MÁSODIK KÖNYV

A magasban

1. A HATALOMRÓL

Mallukh királynál történt kihallgatása óta Varró előtt világossá vált, hogy a királynak nem lesz módjában komolyan támogatni vállalkozását, amíg neki nem sikerül rávennie Marciát, hogy legyen ennek a fickónak a felesége. Napokig, egy egész hétig húzta-halasztotta a kínos beszélgetést. Egyszer aztán rászánta magát.

Fehéren, karcsún, szigorúan ült Marcia vele szemben. Varró beszélt erről is, arról is, hosszú kertelés után végül összeszedte bátorságát.

– Felbukkant itt egy ember – kezdte –, akit az egész Folyamköz Néró császárnak tart. Bizonyára már hallottál róla. Ez az ember megkérte a kezedet.

Marcia figyelmesen nézte apja száját. Eleinte nem értette. Azután megvilágosodott előtte, hogy apja közönyösen, mintha csak valami vacsorameghívásról volna szó, arra akarja kényszeríteni, hogy magára vegye a legnagyobb megaláztatást. Akkora rémület és undor fogta el, hogy a szívverése is megállt. De nem ájult el. Ült egyenesen, csak nagyon sápadt lett, és keményebben markolta a szék karfáját. Varró már régen befejezte mondanivalóját, s ő még mindig nem válaszolt. Csak nézte mereven a száját, mintha a további szavakat várná. Varró rápillantott, nagy nehezen gyűrve le kínos feszültségét.

– Ez az ember valóban Néró császár? – kérdezte végül Marcia, különös, száraz hangon.

– Te Terentius fazekas néven ismered – felelte meglehetős erőfeszítéssel Varrò. Marcia úgy összeszorította az ajkát, hogy szája egyetlen keskeny vonalnak látszott.

– Ha nem csalódom – mondta –, úgy ez szabadon bocsátott rabszolgáid egyike. Nem az ő apja volt az a rabszolgánk, aki római házunkban a vízvezeték és a latrina csöveit javította?

„Miért nem engedték, hogy Vesta-szűz legyek – villant át agyán –, ahogy az anyám akarta? Most békében, nyugalomban élhetnék abban a szép házban, a Via Sacrán. A játékoknál díszhelyen ülnék, a császár páholyában. A június kilencediki ünnepen felmennék a Capitollum lépcsőjén, a császár oldalán, az egész nép tiszteletétől övezve. De ő, az apám, nem akarta. Tartalékolt engem, hogy azután eladjon valamelyik piszkos és sötét üzlete érdekében.”

„Az anyja sem szenvedhetett soha engem – gondolta Varró –, mert tudta, hogy csak érdekből vettem el, és mindvégig közömbös maradt a számomra. Bosszúból akart Vesta-szüzet nevelni a lányból, és megtöltötte a fejét mindenféle ostobasággal. Akkor kellett volna többet törődnöm vele, amikor még gyermek volt. De nem volt időm. Egy ilyen magafajta lánynak bizonyára nagyon nehezére esik belefeküdni egy Terentius-féle fickó ágyába. A szeme mintha jéggé dermedt volna. Az, amit érez, ostobaság. De valóság, tehát számolni kell vele.”

– Tudom – mondta fennhangon –, megalázónak, rómaihoz nem méltónak találod, hogy erre kérlek. De az ember nem élhet úgy Szíriában, mintha Rómában volna. Akkor az ember ne éljen Szíriában, válaszolnád. De először is kényszerítettek rá, másodszor pedig megtenném akkor is, ha Róma nyitva állna előttem. Hidd el, Marciám, érdemes feladni egy kis „méltóságot”, és becserélni arra, amit csak a Kelet adhat. Egyszerűen képtelen volnék élni Kelet nélkül. Nyugaton unatkozom. És, bevallom őszintén, nem szeretnék lemondani arról a befolyásról és hatalomról sem, amivel most már csak itt, a Keleten rendelkezem.

Marcia csak ült mozdulatlanul, mereven. „Be akar csapni – gondolta gyűlölködve. – Becsületes akar lenni. Engem pedig odalök ennek a söpredéknek, és pompás szólamokba burkolja gyalázatos szándékait.”

– Tehát azt kívánod, hogy legyek Terentius fazekas felesége? válaszolta gúnyos, hűvös tárgyilagossággal.

Lánya ellenséges nyugalma jobban elkeserítette Varrót, mintha a könnyek, könyörgések és kétségbeesett dühkitörések özönét kapta volna válaszul. „Úgy van – gondolta –, az a fickó valóban alacsony származású. De annyi szent, hogy az ő anyjában nem sok örömem tellett, bárha szenátori családból származott. Örülhetne, hogy megszabadulhat átkozott szüzességétől. Ha majd lefekszik azzal a fickóval, és az félig-meddig megállja a helyét, igazán mindegy lehet neki, ki fia-borja.”

Fennhangon ezt válaszolta:

– Mi ketten, Néró meg én, jókora darab Rómát átplántáltunk ebbe a Mezopotámiába, katonákat, pénzt, időt, ideget, életet. Nem akarom mindezt feladni, csak azért, mert azok a tökfejűek a Palatínuson nem látnak meg semmit, ami a stratégiai határaikon túl fekszik, és nem hajlandók észrevenni azokat a gazdasági és kulturális lehetőségeket, amelyek az Eufráteszen innen rejlenek. Mivel semmi fantáziájuk nincsen, azt állítják, hogy lehetetlen egybeolvasztani Rómát a Kelettel. Pedig az embernek csak a szemét kell kinyitnia, hogy már ma lássa, milyen pompás városok, emberek formálódnak ki ebből a keveredésből. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó feladni a Keletemet. Beleöltem az időmet és pénzemet, és jogom van ahhoz, hogy másoktól is áldozatokat kívánjak érte.

Marcia a száműzetés hosszú esztendei alatt mindig abban reménykedett, hogy apját rövidesen rehabilitálják, és akkor majd visszatérhet Rómába, ahol rangjához méltó életet élhet. Csak néhány nappal ezelőtt omlott össze ez a reménysége, amikor Varrónak menekülésszerűen kellett elhagynia a birodalom területét. Feladta álmait, s jóval szerényebb céllal helyettesítette reménységét. Fronto ezredes a maga tartózkodó módján több ízben kifejezésre juttatta tiszteletét. Rang és tekintély szempontjából, igaz, jóval alatta maradt egy szenátor leányának igényeinél. De jó külsejű férfi, elegáns tartásával, széles és okos homlokával, ezüstszürke kurta hajával; római ő is, római nevelésben részesült, római műveltségben nőtt fel: a keleti félállatok között egy ember. Elhatározta, felbátorítja, hogy megkérje a kezét, és a felesége lesz. Elég szegényes élet lesz, amit az oldalán élni fog, de mindenesetre tisztességes. S most tulajdon apja áll útjában ennek a szerény lehetőségnek is, és kényszeríti erre az alávalóságra. Büszkeségét, szigorát, tisztaságát akarja odadobni a söpredék prédájául, a rabszolgának, a latrinatisztító fiának. Hallgatott, s fehér arcára kiült az undor.

– Bárhogyan van is – vonta a vállát Varró –, számomra ez az ember az igazi Néró. Annak kell lennie. Számos ok miatt nem hátrálhatok többé. De ez az ember csak akkor válik igazi Néróvá, ha hiszek benne. És ezt a hitemet bizonyítanom kell.

– És te – egészítette ki mereven, gúnyosan Marcia – általam akarod bizonyítani. Én fizessek a te politikádért.

 „Vannak olyanok – gondolta Varró –, akik valóban belepusztulnak. Az a kis thrákiai lány – hogy is hívták csak? – tizennégy esztendős volt, amikor először velem hált, és egész életére megzavarodott tőle. Holott tulajdonképpen nagyon gyengéden bántam vele. Négyezret fizettem érte, és azután már csak mosogatólánynak lehetett használni. Cinikus volnék? De hiszen szeretem az én Marciámat. Érzékeny lány, türelmesen kell bánnom vele. Azt hiszem, legjobb, ha feltárom előtte az igazságot. Meg fog érteni. A legjobb és legegyszerűbb, ha megmondom neki, hogy állnak a dolgok.”

– Az emberek – kezdte – nem akarják, hogy a tehetséges férfiak hatalmon maradjanak. Nem tűrik. Csak a tehetségteleneket tűrik. Nérót halálba kergették, mert tehetséges volt, és az én kezemből kicsavarták a hatalmat, És most, hogy másodszor is felépítettem hatalmamat, újra ki akarják venni a kezemből. De én nem adom. Másodszor nem tudnám elviselni. Mielőtt feladnám a játékot, mindent kockára teszek, magamat, téged, mindenemet.

Varró jól számított. Marcia felriadt ellenséges merevségéből. Megérezte, hogy apja most valóban őszintén beszél. Apja iránti érzelme mindig a csodálat és ellenkezés különös vegyüléke volt; most újra a vonzalom kerekedett felül.

A férfi szokott keleti módján ült, keresztbe vetett lábbal, mintha hanyag tartásával akarná megfosztani szavait minden pátoszuktól.

– Róma az erő – mondta. – Róma a hatalom! Mi a hatalom? Titus, ez a szorgalmas hivatalnok, aki császárnak nevezteti magát, azt képzeli, hogy övé a hatalom, mert egy óriási katonai és közigazgatási szervezet áll rendelkezésére. Nem irigylem. Mert mi az, ami az övé? Az őrmester pálcája, a fasces: a vesszőnyaláb és a bárd. Ez volna a hatalom? – Már nem a lányának beszélt, hanem saját magának. Szinte látszott rajta, ahogy a gondolatai születnek, szavakká formálódnak. Halkan beszélt, de lendületesen, a tiszta, kemény, logikus latin mondatok úgy jöttek ki a száján, mintha görög versek volnának. – A hatalom – álmodozott – valami sokkal bonyolultabb dolog. A hatalom az eszme, ahogy kipattan az agyból, tetté válik, legyűri az otromba valóságot. A legtöbb ember beletörődik a megtörtént tényékbe. Azt mondogatják: így van, tehát így kell lennie. Ez az emberek nagy lustasága, nagy bűne. Én nem nyugszom bele. Miért kell úgy lennie, mint ahogy van? Néró meghalt? Ez a tény ostoba, értelmetlen, zavarja a világ bölcs rendjét. Nem illik az én világfelfogásomba. Nem ismerem el. Megtagadom ezt az ostoba valóságot, hadat üzenek neki. Újra életre keltem Nérót. A Kelet, mondják, ilyen, a Nyugat meg amolyan, soha meg nem érthetik egymást, s ezért az embernek vagy Rómáról, vagy a Keletről kell lemondania. Nos, én nem mondok le. Eszem ágában sincsen. Nem nyugszom bele az ilyen sivár logikába. Nem belenyugodni az ostoba, lélektelen valóságba, nem megelégedni vele, hanem saját magát feltenni a valóság, a sors ellen, ez az igazi római jellem. Kijátszani azt, aminek lennie kellene, az ellen, ami van, s megnyerni a játszmát, ez a hatalom egyetlen formája, amelyért küzdeni érdemes.

Marcia nézte apja száját. Arcát egészen halvány pirosság színezte. Elfelejtette, hogy még néhány perccel ezelőtt kicsinyes érdekei cifra burkának érezte a férfi nagy szavait.

Varró elhallgatott, fölemelte a fejét, szinte felmerült álmodozásából. Nézte a lányt. Melléje lépett, és kezét egészen könnyedén az ülő lány vállára tette:

– Hidd el, Marciám – mondta –, tudom, mit jelent, ha egy magadfajta nőtől azt követelik, hogy egy ilyen teremtménnyel háljon! „Teremtményt” mondott, ezt a kétértelmű, lenéző szót használta, s Marcia megértette, hogy nyitva akarja hagyni a kérdést, hogy az istenek vagy a maga teremtményének tartja-e Terentiust, s apjával együtt a lány is büszke volt erre a kettős értelemre. – De azt is tudom – tette hozzá a férfi –, hogy most már megérted, miért kívántam ezt tőled.

Marcia nézte az apját. Az ő szeme is olyan volt, akár azé. Barna, hosszúkás, hűvös és szenvedélyes egyszersmind. Elég okos volt, hogy belássa: egy ilyen veszélyes játék, mint amilyen itt a hamis Néróval folyik, nem tarthat soká, s valószínűleg szörnyű vége lesz. De apja szenvedélyének egy szikrája már őt is felgyújtotta, szárnyaló képzelettel már látta önmagát a Palatínuson, már nem a rabszolga volt, akivel együtt kellett hálnia, hanem a császár, és máris nagy erőfeszítésébe került, sajnálta szinte, hogy a merész álmok világából vissza kell menekülnie a valóságba.

– Róma – vetette ellene – azáltal lett naggyá, hogy mindig felismerte a valóságot. – De Varró nem fogadta ezt el.

– Ez csak részben igaz – felelte hevesen. – Felismerte, de nem ismerte el; ez Róma nagyságának alapja. Róma: ez tízezer ember volt, és a világ: ötvenmillió. Ez volt a valóság. De Róma nem ismerte el ezt a valóságot. Róma azt akarta, hogy a világ rómaivá váljék, és a világ rómaivá vált.

Marcia felállt:

– Mehetek most már, apám? – kérdezte. Varró egészen közel lépett hozzá, húsos kezébe fogta a fehér arcot, gyengéden hátrahajlította, és hátrahajtotta a maga fejét is, hogy jól szemügyre vehesse.

– Ha te is úgy akarod, Marcia – ígérte –, bevonulhatsz a Palatínusra. – Marcia nézte az apját: szemében sok tudás volt és kevés hit. Egész lénye tiltakozott az apja által felajánlott játék ellen.

De már nemcsak a játék undorító részét látta, hanem azt is, ami nagyszerű benne. És vajon nem jobb-e bármi, mint megsavanyodni egy keleti kisvárosban?

Varró pontosan érezte, mi megy végbe lányában. Még mindig tenyerében tartotta a fejét, így álltak kis ideig, nézték egymást, pontosan ismerték egymást, és Marcia ebben a pillanatban fájdalmas élességgel megérezte, hogy mennyi sokféle érzés gyülemlett fel benne apjával szemben: szeretet, gyűlölet, vágy, megvetés, csodálat.

Varrót úgy kimerítette ez a beszélgetés, mintha valami súlyos fizikai munkát végzett volna. Tudta, jó úton halad. De még sok dolga lesz, amíg végképpen legyűri Marcia ellenállását. A hét folyamán még háromszor beszélgettek.

Akkor végre közölhette Sarbil főpappal, hogy megdönthetetlen bizonyítékok alapján meggyőződést szerzett arról, hogy Tarate istennő vendége valóban nem más, mint a halottnak hitt Néró császár. Arra kéri Mallukh királyt és Sarbil főpapot, tiszteljék meg megjelenésükkel Marcia lányának a császárral kötendő esküvőjét, amelyet a legközelebbi újholdkor tartanának.

2. RÓMAI HŰSÉG

Ennek a közlésnek első eredménye volt, hogy Sarbil főpap megjelent Fronto ezredesnél.

Bizalmasan közölte a római parancsnokkal, hogy szavahihető tanúk bizonysága alapján kiderült, hogy az az ember, aki Tarate templomába menekült, valóban a holtnak hitt Néró császár. Fronto udvariasan és cikornyásan azt válaszolta, hogy egy császár elismerése vagy el nem ismerése olyan probléma, amelynek megoldása királyokat és főpapokat, kormányzókat és szenátorokat illet, nem pedig egy egyszerű, jelentéktelen tisztet. Mire Sarbil fogadkozni kezdett, hogy esze ágában sem volt kéretlen tanácsokkal zaklatni. Csak régi barátságuk és lojalitása késztette annak közlésére, hogy Mallukh királyt lelkiismerete arra kényszeríti, hogy megtartsa hűségesküjét, amit annak az embernek esküdött, akiről a fentebb említett tanúbizonyságok alapján kiderült, hogy azonos Néró császárral.

Fronto ezredes okos szemét Sarbilra emelte.

– Mallukh király – válaszolta lassan és nyomatékosan – a Rómában uralkodó Titus császárnak is hűséget esküdött.

Sarbil rövid töprengés után válaszolt; megérti, mondta, hogy egy ember, ha hosszú időn át vitathatatlanul viselte a császári koronát, sokak szemében még mindig birtokában van a „phrannak”, a fenség isteni fényének. De vajon az előbbi eskü nem hatálytalanítja-e a későbbit, a téveset? Bárhogyan van is, tette hozzá álmodozva, keskeny palló az, amelyen most mindketten járnak, királya, Mallukh és barátja, Fronto.

Az ezredes nem válaszolt. Ismerte Kelet módszereit, és ha nem is volt mestere a méltóságteljes, idegölő hallgatásnak, mint Mallukh király, azért – és ezt nagy elégedettséggel szögezte le – Sarbil főpapot már túlszárnyalta. Az ugyanis, öreg, kíváncsi és türelmetlen ember létére, már tíz perc múlva feladta a harcot, és megszólalt:

– Miután nyugati barátom ilyen kitűnően megtanulta a hallgatást, beszélek én. A következőket akarom mondani: Mallukh király barátja Titusnak, aki sokak szemében birtokában van a „phrannak”, a császári korona fenségének. Mallukh király nem fogja megtámadni Titust, amíg az nem támadja meg őt. Persze, aki Néró császárt megtámadja, az Mallukh királyt támadja meg, és ilyen támadás ellen a király védekezni fog.

Fronto magában mosolygott, íme, érzi a nyakán ama bizonyos erő szelíd szorítását, amiről Varró beszélt. Ügyes a kéz, várta már ezt a szorítást, és nem is bánja, hogy érzi. Az előírásos, cikornyás módon válaszolta: őszintén bízik abban, hogy Mallukh király bölcsessége lehetővé fogja tenni mindkettőjük számára, hogy baj nélkül áthaladjanak a keskeny pallón.

A következő napon Mallukh király ünnepélyes kísérettel megjelent Tarate istennő templomában, és saját palotájába kísérte Néró császárt. Ezek után három futárt küldött, egyet a római szenátushoz, a másikat az antiochiai kormányzóhoz, a harmadikat Szeleukiába, Artabanosz parthus királyhoz, azzal a jelentéssel, hogy az istenek szerencsés rendeléseképpen a nagy Néró császár még él. Vendégeként Edessza városában tartózkodik, s rövidesen útra szándékszik kelni Rómába, hogy újra átvegye a birodalom kormányzását.

Azon a napon, amikor a templombéli ember átköltözött a királyi palotába, Fronto ezredes egyetlen tisztjének vagy emberének nem engedte meg, hogy eltávozzon a kaszárnyából. Parancsot adott, hogy a lakossággal való mindennemű súrlódás a legszigorúbban kerülendő, és senki semmiféle ürüggyel ne közeledjék Terentiushoz. Fárasztó gyakorlatokat tűztek ki erre és a két következő napra; a tiszteket és a legénységet reggeltől estig dolgoztatták.

Fronto ezredes nem volt népszerű, de nagyon tisztelték. Római arisztokrata volt, csapatteste, a tizennegyedik légió öt százada, túlnyomórészt hatalmas termetű dalmatákból állt; ő volt az „úr”, azok pedig a „legénység”. A szolgálat szigorú volt, de tűrték. Harmincesztendei szolgálat után kaptak egy darab földet s egy összeg pénzt. Keservesen kiérdemelt föld volt ez, s keservesen kiérdemelt pénz, de jó föld és jó pénz. A kötelék, amivel Róma magához kapcsolta embereit, egyik oldalon a fegyelem volt, másikon a nyugdíjjogosultság. Fegyelem nélkül füstbe ment a pénz és a föld. Ezt tudták a katonák.

Fronto emberei tehát tartották a fegyelmet. De természetesen folytak közöttük a viták az új Néró császárról. A katonai hagyomány azt követelte, hogy mindig ahhoz legyenek hívek, akitől legbiztosabban várhatják, hogy öreg korukra biztosítja jogos igényeiket, így fogták fel Fronto emberei, így fogta fel az egész hadsereg a Rómához való hűséget, amire a római szenátusnak és népnek felesküdtek. Minden trónváltozás egyidejűleg hatalmas lehetőség volt. Az új császár rendszerint jelentékeny juttatásokkal vásárolta meg a katonaság engedelmességét. Az öregkori ellátás szempontjából a Flaviusok ez idáig beváltak, de a trónváltozás alkalmával szétosztandó jutalmak tekintetében meglehetősen szűkmarkúnak bizonyultak. Néró császárról az a hír járta, hogy nem kicsinyes. Ha Mallukh király vendége bőkezűségével valóban Néró császárnak bizonyulna, és ezenkívül kielégítő biztosítékot nyújtana a nyugdíjat illetőleg, a katonák hajlandók arra, hogy ne nagyon nézzék a többi körülményt. Vártak tehát, és várakozás közben változatlanul tartották a fegyelmet.

Természetesen akadtak rajongók is. Jelentkezett például Frontónál egy fiatal tiszt, Testimus. Feszes vigyázzban, dacosan s ugyanakkor félénken közölte az ezredessel, hogy engedelmével hajlandó volna véget vetni ennek a csaló Terentius okozta egész botránynak. A rövid szíriai tőr kezelésében különös ügyességre tett szert. Holnapután, ha ez a Terentius nevű rabszolga, a hivatalosan közhírré tett program szerint Apolló templomába megy, a templom küszöbén leszúrhatná.

Testimus hadnagyot csak néhány héttel ezelőtt osztották be az edesszai különítményhez. Még nem volt társasága, mindig eltartott bizonyos ideig, amíg a bajtársak, vagy éppen az edesszai előkelőségek megszagolgatták az ilyen újonnan jöttét, és befogadták körükbe. Frontónak az első pillanattól kezdve kellemetlen volt a fiatalember. S most bebizonyosodott, hogy előérzete nem csalt; ez a fickó azoknak a bizonyos tettre kész, primitív hazafiaknak a fajtájához tartozott, akik mindig veszedelmeseknek bizonyultak a birodalomra és a társadalomra nézve. Ledöfni Terentiust – ez az, ami egy ilyen szűk látókörű honfinak elsősorban eszébe jut a probléma legjobb megoldásaként. Terentius személyével összeomlana az egész lázadás, Varró egész terve, s ezzel a régi keleti politikához való visszatérés kísérlete. Radikális megoldás, nem tagadható. De nemcsak, hogy kár volna már csírájában meghiúsítani a régi keleti politika feléledésének lehetőségét, de ezenkívül utólag ugyancsak átkozottul nagy árat kellene fizetni ezért a radikális megoldásért. Mert a legnagyobb mértékben kétséges, hogy Edessza népe hajlandó volna-e egyszerűen tudomásul venni Nérója halálát. Valószínűbb, hogy a római helyőrségen bosszulnák meg a gyilkosságot, azt tizedelnék meg. A következmények beláthatatlanok. Büntető expedíció Edessza ellen, egy újabb parthus háború lehetősége – mindezt könnyűszerrel felidézhetné ez a meggondolatlan merénylet.

A legegyszerűbb persze az lett volna Fronto számára, ha szolgálati úton tiltja meg Testimus hadnagy tervét. De ha Cejonius kormányzónak fülébe jut ez a tilalom, nem kétséges, hogy a legnagyobb mértékben gyanúsnak találja ezredese eljárását. Nem, okosabban kell hozzákezdenie, hogy ártalmatlanná tegye a hadnagyot és ostoba tervét.

Legelőször is megkérdezte tehát Testimus hazafit, hogy vajon számolt-e azzal, hogy a merénylet megkísérléséért minden emberi számítás szerint életével kell fizetnie? Testimus tisztában volt ezzel. Fronto tovább kérdezte, hogy gondolt-e arra is, hogy ismeretlenül kell elpusztulnia, anélkül, hogy ezzel dicsőséget szerezne nevének és családjának, mert a római hadsereget semmi körülmények között sem szennyezheti be az orgyilkosság; ennek veszélyes következményei lehetnek. De Testimus, a rettenthetetlen hazafi, ezzel is tisztában volt. Édes és dicső meghalni a hazáért, vélte, még névtelenül is.

Ily módon tehát nem maradt más hátra az ezredes számára, ha meg akarta óvni a civilizációt egy újabb parthus háború veszélyétől, mint az a ravasz, minden érzelemtől mentes kiút, amelyet kérdéseivel szeretett volna elkerülni. Szárazon közölte Testimus hazafival, hogy minden felelősséget elhárít magáról, másrészt azonban teljes cselekvési szabadságot biztosít számára, természetesen azzal a kikötéssel, hogy tervébe senkit bele nem avat, és kezeskedik arról, hogy holttestét senki nem ismeri fel.

Testimus a szokásos szolgálati „engedelmeskedemmel” felelt, s megköszönte az ezredesnek, hogy engedélyt adott e szép és lélekemelő halál elszenvedésére, majd távozott.

Varró szenátor azonban még ugyanaznap egy aláírás nélküli levelet kapott, azzal a közléssel, hogy Apolló templomának küszöbén holnapután merényletet fognak elkövetni Néró császár ellen.

Testimus hazafinak tehát nem sokat használt a kurta szíriai tőr kezelésében szerzett jártassága. Mielőtt még szúrásra emelhette volna, visszarántották, leütötték, s a feldühödött tömeg széjjeltaposta. Valami jó csillagzat rendeléséből az történt, hogy Néró császár megmagyarázhatatlan módon könnyű, karcolt sebet kapott a karján. Viharosan ünnepelték megmenekülését, és a merénylet után egész Edessza kétszeresen meg volt győződve, hogy ez az ember valóban Néró, mert különben miért akarnák eltenni láb alól.

A citadellában a római katonák persze valamennyien tudták, hogy a merénylő Testimus volt, a vakbuzgó hazafi, s a legtöbben meg voltak győződve, hogy ezt az edesszai hatóságok is tudják. Azt várták, hogy Mallukh király csapatokat fog ellenük küldeni, vagy – ami még valószínűbb – rájuk szabadítja Edessza felizgatott lakosságát. Az egész kaszárnya forrt a félelemtől, dühtől, kétségbeesett haragtól. Tisztek és a legénység számoltak azzal, hogy szégyenteljes véget érnek, mielőtt a szíriai felmentő csapatok megérkeznének, s főképpen mielőtt elérnék a teljes nyugdíjjogosultságot.

De sem Mallukh király csapatai, sem a csőcselék nem mutatkozott. Ehelyett megjelent a kaszárnyában egy futár a császári ház fehér egyenruhájában. Levelet hozott és tekintélyes pénzösszeget. A levélben az állt, hogy ez előleg arra a jutalomra, amit Néró császár, most, hogy uralmának újbóli átvételére készül, edesszai csapatainak szánt. Távol áll őfelségétől, hogy egy elmebajos cselekedetéért az egész helyőrséget felelőssé tegye. A katonák fellélegeztek, ujjongtak. Fronto felismerte Varró barátja okos taktikáját. De persze továbbra is szigorúan korrektül járt el. Kijelentette: nem áll módjában felosztani a pénzt, előbb be kell várnia az antiochiai utasításokat.

A kiállott félelem után a császár nagylelkűsége kétszeresen mély benyomást tett a csapatokra. Ki az igazi császár, akinek hűséggel tartoznak; a szigorú, nagyon számoló Titus Rómában, vagy az adakozó úr, sok pénzével, Edesszában? A kérdés felvetése már a választ is jelentette.

Másnap megjelent Néró egy tisztje a kaszárnya előtt. Az őrség, rövid habozás után, bebocsátotta. A tiszt beszédet tartott, pénzt osztogatott. Megjelent Fronto, szemmel láthatólag nagyon felindultan. Parancsot adott: fegyverezzék le az őrséget, amely ezt az embert beengedte. A katonák haboztak. Fronto saját kezűleg vette el az őrség fegyvereit. Az idegen tiszt a császár nevében felszólította a csapatokat, hogy kövessék: – Sorakozz! Lépést tarts! Indulj! vezényelt. A katonák többsége sorakozott, követte. Fronto, a kapuboltozat alatt, kivont karddal útjukba állt. Gyengéd erőszakkal félretolták. Azok, akik egészen közel jutottak hozzá, azt állították, hogy amikor elhagyták a kaszárnyát, figyelmeztetően és atyai szelídseggel csak ennyit mondott:

– Gyerekek, gyerekek!

Fronto ezredes, mint mindenről, erről az eseményről is jelentést küldött Antiochiába. Hosszasan és szeretettel munkálkodott jelentésein, amíg azok szinte plasztikusakká váltak, röviddé, világossá, enyhén gúnyossá, megtámadhatatlanul korrektté. Helytálló okkal indokolta, miért cselekedett mindenkor úgy, ahogy cselekedett, és nem másképpen. Tárgyilagosan fejtegette azt a kérdést, hogy helyesebb lett volna-e, ha katonái lázadása után a kardjába dől, vagy pedig továbbra is életben marad, a haza javára? Nagy szavak nélkül leírta a kísértést, amelyet érzett, hogy közbelépjen, hősiesen meghaljon, s azután azt is, hogy mekkora önuralmába került, hogy a Flaviusok Szolgálati szabályzat-a értelmében inkább semmit se cselekedjék, semhogy valami helytelent tegyen.

3. FRONTO KÉTELYEI ÉS LEHETŐSÉGEI

Az események, amelyek a római helyőrség vértelen lefegyverzésével végződtek, nagyon gyorsan peregtek le. Már minden lezajlott, amikor Fronto ezredes rájött a dolog titkára; ez pedig Marcia és a rabszolga Terentius házasságának híre volt. Most már nyilvánvalóvá váltak előtte az összefüggések. Felismerte, hogy Mallukh és Sarbil csak akkor voltak hajlandók magukévá tenni Néró ügyét, amikor Varrót ezzel az elszakíthatatlan szállal magukhoz és az ügyhöz fűzték.

Nagy megerőltetésébe kerülhetett a szenátornak, amíg ezt a megaláztatást vállalta, s ugyanígy Marciának is, hogy beleegyezett. Fronto elgondolkozott. Az, hogy Varró nemcsak helyzetét és vagyonát, hanem a leányát és saját személyét is kockára tette, megmutatta, mennyire bízik lehetőségeiben. Lehetséges volna, hogy Nérója mégis megállja a helyét? Frontóban felelevenedtek azok a szavak, amiket Varró röviddel ezelőtt Nittaiosz szőnyegkereskedő villájának játékterén mondott. Minden józan ész, minden tapasztalat ellenére újra feléledt lelkében a remény, hogy ennek a Nérónak a felléptével egyszer mégiscsak abba a helyzetbe kerül, hogy hadvezetési elméletét a gyakorlatban is kipróbálhassa.

S ha Fronto legelső gondolata Marcia házasságával kapcsolatban arra irányult, milyen következményekkel járhat ez élete fő céljára és karrierjére vonatkozólag, a második már Marcia személyének szólt.

Fronto ezredes kedvelte az érzelmek elemzését. Meglehetősen önző és hideg fejjel számító úr volt. Első, legfontosabb céljának azt érezte, hogy élemedett korában, anyagilag biztos helyzetben, maga mögött a szükséges szolgálati esztendőkkel, nyugodalmas munkával befejezhesse A hadművészet kézikönyve című művét. Második vágya volt, hogy elméleteit a gyakorlatban is kipróbálhassa. S csak harmadik helyen, munkáján túl, engedte érvényre jutni a magánélet érzelmeit.

Ezek között az érzelmek között, amelyek sorában az ágy és asztal élvezetei, érdekes utazások változatos izgalmai, az irodalom és művészet örömei szerepeltek, legelső helyen állt Marcia iránti vonzalma. A nők elkényeztették, és Kelet női megfeleltek ízlésének. De igazi érzelmeiből nem sokat pazarolt ezekre a nőkre. Élvezettel vette birtokba a Kelet nőit, anélkül, hogy önmagából bármit is adott volna. Marciával más volt a helyzet. Ha nem félne úgy a patetikus szavaktól, szinte azt mondhatná, hogy szereti. Azt mondta önmagának: ami Marciában vonzza, az valószínűleg csak az, hogy a lány a keleti nők ellentéte. Több száz kilométernyi körzetben Marcia az egyetlen igazi római úrhölgy, s ha véletlenül Rómában vagy bárhol, római környezetben látná, valószínű, hogy varázsa hamarosan szertefoszlana. De ezek az ésszerű meggondolások nem sokat segítettek. Jelenléte felvillanyozta. Amikor apró, válogatott, nagyon is személyes figyelmességekkel körülvette, az éppen úgy igénybe vette, mint a stratégiai kérdéseken való fejtörés. Ismerte Marciát, és elszánta magát, hogy nem sieti el a dolgot; természettől fogva is türelmes ember lévén, ezt a tulajdonságát bőségesen volt alkalma gyakorolnia itt, a Keleten. Bizonyosra vette, hogy ez a lány tetőtől talpig római, akit apja sorsa arra kényszerít, hogy csupa keleti között éljen, egyszer majd mégiscsak a római Fronto ölébe hull. De arról, hogy ez miképpen fog megvalósulni, nem volt határozott elképzelése. Nagyon félt a házasságtól, nehezen viselte el azt a gondolatot, hogy egy más emberhez legyen kapcsolva az élete. Ennek ellenére, ha nem akad semmi más mód, hogy Marciai megkaphassa, végül még a házasságba is belenyugodott volna.

Az, hogy a lányt apja most ennek a Terentiusnak az ágyába fekteti, megváltoztatja a helyzetet. Fronto előnyére vagy hátrányára? Marcia szigorú szűziessége bizonyára hozzájárult vonzóerejéhez, s az a gondolat, hogy ennek első gyümölcsét más férfi tépi le, nagyon gyötörte az ezredest. De vajon nem ér-e fel a szüzesség elvesztésével az, hogy vele a házasság veszélye is megszűnt? S vajon lehetőségei Marciánál nem növekedtek-e a Néróval kötött házasság által? Fronto gőgös volt, s tudta, hogy Marcia is az. Úr volt, és ez a Terentius legjobb esetben a köznép közé tartozott. Ha tehát még meg is történne az, ami több mint valószínűtlen, hogy Marcia néhány napon vagy éjszakán át elfogadja Néró császárként ezt a fickót, abban nem kételkedett, hogy végül mégiscsak ő, egy Fronto fog győzni egy Terentius felett.

Az ezredes helyzete Edesszában időközben egyre különösebb lett. Embereinek jó része átpártolt Néróhoz, s ő most alig húszfőnyi legénységgel élt az óriási kaszárnyában, így, húsz embere élén, méltóságteljesen s nevetségesen is ugyanakkor, képviselte a lázongó Mezopotámia kellős közepén a Flaviusok római birodalmát. Úgy élt továbbra is, mint eddig. Megjelent az udvarnál, sétált, kilovagolt, vadászott a környéken, ő is, akárcsak az edesszai hatóságok, fenntartotta annak a látszatát, hogy béke van, és Edessza és Róma a legnagyobb barátságban élnek. De a helyzet felettébb kellemetlen volt, nagyon elszigeteltnek érezte magát, és vágyott egy kis beszélgetésre.

Nagyon örült, amikor Nittaiosz szőnyegkereskedő játékterén „véletlenül” ismét összeakadt Varróval.

– Nem találja, kedves Frontóm, hogy ugyancsak érdekes események történtek legutóbbi beszélgetésünk óta? – kezdte Varró.

– Érdekesek valóban – helyeselt Fronto. – Ezekben az időkben ugyancsak nagy dicsőség az ön Edesszájában a Flaviusok Rómáját képviselni, de kellemes feladatnak nem mondható. Húsz emberem, az utolsó húsz, akik igen hősiesen és római módra viselkednek, egyre azzal ostromolnak, hogy próbáljuk magunkat keresztül vágni a határig.

Varró hanyagul ült a padon, sárgásfehér szandáljának orrával elgondolkozva húzogatta meg még egyszer a játékteret szegélyező vonalat.

– Felelősnek érzem magamat önért, kedves Frontóm – mondta –, s ha ragaszkodik egy ilyen visszavonuláshoz, úgy megkaphatja, mégpedig a legnagyszerűbbet, legragyogóbbat. Gondoskodni fogunk róla, hogy eme visszavonulás alkalmával szinte elháríthatatlan akadályokat gördítsünk az útjába. Mielőtt a határt eléri, húsz emberéből kettő, három, nyolc vagy amennyit kíván, elesik, s önmaga is könnyebben megsebesül. Hősies visszavonulása az ellenséges országon keresztül semmibe sem fog elmaradni a „tízezer” visszavonulása mögött. Második Xenophónként vonulhat be Antiochiába, hallatlan ünneplés közepette, és megírhatja rendkívül érdekfeszítő és hatásos Emlékiratai-t.

– Nem kételkedem benne, hogy mindezt pompásan megrendezné – bólintott Fronto. – Abban sem kételkedem, hogy épségben átmenthetném Antiochiába mind magamat, mind nyugdíjigényemet. De miért ülnék most itt, ha nem törődnék semmi mással, csak ötvenegy százalékos biztonságommal?

– Azt jelenti ez, hogy itt akar maradni? – kérdezte Varró, s csak nagy nehezen sikerült lepleznie örömét. S amikor Fronto nem válaszolt, alig észrevehető iróniával, de őszinte aggodalommal hozzátette: – Ha „kaland” után vágyódik, azt mi itt szállítani fogjuk önnek. Ennek ellenére, bármennyire szeretném is itt tartani, óvnom kell. Nehéz volna áttekinteni azt, ami itt történni fog. Annyi bizonyos, hogy sok minden összeomlik, és sok mindent elsodor az ár. Nem vállalhatok felelősséget, hogy az ön nyugdíjjogosultsága nem úszik-e el szintén. Attól félek, hogy ha még sokáig itt marad, a nyújtózkodó emberke végül mégis hegyezni kezdi a fülét, és akkor oda az ötvenegy százaléka.

Frontot jó érzéssel töltötte el, hogy Varró ilyen nyíltan és becsületesen beszél vele.

– Ne becsülje le irodalmi képességeimet – felelte vidáman. – Általában jó stilisztának tartanak, és hogy mostani viselkedésemet igazoljam, csupán jelentéseimet kell ügyesen megfogalmazni. A nyújtózkodó emberke ez idáig azt olvasta ki jelentéseimből, aminek a kiolvasását is kívántam, és nem zárkózott el érveim elől. Sőt, annyira ment, hogy hivatalosan parancsot adott: nehogy mint őse, kardomba dőljek, hanem győzzem le kétségbeesésemet, és tartsak ki ebben a nevetséges helyzetben.

Varró megragadta, megszorította Fronto kezét:

– Nagyon nehezemre esett – mondta, s hangja eltelt azzal a szeretetreméltósággal, amivel már annyi ember szívét megnyerte –, hogy a visszavonulást tanácsoljam. Az Ön elhatározása, hogy marad, értékesebb számomra, mint egy győzelem. Boldog vagyok, hogy barátomnak nevezhetem. Annak a lehetősége, hogy ezt az ügyet megússzam, nem nagy. De ha mégis bekövetkezne a valószínűtlen – és néha megesik, hogy bekövetkezik –, remélem, alkalmam lesz bebizonyítani, hogy nem vagyok rossz barát.

Aznap este Varró elővette a ládikóból a hatezer sestertiusról szóló nyugtát, és a hátlapján, a nyereség rovatba elkönyvelte: „Egy barát”.

4. TERENT1US BELEÉLI MAGÁT

Varró nem tudta rászánni magát, hogy ezt a „teremtményt”, aki Marciával folytatott beszélgetése óta a legnagyobb mértékben ellenszenvessé vált számára, értesítse a boldogságról, amiben neki kellett őt részesítenie. Míg tehát a tervezett esküvőről már szinte mindenki tudott, a véletlenre bízta, hogy miképpen és kinek a révén értesül majd róla Terentius.

Természetesen Knópsz, a rabszolga volt, aki a reá váró felemelkedésről értesítette.

Történt pedig ez a következőképpen. Terentius egyelőre ugyan Mallukh király palotájában lakott, de név nélkül. Mallukh nem mutatott hajlandóságot arra, hogy alattvalói előtt nyilvánosan is elismerje, mielőtt a Varró leányával tervezett házasság valóra nem vált. Terentius pedig nagy bölcsen óvakodott attól, hogy türelmetlenségét kimutassa. Knópsz ez idáig nagy szemhunyorítások közepette tudomásul vette gazdája eme kétszeres álöltözékét. Úgy látta, Terentius kívánja ezt így. Ezért nem úgy beszélt vele, mint Néróval, hanem mint a hajdani fazekasmesterrel, aki ugyan valójában Néró, de akinek úgy tetszik, hogy továbbra is Terentius álarcát viselje. Knópsz most úgy érezte, elérkezett az ideje, hogy a kétszeres lepel közül legalább a külsőt ne vegye tudomásul többé.

– Nagy zavarban vagyok – mondta tehát szokott, alázatosan kihívó módján –, hogy miképpen szólítsalak, gazdám? Az edesszaiak azt állítják, hogy Terentius fazekasmester, Knópsz rabszolga gazdája nem létezik többé. A nagy Néró császár volt az, akinek úgy tetszett, hogy egy ideig ennek a Terentiusnak az alakjában éljen, mint ahogyan néha Zeusz bikává változik. Magunk között mondva, én, legalázatosabb rabszolgája, már a fazekasműhely vezetésénél mutatkozó szakértelme hiánya folytán felismertem, hogy csak Néró császár lehetsz. De senki sem tudta megmondani nekem, hogy felséges uram meddig óhajtja játszani a fazekast, s csak amióta tudom, hogy elhatározta, miszerint feleségül veszi Varró szenátor leányát, merészelem hinni, hogy valóban elérkezettnek látja az időt, és ledobja álruháját.

Terentius csak a legnagyobb erőfeszítéssel bírta visszafojtani a hír hallatára érzett felindultságát. Érzelmek vad és kusza áradata kapta fel a magasba, s hajította ismét le a mélybe. Saját nagyságának szédülete megmámorosította. Emellett felháborodás töltötte el Varró ellen, aki még csak arra sem érdemesíti, hogy közölje, mi a szándéka vele. Ugyanakkor szoros kapcsolatot érzett Knópsszal, akit a sors nagy hírhozójának kiszemelt, és megelégedést érzett, hogy ezt az embert megtartotta maga mellett.

Knópsz közben tovább beszélt. A saját ügyeiről. Milyen kétséges a helyzete. Amíg a fazekasmester létezett, addig ő kétségkívül Knópsz rabszolga volt. De most, hogy Terentius megszűnt létezni, és visszaváltozott Néró császárrá, mi lesz vele? Mondhatná: a levegőben lebeg. Egészen bizonyos, hogy nem rabszolga többé, hiszen mivel Terentius nem létezik, nincsen gazdája. De hát akkor micsoda? Bátorkodik remélni, hogy bizonyos kijelentések egy, számára is szerencsés, küszöbön álló fordulatról, amelyek a Vörös utcai kerámiai gyárban hangzottak el, nem Terentius fazekastól, hanem Néró császártól származtak.

Terentius csak fél füllel hallgatta Knópsz szapora, fecsegő mondatait. Természetes, hogy a fickó megérdemli a szabadságot, már csak ezért a mai hírért is. Ugyanilyen természetes, hogy itt kell maradnia, nem szabad elmennie tőle, az szerencsétlenséget jelentene, szüksége van rá. Félvállról és nagy kegyesen odavetette tehát:

– Attól a naptól kezdve, hogy Marciát feleségül vettem, természetesen szabad vagy! – De közben megfeledkezett magáról, s nem Néró császár hanghordozásában, hanem Terentius fazekas nagyképű modorában beszélt.

Amikor Knópsz elment, Terentius teljesen átengedte magát az elragadtatás érzésének, amivel felemelkedése eltöltötte. Kiszínezte maga előtt, hogy miképpen fogja megülni esküvőjét Marcia Terentiával, a birodalom egyik legelőkelőbb úrhölgyével. Elképzelte az Edessza főterén lezajló szertartást: ott áll majd Tarate oltára, ősrégi ércszobra, szimbólumaival, a hatalmas kőphalloszokkal. Varró, a nagy Varró, a szenátor, akinek a tulajdona volt, akár valami szarvasmarha vagy kutya, hozzáadja a lányát, neki ajándékozza, sőt, mi több, egyenesen felkéri, hogy háljon vele. Elképzelte az éjszakát, amit Varró leányával fog eltölteni. S örömébe most valami bizonytalan rossz érzés vegyült. Néró annyit jelent, mint a „férfi”, ő, Terentius azonban, ha nővel hált, sohasem érezte magát túlságosan erősnek; sorsának fordulatai, a követelmények, amelyeket nagyságának fantáziaképei állítottak fel vele szemben, aránylag korán felemésztették erejét. Igyekezett felcsigázni képzeletét, milyen lesz, ha Varró leánya ott fekszik majd előtte, hatalmában, mezítelenül. De csak az a meggondolás ragadta meg, hogy a nő előkelő hölgy, semmi egyéb. Bizonytalannak érezte magát, amikor a reá váró éjszakára gondolt. Csak az a reménye maradt, hogy nagyságának tudata átsegíti majd a döntő pillanaton.

Egyebekben azonban nem ragadtatta magát meggondolatlanságokra a jó hír vétele után sem. Most sem mutatott türelmetlenséget. Visszavonultan élt. Dolgozott, írásokból, emberekből, akikkel összeakadt, óvatosan szedett ki mindenféle apróságot Néró életéből, gyakorolta magát, hogy pontosan tudja utánozni Néró írását, főképpen az aláírását. Egy görög és egy latin titkárt, s ugyancsak egy görög és egy latin felolvasót állítottak melléje. Velük tanulta kívülről a Néró által kedvelt klasszikusokat, előttük igyekezett Néró verseit szavalni, Néró modorában. Ez kitöltötte idejét.

Óvatos volt, s tartózkodott minden nyilvános szerepléstől. Csak a küszöbön álló esküvő előkészületeiben szeretett volna részt venni; ebben, mint a reprezentálás minden egyéb kérdésében is, szakértőnek érezte magát. De amikor célzásokat tett környezetének és egy bizonyos útvonalat ajánlott az ünnepi menet számára, emberei zavarba jöttek, s kiderült, hogy az egész szertartás, a legapróbb részletekig már el van döntve. Ijedten hagyta abba kísérletezését. Már örült, amikor a szabók, akik jelentkeztek nála, hogy a szükséges díszruhát elkészítsék, figyelembe vették félénk megjegyzéseit.

Látogatókat ritkán engedett magához. De amikor Caja asszony bejelentette magát, fogadta.

A kereveten hevert, teljesen Néró tartásában, felolvastatott magának.

– Mit kívánsz, jó asszony? – kérdezte kegyesen, szemmel láthatólag jó hangulatban.

– Küldd ki ezt az embert – mondta Caja. Ott állt, szélesen, erélyesen, hevesen lélegzett, szája, szép, szabályos fogaival, félig nyitva. Néró a felolvasóhoz fordult:

– Csak folytasd, kedvesem!

Az ember felemelte a tekercset, tovább olvasott.

– Küldd ki ezt az embert! – követelte makacsul Caja.

– Ah, a mi kedves Cajánk még mindig itt van – mondta félig vidáman, félig rosszallóan Néró. – Nem mondanád meg végre, jó asszony, hogy mit kívánsz?

– Térj észre, te ember – mondta Caja rábeszélően –, nem látod, hogy valamennyiünket tönkreteszel, elsősorban pedig saját magadat. Hát egészen vak vagy? Az isten szerelmére, hagyd abba végre ezt a komédiát, és ne tedd magad gúny tárgyává a barbárok előtt.

– A felolvasó visszahúzódott a sarokba; félénken, feszülten nézte az asszonyt, aki ott állt, lelke mélyéig felkavarva, kétségbeesetten, harciasan, számonkérően.

– Hiszen abbahagytam a komédiát – mondta Néró ásítva. – De te miért játszod tovább, kedvesem? Ha az előadásnak vége, az ember leveti álarcát. Derekasan játszottál, jól tartottad magad. Megkapod a megérdemelt járadékot. Havi ezerötszázat. Jegyezd fel, kedvesem – parancsolta a felolvasónak.

– Ember, Terentius – szörnyülködött Caja –, térj észre. Mi van veled? Ezúttal nem úszód meg olyan olcsón, mint annak idején azon a szörnyű éjszakán, amikor a Palatínusról menekültél. Nem volt az elég borzalmas neked? Másodszor is át akarod élni ugyanazt? De ezúttal nem viszed el ép bőrrel. Kétszer nem bocsátanak meg az istenek ilyen kihívást. – Egészen melléje lépett, megérintette, megrázta: – Gyere haza, Terentius. Otthon majd átgondoljuk, mi történjék most.

Az asszony fecsegése akarata ellenére behatolt lelkébe. Védekezett, bosszankodott a nőn, saját magán, amiért maga elé engedte, kedve lett volna elverni Caját. De megmaradt császárnak. Hanyagul lerázta magáról, szeme elé emelte a smaragdot, nézte érdeklődve, akár valami egzotikus állatot.

– Beleőrült a szerepébe – állapította meg. – Mesélte már valaki, hogy egyik-másik színész megőrült, mert, túlságosan beleélte magát Ajax vagy Oidipusz szerepébe. Eridj szépen haza, kedvesem – fordult jóságosan a nőhöz. – Nyugodj meg. Gondoskodni fognak rólad – és megveregette a vállát. Caja az érintésre reszketni kezdett, felzokogott, de nem szólt többet, elment.

A következő napon Varró végre felkereste teremtményét. Terentius kissé ijedt volt, de természetesen nem mutatta. Egyelőre minden jól ment. Varró pompásan megjátszotta a felség udvaroncát. Alázatosan megköszönte őfelségének, hogy leányát, Marciát arra érdemesíti, hogy felemeli magához, előterjesztette az esküvői szertartás programját, tisztelettel kikérte a legfelsőbb jóváhagyását a szertartáshoz – amelynek kidolgozásában Terentiust megakadályozta.

Közben észrevétlenül utasításokat adott, miképpen kell viselkednie, hogy a lehető legjobban hasonlítson a valódi császárhoz. Igyekezett úgy beszélni, hogy Terentius ne érezze fölényét, de ennek ellenére néha nem tudta türtőztetni magát, s éreztette a szavai mögött rejtőző gúnyt és megvetést. És akkor történt, hogy az álarcon keresztül is Terentius eleven húsába talált. Azt mondta ugyanis:

– Nagy sajnálattal látom, hogy felséged sokkal sűrűbben használja smaragdját, mint annak idején. Rövidlátása tehát az esztendők folyamán növekedett, ami csodálatos, mert tudvalevő, hogy a rövidlátás a növekvő korral javulni szokott. Természetesen a rövidlátásnak is megvannak a maga előnyei, az ember közelről annál élesebben látja az apró dolgokat. Csak az a kérdés – tette hozzá elgondolkozva –, hogy a távolba való pillantás adománya, amivel mi közönséges halandók rendelkezünk, nem előnyösebb-e mégis?

A gőgös Varró nem gondolt arra, hogy egykori rabszolgája megérti a szavaiban rejlő gúnyt. De a gúny még a teknősbéka páncélján is áthatol, és Terentius nem rendelkezett páncéllal, csupán igen érzékeny bőrrel. Leeresztette szeme elől a drágakövet, amely úgy elszórakoztatta, s amelynek a használata oly sok vonalon átsegítette. Haragosan és tehetetlenül húzta össze szemöldökét, s a Varróval folytatott egész beszélgetés alatt nem használta többé a szép smaragdot.

5. NÉRÓ ESKÜVŐJE

Miután Marcia rászánta magát, hogy feleségül megy a féreghez – ahogy gondolatban Terentiust nevezte –, kétszeresen begubózott, nehogy bárki is észrevehesse félelmét, kétkedéseit, undorát s talán rejtett kíváncsiságát is.

Mennyire szeretett volna Fronto ezredessel beszélgetni. Amióta apjával együtt menekülésszerűen kellett Antiochiából távoznia, s ezzel feladni álmait, és arra határozni magát, hogy Frontot udvarlásra bátorítsa, gondolatai gyakran elkalandoztak az elegáns, római úr felé, aki a maga tartózkodó módján több ízben kimutatta már vonzalmát. Éjszaka ágyában elképzelte, milyen lesz az, ha testét, a féltve őrzöttet, hallatlan ajándékként odaadja annak az embernek. Csukott szemmel fogja várni, vonakodva, önmagát legyűrve, jéggé dermedve, s vágytól izzón, remegve és tele szigorúsággal. De éppen mert ilyen sokat foglalkozott vele, mert feléje összpontosította vágyait, nem tudta rászánni most magát, hogy arról a borzalomról, ami reá vár, nyíltan beszéljen vele, mint valami jó baráttal; hiszen most több lett, s kevesebb is jó barátnál.

Magában hordta csak tehát félelmeit és vágyait. Anyja arra nevelte, hogy undorral és rémülettel forduljon el minden érzékitől. Arra szánta, hogy Vesta szent tüzet őrizze, hogy a papnő tiszta, szigorú házában, a Via Sacrán lakjon, magasan, akár a sas a levegőben, a közönséges nép, a közönséges érzelmek felett. Ebben Varró megakadályozta. Az anyja ezért csak még inkább gyűlölte, s arra nevelte Marciát, hogy az is vesse meg apját féktelen életmódjáért. Az anyja megjósolta, és Marcia el is hitte, hogy apja könnyelműsége szerencsétlenséghez vezet, és amikor valóban szégyenteljes módon törölték a szenátorok jegyzékéből, Marcia feltette magában, hogy csak annál szigorúbban fogja járni anyja egyenes útját; úgy érezte, most már az ő feladata, hogy megóvja nagy és híres családjának becsületét.

S most íme, mindennek ellenére, mégis apja útjára kényszerült. A sors, ami reá vár, kétes, akár az övé; felesége lesz valakinek, aki császár és rabszolga egyszersmind. Ami azonban legjobban megzavarta, az az volt, hogy egyáltalán nemcsak undor volt az, amit érzett, amikor erre a sorsra gondolt. Ahogyan apját féktelenségéért nemcsak gyűlölte, hanem irigyelte és csodálta is, úgy minden ellenkezés dacára, az elébe táruló jövő vadul és titokzatosan vonzotta.

Ellenkezett volna a szokással, hogy a jegyesek felkeressék egymást. Igyekezett emlékezetéből felidézni Terentius arcát és alakját – nagy néha valószínűleg találkoztak már –, de nem sikerült. De soha nem felejtette el Néró császár vaskos, mohó arcát; annak idején, gyerekkorában, amikor hús-vér alakjában ott járt közöttük, gyakran látta. Hosszasan álldogált a császár szobrai előtt, melyek most újra a tisztelet középpontjába kerültek, s elképzelte, hogy ez a kőcsászár életre kel, átöleli, leengedi tógáját, testét a testéhez szorítva az ágyban fekszik, combját a combjához nyomja, s úgy eltelt rémülettel, hogy szívverése elakadt, s ugyanakkor eltelt vággyal, amely átforrósította egész testét.

De hiszen ez nem is Néró császár, hanem Terentius fazekas, a rabszolga, közönséges, piszkos vérű ember, ez a szemét, akivel keverednie kell. Érzései összezavarodtak, már maga sem tudta, mi jó s mi rossz.

De sokat gyakorolt önfegyelme segítségére volt; most, hogy már elszánta magát, kifelé a császár menyasszonya volt, semmi más. Buzgón teljesítette azt a számos kötelességet, amit a római hagyomány a menyasszonyokra ró.

Az esküvő előestéjén tűrte, hogy ráadják a lángmintás sárgásvörös menyasszonyi öltözéket, s a hagyomány előírásai szerint az atyai ház isteneinek ajánlotta áldozatul szűzi ruháit és játékszereit. Ezen az éjszakán nyugtalanul aludt. Fronto köré fonódó álmai összekeveredtek azokkal a félénk, mohó ábrándokkal, amelyeket a császár szobrai ébresztettek benne. Vágyott már, hogy meglássa azt az embert, aki Nérónak nevezi magát, olyan vadul, hogy szinte a bőre is égett.

De amikor a férfi kora reggel végre megjelent, díszesen, bíborban, pompás kocsiján, hatalmas kísérettel, hogy magával vigye az esküvőre, kiábrándulást érzett. Néró ragyogott, császár volt, mozdulataiban, beszédében egyaránt. De a varázs, amit szobrai előtt érzett, elmaradt. Nem érezte sem azt a tiszteletet, melyet a legfőbb hatalom viselőjének, sem a fölényt, amit a rabszolgának, sem pedig a vágyat, amit a férfinak kellett volna kiváltania belőle. Csak valami nagy üresség lett úrrá rajta. Az, aki a kezét nyújtotta feléje, egy akárki, nem előkelő, nem alacsony származású, külső forma, tartalom nélkül való, felcserélhető bárkivel. Egy ilyen különös figurával, ilyen senkivel kell megosztania élete legdrágább pillanatát.

Nagy pompával hajtattak Edessza főterére. Lélegzet-visszafojtva álltak a tízezrek, amikor Néró császár és Marcia megjelentek Tarate oltára előtt. Marcia a hagyományos menyasszonyi ruhát viselte: fehér, nagyon hosszú tunikát, a Herkules-csomóra kötött gyapjúövvel, aminek megoldása a vőlegény feladata, s felette a sárgásvörös lángmintás menyasszonyi köpenyt. Sárgásvörös, lángmintás volt a cipője és a fátyla is. Haján, amelyet előírásszerűen hat csigába fésült, súlyosan és méltóságteljesen ült a korona, kétszeresen kiemelve szigorú arca fehérségét.

A papok, akik az áldozatot bemutatták, és a beleket megszemlélték, jelentették, hogy az istenség hozzájárulását adja az esküvőhöz. Aláírták a házassági szerződést. Azután a menyasszony elmondta az előírt formulát:

– Miután te, Claudius Néró vagy, úgy az én nevem legyen Claudia.

Terentius válaszolt:

– Én, Claudius Néró beleegyezem, hogy neved Claudia legyen. – A vőfély egymásba tette a két ember jobb kezét. Azután, a gabonaáldozat bemutatása alatt az új pár ott ült két széken, elfátyolozott arccal, fejük felett kifeszítve – mintegy összekötve őket – a kora reggel leölt áldozati bárány bőre. Majd imákat mormolva körüljárták az oltárt, úgyhogy az mindig jobb kéz felől essen. Előttük egy ifjú lépkedett, és tömjént hintett az oltár lángjába.

A Varró házában lezajlott lakoma után a lakodalmi menet Mallukh király palotájába vonult, lévén az pillanatnyilag a vőlegény lakhelye. A tömeg hangosan üvöltött: – Talassze! Talassze! – az ősidőktől kezdve ezt kiabálták, anélkül, hogy bárki is tudta volna, mit jelentsen, ma sem tudja senki, de, mint az ősidőkben, ma is mindenki valami nagyon kézzelfogható, obszcén dologra gondolt. A kíséret diót szórt a tömeg közé, mégpedig – császárról lévén szó aranyozottat. Marcia előtt egy kisfiú galagonyából való fáklyát vitt. A tömeg, amikor a menet megérkezett, rávetette magát erre a fáklyára, apró darabokra hasogatta, és civakodott a szilánkokért, mert aki ilyen szilánkokat zsákmányol a menyasszonyi fáklyából, annak az istenek hosszú életet adnak, s ebben az esetben különösen hosszú életet, hiszen a fáklya a császár menyasszonyáé.

A vőfélyek átemelték Marciát a küszöbön. A széles nászágy az előcsarnokban állott. Mellette tréfásan ott guggolt kőbe vésve Mutunus Tutunus, a priapusi isten, az ifjú házasok védőistene. A vőfélyek az ölébe ültették Marciát, úgyhogy könyökével az isten hatalmas phalloszára támaszkodott.

Ott ült tehát az erkölcstelen kődarabon. A nászkíséret végre visszavonult, s ott maradt kettesben azzal az emberrel. És mi lesz most? A nap folyamán a férfi mindig egyforma maradt, nyugodt, méltóságteljes, semmi esetre sem váltott ki olyan érzéseket, amiket a legfőbb személyiség közelléte ébreszteni szokott, de nem váltott ki gúnyos vagy megvető érzelmeket sem. S most itt áll előtte, „Néró, a férfi”, az ő Nérója, az ő férfia. Valóban olyan volt, mint a kőszobrok. Vajon most csakugyan életre kel-e a kőszobor, s azt teszi, amiről ő álmodott?

Terentius fazekas számára ez dicsőségteljes, de nagyon megerőltető nap volt. Varró szenátor idejekorán átnyújtott egy listát, amelyre feljegyezték, hogy mi mindent kell cselekednie. Terentius, aki nagy gyakorlatra tett szert a klasszikus tragédiák betanulása révén, megerőltetés nélkül megjegyezte tennivalóit, és egész nap valóban császárian tartotta magát. Dicsőségét persze a nagy fáradtságtól és munkától nem élvezhette. S most íme itt ül kettesben ezzel a sápadt, gőgös szenátorlánnyal, akinek joga van hozzá s aki elvárja tőle, hogy lefeküdjön vele.

Annyi bizonyos, nagy kitüntetés, hogy a nő és a többiek is ezt várják tőle. Azonkívül, bár jobban kedvelte a teltebbeket, kövérebbeket, menyasszonya reggel vonzónak, szinte szépnek tűnt szemében. De az átkozottul hosszadalmas szertartásokba alaposan belefáradt, kimerült, és most legszívesebben egyedül aludt volna. Azonkívül Varró jegyzékén csak a napközbeni viselkedésre vonatkozó utasítások álltak, s az éjszakára semmi. Mit tegyen most? Kioldozza a nő ruháját összetartó művészi Herkules-csomót, vagy pedig előbb maga vetkőzzön le?

Mindegy, előre! Aki megoldott olyan súlyos problémákat, mint ő, csak nem fog visszariadni egy lánytól? Mindenféle vad és izgató gondolatot idézett fel, hogy magát feltüzelje. De mindez nem mozdított meg benne semmit. Marcia mozdulatlanul ült. A férfi nézte a saját kezét. Ápolt, jó szagú és nagyon fehér keze volt. Már jó idő múlt el tökéletes némaságban. Valaminek történnie kell.

– Hát bizony, Marciám! – mondta végül, és megindult a lány felé, most azonban nem Néró lépteivel. Mire való volna a játék? Másra kell tartogatnia erejét. Óvatosan lesegítette a lány menyasszonyi köpenyét. Nem dobta le a földre, hanem gondosan, házigazda módjára leterítette a székre az értékes anyagot. Azután, kissé félénken, leemelte fejéről a nászkoronát, és halk sóhajjal nekilátott, hogy kioldja a művészien bogozott csomót az övön. Marcia, még mindig mozdulatlanul, tűrte. A férfi, ha véletlenül megérintette a homlokát vagy karját, érezte, hogy a teste jéghideg.

Végül már csak a tunika volt hátra. Úgy találta, eddig nem viselkedett valami hódítóan, elhatározta, most megmutatja, hogy mégis férfi. Bogozgatta a tunika szalagját, majd, amikor nem engedett rögtön, egyetlen rántással kettéhasította. Ott ült Marcia hegyes mellével meztelenül, fagyosan, véznán, fehéren. Megragadta, nem volt nehéz, erőfeszítés nélkül vitte az ágyig. A nő visszafojtott lélegzettel feküdt.

– Oltsd el a lámpát – kérte.

A férfi levetkőzött, melléje feküdt. A nő teste még mindig olyan volt, akár a jég; ez bosszantotta. Durván átölelte. Marcia megborzongott, halkan sóhajtott. „Ha a nő ilyen hideg – gondolta Terentius –, nem várhatja, hogy a férfi fellángoljon.” Remélte, ha dühbe jön, könnyebb lesz. Dühbe jött hát, mert a nő nem segített, sőt, hallgatott. Ismét magához szorította.

– Mondd, hogy Vörösszakállúcskám! – parancsolt rá, így nevezte a császárt Acte, első szeretője, s a nép is, s mint Terentius hallotta, a császár szerette, ha így hívják. Marcia néma maradt. Úgy megszorította a derekát, hogy fájt. A nő egészen halkan felsikoltott. „Nem szereti a fájdalmat a kisbaba” – gondolta magában haragosan; még jobban megszorította, megcsípte.

– Ne – mondta a nő –, ne!

A férfi, mintha csak erre várt volna, elengedte. „Ha nem akarja – gondolta magában sértődötten –, Néró nem erőszakoskodik.” Elfordult tőle, elégedetten önmagával. Egész nap folyamán császár módjára viselkedett, megérdemli a pihenést és az alvást. Megigazgatta a párnáját, tanakodott, hogy vajon kívánjon-e jó éjszakát, vagy adja a sértődöttet. Alapjában véve jóindulatú ember lévén, végül is ezt morogta: – Jó éjszakát – görögül, mert ezt finomabbnak érezte; azonkívül ebben a szóban nem volt th, a kiejtése sem okozott nagyobb gondot. Ezek után elaludt. Rövid idő múlva halkan horkolni kezdett.

Marcia mereven, ernyedten, kiábrándultán feküdt. Haragudott, amiért a férfi közeledni merészkedett, s még jobban haragudott, hogy azután abbahagyta. Gőgösen elképzelte magának, hogy az úrnő fölénye riasztotta vissza a rabszolgát. Büszke lehetett, amiért megakadályozta ezt az állatot, hogy birtokába vegye. De ez a büszkeség hamarosan szertefoszlott. Érezte a férfi kipárolgását, hallotta a lélegzetvételét. – Vörösszakállúcskám! – mondta maga elé halkan, dühösen önmagára, amiért nem teljesítette tüstént a kívánságát. Megtapogatta azt a helyet, ahol a férfi megcsípte. Fájt. Holnapra kék foltok lesznek rajta; ez minden, ami nászéjszakájából megmarad. A csalódás – hol felizzón, hol jéggé dermesztve – szinte testileg fájt.

A férfi mozdulatlanul hevert, aludt, halkan horkolt.

Marcia egész éjszaka nem tudott felmelegedni. Alighogy pirkadni kezdett, felkelt. Mezítláb, apró, kislányos léptekkel sietett végig a termen. Megpillantotta a széken a gondosan leterített menyasszonyi köpenyt. „És ez akar Néró lenni” – gondolta magában.

6. CSEL

Amikor Cejonius kézhez vette Fronto jelentéseit az edesszai eseményekről, rémülete talán még haragjánál is nagyobb volt. Tehát ennyire gyűlöli őt Varró, hogy saját, szeretett leányát egy rabszolga és csaló ágyába fekteti, csak hogy neki ártson. Most már világosan látta, amit mindig is érzett: nem külső ellenség, nem Pakorosz vagy Artabanosz az igazi ellenség; Róma legnagyobb ellenfele az, aki eddig bent az országban ült, és a neve Lucius Terentius Varró. Ő az oka, hogy a Keleten nem áll helyre a nyugalom. A Varró iránt érzett mélységes ellenszenve helyes ösztönből fakadt.

Újra s még határozottabban felismerte, hogy a Varró és közte levő konfliktusban többről van szó, mint pusztán személyes ellentétről; ő, Cejonius képviseli az új Rómát, teli felelősségérzettel és józanul számoló értelemmel, Varró azonban a régi Róma testet öltött féktelensége, szenvedélyes, talán lángeszű ember, de egészen bizonyos, hogy azok közül a korlátot nem tűrő, felelőtlen férfiak közül való, akik már Néró alatt is lehetetlenné tettek minden céltudatos közigazgatást, és végveszélybe sodorták a birodalmat.

Olvasta Fronto ezredes világos, szabatos jelentéseit. Vad düh ébredt benne. „Bevonulni – viharzott lelkében. – Tízezer embert átdobni az Eufráteszen. Kihozni a két csirkefogót, Terentiust, ezt a nyomorult szélhámost, és mindenekelőtt Varrót, a képmutatót, a hazaárulót. Megfosztani trónjától Mallukhot, a kolduskirályt, megfenyíteni Sarbil főpapot. Lefejeztetni Varrót, keresztre feszíteni piszkos rabszolgáját.” Szinte sajnálta, hogy Fronto olyan nyugodtan és megfontoltan viselkedett. Talán jobban szerette volna, ha az edesszai garnizont felkoncolják, s most volna ürügye a beavatkozásra.

Tanácsadóinak nagy fáradságába került, hogy az elhamarkodott cselekvéstől visszatartsák. De be kellett látnia, hogy az Edessza elleni katonai expedíció lehetetlenség. Az ilyen kalandos vállalkozással csak Artabanosznak szolgáltattak volna várva várt okot, hogy a Róma elleni védelmi háború jelszavával véget vessen a parthus birodalom beiviszályainak, átlépje a Tigrist, és megtámadja a rómaiakat. A Palatínus legfőbb érdemeként könyvelte el, hogy helyreállította és megóvta a békét. Titus előszeretettel neveztette magát békecsászárnak. Az a kormányzó, aki nem tudja elkerülni a parthusokkal való háborút, sőt magatartásával egyenesen felidézné, bizonyos lehet kegyvesztettségében. Nem, Cejoniusnak meg kellett elégednie azzal, hogy néhány hatástalan jegyzéket intézzen Edesszához. Ölbe tett kézzel kellett szemlélnie, ahogy Varró tovább szövi intrikája szálait, és mulat rajta. Lélegzete elfulladt a tehetetlen dühtől, arcán a vörös foltok szinte lángoltak. Az antiochiai kormányzósági palotában mindenki hosszú orral járt-kelt.

Naponta haditanácsot tartottak. A kormányzó kérte, rábeszélte, szidta tanácsosait. Ez így nem mehet tovább. Törték a fejüket, töprengtek. Találniuk kell egy kiutat. A kormányzósági palota urai tanult diplomaták voltak; végül megtalálták.

Nyilvánvaló, hogy Róma maga nem kezdhet katonai akciót. De mi volna, ha régi szerződésekre való hivatkozással valamelyik vazallus államot szólítanák fel, hogy rendészeti intézkedéseket hajtson végre a gonosztevők elfogása céljából? Ha például Edessza szomszédját, kommagénéi Fülöp királyt szólítanák fel, hogy minden eszközzel szorgalmazza és kényszerítse ki Terentius és Varró kiadását? Ha Kommagéné vállalkozik az akcióra – s van mód, hogy Fülöp királyt kényszerítsék –, akkor kellőképpen fedezve lesznek. A parthusokkal szemben simán elejtik Fülöp királyt, kijelentik, hogy egyszerű rendészeti intézkedéssel megbízva, félreértés folytán túllépte megbízatását.

Cejonius, aki mohón lesett minden lehetőséget, csak hogy végre megmozdulhasson, fellélegzett. A kommagénéi Fülöp királynak szóló levél még aznap elment.

7. BÖLCSESSÉG ÉS SZENVEDÉLY

Amikor Varró tudomást szerzett „erről a levélről, fáradtság és levertség fogta el. Sajnálta, hogy ötvenesztendős létére elragadtatta magát a szenvedélytől, és belekeveredett ebbe a sivár, költséges játékba. Természetesen a dolog több tréfánál; a Nagy Sándor-i elképzelésről van szó, Ázsia és Európa összeolvasztásáról. De vajon ő, Varró, nemcsak azért vallja-e ezt az eszmét, mert ürügyet nyújt arra, hogy játékszenvedélyét, a hatalom utáni vágyát kitombolja?

Sokáig üldögélt így, öregnek és elhasználtnak érezte magát. Csak nagy lassan tért vissza világos gondolkodási képessége és energiája. Igen, a terv, amit Antiochiában kieszeltek, hogy nem saját csapatokat küldenek, hanem felbiztatják Kommagénét, kétségkívül nagyon ügyes. Artabanosz parthus király talán fellépne a római csapatok ellen, de nem támad meg honi, szíriai sereget. Ha fegyveres összecsapásra kerül a sor Kommagéné és Edessza között, akkor ő, Varró és Nérója sehonnan sem várhatnak segítséget, ügyük elveszett.

Ha fegyveres összecsapásra kerül a sor! Tehát minden kommagénéi Fülöp királytól függ. Vajon teljesíteni fogja-e, vajon kell-e teljesítenie Cejonius kívánságát?

Varró beleképzelte magát Fülöp helyzetébe. Harminc esztendőn valamivel túl levő úr, görög és perzsa királyok leszármazottja, igen művelt, a világnak eme táján a művészetek és tudományok legbuzgóbb pártolója. Néró szerette és támogatta a kommagénéi uralkodókat. Róma mai urai viszont folyton zaklatják. Már az öreg, nyers Vespasianus is az orrát fintorgatta, ha a kifinomodott, esztetizáló Fülöp király nevét hallotta; Titus is úgy találta, hogy bűzlik a keletiességtől. Fülöp túlságosan okos volt, semhogy ez ellen tiltakozzék; minden újabb zaklatásra válogatott udvariassággal válaszolt. De lelke mélyén – így vélte legalábbis Varró – gyűlölnie kell a durva, brutális katonákat, amilyeneknek a rómaiak bizonyultak. A szíve nem kétes, azé az emberé, aki Nérónak nevezi magát, legyen az bárki. De Kommagéné az Eufrátesz túlsó, római partján fekszik, fővárosában, Szamoszatában erős római helyőrség székel. A rómaiak, ha Fülöp király nehézségeket támaszt, minden további nélkül közbeléphetnek, és elfoglalhatják országát. Vajon nem fogja-e tehát, mindennek ellenére, teljesíteni Cejonius kívánságát, egyszerűen kényszerűségből?

Az ifjú királyról azt állították barátai, hogy egyesíti magában a perzsák, a görögök és a szíriaiak minden jó tulajdonságát: a perzsa vallásosságot, a görög műveltséget, a szíriai ravaszságot. Ellenségei viszont azt híresztelték, hogy mind a három faj rossz tulajdonságaival rendelkezik: a perzsa bizonytalansággal, a görög elpuhultsággal, a szíriai alattomossággal. Varró mindössze két ízben találkozott Fülöp királlyal, de mindketten szemmel láthatóan tetszettek egymásnak. S a sorsa most ennek a Fülöpnek a kezébe van letéve. Varró elhatározta, hogy Szamoszatába utazik, Kommagéné fővárosába.

Még aznap el is utazott.

Fülöp király örömteli s ugyanakkor kellemetlen meglepetéssel fogadta. Varrónak tudnia kellett az Antiochiából jött kiszolgáltatási felszólításról, miért adja magát önszántából a kezébe? Mi rejlik emögött? De fő a jólneveltség. Amíg az asztalnál heverésztek, sem a király, sem Varró nem mutatták, hogy mi foglalkoztatja őket. Élénk beszélgetés folyt művészetről és irodalomról, s Fülöp lelkében csak nagy néha merült fel az a kérdés, nem volna-e leghelyesebb, ha Varró iránt érzett minden rokonszenve ellenére őrséget állítana vendége ajtaja elé, s másnap beszállítatná Antiochiába?

Miután azonban az étkezést befejezték. Varró kertelés nélkül elkezdte:

– Nem találod, Fülöp király, hogy rendkívül előzékeny vagyok, amikor megtakarítom neked egy hadjárat költségeit, és ellenállás nélkül a kezedbe adom magamat? – Fülöp király most már nem is igyekezett izgalmát leplezni. Felállt. Magas úr volt, finom végtagokkal, gyenge állal. Fel-alá járkált esetlen, egyenlőtlen léptekkel, végül hirtelen megállt Varró előtt, fürkészően nézte nagy, rövidlátó szemével, azután megszólalt:

– Annyi bizonyos, hogy nagyon csodálkozom, kedves Varróm. Mondanom sem kell, milyen kellemetlen a kormányzó megbízása. De ha valaki úgy ismeri a Keletet, mint te, az előtt egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy eleget kell tennem a megbízatásnak.

– Természetesen eleget kell tenned – helyeselt Varró. – Nérómnak és nekem nem sok kilátásunk van, hogy tartani tudjuk magunkat. Még ha kapunk is Artabanosztól húsz- vagy harmincezer katonát, ami még egyáltalán nem bizonyos, a legvégén, minden emberi valószínűség szerint, Róma marad a győztes. Az ésszerűség, Fülöp király, azt parancsolja, hogy hajtsad végre a kormányzó megbízását. Amiből egyébként mindenféle előnyöd is származik. Edesszát megfenyítik, területét felosztják, s valószínű, hogy ha a büntető expedíciót sikeresen lefolytatod, meg fogod kapni ennek a területnek túlnyomó részét.

A hosszú, sovány úr tehetetlenül nézett le a nyugodtan beszélő Varróra. Pontosan így áll a helyzet. Ő maga sem tudta volna világosabban összefoglalni az okokat, amelyek amellett szóltak, hogy akarata ellenére is engedelmeskedjen Rómának. Zavart volt és csalódott. Titokban azt remélte, hogy Varró nem a belátásban, hanem ellenvetéseiben fogja megerősíteni.

De Varró még nem fejezte be. Hosszas hallgatás után, óvatosan újrakezdte:

– Edesszában persze, egész Mezopotámiában csakúgy, mint Artabanosz király udvaránál, mindenki csodálkozni fog, hogy Fülöp király a római bitorló kezébe adta Néró császárt és engem. Azt fogják mondani, ha a kis Edessza vett annyi bátorságot, hogy kiálljon Néró mellett, akkor a jóval nagyobb Kommagéné is megkockáztathatta volna. Artabanosz talán csak arra vár, hogy akadjon egy második mezopotámiai állam, amely elismeri Nérót, hogy maga is melléje álljon. De vajon miért törődne a kommagénéi Fülöp király néhány millió szíriai hazafi felháborodásával, ha országa területét Edessza birtokainak nagy részével gyarapíthatja?

Fülöp királynak, különös módon, nem esett rosszul, hogy Varró függőségét és habozását gúnyolja. Fülöp szerette a díszt és pompát, szenvedélyesen építkezett, a kilátás, hogy az edesszai zsákmányból származó kincsekkel új palotákat, fürdőket, színházakat, egy új várost emeltethet, megörvendeztette a szívét. Másrészt viszont hallatlanul csábította az a kilátás, hogy felhasználja az alkalmat, s végre fellázadjon a gőgös, durva, pöffeszkedő nyugatiak ellen, akik minden lehető alkalommal a legtapintatlanabb formában az orra alá dörgölik túlerejüket. Nem volna könnyű dolog fellépni a baráti Edessza ellen. Nem könnyű dolog, hogy éppen ő, a szíriai király szolgáltassa hóhérkézre azt az embert, akin az egész Folyamköz szívvel-lélekkel csüng.

Varró tovább beszélt:

– Úgy hiszem, bebizonyítottam neked, Fülöp király, hogy tudom méltányolni indítóokaidat, és nem veszem rossz néven, ha a józan ész szavára hallgatsz. Miután azonban nyilvánvaló, hogy ha szabad feltételeznem: fájdalmas szívvel szolgáltatsz ki a nyújtózkodó emberkének, és én egy cseppet sem haragszom, engedj meg egy merész kérdést.

– Kérlek, kérdezz – mondta a király. Soványán, magasra nyúlva ült egy nagy Minerva-szobor alatt, amely a divatnak megfelelően ugyancsak sovány volt és hosszú.

– Tehát – kezdte Varró – engedni fogsz Rómának, s ezért jutalmul megnagyobbíthatod országodat. De nem fog sokáig tartani, s Róma újabb méltánytalan kívánságokkal fog fellépni, amelyeknek teljesítését újra kelletlenül fogod vállalni, de a mostanihoz hasonló okokból kénytelen leszel engedni. Harmadszorra azután Róma még többet fog követelni, s végül elérkezik az a pont, amikor a mérték megtelik, és nem leszel hajlandó többé fejet hajtani. Akkor pedig kényszeríteni fognak, hogy annyi mindent adj oda, hogy semmi adnivalód nem marad többé. Vagy más szavakkal: nem gondolod, Fülöp király, hogy Róma, jó magaviseleted ellenére, egy szép napon mégis ürügyet fog találni Kommagéné bekebelezésére?

Fülöp király hosszú, sápadt, gondolkodó arcában kissé nyitott szájjal hallgatta. Komolyan nézett Varró arcába, okosan, szomorúan; néhai nagy királyok kései, fáradt leszármazottja. Néma maradt, de egész lénye egyetlen levert, keserű „igen” volt. Varró élvezte hallgatását. Azután, megszólalt:

– Köszönöm válaszodat. Edessza kisebb, mint Kommagéné. Mallukh király nem túlságosan művelt, és Sarbil egy fanatikus előítéletekkel teli pap. De mindkettőjük szíriai fejében ül egy nagy adag valóságérzék, és amikor a szíriai kormányzó a kiszolgáltatási kérést intézte hozzájuk, valószínűleg éppen úgy felismerték a józan ész parancsolta utat, mint te vagy én. Nem tudom, mi indította arra kettőjüket, hogy mindezek ellenére mégis visszautasítsák Róma követelését. Talán így gondolkodtak: ha mindig engedünk, akkor végül Róma százszázalékos bizonyossággal elnyel bennünket. Ha azonban most megragadjuk ezt a pompás, kínálkozó alkalmat, és védekezünk, akkor csak kilencven százalék a valószínűség ellenünk. Jobb most egy tizednyi lehetőség, mint később semmi. Te, persze, Fülöp király, még fiatal vagy. Ha majd egyszer be is kebelezik az országodat, bizonyára meghagyják a királyi címet és jövedelmeid egy részét. Rómában fogsz élni, helyet kapsz a szenátusban, udvart gyűjtesz magad köré költőkből, művészekből, nőkből, s megszabadulsz a kormányzás számtalan kellemetlen gondjától. Róma messzi van Szamoszatától; a keleti istenek és emberek átkai csak mint valami távoli tengerzúgás jutnak el a füledig. Egy nagyúr magánélete Rómában sok szépséget rejt magában. Senki sem tudja ezt nálam jobban, hiszen, nem titok előtted sem, Fülöp király, néhány héttel ezelőtt még nekem is módomban lett volna az imént ecsetelt életmódot folytatni Rómában. Talán csodálkozol, hogy mindezek ellenére mégis Néróm mellé álltam. Bevallom, én sem értem maradék nélkül. Mi, az öregebb korosztályból valók, nem becsüljük a józan észt olyan sokra, mint a fiatalok. Lehet az is, hogy a mi észjárásunk másfajta, úgyhogy a legdúsabb életet sem tartjuk érdemesnek arra, hogy nyugalomban leéljük, ha bizonyos, elvont dolgokról le kell mondanunk.

Fülöp király még mindig mozdulatlanul ült Minerva szobra alatt. Sápadt, hosszú arca szinte eltorzult, olyan figyelmesen hallgatta a másik szavait.

– Kérlek, folytasd, kedves Varróm – mondta, amikor a szenátor elnémult.

– Befejeztem – válaszolta Varró. – Legfeljebb még ezt tehetném hozzá: nem találod, hogy a sors iróniája, hogy Nérónk uralma csak azon múlik, tudjuk-e tartani magunkat az első néhány héten, anélkül, hogy Róma nekünk esne? Ha sikerül tartani a császárt négy hétig, vagy csak háromig, amíg Artabanosz királynak módja van melléje állni, úgy Néró helyzete esztendőkre biztosítva van. Ha egyszer valami valódi sikert ér el, ha például Artabanosz melléje áll, ha a Kelet egyszer világosan látja és tudja: Néró él, Néró itt van, Néró uralkodik, akkor neve és puszta léte állandó fenyegetés Rómának, még akkor is, ha időnként nem áll mögötte nagyobb sereg. Akkor azután megengedheti magának, hogy néhány hónapra eltűnjön a sivatagban, és bevárva a jobb alkalmat, ismét felbukkanjon. Rómának hatalmas hadserege van, de annyi katonával nem rendelkezik, hogy az egész Keletet átkutathatná utána. Ezenkívül újból háborúba keveredne a parthusokkal, s ezt, ahogy a dolgok ma állnak, minden körülmények között kerülni fogja. Edessza önmagában kevés. De ha Edessza és Kommagéné együtt segíti, akkor Néró nyeregben ül, akkor lovagolhat.

Fülöp király nézte a másik száját. Igen, ez az ember a maga részére azt választotta, amit ő is szeretne, de nem meri. Ez a Varró, pontosan ismerve az akadályokat, amelyek őt is akadályozzák, mélyebben leszállt önmagába, mint ő, s azokból a rétegekből merített erőt, hogy legyőzze a józan észt, ahol többé nem a józan ész az úr. Csodálatot és vonzalmat érzett ez iránt az ember iránt. Hosszú távra vajon nem bölcsebb-e, ha az ember tisztességesen viselkedik? Abban igaza van ennek az embernek: ha továbbra is szót fogad a rómaiaknak, rövidesen befellegzett az ő kommagénéi látszaturalmának is. Ha azonban szembeszáll velük, van, ha csak nagyon kis kilátása is, hogy elkerülje ezt a véget.

– Beszélni fogok fővezéremmel, Treboniusszal, kedves Varróm mondta most, hogy döntött, szinte vidáman. – És ne vedd rossz néven – fejezte be a kihallgatást, s most már egész arca nyíltan mosolygott –, ha egy időre még őrséget állíttatok az ajtód elé.

8. MÉG EGY RÓMAI TISZT

Trebonius kapitány közlegénységen kezdte. Most a tizennegyedik légió zászlótartó és sast vivő tisztje volt. A Kelet katonái között ő örvendett a legnagyobb népszerűségnek. Barát és ellenség egyaránt ismerte tetteit, amelyeket az örmény és a zsidó hadjárat folyamán véghezvitt. Szolgálatban különös szigorúságával, sőt kegyetlenségével tűnt ki. Gömbölyű feje, őszesbarna hajcsomóival, húsos nyakon ült. A köpcös ember szolgálaton kívül szívesen összeállt katonáival, velük ivott, és szaladgált nők után. Durva tréfáinak híre messzi földre eljutott. A hadsereg kedvence volt, s a lakosság, ahol csak feltűnt, megéljenezte.

Az antiochiai kormányzósági palotában és Rómában, a hadügyi hivatalban természetesen tudtak erről a népszerűségről. Vespasianus császár, akinek volt érzéke a nyers humor iránt, arra gondolt, hogy a nemesi rend sorába emeli, de miután bizonyos finom urak, akiknek Trebonius kapitány túlságosan közönséges volt, aggályoskodtak, elejtette tervét. A kapitány tehát, aki alacsony sorból származott, és nem kapta meg a lovagi címet, nem emelkedhetett magasabbra a katonai ranglistán sem. Bármennyire gúnyolódott is a finom uracskákon, s hangsúlyozta, mennyivel többre becsüli a hadsereg szeretetét, mint az ezredesi vagy tábornoki jelvényt, mégis állandóan furdalta, hogy ezek a finom urak kizárták körükből.

Becsvágyó volt, és számos kitüntetést szerzett. Megkapta a hősiességért járó bíborzászlócskákat és a karperecet, majd magának és Victoria nevű lova részére kiküzdötte az első osztályú mell-, illetve szügydíszt. De nem kapta meg a falkoszorút, meg a bástyakoszorút, amelyek azt illetik, akik elsőnek másznak meg valamely ostromlott városfalat, illetve bástyát. Trebonius kapitánynak az volt a véleménye, hogy ezt a kitüntetést már két ízben is kiérdemelte. Megvető vállvonogatással vagy gúnyos, széles mosollyal emlékezett meg azokról a csalókról, akik megfosztották ettől a dicsőségtől, hogy másoknak juttathassák. De a tüske, ennek ellenére, mélyen lelkében ült.

Címre-rendre Fronto ezredes edesszai és Trebonius kapitány szamoszatai megbízatása azonos volt. De az antiochiai hatóságok jól tudták, hogy miért állítják az Edesszában állomásozó ötszáz főnyi helyőrség élére a finom és előkelő Fronto ezredest, a Kommagéné országának négy városában állomásozó kétezer ember parancsnokául pedig Trebonius kapitányt. Edesszában diplomáciai képességek szükségesek; az ottani római parancsnok helyzete felettébb kényes. Trebonius szamoszatai kiküldetésével azonban egyrészt megalázták a cseppet sem kedvelt Fülöp királyt azzal, hogy Róma képviselőjeként egy plebejust küldtek országába; másrészt, a népszerű kapitányt, akinek képességeit nem becsülték valami sokra, olyan jó, zsíros állomásra helyezték, ahol nem kellett bonyodalmaktól tartani. Ezzel azonban csak azt érték el, hogy mindkét tiszt elkedvetlenedett; mert, ahogy Fronto a kulturált nagyvárosba, Szamoszatába kívánkozott, úgy vágyott Trebonius a kényes, felelősségteljes edesszai megbízatásra.

Becsvágya megsértéséért Kommagéné lakosságának szemérmetlen kizsákmányolásával kárpótolta önmagát. Nyíltan kimutatta, hogy nem Fülöpöt, hanem önmagát tartja Kommagéné valóságos urának. Gyarapította vagyonát, ahol tudta. A kövér, közönséges arcú ember páváskodva sétálgatott a szép városban, legjobb anyagból készült egyenruháján csillogott, csengett számtalan kitüntetése, fegyverzete a legragyogóbb volt, amit csak a szolgálati szabályzat megengedett. Fejedelmi udvart tartott, hatalmas istállót, szenvedélyesen vadászott az ország nőire és vadjaira egyaránt.

Fülöp király alapjában véve nem is bánta, hogy a rómaiak a sok tiszt közül éppen ezt küldték ide. Bár, mint perzsa és görög királyok és istenek leszármazottja, undorodott attól, hogy ilyen emberekkel érintkezzen. De amikor az zsíros kezével bizalmasan megráncigálta ruhája szélét, vagy szőrös karját a vállára tette, meg sem rezzent. Átlátott a derék Trebonius kapitányon. Ez az ember egy játékos kalandor, szenvedélyeinek rabja, emellett sértődött. Elképzelhetők olyan helyzetek, amikor az ilyenfajta ember hasznos lehet.

S íme, most bekövetkezett ez az eset. Varróval folytatott megbeszélése után a király magához hívatta a kapitányt.

Trebonius jókedvűen jött. Szélesen, vaskosan terpeszkedett a finom bútorok között.

– Nos, Fülöp királyom – kezdte éles, recsegő hangján –, ami anyám fiát illeti, előre is örül az edesszai sétának. Most majd megláthatja, mire képes a jó öreg Trebonius, ha nem kötik meg a kezét. Mallukh király háremében találhatók a legszebb nők, Korinthosz és Szusza között. Öreg napjainkra részünk lesz egy kis jófajta szórakozásban. Önnek kettő, nekem egy... így osztozunk. De ön olyan arcot vág, mintha savanyú almába harapott volna, ifjú király. Megígérem önnek, hogy ezt a Nérót, a Mallukhjával és Sarbiljával egyetemben, fél kezemmel elintézem. A Varrót pedig, mint hallom, már fülön csíptük.

Zsíros nevetéssel nézett a szemben ülőre.

Fülöp nem mutatta, mennyire bántja a kapitány durva bizalmaskodása és dalmata tájszólása, amivel mondanivalóit előadta.

– Természetesen megtisztelve érzem magam – válaszolta tiszta, színtelen latinságával, amelynek választékossága mindig bosszantotta Treboniust –, hogy Róma éppen énreám bízta ezt a feladatot.

De ebbe a diszkehelybe különböző ürömcseppek vegyülnek. Az első: nem szívesen lépek fel Mallukh barátom ellen. Trebonius szélesen vigyorgott.

– Ezt megértem, ifjú király – válaszolta. – Fél, hogy legközelebb saját maga kerül sorra, s csak úgy egykettőre lenyeljük magát is, a királyságával egyetemben. Szó sincs róla. Ha jól viselkedik, Trebonius kapitány szívesen szól néhány jó szót az érdekében. Arra pedig hallgatnak, még a Palatínuson is.

– Köszönöm a jó véleményt – mosolygott Fülöp. – Most pedig a második ürömcsepp. Jogi szempontból is meggondolásaim vannak. Rómával kötött szerződésem arra kötelez, hogy segítséget nyújtsak a császárnak vagy helytartóinak minden jogi eljárásnál, melyet országom bármelyik alattvalója ellen területén megindít. De mióta tartozik Edessza országom területéhez?

– Ilyen szőrszálhasogatások bántják, ifjú király? – kérdezte a kapitány. – Nem vagyok jogtudós, de egészen bizonyos, hogy a jogtudósaink majd találnak valami csavaros megoldást, ami kisegíti önt a csávából. Például mi volna, ha egyszerűen odaajándékoznánk önnek Edessza egy részét? Akkor az is az Ön országa lesz. Majd előterjesztést teszek ez irányban. – Megfogta a király ruhájának szegélyét, nevetett; mellén és karján megcsörrentek a kitüntetések és láncocskák.

Fülöp felemelkedett; szikáran állt Minerva szobra előtt:.

– S most a harmadik csepp, a legkeserűbb – mondta egykedvű hangján. – Néró császár Július Caesar házának utolsó sarja, én Nagy Sándor családjának utolsó tagja vagyok. Ön talán érzelgősségnek fogja találni az ilyesfajta meggondolásokat; de ha az edesszai ember mégis Néró császár volna, akkor felettébb ízlésem ellen való, hogy éppen Nagy Sándor utódja szolgáltassa hóhérkézre Július Caesar utódját. És ön egészen bizonyos abban, hogy ez az ember csakugyan nem Néró? Látja, Varró szenátor azért jött ide, hogy biztosítson arról, hogy csakugyan ő az. Csak ebből a célból szolgáltatta ki magát, önként.

„Modora van ennek a fickónak – gondolta magában Trebonius. Milyen előkelően dörgölte az orrom alá származását. Persze, nem nehéz királyi módon viselkedni, ha az emberrel kora ifjúságától kezdve csak ezt gyakoroltatják. Ha azt vezényelném neki: jobbra át, lándzsát döfésre, indulj!... ugyancsak tátaná a száját.” Fennhangon ezt mondta:

– Hogy biztosan tudom-e? Ugyan mit tudhat az ember bizonyosan ezen az átkozott világon? De ha Titus, a római hadsereg legfőbb hadura azt parancsolja, hogy ez az ember nem Néró, akkor nem Néró.

Fülöp király álmodozva szemlélte hosszúkás kezét, és fennhangon gondolkodott.

– Lehet, hogy a legfelsőbb hadúr jó katona, s Néróról azt mondják, nem volt az. De Néró nem volt zsugori, s az új, jó katonákról azt bizony nem lehetne elmondani. A csapatok, bárhogyan is van, Nérót szeretik. Ha a légiók megpillantják Nérót, lehetséges, hogy szívesebben harcolnak mellette, mint ellene. Jómagam kisgyerek voltam még, amikor láttam. De még most is, ha megpillantom szobrát, megrezzen a térdem a tisztelettől. Félek, hogy magamra és országomra haragítom az isteneket, ha kezet emelek a nagy Néró császár, Kelet jótevője ellen.

Trebonius kapitány figyelmesen hallgatta, széles szája egyszer sem húzódott kacagásra. Azután válaszolt, kitérőén, mint Fronto ezredes Sarbilnak:

– Az ilyen meggondolások helyénvalók lehetnek egy királynál, de egy kapitánynál nem.

– Csodálom – felelte a király udvariasan –, hogy Treboniusom rangja mögé vonul vissza. Hiszen Trebonius kapitány más esetekben egyáltalán nem kapitány módjára gondolkodott és cselekedett, hanem úgy, mintha Kommagéné egyik vezetője volna. Egyébként pedig nem gondolja, hogy bizonyos körök hálátlanságának legjobb bizonyítéka, hogy ön, Treboniusom, kénytelen még mindig kapitányi ranggal megelégedni? A derék zsoldosnak joga van derekas zsoldra. Ebből ered a heve. És éppen ezért talán a legjobb értelemben vett katonás cselekedet volna Néróért küzdeni, aki hálás, és nagyvonalú, és nem bizonyos más emberekért.

Trebonius kezdte magát kényelmetlenül érezni. Mit akar ez az ember? Mit jelentsen az, hogy az egyébként oly engedelmes Fülöp egyszerre megmakacsolja magát, és szemtelen lesz? Fülöp, ez a csapott állú ember puhány, de ravasz róka. Varró is ravasz róka. Az, hogy ez a két ravasz róka kilátásosnak találja, hogy szembeszálljon Cejonius parancsával, mindenesetre megfontolásra érdemes. A kormányzó utasításának keresztülvitele nem éppen dicsőségteljes Fülöp király számára, de hatalmas nyereséghez juttatná. Néró oldaláról talán még nagyobb kínálkozik? Vajon kapott-e biztosítékokat ez a Fülöp a parthusoktól?

Trebonius nem kedvelte a homályos dolgokat. Gorombán és egyenesen megkérdezte.

– Mit jelentsen ez tulajdonképpen, ifjú király? Úgy értsem, hogy vonakodik teljesíteni Róma parancsát?

Fülöp mosolygott. Hosszú lába meg-megroggyant, ahogy Treboniushoz közeledett. Mosolyogva mondta az arcába:

– De hova gondol, kedves Treboniusom! Fülöp király vonakodnék? Természetesen teljesítem a parancsot. Varró már a kezünkben van. És két hét múlva, ha csak Mallukh király meg nem gondolja magát addig, és ki nem szolgáltatja azt a másikat, csapataink megindulnak Edessza ellen.

– Nahát! – recsegte Trebonius, de csak nehezen tudta leplezni zavarodottságát; nem volt bizonyos benne, vajon a király tréfát engedett-e meg magának vele szemben, vagy mit akar tulajdonképpen, s hogy ő most elégedett legyen-e, amiért minden simán ment, vagy elégedetlen.

S kétkedései még csak további megerősítést nyertek. Ugyanis, amikor búcsúzott, a szemtelen fiatal király újból elkezdte az iménti kétértelműségeket.

– Szóval, még két hetünk van – mondta. – Két hét nagy idő. Gondolja meg, kérem, ez alatt a két hét alatt, hogy az edesszai ember nem lehet-e mégis a háládatos Néró császár, aki alatt egy Trebonius bizonyára nem maradna kapitányi rangban.

9. HÁBORÚ A KELETEN

Trebonius tartotta magát Fülöp, szavaihoz, és sokat töprengett.

Különböző csábító lehetőségek merültek fel előtte. Megtehetné például, hogy jelentést küld Antiochiába Fülöp királlyal folytatott kétértelmű beszélgetéséről. Ott nagyban gyűjtik a királyt terhelő anyagot, arra az esetre, ha majd egyszer el akarják foglalni az országát. Trebonius tehát érdemeket szerezne, ha ezt az anyagot szaporítaná. De mi haszna volna ezekből az érdemekből? A nemességet ez a római kormány sohasem fogja megadni, s minden egyebet, amit megadhat, már régen megkapott.

Ha azonban ő, a népszerű Trebonius kapitány e mellé a Néró mellé állna, úgy ez olyan segítség volna, amiért minden árat megkaphatna; ebben igaza van ennek a ravasz bennszülött királynak. Megkapja a szenátori rangot, kinevezik tábornoknak, talán főparancsnoknak is. Ha azután a dolog rosszul sikerül, és Néró nem tudja tartani magát, neki, Treboniusnak még mindig marad annyi ideje, hogy embereivel idejében átlépje a Tigrist, és eltűnjön a parthusok országában. Azok mindig tárt karokkal fogadnák a híres kapitányt, főképpen, ha néhány ezer jól begyakorolt római katonát is vinne magával.

Trebonius rendszerint a vállát vonogatta, ha Fronto ezredesre fordult a szó. De ennek a Frontónak a viselkedése, aki most magányosan ül az edesszai fellegvárban, egész időn át sokat foglalkoztatta. Különösnek, cseppet sem katonásnak találta. Azon töprengett, vajon nem látja-e Fronto ebben a Néróban lehetőségét saját katonai karrierje szempontjából?

Türelmetlenül szuszogott. Mit tegyen? A szolgálat Titus hadseregében unalmassá vált. Ezek alatt a józan nyárspolgár urak alatt gondolni sem lehet valami jófajta, friss, vidám kis háborúra. Akkor már ilyen Néró alatt egészen más volna a szolgálat, harcok ígérkeznek... valóságos üdülés egy ilyen vén katona szívének. Kockázatos dolog átpártolni ehhez az emberhez, annyi szent. De hát nem éppen a veszély a katonaélet vonzereje? Mindig vigyorognia kellett, ha újoncai fejébe a „katonai biztosítás” számtalan előírását kellett belevernie, amelyek különösen nagy helyet foglaltak el a Flaviusok Szolgálati szabályzat-ában.

Amikor legelőször hallott ennek a Nérónak a felbukkanásáról, néhány vaskos tréfával intézte el az ügyet. Talán mégis elsiette kissé a dolgot. Most másképpen fest az egész. Varró, Fülöp meg ő, három ravasz róka. Miért nem tudna három róka, ha olyan zsíros zsákmányról van szó, mint a vezető állások – egy Néró uralma alatt elbánni a római farkasszukával, amely kiöregedett, elhasznált, s a fogai is kipotyognak már. S micsoda jó tréfa lesz, ha majd azután végül odatáncol a finom Fronto ezredes is. Elkésett, kedves ezredesem. Az ember nem ülhet egy seggel egyszerre Titus meg Néró nyergében.

Nem kellett két hét, Trebonius már harmadnap megjelent Fülöp királynál. Cejonius kormányzótól pontos utasítást kapott. Felvilágosította: minden körülmények között fenntartandó az a látszat, hogy Fülöp király mindössze egy rendészeti intézkedésre szóló megbízást kapott. Róma a parthusokkal szemben mindenképpen mentes akar maradni a felelősségtől; ha nézeteltérésekre kerülne a sor, ő, Cejonius kormányzó okvetlenül bizonyítani akarja, hogy Kommagéné királya önhatalmúlag túllépte felhatalmazását. Trebonius kapitány tehát hasson oda, hogy a király teljes eréllyel lépjen fel Edessza ellen, de úgy, hogy adott esetben minden felelősség áthárítható legyen rá. A hosszú írást, amiben Cejonius részletesen elmagyarázta ezt az alattomos tervét, Trebonius kapitány mindenesetre magához vette. Nem mutatta meg éppen a királynak, de több ízben előhúzta, olvasott belőle, vigyorgott, egyes mondatokat idézett, világosan éreztette Fülöp királlyal kétértelmű tartalmát. A király sohasem képzelte, hogy a római politika túlságosan erkölcsös volna. De Cejonius álnoksága most különösen kapóra jött saját szándékainak igazolására.

Beszéltek erről-arról. Azután Trebonius kapitány nehéz lépteivel váratlanul a király elé ment, megrángatta ruháját, és mélyen a szemébe nézve, nyíltan recsegte:

– És most, fiatal király, beszéljünk egyszer őszintén egymással, mint férfi a férfival. Mondja meg kereken és világosan: ez az edesszai ember valóban a nagy, bőkezű, hálás Néró császár, igen vagy nem? – Fülöp király mozdulatlanul tűrte arcában a kapitány kellemetlen leheletét, tekintetét mereven a másik szürke szemébe mélyesztette, vidám nyugalommal felelte:

– Érzésem és Varró tanúsága mellette szól. – Trebonius egy lépést tett hátrafelé, s mint annak idején Fronto ezredes, méltóságteljes hangon kijelentette:

– Én csak egyszerű kapitány vagyok. Ilyen homályos ügyben egy király és egy szenátor bizonyára sokkal tisztábban lát, mint egy szerény tiszt. – De tüstént feladta méltóságteljes viselkedését, szélesen elvigyorodott, harsányan felkacagott, tenyerével a combját csapkodta, kitört: – Felséges tréfa! Pokolba kergetjük Nérónkkal a nyújtózkodó emberkét. Pompás! – Azután visszatért a hivatalos hanghoz: – Tehát, fiatal király, a kormányzó utasítását természetesen keresztül kell vinnünk, önnek is, nekem is. Az Edessza elleni expedíciót megindítjuk. Gondom lesz rá, hogy elegendő haderővel történjék. Erkölcsi támogatás céljából háromszáz emberemet adom. A többi az ön dolga. A felelősséget ön viseli. – Majd világos, csaknem pillátlan szemével cinkostárs módjára kacsintott.

Varró tehát továbbra is tiszteletteljes fogságban marad, és Mallukhhoz, Edessza királyához levél ment, amelyben Fülöp, Kommagéné királya udvariasan, de határozottan annak az embernek a kiszolgáltatását követelte, aki Néró császárnak nevezi magát. Komoly szavakkal ajánlotta Mallukhnak, barátjának és rokonának, hogy engedelmeskedjen a római kormányzó felszólításának, amíg nem késő. A levél azzal záródott, hogy amennyiben a bitorló kiszolgáltatása két héten belül meg nem történnék, akkor ő, kommagénéi Fülöp a római császárral kötött szerződése értelmében, legnagyobb sajnálatára kénytelen volna a kormányzó kívánságainak csapatok kiküldetésével nagyobb nyomatékot adni.

A levél másolata elment Antiochiába, mellékelve az értesítést, hogy Varró szenátor máris Kommagéné királyának kezében van. A király reméli, hogy hamarosan elcsípi a másik bűnöst is. Ha ez megtörtént, úgy a kormányzó kívánságához híven mindkettőt kiszolgáltatja.

A levelet, hogy súlyát ezzel is növelje, Fülöp király saját unokaöccsével, az ifjú Szelenukusz herceggel küldte Edesszába. A herceg hosszas tanácskozást folytatott Mallukh királlyal és Sarbil főpappal, amelynek folyamán szóbeli felvilágosításokat fűzött az íráshoz. Úgy beszélt, ahogyan két keleti uralkodó között szokásos, a szökőkút csobogása közben, méltóságteljesen és bizalmasan. Elmondta, milyen tiszteletteljes a fogság, amiben Fülöp király Varró szenátort tartja. Milyen érdekesek a beszélgetések, amiket naponta folytatnak. Milyen kevés római vesz részt az Edessza ellen tervezett expedícióban; mindössze háromszáz ember. Nem titkolta el abbeli aggodalmát sem, hogy a bennszülött kommagénéi csapatok, akik megszokták, hogy helyettük a rómaiak végezzék el a hadimunka túlnyomó részét, valószínűleg nem túl nagy lelkesedéssel fognak küzdeni Edessza és Néró császár ellen. Egyéni véleménye az, hogy ha ezek a csapatok, röviddel azután, hogy az Eufrátesznél húzódó határt átlépték, mondjuk a kilencedik mérföldkőnél, ahol az út Balanaia felé ágazik, erős és harcra kész ellenséges csapatokkal találkoznának, meglehetősen sebesen visszavonulnának, és hagynák, hogy a háromszáz római egyedül intézze el a dolgát. Egyébként úgy tudja, hogy Trebonius kapitány maga nincs éppen meggyőződve arról, hogy az állítólagos Néró valóban nem csaló, és ha a császár valóban császári jutalommal bizonyítaná valódiságát, lehetséges, hogy a kapitány nem zárkózna el ilyen érvek elől. Kommagéné királya tehát ily értelemben üdvözli ellenfelét, és nemes barátját, Edessza királyát, és kihívja, amennyiben a római kormányzó felszólításának valóban nem akarna eleget tenni, becsületes, lovagi harcra.

Néhány nappal később a Szamoszatából Edesszába vezető út kilencedik mérföldkövénél, ott, ahol elágazás van Balanaia felé, néhány perzsa kereskedő találkozott néhány arabbal. Mind a perzsák, mind az arabok meglepő szakértelmet mutattak katonai kérdésekben. Sokáig beszélgettek arról, hogy mi történne, ha véletlenül éppen ezen a terepen ütközne össze az edesszai és a kommagénéi hadsereg. Kimerítően megtárgyalták a feltételezett ütközet minden egyes részletét, és arra a megállapításra jutottak, hogy ez a találkozás valószínűség szerint a kommagénéiek vereségével végződne.

Ezek a szakértő kereskedők jó prófétáknak bizonyultak. Amikor három héttel később valóban sor került az ütközetre, amelytől tartottak, valóban a kommagénéiek vereségével végződött.

A háromszáz római, aki ebben a csatában részt vett, eleinte egyáltalában nem értette, hogy mi történik. Trebonius kapitány szerint a katona kötelessége, hogy alkalomadtán feljebbvalói parancsára tisztességesen meghaljon, s nem tartotta szükségesnek, hogy embereit külön felvilágosítsa. A római katonák tehát egyáltalában nem értették, hogy a kommagénéi bajtársak miért hajtják végre a legérthetetlenebb csapatmozdulatokat, még soha nem láttak ennél furcsább ütközetet, és közel százan el is estek közülük, míg a többi észre tért, és megadta magát.

Az edesszai hadsereg ujjongó diadalmenetben vonult be Szamoszatába. Lefegyverezte az ottani római helyőrséget, kiszabadította Varrót, és helyette Fülöp királyt helyezte tiszteletteljes őrizetbe.

A kilencedik mérföldkőnél lezajlott ütközetben a rómaiak közül kilencvenhét, a kommagénéiekből tizenhat, az edesszai hadseregből pedig tizenkét ember esett el.

Néró eme első, ellensége felett aratott győzelmének hírét azonban a legjobb előjelként magyarázták a két folyó közötti vidéken. A carrheai, balanaiai és palmürai római helyőrségek ellenállás nélkül letették a fegyvert, vagy átpártoltak Néróhoz. Több, látszatra független, de valójában Róma fennhatósága alá tartozó város nyíltan a feltámadt Néró mellé állt, és üdvözölték a római szenátust a nagy császár csodálatos megmenekülése alkalmából.

10. A TÜRELEM JUTALMA

Fronto ezredes hamarosan és nagy elégedettséggel tapasztalhatta, hogy a remények, amelyeket Marcia házasságához fűzött, jogosnak bizonyultak. Terentius fazekas korábbi környezetéből olyasféle, igen határozott híresztelések jutottak fülébe, amelyek alapján szinte a bizonyossággal határos valószínűséggel megállapíthatta, hogy Terentius, Marcia és az ő számára legfontosabb téren egyáltalán nem rendelkezik „nérói képességekkel”. Ha nem sieti el a dolgot, és kivárja a kellő pillanatot, nem kétséges, hogy türelme elnyeri jutalmát.

Mindig együtt volt tehát Marciával, amikor csak tehette, de sohasem vált tolakodóvá, jól nevelt, tartózkodó római maradt, és vonzalmát csupán apró, válogatott figyelmességekkel fejezte ki, anélkül, hogy valaha is szavakba foglalta volna.

Marciát megviselte nászéjszakája, kiábrándulása. Kerülte a magyarázkodást, amit apja keresett; sőt beléje vetett hitének utolsó szikrája is kialudt. Őrült, aki azt képzeli, hogy egy ilyen ember, mint ez a Terentius rabszolga valaha is bevonulhasson a Palatínusra. Ahogy ez az ember a Néró név ellenére tehetetlennek bizonyult, éppen úgy nem tudná betölteni a császári tisztét sem, amit ráaggattak. Hatalomban és dicsőségben éppen úgy nem lesz része Marciának, mint szerelemben. Kiszolgáltatták ennek a teremtménynek, és arra kárhoztatták, hogy élete végéig itt, a Keleten senyvedjen.

Gondolatai és álmai egyre szűkebb köröket vontak az egyetlen, igazi római, Fronto köré. Az, hogy megtartotta Titusnak tett hűségesküjét, és mégis Edesszábán maradt, büszkeséggel töltötte el; úgy érezte, miatta történik, rokonának érezte a férfit. Lényük és sorsuk köti össze kettőjüket. Mint ahogy az magányosan él a nagy, üres citadellában, ő is társtalan Varró terjedelmes birtokán. Az elegáns, szép, acélszürke hajú úr viselkedését, aki ötmilliónyi ellenség között egymagában képviseli a római hadsereget, inkább magasztosnak, mint komikusnak látta.

Viaskodott magával, vajon bevonja-e bizalmába? A férfi látta ezt a küzdelmet, figyelte, nem kérdezett, várt. Marcia végül is nem tudta tovább türtőztetni magát.

– Hogyan tudja elviselni, kedves Frontóm – tört ki belőle –, ezeknek az embereknek, dolgoknak a hamisságát, ezt a kihívó, üres csillogást? Közöttük Ön az egyetlen, aki megőrizte tartását, és nem olvadt fel teljesen ebben a szemérmetlen Keletben. Miért nem megy vissza Antiochiába vagy Rómába, hogy ennyi esztelenség és szenny után végre ismét egy kis friss levegőt szívhasson?

Fronto nézte. Látta, hogy karcsú teste idegesen megremeg a császárnői ruha alatt. Látta sápadt-fehér arcában hosszúkás barna szemét, a Varró-féle szemet. Szigorú, római lénye izgatta, Vestapapnőszerűsége, különös sorsa, meg az is, hogy ennek az apának a leánya. Nagyon kívánta. Türelem, ez a fő; kivárni a kellő pillanatot.

„Várnom kell – gondolta –, míg Nérójáról kezd beszélni. Addig uralkodnom kell magamon. Csak akkor mehetek tovább, ha Néróról beszél. De akkor azután hatalmas léptekkel haladhatok.”

– Nem találom, kedves Marciám – mondotta –, hogy itt minden csak látszatcsillogás volna. A gondolat, amiért az ön apja, Varró küzd, nemrég, tizennégy esztendővel ezelőtt, még felettébb reális volt, csöppet sem ábránd. Ha ma a humanitás és a világpolgárság nem időszerű többé, ha ma a Palatínus szűk látókörű nacionalista és szörnyű puritán politikát folytat is, és csak a puszta katonai hatalmat isteníti, úgy ez a korlátoltság nem lesz általánosabb érvényű azáltal, hogy a Palatínus hirdeti, és a mi világpolgárságunk ellen viszont az nem bizonyít semmit, hogy csak Szamoszatában lehetünk hívei. Nem tudom, sikerülni fog-e apjának, hogy ezen a veszélyes úton elérje eszméjének megvalósítását; őszintén szólva nem hiszem. De ha szemére veti, hogy tisztességtelen eszközökkel küzd eszméjéért, úgy, kedves Marciám, igazságtalan vele szemben. Egyszer majd győzedelmeskedni fog ez az eszme, ez egészen bizonyos; de ugyanilyen bizonyos az is, hogy azok, akik annak idején győzelemre fogják segíteni, kénytelenek lesznek ugyanolyan tisztességtelen fegyverekkel harcolni, mint most az ön apja.

A nyugalom, amivel Fronto beszélt, a lovagiasság, amivel apját védelmezte, jó, sima, városias latinsága, okos, férfias arca a rövidre nyírt acélszürke haj alatt, mindez igen jólesett Marciának. Érezte, hogy erős kötelék fűzi ehhez a férfihoz. Nem kételkedett abban, hogy az ezredes csak miatta tart ki Edesszában. De szerette volna ennek megerősítését az ő szájából hallani.

– Amit ön mond – válaszolta –, szép és nagy lelekre vall. De nem válasz a kérdésemre. Miért marad itt? Miért nem megy vissza Rómába?

Fronto tudta, mit szeretne hallani Marcia. Tudta, hogy tetszik a nőnek, és neki is nagyon tetszett a nő. „Csak most ne mondjak túl sokat – gondolta –, sem túl sokat, sem túl keveset. Egyébként nem is hazudok neki, ha biztosítom, hogy miatta maradok Edesszában. Ebben a pillanatban feltétlenül így van.”

– Hogy miért nem megyek vissza Rómába? – ismételte a kérdést ügyesen, habozva. – Ezt mindjárt őszintén megmondom önnek, kedves Marciám. A sors úgy akarta, hogy az apja és én ellenfelekké váljunk. De én tisztelem az apját, és baráti érzelmekkel viseltetem iránta. Talán segítségére lehetek, ha ez a dolog összeomlik. – S nagy melegséggel, de cseppet sem túlzón folytatta: – Talán önnek is segítségére lehetek, Marcia. Semmi értelmét nem látom, hogy itt a két folyó közötti országban mártírokká váljunk, akár ön, akár én. Nyitva tartottam magam számára a lehetőséget, hogy ha minden végképpen rosszra fordul, visszatérhessek római területre. Velem jön akkor, Marciám? Most tudja, miért vagyok itt – fejezte be futó mosollyal, s szinte úgy hangzott, mintha mentegetőznék.

„Most – gondolta telve feszültséggel –, most végre beszélnie kell Nérójáról, s arról, hogy milyen boldogtalan. Ha elkezdi, még ma éjjel az enyém lesz.”

– Nagy vigasz számomra, kedves Frontóm – mondta Marcia –, hogy ön itt van. Talán nem méltó hozzám, hogy bevallom, de meg kell mondanom: elviselhetetlen, hogy egyedül kell élnem, csupa beszélő állat között. Ne gondoljon rosszat rólam, amiért nem hallgattam tovább. Nem méltó rómaihoz, de hadd beszéljek. Nem is tudja elképzelni, mit jelent az, együtt élni egy ilyen senkivel. Ez a Néró – és beszélni kezdett rettenetes kiejtéséről, és arról a gondosságról, amivel a nászruhát kiteregette a széken.

Amikor az első ölelkezés mámorából magához tért, legnagyobb elképedéssel kellett megállapítania, hogy az előkelő, méltóságteljes, római Fronto, akivel, íme, együtt hált, ugyancsak cinikusan beszél a szerelmi és nemi dolgokról, és meglehetősen közönséges kifejezéseket használ. És még nagyobb elképedéssel állapította meg, hogy ő, Marcia, aki Vesta-szűznek készült, mindezt nem veszi különösebben rossz néven.

A férfi pedig ezt gondolta: „Okos voltam, hogy bírtam türelemmel. Bátran és tisztességesen viselkedtem, hogy kitartottam érzelmeim mellett, és itt maradtam. Különös világ ez a Kelet. Itt még kifizeti magát, ha az ember bátor és tisztességes.”

11. FRONTO MEGKÍSÉRTÉSE

Marcia, kielégülve Fronto iránti szerelmében, megbékült sorsával. Barátságosabban beszélt apjával, mérlegelte vele vállalkozásuk kilátásait: bizonyos szemérem persze megakadályozta, hogy Fronto nevét kiejtse előtte, s ha apja kezdett beszélni az ezredesről, néma maradt. Terentius elleni gyűlölete is csillapodott. Idegenné, közömbössé vált számára, s ha az szólt hozzá, nem esett nehezére, hogy nyugodtan, udvariasan, szinte barátságosan válaszoljon.

Sőt, eljött a nap, amikor egyenesen érdeklődést tanúsított sorsa iránt. A férfi megkérte, hogy szeretné megmutatni neki kedvenc tartózkodási helyét, a labirintust. Elment vele, néhány fáklyahordó kíséretében. A férfi elvezette az egyik félreeső kamrába, a fáklyahordókra ráparancsolt, hogy várjanak odakint, úgy, hogy a helyiséget csak alig világította meg a lángok fénye. Ott álltak kettesben, a pinceszerű, komor helyiségben, megzavart denevérek csapkodtak fejük körül. Marcia csak bizonytalan körvonalakban látta férje arcát. A félhomályban pedig megszólalt Néró hangja, és elmondta tervét: ezt a labirintust szándékozik kiépíttetni kettőjük sírboltjául. A terv komor fensége mély benyomást tett rá; először érezte férjében az embert, s azt, hogy valami köze van ahhoz a névhez, melyet most visel.

Ettől a naptól kezdve nem érzett iránta többé ellenszenvet. Ha azelőtt bántotta, hogy nem próbál közeledni mint férfi a nőhöz, most hálás volt érte. Mindenekfelett pedig hálás volt azért, mert ő volt a kiváltó oka annak, hogy Fronto meg ő összekerültek.

Fronto a maga részéről szerette Marciát, boldog volt, de úgy érezte, boldogsága nem tölti ki teljesen. Szenvedélyes politikus és katonatermészet volt, éles szemű megfigyelője az emberek különös, megkapó, ravasz cselekedeteinek, s a szamoszatai országúton a kilencedik mérföldkőnél lezajlott ütközet, és annak következményei a legnagyobb mértékben felébresztették szakértői érdeklődését. Bár Marcia, reszketve a veszélytől, aminek feleslegesen kiteszi magát, tartóztatni próbálta, Fronto elutazott Szamoszatába.

Varró természetesen hallott már Fronto és a leánya közötti kapcsolatról, és örült, hogy Marcia megtalálta magához való barátját. S hogy az éppen barátja, Fronto, még jobban megörvendeztette, őszinte szívélyességgel üdvözölte Szamoszatában.

– Nem tartja csodálatosnak, kedves Frontóm – kezdte a tulajdonképpeni beszélgetést –, hogy Nérónk milyen gyorsan visszaszerzi régi hatalmát? Úgy látszik, az istenek is őt kegyelik. Villámsebesen hódítja meg a szíveket.

– Valóban úgy van – ismerte el Fronto. – Kíváncsian várom, meddig mehet ez így? Ha valaki császárnak látszik, meddig elég ez ahhoz, hogy valóban az is legyen?

– Minden időkre elegendő – válaszolta Varró nagy meggyőződéssel. – Hol végződik a látszat, ha hatalomról van szó, és hol kezdődik a valóság? Teljesen közömbös, hogy a hatalom birtokosa honnan nyeri a fényt, amit a tömeg felé kisugároz. Nem is mindig jó, ha az a fény a saját lényéből fakad. Néha jobb, ha a kellő oldalról sugároztatja magára. S ezt, mint húsz esztendővel ezelőtt is, Néró pompásan érti.

– Azt akarja mondani tehát ezzel, hogy Nérónk tanulékony és használható? – kérdezte Fronto.

– Mindig is tanulékony volt – felelte Varró kétértelműen.

– Azok, akik mögötte állnak – ismerte el Fronto –, mindenesetre ügyesek és bátrak. Megérdemlik a szerencsét, ami ez idáig hű volt hozzájuk. – Varró nagyon örült ennek a szakértői dicséretnek. Frontóhoz lépett, kezét nyújtotta, és nagy melegséggel mondta:

– Miért nem áll akkor ön is azok közé, akik vele tartanak? Fronto, amikor Szamoszatába indult, remélte, hogy felszólítják majd, álljon Néró mellé; vágyott rá, hogy kiprovokálja ezt a felszólítást, örömteli s mégis szorongó feszültséggel várta, s szentül elhatározta, hogy visszautasítja. S most, amikor ezt az ajánlatot megtették, mégis úgy érezte, mint valami váratlan villámcsapást. Elhatározása szertefoszlott, az egyébként oly magabiztos és határozott ember habozott, megzavarodott.

Itt kínálkozik íme, ami után egész életében vágyott: lehetőség, hogy elméletét a valóságban is kipróbálhassa. Amire szüksége van: római katonák és egy ellenség; egy háború vagy legalább egy csata. Itt mindez megvan. Ez a férfi okos, bátor, rokonszenves, barátja és barátnőjének apja két kézzel kínálja. Bár a katonák, akiket adni tud, nem rómaiak, hanem azok, akiket a hadseregben némi megvetéssel segédcsapatoknak neveznek; barbár csapatok, kis római egységekkel keverve. De még az a lehetőség is, hogy ezzel az anyaggal dolgozhat, rendkívül csábító.

Fronto ezredes minden volt inkább, mint gyáva. De római katona volt, és a római katonák bizonyos alapelveitől csontja velejéig átitatódott. Gőgös római tiszt volt. Szerette a Keletet, de ami barbár, az barbár marad, s római tiszthez méltatlan, hogy barbárok oldalán harcoljon rómaiak ellen, még akkor is, ha a bárbárok azok, akik a birodalomra hasznos, s a rómaiak, akik káros politikát szolgálnak. Mint római katona megtanulta továbbá azt is, hogy a felesleges veszélyt elkerülje. A katona, vonulás közben, még akkor is megerősített tábort üt, ha semmi veszély nem fenyegeti, és visszahúzódik annak falai mögé. A katonának szüksége van arra, hogy biztonságban érezze magát; a nyugdíjjogosultság és a biztosított öregkor olyan nélkülözhetetlen számára, akár a falat kenyér.

Ott állt tehát Fronto ezredes, habozott, küzdött önmagával. Szinte ellenállhatatlan a csábítás: megszervezni egy hadsereget, átformálni, újjáalakítani, háborút viselni vele... és nem kétséges, hogy életében ez az utolsó eset, amikor ilyen alkalom kínálkozik. Másrészt azonban, ha valóban meg akarja ragadni ezt az alkalmat, elveszíti azt a biztosítékot, amit egy egész élet munkájával szerzett. Hajtotta a vágy, hogy elméleteit végre kipróbálhassa, s a világ előtt bebizonyíthassa helytállóságukat. Visszatartotta viszont az ösztön, hogy ragaszkodjon megszerzett jogaihoz.

Varró látta, milyen feldúlt a másik. Kétszeresen értékesnek érezte barátságát. Rábeszélően mondta:

– Pontosan ismeri lehetőségeinket és a kockázatot. A jelen pillanatban harmincötezer emberünk van, abból ötezer római. Ismeri ezt az anyagot. Nem a legeslegjobb, főképpen az ön tizennegyedik légiójából és az ötödikből valók, de nem is a legrosszabb. Fülöpünk háromezer lovasa elitcsapat. Vegye át ennek a seregnek a főparancsnokságát, kedves Frontóm! Sokkal jobb kilátásai Vespasianusnak sem voltak, amikor megindult Vitellius ellen. S a Vespasianus névnek távolról sem volt olyan vonzereje, mint a Néróénak.

Fronto kitért.

– Mit akar tőlem? – vetette ellen. – Én afféle „íróasztal-tiszt” vagyok, minden inkább, mint népszerű.

– Természetesen – válaszolta Varró –, ön túlságosan okos, semhogy népszerű lehessen. De nekem elegendő, ha a császárom népszerű. Nem olyan hadvezérre van szükségem, akit szeretnek, hanem aki érti a dolgát. Vegye át a hadsereget, Frontóm! Mi mindketten szeretjük a Keletünket, ön sem kevésbé, mint én. Tartson velünk, Fronto ezredes! Mondjon igent.

Fronto nézte Varró arcát s benne Marcia szemét. Ha most nem veszi át a főparancsnokságot, akkor Varró számára nem marad más hátra, mint hogy felkínálja Treboniusnak, a népszerű kapitánynak. Vajon vonakodása által ennek a fickónak – akit ki nem állhat – a kezére játssza azt a hivatalt, ami után teljes szívéből vágyódik? A csábítás túlságosan nagy. Hajszál hiányzott, hogy Varró keze után nyúljon, és „igent” mondjon. De mint valami elszakíthatatlan kötelék húzta vissza a beleidegződött félelem, hogy feláldozza biztosítékait, a katona megmagyarázhatatlan, ösztönszerű veszélyérzete megakadályozta mozdulatát. Visszavonult sáncai mögé.

– Nagyon köszönöm önnek, kedves Varróm – válaszolta. – Nem üres szó, amikor azt mondom, hogy bizalma rendkívül megtisztel, és kimondhatatlanul nehezemre esik, hogy ajánlatát visszautasítsam. De lássa: katona vagyok. Szükségem van a magam ötvenegy százalékos biztonságára. Tisztelem és becsülöm önt, politikája és bátorsága elismerést érdemel. De a biztonságomat nem áldozhatom fel. Többet, mint jóakaratú semlegességet, nem nyújthatok.

– Kár, Frontóm – válaszolta Varró, s hangja elfakult –, hogy nem tart velünk.

– Valóban, kár – bólintott Fronto.

A szamoszatai királyi palota egyik szép termében üldögéltek, kissé ernyedten, fáradtan néztek maguk elé.

– Szándékában áll Fülöp királynál tisztelegni? – kérdezte kis idő múltán Varró, görcsösen igyekezve más témát megpendíteni.

– Nem tehetem – válaszolta Fronto. – Római tiszt vagyok, s mint ilyen, csak ellenségként állhatok szemben a királlyal. Azért vagyok itt, hogy érintkezésbe lépjek Trebonius kapitánnyal, önt, kedves Varróm, nem is láttam.

– Félek – vélte Varró szomorúan –, hogy most, miután már elhatározta, hogy nem áll közénk, minden ügyessége ellenére is, hamarosan vissza kell térnie Antiochiába.

Fronto felélénkült.

– Eszem ágában sincsen – jelentette ki. – Az ön ügye iránt érzett szeretetem új ötleteket fog sugalmazni, amikkel maradásomat igazolhatom. Amíg az ügyének csak szikrányi lehetősége lesz, az ön közelében maradok. A barátja vagyok, Varróm, higgye el.

– Köszönöm – válaszolta Varró. Mindketten sok embert, sok sorsot láttak már, megszokták, hogy ne bízzanak a szavakban, a máséban, néha még a magukéban sem; de ezúttal érezték, hogy mindketten őszinték.

– Kire bízzam a főparancsnokságot, miután ön visszautasítja? töprengett hangosan Varró.

– Természetesen Treboniusra – tanácsolta önmagát legyőzve Fronto. – Ezt a fickót valószínűleg még jobban utálom, mint ön. Azonkívül ő is utál engem, s ha hatalomra kerül, bizonyára kellemetlenkedni fog nekem, de az adott helyzetben ő az alkalmas ember. Mint tiszt, mint politikus és mint jó barát tanácsolom önnek, bízza Treboniusra.

12. NAGY SZELLEMEK TALÁLKOZÁSA

Néhány nappal e beszélgetés után Néró nagy pompával átköltözött Edesszából Szamoszatába. Kiszabadította Fülöp királyt tiszteletteljes fogságából, megölelte, kedves rokonának nevezte. Azután Varróval folytatott hosszas megbeszélést, majd elsőnek Treboniust rendelte magához kihallgatásra.

A közkedvelt kapitány néhány kellemetlen napot élt át. Az, hogy Fronto felmerült Szamoszatában, keresztezte terveit. Mit keres itt ez a finomkodó csődör? Ő, Trebonius teremtette meg Néró császárt, s most ez a másik, csak azért, mert lovagnak született, és ezredesi rangot visel, elcsípi orra elől a zsíros falatot? Ez a néhány, vad feszültséggel teli, kalandos kilátásokat csillogtató nap végképpen megutáltatta vele a száraz helyőrségi szolgálatot. Újból érzi kora ifjúsága olthatatlan szomját színes, féktelen kalandok után. Arról álmodik, hogy Néró sasaival vonul messzi Keletre, vagy akár Nyugatra is, ha Néró, fordított Nagy Sándor, így parancsolja. De nem alárendelt tisztként akar részt venni ebben a kalandban, hanem az őt megillető rangban, mint az első, a vezér. Tudja, hogy mindez nem hiú ábránd hogy csak egyetlen vetélytársa van, aki veszedelmessé válhatik, s az éppen ez a Fronto. Némileg megnyugtatta ugyan, hogy Fronto látogatást tett nála, amelynek folyamán úgy nyilatkozott, hogy Titus tisztjének érzi magát, semmi egyébnek. De lehetséges, hogy ez csak csel, hiszen ő, Trebonius sem nyilatkozott még véglegesen. Egy pillanatig arra gondolt, hogy éppen a látogatás folyományaképpen tüstént, nyíltan Néró mellé áll, és a másikat, a finomat, az ezredest, mint az ország ellenségét, mint a trónbitorló Titus kémjét lefogatja. De azután győzött a fegyelem, a kapitány tisztelete a művelt, parancsolni tudó feljebbvaló iránt; nem merészelt ilyen otrombán és egyenesen fellépni ellene.

Az, hogy most Néró őt, Treboniust rendeli elsőnek maga elé, mindezen habozások és kételyek után mélységes elégtétellel töltötte el. Érezte, hogy meg akarják adni azt, ami megilleti. Rossz érzése tüstént büszkeségbe, fennhéjázásba csapott át. Helyes, kész együttműködni az edesszai emberrel. De tudja azt is, hogy mit ér, és éreztetni fogja ezzel a Néróval, hogy jómaga nagy katona, a híres Trebonius kapitány, a másik azonban, a bíbor ellenére, csak Terentius, a rabszolga.

Nagy magabiztossággal jelent meg tehát, valamennyi kitüntetése pompájában, hangosan, kihívóan. Néró egy széken ült, mikor becsörtetett. A szék olyan volt, mint bármely közönséges ülőalkalmatosság, és Néró, bár a fenséget jelző széles bíborcsíkot viselte, szinte hangsúlyozottan egyszerű öltözékben fogadta Treboniust. Ennek ellenére, ahogy hanyagul, gőgösen, kissé unatkozva felpillantott a csörömpölő katonára, felettébb császárian hatott. Bármily közönséges volt is a szék, nem ült, hanem trónolt rajta, és Treboniust megkapta az ember méltóságteljes tartása és külseje. A császárt megillető tisztelgés, amivel üdvözölte, több volt üres gesztusnál. A kaszárnyában és táborban nevelkedett katonatiszt elragadtatással érezte, milyen biztonsággal használja a másik ott a széken a hatalom külső jeleit, s mint katona, szinte gépiesen elfogadta az ilyen módon megnyilvánuló parancsadást. Emellett persze tudta, hogy ez az ember nem a valódi császár, de éppen az kápráztatta el, hogy nem az, és mégis ilyen császárian viselkedik. Katonás alázatot érzett az előtte trónoló iránt, csodálatot és valami csirkefogós egyetértést, cimboraságot, a rabló önként vállalt alárendeltségét bandavezére iránt.

Az ülő, trónoló férfi tüstént megérezte, hogy itt egy igazi barát és bámuló jött. Terentius fazekasban élt a kis emberek vágya a felsőbb rangúak iránt, de igazán jól csak a hozzá hasonlók között érezte magát, így tüstént őszinte vonzalmat érzett Trebonius kapitány iránt; a közemberét a közemberhez. Ez a Néró, a császár, akit a tömeg lépten-nyomon megéljenzett, rokonának érezte a hadsereg kedvencét, a népszerű Trebonius kapitányt. Hálás volt Varrónak, amiért éppen ezt az embert szemelte ki hadserege főparancsnokául.

Trebonius elhatározta, hogy kedélyesen fogja kezelni Terentiust, kegynek állítja be, hogy hajlandó támogatni. De ez az ember, aki ott ült előtte, smaragdján keresztül leereszkedőn és unatkozva méregette, nem volt Terentius fazekas. És amikor ez az ember közölte vele, hogy kinevezi tábornoknak, és ráruházza csapatai főparancsnokságát, olyan emelkedett hangulatban volt, és oly meg nem érdemelten, de boldognak érezte magát, mintha a valódi Néró, uralkodói hatalmának teljében bízta volna meg a parancsnoksággal. Mélységes, alázatos örömmel töltötte el, hogy éppen ő szemeltetett ki, hogy ennek az embernek számára megszerezze a hatalmat, és a lába elé tegye. Az uralkodót, amint gőgösen s látszólag figyelmetlenül szemlélődve smaragdján át, őt nézegette, olyan mélyen és tartósan lelkébe véste, mintha ifjúságának valami feledhetetlen benyomása, nagy élménye volna.

Életének legszebb pillanata volt, amikor katonáit feleskette erre a Néróra, s hadijelvényeiken, valamint a sasok alatt kicseréltette Titus császár képmását Néróéval. Lelke mélyén fogadalmat tett az isteneknek, hogy – bár erre mint főparancsnoknak semmi szüksége nem volt – ezért az emberért, élete kockáztatásával, elsőnek fogja megmászni a legközelebb elfoglalandó város falait, kitűzi a Néró képmásával díszített hadijelvényt, ily módon megszerezve magának a hőn áhított falkoszorút.

13. A NAGY POLITIKA

A Néró császár tanácskozóterméül szolgáló könyvtárszoba ajtajában tisztelegtek az őrök, és beengedték Knópszot. A hajdani rabszolga, most államtitkár, bosszankodva látta, hogy ő az első. Ez az átkozott szolgálatkészség még rabszolgakorából származik. A többiek, a finom urak nem sietnek.

A fürge, mozgékony ember nem tudott nyugodtan maradni. Végigment a táblákat és a tekercseket tartalmazó szekrények előtt, megtapogatta a nemes fát, a szobrok ércanyagát. Gépiesen felbecsülte értéküket. Lassanként elpárolgott rosszkedve. Vagy talán van oka elégedetlenségre, amikor ilyen otthonosan sétálgathat Fülöp király palotájában?

Bizony, ő, Knópsz rabszolga sokra vitte. Dicsérheti az eszét, amiért olyan szilárdan hitt Terentius jövőjében, híven kitartott, és továbbra is megmarad mellette. Őszintén szereti Néróját, már csak azért is, mert alkalmat adott Knópsznak, hogy megmutassa, mit tud. Ezenkívül alapjában véve meglehetősen balgának tartja, és már csak saját dölyfe miatt is szeretettel van iránta.

ő, Knópsz, jófejű s minden hájjal megkent legény. Valaki, aki egy kicsit kevésbé ravasz, ha ilyen pontosan ismerné a helyzetet, most valószínűleg Antiochiába sietne, s tanúként lépne fel Terentius-Néró ellen. Ha Knópsz így cselekedne, Cejonius kormányzó valószínűleg elismerné felszabadítását, és ezenkívül bőségesen meg is jutalmazná. Egy kevésbé ravasz ember azt mondaná: jobb, ha valaki Titus alatt felszabadított magánember, mintha Néró alatt államtitkár. Lelke mélyén Knópsz meg is van győződve, hogy egy ilyen vakmerő kaland, mint a fazekasmesteré, aki római császárnak adja ki magát, nem végződhetik jól. De miután Knópsz nem esett a feje lágyára, egy lépéssel tovább gondolkozik. Ugyanaz a belső hang, amelyik ráparancsolt, hogy ne hagyja el Terentiust, amikor ugyancsak rosszul ment a sora, azt súgja most, hogy Nérója még távolról sem érte el pályája delelőjét, s még sokkal több kihozható belőle. Knópsz tehát tovább játssza a maga játékát, mégpedig olyan jól, hogy néha már maga is kételkedik, vajon ez az ember Néró-e, avagy Terentius. Lelke mélyén azonban egyre leselkedik és szimatol. Jó szimatja van, ő lesz az első, aki megszagolja, ha közeledik a vég, és módjában lesz idejében elhagyni a süllyedő hajót.

Körülsétál a szép teremben, kiemel egy tekercset, könyvet, jól érzi magát. Barátjára, Gorionra gondol, jóindulatú, fölényes vigyorgással. Annak ugyan megmutatta. Alaposan megcáfolta a három köpni való „k”-ról szóló mondást. De azért kedveli most is, akárcsak annak idején. Magas vételárért ráíratta a Vörös utcai gyárat, és egyéb anyagi kedvezményekhez is juttatta. A kis Jalta, Gorion lánya most tizennégy esztendős; a legszebb kor. Talán csakugyan feleségül veszi, mint ahogy Gorionnak megígérte; olyan előkelő most, hogy még ezt is megengedheti magának. De mindenesetre, ha egyszer időt szakíthat magának, szeretőjévé teszi. Az öreg Gorion még ezért is hálás lehet.

Kellemes álmodozásából Trebonius kapitány lépései riasztották fel. Trebonius a szenátorok bíborsávját és vörös, magas talpú, fekete szíjas cipőjét viselte. Új díszében szemmel láthatóan nem érezte még magát otthonosan; Knópsz titokban szarvasbőrbe bújt disznónak hívta. Trebonius érezte Knópsz titkolt lenézését. Az első pillanattól kezdve ellenszenves, de ugyanakkor rokonszenves is volt számára ez az arcátlan fickó. Elhatározta, hogy miután nyilvánvalóan befolyása van a császárra, jó barátságot tart vele, de állandóan résen lesz.

Trebonius ragyogva terpeszkedett székén, Knópsz soványán, fürgén szaladgált fel-alá. Tegnapelőtt éjszaka együtt ittak és mulattak a Kék daru kocsmában, és kitűnően megértették egymást. Most, míg a többiekre vártak, Knópsz kiszínezte képzeletében, hogy ő meg Trebonius miképpen fogják feje tetejére állítani Daphné villanegyedét, ha majd Antiochiát is elfoglalták. Trebonius kellemes színekkel ecsetelte, hogy mi minden mulatságos tréfát űznek majd Cejonius kormányzóval és foglyul esett híveivel, s Knópsz találóan tette fel a koronát szemérmetlen fantáziájára.

– Maga csakugyan minden hájjal megkent fickó, Knópszocskám – kacagta elismerően, zsíros hangján a kapitány. De röviden ejtette ki az o hangot, és Knópsz számára megsavanyodott az elismerés. De amikor most Fülöp király és Varró szenátor belépett, tüstént elpárolgott Knópsz enyhe bosszankodása; egynek érezte magát Treboniusszal, a másik kettő ellen. Az a négy férfi, aki Néró közvetlen környezetét alkotta, már e néhány nap alatt világosan két pártra szakadt. Egyik oldalon állt a két nagyúr, Fülöp király és Varró szenátor, ők képviselték azt a szabadelvű, kozmopolita arisztokráciát, amely mindig is Néróhoz húzott. Trebonius és Knópsz azonban a nép képviselőinek érezték magukat, abból a sokmilliónyi tömegből valónak, amely most is, mint hajdanán, ujjongva üdvözli Nérót, mert olyan ragyogó és császári, s mégis hozzájuk húz, és mert oly szemérmetlen, alávaló, ragyogó komédiás, olyan megható és nagyszerű, mert nem olyan hülye, hogy leszálljon a nép közé, és bemutassa nekik művészetét, és mert olyan kegyetlenül kivégeztetett sok ezer embert, inkább a főnemesek, mint a nép közül, s mert ő a nagy Július Caesar dicső családjának legutolsó sarja.

Fülöp király és Varró szenátor egyszerű öltözéke jól beleillett a nemes hangulatú könyvtárterembe. Knópsz is választékosan, mértéktartóan öltözött. Bosszantotta, hogy Trebonius, az uborkafára felkapaszkodottak módjára, alaposan felcicomázta magát, de bizonyos daccal, éppen ezért vállalta a közösséget.

Bejött Terentius. Néró hanyag, kissé unatkozó lépteivel ment a négy férfihoz, fesztelenül, futólag megölelte valamennyit, megnyitotta a tanácskozást, és kérte az urakat, hogy minden hosszadalmas formalitás mellőzésével szóljanak a tárgyhoz. Hamar megtanulta, hogy mindenütt a vezetőt játssza, annak az embernek az udvarias fölényével, aki ifjúkora óta megszokta, hogy mindig ő az első. Ugyanakkor Varró és Knópsz jól tudta, hogy Nérójuk úgy áhítja a szereplést, mint tikkadt földek a nyári esőt. Varrót mulattatta, ahogy Néró barátságos udvariassággal, de hangjában mégis a parancsolás árnyalatával felszólította, terjessze elő jelentését a helyzetről. De meg kellett hagynia: ez az ember eltalálta a kellő hangot.

Varró tehát beszámolt. Egyelőre minden jól megy. A kincstár tele van. A császári uradalmak bőségesen megtöltik a pénztárt, s a mezopotámiai fejedelmek is bőkezűeknek mutatkoznak. A kereskedelem persze kárt szenvedett, a római vámtisztviselők már nehézségeket gördítenek a kivitel és behozatal útjába. Néhány nagykereskedő azon gondolkodik, hogy másfelé irányítja szállítmányait.

Néró udvariasan hallgatta, nem túlságosan figyelt oda, úgy, ahogyan értesülései szerint Néró fogadta miniszterei beszámolóját. Most tenyerébe hajtotta fejét, és odavetette:

– Köszönöm, kedves Varróm. Nos, és milyen irányvonalat tanácsolsz a legközelebbi hetek politikája számára?

– Amíg Artabanosz nagy király – kezdte Varró – nem jön segítségünkre pénzzel és csapatokkal, leghelyesebbnek vélném, ha kifelé is, befelé is minden provokációt kerülünk. Amíg mi nem viselkedünk kihívóan, Cejonius kormányzó sem mer fellépni ellenünk. Leghatározottabban azt tanácsolom tehát, hogy hadseregünk elégedjék meg a megszerzett területek biztosításával, és az elért sikerek által ne ragadtassa magát támadásra. Ami pedig a belpolitikát illeti, az a véleményem, hogy nem szabad a lakosságot tovább nyugtalanítani. Amikor Néró császár újra átvette az uralmat, túlkapások történtek. A császár ellenségeit bántalmazták, megölték, birtokaikat feldúlták. Ami elmúlt, elmúlt, de a jövőben ne engedjük, hogy felelőtlen elemek önhatalmúlag bíráskodjanak a császár tekintélye ellen lázadó bűnösök felett, hanem állítsuk őket a bíróság elé. Néró mindig kegyes és igazságos volt, s az akar maradni a jövőben is.

Varró felszólalása nyilvánvalóan Knópsz ellen irányult, aki első diadalmámorában kegyetlenül fellépett személyes ellenségei és konkurrensei ellen, némelyeket megkínoztatott, másokat megöletett, soknak a vagyonát elkoboztatta. Okos ember lévén magától is belátta, hogy túlságosan messzire ment, és elhatározta, hogy a jövőben fékezi magát. De nem akarta, hogy Varró legyen az, aki fékezi s nem saját elhatározása. Meglehetősen élesen válaszolt a szenátornak. Először elvi elmefuttatásokkal világította meg a hatalom fogalmát, megszerzésének és gyakorlásának módozatait. A legbiztosabb módja a hatalom biztosításának, magyarázta, ha az ember a lakosság jó érzelmű részét kijátssza az ellenzékiek ellen. A császár híveit pártolni kell minden eszközzel, az ellenségeit kíméletlenül letörni.

– Igen – jelentette ki –, jómagam is nem egyet szétzúztam, és erre büszke vagyok, a tiszteletre méltó Varró szenátor aggodalmai ellenére is. A magam részéről alkalomadtán a jövőben sem riadnék vissza bizonyos terrorcselekményektől. Ha teljes nagyságában megmutatjuk a császári hatalmat, ez eltéríti a tömegek gondolatait azoktól az alantas gazdasági természetű mérlegelésektől, amelyekről a tiszteletre méltó szenátor az imént megemlékezett.

Fülöp király arca megrándult, mintha Knópsz szavai testi fájdalmat okoznának neki.

– Itt, a Keleten – mondta –, a császárnak nagyon kevés ellensége van, s azok is olyan gyengék, hogy nem kell őket erőszakkal elnémítani. Úgy vélem, a császár hatalmát a földnek ezen a részén azzal szolgálhatjuk legjobban, ha nagy eszméjét, Kelet és Nyugat egybeolvasztásának gondolatát hirdetjük és terjesztjük. – Fülöp király, míg beszélt, egyetlen pillantást sem vetett Knópszra, magasra húzva szemöldökét, mérhetetlen gőggel nézett egyenesen maga elé.

Trebonius, akit Varró szavai a követendő katonai eljárást illetőleg nagyon bántottak, kihívó, szinte pillátlan szemét Fülöp királyra függesztette:

– A magam részéről osztom Knópsz államtitkár véleményét mondta recsegő hangján. – A tétlen várakozást nem tartom a legszerencsésebb módszernek a császári hatalom megszilárdításához. A hatalom annyi, mint támadás. A hatalom gyilkolást, városok elfoglalását, kirablását jelenti. Bárd és vesszőnyaláb: ez a hatalom. Törjünk be a római Szíriába, foglaljuk el Antiochiát. Ha nem habozunk, ha támadunk, ha már holnap indulunk, valószínűleg sikerülni fog. Majd akkor meglátják, uraim, milyen gyorsan rászánja magát a derék, öreg Artabanosz nagy király, hogy támogasson bennünket. – Azon a hangon beszélt, amivel tapasztalata szerint mindig biztos sikert ért el katonáinál. Láncocskái, kitüntetései csörögtek, arcáról erő és önbizalom sugárzott. S valóban, Knópsz arca és tartása elragadtatott helyeslést fejezett ki, s maga Néró is szemmel látható tetszéssel hallgatta. A két finom úr azonban, Varró és Fülöp király, szenvtelen arccal ültek helyükön; Varró feljegyzéseit nézegette, Fülöp hosszú kezét szemlélgette. Kényelmetlen csend nehezedett a teremre.

Néró észrevette: itt az ideje, hogy közbelépjen. Az ügy maga nem érdekelte. Az egész kormányzósdi nem érdekelte, csak a szereplés. De jó szimattal megérezte, mit kell tennie. Valami hatásosat kell mondania, ami sem az egyik, sem a másik pártnak nem ad igazat. Lassan – Varró jelenléte ellenére – szeméhez emelte tehát smaragdját, és megnézte a négy urat, egyiket a másik után.

– Valamennyiőtöknek igaza van, kedvelt híveim – mondta végül, és Euripidészt idézte: – Erő, a maga idején, és igazságosság, a maga idején, ez a jó uralkodó. – Miközben kimondta, már sajnálta, hogy éppen ez az idézet jutott eszébe, mert a szövegben négy „th” is volt. Másrészt ezek a sorok jó alapot képeznek további mondanivalója számára: – Te, kedves Treboniusom – jelentette ki –, és te, kedves Knópszom, kellő erőt mutattatok a kellő időben. De ha Varró szenátor és Fülöp király azt állítják, hogy most mindenekfelett szelídség és igazságosság a helyénvaló, úgy nekik is igazuk van. Köszönöm nektek.

Így beszélt volna a valódi Néró is. Ő is, miután egyszer már megállapította a politikai irányvonalat, hagyta, hogy tanácsosai intézkedjenek, megelégedett azzal, hogy kijátssza őket egymás ellen, hadd higgye mindegyik, hogy neki ad igazat, így cselekedett tehát ő is, megkapó természetességgel.

Varró, maga mellett érezve Fülöp királyt, részletesen felsorolta, hogy véleménye szerint mi volna most a tennivaló. A császár, mondta, egyelőre székeljen Szamoszatában mint Fülöp király vendége. Treboniusnak semmi körülmények között sem szabad magát egy szíriai betörésre csábíttatnia; feladata a határok védelme és a hadsereg szervezése. Ő, Varró Edesszából igyekszik a lehető leghamarabb tető alá hozni az Artabanosszal folytatott tárgyalásokat. Knópsz ugyancsak Edesszából intézze vele és Sarbillal egyetértésben a pénzügyeket.

Knópsz és Trebonius rosszkedvűen látták a finom urak leplezetlen törekvését: félre akarják tenni őket. Néró unatkozó arcot vágott, látszott, hogy nem is figyelt.

– Nagyon jó, Varróm – csak ennyit mondott –, pompás. Majd terjesszed elém az aláírandó okiratokat. Ezen az ülésünkön – fejezte be – nagy lépéssel haladtunk előre: megállapítottuk politikánk legfőbb irányelveit. – Felélénkült. – Kérlek benneteket, tartsátok mindig szemetek előtt ezeket az irányelveket. Ha lehetséges, egyszerre kell erőt mutatnunk, és elnézést gyakorolnunk. Ha azonban ez nem volna lehetséges, hol az egyiket, hol a másikat. Remélem, soha nem lesz véleményeltérés afelett, hogy pillanatnyilag melyik módszer alkalmazandó. Ha azonban mégis támadnának, bízom abban, hogy az istenek sugallata mindig megmutatja nekem a helyes utat.

Ezzel elbocsátotta urait. Mind a négyet elképesztette és nyugtalanította az a művészies biztonság, amivel ez a Néró mindegyiküknek igazat adott, s ugyanakkor egyiküknek sem.

14. HOGYAN KÉSZÜL EGY CSÁSZÁR?

Artabanosz, a bölcs parthus király habozott, hogy vajon elismerje-e Néró császárt. Leveleiben ügyesen felhasználta a keleti modor virágos körülírásait, hogy lekötelezettségnek még a látszatát is elkerülje. Mallukh és Varró ügynökei dolguk végezetlenül üldögéltek a parthus miniszterek előszobáiban. A legtöbb, amire Artabanosz elszánta magát, egy ajándékokat vivő karaván kiküldése volt, amelyik szőnyegeket, fűszereket vitt, ezzel a kétértelmű rendeléssel: „Annak a férfiúnak, aki Néró császárnak nevezi magát.” Ezt elismerésnek, de az elismerés megtagadásának is fel lehetett fogni. Néró ügyére nézve azonban végtelen fontos volt, hogy a parthus nagykirály döntsön. Ha nem áll Néró oldalára, mégpedig hamarosan, úgy sem katonailag, sem pénzügyileg nem tarthatják magukat. Valószínű, hogy az egész Kelet fellélegzett, amikor a császár sasai ismét felbukkantak; de felszállni, repülni ezek a sasok csak akkor tudnak, ha Artabanosz táplálja őket.

Varró ügynökei, gazdájuktól sürgetve, lázasan dolgoztak. De a parthus miniszterek nehézkesen mozogtak, kétségbeejtő lassúsággal döntöttek. Végre, két hónap múlva Varró valami megfogható választ kapott.

A királyok királya, közölte Artabanosz marsallja és kancellárja, hajlandó barátjának, a rómaiak császárjának harmincezer főnyi segédcsapatot rendelkezésére bocsátani, ebben hatezer páncélos lovast, serege legválogatottabb csapattestét. Megadja a kívánt kétszázmillió sestertius kölcsönt is. Előfeltétel, hogy Nérót ne csak a Folyamköz, hanem a római Szíria népe is elismerje. Ha majd a római birodalom megfelelő számú megerősített városa, az Eufráteszen túli városok átpártoltak Néróhoz, úgy, hogy szilárdan a kezében tartja őket, akkor Artabanosz is elküldi a pénzt és a sereget.

Amikor Varró először átolvasta a parthus nagykirály levelét, ragyogott; felettébb mértékleteseknek, okosaknak tartotta a feltételeket. De minél tovább töprengett rajtuk, annál nehezebbnek tűnt teljesítésük. Természetesen, mint a vakmerő Trebonius tanácsolta, betörhetnek római Szíriába, elfoglalhatnak néhány határvárost. De ez ostobaság volna. Erre a kihívásra Cejoniusnak, a Palatínus biztos jóváhagyásával, oka volna, hogy átkeljen az Eufráteszen, két légióval vagy akár hárommal is, s szétzúzza Nérót, anélkül, hogy felidézné a parthus háború veszedelmét; ha ugyanis a rómaiak a megtámadottak és nem a támadók, Artabanosznak nem állna módjában védelmi háború jelszavával egyesíteni parthusait. Nem, a dolog nem olyan egyszerű, ahogyan azt egy Trebonius elképzeli. A római városoknak önként kell átpártolniuk Néróhoz. Nyilvánvalóan ez a lényege a ravasz Artabanosz feltételének is.

A római határvárosok közül pénzzel már egynéhányban előkészítették a talajt. De valamennyi habozott. Hiányzott a kellő ürügy, hogy elszakadjanak az antiochiai kormánytól, és Cejonius ugyancsak vigyázott, nehogy erre okot adjon. Varró törte a fejét, dolgozott. Hogyan lehetne áthangolni ezeket a városokat? Hogyan lehetne lázadásra bírni őket a római kormányzó ellen? Az Eufrátesz és Tigris közötti területet, valamint Kommagénét megszerezte Nérójának. S most az egész pompás vállalkozás meghiúsuljon azon a nevetséges feladaton, hogy elpártolásra bírjanak néhány római határvárost? Töprengett, nem aludt, kínlódott. S a drága idő múlt. Nem talált megoldást.

Beállított Knópsz. Gyors tekintete végigsiklott a szenátor kissé gyűrött arcán. Tehetetlenségét akarja kiélvezni? De nem látszott rajta semmi.

– A parthus feltételek mértékleteseknek látszanak, de súlyosak állapította meg tárgyilagosan.

– Úgy van, fiam – gúnyolódott Varró.

– Gondolkodni kell – folytatta Knópsz.

– Csak tedd, kedves Knópsz – felelte Varró.

– Már megtettem – bólintott Knópsz. – Van egy ötletem.

– Halljuk! – mondta udvariasan a letört Varró, és kétkedőn, reménytelenül mosolygott.

De a kétkedő mosoly hamarosan lefoszlott arcáról. Amit ez a széllelbélelt Knópsz kieszelt, alávaló és nemtelen, de minden merészsége mellett logikus volt, és a siker lehetőségével kecsegtetett. „A nép fantáziája végtelen” – szegezte le magában Varró, miközben utálattal vegyes bámulattal hallgatta a vidáman fecsegő Knópszot.

Knópsz a következőkben fejtette ki tervét. Ahhoz, hogy római Szíria határvidékének népe elpártoljon Cejonius kormányzótól, és törvényes ura, Néró császár mellé álljon, csak egy külső, mindenki számára érthető okra van szükség, hiszen köztudomású, hogy bensőleg a lakosság velük tart. Arról van szó tehát, hogy az okok egyikét, amelyek valóban fennállnak, mindenki számára érthetővé kell tenni, kellő megvilágításba kell helyezni. Ez pedig nem nehéz. Például: a szíriai határvidéken annak az istennek, aki Krisztusnak nevezi magát, számos híve van, az úgynevezett keresztények, akik szenvedélyesen gyűlölik Nérót, a törvényes császárt. Ezek a keresztények, tizenhat esztendővel ezelőtt, puszta gyűlöletből és fanatizmusból Rómát is felgyújtották. Felettébb valószínű, sőt, egészen bizonyos, hogy most is hasonló gyalázatos terveket kovácsolnak. Cejonius kormányzó támogatja is őket, mert le akarja törni Szíria Néró-parti lakosságát. Aki ismeri a keresztények gondolkodásmódját, a trónbitorló Titusnak és embereinek vak dühét és bosszúvágyát, az könnyen elképzelheti, mire irányul most ezeknek a keresztényeknek és felbujtóiknak terve. Kézenfekvő például az a lehetőség, hogy ezek az elvakultak megnyitják, vagy valami módon megrongálják az Eufrátesz folyó vagy valamelyik Eufrátesz-csatorna zsilipjeit, hogy ily módon elárasszák és elpusztítsák a titokban Néróhoz húzó valamelyik határmenti várost. Márpedig nem kétséges, hogy ha ez az alávalóság megtörténne, a határvidék lakossága egy emberként kelne fel az antiochiai kormány ellen, és állna Néró mellé. Akkor pedig Néró, a bennszülött lakosság segélyével, legalábbis néhány hónapig, kezében tarthatná az átpártolt határvárosokat. Artabanosz feltétele teljesül, s ők megkapnák a megígért sereget s a pénzt.

Varró mozdulatlanul meredt Knópszra, aki olyan könnyedén csevegett, mintha valami lakoma előkészítéséről volna szó. A fickónak igaza van. Amit itt elmagyaráz, valóban jó ötlet. Igen, a terv, a maga elképesztő egyszerűségében éppen olyan nagyszerű, mint gyalázatos. Sikerülnie kell. Ki kell váltania a tömegekből a kívánt gondolatkapcsolódásokat. Nem szükséges, hogy Knópsz ezt részletesebben elmagyarázza Varrónak.

Az, hogy annak idején, tizenhat esztendővel ezelőtt ki gyújtotta fel valóban Rómát, sohasem derült ki. Varrónak az volt a véleménye, hogy bizonyos telekspekulánsok keze játszott közre a tűzvésznél. A Néró-ellenes köztársasági nemesurak pártja azt állította, hogy Néró maga gyújtotta fel a várost, a gonoszság gyönyöréből, s azért, hogy élvezze a nagyszerű látványt. A nagy tömegek véleménye megoszlott. Sokan a császárt tartották a tűzvész okozójának, de a gonosztett nagysága még ezeknek egy részéből is inkább csodálatot váltott ki, mint gyűlöletet. A többség azonban szentül hitte, hogy valóban ama keresztények voltak a gyújtogatók, akiket Néró bíróság elé állított, mert hiszen valamiféle bűnöst kellett találnia. Akárhogyan is: ha most egy szíriai-római város valóban elpusztul bűnös kezek előidézte áradás folytán – ebben feltétlenül igaza van Knópsznak –, a tömeg elsősorban erre a Néró-keresztény ellentétre fog gondolni. Néróinak fogják tartani a tettet, a hit, hogy Néró él, hogy Néró itt van, bizonyossággá válik. Nem okoz majd nagy nehézséget, hogy a tömegeknek, amelyek a logikus gondolkodásra képtelenek, bebeszéljék, hogy Titus hivatalnokai által felbujtott fanatikus keresztények okozták az árvizet, mint annak idején a tüzet is. Hogy Cejonius emberei a szíriaiak iránti gyűlöletből saját terülétükön levő várost pusztítsanak el, ez persze teljesen képtelen gondolat. De éppen mert ilyen képtelen, lehet, hogy a tömeg beveszi. S ez a tömeg ujjongani fog, ha Néró ezután másodszor is rábizonyítja a keresztényekre a bűntettet, és kiírtja a fajtájukat.

„Alávaló terv – ismerte el magában Varró –, de hallatlan szakértelemmel épít a csőcselék ösztöneire. A nép képzelete ugyancsak csapongó...” Hangosan ezt mondta:

– Nem gondolod, kedves Knópszom, hogy túlságosan durva a dolog?

– Természetesen durva, kedves Varróm – felelte Knópsz, és a szenátor kissé összerezzent, hogy ez a fickó használni merészeli a „kedves Varróm” bizalmas megszólítást. De Knópsz folytatta:

– Természetesen: a terv nagyon is durva; de éppen ez a jó. Minél durvább egy hazugság, annál könnyebben beveszik – fejezte be, mélységes meggyőződéssel.

Varró titokban kénytelen volt igazat adni neki.

– És véleményed szerint, kedves Knópszom – mondta, és ez a megszólítás mérhetetlen büszkeséggel töltötte el az államtitkárt –, hol volna leghatásosabb egy ilyen áradás?

– Ahol parancsolod – válaszolta meggyőződéssel Knópsz. Az Eufrátesz mentén mindenütt vannak csatornák, zsilipek, gátak, Nérónak mindenütt vannak barátai, Titusnak hivatalnokai, és keresztények, és csapatok a tizennegyedik légióból, kormánykerekek az Eufrátesz csatornáinak szabályozására, mindenütt vannak szíriai szentélyek, amelyeknek pusztulása különösképpen elkeserítené a lakosságot, és van lelkesedés, hiányzik az ítélőképesség, s végül vannak kezek, amelyek a kellő időben, a kellő helyen elvégzik a szükséges munkát. Vedd Bürszát vagy Apameiát, vagy Európoszt, vagy akár Daguszát. Ezeknek a városoknak bármelyike felkel a bűnösök ellen, ha a gaztett nyomán területük, egy részét elönti az áradat. És aki egy ilyen áradás után a kellő pillanatban felbukkan, azt megváltóként fogják üdvözölni. Ha pedig ez a megváltó ráadásul Néró császárnak nevezi magát... – nem fejezte be a mondatot, megelégedett egy futó, meggyőződésteljes, ravasz mosollyal.

Miként Varró, úgy a császár többi tanácsosa is tüstént felfogta az ötlet jelentőségét. Főképpen Trebonius szívét dobogtatta meg az Eufrátesz küszöbönálló áradása. Fülöp királynak, persze, amikor meghallotta, elszomorodott az arca. Mallukh király úgy találta, hogy egyszer megint elég volt már az uralkodás gondjaiból, megengedhet magának egy kirándulást a messzi sivatagba; csendben és észrevétlenül, néhány lovasa kíséretében felkerekedett, és eltűnt a pusztaságban. Legtöbbet Sarbil akadékoskodott. Az a nem is alaptalan gyanú furdalta, hogy a keresztények Tarate istennő valamelyik templomát választják ki gyalázatos tettük elkövetésére; úgy látszik, Apameia városa ősi szentélyét szemelték ki. Lelkiismerete megmozdult. Az apameiai Tarate templom az istennő legrégibb halastava mellett épült, a folyó egy régi holt ágának partján, s meglehetősen mélyen is feküdt, reménytelen martalékául egy esetleges áradásnak. Vajon szabad-e ilyen sorsnak kitennie ezt a drága épületet, előzetes figyelmeztetés nélkül? De, nyugtatta meg Sarbil önmagát, ha az ember hosszú időre előre gondolkozik, a következmények csak előnyösek lehetnek az istennőre nézve is; Néró alatt hívei egészen másképpen tisztelhetik majd, mint Titus alatt. Azonkívül Sarbil nagyon kíváncsi és nagyon öreg is volt, s még sohasem érte meg, hogy Tarate valamelyik templomát elborítsa az árvíz. Ezenkívül – s talán ez adta a döntő lökést – egy hang, amit persze nem engedett tudatáig hatolni, azt súgta, hogyha a közkedvelt apameiai szentély hosszabb időre kikapcsolódik, a zarándokok özöne az ő edesszai temploma felé fordul. Sarbilnak már nagyon régen prófétai adottságokat tulajdonítottak. Most a szent halak mozdulataiból, az áldozati állatok beléből sötét, gonosz események bekövetkeztét kezdte jósolni, homályosan áradó eseményekről beszélt, amelyek mélyen megbántják majd istennőjét.

Trebonius és Knópsz időközben szorgalmasan nekiláttak a terv kivitelezésének. Trebonius készítette elő a technikai részét, Knópsz a pszichológiait, a nép szavát. Trebonius majdnem olyan büszke volt, mint maga Knópsz, hogy amikor a finom urak csődöt mondtak, s nem tudták, mit csináljanak, Knópsz eszelte ki a mentő ötletet. A kapitány éjjel-nappal arról álmodott, miként fogja megmászni elsőnek az Eufrátesz árjában fuldokló város falát, s szerzi meg a falkoszorút, az egyetlen kitüntetést, ami még hiányzott gyűjteményéből.

A császárnak csak homályos célzásokat tettek: népszerűsége rohamosan emelkedik, s valami döntő, szerencsés fordulat fog bekövetkezni már a közeli jövőben. Elég, ha majd ráveszik, hogy kellő pillanatban jelenjék meg az elárasztott városban. Ha nem sejt semmit, még hatásosabban tudja kifejezni az alávaló gaztett feletti felháborodását.

15. A NAGY GAZTETT

Apameia város területe kiterjedt az Eufrátesz folyó mindkét partjára. A jobb part lankás dombján, amelyet a citadella koronázott, feküdt Szeleukia, az új városrész. A bal parton, teljesen sík terepen terült el a tulajdonképpeni régi város. Itt volt Tarate legrégibb halastava, amely oly nagy szerepet játszott Sarbil elgondolásaiban; az Eufrátesztől elrekesztett mesterséges öböl partján állt az istennő ősrégi, szentségként tisztelt kis temploma. A város két részét hajóhíd kötötte össze. A bal parti óváros lakossága tiszta szír volt, a jobb parti része is túlnyomóan; a várost erős római helyőrség biztosította.

A gorbatészi nagy csatorna, amely az egész vidék vízellátását biztosította, valamivel Apameia felett ágazott ki az Eufráteszből. A csatornát csakúgy, mint magát a folyót, ősidőktől kezdve zárógátak és zsilipek szabályozták, amelyeket még állítólag a legendás Szemirámisz királynő építtetett; most a gorbatészi zsilipműveknek hívták, s messzi földön híres volt, mint a technika csodája. Gyakorlott őrök kezelték a zsilipek bonyolult s mégis rendkívül egyszerű szerkezetét; emberemlékezet óta nem fordult itt elő komolyabb baleset.

Annál inkább megrémültek Apameia városának lakói, amikor egy áprilisi éjszakán az Eufrátesz betört az utcáikba, váratlanul elöntötte házaikat, és pillanatok alatt mindent elborított. Mielőtt még meglepetésükből magukhoz tértek volna, az óváros egész területe egyetlen sárga, halkan morajló tengerré változott. Tarate halainak ősidők óta elválasztott vize egyesült az áradattal, a szent halak elúsztak, a templom egész alsó része eltűnt a zúgó habokban. A tengernyi víztükrön, ami alatt a hajdani Apameia-óváros feküdt, sebtében felszerelt csónakok között bútorok, állatok úszkáltak, és a folyó már holttesteket is sodort magával. Az áradat kavargásából rémesen csendült ki a meglepett emberek segélykiabálása, a háziállatok bégetése, bőgése. Az utcákon, amelyeken tegnap még járművek, hordszékek, lovasok és gyalogjárók nyüzsögtek, most birkabőrökből sebtében összetákolt tutajokon menekültek az emberek.

Senki sem értette, miképpen történhetett, hogy az a szerencsétlenség ilyen váratlanul szakadt a nyakukba. Órák múltán találták meg valahol a folyó mentén felfelé a gorbatészi zsilip egyik összekötözött, betömött szájú őrét. A kimerültségtől és rémülettől félholt ember, amikor megszabadították, elmondta, hogy egyik alkalmazottja és több ismeretlen egyén váratlanul megtámadta, legyűrték, megkötözték, és a folyóba dobták; nem tudja, mi történt azután, s az istenek hallatlan kegye és csodatétele, hogy az ár élve vetette partra, s megmenekült. Az alkalmazott, aki megtámadta, s azután ostobaságból, de valószínűleg inkább gonoszságból ráeresztette Apameiára az árvizet, egy bizonyos Simlai nevű keresztény.

Éppen olyan sebesen, mint néhány órával azelőtt a mélyen fekvő városban az áradás, terjedt el a jobb parti, magaslaton fekvő Szeleukia városrészben a hír, hogy az árvíz gonosz kezek műve. Simlai, a keresztény máris bevallotta, hogy Ariszton kormányzósági írnok bérelte fel. Mérhetetlen düh lett úrrá a lakosságon. Már dél beállta előtt mindenki előtt bizonyossá vált, hogy a keresztényeket, az emberiség e söpredékét, a trónbitorló Titus gyalázatos hivatalnokai bérelték fel, hogy megsemmisítsék Szíria istennőjének szentélyét és szép városát, amiért a szíriaiak elhatározták, hogy felmondják Titusnak az engedelmességet, és visszatérnek törvényes uralkodójukhoz, Néróhoz.

Hogy a keresztények felforgatók, tudja az egész világ. Ellenségei a családnak és a magántulajdonnak, s minden gaztettre képesek. Az apameiaiak behatoltak házaikba, agyonverték, aki elébük akadt, szertezúzták szegényes holmijaikat.

A római katonák nyilvánvalóan a lakossággal rokonszenveztek. Tevékenyen igyekeztek segíteni az áradástól veszélyeztetetteken. Csónakokon, tutajokon szállították az embereket a biztos jobb partra, mentették, ami menthető, dolgoztak rogyásig, hogy az elsodort hajóhídat helyreállítsák. A helyőrségnek az a része, amelyiknek a citadellában kellett maradnia – ez biztosította a folyó jobb partját –, ott tolongott a bástyákon és őrtornyokon, és kíváncsian bámulta az árvizet. Tegnap még egy folyó partján állt fellegváruk, ma már hatalmas tenger mellett. A sárgás tükör félelmesen terjengett a kék ég s a vastag, fehér tavaszi felhők alatt. A házak felső része furcsán meredt ki a vízből. A tetőkön méltóságteljesen, komikusan kócsagok álldogáltak fél lábon, a sárga víz és tiszta ég között vízimadarak rikoltozó csapatai szállongtak. A tengernyi vízen, amely elnyelte Apameia óvárosát, egyre szaporodtak a csónakok és a birkabőrből készített tutajok; a kétségbeesett menekülők és a mentők között feltűntek a zavarosban halászok, a fosztogatók is. Különös látványt nyújtott Tarate temploma. A katonák most bepillanthattak fedetlen „szentélyébe”. Az istennő szemérmetlen szimbólumainak, a hatalmas kőphalloszoknak éppen csak a hegyük állt ki a vízből. Az istennő óriási, ősrégi csúf bronzszobra, amely nyitott fülkében az oltár felett állt, csupasz melléig a vízbe merült, csupán bástyakoronás feje állt ki, s jobb keze az orsóval, körülötte fadarabok s a szent tárgyak roncsai úszkáltak. Az istennő különösen, fenyegetően nézett maga elé, s amikor az egyik katona valami tréfásat mondott halfarkáról, aminek most ugyancsak jó hasznát veheti, bajtársai nem mertek nevetni.

De mi közeledik ott, abban a hatalmas csónakban, észak felől? Római fegyverek, egyenruhák ezek, bajtársak. Igen, ezek a tizennegyedik légió másik csapattestéből valók, az edesszaiak és a szamoszataiak. Úgy van, ott jön élükön maga a közkedvelt Trebonius kapitány. Ezerszer is felvetették már a kérdést, kíváncsian, reménykedőn, félve, vajon eljön-e egyáltalán? Jön-e hamarosan? El merészel-e jönni? És mit cselekszenek majd ők, ha felbukkan? Küzdenek ellene? Vagy kitárják a kapukat?

S most. Íme, itt van. Jött a nagy áradással. Milyen rövid idő alatt tették meg ezt a hosszú utat. Utászai minden további nélkül csatlakoztak a helyőrségbeliekhez, segítenek a hajóhíd kijavításában. Állványok merülnek az árba, úsznak, kötelek, zsákok kötik össze a gerendákat, láncok csörömpölnek, feszülnek, húznak. Kacagva, integetve ott áll Trebonius, kiabál, káromkodik, biztat. A hajóhíd az egyetlen átjáró a citadellához.

A munka kész. A híd hosszabb lett, meghajlik, úszik, remeg, de kitart. S most elsőnek, kihívón, szélesen, merészen ő, Trebonius kapitány, a hős, a hadsereg kedvence, terpeszkedve és csörgő fegyverzetben léptet végig rajta, Victor lován.

Fedezetlenül lovagol messzi legelöl. Nincsen szüksége semmiféle óvatosságra, oldalán hanyagul csüng pajzsa. A hajítógépekkel könnyedén elseperhetnék maroknyi csapatával egyetemben. Menthetetlenül befúlna az árba. Már elérné a nyíl is, hamarosan a hajítódárda is. Nyugtalanul lovagol a döngő deszkákon a zavaros-sárga víz felett; páncélján, lova szerszámán, mellén csüngő kitüntetésein megcsillan a tavaszi napfény.

Ott állnak már a híd innenső végén, közvetlenül a hatalmas várkapu előtt, amely elzárja az utat. Mit tegyenek? Még van egy percük, a legutolsó, hogy határozzanak. Előírás szerint lezúdítsák a mindig kéznél levő hatalmas kődarabokat, hogy szétzúzzák az „ellenséget”? Rájuk döntsék a hatalmas tartályokban mindig kéznél levő szurkot, forró olajat? A parancsnok, ahelyett, hogy világos parancsot adna, határozatlanul, tehetetlenül fordul emberei felé.

Azok viharosan követelik, hogy tárják ki a kapukat, s bocsássák be a népszerű kapitányt.

Ez azonban ellenkeznék Trebonhis tervével. Nem a kapun át akar bejutni. Meg akarja hódítani a várát, megmászni a falát. A bástyán állók nagy szemeket meresztenek. A kapitány parancsára a katonák fejük felett pajzsaikat mint zsindelyeket összerakják; ez a híres testudo – a „teknősbéka”. Átkozottul nehéz az ilyesmi az imbolygó hídon, az ám, valóságos mutatvány, kedveseim. Végül ördög és pokol, ki gondolta volna ilyen súlyos testű emberről – felkúszik a legelső ember pajzsára. Nyögve, csúszkálva lépked a döngő pajzsokon, szétvetett lábbal igyekszik az ingadozó teknősháton. Felnyújtják a létrát, nekitámasztja a falnak. Kúszik felfelé.

Azok odafent tanácstalanul álldogálnak ifjú tisztjük körül. Néhány kéz nyúl a súlyos kődarabok után. Ledobják? Nem, nem merik a többiek miatt, akik integetve, ujjongva éljenezik, várják a nagy kapitányt. Pompás látvány is, amint kúszik felfelé. Minden inog: a hajóhíd, rajta az emberek, a pajzsok, az egész „teknősbéka”, a létra, de ő nem esik le, megőrzi az egyensúlyát. Kacagva, nyögve kúszik, a tizennegyedik légió régi csatakiáltását harsogva: „Mars hadisten és a tizennegyedik!” Mászik. Kezével eléri a fal peremét. Fellendül. Áll. – No, gyerekek, itt volnánk! – mondja, jó, hazai dalmata tájszólással, és híres, zsíros kacagása messzi cseng.

Senkinek sem jut eszébe, hogy tulajdonképpen az egész mutatvány felesleges volt, Trebonius, ahogy a dolgok álltak, sokkal biztosabban, bántatlanul bevonulhatott volna a főkapun is. Ujjongva üdvözölték a katonák, ujjongva egész Apameia a császár képviselőjét, a nagy katonát, Trebonius tábornokot, aki íme, kikelt a habokból, hogy megmentse őket a további szerencsétlenségtől. A helyőrség, anélkül, hogy a parancsot bevárta volna, letépte a hadijelvényekről Titus képmását, s helyére Néróét tette, amit a bajtársak hoztak magukkal. Az erőd parancsnoka szerencsét kívánt Treboniusnak, amiért most a szemük láttára véghezvitt vakmerő cselekedetével végképpen megszerezte a már régen kiérdemelt falkoszorút. Lélekemelő pillanat volt. Örökké emlékezetes marad mindenki számára az árból felbukkanó hős, amint a pajzsokon végigdübörögve, a létrán felkúszva, megmássza az apameiai citadella falát, mint a híres katonamondás megjelenítése: „Keresd a veszélyt!”

Három órával később Knópsz államtitkár is Apameiában termett. Az épségben maradt Szeleukia városrész piacterén beszédet tartott. – Elérkezett a nagy fordulat – hirdette –, a bűnök ideje elmúlt. Néró császár megvédi hű alattvalóit a trónbitorló Titus teremtményeinek alávalóságaitól.

16. A NAGY ÁRVÍZ DALOSA

Estefelé maga a császár is bevonult a lakosság és a hadsereg lelkes ujjongása közepette. Miután futólag rendbe szedte magát, Varró, Trebonius, Knópsz és mások kíséretében felment a citadella tornyába. A torony nyolc, egyre keskenyedő emeletből állott, minden emeleten nyitott körfolyosóval. A legmagasabb emeletről a császár hosszan szemlélte Apameia vízbe merülő óvárosát. Az urak elmagyarázták a gaztett és a szerencsétlenség méreteit, megmutatták a legfontosabb épületeket, leírták a mentési akció lefolyását.

Kis idő múltán a császár elküldte kíséretét. Az urak az alatta levő emelet körfolyosóján gyülekeztek. A császár egyedül akart maradni a tetőn. Reméli, jelentette ki, hogy a pusztuló város látványa megihleti, úgyhogy talán továbbjut a Négy korszak című verses regényében, és kibővítheti a nagy özönvízről, Deukalión vízözönéről szóló fejezetet.

Magányosan állott tehát odafent a toronytetőn. Az alatta levő emeletek körfolyosói megteltek embereivel, katonáival s udvari embereivel; a torony lábánál kíváncsian, félénken tolongott a tömeg, az egykori óvárost borító sárgás víztükrön úszó csónakokról és tutajokról sok ezer szempár bámult fel feszülten s tiszteletteljesen. A császár pedig élvezte az elmerülő város borzalmas, nagyszerű látványát.

Senki sem közölte vele, hogy a valóságban miképpen keletkezett az árvíz, de a belsejében élő hang, lelkének démonja csalhatatlanul megsúgta, hogy ezt az óriási víztömeget nem a véletlen szabadította a városra, hanem mindez az ő tiszteletére történik. Szíve hevesen dobogott. Az a bizonyos nap, amikor Rómában megjelent a szenátus előtt – eddigi életének csúcspontja – most árnyékba merült. Miatta pusztult el Apameia városa, s a rémült és hódolattal teli nép a lábainál őbenne látja szabadítóját és megmentőjét. Anyja és a maga álma minden várakozást felülmúlóan beteljesedett.

Hangosan szavalni kezdte a nagy özönvízről szóló eposz sorait. Alaposan tanulmányozta Nérónak e verseit, szinte magáénak érezte szavait. A pusztuló Apameia láttára életre kel a vers, szavalja, énekli őket, a vaskorról szóló sorokat, amely Zeusz parancsaira elmerül a habokba. A fénylő messzeségbe, az alkonyodó égbe kiáltja bele a verseket; előtte rikoltozó vízimadarak, s mindehhez láthatatlan lantját pengeti.

A nép a torony lába körül, a csónakokról és tutajokról tátott szájjal bámul fel hozzá. A Kelet lakói mindig remélték, hogy a császár nemcsak a rómaiak, korinthosziak, athéniak előtt szerepel, hanem egyszer majd nekik is bemutatja művészetét. S most, íme, reményük megvalósult. Ott állt nagy császárjuk szemben pusztuló városukkal, a dalnok, a szabadító, megszállottan az isteni ihlettől, s arca fényességét rájuk ragyogtatja. Elbűvölten, szorongó csodálattal meredtek fel rá.

ő pedig, az esti szellő fuvallatában, az ár láttán szavalt és énekelt elképzelt lantjának kíséretével. S miközben Néró jól ismert sorai elröppentek ajkáról, álmodozott. Pompásan felépíti ezt a rommá lett várost; elnevezi Néróniasnak. Vagy nem építette-e fel annak idején Rómát is újból mesés gyorsasággal, varázslatos pompával? Óriási épületekkel, nagyszerű emlékművekkel fogja elhalmozni ezt az egész országot. Képmását, mint azon az éjszakán Tarate templomában elképzelte, belevágatja Edessza szikláiba, a régi keleti uralkodók módjára, hogy arca, Néró arca ott pompázzon a hegy oldalában az idők végtelenségéig. Miközberi így álmodozott, megszokásból mindjárt részletesen számolni is kezdett, hogy egy ilyen óriási képmás kőbe vésése mibe kerülhet, és titokban sajnálta, hogy Knópsz nincsen kéznél; tőle kaphatna részletes költségvetést. Akarata ellenére felmerült emlékezetében annak a drága Mithrasszobornak a kellemetlen ügye, amelynek átvételét Nittaiosz szőnyegkereskedő megtagadta, mert messze túllépte a költség-előirányzatot.

De arcán semmi sem látszott ezekből a méltatlan gondolatokból. Tovább szavalt, énekelt a torony legtetején, az esti ég alatt, lelkesítő látványként a tömeg számára. Az isteni ihlet ismét megszállta, ő maga vált az istenáldotta Deukaliónná, aki egyedül élte túl az özönvizet, hogy emberekké változtassa a köveket, s újra benépesítse a pusztasággá vált világot.

Az alatta levő körfolyosón Varró Fülöp királyhoz fordult:

– Én láttam a valódi Nérót, amikor Maecenas erkélyén állva, magába itta a lángoló Róma látványát.

– Rendkívülien valódi – bólintott Fülöp király –, néha már magam is azt hiszem, hogy csakugyan ő az.

– Az igazi Néró – folytatta Varró – egyébként egyáltalán nem a látvány szépségéért ment Maecenas erkélyére, hanem hogy áttekintést nyerjen a tűzről, és megtehesse a mentés érdekében a kellő intézkedéseket. Az igazi Nérónak persze soha esze ágába sem jutott, hogy felgyújtsa Rómát. Furcsa. Amiért azt hiszik, hogy az igazi Néró felgyújtotta Rómát, a hamis Néró tiszteletére most árvízbe kell fulladnia Apameiának, mert különben a világ nem hinné el a mi hamis Nérónkról, hogy igazi.

– Úgy van – helyeselt Fülöp király –, ilyen görbe, esztelen utakon kell járnia egy okos, jóindulatú embernek, ha azt akarja, hogy az értelem érvényesüljön. Ezen a világon, úgy látszik, csak a legostobább és legalávalóbb eszközökkel lehet diadalra segíteni az emberséget. – S mindketten szinte testi utálatot éreztek az emberi természet elvakultsága s az emberi értelem gyarlósága miatt.

Odafent a torony tetején a császár borzongott. Az utazás megerőltető volt, s most már hosszú ideje áll itt fent, mered a sárga vízre; a szeme is belefájdult. Már régen nem hasonlított Deukaliónra, még Néró képének viselése is megerőltetésébe került; lelke mélyén Terentius fazekassá változott. Egész teste libabőrzött, borzongott saját nagyságától. Míg a habokba merült várost nézte, agyán ez futott keresztül: micsoda óriási érték megy itt veszendőbe; tízmillió, húszmillió. Mennyi kenyeret, sajtot, bort lehetne vásárolni ezért, mennyi agyagot vagy szoboröntésre bronzot. „S mindez értem! Apámnak igaza volt, amikor a nevetséges és büszke Maximus nevei adta nekem. De ha mindezt előre látta volna, bizonyára megijed, és másnak nevez. Mert ennek nem lehet jó vége.”

17. „A KÉSEK ÉS A TŐRÖK HETE”

A gyalázatos gaztett, amit a Titus császártól felbujtóit keresztények követtek el, óriási, felháborodást keltett egész Szíriában. A katonák több városban leszakították hadijelvényeikről Titus képét, és Néróét tűzték helyébe. A tizennegyedik légió túlnyomó része és számottevő csapattestek az ötödikből, hatodikból és tizenkettedikből átpártoltak Néróhoz. A bennszülött lakosság tajtékzott Titus, a nyújtózkodó emberke és minden pereputtyuk ellen. A kormányzat azon fáradozott, hogy leverje a nyugtalanságot, amely a különböző városokban, még magában Antiochiában is jelentkezett, s egyelőre nem is gondolhatott arra, hogy a bizonytalan hűségű csapatokkal megtámadja az Eufrátesz menti erősségeket, amelyek Terentius birtokába kerültek.

Varró méltán jelenthette Artabanosz nagykirálynak, hogy a császári Szíria tartománynak közel negyedrésze, több nagy várossal és erődítménnyel, szilárdan Néró kezében van. Ígéretéhez híven a parthus nagykirály pénzt és csapatokat küldött barátjának, a római császárnak.

Knópsz büszke volt arra, hogy az az ötlet, amely e hallatlan sikert eredményezte, az ő agyában született. Úgy vélte, most már igényelheti, hogy egyebekben is az ő javaslata legyen a döntő, nem a finom uraké: Varróé és Fülöp királyé. A legközelebbi tanácsülésen előállt azzal, hogy a császár, a siker célszerű kihasználása érdekében, szakítsa ismét félbe a szelíd uralom korszakát, és engedélyezzen neki és Treboniusnak egyheti időt rögtönítélő, statáriális bíróságok felállítására.

– Meg kell engednünk – magyarázta –, hogy a császárnak azok a hívei, akiknek hűsége kétségen felül áll, rövid úton elintézhessék a legkonokabb ellenfeleket. Ajánlom, adjanak teljhatalmat Trebonius tábornoknak és nekem, hogy erre a célra egy afféle önkéntes rendőrséget szervezzünk. A kellő előkészületek megtörténtek, megbízható listák vannak a kezünkben. Ezeknek az önkéntes rendőrcsapatoknak a segítségével, amennyiben tervünket a császár is jóváhagyja, egy csapással végzünk ellenségeivel.

Varró és Fülöp király elégedetlenül néztek maguk elé.

– Mit ért ez az ember az egy csapáson? – kérdezte Fülöp suttogva a szenátortól.

– Képzelheted – súgta vissza Varró. Trebonius zajosan helyeselte Knópsz tervét.

A császár kegyesen és szórakozottan mosolygott; tetszett neki ez a fenyegető, bátor, sötét elnevezés: „A kések és a tőrök hete.” Ezenkívül hálás is volt Knópsznak azért a büszke estéért, ott fenn, az apameiai citadella tornyán.

– A kések és a tőrök hete – mondta álmodozva maga elé. Varró és Fülöp király néma maradt; semmi kilátás, hogy felülkerekedjenek ezen a bandán. Aki igénybe veszi a csőcselék segítségét, az kénytelen neki engedményeket tenni.

A császár aláírta a Knópsz és Trebonius által elébe terjesztett okmányokat, és azok ketten: Edesszában Knópsz, és Szamoszatában Trebonius kis csapatokat alakítottak, amelyek „Néró bosszúállóinak” nevezték magukat, és megtámadták ellenségeiket. Nem volt nehéz a császár ellenségévé, Titus barátjává bélyegezni mindenkit, akire valami okból nehezteltek, vagy éppen azt híresztelni róla, hogy Krisztus követője, ama gyalázatos felforgató szekta híve. Az Eufrátesz menti városokban, Kommagénében és Edessza területén „Néró bosszúállói” mindenütt betörtek a kiszemeltek házába, gyilkoltak, törtek-zúztak, foglyokat ejtettek, vertek, raboltak, rabszolgaságba hurcoltak.

A két folyó közötti terület keresztényei közül Knópsz nem gyilkoltatott le sokat. Többségüket félretette, propagandacélból. Az volt a szándéka, hogy a nagy nyilvánosság előtt nagyszabású, hatásos pert folytat le ellenük. Ki kell derülnie, hogy a trónbitorló Titus és hivatalnokai kovácsolták az ördögi összeesküvés tervét a derék, becsületes szíriai nép ellen, hogy bosszút álljanak rajta, amiért olyan híven ragaszkodott törvényes urához, a nagy Néró császárhoz.

Valami fennhéjázó szeszély arra ösztönözte, hogy Patmoszi Jánost is eltegye erre a perre. Szívből utálta a színészt. Nem is volt szükség a Terentius ellen tett megvető kijelentéseire, hogy maga ellen uszítsa Knópszot. Puszta léte bosszantotta, hangja, arca, kereszténysége. Kezébe akarta kaparintani, játszani akart vele, gúnyt akart űzni belőle. Utasítást adott „Néró bosszúállói” egyik osztagának, hogy minden körülmények között épségben hozzák be azt az embert.

Knópsz kiküldöttei éjszakának idején fogták körül János házát. A lakással s minden benne levővel kedvük szerint elbánhattak, csak a színészt kellett élve beszolgáltatniuk. Az ágyból ráncigálták elő őt is, meg Alexait, a fiát is, s azután némán, serényen, nagy szakértelemmel nekiláttak, hogy minden elérhetőt tönkretegyenek.

János bizonyos gőggel és érdeklődéssel szemlélte tevékenységüket. Most tekercseihez és kézirataihoz érkeztek. Bűn volt, hogy nem tudott megválni ettől a világi, hiú holmitól, hogy szíve a pogány klasszikusokon csüngött, ahelyett, hogy egyedül Isten szavát figyelte volna; megérdemelt büntetés, hogy tehetetlenül kell néznie, ahogy ezek az állatok megsemmisítik a számára oly drága írásokat. Összeszorított foggal szemlélte, hogyan tépik cafatokra az értékes tekercseket és pergameneket. Azok a tekercsek, amelyeket most tartanak durva mancsaikban, Szophoklész drámáit tartalmazzák, ezek a legkedvesebbjei valamennyi könyve közül. A jó pergamen ellenállt, nem szakadt egykönnyen. Lábbal tiporták, rávizeltek. János ez idáig tökéletesen nyugodt maradt, de most, amikor látnia kellett, hogyan gyalázzák meg a tekercseket, a minden időket túlélő, zengő, mély értelmű sorokat, pem tudott elfojtani egy nehéz sóhajt. Az ifjú Alexai, bár apja számtalanszor tanította, hogy alázattal és megadással viselje Isten rendelését, amikor ezt a sóhajt hallotta, nem tudta tovább türtőztetni magát. Nekirohant a barbár rablóknak, és gyenge öklével némán ütötte-verte őket, ahol érte. „Néró bosszúállói” boldogan, hogy legalább ezt a kölyköt nem kell kímélniük, hamarosan leütötték. Ott hevert a cafatokká tépett tekercsek között. János vadul, fenyegetően felüvöltött. Azok azonban, utasításukhoz híven, nem bántották. Még csak el sem némították, meg sem kötözték. Csak fogták erősen, hogy ne zavarja őket, s örvendeztek, amint üvöltve, tehetetlenül néznie kellett, miképpen végzik hangtalanul, alaposan romboló munkájukat. Azután, ahogy megbízatásuk szólott, sértetlenül átadták Jánost Knópsznak.

Ez történt Edesszában „a kések és a tőrök hetében”. Mallukh király ebben az időben még mindig távol volt fővárosától. Messzi bent, végtelen pusztaságban, teli tüdővel szívta magába és élvezte a szabadságot, amitől odahaza, Edesszájában a nyugati emberek megfosztották. Másokkal, ismeretlenekkel tanyázott a tiszta, magas, csillagos égbolt alatt, maga is mint ismeretlen; s miközben nyugodalmasan kuporogtak a ciszterna körül, méltóságteljesen, lassan elmondott egy színes és tanulságos történetet egy emberről, aki fazekas volt, s aki Aumu, Aziz és Duszarész csillagistenek akaratából egy időre a világ ura lett.

18. ALÁZAT ÉS BÜSZKESÉG

Az a meglehetősen tekintélyes számú, alávaló keresztény, aki a praetor elé került, nagyobbrészt együgyű, egyszerű kisember volt. Előzőleg alaposan előkészítették őket a tárgyalásra veréssel, megfélemlítéssel. Reszkettek is, de csak a testük; lelkük eltelt Istenükbe vetett hittel. Papjaik és elöljáróik meggyőzően bebizonyították: kitüntetés, hogy Isten éppen őket szemelte ki vértanúnak. Sokaknak közülük sikerült megőrizniük a praetor előtt biztonságukat, s alázattal, Istenbe vetett mélységes hittel bizonygatniuk ártatlanságukat. Némelyek persze kegyelemért könyörögtek, és készséggel bevallottak mindent, amit tőlük kívántak. Ami egyébként felesleges volt. A kormányzó néhány hivatalnoka, élükön Ariszton írnok s mások, akiket a tett elkövetése közben csíptek el, zsebükben a jutalommal, s annak tudatában, hogy nem esik komolyabb bántódásuk, már vallottak, mint a karikacsapás. A legapróbb részletéig fényt derítettek az összeesküvés minden szálára.

Knópsz örült, hogy felléphet ebben a perben. A keresztényeket, akik valami hatalmas lény helyett egy szegény keresztrefeszítettet választottak istenükül, kezdettől fogva felettébb nevetséges népségnek tartotta, és lelke mélyéből megvetette őket. Rabszolgasorban született, mélységesen tisztelt tehát mindent, ami hatalmas, úri. Feneketlen ostobaságnak érezte, hogy egy szegényt, elnyomottat dicsőítenek, avatnak istenné. Éles, gonosz, gúnyos szellemessége régóta olyankor sziporkázott legeredményesebben, ha a keresztényeket vette a nyelvére. Pompásan ismerte a csőcselék lelkületét. Nem lesz nehéz úgy beállítani a keresztényeket, mint kétszínű, álszenteskedő bandát, amely legszívesebben özönvízbe fullasztaná az egész világot. Legfőképpen annak örült Knópsz, hogy annak a Jánosnak megadhatja a magáét. Elhatározta, hogy mielőtt eltiporja a gyűlölt színészt, alaposan kiszórakozza magát, s csak kellemes macska-egér harc után végez vele.

Gondoskodott tehát arról, hogy János kihallgatása az ő jelenlétében történjék. A törvényszék kapui tárva-nyitva álltak ezen a napon, s az előtte levő tér feketéllett a tömegtől, amelyik hallani akarta, miképpen felel a színész Knópsz és a praetor előtt gyalázatos gaztettéért.

A tárgyalást Knópsz kezdte híres, csípős udvariasságával:

– S most, Jánosom, mondd el, hogy tulajdonképpen miért is akartad embereiddel Tarate templomát elpusztítani!

– Ugyanezt szeretném én is kérdezni tőled, Knópsz – válaszolta sötét nyugalommal János. – Miért is követtem volna el én, vagy az enyéim közül valaki ezt a hallatlan ostobaságot, ami csak neked, a magadfajtának és az úgynevezett Néródnak használt?

– Nos, kedves Jánosom – felelte szelíden, szinte vidáman Knópsz –, egész sor ok elképzelhető. Tehettétek volna például azért, hogy Tarate istennőt megfosszátok szentélyétől, kiűzzétek az országból, s ily módon védtelenné tegyétek az ő derék szíriai népét. Azt is feltehettétek, hogy egy ilyen pusztulást és gyalázatosságot jelnek vesznek az ország alantas ösztönű elemei, s miként az általatok felidézett árvíz, szennyes hullámaikkal rázúdulnak törvényes urukra, Néró császárra. Az is lehet, hogy egyszerűen a civilizáció elleni gyűlöletből tettétek, a gyűlöletből, amit minden szép és dicső ellen, a magántulajdon, rend, család s minden isten ellen, kivéve a magatok keresztrefeszítettjét, éreztek.

Knópsz szavai mély hatást keltettek. János feltette, hogy nem fog megszólalni ilyen bíróság előtt. De látta, hogy vádlott-társai várják válaszát, látta, hogy a hallgatóság tömegei lesik ajkáról a szót. Úgy érezte, válaszolnia kell:

– Mi nem harcolunk senki meggyőződése ellen – oktatta ki nyugodtan, méltóságteljesen vádlóját s a közönséget –, még akkor se, ha hamisnak tartjuk. Istenünk, a mi közreműködésünk nélkül is, kiírtja a hamis hitet, ha majd eljön az ideje. Nem is vagyunk ellenségei a civilizációnak. Amit mi gyűlölünk, az a dúskálás, a mohóság, a habzsolás. Azt valljuk: a civilizáció mértékletesség, a civilizáció belenyugvás az isteni rendbe. Senkitől sem akarjuk elvenni istenét. Mindenki tartsa meg a magáét, s hagyja meg nekünk a mienket.

– No, nézd csak, kedves Jánosom – válaszolta Knópsz kedélyes alattomossággal –, szóval ti nem vagytok a magántulajdon ellenségei? S mégis ismerek egy bizonyos János nevű férfiút, aki lemondott vagyonáról, és eldobta magától.

– Ezt nem fogom neked megmagyarázni, Knópsz – mondta megvetően János. – Ezt a te szolgaeszed úgysem képes felfogni.

Knópsz nem veszítette el nyugalmát:

– Azt hittem – felelte barátságos csodálkozással –, hogy ti a szegények és elnyomottak pártján álltok.

– Úgy van – válaszolta János. – De vannak szegények és szolgák, akiket megvetünk; ezek pedig azok a szegények, akik gazdagságra törnek, és azok a szolgák, akik uraskodásra vágynak. A hozzád hasonló férgekre célzott Mesterünk és Istenünk, amikor azt tanította: „A szolga maradjon szolga!” – S olyan megvetéssel mérte végig Knópszot, hogy annak minden fölényessége ellenére is nagy erőfeszítésébe került, nehogy lesüsse a szemét.

De nem sütötte le. Egészen rövid szünet után udvarias, szelíd, alattomos hangon, amely mégis elhangzott a csarnok legtávolabbi zugába is, válaszolta:

– Én, a te helyedben, János, nem utalnék ilyen gőgösen arra, hogy a gazdagokra és szegényekre, urakra és szolgákra való felosztás az ég akarata és az egyes emberek rendeltetése. Mert ha a külső jólét az, ami által nyilvánvalóvá lesz, hogy ki az áldott, s ki az átkozott, úgy te, János, bizonyára nem tartozol a kiválasztottak közé. Hol van Alexai fiad, János? És milyen nyomorultul állsz itt te magad. – Halk hangja eltelt a világ minden diadalával, minden gúnyjával.

A tömeg lélegzetfojtva figyelt. János felindultan nézett maga elé. Hatalmas, olajbarna fejét, vad szakállával Knópsz felé fordította, sötét, izzó mandulaszemét rászegezte, széles mellkasa süppedt, emelkedett. De uralkodott önmagán. – Szegény ember – mondta. – Ilyenek a te diadalaid. Igen, meggyilkoltattad a fiamat, az ártatlant. Szóval ez a bizonyítéka, hogy mi idéztük fel az árvizet? Szegény ember. Egyszer tűzvész volt Rómában. Egy bizonyos Néró nevű ember akkor sem tudott bölcsebbet kitalálni, mint hogy a mi testvéreinket vádolja meg a gyújtogatással. És az egyetlen bizonyíték akkor is az volt, hogy kivégeztette őket. Hol van most ez a Néró? Gyalázatos halált halt. – Feltette magában, hogy nem beszél. De már tűzbe jött, s a hév ragadta magával. Lemondott minden logikáról, rendezetlenül, ahogy jön, ki kell öntenie a bírák, Knópsz, a hallgatóság elébe, ami a szívét nyomta. – Jól vigyázzatok – fordult a bírákhoz –, ti, akik itt ültök annak a nevében, aki mindössze szomorú utánzata annak a Nérónak, aki legalább a valódi császár volt. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a nagy ítélet napja közeleg. Annak a világnak – fordult újból Knópszhoz –, amelyikben olyan lények bíráskodnak, mint te és gazdád, a nagy szörnyeteg nevetséges utánzata, annak a világnak el kell pusztulnia. Közeleg, itt lesz nemsokára az utolsó ítélet napja. Akkor majd azok állnak a bírák elé, akik valóban bűnösök az árvíz felidézésében, s akik ma megalázottak, akkor tanúságot tesznek. Te pedig, Knópsz, és a hozzád hasonlók, kicsinyek és szegények lesztek csupaszságotokban, amiben születtetek. Szegényen, űzötten, elítélten, te, Terentiusoddal meg a Treboniusoddal. – Halkan beszélt, nem emelte fel hangját. Nem szitkozódott, de megvetése, undorral vegyes részvéte olyan elevenné vált gyakorlott hangján, úgy kirajzolódott mélyen barázdált arcára, hogy mindenki, bírák, vádlottak, hallgatóság szinte érezhető borzalommal és ellenszenvvel nézett Knópszra.

Knópsz, amint így egész siralmas lénye lelepleződött, nem tudta tovább türtőztetni magát; méltóságteljessége, kölcsönvett pompája egyszerre lehullott róla. Vörösre gyulladtan, megbicsakló hangon üvölteni és szitkozódni kezdett, mintha kocsmában volna:

– Te kutya, te dög, te kolduspróféta kurafi! Azt hiszed, félünk gyalázatos istenedtől, a keresztrefeszítettől? Nemsokára meglátogatod, te gonosztevő, hazug kutya, és meghallhatod utolsó ítéletét. Azt hiszed, talán a boldogok paradicsoma vár rád? Rövidesen láthatod, ízlelheted, szagolhatod, milyen lesz az a paradicsom. Egész pontosan lemérheted majd. Nagyon tágas nem lesz, mondhatom. Egy rőf széles és két rőf hosszú, éppen akkora, amekkorát egy ilyen átkozott dög a szemétdombon elfoglal, és messzire érezhető lesz a bűzöd. – Hosszú ideig tartott, míg abbahagyta a szitkozódást, és lecsillapodott.

A tömeg tisztelettel kitért útjából, amikor távozott, egyetlen gúnyos szó nem hallatszott, sőt voltak, akik ezt kiabálták feléje: – Légy üdvözölve, Knópsz, te nagyon jó, nagyon nagy bíró! – De ennek ellenére vak dühvel érezte, hogy távozása cseppet sem volt dicsőségesnek mondható.

19. VETÉLYTÁRSAK

Jánost, mint az összes többi vádlottat is, természetesen halálra ítélték.

Knópsz, akit elkeserített veresége, törte a fejét, hogy gyűlölt ellenfele kivégzését miképpen használhatná fel egy utolsó megalázásra. Agyafúrt ember lévén, hamarosan kieszelte a helyes módot. A cirkuszi játékokon, amelyekkel Knópsz meg akarta ünnepelni a császár pompás diadalát ellenfelei felett, Jánosnak mesterségéhez méltón, még egy utolsó nagy színjátékkal kell hozzájárulnia az ünnepi vendégek mulattatásához. Az özönvizet fogják előadni, amellyel Zeusz a vaskorban az emberiséget elpusztította. E kor halálra szánt embereit ezek az átkozott keresztények játsszák, az arénát lassan ellepi a víz, s a keresztények belefulladnak, élükön János, védtelenül, egy sziklához kötözve, hogy jól megfigyelhessék vergődését.

A terv megvalósítása elé, sajnos, akadályok gördültek. A császár elnöklete alatt tartott ülésen, amelyen az elítéltek további sorsát tárgyalták meg, a finom urak, Varró és Fülöp király ellene szegültek a színész megkínzásának. Kijelentették, hogy rossz vért szülne, ha egy ilyen nagy művészt, mint amilyen János, így végeznének ki.

– Úgy vélem, ez a terv se nem jó, se nem ízléses – mondta Varró röviden és határozottan. – János már a tárgyalás alatt is nagy hatást tett a hallgatóságra. Ha ilyen otrombán végzünk vele, csak azt érjük el, hogy a tömeg csodálni s gyászolni fogja, s minket barbároknak: tart. – S Fülöp király a maga nyugodt módján egyenesen Knópszhoz fordult, és kioktatta.

– Nem használsz a császárnak, inkább ártasz neki, ha ilyen nyíltan kimutatod János iránti gyűlöletedet.

Knópszot, ha erről a Jánosról volt szó, elhagyta szokott ravasz fölénye. Dühösen, sértődötten kijelentette, hogy az apameiai sikert nem szabad holmi ostoba emberiességi érzékenykedésből kockáztatni. Trebonius zajosan helyeselt. Varró hűvösen megjegyezte, hogy „a kések és a tőrök hete” lejárt, helyénvaló volna világosan kimutatni, hogy újból kezdődik a szelídség és igazságosság korszaka.

– Ebben az esetben – válaszolta élesen Knópsz – az erő megmutatása azonos az igazságossággal; a színészt kímélni nem szelídség, hanem gyengeség s ugyanakkor igazságtalanság is. – Bőbeszédűen s újból felsorakoztatták érveiket, Néróra néztek, várták a döntést.

Az maga is határozatlan volt. Gyűlölte Jánost, és szívesen hajlott volna Knópsz és Trebonius felfogása felé. Másrészt viszont volt érzéke a magasabb dolgok iránt, és a finom urak ellenvetései hatottak rá. Miként Varró és Fülöp, ő is barbárságnak tartotta, hogy egy nagy művészt ilyen megszégyenítő módon végezzenek ki. Hozzájuk hasonlóan ő is azt találta, hogy a művész a törvények felett áll, azok csak a közönséges emberekre érvényesek. Szerette volna a gyűlölt férfit a legmegalázóbb módon elpusztítani, de ugyanakkor úgy akart fellépni Varró, Fülöp s önmaga előtt is, mint valaki, aki az ellenfélben is megbecsüli a művészt.

De vajon valóban nagy művész-e ez a János? Ez a kérdés. S ez a kétely a legjobb érv, amivel megcáfolhatja a finom urak meggondolásait. Ócsárolni kezdte János művészetét, arról beszélt, hogy milyen szárazon, minden lendület híjával szavalta János az Oidipusznak ama nagy jelenetét, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ne mondd, hogy nem legjobban tettem azt, amit tettem, és ne adj nékem ily tanácsokat!”, s részletesen bírálta János egyéb szerepeit is, kifejtve, hogy mennyire képtelen a valódi, szárnyaló pátoszra. De esztétikai kérdésekben nem lehetett Fülöp királlyal tréfálni, ő pedig Jánosban a Kelet, talán az egész földkerekség legnagyobb művészét látta. Ellentmondott tehát, és makacsul védelmezte álláspontját. Trebonius és Knópsz nagy bosszúságára a tanácsülés már-már heves vita színhelyévé vált.

De Varró, aki jól ismerte emberét, ekkor új szempontot vetett fel. Ha a császár valóban ilyen megszégyenítő módon végeztetné ki Jánost, úgy Cejonius és emberei bizonyára azt híresztelnék a Palatínuson, hogy ez csupán irigységből és művészi féltékenységből történt. Bár Terentius tüstént felpattant, hogy az a népség a Palatínuson csupa barbár, akiknek az ítéletére fütyül, de látszott rajta, hogy Varró szavai ugyancsak foglalkoztatják, s Knópsz nyugtalan lett. Az egész vízbe fullasztási ötlet nem volt valami szerencsés; egészen természetes, hogy mind a császár, mind a többiek tüstént a valódi Néró balul sikerült kísérletére gondolnak, amikor mesterségesen előidézett hajótöréssel akarta elpusztítani anyját. Hiába, ebben az egész átkozott János-ügyben nincsen szerencsés keze. De egyelőre ellensúlyozni kell Varró támadását; hogy véget vessen a dolognak, elővette legmérgezőbb fegyverét, emlékeztetett János felségsértésére.

ő, Knópsz, vélte, szerényen beleavatkozva a János tehetségéről folytatott vitába, nem sokat ért a művészeti kérdésekhez. Ennek ellenére azt merészeli állítani, hogy ennek a Jánosnak nem lehet valami sok érzéke az igazi, nagy színjátszáshoz. Hiszen ez az átkozott azzal gúnyolódott, mégpedig mélységes meggyőződéssel, hogy Terentius fazekas éppen olyan rossz színész, mint császár. Néróalakítása egyenesen nevetséges.

János igazságtalanul gúnyolódott. Tüstént kiderült, hogy Terentius Nérója egyáltalán nem volt nevetséges, hanem valódi, a csontja velejéig. Terentiusnak sikerült egy elhárító kézmozdulat, egy szelíd, jóindulatú mosoly nagy magasságból, és egy barátságos, tréfásan csodálkozó fejcsóválás. Azután felszólította az urakat, hogy egyelőre legyenek türelemmel. Csak akkor akar dönteni János sorsáról, ha meghallgatta démonja, lelke legbensejének szavát, melynek útján az istenek küldik tanácsaikat.

Varró és Fülöp azonban érezték, hogy Knópsz nyila talált, és az istenek tanácsa legnagyobb mértékben egyezni fog az ő ajánlatukkal.

20. JÁNOS JELENÉSE

János ezalatt cellájában kuporgott, elkülönítve a többi elítélttől, komoran, teli kétségbeeséssel.

Vizsgálta önmagát, viselkedését a bírósági csarnokban, és nagyon elégedetlen volt önmagával. Ahogy a praetor előtt állt, ahogy ezt a nevetséges Knópszot elintézte, nem volt Istennek tetsző. Nem úgy viselkedett, mint a nagy próféták valamelyike, akik Isten nevében ostorozták az embereket, és bűnbánatot hirdettek, hanem „fellépett”, játszotta a prófétát, színész volt, Isten színésze talán, de alapjában véve nem különb, mint ez a Terentius fazekas. Ahogy az játssza a császárt, úgy játszotta ő a prófétát. Hol a különbség? Mindketten színészek, mindketten fellépnek, magukat játsszák, ahelyett, hogy egyszerűen azok lennének, akiknek Isten teremtette őket, senkik, akikhez alázatosság illik, nem felfuvalkodottság.

Hiúságok hiúsága. Az Antikrisztus uralkodik. Felettébb veszedelmes alakot öltött magára, egy színészét, aki a világ ostobaságára spekulál. Micsoda kor ez! Egy rabszolga császárt játszik, egy rossz színész egy másik rossz színészt, és a világ bedől ennek a komisz komédiának, ujjongva ünnepli a komédiást, árvizet idéz fel tiszteletére, amely megsemmisít templomokat, városokat, végül az emberiséget is. Micsoda három megtestesítője az undornak: a császárt majmoló fazekas, jobbján a hájas, nagyzási hóbortban szenvedő őrmester, balján a kis, durva, mindenáron érvényesülni akaró csirkefogó, aki erejét abból a meggyőződésből meríti, hogy az emberek még sokkal ostobábbak, mint ahogyan a legedzettebb elképzeli. És micsoda undor: a háromfejű pokolbéli szörnyeteg előtt térden csúszik, eksztázisban fetreng az egész világ.

Vajon miért teremtette Isten ilyen szánalomra méltónak ezt a világot? Valószínűleg egy tréfát engedett meg magának, akár az a Varró szenátor a maga hamis Nérójával. „A tréfa tehetetlen, szomorú eszközei azonban mi vagyunk. Játékszer vagyok én, János, játékszer volt Alexai fiam, Alexai, drága, gyengéd, félénk s mégis oly erős Alexai fiam, eltapostak, szemétre dobtak, akár valami dögöt, véredet kiöntötték, mint a megsavanyodott sört. Íme, ez az ember.”

János kuporgott, Hiób kínjai s Kóhelet kétségei gyötörték. De nem volt büszke, hogy Hiób lehet vagy Kóhelet, s kettőjük rongyaiból nem tákolt magának új, hivalkodó öltözéket. Nem tartotta magát többre a többieknél csak azért, mert többet szenved, és szenvedéseit mélyebben érzi. Semmivel sem különb náluk. Semmiben sem múlja felül őket. Semmije nincsen az embernek saját magáért, sem a bánata, sem a kétsége, sem a hiúsága, még az arca sem, mint ennek az átkozott császárnak és majmának, a fazekasnak példája mutatja.

Mint a hangyák, olyanok vagyunk, vagy mint a méhek, egyformák valamennyien, s arra ítélve, hogy végezzük munkánkat, anélkül, hogy tudnánk, miért. Ők, a méhek és hangyák, nagy buzgalommal összehordanak sok mindenfélét, szemetet vagy mézet is a virágokból, nem tudják, miért; valami titokzatos törvény űzi, hajszolja őket, játszik velük, ítéli őket örök fáradozásra. S ezen állatkák egyike sem valami önmagában, nevetséges részecskéje csak valami nagy egésznek, arra ítélve, hogy elpusztuljon, ha elválik a többitől, olyan tevékenységre ítélve, ha együtt marad velük, amelynek célját nem ismeri. „Henye, eridj a hangyákhoz!” – parancsolta a prédikátor. Miért? Mit nyertél, ha követed példájukat? Csak a jó pusztul el és tűnik el. A rossz örökké fennmarad. Néró halhatatlan.

János még mélyebben eltöprengett. Megkérdezte istenétől: „Miért lett a világ pogányok és bolondok martaléka?” S megrémült, mert jelenése támadt. Hallotta istene hangját; titokzatos messziségből adta meg istene a választ: „A teremtés – mondta a hang – megöregedett, ifjúkora elmúlt. Elhatároztam, hogy megújítom. Az idő beteljesedett.”

János elmerült e válasz rejtélyébe. Kavargó álmok kísértették, arcok a pusztulásra ítélt világból, az idők közeli nagy fordulatáról. Igen, az ő korának útjai elkeskenyedtek, szomorúakká, fáradságosakká váltak. A legrosszabb azonban ez az átmenet az ő korszakából a következőbe; mert hiszen ez az átmenet az utolsó ítélet.

Egyre mélyebben merült az utolsó ítélet rettenetes látomásaiba, a szenvedő arcok szinte elviselhetetlen kínokat okoztak. Vajon ki vehetne még csak egyetlen boldog lélegzetet is, kérdezte, ha tudná, mi vár reá. Csak a jószág s az erdők vadja ujjonghat, mert reájuk nem vár ítélkezés. Még ha én magam elnyerném is az üdvözülés kegyelmét, mit érnék vele, miután már előbb át kellett szenvednem e kimondhatatlanul fájdalmas ítélkezés minden kínját. Boldogtalan nemzedék, mi valamennyien eltaszított nemzedék, akiken az Antikrisztus uralkodik s az ő majmolója.

21. HIÚSÁGOK HIÚSÁGA

Az álmok kellős közepébe hirtelen belépett valami nagyon is valóságos, hosszú, vékony, szürke köpönyegbe burkolt úr.

– Kelj fel, Patmoszi János – mondta az álruhás –, és kövess.

– Azért küldtek, hogy végezz velem? – kérdezte János. – És miért vagy ilyen udvarias? – S hirtelen felbőszülve, üvölteni kezdett: – Végezz gyorsan, fickó! Rajta, szeretném már befejezni.

– Nem vagyok hóhér – mondta a hosszú úr, és elgondolkodva, kissé zavartan szemlélte karcsú ujjait. – Szeretnélek kiszabadítani innét, Jánosom, adok lovakat, útlevelet és kísérőket, akik majd biztonságba helyeznek.

János vegyes érzelmekkel pillantott a hosszú úrra. Vajon miféle tréfa ez? S még ha igazat mond is, ha valóban azért jött, hogy megmentse az életét, elfogadja-e vagy visszautasítsa? Jó érzés volt, hogy egyszer már lezárta. Bármi vár is reá odaát a túlvilágon, minden kín jobb, mint ennek a világnak kicsinyessége, alávalósága. Emellett János, az elszánt, erőszakos, élményre vágyó ember, a túlvilági ítélettől való félelme ellenére, égő feszültséggel kívánta is ezt az ítéletet. Hiszen maga Isten és a sors szólította fel, hogy vessen véget ennek az életnek idelent, és álljon az utolsó ítélet elé. Nem, akarta mondani a kísértenek, s gúnyosan ki akarta utasítani.

De ekkor hirtelen új eszméje támadt. Vajon véletlen csupán, hogy Isten éppen a vad és rettenetes éjszakai jelenések után küldi hozzá ezt a szürke köpenyes jövevényt? Vagy talán jeladás inkább? Igen, ez jeladás. Isten akarata, hogy életben maradjon, hogy ezen éjszaka jelenéseit, a soha nem látottakat leírja, körüljárjon és hirdesse. Vagy nem rejlik-e minden prófétában is egy kis darabka a színészből? őt Isten színésznek teremtette, akiben egy darabka próféta él. Most pedig elérkezett oda, hol a színészből ki kell törni prófétai képességének. János felismerte küldetését.

Felemelkedett fekhelyéről, és az ismeretlen elé lépett.

– Arisztokrata szagod van – mondotta –, ki vagy? Kik a megbízóid? Kinek az érdeke, hogy élete kockáztatásával kiragadjon a csőcselék karmai közül?

– Minek akarod tudni mindezt? – kérdezte a másik, s hosszú, sápadt arca kissé megremegett. – Nem elég az, hogy van valaki, akinek ez az érdeke? Nem tudod elképzelni, hogy még ebben a mélyre süllyedt, elállatiasodott világban is akadhat néhány ember, akiknek elviselhetetlen az a gondolat, hogy egy ilyen barom, mint ez a Knópsz, az arénában, a csőcselék mulattatására, legyilkoltathat egy Patmoszi Jánost? – S halkan, olyan egyszerűen, hogy ezáltal egy szempillantás alatt meggyőzte a színészt őszinteségéről, hozzátette: – Számomra például elviselhetetlen.

János visszakuporodott fekhelyére.

– Különös – csodálkozott félhangosan, inkább magához beszélve –, azt hittem, én vagyok az egyetlen, akinek ilyen átkozottul fontos a művészet. Egyébként tudnod kell, kedvesem – folytatta –, hogy az embernek nincs oka büszkélkednie ezzel a nagy művészetimádással. Hidd meg nekem, tapasztalatból beszélek. Ugyancsak kétélű, istenkáromló, gőgös tulajdonság, amiről legjobb volna leszokni. Valóságos betegség; aki megkapta, megbélyegzett. Elnémult. Kis idő múltán újrakezdte, bizalmasan: – Kellemetlen választás elé állítasz, ismeretlen barátom! Talán Isten elhatározása, hogy megjelenjek ítélőszéke előtt, és bűnt követek el, ha nem teszek eleget hívásának. De az is lehet, Isten akarata az, hogy tovább éljek, és küzdjek a szörnyeteg, az Antikrisztus ellen. Volt itt néhány látomásom, s úgy lehet, érdemes leírni s hirdetni őket szerte a világban, nehogy veszendőbe menjenek velem. Ki tudhatja? Mindenesetre légy óvatos, idegen úr, s ne csodálj művész voltomért. Csodálatod valószínűleg nem volna magasabb rendű, mint a csőcseléké, amely hasra esik a Nérót majmoló fazekas előtt, mert ez a fazekas egy nevetséges özönvizet zúdított egy nevetséges városra, hogy elszavalhassa az igazi Néró dilettáns verseit. A másik fellélegzett.

– Bocsásd meg – mondta –, ha nem tudom mindenben követni szavaid. Csak azt hallom, elhatároztad, hogy életben maradsz, és efeletti örömöm elnyom minden más gondolatot. Nagy tehertől szabadítottál meg. – Egy pillanatig habozott, újrakezdte: – Engedj meg egy kérdést. Amit érted teszek, nem teljesen veszélytelen. Amit tőled kérek, nagyon sokat jelent számomra, s neked talán nem okoz túlságosan nagy fáradságot.

– Beszélj – mondta János. Szája köré gőgös, keserű mosoly ült. Ez az ember tehát nem a művészet iránti lelkesedésből cselekszik, hanem valami üzleti érdek fűz megmentéséhez; csapott álla már kezdettől fogva nem tetszett neki.

De János tévedett.

– Neked – mondta habozva és mély tisztelettel az idegen –, hogy biztonságban légy, egy ideig messze az emberektől, magányosan kell élned. Ki tudja, mikor lesz alkalmunk újból hallani a görög színpad legzengőbb hangját. Nagyon szerénytelen volnék, ha megkérném, hogy szavald el nekem most még egyszer Oidipusz nagy monológját?

A mosoly eltűnt János ajkáról, kínos tépelődés ült ki helyébe.

– Ilyen nagyon kedveled tehát a hangomat? – mondta mély megindultsággal. – Menthetetlen őrült vagy.

– Tarts őrültnek, vagy aminek akarsz – tartott ki makacsul Fülöp király –, de szavald el nekem ezeket a strófákat.

És akkor János színész elkövette élete legnagyobb bűnét, és elragadtatta magát hiúságai leghiúbbikától. Ugyanis nem Oidipusz beszédét szavalta el, hanem az éjszaka jelenéseit, szorongattatását, kételyeit, megalázkodását, megtérésének látomásait, s ily módon értéktelenné tette istene előtt minden elhatározását, fia halálát, saját mélységes fájdalmát. Azután eltűnt a pusztaságban, az éjszakában, új harcban.