ismerte sorsát, bizonyára minden más környezetben elképzelte volna a híres színészt, mint itt Edesszában, ebben a sivár szobában. Úgy történt ez, hogy Jánost, a nagy művészt nem elégítette ki művészete. Kisázsia városaiban sok nyomorúságot látott, s a kérdés: „Honnan ered ez a nyomor, és hogyan lehetne megszüntetni?” kezdte ugyanúgy izgatni, mint a művészet. Születésére nézve zsidó volt, de a válaszok, amiket a zsidó írástudók erre a kérdésre adtak, éppoly kevéssé elégítették ki, mint a görög filozófusok vagy a sztoicizmus tanítóinak feleletei. Egyre nagyobb rokonszenvet érzett az éppen akkor terjedőben levő új szekta, az úgynevezett keresztények hittételei iránt. Tanításaik a boldogító szegénységről, az evilági élet feláldozásáról a túlvilági érdekében, homályos jóslataik a közelgő világvégéről, a túlvilágról, utolsó ítéletről, sibyllai és apokaliptikus könyveiknek sötéten izzó pátosza izgalommal töltötte el, amely jóleső és félelmetes volt egyszersmind. Hinni kezdett, kutatott, kételkedett, még erősebben hitt, újból elvetette, megint hitt. Hosszas lelki harcok után lemondott a kitüntetésekről és vagyonról, amit művészetével szerzett, és néhány esztendeje itt élt Edesszában, a civilizáció határán, önkéntes szegénységben és kitaszítottságban.

Új hite azonban még ennél is nagyobb áldozatot követelt; fel kellett adnia művészetét. A görög drámák az ember harcát mutatták az istenek és a sors ellen, dicsőítették ezt a harcot, hőseik büszkélkedtek: „Nincsen hatalmasabb e földön, mint az ember.” Lehetséges-e, hogy valaki az alázat evangéliumát vallja, és ugyanakkor ezeket a gőgös görög költőket szolgálja? János fogcsikorgatva beismerte ennek lehetetlenségét, elismerte, hogy igazuk van hittestvéreinek, akik minden türelmük mellett rossz néven vették, hogy mesterségét folytatja. Nemcsak a pénzről és dicsőségről mondott le tehát, amit a színház jelentett számára, hanem magáról a művészetről is. De a görögök, főképpen Szophoklész drámái túlságosan átmentek a vérébe, semhogy végképpen meg tudott volna válni tőlük. Legkedvesebb könyveit magával vitte a szegénységbe. Ott sorakoztak most a pompás burkolatú értékes tekercsek a sivár környezetben. És János, heves lelkiismeret-furdalások közepette elővette egyiket-másikat, szemével, fülével, szívével élvezte a versek nagyszerűségét.

Most tehát ott kuporgott késő éjszaka, csupasz szobájában az Octavia kézirata fölött. A rossz, kormoló olajkanóc táncoló árnyékot vetett arcára. Elhanyagolta külsejét, de széles, barázdás arca, a boltozatos homlokkal, sötéten izzó szemmel, erős orral, az elvadult szakáll keretében, amit visszavonultsága éveiben növesztett, ezer más arc között is feltűnt volna. Égő szemmel falta a betűket a gyér fényben.

És akkor hirtelen történt valami. Isten, az ő istene egy gondolatot villantott fel agyában, ami felriasztotta a kézirat mellől, s fel-alá űzte a csupasz szobában. Hogy fia, Alexái a házába hozta ezt a művet, hogy a sibyllai könyvek jóslata ismét visszaűzte az Octavia mellé, mindez előjel. Soha nem olvasott még olyan szenvedélyes Néró-ellenes vádakat, mint amilyenek itt, az Octaviá-ban vannak. Nem véletlen, hogy a könyv éppen most került házába, amikor újból feltámadt a hit, hogy Néró, az Antikrisztus, a kegyetlen szörnyeteg még a világon van, hamarosan megmutatkozik, és újból eltölti a földet vérrel és szennyel. Isten akarata, hogy ő, János tanúságot tegyen. Ha eljátszana vagy elszavalná ezt a darabot, úgy az nemcsak hogy nem hiúság és bűn, hanem istennek tetsző cselekedet.

Fel s alá rohant a kopár, csupasz szobában. Fia, Alexai felriadt álmából, és ijedt, álomittas szemmel bámult apjára. János az ajkát mozgatta. Felelevenítette magában, s első, tapogatózó kísérletként elmondta az Octavia verseit. A szavak, a sorok szinte maguktól formálódtak ki. A versek magukkal ragadták, Seneca bölcs, mértékletes, megfontolt, Néró vad, kegyetlen, gőgös, Poppaea rémült, Agrippina haragos, a kar részvétteljes szavai szárnyukra kapták. Szándéka, hogy tanúságot tegyen istene mellett, gyűlölete a zsarnok Néró ellen, ellenállhatatlan vágya, hogy végre, végre egyszer ismét megrészegedjen saját művészetétől, mindez a sok érzés összeolvadt a versek csengésében. Igen, ezt a darabot, az Octaviá-t minden lelkiismeret-furdalás nélkül eljátszhatja nyilvánosan is. Isten is így akarja.

Közhírré tette, hogy az edesszai Ódeionban elszavalja Seneca Octaviá-ját görög fordításban.

Ez a közlés nàgy izgalmat keltett. János, a híres színész, akit már esztendők óta nem hallottak, elő fog adni, itt, Edesszában, s méghozzá olyan izgalmas darabot, mint az Octavia.

Mikor János a dobogóra lépett, az Ódeion szép épülete zsúfolásig megtelt kíváncsi tömeggel. Megjelentek a római helyőrség tisztjei és Edessza valamennyi Róma-barát polgára. De Titus császár hűséges hívei nagy nyugtalansággal és rosszallással látták, hogy a hallgatóság között a Flavius-háznak sok közismert ellensége is van, Varró felszabadított rabszolgái és cliensei, élükön tiszttartójával, Lenaeusszal, sőt az a bizonyos Terentius is egész csomó barátjával, a fazekasok testületéből.

János leborotváltatta szakállát, és ünnepiesen kikészítette magát, ahogy a hagyomány ezt előírta. Olajbarna feje boltozatos homlokával és égő mandulaszemével idegenül emelkedett ki a hosszan leomló fehér ruhából. Kívülről szavalta a verseket. Sötét, gyakorlott hangján mondta a vad, lazító szavakat, amelyekkel az Octavia Néró gaztetteit ecsetelte. Hangja hol ellágyult, hol kristályos keménységgel csengett, és kifejezte a gyűlölet, részvét, büszkeség, félelem, kegyetlenség minden árnyalatát. Az Eufráteszen-túliak – távol minden nagy művészettől – hálás közönségnek bizonyultak. Patmoszi János még a darab ellenségeit is bámulatra késztette. Amíg beszélt, némaság honolt a hatalmas építményben. Néha elfojtott, feszült lélegzés hallatszott; az emberek mereven csüngtek a szavaló ajkán, vagy odaadón figyelve lehorgasztották fejüket. Amikor János befejezte – legtöbbjük számára a vártnál hamarabb –, szinte kitépték magukat elmerültségükből, mélyet lélegeztek. Azután felcsattant a határtalan taps. – Üdvöz légy, Patmoszi János, te nagyon jó, nagyon nagy művész! – hallatszott az egész nézőtérről.

Váratlanul azonban egyéb kiáltások zavarták meg az ünneplést, egyre hangosabban, egyre érthetőbben. Azok, akik a színészt ünnepelték, nyugtalanok lettek. Eleinte azt hitték, rosszul hallanak. De azután rájöttek, hogy mégis jól hallottak. Úgy van, valóban, itt a lojális, Rómához és Titus császárhoz hű edesszai politikusok, katonák, földbirtokosok és kereskedők között merészelt néhány száz, végül ezer ember hangot adni az utca véleményének. Ezt kiáltották: – Üdvöz légy, te nagyon jó, nagyon nagy Néró császár!

Később már senki sem tudta megmondani, miképpen került sor erre a tüntetésre, amit a hallgatóság túlnyomó része feltétlenül elítélt. Talán csak úgy, hogy a tömeget felkavarta a nagy színész művészete, érzelmeik kitörési alkalmat kerestek, hanggá akartak válni, az emberek kiabálni akartak. És miután a színészt ünneplő kiáltások lassanként elnémultak, az „Üdvöz légy, te nagyon jó, nagyon nagy Néró császár” kiáltások pedig egyre viharosabbak, fanatikusabbak lettek, az emberek nagy részét magával sodorta a hangulat, együtt kiabált a kiabálókkal.

Senki sem nézett már a dobogó felé. Mindenki – némelyek lelkesen, a szájukat tátva, mások csodálkozva, megint mások habozva, nyilvánvalóan tanácstalanul s végül némelyek riadtan és haragosan – arra az emberre bámult, akinek ez a tüntetés szólt, aki egyszerűen öltözve, jelentéktelenül ült a legolcsóbb helyek egyikén. És a hatalmas épületben most hirtelen minden ember látta, tisztábban, mint ahogy a legjobb beszéddel elmagyarázható lett volna, hogy valójában itt ül közöttük valaki, aki Néró császár arcát, alakját viseli. Mert az, aki ott ült, valóban nem volt többé a fazekas Terentius, hanem az az ember, akit a magányosság keserves szenvedései és gyakorlata közepette szinte teljesen eltöltött az eltűnt császár lénye, s újból átváltozott Néróvá. Nyugodtan ült a helyén, mosolyogva, szórakozottan, szinte gyermekesen, kissé fölényesen, emellett igen büszkén és császári módon. S miközben a császárt üdvözlő kiáltások egyre hangosabbak, egyre viharosabbak lettek, lassan felállt a helyéről, elgondolkodva, minden meghatódottság nélkül, mintha a kiáltások nem is őt illetnék. De szinte magától utat nyitott előtte a tömeg, s ő két tiszteletteljesen hátráló sor között lépkedett, kiegyenesedve, büszkén, szórakozottan mosolyogva. A római tisztek között volt néhány, akik saját szemükkel látták a császárt, akik még hallották, s maguk is kiáltották az üdvözlést, amikor még a valódi Néró császárnak szólott. Összerezzentek, amikor most ez a Néró felbukkant előttük, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a császárt megillető köszöntéssel üdvözöljék.

Terentius mögött kis távolságban néhány barátja lépkedett. Feléjük fordult, nyilvánvalóan, hogy mondjon nekik valamit. A hatalmas építményben halálos csönd lett. Terentius azonban, mintha előbb nem is hallotta volna a kiáltásokat, s most nem hallaná a csendet, vállán keresztül, ajka körül kis mosollyal, odaszólt barátainak:

– A jó tréfa tulajdonképpen az volna, ha maga Néró szavalná el az Octaviá-t – És egészen halkan, könnyedén hozzátette: – Milyen nagy művésszel volna újra gazdagabb a világ!

Azt pedig az egész világ tudta, hogy Néró császár jobban törődött azzal, hogy nagy színésznek, mint hogy nagy uralkodónak tartsák, és azt ís tudták, hogy Néró császár állítólag ezekkel a szavakkal halt meg: „Milyen nagy művész pusztul el bennem!” Most tehát, amikor ez az ember a császár lépteivel fordult meg, s fejét a császár mozdulatával hajtva félre mondta: „Milyen nagy művésszel volna újra gazdagabb a világ”, a háromezer emberen végigfutott a hideg, s még azok is, akik a tüntetést elkezdték, azt hitték, hogy valóban Néró császár volt az, aki most a színházból távozott.

15. EGY IGAZAN BÁTOR KATONA

Fronto ezredes, az edesszai római helyőrség parancsnoka, óvatos férfiú lévén, rosszullétére hivatkozva nem ment el az előadásra. Tisztjei, tüstént az eset után jelentést tettek Néró-Terentius ünnepléséről, feszülten várakozva, mi lesz a véleménye, milyen utasításokat fog adni. De Fronto csalódást okozott számukra. Néhány kérdést tett fel, udvariasan megköszönte a jelentést, és elbocsátotta őket.

Mikor magára maradt, íróasztalához ült, gondolkodott. Az elegáns, negyvennyolc esztendős úr, széles homlokú, acélszürke, rövidre vágott hajjal benőtt fejét könnyedén tenyerébe támasztva, mozdulatlanul meredt maga elé. Mit tegyen most? Megtehetné, hogy az antiochiai utasításokat be sem várva, katonásan fellép ez ellen az ál „Néró” ellen, és azután kijátszhatná magát a haza megmentőjének. Megtehetné azt is, hogy átpártolna ehhez a Néróhoz, és afféle kis Caesarrá válna. Ha például most valami Varró-féle ember ülne az ő helyén, sok mindenféle történhetne. Fronto éppoly világosan látja a lehetőségeket, mint Varró. De miután ő Fronto, nem fog történni semmi. Arra fog szorítkozni, hogy az antiochiai tökfejűeknek pontos jelentést küldjön, tőlük utasításokat kér, vár.

Várni. Sajnos, ez lett élete jelszava. Fronto ezredes a hadsereg egyik legtehetségesebb tisztjének hírében állott. A hadművészet kézikönyve című munkájának egyes fejezetei nagyban emelték hírnevét a szakemberek körében. Bár részt vett a parthus és a zsidó háborúban, mégsem sikerült neki elméletét a gyakorlatban megvalósítania. Ha valami csábító taktikai vagy stratégiai feladat adódott, akkor mindig üresfejűek kerültek az élre, szürke átlagtisztek, míg ő vagy a hadvezetőség rosszakaratából, vagy gonosz véletlen folytán mindig háttérbe szorult. Bajtársai „íróasztalvezérnek” hívták. A Flavius-császároknak, akik maguk sem voltak mások, mint szürke átlag tisztek, az ő elméletei túlságosan merészek, túlságosan modernek voltak. Nem küldték sem nyugatra, sem északra, ahol mindenféle feladat kínálkozott egy katona számára, hanem ide száműzték a határszélre, ebbe a keleti zsákutcába.

Nem mintha ez a tartózkodás itt a Keleten kellemetlen lett volna Frontónak. Még ifjú ember korában került ezekbe az országokba, amelyeknek zűrzavara, mélysége, zabolátlansága, kiszámíthatatlansága, ősrégi kultúrája kezdettől fogva lebilincselte. Teljes szívéből lelkesedett a nerói politika eszméiért, azért, hogy a Keletnek szervesen egybe kell forrnia a római birodalommal. De amikor Néró elbukott, és az új urak más irányba fordították a római politika kormányrúdját, nem tudta elszánni magát, hogy politikai meggyőződése miatt otthagyja a szolgálatot. Szerette a Keletet, szentül hitte, hogy egyedül csak a nerói politika alkalmas arra, hogy Róma nagyságát és gyarapodását szolgálja. Az új urak józan, fantáziátlan nyugati politikáját szívből megvetette. Viszont szolgálati idejének túlnyomó része már mögötte volt, s nem akart lemondani az ezáltal szerzett jogairól, a karrierjéről és arról, hogy további tizennyolc szolgálati esztendő után megkapja a maga szép darab birtokát és tekintélyes nyugdíját. Eltemette tehát a színes életről szőtt ábrándjait. Kelet és Nyugat egybeolvasztásának álmát jó mélyen elfalazta lelke legtávolabbi zugába, és engedelmeskedett az új uraknak.

Azok azonban nem szerették Frontót, és hálájuk is szűkmarkú volt. A szamoszatai helyőrség parancsnokságát szerette volna megkapni; ezt a jó zsíros állást a kellemes és magas kultúrájú nagyvárosban. De oda a durva Trebon kapitányt küldték, őt pedig ide, az isten háta mögötti, félvad Edessza városába, a határszélre, persze azzal a tisztes ürüggyel, hogy itt van a legnagyobb szükség kipróbált diplomáciai képességeire. Ez igaz is. De igaz az is, hogy ez a hivatal ugyancsak tüskés, felelősségteljes, hálátlan és kilátástalan. Edesszából nem vezet út tovább.

Fronto, bölcs ember lévén, lenyelte emésztő haragját a Flaviusok ellen, akik itt hagyták megsavanyodni. De ma, itt, dolgozószobája magányában, amikor megkapta a jelentést, hogy „Néró császár” ismét felbukkant, minden büszkesége, lemondása és jó modora ellenére a fogait csikorgatta, és az ajkát harapdálta.

Nem, már semmi értelme sincs fellázadni. Ennek a „Nérónak” a feltűnése neki már nem használ többé. Rég eldőlt minden. Amikor az új urak felülkerekedtek, szabad választása volt. De azzal, hogy akkor Vespasianusnak hűséget esküdött, egyszer s mindenkorra az okosabbat, a lemondást, a nyugdíjjogosultságot választotta. Helyesen választott. Csak néha merült fel lelkében némi sajnálkozás; megbánás soha. Ma azonban, az ódeionbeli ostoba események következtében, megbánást érez. Talán, mindezek ellenére, mégis Varró volt a bölcsebb. Az akkor szakított az új urakkal, magára vette a Palatínus kegyének elvesztését, s azóta űzi a maga külön politikáját.

Bár Frontónak a legcsekélyebb bizonyíték sincsen a kezében, mégis bizonyos abban, hogy a Néró-Terentius mögött is Varró rejtőzik. Az első pillanattól kezdve, ahogy Néró felbukkanásáról hallott, Varrót sejtette mögötte. Ismerte a szenátort kora ifjúságától fogva. Együtt jöttek ide Keletre, együtt rajongtak az új, lenyűgöző élményekért, amelyeket a Kelet jelentett számukra. Most ellenségként állnak szemben egymással. Ő, Fronto, a Flaviusok józan, katonai módszereit képviseli itt Edesszában, Varró viszont ezernyi titkos úton-módon tovább folytatja Néró merész, tiltott politikáját. Fronto irigyli és csodálja merészségét, szenvedélyét, erélyességét, bár a józan esze tiltakozik ellene. Varróval való hivatalos érintkezésében azt a tartózkodást tanúsítja, ami a Flaviusok tisztjének természetes kötelessége ilyenféle kétes hírű urakkal szemben. De ahol csak teheti, értésére adja a másiknak, hogy most is éppen úgy együtt érez vele, mint hajdan. Attól sem engedi elriasztani magát, hogy Varró lányának, a szigorú, fehér arcú Marciának, a maga tartózkodó, kimért, de félre nem érthető módján udvaroljon. Nem tudja és nem is akarja tudni, hogy érdeklődése milyen mértékben ürügy csupán, hogy Varrót közvetlen közelről szemlélhesse. De azzal tisztában van, hogy a kerek égbolt alatt Varró az az ember, akihez neki, Frontónak, a legtöbb köze van. Ez a Varró olyan, akár a megszállott, és Fronto meg van győződve, hogy nem lesz jó vége. Ha Varró merészségét végül siker koronázná, ez örök megszégyenülés volna Fronto számára, örökös szemrehányást, öregkorának keserűségét jelentené. Mindezek ellenére titokban barátja Varrónak. Figyeli ennek az embernek további sorsát a biztos bukásig, oly feszült figyelemmel, amibe különös módon vegyül a félelem és vágy.

Vajon „Néró” felbukkanása idézi-e majd elő ezt a bukást? Ő, Fronto is hozzájárulhatna valamivel, hogy ezt meggyorsítsa, vagy elodázza. Csábító alkalom volna megmutatni hatalmát egyiknek, vagy másiknak, Varrónak vagy a nyújtózkodó emberkének. De ő nem tesz semmit Varró ellen, Varrót ő nagyon kedveli. A sorsra bízza, hadd bizonyítsa be az, hogy végül is mégis neki, Frontónak volt igaza s nem a másiknak.

Nem fog tehát semmit kezdeni „Néró” ellen.

Vajon veszélyeztet-e valamit, ha nem lép fel ellene? Vajon tehetnek-e szemrehányást emiatt Rómában vagy Antiochiában? Nem, Terentius fazekas nem követett el semmiféle büntetendő cselekményt. Tehet arról, hogy mások az elhalt Néró császárt vélik felismerni benne? Ezenkívül pedig Terentius, akárcsak pártfogója, nem csupán római alattvaló, hanem Edessza polgára is. Pontos, cáfolhatatlan bizonyítékokra van szükség, hogy felléphessen ellene. Futó, gúnyos mosollyal idézi emlékezetébe a Flavius-császárok Szolgálati szabályzatából, amit azok útravalóul adnak minden tisztjüknek: „Kétes esetekben helyesebb semmit, mint helytelent cselekedni.”

Tehát semmit sem fog tenni. Jelentést küld Antiochiába, és utasítást kér. Kíváncsi, milyen utasításokat kap majd azoktól a hülyéktől. Ő bizony tudná, miképpen kellene az orrára ütni ennek a Nerócskának és azoknak, akik a háttérből mozgatják. Erőszakkal semmi esetre sem. Miután ezek az edesszaiak egyszer szentül hisznek a maguk Nérójában, meg kellene kísérelni óvatosan és gyengéd kézzel kiásni ennek a meggyőződésnek a gyökereit, különben újból megfogan. De miután Antiochiában már különböző alkalmakkor elengedték a fülük mellett szerény tanácsait, nem érzi felhatalmazva magát, hogy a nyújtózkodó emberkével ebben az ügyben a véleményét közölje. Meg fog elégedni egy kimerítő jelentéssel, és kárörömmel fogja szemlélni, hogy miképpen vet gáncsot az okos, ravasz Varró ennek az otromba, katonásan merev Cejoniusnak.

Fronto befejezte töprengését. Behívatta titkárát, és nekikészült, hogy lediktálja a jelentést Antiochia számára.

Alig kezdett hozzá, amikor Sarbil főpap sürgős írását hozták. Sarbil azonnali tanácskozásra kérette.

Fronto felvillanyozva sietett a főpap házába. Az öregek örege virágos fordulatokban beszélt arról a kellemetlen helyzetről, amibe az ódeionbeli események Edessza városát sodorták. A város olyan mostan, akár valami öszvér, amelyik ködbe és felhőbe burkolt hegyi ösvényen az utat keresi; egyetlen hibás lépés, és elveszett. Tegyük fel, hogy ez az ember valóban Néró császár, hogyan tagadhatná meg a város egy ilyen magas vendégtől az őt megillető tiszteletet? Ha azonban ez az ember őrült vagy csaló, akkor Mallukh királynak tüstént el kellene fogatnia, mint közönséges bűnöst.

Fronto türelmesen és udvariasan hallgatta. Okos szeme – boltozatos homloka és acélszürke haja alól – elgondolkodva vizsgálta Sarbil aranyozott száját. Fronto ismerte és megszokta a Kelet módszereit, évek óta szakértői kíváncsisággal figyelte Mallukh király és Sarbil főpap ravaszságait, kibúvóit, csavaros útjait; bizonyosra vette, hogy Varró velük egyetértésben cselekszik, és a tüntetés az Ódeionban az ő titkos jóváhagyásukkal történt. Érdeklődéssel várta tehát, mire akar kilyukadni az öreg. Egyelőre ugyanolyan terjengős kitérésekkel, mint ahogy Sarbil beszélt, azt válaszolta, hogy nem tartaná illendőnek, ha jelentéktelen római tiszt létére véleményt nyilvánítana, vagy tanácsot adna egy ilyen kényes ügyben.

Nagy barátja túlságosan szerény, vélte Sarbil. Valaminek történnie kell. A habozás jó, de a túl hosszú habozás által megromlanak a dolgok, akár a túlérett gyümölcs. Mallukh király attól fél, hogy ha nem lép közbe, ezzel a mulasztásával magára vonja hatalmas szövetségese, az antiochiai kormányzó haragját. Arra gondol tehát, hogy hatalmába keríti azt az embert, akit olyan sokan Néró császárnak tartanak. Természetesen a legóvatosabb formában. Fegyvereseket állíttat a háza elé, később azután, ha a helyzet tisztázódott, ezeket a fegyvereseket tetszés szerint lehet akár díszőrségnek, akár börtönőrségnek értelmezni. Egyszóval Mallukh király egyelőre afféle tiszteletteljes védőőrizetbe akarja venni ezt az embert. De semmi esetre sem akarja ezt megtenni Fronto jóváhagyása nélkül, mert nem akarja, hogy később, ha ez az ember valóban Néró császárnak bizonyulna, akár Antiochiában, akár Rómában felségsértésnek foghassák fel eljárását.

Fronto elképedt. Amit itt Sarbil ajánl, teljesen őszintének hangzik, meglepően lojális és korrekt. Lehetséges, hogy csalódott volna? Nem állana Terentius fazekas mögött sem Varró, sem Mallukh király? Nem volna más az egész, mint egy őrült nagyzási hóbortból fakadó csínyje? De ennek ellentmond, hogy az események olyan lassan, tervszerűen és céltudatosan alakultak. Fronto, bármily ravasz volt is, nem tudta kihámozni, hogy valójában mit forgat fejében a főpap. Mint mindig, Mallukh király eljárása most is felmentette őt minden felelősségtől. Dicsérte Edessza nagy királyának mély bölcsességét és szövetségesi hűségét; elgondolkodva, fejcsóválva ment haza, és hozzálátott, hogy befejezze jelentése lediktálását.

De alig készült el néhány sorral, amikor a főpaptól új, sürgető írás érkezett. Megrendülten, a sajnálkozás és zavar sok virágos szavával közölte Sarbil, hogy a katonák, akiknek őrizetbe kellett volna venniük azt az embert, már nem találták odahaza; Tarate istennő templomába ment, és igénybe veszi az istennő menedékjogát.

Fronto füttyentett egyet. Tarate templomának elismert menedékjoga van. Edessza hatóságai nem törhetnek be az azilumba, és nem törhetnek be a rómaiak sem, ha csak nem akarják magukra haragítani az egész Keletet. Most már világos volt, hogy miért kérette Sarbil olyan sürgősen megbeszélésre. A főpap meg akarta akadályozni, hogy ő, Fronto fogassa el azt az embert, mielőtt az istennő templomába viteti, és ezzel biztosítja a rómaiak elől. De mindezt úgy akarta véghezvinni, hogy őt, Sarbilt Róma részéről semmiféle szemrehányás ne érhesse. Frontóval való tanácskozásával csupán alibit akart szerezni. Mallukh király kifejezte abbeli szándékát, hogy kötelességén túlmenően őrizetbe veszi, és a római kormányzó rendelkezésére bocsátja azt az embert. Mármost, ha ez a Terentius, vagy legyen bárki, Tarate istennő védelmébe menekült, úgy ők ketten, Sarbil és Mallukh király, mindenképpen ártatlanok.

Fronto elmosolyodva nyugtázta ezt a keleti ravaszságot. Most azután csinos kis felfordulásra virrad Mezopotámia. „A nyújtózkodó emberkének sokat kell még nyújtózkodnia” – gondolta kárörömmel, szép tiszta latin nyelven.

Röviddel azelőtt ugyanezt gondolta szép tiszta arameus nyelven Sarbil főpap.

16. TARATE ISTENNŐ VENDÉGE

Terentius ott volt tehát Tarate templomában, a legbelső helyiségben, a szentélyben, ahol az istennő ősrégi szobra, az oltár és szemérmetlen szimbólumai álltak. A színházbeli tüntetés óta egy cseppet sem érezte jól magát, s azzal a gondolattal foglalkozott, hogy elrejtőzik labirintusában, s ott marad, amíg Varró megérkezik, és tisztázza a helyzetet. De amikor azután megjelent nála egy ember, akinek kereskedői öltözéke szándékos hanyagsággal leplezte papi mivoltát, s felszólította, hogy sürgősen menjen Tarate azilumába, habozás nélkül, vakon követte; az volt az érzése, hogy hatalmas és biztos kezekbe került.

Azt várta, hogy a főpap az istennő vendégeként üdvözli, biztosítja védelméről, megadja az illő tiszteletet. De mindebből semmi sem történt. Egyedül hagyták a szűk, barátságtalan helyiségben, bizonytalanságban. Sarbil csakúgy, mint Varró, azt tartotta helyesnek, ha bizonytalanságban hagyja, hadd puhuljon.

Leszállt az éjszaka, Terentius számára cseppet sem kellemes éjszaka.

Tarate temploma tágas volt. Ha az éjszakát az előcsarnokban kellett volna töltenie, nem bánta volna, ott élet volt, apró tavacska az istennő halaival és számtalan szent fehér galambbal. Még a templomban is ki lehetett volna bírni, bár elképzelhető kellemesebb tartózkodási hely, mint az óriási csarnok, felfelé keskenyedő, ősrégi, feketészöld oszlopaival. De Terentius nem volt bizonyos benne, hogy a menedékjog az istennő egész templomára kiterjed-e, vagy csak arra a fülkére vonatkozik, amelyben az oltár és a szobor áll. Ez a fülke azonban, ahová keskeny résen hatolt be a hold és a csillagok fénye, szűk volt, barátságtalan, és nyomasztó látomások kísértették benne Terentiust. Kinyújtózott az oltár legfelső lépcsőjén, gondosan ügyelve, hogy egyik kezével állandóan az oltár egyik csücskét érintse; az a homályos érzés dolgozott lelke mélyén, hogy aki az istennő védelmét igénybe veszi, annak bele kell kapaszkodnia oltárába vagy szobrába. Az oltár két oldalán a hold bizonytalan fényében az istennő szimbólumai meredeztek, óriási kőphalloszok. Terentius feje fölött pedig, az oltár mögött egy falmélyedésben állt feketén és szigorúan Tarate ősrégi, különös bronzszobra. Fején korona, meztelen melle hegyesen meredezett, teste halfarokban végződött. Egyik kezében orsót tartott, a másikban dobot. Keskeny, nagyon öreg és mégis fiatal arca lehunyt szemmel mosolygott le vendégére, szelíden, kétértelműén és kegyetlenül.

Terentius az éjszaka előrehaladtával dideregni kezdett. A biztonságérzet, amely Tarate istennő küldöncének érkeztekor felébredt benne, lassan szertefoszlott. Mennyi ideig kell még várakoznia ilyen méltatlan módon? Miért nem jön már a főpap, hogy üdvözölje? És hol marad Varró? És miért hagyják így egyedül és bizonytalanságban, ha azt akarják, hogy császár legyen? És csakugyan biztonságban van itt? Az is lehet, hogy tőrbe csalták. Egyre növekvő félelem töltötte el, s elkeseredése is nőtt azok iránt, akik belehajszolták ebbe a kalandba, s idehozták. Nagyon kívánta, hogy bár Caja, vagy legalább rabszolgája, Knópsz itt volna mellette.

Önmagába vetett hitéhez menekült. Felvette Néró alakját, s császárrá vált, aki magányában is messzi a többiek felett áll. Így van ez rendjén. Senki fel nem érhet hozzá, ő a világ ura. Kívülről behallatszott a szent, fehér galambok turbékolása, valami megriaszthatta őket, az ablakrésen behullott a holdfény, az istennő pedig titokzatosan, gonoszul mosolygott le rá fülkéjéből. Szégyen és gyalázat minden nyugati emberre, hogy ő, a császár, kénytelen volt ennek a kétes istennőnek és tisztességtelen szimbólumainak védelmébe menekülni. De tüstént megbánta ezt a gondolatát, amit Tarate istennő még sértésnek vehetne, márpedig most az ő kezében van.

Elkeseredett haraggal gondolt Patmoszi Jánosra, a színészre. Az hozta ebbe a helyzetbe az Octavia ostoba előadásával, ugyanakkor ő, Terentius, ha akarná, sokkal kiválóbb színész lehetne, mint ez a rongyos keresztény. Az Oidipusza is: milyen hamis volt, semmi hév, lendület. Ezenkívül pedig Jánosnak, ha valóban értene valamit a művészethez, észre kellene vennie, hogy benne, Terentiusban valami nagyobb rejlik. Lám, a tömeg egészséges ösztönével azonnal megérezte. Csak a nagyképűek, Titus néhány zsoldosa és az általuk fizetett teremtmények nem akarják tudomásul venni. Azok miatt kell most itt rejtőzködnie.

De már nem tart sokáig, s akkor szétzúzza őket, valamennyi ellenségét. Elsorolta gondolatban Titus edesszai, híveinek vezéreit, közéjük sorolva természetesen azokat is, akiket valamilyen személyes okból nem szívelt, akikkel nézeteltérései voltak, konkurrenseket, testületbeli kollégákat, akikről azt hitte, hogy nem engedik kellőképpen érvényesülni. Végül meglehetősen tekintélyes lista kerekedett ki. Habozott, vajon Caját, ezt a makacs kételkedőt is felvegye közéjük. De ezt a gondolatot nem gondolta végig, nem döntött. Ehelyett kiszínezte magának, hogy milyen rafinált, élvezetes módon fog bosszút állni azokon, akiket kimondott ellenségeinek tartott.

Egyre jobban fázott. Felkelt, és fel-alá sétált, mindig az oltár legfelső lépcsőjén, hogy tüstént megérinthesse, ha Fronto katonái behatolnának, hogy elfogják. Enyhe, édeskés és kellemetlen szag terjengett az oltár szélén körülfutó csatornából, amely az áldozati állatok vérének levezetésére szolgált. Ezt az éjszakát sokáig nem fogja elfelejteni. Az az éjszaka, amikor a Palatinusról menekült, minthogy a szenátus katonái oda is behatoltak, meg ez a mai jelentik útjának két legkellemetlenebb állomását.

De egyszer csak vége lesz ennek az éjszakának is. Felvirrad. Eljő majd a nap. Már bebizonyosodott, hogy anyja álmát helyesen fejtették meg, már felkapaszkodott az út legnagyobb részén, a kezdeti szakasz volt a legmeredekebb és legnehezebb, és ha majd nappal lesz, és megszabadul ettől az átkozott csillámló fénytől, akkor majd mindenki felismeri, hogy kicsoda ő. Ott áll előretolt, elégedetlen alsó ajkával, méltóságteljesen. Szeme elé emelte smaragdját, vizsgálódva, kihívóan szemlélte Tarate szobrát. Nem imponál neki. Az egész templom, úgy, ahogy van, nem imponál. Ő majd másképpen épít, ha rákerül a sor. Óriási épületeket emeltet, óriás szobrát, melynek Rómában leütötték a fejét, még hatalmasabb méretben fogja újból felállíttatni. A hegyoldalba fogja belevágatni a képmását, mint ahogy a régi királyok tették. És a labirintust, az ő labirintusát építteti ki hatalmas temetkezőhellyé, mauzóleumává, olyanná, hogy a világ nyolcadik csodájaként emlegessék.

De az istennő csak mosolygott szelíden s ugyanakkor gonoszul, és egyszerre félelem fogta el saját nagyságától.

Ezenkívül érezte, hogy sürgősen el kell végeznie szükségletét. Bent a fülkében nem merte. Ki tudja, talán az istennő megsértésének fognák fel, s megszentségteleníti a templomot, elveszti menedékjogát. De ez a kívánság egyre hevesebben gyötörte. Végül is besompolygott az oltár mögé, és elvégezte dolgát, felszabadultan s ugyanakkor reszketve a félelemtől.

Reggel felé, nagyon kimerültén, jobban beburkolózott köpenyébe, erős elhatározással, hogy most aludni fog, kinyújtózott a legfelső lépcsőn, egészen odasimulva az oltárhoz. Hangtalanul mormolva szavalni kezdte az Oidipuszt, hogy álomba ringassa önmagát, s végül csakugyan el is aludt.

Mikor felriadt, minden tagja merev volt, de a levegő már felmelegedett. A fülkében emberek mozogtak; megrémült. De nem rómaiak voltak, hanem Tarate ifjú papjai, akik a reggeli áldozatot, egy kecskegidát hoztak. Nézte őket, behúzódva az egyik sarokba, reszketve, hogy felfedezik éjszakai működése nyomait. De azok végezték a dolgukat, és nem is ügyeltek rá. Amikor befejezték az áldozat bemutatását, hatalmas sugárban vizet zúdítottak az oltárra, hogy megtisztítsák, s ezzel elmostak minden gyanús nyomot. Fellélegzett.

A nap már előrehaladt. A fülkébe még több pap jött be. Kíváncsian szemlélték ezt az embert, aki istennőjük oltárának védelmébe menekült. Senki sem szólt hozzá. Terentius ismét felöltötte szokott egykedvű arckifejezését.

Fellélegzett, amikor végül megjelent Sarbil főpap. Valamiféle döntést kell hogy magával hozzon, legyen az jó vagy rossz.

Sarbil feltételezte, hogy a másik mostanig már kellőleg megpuhult. Magára öltötte teljes főpapi ornátusát, hogy istennője vendégét üdvözölje; hegyes, arany papi süveg koronázta ősöreg madárarcát. Tiszteletteljesen köszöntötte Tarate védencét, mindkét alsókarját fölfelé fordított tenyérrel feléje nyújtva. Terentius éppen olyan tiszteletteljesen viszonozta az üdvözlést.

A főpap azután biztosította a jövevényt az isteni védelemről. Terentius nem mutatta, milyen megkönnyebbülést érez, udvariasan, egykedvűen megköszönte. Sok és hosszadalmas szóvirág után Sarbil megkérdezte:

– Megkérhetlek arra, Tarate istennő és papjainak vendége, hogy nevedet főpapjának eláruld? – Arameusul beszélt, és Terentius örült, mert az idegen nyelv ürügyként szolgált, hogy habozva, kitérőén válaszoljon.

– Az istennő tudja a nevemet – mondta.

– Te vagy, ó, uram, Néró császár? – kérdezte kereken a főpap. Ez udvariatlan volt és talán nem is túlságosan diplomatikus. De Sarbil főpap már nagyon öreg ember volt, s nem rendelkezett sok idővel, s kíváncsi is volt. Ámde Terentius óvakodott a nem okos választól:

– Az vagyok – mondta –, akinek az istenek rendeltek.

Lelke mélyén nagyon elégedett volt, hogy nem neki kell állítania, hogy ő Néró császár, hanem a többiek teszik azzá. Okos ember, gondolta magában Sarbil, megérdemelné, hogy valóban Néró legyen.

17. A NYÚJTÓZKODÓ EMBERKE ÉS A KELET

Amikor Cejonius kormányzónak hírül adták, hogy Mezopotámiában sokan a halott Néró császárnak tartanak egy bizonyos Terentius nevezetű fazekast, nevetett, és a fejét csóválta ekkora ostobaság hallatára. Ugyan hogy lehet felülni ilyen otromba csalásnak? Lám, ilyenkor derül ki, micsoda barbárok azok az emberek az Eufráteszen túl.

Amikor azután Fronto ezredes jelentette, hogy Terentius fazekas Tarate templomába menekült, ahonnan a rómaiak a szerződések megsértése és komoly következmények nélkül nem hozhatják ki, még mindig inkább szórakoztatta, mint nyugtalanította az ügy, és meglepte, hogy tanácsosai egyáltalán jelentőséget tulajdonítanak ennek a nevetséges esetnek. Udvariasan, kissé gúnyosan s fölényesen írt Mallukh király kormányának: felkéri őket, hogy megbízottjának, Fronto ezredesnek a szerződések értelmében a lehetőséghez képest nyújtsanak segédkezet Terentius Maximus római alattvaló általa elrendelt elfogatásához. Hallja, hogy nevezett Terentius igénybe vette Tarate istennő templomának menedékjogát. Ha az ő területén fordulna elő, hogy valaki, akit az edesszai hatóságok üldöznek, valamelyik római templomba menekülne, akkor ő, Cejonius, megpróbálná kiéheztetni vagy kifüstölni a fickót; az eredmény nem lehet kétséges. Nagyon leköteleznék tehát az edesszai urak, ha a lehető legsürgősebben tisztáznák az ügyet.

Mallukh király tanácsosainak túlnyomó része arab volt, akik az arab csillagisteneket, Aumut, Azizt és Duszarészt imádták, és nem Taratét, a szíriai istennőt. Ennek ellenére, amikor a levelet olvasták, homlokukat ráncolták a tiszteletlen hang miatt, amelyen a római kormányzó a szíriaiak kedvenc istennőjéről beszélt.

Mallukh és Sarbil a csendes, szőnyegekkel díszített dolgozószobában üldögéltek. Mondataikat hosszú szünetek választották el egymástól; a szökőkút csobogott.

– A nyugati úr – vélte mély, nyugodt hangján a király –, úgy látszik, nem nagyon fél a te Tarate istennődtől, Sarbil főpap.

– Nyugaton – válaszolta Sarbil – sok birodalom tűnt fel és múlt el nyomtalanul, de Tarate istennő háromezer esztendeje tartja kezét szent tava fölé, és halai ma is úszkálnak a tóban, mint háromezer esztendővel ezelőtt.

– Tehát nem szándékszol kiéheztetni azt a templombeli embert? – kérdezte a király, s higgadt hangjából kicsendült valami enyhe gúny a római iránt.

– Távol legyen tőlem – válaszolta a pap nemes felháborodással –, hogy így megbántsam az istennőt. Tarate elég gazdag, hogy táplálja azokat, akik oltárához menekülnek.

Keleten az embereknek van idejük bőven. Mallukh király két hetet várt, mielőtt válaszolt a római kormányzó levelére. Levele cikornyás, költői mondatokban ecsetelte, hogy milyen nagy és hatalmas a római birodalom, és milyen nagy és hatalmas Tarate istennő. Az ő, Mallukh király legesleghőbb vágya, hogy szolgálatára legyen római barátainak, de hűsége esküvel megerősített szavához éppen olyan szilárd, mint a szikla. Amikor az ég kegyelméből elnyerte a koronát, szent esküvéssel megfogadta, hogy tiszteletben tartja országa valamennyi istenségét. Nem maradt tehát számára más választás, mint hogy átadja a kormányzó levelét Tarate főpapjának, és íme, mellékelten küldi a főpap válaszát. Sarbil viszont hosszadalmas körmondatokban ecsetelte: Edessza lakóinak tisztelete Tarate istennő iránt olyan mélységes, akár a tenger. Bármily nagy legyen is az ő, Sarbil vágya, hogy hatalmas nyugati barátainak segédkezzen, nem vállalkozhatik arra, hogy hozzányúljon Tarate istennő vendégéhez, aki az ő oltára védelmébe menekült. Az istennő temploma ilyetén megszentségtelenítése miatt, tűzzel, vassal, vízzel, villámmal, karddal és dögvésszel állna szörnyű bosszút nemcsak Edesszán, hanem egész Szírián. De hiszen teljesen felesleges is, hogy ezt részletesen elmagyarázza egy olyan bölcs férfiúnak, mint amilyen a római kormányzó.

Cejonius rosszkedvűen dobta az asztalra a barbár király és a barbár főpap virágos nyelven írt levelét. Ha a keleti uraknak két hétre volt szükségük, amíg nyélbe ütötték ezt az írást, neki egy óra is elegendő volt, hogy megadja a választ. Parancsoló formában közölte abbeli óhaját, hogy Sarbil főpap, Tarate istennő templomának ura a nézeteltérés tisztázása céljából haladéktalanul jöjjön Antiochiába.

– Ezek a rómaiak – állapította meg a palota szökőkutas szobájában Sarbil főpap a Mallukh királlyal való beszélgetés közben –, úgy látszik, nem ismerik az élőlények természetét. Miért menne a róka az oroszlán barlangjába s méghozzá haladéktalanul? – Két hét múlva írt Antiochiába, hogy bármily megtiszteltetésnek tartja is a méltatlan Sarbil a nyugati úr meghívását, sajnos, mégsem tehet neki eleget. Tarate istennő tavában most van a szent halak ívási ideje. Teljes lehetetlenség, hogy ilyen végtelen fontosságú esemény idején a főpap elhagyja az istennő templomát, ha nem akarja Taratét magára haragítani, s az országra szerencsétlenséget zúdítani.

Ez idáig Cejonius csak nevetett az olcsó külvárosi komédián, amit ez a kis római szélhámos, ez a szabadon bocsátott rabszolga fazekas odaát játszik. Most azonban felbőszítette Edessza koldus fejedelmeinek makacs és gúnyos ellenállása. „Erős kézzel rendet teremteni – recsegett lelkében, amikor Sarbil elodázó levelét kézhez vette. – Katonaságot küldeni Edesszába, hatezer embert, nyolcezret. Akkor azután meglátjuk, mit tud ez a Tarate istennő, halaival és minden pereputtyával egyetemben.”

Keleti tartózkodása alatt azonban már eleget tanult ahhoz, hogy ezt a fellángolást elfojtsa. Nem vállalhatja, hogy Mezopotámia megszállása miatt esetleg háborúba keveredjen Artabanosszal, csak azért, hogy kezébe kaparintsa ezt a nevetséges Terentiust. Ennek a keleti bandának, angolna simasága és cikornyás ravaszsága ellen csak hasonló, diplomatikus eszközökkel küzdhet. Felrémlett benne, hogy Terentius fellépte több lehet egy szélhámos személyes csínyjénél, hatalmasabb erők állhatnak mögötte, talán bizonyos parthus nagyurak. Lehetséges, hogy Varrónak mégis igaza volt, amikor Artabanosz elismerését tanácsolta. Sajnálta, hogy legutolsó találkozásuk alkalmával kissé tartózkodóan viselkedett Varróval. Bármily nehezen viselte is el ennek az embernek a modorát, most szívesen meghallgatta volna a véleményét. Örült, amikor a szenátor végre megint jelentkezett a kormányzói palotában; mert Varró régen nem hallatott magáról; nyilvánvalóan megsértődött, amiért tanácsa ellenére mégis Pakorosz elismerésére került sor.

– Szép kis dolgokat csináltok nekem odalent a ti Edesszátokban kezdte a kormányzó erőltetett vidámsággal, könnyed, nagyvilági hangon. – Te is tudsz róla, ugyebár, kedves Varróm?

– Hogyne – felelte Varró –, jószágkormányzóm, Lenaeus kimerítő jelentést küldött.

– Ez a Te Keleted – szitkozódott Cejonius színlelt jólelkűséggel.

– Én mindjárt figyelmeztettelek – válaszolta jóindulatúan, de meglehetősen komoly arccal Varró. – Artabanosz oldalára kellett volna állnod.

– Valóban azt hiszed – kérdezte a kormányzó, ezúttal elejtve fölényes modorát, mereven és feszülten ült –, hogy valami összeköttetés állna fenn Artabanosz trónkövetelő és e között a Terentius nevű szélhámos között?

– Az csak természetes – vonta meg vállát Varró –, hogy az edesszai urak nincsenek veled a legjobb barátságban, miután olyan súlyos csapást mértél rájuk Pakorosz elismerésével. Ha az edesszai hatóságok nem hunynak szemet, ez a hamis Néró-ügy sohasem jutott volna ennyire.

– Miért lenne érdeke Edesszának, hogy ez a kis stílű csirkefogó sikert érjen el? – kérdezte Cejonius.

– Edesszának – világosította fel nyugodtan Varró – éppen olyan sok és olyan kevés érdeke fűződik Terentius trónkövetelő felléptéhez, mint neked Pakorosz trónkövetelőhöz. Az a szándékuk, hogy kellemetlen helyzetbe hozzanak. S ez, úgy látszik, sikerült is.

Cejonius elhatározta, hogy nyugodtan végighallgatja Varrót, kikéri tanácsát, egyik római a másikét, s ezúttal minden érzelmi elfogultság nélkül veszi fontolóra, amit mond, s ha lehet, meg is fogadja. De nem tudta megakadályozni, hogy felülkerekedjen benne valami egyre növekvő rossz érzés, amint látta, hogy a másik milyen kényelmesen s fölényesen terpeszkedik vele szemben, lábát hanyagul keresztbe vetve, tényeket felsorolva, melyek, sajnos, éppen annyira igazak, mint amennyire bosszantók. „Természetesen Artabanosz mellé kellett volna állnom – gondolta magában. – Ezen az átkozott Keleten mindig a kerülő úton legnehezebben elérhetőt kell célba venni. Az ilyen magamfajta tisztességes, egyenes ember itt nem boldogul. Mindenütt kusza őserdő veszi körül, s ha az ember jó római kardjával utat vágott magának, tüstént ismét új sűrűség előtt találja magát, s mögötte már újra benőtt az ösvény. Világos, hogy ilyen terepen az ilyen Varró fajta emberek könnyebben előrejutnak. Varró, ez a lump, ez a vénülő mihaszna könnyebben jut előre: ideje is volt, hogy megszokja az itteni viszonyokat.”

– Egyébként pedig – hallja Varrótól – Mallukh király és Sarbil főpap csakugyan nem nagyon léphetnek fel a templombeli ember ellen, még ha valóban akarnának is. Az egész Eufráteszen túli lakosság szentül hiszi, hogy az az ember valóban Néró császár.

– Nekem is ezt jelentik – bólintott bosszúsan Cejonius. – De nem tudom elképzelni. Tudom, ezek a keletiek babonásak. Látszólagos ravaszságuk és fortélyosságuk mögött hallatlan ostobaság rejlik, s készséggel felülnek minden szemenszedettebb hazugságnak. Mesékből és legendákból táplálkoznak. Nem csoda, hogy egy ilyen alkatú nép, ha mégoly nagyszámú is, tűri, hogy egy okos kisebbség, mint amilyenek mi, rómaiak vagyunk, kordában tartsa. De – folytatta felháborodva – ilyen ostobaságot, mint az, hogy Néró még mindig él, mégsem hiszem, hogy lenyelnének. Edessza lakóinak nagy része tud írni-olvasni. Valóban hiszed, hogy felülnek egy ilyen durva becsapásnak?

Varró elgondolkozva ingatta húsos fejét.

– Ez a Terentius, aki egyébként clienseim egyike, ugyancsak ravaszul kieszelte a dolgot. Nem is hangzik oly valószínűtlenül, hogy annak idején a császár helyett Terentius halt meg, akiről tudják, mennyire hasonlított Néróra, s hogy viszont az, aki később Terentius néven szerepelt, nem más, mint az igazi Néró császár. Itt Keleten, több ezer mérföldnyire Rómától, nem hangzik mindez túlságosan valószínűtlenül.

De Cejonius tovább pattogott:

– Hát valóban csupa begyepesedett fejű hülye él itt? Hát, Herculesre, mi oka lehetett volna Terentius fazekasnak, hogy a szenátus csapatai előtt Nérónak adja ki magát, és megöljék?

– Itt, Keleten – világosította fel Varró barátságosan – még nem közismert, hogy a római hűség nem létezik többé. Hiszen épp az imént állapítottad meg, saját magad, kedves Cejoniusom, hogy barbárokkal van dolgunk. S ezek a barbárok még mindig egészen komolyan hiszik, hogy egy római férfi alkalomadtán hajlandó meghalni a császárjáért.

Cejonius legyűrte haragját, s ellenállt a kísértésnek, hogy kinyújtózzék, s mereven rendreutasítsa a másikat.

– Aforizmáid valóban csinosak, kedves Varróm – ismerte el, s még futó mosolyt is kényszerített arcára. – De mondd meg, kérlek, kereken, van-e valami kilátása annak a szélhámosnak? Számolhatok azzal, hogy a dolog önmagától összeomlik? Vagy lépjek közbe?

Varró hosszasan és komolyan szemlélte a kormányzót; nyelve lassan vándorolt szája egyik sarkából a másikba.

– Hogy van-e kilátása az én Terentiusomnak? – ismételte elgondolkodva. – Be kell látnod, kedves Cejoniusom – mondta oktatóan –, az edesszaiaknak nem megy jól a soruk. Az adók nagyon magasak; ha valami változás történik, ők csak nyerhetnek. Ha jön valaki, és megígéri, hogy megszünteti az adókat, az biztosan hivő fülekre talál az Eufráteszen túl. És ha azután ügyes emberek állnak mögötte, és támogatják, hát bizony-hosszú ideig tarthatja magát.

– Tehát az a véleményed – kérdezte feszülten Cejanius –, hogy a szélhámos mögött Artabanosz áll?

Varró felhúzta a vállát, majd kifejező mozdulattal újra leejtette.

– Nem tudom – felelte, és nyugodtan, mereven nézett a másik arcába. Cejoniusban most először ébredt fel a gyanú, hogy a szélhámos Terentius és Varró között valami kapcsolat állhat fent, és csak most értette meg embereinek néhány elejtett, nagyon óvatos célzását. De tüstént elhessegette ezt a gyanút. Hiszen tudta, saját szemével látta, hogy Varró egész idő alatt itt volt Antiochiában, elmerülve a daphnéi féktelen élvezetekben, márpedig lehetetlenség innen vezetni egy ilyen bonyolult vállalkozást. És végül is: Varró mégiscsak római. Jellemző, hogy milyen agyrémei támadnak már neki is ezen a zavaros Keleten. Nem, nem szabad ennyire elragadtatnia magát Varró elleni személyes ellenszenvétől.

– Ne vegyed túlságosan félvállról a dolgot, kedves Cejoniusom tanácsolta Varró szelíden. – Ne becsüljed le a legendák és mendemondák erejét. A legendáknak, ez már természetükben rejlik, nagyobb az erejük, mint a valóságnak. Némi propagandával minden legendának hitelt lehet teremteni. Hát még egy ilyen megindító történetnek, mint amilyen Terentius fazekas hűsége és önfeláldozása császárjáért. Emlékezzél csak, kedves Cejoniusom – tette hozzá nagyon komolyan –, én kezdettől fogva óvtalak. Ezúttal megismétlem figyelmeztetésem: nem ismered a Keletet. Még egyet-mást megélhetsz itt.

Cejonius nem tudott tovább nyugodtan ülve maradni a székén. Felállt, s fel-alá járkált. Ez a hamis Néró-ügy egyre jobban bosszantotta. Varró római. Nem fogja megtagadni önmagát, ha fontos római érdekekről van szó.

– Kedves Varróm – kezdte –, jó barátja voltál Néró császárnak, s természetesen alaposan ismered cliensedet, Terentius fazekast. Te vagy a legalkalmasabb ennek a kellemetlen ügynek a tisztázására. Ha most elutazol Edesszába, szemügyre veszed ezt a fickót, s azután világosan és az egész világ füle hallatára elmondod a valóságot, akkor ez, Herculesre, egy csapással véget vet a csalásnak.

Varró lelke mélyén örvendezett. Végre elérkezett idáig a nyújtózkodó emberke, végre tud jönni és könyörögni. Hangosan maga elé beszélve mérlegelte:

– Ilyen egyszerűen nem megy a dolog. Itt, a mi Keletünkön, minél világosabb egy ügy, annál finomabb és bonyolultabb módszerekre van szükség, hogy hihetővé váljék.

Cejonius türelmetlenül kérdezte:

– Hajlandó volnál tehát alkalmazni ezeket a finom és bonyolult módszereket? Teljhatalmat adnék!

– Ez nagyon kedves – válaszolta Varró. – De én úgy látom, még mindig sokkal egyszerűbbnek képzeled a dolgot, mint amilyen. Nem szeretném, ha azt hinnéd rólam, hogy megtagadom a segítséget. Ha akkor fordultál volna hozzám, amikor az ügy még csírájában volt, biztosítalak, hogy hamarosan tisztázhattam volna. Most már eljárásod folytán sok minden bonyolultabb lett. Mindettől eltekintve pedig, most, hogy Edessza hatóságai egyszer már állást foglaltak, éppen az én számomra kétszeresen kényes a közbelépés. Emlékezzél csak, röviddel ezelőtt éppen te beszéltél azokról a lelkiismereti összeütközésekről, amelyeket olyan embernek kell érezni, aki egyidejűleg római polgár, a parthus nagykirály alattvalója és Edessza polgára is.

„Nem lett volna szabad megkérnem – gondolta Cejonius. – Alaposan kiélvezi, hogy kértem tőle valamit.” De nem robbant ki, legyűrte indulatát, tovább kért. – Ne légy haragtartó. Elismerem, hogy véleményed volt a helyes, s jó lett volna, ha megfogadom. De ezt most már ne vesd a szememre. Mindketten rómaiak vagyunk, kedves Varróm. Azért vagyunk itt, hogy megvédjük az Eufráteszen inneni birodalmat.

– Hallgass csak ide, kedves Cejoniusom – válaszolta ekkor Varró egyszerűen és egyenesen –, ajánlok egy egyezséget. Elismered, hogy igazságtalanul vetették ki rám a szemleadót. Visszaadod a hatezremet. Én pedig, bár már alaposan összekavartad, rendbe hozom ezt a hamis Néró-ügyet. Nos, mi a véleményed?

Kényelmesen ült székében, barátságosan, hanyagul beszélt, de bensőjében ugyanakkor teli volt feszültséggel. Szenvedélyes játékos lévén egész lelkével csüngött ezen a játékon, amit megindított. De nem vesztette el a valóságérzékét, nem titkolta el önmaga előtt, hogy e mögött a száraz kis emberke mögött Róma áll, az egész birodalom óriási szervezetével, tapasztalt kormányzási művészetével, hadseregével, s hogy ő, Varró, akinek mindezek ellenében egyetlen tétje a holdkóros Terentius, okvetlenül veszíteni fog, ha komolyan belebocsátkozik a küzdelembe. Elérte, amit akart, megleckéztette Cejoniust. Alapjában véve azt kívánta, hogy Cejonius adjon alkalmat a tisztességes visszavonulásra. Becsületesen el volt szánva, hogy ha Cejonius visszaadja a hatezret, felszámolja az ügyet, és Terentiust visszataszítja a homályba, ahonnan kiemelte.

A kormányzó, amikor Varró ajánlata elhangzott, hirtelen megtorpant a szoba közepén. Halkan és keserűen mondta, a fogán átszűrve minden szót:

– Zsaroló vagy!

– Te pedig kedveled a kemény szavakat, kedves Cejoniusom válaszolta Varró, még mindig barátságosan. – Vagy azt hiszed, én annak idején elküldtem volna Edesszába azt a hatezret, ha, hogy enyhén fejezzem ki magamat, nem gyakoroltál volna rám bizonyos nyomást? Most én gyakorolom a nyomást, kedves Cejoniusom.

Amit Varró mondott, úgy hangzott, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint kettőjük közötti személyes nézeteltérésről. Ennek ellenére a kormányzó éppen ennek a beszélgetésnek folyamán ébredt tudatára, hogy itt egészen más erők állnak egymással szemben, mint ő és egykori iskolatársa. Felrémlett előtte, hogy a halott Néró politikája csak folytatása volt egy ősrégi folyamatnak, amely nem fejezhető be sem egy kormányzó, de még egy császár hatalmi szavával vagy hadsereggel sem. Sejtette, hogy itt valóban minden összekuszálódott, átláthatatlanul; hogy Pakorosz elismerése, a hatezer sestertius behajtása, a hamis Néró fellépése, és valószínűleg még sok minden egyéb is, amiről nem is tud, hogy mindez a sok, látszatra egymástól teljesen független szál végérvényesen össze van bogozva. Érezte, hogy ő meg Varró, akik látszólag szabad elhatározási lehetőségük teljes birtokában állnak itt szembe egymással, maguk is tehetetlenül vergődnek a hálóban, olyan hatalmak által ide-oda hányatva, amelyeket nem is ismernek.

Egyszeriben nagyon tehetetlennek látszott; egyszerű tisztviselőnek, aki hirtelen olyan megoldhatatlanul nehéz problémával találja magát szembe, amelyhez hasonló még nem fordult elő gyakorlatában. Mit tegyen, ő, aki megtanulta, hogy csak bevált példához és utasításokhoz tartsa magát?

– Nem szívhatok vissza – vonta meg a vállát – olyan intézkedéseket, amelyeket hivatalos minőségemben tettem. Ez csorbítaná a birodalom tekintélyét. – És amint megtalálta ezt a fordulatot: „a birodalom tekintélye”, máris jobban érezte magát. Ez végre valami, amibe belekapaszkodhat.

– A birodalom tekintélyét – ismételte Varró elgondolkodva. Nem gondolod, hogy a hamis Néró ügye többet árthat a birodalom tekintélyének, mint az, ha visszaadod a hatezret? Itt a Keleten nagyon nehéz előre megmondani, mi az, ami valaminek a tekintélyét emeli vagy csorbítja. – Varrónak, sajnos, igaza volt ezekkel az észrevételeivel. Cejonius tehát elsiklott felettük, és egyszerűen leszögezte:

– Tehát nem akarsz segítségemre lenni?

– De igen – válaszolta Varró. – Ha segítesz nekem. – Ezt minden harag nélkül mondta. Már nem is érzett örömet afelett, hogy rákényszerítette a nyújtózkodó emberkét gyengesége nyílt bevallására. Sőt, egyre fenyegetőbben bontakozott ki előtte vállalkozásának minden veszélye. Az apró Cejonius mögött óriásként felrémlett a hatalmas római birodalom. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy rábeszélje a komoran hallgató kormányzót: – Vegyed fontolóra még egyszer az ajánlatomat, Cejoniusom. Ne mondj egyszerűen nemet. Kérlek, gondold meg a dolgot.

Egy szempillantás töredékéig átvillant a kormányzó agyán a gondolat: vajon nem volna-e valóban okosabb, ha elfogadná Varró ajánlatát? Előre tudta, hogy ennek az embernek a segítsége nélkül még rendkívül sok gondja és baja lesz a hamis Néróval. De ugyanakkor látta lelki szemével az elfátyolozott szekrénykét, benne annak a bizonyos ősének, családja szégyenfoltjának viaszszobrát. Mindenki más alkudozhatna, ő, Cejonius, nem. Hogy ez így van, elkeserítette, de nem önmagára haragudott, hanem Varróra. A keserű lemondás érzése szertefoszlott. Ennek helyébe féktelen düh lépett, harag ez ellen a férfi ellen, aki kényelmesen és kihívóan ül itt előtte, és szemmel láthatóan még kedvét is leli ebben az undorító, fegyelmezetlen keleti kavargásban. Kinyújtózott, megint a császár helytartója volt.

– Természetesen nem kényszeríthetlek – válaszolta száraz, rideg hivatalnok-hangján. És váratlan hevességgel, megbicsakló hanggal maga elé csapott a levegőbe: – De én itt a császárt képviselem. Nem alkudozok alattvalóival.

Varró éppen úgy nem élvezte a másik haragját, mint előbb tehetetlenségét. Mintegy befejezésül – s hangjában inkább lemondás, mint gúny csengett – válaszolta:

– Kedves Cejoniusom, igazad volt, amikor mi ketten itt először találkoztunk oly sok év után. Mi ketten valóban nem tudunk együtt dolgozni. – Felállt és elment.

Aznap estefelé Cejonius felismerte, milyen súlyos hibát követett el. Visszaidézte Varró szavait, arcát, viselkedését, hanglejtését, és olyan világossággal, hogy szinte a szeme is belefájdult, hirtelen meglátta, hogy senki más, mint Varró, örök ellensége áll a hamis Néró mögött. Megint mindent rosszul csinált: vagy el kellett volna fogadnia Varró feltételeit, vagy őrizetbe kellett volna vétetnie.

Tüstént parancsot adott Varró elfogatására. De az már útban volt Edessza felé.

18. VARRÓ JÁTÉKA TOVÁBB GYŰRŰZIK

Leányát, Marciát magával vitte. A fehér, szigorú Marcia szerette apját, de nem szívesen ment Edesszába. Antiochiában még fellelhető volt valami Rómából; Edessza már teljesen a Kelet. De miután apja kívánta, engedelmeskedett.

Varró nagy kísérettel utazott. Az utolsó időben, amennyire csak lehetséges volt, eladta a római-szíriai területen fekvő birtokait, és amit csak tudott, átküldött a határon. Most ingóságainak megmaradt részét vitte magával. Jómaga Marciával és néhány kísérővel, nagy sietve előrelovagolt. Hamarosan elérték Apameiát, a legutolsó római helységet, áthaladtak az Eufrátesz hídján, fellovagoltak az alacsony dombra, amelynek gerincén húzódott a határ, s megálltak a tetőn, ami már nem tartozott a birodalomhoz.

Itt fent, a határon várta Varró poggyászát. Lovon ült, amikor a menet a hídra ért, lent, lába alatt méltóságteljesen hömpölygött a sárga folyó; a hatalmas karaván – emberek, állatok, megrakott szekerek – lassan haladtak át rajta.

Ez a kis magaslat, gondolta magában Varró, ez lett, íme, életének egyik csúcspontja. Sok mindent hagyott hátra a római területen, villákat, birtokokat, embereket, lovakat, értéktárgyakat, pénzt. Lehet úgy tizenötmillió sestertius értékű vagyon, két és félezerszer nagyobb, mint ama szemleadónak az összege. S nemcsak az maradt a másik parton. Otthagyta az egész nyugati világot, római mivoltát, a római civilizációt és görög műveltséget. De Varró nem sajnálta. Cejoniusnak tett ajánlata, megismételt sürgető felszólítása volt az utolsó engedmény, amit értelmének tett. Az, hogy Cejonius nem engedett, a sors intése volt. Most átlépte a hidat, teljes lényével beleveti magát a játékba.

Ott állt az Apameia melletti kis dombocskán, és nézte, ahogy emberei, vagyona elhagyják a római területet. Ezt a bizonyos kis dobozt is hozzák, ami az iratokat tartalmazza. Mikor a teherhordók odaértek, megállította a menetet, kivette a nyugtát. A hátlapján, a veszteség-rovatban elkönyvelte: „Tizenötmillió sestertius. Egy egész civilizáció.”

Az Edesszáig vezető utat vidáman, cselekvési vággyal telten hagyta maga után. A falvakban a lakosság összecsődült, és ujjongva üdvözölte. Az a tény, hogy Tarate istennő templomában egy ember tartózkodik, akit a legtöbben Néró császárnak tartanak, az egész környéket valami homályos, vad izgalomba hozta; nagy dolgok eljövetelét várták. Varró edesszai bevonulása egy óhajtott fejedelem fogadtatásához hasonlított. Az utcán sűrű sorokban tolongtak a szíriaiak, perzsák, arabok, zsidók, görögök, és olyan lelkesedéssel köszöntötték, mintha maga Néró császár jött volna, hogy meglátogassa kedvelt városát, Edesszát.

Varró jól ismerte a Kelet változékonyságát, és nem becsülte túl a fogadtatás jelentőségét. Tudta, hogy még hosszú és nehéz út áll előtte. Az első feladat Mallukh király és Sarbil főpap megnyerése. Ismerte mindkettőt; ravaszak, szívósak, és biztosan alapos árat fognak kérni segítségükért. Meg volt győződve, hogy a király és a főpap éppen úgy várják már ezt a beszélgetést, mint jómaga. Ennek ellenére Mallukh király mégis három napot várt, míg a palotába rendelte.

Ott azután egy olyan csendes, végtelenbe nyúló beszélgetés folyt le, amilyet a király úgy szeretett, de amelyek felőrölték minden nyugati ember idegeit. Egyhangúan csobogott a szökőkút, az ajtónálló már kétszer is felemelte a bejáratot fedő szőnyeget, és bekiáltotta az időt, mig végre arra került a sor, ami e pillanatban mindhármójuk szívét eltöltötte. Varró végre elkezdhette:

– Amikor legutóbb méltónak találtattam arra, hogy Edessza királyának színe előtt megjelenhessek, egy emberről beszéltünk, aki nagy igényekkel lépett fel. Akkor te, Sarbil főpap, azt mondtad: „Ha Róma Pakorosz mellé állna, és Artabanosz ellen nyilatkozna, úgy ez Edessza számára szívbéli öröm volna, feltéve, ha Néró császár még élne.” Nos, Róma most Pakorosz mellé állt. – S mivel mindketten némák maradtak, folytatta: – Antiochiában az a vélemény, hogy időközben ti is meglehetősen messzire mentetek. – Ezzel azt akarta értésükre adni, hogy már aligha vonulhatnak vissza.

Mallukh király csendesen odafordította barna arcát, ívelt szemét a nyugati ember felé.

– Akkor – felelte – felületesen olvasták el üzenetünket Antiochiában. Edesszától Antiochiáig jó úton, jó futárnak jó egynapi járóföld. Nem lehetetlenség tehát, hogy a dolgok megváltoznak, amíg Edesszától Antiochiába érnek.

Sarbil éles hangon magyarázta a király szavait:

– Távol állt tőlünk, és gondosan óvakodtunk is minden döntő lépéstől. Aki ismeri Kelet istennőit, annak meg kell értenie, hogy Tarate istennő főpapja nem hagyhatja el az istennő tavát, amikor szent halai nászukat ülik. – És méltóságteljes rosszallással folytatta: – Tarate istennő nem tesz különbséget, bárki legyen is az, aki templomába menekül. Védelmezőn tartja felette a kezét, akár Néró császár, akár Terentius fazekas az illető. Mi nem kérdeztük, kicsoda ez az ember. Nem is tudjuk, legfeljebb te, ó, Varró, aki benső barátja voltál Néró császárnak, tudnád megmondani.

– S valóban az a vágyatok – fürkészte Varró –, hogy megtudjátok, ki ez az ember?

– Az a vágyunk – válaszolta Sarbil –, ó, Varróm, hogy megtudjuk, mit tartasz erről az emberről.

– Ha akarjátok – bólintott Varró –, van egy jelem. A császár és közöttem voltak olyan titkok, amelyeket senki sem ismerhet, csak a császár és én. Ha ez az ember ismeri, akkor ő a császár. Elfogadjátok ezt a bizonyítékot?

A főpap a királyra pillantott, átengedte annak a választ.

– A szó – mondta a király – sok mindent bizonyít, de nem bizonyítja a dolgok végső kulcsát. Ezt csupán a tett bizonyítja.

Varró természetesen tüstént megértette, hogy mire akar kilyukadni ez a kettő. Nem az állítólagos Nérót, őt akarják kényszeríteni, hogy szónál többel, tettel bizonyítson, örök időkre. De tettetett naivsággal megjátszottá, mintha nem értené a királyt, és kérdő arckifejezéssel várta a folytatást. A türelmetlen Sarbil azután hamarosan meg is adta a magyarázatot:

– Arról van szó, ó, Varróm, hogy te magad is többel, mint szavakkal bebizonyítsd: hiszel ebben az emberben.

Varró el volt rá készülve, hogy sokat fognak követelni tőle; ennek ellenére most, hogy ott állt a pillanat előtt, amikor ezt a követelést meg kellett hallgatnia, megrémült, és igyekezett halogatni a kellemetlen eseményt.

– Varró tudja – felelte érzékenykedve –, hogy a keleti ember sok bizonyítékot kér a nyugatitól, mielőtt megbízik benne. De Varró azt hiszi, elég sokszor bebizonyította már, hogy kiérdemelte az „Edessza királyának rokona” címet.

Sem Mallukh, sem Sarbil nem válaszolt. Végtelen hallgatás kezdődött. Varró már megbánta, hogy ebbe az irányba terelte a beszélgetést, s hallgatásra kárhoztatta önmagát. Mert ezek a keletiek jobban, kitartóbban, nyugodtabban tudnak várni, s a hallgatás őt jobban nyomja, mint azokat.

– Ha elismerem Néró császárnak ezt az embert – mondta végül meglehetősen kimerülten –, akkor Titus és kormányzója minden római területen maradt vagyonomat elkobozza. Nem elegendő bizonyíték ez?

Sarbil egészen halk gúnnyal válaszolta:

– Lehet, hogy valóban ez fog történni. De Antiochiában nem kedvelnek téged, és talán az új Néró-ügy nélkül is találtak volna ürügyet, hogy vagyonodat kisebbítsék. Ahhoz, hogy meggyőzz minket, nyomósabb bizonyítékokat kellene szolgáltatnod. – És most végre újra megszólalt a király is. Mély, nyugodt hangján mondta:

– Valóban: nyomósabb bizonyítékokat kellene szolgáltatnod. Varró elsápadt. Kezdettől fogva sejtette, hogy mire akarnak kilyukadni, azért habozott, csűrte-csavarta a dolgot.

– És mi legyen ez a nyomósabb bizonyíték? – kérdezte végül tehetetlenül.

A kikiáltó félrehúzta a szőnyeget, s jelentette az órát. A király édességeket hozatott, udvariasan kikérdezte Varrót antiochiai élete, útja felől. A szökőkút őrjítő egyhangúsággal csobogott.

Végre megszólalt Sarbil:

– Jó bizonyíték volna például, ha Marcia lányodat feleségül adnád Néróhoz.

Amikor ezek a szavak elhagyták a főpap aranyozott száját, Varró lelke mélyéig megremegett. Az, amit ez a kettő itt kieszelt, mesterhúzása volt a keleti ravaszságnak, és bizonyítéka, milyen jól ismerik őt. Éppen odataláltak, ahol legsebezhetőbb. Szívvel-lélekkel csüngött szép, fehér, szigorú lányán, Marcián. Minden, ami római volt benne, ebben a lányban öltött testet számára. Lehettek pillanatok, amikor a lány talán megvetette őt, de még akkor is szerette és csodálta. Marcia gőgösen visszahúzódott római mivoltába, és kerülte az érintkezést a keleti emberekkel. Az tehát, amit ezek követelnek tőle, valóban „bizonyíték”. Mert ha az ő Nérója csaló, akkor a király és a főpap, lányának ezzel a kikényszerített házasságával nemcsak jobban megkötötték, mint bármely vagyoni biztosítékkal, hanem ezenkívül meg is alázták gőgös római Marciáját, amikor arra kényszerítették, hogy csalóval, rabszolgával háljon:

Vajon belemegy-e Marcia, ha megtudja, hogy miről van szó? És ha igen, vajon nem fog-e kitépni a szívéből minden szeretetet, amit eddig iránta érzett?

Rájött, hogy a tréfája kezd nagyon is sokba kerülni.

Még egyszer átgondolta a lehetőséget, vajon nem volna-e célszerűbb feladni az egész tervet. Mi volna, ha most visszatérne Antiochiába, és azt mondaná Cejoniusnak:

– Megnéztem azt a fickót. Valóban őrült és csaló, mint már kezdettől fogva gondoltam, és ha akarod, kedves Cejoniusom, hajlandó vagyok ezt nyilvánosan is kijelenteni! – Cejonius bizonyára tárt karokkal fogadná, és a Palatínuson is hálásak lennének. A nyújtózkodó emberke ebből az ügyből megérthette, hogy kicsoda ő, és bizonyára óvakodna másodszor is előhozakodni a szemleadóval, vagy más ehhez hasonló dologgal.

De vajon a nyújtózkodó emberkéről van-e szó, vagy saját magáról? Néró eszméjéről van szó, művéről, Nagy Sándor művének folytatásáról, a Keletről, Görögországgal és Rómával történő egybeolvasztásáról. Feladja azt, amit alighogy elkezdett?

Meghajolt a király és a főpap előtt:

– Ha Néró császár – mondta – arra érdemesítené Varró leányát, hogy feleségül választaná, senki sem volna boldogabb Varrónál.

19. ROMANTIKA ÉS NYUGDÍJJOGOSULTSÁG

A következő, akinek álláspontját a Néró-ügyben ki kellett puhatolnia, a római helyőrség parancsnoka, Fronto ezredes volt. Ha azt akarta, hogy vállalkozása ne valljon kudarcot, biztosítania kellett Fronto ezredes semlegességét, akinek titkos jóindulatában egyébként egy pillanatig sem kételkedett. Nagyra becsülte Frontot. Mezopotámia kimagaslóan legtehetségesebb katonájának és legjobb politikusának tartotta, akit nevelésénél és gondolkodásmódjánál fogva magához közelállónak érzett. Igyekezett tehát, hogy valami jól megrendezett véletlen folytán összetalálkozhasson vele.

Az volt a szokás, hogy Edessza előkelő köreinek néhány tagja a hét két napján összejött Nittaiosz szőnyegkereskedő villájában, hogy ott a labdával játsszanak, ami nagyon divatos volt. Varró tudta, hogy a játékban Fronto ezredes is gyakran részt vesz. Örült, amikor már második látogatása alkalmával ott találta. Varró nem volt rossz játékos. Fronto pedig kitűnően játszott. Az öltözőben – rövid tunikában játszottak – megkérdezte az ezredest, hogy hajlandó lenne-e egy mérkőzésre. Fronto szemmel látható örömmel beleegyezett.

– Az üres labdával vagy a tömöttel? – kérdezte.

– A legnehezebbel – ajánlotta Varró.

– Ahogy kívánja – bólintott Fronto.

Elhatározták, hogy a szokásos tizenegy menetet játsszák. Minden menet után hosszabb szünetet tartottak, s ilyenkor a kappadokiai rabszolgák ledörzsölték őket. Azután kockavetéssel döntötték el, hogy a következő menetben ki legyen az adogató.

– Az a templombéli ember – kezdte az első szünetben Varró, magától értetődő bizalmassággal – mindkettőnk számára nehéz dió, kedves Frontóm. – A kőpadon ültek, a napsütésben. A kappadokiai rabszolgák, akik törülközőkkel és kenőcsökkel dolgoztak a testükön, egészen bizonyosan egyetlen szót sem értettek latinul. Előttük hevert a súlyos labda.

– Nekem ugyan nem – válaszolta Fronto jókedvűen, és lábával ide-oda gurította a kettőjük között heverő labdát –, nekem ugyan nem nehéz dió az a templombéli ember. Én Antiochiábcl kapom az utasításaimat, és nem kell gondolkodnom. Ez a katona előnye.

Varró, éppen olyan vidáman, felelte:

– Előny, amiért néha nagy árat kell fizetni. Képzeljük el egyszer azt az esetet, hogy derék Mallukh királyunk a templombéli ember mellett döntene, és kihozná menedékhelyéről. Akkor bizonyára kísérletet kellene tennie, hogy kézre kerítse. Márpedig nem hinném, hogy ezt jó Mallukhunk nyugodtan szemlélné.

– Valóban azt hiszi? – kérdezte Fronto, félig lehunyt szemhéjakkal, miközben a labdát gépiesen gurította ide-oda kettőjük között. – Nem hiszi, hogy Róma egyetlen erélyes szava elegendő volna, hogy Mallukhunkat jobb belátásra bírja?

– Azt hiszem – válaszolta Varró –, hogy ha a mi Mallukhunk, aki felettébb nyugodt úr, csakugyan elhatározná magát, hogy elismerje a templombéli embert, akkor előzőleg bizonyára bizonyságot szerzett magának arra vonatkozólag, hogy milyen erők állnak emberünk mögött. Mert könnyen lehet, hogy van mögötte bizonyos erő.

– Parthus? – kérdezte Fronto. Varró vállat vont.

– Bizonyos erők – ismételte elgondolkodva. Lejátszották a második menetet. A szünetben Fronto kezdte:

– Nem tudom elképzelni, hogy akadjon épeszű ember, aki támogassa ezt a fazekast, bármilyen „erők” álljanak is mögötte. Vagy azt gondolja, hogy bárki, akinek józan esze van, elképzelheti, hogy Terentius fazekas hosszabb időre fölébe kerekedhessen a római birodalomnak? Nem gondolja, hogy ez a kísérlet, bármilyen erők kísérletezzenek is vele, őrültség? – Oldalról Varróra pillantott, barátsággal, aggodalmasan, okos, sokat tudó szemmel. Ültek egymás mellett a napon, lábuknál a labdák, a játék erőfeszítése után kellemes ernyedtségben, jólesően lihegve a kappadokiaiak dögönyöző öklei alatt. A villa szép játékterének pompásan ápolt négyszögét gyakorlatozó ifjak művészi ábrázolásai keretezték, s minden ragyogott a napsütésben. Tompán hangzott át hozzájuk a többi játékos labdájának csattanása, és a halk felkiáltások, amikkel utasításokat adtak egymásnak.

– Hol végződik az óvatosság – mondta töprengve Varró –, és hol kezdődik a gyávaság? Hol végződik a merészség, és hol kezdődik az őrültség? Ez érdekes téma, és méltó arra, hogy két olyan ember, mint mi, megvitassuk. Ön, kedves Frontóm, néha megengedte, hogy bepillanthassak gondolataiba. Tudom tehát, hogy ön ésszerű és kényelmes öregkorra számít az íróasztala mellett, jókora birtokkal és tekintélyes nyugdíjjal: de tudom azt is, hogy önnek van érzéke a kiszámíthatatlan szépség, a színes kaland iránt, így megértheti, hogy mindezek ellenére mégis lehetséges, hogy Mallukh király vagy a Terentius fazekas mögött álló „erők”, minden logika ellenére, mégis engednek a kaland csábításának, és elismerik Néró császárnak a templombéli embert. Megengedi, kedves Frontóm, hogy feltételezve ezt az esetet, egy pillanatra beleéljem magamat az ön helyzetébe, és elképzeljem, hogy vajon mit cselekedne ilyen esetben a római helyőrség parancsnoka?

– Hallgatom – mondta nevetve Fronto, sárgásfehér szandálba bújtatott lábával ide-oda gurítva a labdát.

Varró felsorolta:

– Tehát először is: cselekedhetne bátor katona módjára, és félretéve minden megfontolást, elfogathatná Terentiust. Mi volna a következmény? Mallukh király, miután egyszer már állást foglalt „Néró” mellett, esetleg nem tűrné ezt a rendszabályt. Ön pedig, minden kiváló katonai erénye mellett sem állhatna ellen ötszáz emberével az ő tízezer főnyi seregének. Bátran és jelképesen elpusztulna tehát, akár valami iskolai olvasókönyvbe kívánkozó hős. A nyújtózkodó emberke, persze, a maga részéről viszont nem tűrhetné az edesszai helyőrség pusztulását, közbe kellene lépnie. Artabanosz parthus király viszont nem nézhetné ölbe tett kézzel, hogy római csapatok átlépik az Eufráteszt; szent védelmi háború jelszavával valószínűleg sikerülne ártalmatlanná tennie vetélytársát, Pakoroszt, és egyesíteni a parthusokat. A végeredmény tehát: újabb háború a parthusokkal.

– Ez bizony lehetséges – ismerte el Fronto. – De ennek a mérlegelése, véleményem szerint, a római főtisztek vagy az antiochiai kormányzó dolga. Én, kedves Varróm, katona vagyok. Az én számomra az ön által ecsetelt esetben nem maradna más hátra, mint ahogyan mondta, hősiesen meghalni. De egyelőre folytassuk talán a játékot. – Megrázta a kockákat tartalmazó poharat, kiborította: – Ön az adogató, kedves Varróm.

– Ezúttal alaposan megizzasztott – ismerte el a hetedik menet után. Varró köszönő kifejezésével mosolygott. Az ezredes öt menetet nyert eddig, ő csak kettőt.

– Engedje meg – kezdte, mikor kissé kifújta magát –, hogy most egy pillanatra Mallukh király szerepébe éljem bele magamat. Edesszának, ez nem kétséges, legalább annyira érdeke, hogy a nyílt fegyveres összetűzést elkerülje, mint Rómának. Mallukh király tehát bizonyára mindent megtenne, hogy a római helyőrség parancsnokának módot adjon arra, ne vétsen a katonai fegyelem ellen, pontosan teljesítse kötelességét, és mégse kelljen közbelépnie.

– Keményebben, keményebben – biztatta Fronto a kappadokiait, aki a hátát dörzsölte. – Ön mindig csak feltevésekről beszél – fordult Varróhoz.

– Természetesen – nyugtatta meg sietve a szenátor. – Elméletben próbálom elképzelni, hogy mit kellene cselekednie a római helyőrség parancsnokának abban az esetben, ha Mallukh király vagy másvalaki egy utolsó kísérletet tenne, hogy Néró császár keleti politikáját felújítsa. Áldozza fel magát, és eleve hiúsítsa meg ezt a próbálkozást, tegye meg kötelességét, haljon hősi halált, és... veszélyeztesse a birodalmat? Vagy pedig – és Varró arcán mosoly suhant végig – tartsa magát ahhoz a Szolgálati szabályzat-hoz, amit Titus császár minden tisztjének betéve kell tudnia, „inkább ne cselekedjék semmit, mint helytelent”, és óvja meg a birodalmat az új parthus háborútól?

Fronto barátságosan szemlélte az izgatott embert:

– Ön ugyancsak nekibuzdul – vélte – ennek a tisztán elméleti kérdésnek.

– És ezen – válaszolta Varró – legkevésbé egy olyan elméleti ember csodálkozhat, mint ön. Érdekel ez a probléma. Ki az igazabb férfi? Az, aki ilyen esetben hősiesen és kárt okozva meghal, vagy az, aki nem hősiesen, de korrektül tűri, hogy szelíd erőszakkal semlegességre kényszerítsék?

Fronto könnyed, barátságos mozdulattal a mellette ülő férfi vállára tette a kezét:

– Nem kellene ilyen hévvel törnie a fejét ilyen elméleti kérdéseken, kedves Varróm – felelte melegen. – De miután, mint ahogy mondta, már bepillantást nyert lényembe, engedje meg, hogy még többet eláruljak magamról: mindig az volt a célom, hogy színes, érdekes életet éljek, de mégis olyat, amely ennek ellenére ötvenegy százalékig biztos és nyugdíjra jogosít. A nyugdíjjogosultságot megszereztem. Ha az istenek megadnák hozzá a színességet, a kiszámíthatatlanságot, kalandosságot, anélkül, hogy az ötvenegy százaléknyi biztonságot kockáztatnom kellene, úgy ezt meg nem érdemelt szerencsének tekinteném.

Varró iparkodott, hogy megindultságát elrejtse.

– Elég! – parancsolt Varró a rabszolgára, aki gyorsan és zajtalanul visszavonult. Azután megragadta Fronto kezét: – Köszönöm a bizalmat, kedves Frontóm – mondta szívélyesen. – Ezt a beszélgetést gondolatban már tizenkét esztendeje folytatjuk. Örülök, hogy a gondolatok végre szavakká váltak.

Az ezredes kihúzta kezét a másikéból. Szívélyesen, felemelt ujjal figyelmeztette:

– Ne feledje el, kedves Varróm, mindez csak elmélet. – Megrázta a kockákat tartalmazó poharat. – Ismét ön az adogató – állapította meg. – De vigyázzon, ezt a menetet ennek ellenére én fogom megnyerni.

20. VARRÓ MEGVIZSGÁLJA BÁBUJÁT

Terentius most, miután Sarbil biztosította, hogy az istennő védelme a templom egész területére kiterjed, a főpap házában lakott. Két szép helyiség állott rendelkezésére, szebbek, mint amilyenek Terentius fazekast, de sokkal szerényebbek, mint amilyenek Néró császárt megillették.

Itt élt tehát ez az ember, akire lassanként az egész Folyamköz figyelme irányult. Most is azon igyekezett, hogy mint azelőtt, közönyösnek s ugyanakkor titokzatosnak, jelentőségteljesnek lássék. Nem volt könnyű dolog, mert bár többnyire egyedül volt, úgy érezte, hogy állandóan figyelik.

Néha megjelent nála Knópsz, és jelentést tett arról, ami a templomon kívül történik. Ezt felettébb ügyesen cselekedte. Úgy tett, mintha nem tudná, milyen nagy szolgálatot tesz ezzel gazdájának, híreit csak úgy mellékesen közölte, mintha feltenné, hogy olyan dolgokról van szó, amit gazdája már régen ismer.

Knópsztól értesült Terentius Varró megérkeztéről is. Azt várta, hogy a szenátor tüstént felkeresi. De Varró, úgy látszik, ezúttal is úgy találta, hogy helyesebb, ha hosszas várakoztatással megpuhítja a fickót, nehogy elbízza magát, és kicsússzon a kezéből. Nem felejtette még el, hogy milyen elfogult lett, amikor Terentius meglepetésszerűen hirtelen Néróvá változott; az a meglepő intelligencia is, amit Terentius a várakozás hosszú hetei alatt tanúsított, óvatosságra intette. Hagyta tehát vergődni, s ezzel el is érte, hogy nyugtalanná és bizonytalanná vált.

De amikor Varró végül mégis elment hozzá, mindezek ellenére egy nyugodt, egykedvű embert talált. A szenátor nem viselkedett úgy, mint ahogy clienseivel szokott, de nem is bánt úgy Terentiusszal, mintha császár volna. Azt gyanította, hogy Sarbil házában a falnak is füle van, s óvakodott minden elővigyázatlan szótól.

– Tarate istennő – kezdte, a helyiségeket szemlélve – ugyancsak előzékenyen gondoskodik vendégeiről. Odahaza, az aranypalotában persze több kényelem volt, de azért az ember itt is jól érezheti magát, még ha megszokott is mindenféle kényelmet.

– Az istenek – idézte válaszképpen Terentius egy görög tragédiaíró szavait – nem adtak a türelemnél jobb módot az embernek méltósága bizonyítására.

Varró elismerően mosolygott az ügyes emberen s azon a fölényességen, amivel az egyenes válasz elől kitért.

– Türelem? – kérdezte. – Most már nagyon sokan vannak, akik hiszik azt, amit egyszer az én házamban megpendítettünk, tudniillik, hogy nem Terentius fazekas vagy, hanem másvalaki.

Terentius a szenátor szemébe nézett:

– Talán valóban mássá váltam – felelte nyugodtan, jelentőségteljesen. Varró leszögezte:

– Régebben tehát csakugyan Terentius fazekas voltál?

– Egy ideig – felelte amaz – úgy tetszett, hogy Terentius fazekas legyek.

Varró enyhe gúnnyal bólintott:

– Jól beleélted magad a szerepbe.

– Vannak uralkodók – felelte Terentius –, akik néha azzal szórakoznak, hogy színészkednek. Nem fontosabb-e egyébként, hogy mások azt higgyék az emberről, hogy egy bizonyos valaki, mint az, hogy valóban az is legyen? Mi a véleményed erről, kedves Varróm? – s először nevezte ezúttal nevén, ahogy egyenrangúak között szokásos, és nem a teljes címén. Varró elmosolyodott magában: „Ez a bizalmaskodás nem fog sokáig tartani, kedvesem” – gondolta.

– Sokan hiszik most már – mondta hangosan –, hogy Néró császár él, mégpedig itt Edesszában. Mások persze tagadják. Vannak, akik gúnyolódnak. Itt van például a derék Patmoszi Jánosunk, a színész, a maga mesterségében szakember, amit bizonyára elismersz. Ő úgy véli, hogy ha úgy játszotta volna az Octaviá-ban Nérót, mint ahogy egy bizonyos valaki Néró szerepét Edesszában, hát senki sem hitt volna neki.

Terentius fazekas nem tudta megakadályozni, hogy Varró szavai alatt arca kissé meg ne ránduljon. Eljön majd a nap, amikor megmutatja ennek a Jánosnak, hogy ki a jobb Néró. Egyelőre azonban Varró elől metafizikai térre menekült.

– Az istenek – mondta – sok milliárd példányban hozzák létre teremtményeiket, de úgy tetszik nekik, hogy egy emberi arcból mindig csak egyetlenegy, félre nem ismerhető példányt teremtsenek.

– Nem tévedsz ebben? – kérdezte Varró. – Nem tartod ezt az állítást kissé merésznek? Ha léteznék egy ember, Néró császár félreismerhetetlen arcával, nem gondolod, hogy van mód arra is, hogy az ember határozottan megállapíthassa: ez a valaki mégsem azonos Néró császárral? – És amikor Terentius nyugtalan lett, folytatta:

– Vagy nem volna erre mód?

– Talán van – vallotta be habozva a teremtmény.

– Edessza urai legalábbis – folytatta Varró – azt hiszik, hogy van mód rá. Ha az a bizonyos valaki, aki Néró császár akar lenni, úgy gondolják Edessza urai, valóban a császár, akkor ismernie kell bizonyos titkokat, melyeket csak a császár és Varró szenátor ismerhetnek. – Terentius kényelmetlen érzéssel hallgatott. – Te is helyesnek tartod ezt a felfogást? – biztatta gúnyosan Varró.

– Úgy van, én is helyesnek találom – hagyta helyben a másik.

– Nos tehát?... – kérdezte kedélyesen a szenátor. – De miért nem ülünk le tulajdonképpen? – szólította fel a másikat, mivel meglehetős ünnepélyességgel még mindig álldogáltak a szoba közepén.

– Foglalj helyet. Emlékszel-e, például – kezdte barátságosan a kínos vizsgáztatást –, hogy Néró császár egy májusi napon, a város alapítása utáni 818. esztendőben lehetett, meglátogatta a Páva-bordélyházat, a nagy cirkusz mögött? Több barátja volt kíséretében, többek között Varró szenátor is. – Terentius sápadt, rózsaszín arca kissé megszínesedett. Alávalóság, hogy Varró éppen ezt az esetet dörgöli az orra alá. Ebből az alkalomból ugyanis a ház egyik tekintélyes hölgyét. Luciát, valamivel megsértették, botrány támadt, amiben a császár már nem akart „szerepelni”. Kijelentették, hogy az az egyén, akiben némelyek a császárt vélték felismerni, valaki más volt, egy ismeretlen utcai járókelő, akit a társaság tréfából vitt magával. Ezt az illetőt azután felismerték Terentius fazekasban, a praetor elé idézték, és pénzbüntetésre ítélték, amit azután ismeretlen helyről bőségesen megtérítettek. A bíróság előtt Terentius fazekas olyan részleteket tudott meg a botrányról, ami nehezen juthatott volna bárki más tudomására. Varró részéről tehát tulajdonképpen nagy előzékenység volt, hogy éppen ezeknek a részleteknek a firtatásával akarta megállapítani személyazonosságát. De Terentius nem a nagylelkűséget látta Varró kérdésében, hanem csak a gúnyt. Jómaga csak ritkán és kelletlenül gondolt vissza erre az esetre. Szívesebben idézte fel azt a jelenetet, amikor a szenátus előtt felolvasta a császári határozatot, de azt nem, amikor a praetor előtt, mint szabadon bocsátott rabszolgának, magára kellett vennie olyan alávaló cselekedeteket, melyeket az egyébként cseppet sem szégyenlős császár valamilyen szeszélyből maga nem akart vállalni.

– Emlékszem erre a Páva-bordélybeli jelenetre – mondta tehát vonakodva.

– És arra emlékszel-e – folytatta Varró ugyanazon a könnyed társalgási hangon –, mit mondott Néró császár, amikor az a bizonyos Lucia úrhölgy meztelenül az ablaknál állott, és Aelius éppen készült, hogy ledobja az utcára?

Erről azonban Terentius semmit sem tudott, mivel ez nem szerepelt azon a bírósági tárgyaláson. Erről valószínűleg valóban csak az a néhány úr tudhatott, akiknek társaságában a császár annak idején a Páva-bordélyházban szórakozott, ha ugyan még élnek, és régen el nem felejtették. És Terentius most kétszeresen elfogódottnak érezte magát, mivel Varró kérdése nem álnokságnak, hanem tisztességes vizsgálatnak bizonyult.

Mint mindig – felelnie kellett. Összeszedte magát, felvette Néró tartását, eltöltötte magát – ő legalább így érezte – Néró szellemével, előhúzta smaragdját, Néróvá vált, és Néró hangján válaszolta:

– „Ugyan hagyd, Aeliusom. Az ember kidobhat az ablakon egy hadvezért vagy királyt, de nem egy ruhátlan úrhölgyet.” Ezt vagy valami hasonlót mondhatott annak idején Néró.

Varró mosolygott. Most látta először Terentius smaragdját. Néró smaragdja kisebb volt, de sokkal gondosabban és művésziesebben volt csiszolva. És a valódi Néró a bordélyházban egyáltalán nem igyekezett szellemeskedni. Ellenkezőleg, amikor az a bizonyos jelenet Aelius és Lucia úrhölgy között lejátszódott, meglehetősen részeg volt, akár a többiek, és ásítva, dadogva, meglehetősen értelmetlenül ezt mondta: „Csak rajta, kedves Aeliusom, tégy ahogy jólesik. Szolgáld ki magadat, barátom!” Varrót mulattatta és megnyugtatta, hogy Terentius semmilyen helyzetben nem tudja mindennapinak elképzelni Nérót, hanem azt hiszi, hogy a császárnak még a bordélyban is császár módjára kell viselkednie, s csak hadvezérekre vagy királyokra gondolhat.

Terentius még meglehetős biztonsággal válaszolt a szenátor kérdéseire, de amikor az befejezte, akarata ellenére kiesett nerói tartásából, elvette szeme elől a smaragdot, fazekassá vált, és feszülten pislogott Varróra, vajon eltalálta-e, s milyen mértékben a helyes választ. De Varró csak mosolygott, és sohasem árulta el ennek az embernek, hogy milyen közel vagy milyen messzi járt a céltól. Felkelt: – Ha Néró császár arra gondol – mondta, és hangja inkább parancsoló volt, mint kérő –, hogy újra átvegye az uralmat, akkor ezt most tegye!

Amikor Varró elment, Terentius fellélegzett. Nem törődve azzal, hogy figyelik-e vagy sem, felvette Néró tartását, hangját, szeme elé emelte smaragdját, Néró lépteivel fel-alá járkált a szobában, s boldogságtól mámorosan fennhangon beszélt saját magával.