Tökéletes ürügy a háborúra

Több mint kétszáz mérföldre Spártától, a Krétai-tenger túloldalán Meneláosz éppen díjakat adott át nagyapja temetési játékain a Szekerce Háza előtt, a bikaporond tikkasztó hőségében, amikor megtudta, mi történt.

A futárt, aki verítékezve érkezett a kikötőből, nem csupán a hőség aggasztotta. Idegesen várakozott, miközben a kincstárnok a krétai király fölé hajolt és a fülébe súgott valamit. Deukalión homlokát ráncolta, amiért megzavarták. Majd bólintott és Meneláoszhoz fordult, aki melegen gratulált a ruganyos testű bikatáncosnak, akinek az imént egy opálgyűrűt dobott.

– Egy hajó futott be Spártából – tudatta vele Deukalión. – Úgy tűnik, híreket hoztak. A futár négyszemközt szeretne beszélni veled.

Deukalión már több mint harminc éve uralkodott Knósszoszon. Ő építette újra Minósz ősi palotáját, miután a földrengés és a Thészeusszal folytatott háború romba döntötte a labürinthoszt. Kréta ekkor már csupán árnyéka volt annak a Krétának, amely a nehéz idők előtt, ezer éven keresztül fennállt. Deukaliónnak egyáltalán nem volt ínyére, hogy egyik alattvalójának halála a szigetére hozta Atreusz fiait. Valaha arról álmodott, hogy fia, Idomeneusz majd a spártai Helenét veszi feleségül, és ezzel a házassággal olyan szövetséget köt, amely Krétát megvédi Mükéné növekvő hatalmától. De ez a remény szertefoszlott, és tűrnie kellett, hogy a mellette ülő Meneláosz sugárzik a boldogságtól, amiért Helené férje lehet, míg az a vaskos, erőszakos Agamemnón a palotabeli nők között szórakozik, és arról álmodozik, hogy egyszer majd egész Kréta az ő uralma alá kerül.

Mielőtt vendége bocsánatot kért és felállt, Deukalión észrevette Meneláosz arcán a palástolni próbált nyugtalanságot, ahogy a férfi szempillája megrezzent. Deukalión a szeme sarkából figyelte, ahogy Meneláosz türelmetlenül hajtja előre a fejét, hogy megértse az elsuttogott üzenetet, és megdöbbenéssel látta, hogyan változnak a színek a király arcán.

Összeráncolt szemöldöke kisimult, komor arca először elsápadt, aztán hirtelen elvörösödött, ahogy arcába visszatért a vér. Lélegzete elakadt; felemelte ökölbe szorított kezét, és Deukalión egy pillanatra azt hitte, a király arcul üti a hírnököt. De Meneláosz ökle megállt a katona csillogó páncéllal borított válla előtt – ujjait szétnyitotta, és tenyerével a férfira támaszkodott. Néhány pillanatig tartott, míg összeszedte magát, majd megrázta a fejét, hátrasimította vöröses fürtjeit és feszengő pillantást vetett a körülötte állókra. Azután kurtán felnevetett, mintha nem hinné, amit hall, és odasziszegett valamit a hírnöknek, aki hátralépett, és mentegetőzésképpen tehetetlenül tárta szét karját. Meneláosz félrerántotta a férfit. Ismét fürge kérdések és válaszok csattantak, majd a zavart küldönc öklét homlokához szorítva meghajolt és sietősen eltávozott.

Meneláosz összeszedte magát, és úgy látszott, már tudja, hol van. Lassan visszasétált Deukalión mellé. Körülöttük a tömeg tapsviharban tört ki, ahogy egy újabb csapat érkezett a bikaporondra, így várnia kellett, míg a fültépő zaj elül, hogy szavát hallani lehessen.

– Bocsáss meg – szólt –, engedélyedet kell kérnem, hogy visszainduljak.

Deukalión aggódva vonta fel szemöldökét.

– Rossz hírt kaptál talán?

– Az ügy nem tűr halasztást – hallotta Meneláosz saját rekedt hangját, majd hirtelen elfordult. – Bocsáss meg – motyogta ismét, és átvágott az izgatott tömegen, dühösen követelve tanácstalan szolgáitól, hogy hagyják békén. A lába alatt úgy hullámzott a talaj, mintha a háborgó tengert taposná. Meneláosz, a spártai király megállt a poros utcán, egyik kezével egy kocsma falának támaszkodott, amelyre valaki kacskaringós betűkkel odafirkálta: Klió szajha. Hányingerrel küszködött.

Két órával később Atreusz fiai együtt ültek a palotának abban a szobájában, amelyet Knosszoszban tartózkodásuk idejére a rendelkezésükre bocsátottak. A sötétkék falakat fedetlen mellű, fodros szoknyát viselő figurák díszítették, akik áldozatra szánt italt vittek egymás után libasorban; égnek emelt karjukon kígyók tekergőztek. A város nagy részét elpusztító földrengés során repedés vágta ketté a pompás menetet, mintha villám csapott volna a nőszirommal benőtt mezőbe, amelyen keresztüllépdeltek. Majd bizonyára valami szélhámos mesterembert béreltek fel, hogy alkosson újra egyet a kettészakadt képből, mert a javítást olcsóbb kékkel festették le. A szoba még mindig attól az émelyítő füstölőtől bűzlött, amelyet érkezésükkor égettek. Kinn, az égen már érlelődött a kitörni még nem akaró vihar, és a fény vöröses csillogással vonta be az ablakkeret mellett csüngő virágokat.

Agamemnón meztelenségét egy magára kapott köpennyel takarta el, amely alól elővillant durva szőrrel borított mellkasa. Megvárta, míg a rabszolga leteszi az asztalra a bort és elhagyja a szobát, és csak akkor kezdett el beszélni, mély torokhangon.

– A futár biztos benne?

– Eteóneusz mondta neki. Pontosan elmondta. Nem fér hozzá kétség.

Agamemnón bólintott. Nem szívesen látta öccse szeme körül a hír valódiságának nyers bizonyítékát, így tekintetét inkább hanyagul végigfuttatta a kellemetlen hangulatú szobán, de gondolatai sebessége meghazudtolta a látszatot.

– Lehet, hogy Eteóneusz tévedett – mondta. – Talán a trójai akarata ellenére vitte magával. Lehet, hogy Hészionéért cserében tartják fogva. Csodálkozom is, Priamosz miért nem próbálta ezt eddig. Az ő helyében ezt tettem volna.

– Gondolod, hogy ez nekem nem jutott eszembe? – csattant fel Meneláosz. – Nekem is ez volt az első gondolatom – amikor már elhittem, hogy ez az egész tényleg megtörtént. De dulakodásnak semmi nyoma, Helené szobájában nincs felfordulás. A kedvenc ruhái és ékszerei is eltűntek. És Aithra is, meg egy rabszolgalány, akit különösen szeret. És ha csak rablók lettek volna, az egész átkozott kincstáramat kifosztották volna! De Eteóneusz úgy ítéli, hogy csak azt vitte magával, amit a magáénak gondol.

– Az mennyi?

Meneláosz bosszúsan, hitetlenkedő arccal pillantott fivérére.

– Gondolod, hogy fikarcnyit is érdekel a pénz, amikor az életemből elvitték a fényt? – Felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett a szomszédos épületszárny udvarára. Egy szekér hátuljáról leesett egy fürjökkel teli ketrec, és az udvaron féltucatnyi vihorászó nő üldözte a rémülten ugrándozó, összekötözött szárnyú madarakat.

– Akkor tételezzük fel – mondta Agamemnón –, hogy a feleséged elég feslett ahhoz, hogy megszökjön ezzel a te trójai barátoddal. Mit akarsz tenni?

Meneláosz végigfuttatta ujjait a haján, majd szorosan megmarkolta tarkóját.

– Már küldtem parancsot Spártába. Megkettőzzük a tengert kutató hajók számát. – Nyaka és keze verítékezett, a szemét lehunyta. – De egy egész éjszakányi előnyhöz jutottak, és már az is három napja volt. Rég Trójában lesznek, mielőtt megpillantanánk őket. – Hangja ismét megremegett. – Reménytelen!

Agamemnón türelmetlenül felhorkant.

– Atreusz fia vagy, vagy egy szerelmes anyámasszony katonája? Szedd már össze magad, különben egész Kréta rajtad fog nevetni! – Gúnyosan felsóhajtott. – Hát nem megmondtam neked, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha ezekkel a csaló ázsiaiakkal barátkozol? Csak annyira lehet bennük megbízni, mint egy rakás krokodilban.

Meneláoszt ugyanannyira emésztette a megjegyzés rettentő igazsága, mint amennyire megalázta. De nem válaszolt, Agamemnón pedig megrántotta a vállát, és egy újabb gondosan megfontolt, megvető kérdést szegezett öccsének:

– De azért még vissza akarod szerezni a spártai ringyót, az után is, hogy nagyobb szarvakat akasztott a homlokodra, mint amekkorákat ma a porondon láttál?

Meneláosznak ez túl sok volt. Bátyja felé fordult, arca elvörösödött a dühtől.

– Még egy ilyen sértés – vicsorgott –, és a torkodon nyomom le a nyelvedet!

– Ez már sokkal jobb – mosolygott Agamemnón. – Ha szarvakat kaptál, tanuld meg használni őket. Dühre van szükséged. Tiszta, őszinte, veszélyes dühre! Elég dühre ahhoz, hogy végighajtsd azt a jóképű fattyút egészen Trójáig, ha kell, és hogy a beleivel kösd el a torkát, és a kutyák elé vesd a heréit! És ha nem te, akkor majd én! Senki sem mutathat szamárfület Atreusz házára és ha valaki ezt megteszi, nem élhet elég sokáig ahhoz, hogy eldicsekedjen vele!

– Én is bosszút tudok állni – sziszegte Meneláosz.

– Akkor mégsem reménytelen a dolog – bólintott mosolyogva Agamemnón. – Telamón a mi oldalunkon áll. És ugye, jól emlékszem, hogy ravasz barátunk, Odüsszeusz az argoszi hercegek felét rettentő esküre kötelezte Poszeidón előtt, hogy harcolnak a Helenét megillető jogodért?

Agamemnón felvonta bozontos szemöldökét, és Meneláoszra pillantott, aki a szoba másik végében állt, még egy kicsit reszketve, ahogy ökölbe szorította, majd megint kiengedte ujjait. Majd Agamemnón nagyot húzott boroskupájából, hátradőlt és kuncogni kezdett.

– A trójaiak azt hiszik, hogy hadizsákmányt szereztek, kisöcsém. Pedig igazából háborút indítottak maguk ellen!

MÁSODIK RÉSZ – Árész könyve

A gyűlés

Helené szökésének híre futótűzként terjedt Argoszban.

A férfiak, akik valaha Helené kezéért versengtek, és Poszeidón lovának véres darabjai fölött letették a szörnyű esküt, most otthonaikban a tűz mellett azon tűnődtek, mit tesznek majd, ha Agamemnón küldöttei megérkeznek, és arra kérik őket, hogy váltsák be ígéretüket. Meneláosz közvetlen hűbéreseinek nem volt min gondolkodniuk. Számukra Helené elvesztése fájó sebként sajgott. Helené személyében sérthetetlen királynéjukat, papnőjüket, Spárta dobogó szívét látták. Számukra ő jelentette magát a szépséget egy olyan világban, amely gyakran bizonyult szörnyűnek. Nem fért a fejükbe, önszántából hogy hagyhatta el őket ilyen páratlan kincs. Bizonyára boszorkányság vagy az istenek rosszindulata rejtőzik a dolog mögött. Helenét erővel rabolták el, de az is lehet, hogy varázslat áldozata lett. Meneláosz mindig is nagylelkű és jóindulatú királyuk volt, és ebben a lesújtó helyzetben feltétlenül számíthat hűségükre. Ha csak háború árán kaphatják vissza királynőjüket, ám legyen. Kell egy férfinak nemesebb cél, mint hogy életét áldozza Helené úrnő megmentéséért?

A lakedaimóni hegyeken túl a többi uralkodó már kevesebb lelkesedéssel várta a felhívást. Trója a kiszámíthatatlan tenger túlsó partján feküdt, messze keletre, távol Mindentől, ami fontos. Épp elég gond nyomta a vállukat anélkül is, hogy az argoszi király öccsének hűtlen felesége miatt is az ő fejük fájjon. Valóban esküt tettek Poszeidón oltára előtt, de csak azért, hogy védelmet nyújtsanak Meneláosznak saját irigységükkel szemben, nem pedig azért, hogy egy hűtlen asszonyt üldözzenek, aki már nem kívánja megosztani férjével ágya örömeit!

Mi közük nekik ahhoz, ha valaki nem képes szemmel tartani a feleségét? Menelaosz őrülten viselkedett, amikor meghívta a trójaiakat a házába, és egyedül hagyott velük egy olyan szépséget, mint Helené. Az efféle ostobasággal szemben az istenek is tehetetlenek.

Ezeket a véleményeket persze nem hangoztatták Agamemnón jelenlétében, a király kémei azonban tudomást szereztek róluk. Mükéné uralkodója nemsokára tisztán látta, hogy kizárólag öccse sértett méltósága kedvéért olyan nagy erejű hadsereget, amely képes felülkerekedni Trója hatalmán, nehezebb lesz összeszedni, mint gondolta.

Néhány akadály még az előtt felmerült, hogy Atreusz fiai elhagyták Krétát. Amint értesült az eseményekről, Deukalión talán túlzóan hízelgő módon fejezte ki együttérzését Meneláosznak – hangjában már szinte kárörvendés csengett; de amikor Agamemnón felkérte, biztosítsa afelől, hogy a Trója ellen indított háborúban a támogatását nyújtja majd, a Labürinthosz ura nem mutatott nagy hajlandóságot. Természetesen ő is érzi, milyen durva sértést követett el Trója egész Akhaia ellen, de Krétára nehéz idők járnak. Alaposan fontolóra kell vennie a dolgot, mielőtt elkötelezi a Szekerce Házának már amúgy is szűkös forrásait olyan háború mellett, amelyet igencsak messze kellene megvívni és komoly veszteségekkel járhat. Mióta Thészeusz Athén hűbéresévé fokozta le államát, a krétai nemesek csak békére vágytak, hiszen nagyon is jól tudták, mit követel tőlük a háború. A tanácsot mindenképpen össze kell hívnia, mondta Deukalión, de mindent megtesz majd azért, hogy befolyásolja a határozatot. A fivéreknek meg kell érteniük: a minószi trón hatalma már nem a régi. Pillanatnyilag sajnos semmit sem ígérhet.

Agamemnón füstölögve jött ki a találkozóról.

– A vén idióta úgy trónol ezen a korhadó országon, mint egy patkány – morogta. – Nem csoda, hogy Kréta olyan könnyen hullott Thészeusz ölébe! Persze nyitva tartottam a szemem, mialatt az öreggel beszéltünk. Lehet, hogy degenerált apa és romlott anya örököse, de sokkal kevésbé szűkölködik, mint állítja. Thészeusz meghalt, így Athénban csak Menesztheusznak tartozik elszámolással. Kréta csillaga újból felemelkedőben van. Deukaliónnak egész hajóhad áll a rendelkezésére, és tudja, hogy szükségünk van rá. Közben viszont valójában azt fontolgatja, hogy ha Argosz és Trója felőrlik egymás erejét egy hosszú háborúban, Kréta talán majd újra uralma alá hajthatja a tengert. – Agamemnón öccsére pillantott. – Meg kell győznünk arról, hogy jobban jár, ha csatlakozik hozzánk.

Meneláosz bólintott.

– Figyelted Idomeneuszt, miközben beszéltünk? Lenézi az apját, ebben biztos vagyok. Beszéljünk vele külön.

– Gondolod, hogy egymás ellen fordíthatjuk őket?

– Semmibe sem kerül, ha megpróbáljuk. Idomeneusz a barátom. Az elsők között esküdött meg, hogy segíteni fog. Az apja hosszú életű, ő pedig egy ideje alig bír magával, nagyra törő tervei vannak. Szerintem ínyére volna egy háború.

– Látom, öcsém, gyorsan tanulsz – mosolyodott el Agamemnón. – A gyűlölet a legjobb tanár.

Nem sokkal az után, hogy hazatért Argoszba, Agamemnón gyűlésre hívta legfőbb szövetségeseit a mükénéi Oroszlános Házba. A találkozón Meneláosz is részt vett – nehezére esett volna otthon maradni egyedül az üres hálószobában, ahol búskomorságba zuhant és eluralkodott rajta a keserűség. Nesztor, Pülosz királya az elsők között érkezett. Hatvanas évei derekán járt, de bátrabb és ékes-szólóbb volt, mint valaha. Buzgón biztosította a fivéreket arról, hogy ebben a fájdalmas órában számíthatnak rá, hiszen bölcs tanács és katonai támogatás formájában minden segítséget megad, amit csak tud. Csatlakozott hozzá Palamédész, Euboia hercege, akit apja, Naupliosz hatalmazott fel arra, hogy minden vagyonát a király rendelkezésére bocsássa, és megérkezett az argoszi hős, Diomédész is, aki még mindig annyira szerelmes volt Helenébe, hogy elrablását személyes sértésnek vette. Meneláoszhoz hasonlóan ő is Athéné híve volt, és miután a két férfi kisírta magát egymás vállán, Diomédész elmondta a bánattól sújtott spártai királynak: az istennő álmában megnyugtatta, hogy különleges védelmet nyújt majd annak a nyolcvan hajónak, amelyeket Trója ellen indít.

A király többi hűbérese is átlépte a városba vezető Oroszlánkaput. Néhányan nyíltan kifejezték örömüket a kaland felett, míg mások körültekintőbbnek bizonyultak, és nem árulták el érzéseiket, hogy megvárják, merről fúj a szél. Mindent egybevéve azonban úgy tűnt, minden terv szerint halad, amikor két váratlan kellemetlenség is történt.

Agamemnón számított Telamón jelenlétére, mert tudta, hogy harcias természete feltüzeli azokat a hercegeket, akik még kételkednek a Trója ellen induló háború ésszerűségében. A vén csataló jól ismerte Tróját. Egyszer már kifosztotta, és az ott szerzett zsákmányból gazdagodott meg. Fájdalmas hírként érte tehát Agamemnónt, amikor megtudta, hogy Telamón összeesett a búcsúztatására rendezett duhaj lakoma után. Nehezen lélegzett és beszélni sem tudott, de még élt. Fia, Aiász és annak féltestvére, Teukrosz az ágya mellett maradt, és a gyógyító Apollónhoz imádkoztak apjuk felépüléséért.

A hírnök, akit maguk helyett küldtek, megígérte, hogy Szalamisz hat hajót készít fel a háborúra. Agamemnón átkozta a balszerencsét, amiért megfosztotta a férfitól, akinek tapasztalata és erőteljes egyénisége abban a pillanatban többet jelentett volna neki, mint egy flottányi hajó.

Az Ithakából érkező üzenet még lehangolóbb volt – olyannyira, hogy a fivérek Nesztorral együtt félrevonultak és tanácskozni kezdtek, mielőtt közölték volna a hírt az összesereglett hadvezérekkel. Futár helyett galamb hozta a levelet, amelyet a lábához erősített apró bronzdoboz rejtett. Odüsszeusz és Pénelopé levelük elején az Ithaka partjainál dúló viharra hivatkoztak, majd kifejezték szomorúságukat Helené elpártolása felett. Megértik, hogy Meneláoszt jogos düh hajtja és véres bosszút akar állni Tróján. Az árulás azonban csak egyetlen ember műve, nem egy egész városé! Véleményük szerint a megtorlásnak arányban kell állnia ezzel. Biztosították Agamemnónt afelől, hogy iránta érzett hűségük megkérdőjelezhetetlen, de ők arra a következtetésre jutottak, hogy Atreusz fiainak meg kellene várniuk Priamosz király válaszát, mielőtt olyan háborúra adják a fejüket, amely esetleg hosszúnak és terhesnek bizonyul majd. Elismerik Helené meggondolatlanságát, de ez nem ok arra, hogy férje, akit biztosítanak szeretetükről és együttérzésükről, ugyanígy tegyen.

Agamemnón tenyerével a papírra csapott.

– A gazember csakis saját érdekeit tartja szem előtt, mint mindig. Megkapta, amit akart, amikor Spártába jött. Most a2t gondolja, lazíthat, mint aki jól végezte dolgát, mi meg tőle aztán fel is fordulhatunk!

Meneláosz megalázottságának sebe még mindig nem hegedt be, és sértődötten hallgatta a kellemetlen ithakai szónoklatot.

– Szükségünk van rá egyáltalán? – ráncolta a homlokát. – Ithaka túl messze van, és még a kecskék is alig találnak ott ennivalót. Ha Odüsszeusz nem akar jönni, hát maradjon ott, ahol van!

– Nem csak Ithakáról van szó. – Agamemnón felegyenesedett és járkálni kezdett a teremben. – A Jón-szigetek mindegyike őt követi. Ha Szamosz, Dúlikhion és Zakünthosz urai meghallják, hogy ő nem csatlakozik hozzánk, akkor ők miért tennék? Ez nekünk akár ezer embert is jelenthet. És Odüsszeusz nem csak egy csupasz seggű, faragatlan birkapásztor. Gondolkodó ember. Igazi stratéga. A legjobb stratégánk lenne – a jó öreg Nesztor után. Hát persze, hogy szükségünk van rá!

Nesztor a térdén lovagoltatta Agamemnón kislányát, Iphigeneiát, és arra várt, hogy véget érjen Agamemnón dagályos szónoklata. Majd kivette szájából a kislány ujjait és felemelte ősz fejét.

– Odüsszeusz végül is nem mondja, hogy nem jön – szólalt meg csendesen. – Csupán azt javasolja, hogy várjuk meg, mit mondanak a Priamoszhoz küldött követeid.

– Nagyon jól tudjuk, mit fognak mondani! Ha a trójaiak erősnek érzik magukat, azzal gúnyolódnak majd, hogy ők sem kaptak sok segítséget tőlünk Hészioné ügyében. Ha pedig tartanak tőlünk, valami fortélyos, engesztelő handa-bandára számíthatunk. De mindegy, akármelyik választ is kapjuk, megfelel a céljainknak. Sosem adódik ennél jobb alkalom Trója megtámadására.

– És Odüsszeusz tudja, hogy így gondolod? – kérdezte Nesztor, ahogy az ölébe simuló kislány fürtjeit simogatta. Iphigeneia a hüvelykujját szopta, és nagy szemével apja széles lépteit követte.

– Hát persze, nem ostoba. Mindig megbeszéltük a portyázásainkat. Ismerte a tervemet. De az akkor volt, mielőtt megnősült, letelepedett és ellustult. Jobban tetszett nekem, amikor még zsiványkodott és kalózkodott. Az igazat megvallva Argosz legtöbb hercege osztja a véleményemet. Egyiküknek sem tetszett igazán az eskü, amit Odüsszeusz kitalált, de nagyra értékelték a ravaszságát! – Agamemnón leült, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Az az ember egy lángelme! Elvesztegeti a tehetségét ott a birkák között. Valahogy ki kell csalogatnunk abból a hatalmas ágyból, amire annyira büszke.

– Akkor majd én elmegyek és beszélek vele – mondta Menelaosz. – Végtére is ő rendezte el, hogy elvehessem Helenét.

– De nem az ő hibája, hogy rosszul sült el a dolog! – nézett öccsére mogorván Agamemnón. Bár Helené szökése tökéletes ürügyül szolgált a háborúra, amelyre annyira vágyott, bántotta az Atreusz házát ért megaláztatás. – Odüsszeusz nem tudhatta, hogy tárva-nyitva hagyod az ajtódat egy trójai csődör előtt – ahogy én sem.

Nesztor a fivérekre pillantott. Apja emelt hangjának hallatára Iphigeneia arcáról lefagyott a mosoly.

– Érdekli vajon Atreusz fiait a véleményem, vagy hagyjunk magatokra titeket, hogy kedvetekre civakodjatok?

– Beszélj – fordult felé Agamemnón. – Hiszen ezért akartam, hogy itt legyél.

– Helyes. Hallgassatok rám! Mindannyian tudjuk, hogy Odüsszeusz nem gyáva. Bizonyára valami más tartja otthon. Amikor utoljára hallottam Ithaka felől, az a hír járta, hogy Pénelopé ismét gyereket vár. A levél erről nem tesz említést, de ha közeleg a felesége szülése, Odüsszeusz bizonyára megtartaná magának a hírt, nehogy valami balszerencse még egy vetélést okozzon.

Agamemnón megvakarta a szakállát, és Iphigeneiára nézett, akit gyerekei közül a legjobban kényeztetett. A kislány lecsúszott Nesztor térdéről, miközben a férfi beszélt, és most az öregember kezét kezdte húzni, hogy játszani hívja.

– Most nem lehet – ráncolta homlokát az apja. – Légy türelmes, ha nem akarod, hogy kiküldjelek. – Majd újra Nesztorra pillantott. – Ha igazad van, és Pénelopé tényleg szülni készül, akkor nagyon nehéz lesz Odüsszeuszt kipiszkálni a szigetről. Mi a javaslatod?

– Egyelőre ne szólj egy szót sem erről a hercegeknek – válaszolta Nesztor. – Csak annyit mondj, hogy Ithaka fölött vihar tombol, és Odüsszeusz nem látta feltétlenül szükségesnek, hogy ilyen időben ilyen hosszú útra induljon, de várja a további utasításokat. – Nesztor nyájasan elmosolyodott és megvonta a vállát. – Végül is ez nincs is messze az igazságtól. – Gyöngéden megfogta Iphigeneia finom csuklóit és ütemesen összeütötte a kezeit, miközben a kislány nevetett. – Aztán ha a tanácskozás véget ér és a többiek hazaindulnak, hogy összeszedjék a csapataikat, Meneláosz menjen el Ithakába, de ne egyedül. Vigyen magával valakit, aki legalább olyan fondorlatos, mint Odüsszeusz. Palamédész megfelelne. Még fiatal, de okos, és elkötelezte magát ügyünk mellett. Talán épp rá lenne szükségünk.

Mivel történetem most Ithakában folytatódik, én, Phémiosz, hadd vegyem magamnak a bátorságot, hogy személyes megjegyzést tegyek. Talán még ötéves sem lehettem, amikor Meneláosz apró szigetünkre látogatott, mégis emlékszem az ünnepségre, amelyet Odüsszeusz fia születésének alkalmából rendezett. Aznap apám, Terpisz, aki nagy énekmondó volt, az összesereglett vendégek előtt énekelt. Mellem dagadt a büszkeségtől, és arra gondoltam, hogy ha az ember nem születik hercegnek, a legjobb sors az, ha költő lehet, s az embereknek és az isteneknek énekelhet. Emlékszem arra, ahogy a platánfákon átszűrődött a napfény, és ahogy a sűrű méz simogatta a nyelvemet. Magam előtt látom Odüsszeuszt is, aki aznap a legboldogabb férfinak érezte magát; szőlőlevelekkel a hajában, könnyed léptekkel táncolt a líra hangjára, akár egy isten életre kelt szobra.

Nem állíthatom, hogy bármire is emlékszem Meneláosz és Palamédész érkezésével kapcsolatban. Mindazt, amit erről a végzetes találkozásról tudok, sokkal később hallottam Pénelopétól, aki Télemakhosznak mesélte el, mi történt aznap. Addigra már majdnem ifjakká serdültünk, és hosszú ideje barátok voltunk. Telemakhoszt bántotta, hogy nem maradtak emlékei apjáról, de még nagyobb szomorúságot jelentett számára az, hogy Odüsszeusz távollétében anyját többen ostromolni kezdték. Bosszantotta modortalanságuk, és kitartóan arról faggatta anyját, apja miért hagyta el őket, miért ment a Trója ellen vívott őrült háborúba. Mellette ültem, amikor Pénelopé válaszolt neki, és azt hiszem, akkor tudtam meg, mi is történt igazán, miután Meneláosz és Palamédész Ithakára érkezett. A valóság kicsit különbözik attól a történettől, amelyet azok mesélnek, akik szerint Odüsszeusz őrültséget színlelt. Valójában egy jóslat miatt emésztette magát.

A népszerű történet szerint Odüsszeusz meglehetősen vonakodott a harctól, ezért megpróbálta rászedni Menelaoszt, hogy az azt higgye, megháborodott. Parasztruhába öltözött, ekéje elé ökröt és szamarat fogott, majd sóval kezdte behinteni a földjét. Csak akkor árulta el magát, amikor Palamédész kikapta a csecsemő Telemakhoszt anyja karjából és az eke elé vetette.

Az igazság azonban ennél sokkal összetettebb és sokkal fájdalmasabb.

Az egész sziget megrészegült az örömtől és a vigadalomtól azon a forró délutánon, és a kikötő hajó egy ideig észrevétlenül várakozott a parton. Menelaosz és Palamédész az öbölből a palota felé vették útjukat, hogy megkeressék Odüsszeuszt; hallották a nevetés és az ének hegyről leszűrődő hangjait. Orrukat nyárson sülő ökör forró illata csapta meg, és tudták, hogy az öreg Nesztornak igaza volt: Ithaka hercegének végre örököse született.

Maga az ünneplés falusiasabb volt, mint várták. Laertész, Odüsszeusz apja és Ithaka ura izgatottan ült faragott trónján, amelyet ez alkalomra kihoztak a palotából, és a szőlőindákból font ellenző alatt állították fel. Laertész a szakállát simogatta és végighordozta sugárzó tekintetét az ünneplő sokaságon. Gömbölyded felesége, Antikleia mellette foglalt helyet. Pólyába csavart csecsemőt dajkált az ölében, a köré gyűlt asszonyokkal csevegett és néha az egyhetes babának gügyögött valamit. A baba aludt. Odüsszeuszt és Pénelopét nem lehetett felismerni a pásztorok és feleségeik táncoló forgatagában. Majd véget ért a zene, a sorok nagy nevetések és taps kíséretében felbomlottak, és Menelaosz csak ekkor ismerte fel az alacsony, házilag szőtt tunikát viselő, görbe lábú férfit. Odüsszeusz előrelépett, karját szélesre tárva üdvözölte vendégeit.

– Spárta királya tisztel meg minket látogatásával! – kiáltotta, és a meglepődött tömeg pillanatnyi csend után izgatott csevegésbe kezdett. A szőlőlevelekből font korona alatt Odüsszeusz szeme örömtől és dactól csillogott.

Pénelopé férje mellé lépett. Egyszerű khitónjában ugyanolyan kecsesen festett, mint királyi öltözékében, Spártában. Bár gondolatai elsötétültek Menelaosz láttán, napbarnította és sugárzó arcán ez nem tükröződött. Mosolya sem volt olyan perzselően csábító, mint Helenéé. egyszerű parasztlány is lehetett volna akár, ha a király jelenlétében megőrzött higgadt tartása és magas arccsontjai nem árulkodnak királyi származásáról.

– Legyetek üdvözölve házunkban, uraim – köszöntötte a vendégeket. – Épp jókor jöttetek.

– Igen, látom – mondta Meneláosz és meghajolt Laertész és Antikleia felé, akik válaszképp szemérmesen bólintottak. Majd előrelépett, és melegen karjába zárta Pénelopét.

– Kedvesem, annyira örülök. Már épp ideje volt, hogy az istenek áldásukban részesítsenek.

– Kaptam már tőlük egy szerető férjet és jó életet itt, Ithakán – felelte. – Most pedig már fiunk is van, így teljes a boldogságunk.

Meneláosz figyelmét nem kerülte el a Pénelopé mosolyában tükröződő visszafogott bizalmatlanság, de elfordult, hogy Odüsszeuszt is üdvözölje. Karját a nála alacsonyabb férfi válla köré fonta és úgy ölelte meg, akár egy medve.

– Szerencsés fickó vagy, Odüsszeusz. – Az őt körülvevő látványos boldogság és saját házassága között feszülő kimondatlan ellentét láttán elöntötte a bánat, az önsajnálat a torkát szorongatta. Egy pillanatig, amíg arcát barátja arcának szorította, Spárta királyának a könnyeit kellett visszanyelnie.

Odüsszeusz lépett hátra elsőnek.

– Elismered, ugye, hogy nem is érdemlek ennél kevesebbet? – nevetett. – Gyertek, társaddal együtt igyál a fiam születésének örömére!

– Bizonyára ma van a névadó ünnepsége. Mi lesz a neve?

– Télemakhosz – felelte büszkén Odüsszeusz.

– Vagyis „döntő csata” – mosolyodott el Meneláosz. – Jó név és jó előjel!

Odüsszeusz megnyugtató pillantást vetett feleségére, majd tekintete Meneláosz válla fölött az ismerős, divatosan öltözött fiatalemberre siklott, akinek élénk, mélyen ülő szeme a falusias, birkavásárra emlékeztető mulatozást fürkészte. Meneláosz az ifjú felé intett.

– Emlékszel Palamédészre, az euboiai Naupliosz fiára? Ő is ott volt Spártában az esküvőn. Palamédész mosolyogva fogadta el Odüsszeusz kinyújtott kezét.

– Úgy tűnik, csak fontos események alkalmával találkozunk, Odüsszeusz uram. Én is azok közé tartozom, akiket mezítláb a véres lóhúsra állítottál, hogy örök hűséget fogadjunk ennek a fickónak itt.

– Jól emlékszem – nevetett Odüsszeusz. – Arra is emlékszem, mennyit veszítettem a kockajátékodon! Nemrég azt hallottam, hogy Euboián megalkottad a mértékek és súlyok új rendszerét. Gyere, igyál egy kis bort és mesélj róla! Hová lett Szinón a késsel? A barátaim enni akarnak! Csináljatok már egy kis helyet ott a padon!

Egyikük figyelmét sem kerülte el azonban a láthatatlanul közéjük férkőző pillanatnyi hűvösség; mintha egymás árnyékában állva egy pillanatra kirekesztették volna a napfényt.

Aznap késő éjjel Odüsszeusz és vendégei a parti sziklafalra néző erkélyen ült, ahonnan jól hallották a keskeny Iszthmosz két oldalának csapódó hullámokat. Néhány mulatozó még mindig énekelt a padoknál, a fák alatt. A kisbabát megfürdették, megszoptatták és már néhány órája lefektették, de Odüsszeusz tudta, hogy felesége még mindig ébren fekszik az olajfából faragott ágyon, amelyet a férfi akkor készített maguknak, amikor Pénelopét Ithakára hozta. Bár kimerült volt, mégsem számított sok alvásra aznap éjjel, de pillanatnyilag kész volt várni. Ezek az emberek keresték meg őt. Hadd kezdjék ők.

Meneláosz lehunyt szemmel ült, öklével a homlokát dörzsölte. Majd nagyot sóhajtott és kinyújtóztatta lábát.

– Gondolom, szükségtelen említenem, mekkora csalódást okoztál az Agamemnónnak küldött válaszoddal.

Odüsszeusz lebiggyesztette ajkát és ravaszkásan oldalra döntötte fejét.

– Ithakáról legalább hatvan hajóra számítottunk – jegyezte meg Palamédész.

– Látjátok, milyen kicsi a szigetem – mentegetőzött az ithakai még mindig mosolyogva. – Ha találtok itt hatvan hajót, áldásomat adom rá, hogy négyötödét megtartsátok.

– Szamosz, Dúlikhion és Zakünthosz hajói is a te parancsodat várják.

Odüsszeusz felvonta a szemöldökét.

– Argosz minden harcosa Agamemnón rendelkezésére áll. A krétai hajóhad is bizonyára csatlakozik hozzá, mivel Idomeneuszt az apja ellen fordította, ti pedig Spárta és Euboia erejét képviselitek. Miért szükséges megzavarni a mi nyugalmas kis életünket?

– Nagyon pontos értesüléseid vannak – mosolyodott el Palamédész.

– Próbálom nyitva tartani a szemem.

Meneláosz a torkát köszörülte.

– Ne kertelj, Odüsszeusz! Te is tudod, hogy nekünk te kellesz.

Palamédész felemelte a boroskancsót az asztalról. Azzal az ürüggyel, hogy a hajóút legyengítette a gyomrát, csak módjával ivott, de vendéglátója serlegébe több bort öntött.

– Bátorságod és leleményességed híre az Égei-tengert is túlszárnyalta. A többiek követik Odüsszeuszt, bárhová is megy.

– Akkor kövessék a példámat és maradjanak otthon.

– Én nem tehetem. Nem engedhetem, hogy Helené csak úgy elmenjen.

Odüsszeusz egy hosszú pillanatig a barátja szemében tükröződő aggodalmat fürkészte.

– Tudom – mondta végül –, és a szívem vérzik, ha bánatodra gondolok. De nem kell az egész erdőt felgyújtani ahhoz, hogy befogjunk egy elszabadult kancát. Ezt az egész nyomorult ügyet tárgyalással is el lehetne intézni. Most, hogy Telamón ágyhoz van kötve, már nem tudja hasznát venni Hészionénak. Ideje már, hogy észhez térjen. Cseréljünk túszokat! Így vissza lehetne szerezni Helenét. – Odüsszeusz elhallgatott; eszébe jutott, milyen büszke volt aznap Meneláosz Spártában, majd hozzátette: – Persze, ha még mindig vissza akarod kapni őt.

Meneláosz nagyot húzott boroskupájából és félrefordította tekintetét.

– Már túl késő.

– Miért? – folytatta Odüsszeusz. – Azért, mert a szíveden olyan seb esett, amelyet csak vér gyógyíthat meg? Vagy azért, mert a bátyád annyira akarja ezt a háborút?

Amikor Meneláosz nem válaszolt, Palamédész vette át a szót.

– A trójaiak szavukat adták Meneláosznak, hogy barátként, békét keresve jönnek Argoszba. Ezt a háborút ők robbantották ki. Meglep, hogy Ithaka hercege nem mutat lelkesedést a hadjáratot illetően. Agamemnón szavaiból azt vettem ki, hogy gyakran tervezgettétek Trója bevételét.

– Így van. Ahogy Thészeusszal is beszéltünk egyszer arról, hogy elhajóznánk nyugatra, Afrika partjai felé, csak hogy megnézzük, mi van ott! Fiatalabb voltam, tele hiú álmokkal.

– Trója bevétele nem lehetetlen. Már megtették előttünk.

– Igen, és Telamón még mindig ezzel henceg. Csak azt mindig elfelejti el megemlíteni, hogy a Földrengető már romba döntötte a várost, a tenger pedig terméketlenné tette a földet, mielőtt ő és Héraklész odaérkeztek. És mindez harminc évvel ezelőtt történt, amikor a trójaiak már annyira kétségbe voltak esve, hogy készek voltak embert áldozni az istenek kiengesztelése érdekében. De azóta sok minden megváltozott. Priamosz hatalmas várost épített apja városának romjain. A dardánok, a müsziaiak, a lüdiaiak és a lükiaiak vele együtt gazdagodtak meg. Még az is lehet, hogy az amazonokat és a Vörös-folyó túloldaláról a Hatti birodalmat is segítségül tudja hívni. – Odüsszeusz nem engedte, hogy félbeszakítsák. – Igazad van, barátom. Egyszer tényleg fontolgattam Trója bevételét – de rájöttem, hogy őrültség lenne. Fogadd meg a tanácsomat és maradj a kockánál, abban jobban kedvez neked a szerencse!

Palamédész készült visszavágni, de Meneláosz kinyújtotta a karját, hogy nyugalomra intse.

– Ez nem rád vall, Odüsszeusz – mondta. – A veszély és a nehézségek soha nem vették el a bátorságodat.

– A bátorságom nem veszett el. És az eszem is a helyén van. De már van egy feleségem és egy fiam.

– Meneláosznak is van felesége, ahogy sok más férfinak – szúrta közbe Palamédész. – Ha mindegyikük úgy gondolkodna, ahogy te, trójai barátaink kedvükre rabolnák el feleségeinket, egyiket a másik után. Ki tudja, lehet, hogy a tiéd lesz a következő!

Odüsszeusz szeme összeszűkült.

– Boldog nap volt ez a mai, és túl sok bort ittunk. – Felegyenesedett. – Házam vendégei vagytok. Térjünk inkább nyugovóra, és ne vitatkozzunk tovább!

– Nem vitatkozni jöttünk – mondta Meneláosz. – A segítségedre van szükségem. Egész Argosznak szüksége van rá. Azt hittem, a barátom vagy, Odüsszeusz.

– Az vagyok. És mint barátod, azt tanácsolom, hogy ne vágj bele ebbe az őrültségbe! – Odüsszeusz nézte, ahogy a holdfényben a fehér hullámok megtörnek a sziklákon. Majd felsóhajtott, a fejét csóválta, és úgy tűnt, határozott.

– Tudtam, hogy eljöttök, és azt is tudtam, mit kértek majd. Még mielőtt Agamemnón Mükénébe hívatott, jóslatot kértem ez ügyben.

– És milyen választ kaptál?

– A Trója ellen vívott háború tíz évig tartana.

Meneláosz összerezzent.

– Ezt ki mondta?

– Álmot láttam – felelte Odüsszeusz pillanatnyi habozás után.

– Ó – szólalt meg Palamédész –, egy álom.

– Elmondtam az álmot a szigetünk jósának. Az öreg papnő a Földanyát, Diát szolgálja. A szent kígyótól kapja a választ, és a jövőbe lát. Ő fejtette meg az álmomat.

Palamédész boroskupájába mosolygott.

– Ez egyre érdekesebb.

Meneláosz szólalt meg.

– Az én jósaim a Bronz Házban, Spártában biztosítottak afelől, hogy Helené hazatér. De semmit nem szóltak arról, hogy az ostrom ilyen sokáig fog tartani. – Észrevette, hogy Odüsszeusz vállat von és elfordítja a tekintetét. Mindketten jól tudták: a papok nem ritkán azt jövendölik, amit uruk hallani akar.

Palamédész törte meg a csendet.

– Megosztanád velünk ezt a rendkívüli álmot? – Odüsszeusz Meneláoszra pillantott, aki boroskupájából felpillantva kérlelően nézett vissza rá. Az euboiai hozzáfűzte: – Vagy gondolják inkább azt az argoszi hercegek, hogy Odüsszeusz azért marad otthon, mert rossz álmok gyötrik?

Odüsszeusz újra leült, anélkül, hogy Palamédészre nézett volna. Amikor megszólalt, nem konok vendégeihez, hanem a feje fölött tündöklő éjszakához és az alant elterülő sötét tengerhez intézte szavait.

– Álmomban ökröt és szamarat fogtam az ekém elé, és a vállam fölött sót szórtam a barázdákba. A tizedik barázda végéhez érve egy újszülött fiút pillantottam meg, akit valaki az ekevas elé dobott.

Egy pillanatra elcsendesült a padok irányából érkező énekszó és a csend még áthatóbbnak tűnt. A másik két férfi várt, de Odüsszeusz nem szólt többet.

– Ennyi? – kérdezte Meneláosz. Odüsszeusz mogorván bólintott.

– Furcsa álom – szólt Palamédész. – Hogyan fejtette meg a jósnő? Remélem, nem azt mondta, hogy Meneláosz az ökör és én vagyok a szamár.

Odüsszeusz nem vágott vissza.

– Diotima tudta, hogy foglalkoztat a Trója elleni háború, anélkül, hogy beszéltem volna erről neki. Azt mondta, hogy az ökör Zeusz állata, amely a nyarat jelképezi, a szamár pedig Kronoszé, és a telet példázza. Az álmomban szereplő barázdák mindegyike egy évet jelent. Sóval beszórni őket tíz elvesztegetett évet jelent. – Odüsszeusz a két férfira emelte tekintetét.

– Diotima két másik dolgot is jósolt: hogy nemsokára fiam születik, és hogy a Trója ellen vívott döntő csata csak az után következik be, hogy tíz elvesztegettünk. Az első jóslata már beteljesedett.

– Tehát a fiad az álomról kapta a nevét – mosolygott Palamédész. – Jelentőségteljes álomnak tűnik, ugyanakkor furcsa is – persze ha a jósnőnek igaza van.

– Én nem vitatkoznék Dia Anyával.

– Én sem. De mindenki tudja, hogy a jóslatok és az álmok megtévesztőek. Mi van, ha a barázdák nem éveket, hanem hónapokat jelentenek? Tíz nyári hónap és tíz téli hónap belefér két évbe, nem?

Meneláosz, akire eddig palástként borult a mélabú, azonnal fölkapta a fejét.

– Két év! Ez már ésszerűbben hangzik a Trója elleni hadjárat lehetséges idejét tekintve; különösen akkor, ha velünk van Odüsszeusz, és segít, hogy megnyerhessük.

– A kis Télemakhosz addigra épp megtanul beszélni – pillantott Palamédész Meneláoszra. – Látom, hogy az anyja maga szoptatja. Ha velünk tart, barátunk csak annyi örömtől esik el, amit a felesége ágyában lelne, mint amennyit kétévnyi alvás nélküli éjszaka engedne neki, ha itthon maradna.

– Ha pap lennél a jósdában – mondta komoran Odüsszeusz –, lehet, hogy hozzád fordulnék tanácsért. De addig is inkább szülőföldem isteneinek a bölcsességében bízom – tette hozzá, de gondolatai kevésbé voltak magabiztosak, mint szavai.

Ismét fel akart állni, hogy elbúcsúzzon a vendégeitől, de Palamédész folytatta.

– Gondolkodtam a fiadon.

– Mi van vele?

– Egy nap király lesz itt... és remélhetőleg bátor harcos.

– Ebben egy pillanatra sem kételkedem – felelte Odüsszeusz.

– Ha majd egyszer Argoszba hajózik, és hallja, hogy a többi férfi apja milyen dicső tetteket vitt véghez Trójában, szégyenére válik majd, ha nem kérheti meg a lantost, hogy Ithaka tetteiről is énekeljen.

Odüsszeusz szótlanul állt, szédült a sok bortól. A földet bámulta, mintha máris sóvá behintett pusztasággá változott volna, és már látta maga előtt, ahogy kisfiát hirtelen az ekevas alá dobják.

Palamédész ismét beszélni kezdett, kimért, csalárdul nyájas hangon, amelyen átsütött a metsző gúny.

– És vajon a többi király nem csodálkozik majd azon, hogy Odüsszeusz miért adott a fiának ilyen büszke nevet, ha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy betartsa az esküt, amelyet ő maga talált ki, és harcoljon barátja nevében a döntő csatában?

Egy pillanatra olyan düh lángolt fel Odüsszeuszban, hogy legszívesebben torkon ragadta volna ezt az akadékoskodó ifjút, hogy egy mozdulattal áthajítsa a sziklán. De fülében hallani vélte a hullámok hangját és talán még a föld is megremegett alatta. Ezért nem mozdult, és arra gondolt, hogy bár ő sosem tartozott Helené kérői közé, Spártában neki is rá kellett állnia a királymén egy véres darabjára. Ő is arra kérte a Földrengető Poszeidónt, hogy hozzon rá pusztulást, ha nem tartaná be a Meneláosznak fogadott esküjét. És mindezt Palamédész sürgetésére tette.

Röviden, élesen felnevetett, mintha saját magán mulatna. Arra gondolt, milyen ironikusak az istenek. Keserű előérzete azt súgta, hogy ő és a társai még nem is tudják, mennyi szenvedés vár rájuk.

Amire Mükénébe ért, Odüsszeusz már kijózanodott, végére ért a lelke legmélyére tett utazásnak. Hasonlót csak akkor tapasztalt újra, amikor tíz évvel később megkezdte Trójából hazafelé vezető, hosszú útját, gyanítom, hogy végül maga Pénelopé szabadította meg Odüsszeuszt a lelkét mardosó kétségtől, bár ezt nekünk sosem árulta el. Kiegyensúlyozott hidegvérűségével csak annyit mondott, hogy mielőtt Meneláosz és Palamédész hazaindultak volna, férje megesküdött, hogy ezer embert hoz a Jón-szigetekről Trójába, és a becsület azt kívánta tőle, hogy tartsa magát adott szavához.

Pénelopé azonban nem tudta, hogy szíve mélyén Odüsszeusz magával vitte a várakozó gyűlöletet is, amelyet Palamédész iránt érzett, aki erre a lépésre kényszerítette.

Amikor Agamemnón Trójába küldött követei visszaérkeztek Mükénébe, két meglepetést is hoztak magukkal.

Ahogy várták, Priamosz király azzal vágott vissza, hogy ő se kapott megoldást testvére, Hészioné ügyében. Milyen alapon várják el tőle Atreusz fiai a segítséget, amikor ő éveken keresztül hiába követelte húga visszatérését? Mindenesetre nem tudja bizonyosan, hogy Parisz fiának köze van-e a spártai királyné eltűnéséhez, mert hajója még nem tért vissza Trójába.

– Hádész nevére, hová tűnhetett? – dühöngött Agamemnón.

A küldöttek csak pletykákkal szolgálhattak: Parisz és Helené a szóbeszéd szerint tartózkodhat éppen Küproszon, Föníciában és Egyiptomban is, de nincs szemtanú, aki látta volna őket.

– Meghúzzák magukat valahol, és azt várják, hogy elüljön a vihar – vetette fel Nesztor.

Agamemnón bólintott.

– De nem bujkálhatnak örökké, ahogy Priamosz sem rejtőzhet örökké saját ostobasága mögé.

– És Aineiász? – faggatta tovább Agamemnón a küldötteket. – Ő nem volt Trójában?

A dardán hercegnek nyomát sem látták. De sikerült négyszemközt beszélniük Priamosz tanácsadójával, Anténórral, akitől megtudták, hogy Ankhíszész és fia egy ideje lürnésszoszi palotájukba zárkózva élnek. Bár Anténór óvatosan fogalmazott, célzott rá, hogy az ilioni és dardániai udvart összekapcsoló szoros kötelék meglazult. A küldötteknek az a benyomásuk támadt, hogy ha Parisz herceg nem térne haza Trója falai közé, Anténórnak nem lenne oka a gyászra.

Ez örömtelibb hír volt az argosziak számára, mint az, hogy milyen hatalmas hajórajjal készül a háborúra Priamosz. A másik meglepő újság már biztatóbbnak tűnt. A visszaindulásukat megelőző éjszaka a hírnököket egy Kalkhász nevű trójai jós, a thümbrai Apollón-szentély papja kereste fel. Jóslata nem sok jót ígért a város jövőjét tekintve. Kalkhász a küldöttekkel együtt Argoszba akart hajózni, hogy felajánlja szolgálatait Mükéné királyának. A küldöttek úgy döntöttek, még hasznát vehetik a férfinak, így magukkal hozták. A pap már az Oroszlános Házban várakozott, hogy bebocsátást nyerjen a királyhoz.

– Vezessétek elénk – parancsolta Agamemnón. – Lássuk, hogy jobbat jósol-e, mint Odüsszeusz álma.

Míg a papért küldtek, Palamédész szólalt fel.

– Jobban tették volna, ha Trójában hagyják a papot. Egy barát a falak mögött többet ér, mint egy egész sereg íjász a falakon kívül.

– A pap Apollónt szolgálja – mormogta Odüsszeusz, aki Nesztor mellett, Agamemnón bal oldalán ült. – Jobban ismeri saját életét, mint bármelyikünk. Mindenesetre lehet, hogy van már ilyen barátunk. Ráadásul nagyon jó helyen – bár lehet, hogy időbe telik, mire állást foglal.

– Igen? És ki lenne az? – firtatta Agamemnón.

– Odüsszeusz Anténórra utal – magyarázta Meneláosz.

– Az ő fiát ölte meg Parisz, tehát érthető, hogy Anténór nem táplál nagy szeretetet iránta.

– Gondolod, hogy ő és a pap kapcsolatban állhatnak egymással?

– Ki tudja? – vont vállat Odüsszeusz. – Meglátjuk.

Abban a pillanatban Kalkhászt kísérték be a terembe. Amikor az Oroszlános Trón elé ért, ázsiai módra a földre vetette magát, hogy hódolatát ajánlja: két karját előrenyújtotta, homlokát a padlóhoz nyomta.

– A hajbókolás nem hat meg – közölte Agamemnón. Kalkhász talpra állt, megigazította sötét lepleit, és lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt a király előtt.

– Tudd azt is, hogy az árulókat sem szeretem – tette hozzá Agamemnón –, kivéve akkor, ha kezemre adják az ellenségeimet.

Kalkhász felemelte a fejét. Barna, beesett arca és sötét, okos szeme nem mutatott sem félelmet, sem megalázkodást. Önteltség sem csengett hangjában, amikor megszólalt:

– Mi, akik a Messzetekintő Apollónt szolgáljuk thümbrai templomában, sem Trója, sem Mükéné királyának nem válaszolunk. Csak az istennek.

– Tehát nem támaszkodhatom rád jobban, mint Priamosz?

– Ha hajlandó vagy meghallani, mit mond az isteni Apollón, a Sötétségűző, akkor bízhatsz abban, hogy igazat mondok. Ha nem... – mondta Kalkhász, majd szétnyitotta kezeit, mintha hagyna valamit kihullani közülük.

Agamemnón visszaült trónjára, egyik kezével az állát támasztotta és tanulmányozta a pap szenvtelen arcát.

– Bátor fickó vagy, olyan helyeken közlekedsz, ahol az óvatosabb férfiak is félve lépnek. Küldötteim azt mondják, jelet kaptál. Kíváncsi vagyok, mit közölt veled az Ezüstíjas Apollón.

– Azt, hogy Trója el fog esni.

A pap magabiztos kijelentése hallatán Agamemnón mosolyogva fordult tanácsadói felé. Majd komoly arccal ismét a papra nézett.

– Igen, ezt tudjuk, ahogy azt is, hogy egy nap Mükéné is elesik, Spárta is, egész Argosz és talán még az Olümposz magas ormai is ledőlnek. A sürgető kérdés az, hogy mikor. És hogyan.

– Erre egyetlen válasz adható – felelte Kalkhász.

– Akkor oszd meg velünk, barátom!

Kalkhász egymás után vette szemügyre a körülötte ülő hercegeket, mintha keresne valakit közöttük. Majd ismét a király felé fordult.

– Nem látom köztetek Aiakosz fiait.

– Nem mondta el az isten, hogy Telamón megvívta utolsó csatáját? Ágyhoz kötve él Szalamiszon, de fiai, Aiász és Teukrosz nemsokára csatlakoznak hozzánk, és utánuk a szalamiszi hajók is.

Kalkhász bólintott.

– És Telamón fivére?

Nesztor adta meg a választ.

– Péleusz már sok éve nem hagyja el thesszaliai otthonát. Öreg ember már, és csak az életét beárnyékoló események fölött kesereg. Azt hiszem, a mürmidónok királya már csak saját halálát várja.

– Péleuszt nem vártuk erre a tanácskozásra – mondta Agamemnón. – Miért kérded?

– Mert Aiakoszt és Tróját összeköti a sors fonala, amely több nemzedéket fűz egymáshoz. Aiakosz építette föl Laomedón városának falát Apollón védelme alatt, Poszeidón vezetésével. Az ő fia, Telamón vette be Tróját, miután megtalálta a fal leggyengébb pontját.

– Telamón már számtalanszor elmesélte ezt a történetet – sóhajtott Agamemnón. – Miért fontos ez most?

– Trója végzete két fiúhoz kapcsolódik. Az egyikük Priamosz fia, Parisz, akit már születésekor meg kellett volna ölni. A thümbrai papok figyelmeztették Priamoszt, hogy ha a gyereket életben hagyják, pusztulást hoz a városra.

– És ez az a jóslat, amely a kezünkre adja Tróját? – firtatta Meneláosz. Kalkhász szemöldökét ráncolva fordult felé.

– Bizonyára te is tudod saját tapasztalatodból, hogy a bölcs király mindig tartja magát Apollón jóslatához, bármibe is kerül.

– Két fiút említettél – vetette közbe Palamédész. Kalkhász bólintott.

– Azt a jóslatot kaptam, hogy Trója csak akkor fog elesni, ha Péleusz hetedik fia visszatér onnan, ahová visszavonult és csatlakozik a többi harcoshoz.

Agamemnón kérdő pillantást vetett Nesztorra.

– Tudod, ki az a fiú, akiről beszél?

– Tudomásom szerint Péleusznak csak egy fia van – felelte elgondolkodva Nesztor.

– De volt előtte hat, akik meghaltak – vetette közbe Odüsszeusz. – Akhilleusz Péleusz hetedik fia.

– Remek – mondta Agamemnón. – Akkor Péleusznak el kell küldenie hozzánk a fiát.

Odüsszeusz a homlokát ráncolta.

– Ismerem a fiút. Néhány éve, amikor meglátogattam Péleuszt, Akhilleusz épp befejezte Kheirón iskoláját. A Thesszaliaban maradt dolopok királyához, Phoinixhoz ment tanulni.

– Akkor Thesszaliába küldünk érte.

Odüsszeusz a fejét rázta.

– Kétlem, hogy ott megtalálnák. Péleusz és Thetisz évek óta veszekednek a fiún, de Akhilleusz már elég idős ahhoz, hogy ma8a döntsön. Úgy gondolom, Akhilleusz az anyjával és annak népével él.

– Hol? – firtatta Agamemnón.

– Szküroszon, Lükomédész király udvarában.

– Hát nem mindegy? – Agamemnón elégedetten tette össze két kezét. – Ha oda vonult el, akkor piszkáljuk ki onnan a fiút, és megnyerjük ezt a háborút.

Odüsszeusz azért tudott Akhilleusz hollétéről, mert segített Péleusznak elhatározni, hogy engedje a fiút Szküroszra. Elmesélem, hogy történt.

Akhilleusz még tizenegyedik évét sem töltötte be, Kheirón iskolájában tanult a Pélion-hegyen, amikor az öreg kentaurt elérte a vég: álma békéjében távozott el. Euhippé találta meg fűágyán, akivel utolsó éveit ismét együtt töltötte, mert a kis kentaurasszony visszatért a hegyre, hogy az öregemberrel éljen, miután Thetisz Szküroszra költözött. Euhippé mélyről jövő, fájdalmas jajszóval adta tudtul bánatát, sírása visszhangzott a hajnali fényben úszó szurdokban, s nemsokára törzse többi tagja is vele együtt gyászolt.

Akhilleuszt megrendítette Kheirón halála, és bár még nem tudott róla, valójában sokkal többet veszített szeretett tanáránál. A világ egyre változott, már nem volt benne hely Kheirón egyszerű életstílusa számára. Amikor Péleusz Megtudta, hogy királyuk halálával a kentaurok között uralkodó szellem is elveszett, úgy határozott, visszahozza Akhilleuszt iólkoszi palotájába. Ugyanakkor Menoitiosz is hazahívta fiát, Patrokloszt. A fiúk, akik első találkozásuk alkalmával beverték egymás orrát, a hegyen eltöltött évek során elválaszthatatlan barátokká váltak. Akkor kellett először elválniuk egymástól, és ez mindegyiküket megviselte.

Iólkoszban a kezdetektől fogva szerencsétlenül alakultak a dolgok. Akhilleusz szép fiatal arca Péleuszt túlságosan is emlékeztette feleségére, aki elégette másik hat gyermekét. Akhilleusz eleinte félénken viselkedett apjával, majd megdöbbenve tapasztalta, hogy a nagy király, akivel olyan sokat dicsekedett barátainak, nem más, csak mogorva, hallgatag, bicegő vénember. A fiú a palota termeiben ődöngött, feszengett a számára készült hercegi öltözetben, vágyódott a hegyi erdők illata és hangjai után, de legfőképpen barátja hiányzott neki. Ingerlékennyé vált, és egyre jobban unatkozott. Amikor rájött, hogy apja egyáltalán nem akar beszélni anyjáról, akit a fiú sosem ismert, Akhilleusz egyre követelőzőbb lett. Végül azt is megtudta, amit addig a részrehajlás gyanújának elkerülése érdekében elhallgattak előle – Kheirón halálával nem csak tanárát, hanem anyai nagyapját is elveszítette.

Akhilleusz tudta, hogy sosem tudja majd úgy szeretni ezt a távoli idegent, aki az apja, mint amennyire az öreg kentaurt szerette. Azzal, hogy születésekor elválasztották anyjától, hite szerint többtől fosztották meg, mint amit elképzelni képes. Úgy érezte, apja megsebezte és elárulta. Egyre makacsabbul követelte, hogy találkozhasson Thetisszel, de kérését Péleusz továbbra sem támogatta. Miután a témát nyersen lezárták, apa és fia a kölcsönös meg nem értés és ellenségesség hálójába gabalyodott. Péleusz nagyon aggódott fia miatt, és egyre jobban félt attól, hogy Akhilleusz elhidegül tőle.

Egy kimerítő délutánt követő estén a király a szobájába lépett, és arra lett figyelmes, hogy valaki egy asztalt tolt a fal mellé. A nagy kőrisgerely, amelyet Kheiróntól kapott esküvője napján, eltűnt a falról, ahol éveken át díszelgett anélkül, hogy bárki is használta volna. Feldühítette, hogy Akhilleusz úgy vette el legértékesebb tulajdonát, hogy engedélyt sem kért rá. Péleusz fia keresésére indult. A kertben talált rá, ahol Akhilleusz derékig levetkőzve gyakorolt; egy öreg platánfa törzsét használta céltáblának. A gerely túl hosszú és nehéz volt a fiú magasságához képest, Akhilleusz mégis meglepő pontossággal hajította el a saját maga számára kijelölt helyről. Péleusz a düh és az öröm vegyes érzelmei között, kimért hangon megszólalt:

– A dárda, amit elloptál, harci dárda. Csak olyan harcos forgathatja, aki már bizonyította, hogy érdemes rá.

Akhilleusz kipirulva állt meg apja előtt.

– Hogyan is lehetne belőlem harcos – dünnyögte mogorván –, ha bezársz ide, mint egy bikaborjút az istállóba.

Péleusz megérezte, mennyi elfojtott energia rejlik ebben az izmos, fiatal testben. Hirtelen megsajnálta fiát, és elszégyellte magát, amiért ilyen haragra gerjedt.

– Harcos szeretnél lenni?

Akhilleusz elfordította a tekintetét.

– Figyeltem a mürmidónokat, ahogy a mezőn gyakoroltak. Úgy harcoltak, mintha gyűlöletből küzdenének, utána pedig olajjal dörzsölték be egymást és megfésülték egymás haját. Azon tűnődtem, vajon embereket látok-e, vagy isteneket. Mi mást szeretnék?

– Akkor meglesz, amit kívánsz – mondta Péleusz. – De megtartom a dárdámat addig, amíg biztos nem leszek abban, hogy a fiam méltó arra, hogy használja.

Akhilleusz már gyakorlott lovas, tornász és vadász volt; saját biztonságával sosem törődött. Sértett büszkeséggel és dühvel vetette bele magát a közkatonák jókedvű, nyüzsgő világába, és szinte megint ugyanolyan boldog volt, mint otthon, a kentaurok között. Nemsokára elsajátította a képzett harcosok minden gyilkos tudását.

Egy nap Péleusz elment és megnézte fiát, aki éppen karddal és lándzsával gyakorolt. Fejlődése lenyűgözte. Akhilleusz azt kérdezte tőle, vajon Patroklosz nem csatlakozhatna-e hozzá. Menoitiosz otthon hasonló gondokkal küzdött saját elégedetlen fiát illetően, így rögtön beleegyezett a kérésbe. A fiúk úgy rohantak egymás üdvözlésére, mintha az egymás távollétében töltött időre levegőtől és fénytől fosztották volna meg őket.

Az elkövetkező néhány év során még közelebb kerültek egymáshoz; olyan szeretet fűzte őket össze, hogy boldogan haltak volna meg vagy gyilkoltak volna a másikért.

Oktatóik között volt egy Phoinix nevű parancsnok. Nem volt gyermeke, és Akhilleusz őt tüntette ki azzal a ragaszkodással, amelyet apjától megtagadott. Phoinix azon néhány dolop közé tartozott, akik hűségesek maradtak Péleuszhoz, miután népük szinte minden tagja Szküroszra vándorolt. Bár elsősorban mürmidón harcos volt, nem vetkőzte le népe minden szokását, és körüllengte a régi vallás hangulata. Akhilleuszt lenyűgözte a férfi combjába égetett kék tetoválás. Megtudta, hogy ezt a jelet a szertartáson kapta, amikor férfivá avatták. Egy ideig úgy tűnt, nem akar erről többet beszélni, de Akhilleusz emlékeztette tanítóját, hogy anyja révén neki is folyik dolop vér az ereiben, és tovább faggatta törzsi örökségéről. Phoinix eleinte húzódozott, nem akart válaszolni, ám amikor látta, milyen sokat jelent ez a fiúnak, megeredt a nyelve. Az Akhilleuszt gyötrő, meg nem fogalmazott nyugtalanság érthetőbb alakot öltött. Anyjáról kezdett álmodni.

Odüsszeusz ez idő tájt érkezett Iólkoszba, és szemtanúja volt egy Péleusz és Akhilleusz között kialakult durva vitának. Péleusz felzaklatva, vörös arccal hagyta ott fiát, borért kiáltott és panaszkodott, hogy Thetisz olyan varázslattal vonzza magához fiát, amely ellen képtelen küzdeni.

– A fiúnak jogában áll megismernie az anyját – mondta Odüsszeusz –, és nemsokára elég idős lesz ahhoz, hogy elmenjen, akár megtiltod neki, akár nem. Talán jobb lenne, ha a beleegyezéseddel indulna útnak.

Péleusz zordan megrázta fejét.

– Te nem ismered azt a boszorkányt, aki a feleségem volt. Fogalmad sincs, milyen hatalom birtokosa. Nekem pedig Akhilleusz az egyetlen fiam és örökösöm. Attól félek, hogy ha elengedem Szküroszra, soha többé nem jön vissza.

– Minden az istenektől függ – felelte Odüsszeusz –, de így vagy úgy, a fiúnak le kell rendeznie ezt a dolgot magában. Engedd meg, hogy elmenjen Szküroszra, de kösd ki, hogy egyedül menjen. Végtére is a legerősebb ragaszkodás Patrokloszhoz fűzi. Úgysem akar majd sokáig távol maradni tőle.

Péleusz végül belátta, hogy barátjának igaza van, és eszerint cselekedett. Akhilleusznak annyira nehezére esett megválnia Patroklosztol, hogy egy darabig úgy tűnt, nem megy sehová. De a vonzás erősebbnek bizonyult, mint a ragaszkodás, és tizennégy éves korában elhajózott Szküroszra. Péleusz félelme beigazolódott: sokkal tovább maradt ott, mint ahogy Odüsszeusz jósolta.

Szkürosz szeles sziget Euboián túl a keleti tengeren, Mükéné és Trója között félúton. Az ottaniak megkapó történetet mesélnek arról, Odüsszeusz hogyan próbálta meg elcsalni Akhilleuszt a szigetről.

Szerintük Thetisz halhatatlan istennőként tudta, hogy hosszú, békés életet él, amely rejtőzködésben telik, vagy nagyon fiatalon hal meg, de örök dicsőségre tesz szert. Ezért döntött úgy, hogy a fiút a messzi Szküroszon helyezi el, távol minden bajtól.

Amikor Odüsszeusz a szigetre érkezett, Akhilleusznak nyomát sem látta a Lükomédész király udvarában élő ifjak között. Rájött, hogy csak csellel leplezheti le Akhilleusz kilétét, ezért visszatért hajójához, és másnap szidóni kereskedőnek álcázva tér vissza. Miután bebocsátást nyert az udvarba, az izgatott fiatal nők és lányok jelenlétében a földre terítette gazdag árukészletét. A legtöbb portékát – a hímzett ruhákat, a kelméket, az illatszereket és festékeket, a nyakláncok, karkötőket és más tarka csecsebecséket nekik szánta. Odüsszeusz azonban egy kardot és pajzsot is közéjük csempészett. Ez senki figyelmét nem keltette fel, egészen addig, amíg a fecsegve válogató lányok csoportját meg nem zavarta a kintről behallatszó trombitaszó. Valaki elkiáltotta magát, hogy a szigetet kalózok támadták meg, és a lányok riadtan rebbentek szét – kivéve egyet, aki mohón nyúlt a kard és a pajzs után.

Odüsszeusz elmosolyodott furfangossága sikerén, és magával vitte Akhilleuszt a háborúba. Ez jó történet, és az sem ront az értékén, hogy messze, keleten az Indus népe és északon, Apollón szigetén a hüperboreoszok is hasonlóképpen számolnak be arról, hogyan értek nagy hőseik férfivá. De Odüsszeusz tudta, mi az igazság, és meg is osztotta velem.

Odüsszeusz hajója partot ért Lükomédész magas sziklán trónoló kastélya alatt, amely egyik oldalon a tengerre, a másikon a falura nézett. Az ithakai már abban a pillanatban tudta, hogy Szküroszon nem fogadják majd meleg szívvel. A dolopok nem veszítették el teljesen a kapcsolatot a szárazfölddel, híreket szereztek onnan, és tudták, mi Odüsszeusz látogatásának a célja. Udvariasan megtagadták tőle, hogy találkozhasson Akhilleusszal. Lükomédész emlékeztette vendégét, hogy a dolopok más sorsot választottak maguknak, mint a többi thesszaliai, és nem kívánnak olyan háborúba sodródni, amelyhez semmi közük. Odüsszeusz biztosította a királyt, hogy tiszteletben tartja döntésüket, de rámutatott, hogy Akhilleusz nem dolop. Iólkoszban Péleusz egyetlen örököse, és a király azt kívánja fiától, hogy vállalja királyi kötelességét és vezesse a mürmidónokat háborúba Trója ellen.

Beszélgetésüket a huzatos csarnok végéből felcsendülő női hang szakította félbe.

– Egy férfi végzetét nem csupán apja kívánsága határozza meg.

Odüsszeusz megfordult, és magas, méltóságteljes nőt pillantott meg, akinek pompás termetére a pávatoll színeivel átszőtt sötétzöld palást borult. Az asszony hangjában megcsendülő gúny a tekintetében tükröződő felsőbbséggel párosult. Biztosan gyönyörű lehetett valamikor, futott át Odüsszeusz agyán, de azok a kegyetlen szemek ma már inkább engedelmességet, mint csodálatot váltanak ki abból, akire ránéznek. Rögtön megérezte, hogy Lükomédész király Thetisz iránt érzett áhítata félelemmel vegyül.

Odüsszeusz akkor értette meg, miért lehetett olyan nehéz Péleusznak együtt élnie feleségével. Thetisznek azt mondta, nagy megtiszteltetés számára, hogy végre találkozhatnak, hiszen már olyan sokat hallott róla.

– De csupán azoktól, akik rágalmaznak engem – felelte fagyosan a nő.

– Azoktól, akik tisztelik erődet, asszonyom.

– Ha ez igaz, akkor bizonyára azt is tudod, hogy nem áll szándékomban ismét elengedni a fiamat.

– Ha valóban az anyja vagy – felelte csendesen Odüsszeusz –, engedned kell, hogy szabadon választhasson. Az apja is ezt tette.

Thetisz gyűrűkkel ékszerezett kezével elutasítóan legyintett.

– Akhilleusz már választott. Ezen a szigeten megtanulta, milyen csodálatos dolog az, amit eddig megtagadtak tőle: hogy milyen bölcsességet és vigaszt találhat a nők szeretetteljes szolgálatában. Déidameia, Lükomédész király leánya őt választotta hitveséül, és Akhilleusz már egy fiút is nemzett neki. Az itteni életet választotta, és boldog így. Te csak menj és vegyél részt a férfiak háborújában, ha azt kell tenned. Az én fiam azonban arra vágyik, hogy békén hagyják.

– Ezt akkor hiszem el, ha tőle hallom.

A fáklyafény árnyékot vetett Thetisz sovány, beesett arcára. Nyakán smaragdlánc csillant meg.

– Akhilleusz a holnapi szertartásra készül – felelte hűvösen. – Nem kíván találkozni veled.

– Tudja, hogy itt vagyok?

– Nem kell tudnia.

– Jogában áll, hogy ezt ő döntse el.

Thetisz vállat vont, és elfordította tekintetét.

– Ha nem félsz tőlem – felelte Odüsszeusz –, akkor elmondod neki, hogy a barátja, aki lehetővé tette számára, hogy Szküroszra jöjjön, beszélni szeretne vele.

– Nem félek tőled, ithakai.

Odüsszeusz elmosolyodott.

– Akkor mondd meg a fiadnak, hogy üzenetet hozok a barátjától, Patroklosztól! Ha a szertartásnak vége, talán mégis beszél velem.

Másnap nem engedték Odüsszeuszt a szertartás közelébe, de azt nem tudták megakadályozni, hogy elvegyüljön a tömegben, amely az ünnepséget követő felvonulást bámulta. Órák óta várt már a tűző napon, amikor közeledő csengők hangja ütötte meg a fülét. A tömeg kiabálni és énekelni kezdett. Odüsszeusz szíve nagyot dobbant, amikor a menet befordult a szűk utca sarkán. Hatalmas, medveszerű férfit pillantott meg maga előtt, akinek fejét és testét birkabőr borította; arca nem volt, hiszen birkabőr csuklyája alatt csupán egy mindenféle jelleget nélkülöző, bozontos maszk csüngött, amelyet kecskegida bőréből készítettek. A férfi kezében pásztorbotot tartott. Dereka és csípője köré több sor kecskekolompot erősítettek, amelyek minden lépésénél csilingeltek – különös, hintázó járásával úgy táncolt az utcán, hogy az összes csengőt megszólaltassa. A mellette táncoló, hosszú, fodros szoknyát viselő, lefátyolozott alakot Odüsszeusz lánynak vélte, de ahogy többen is közeledtek, az ithakai rájött, hogy a női ruha fiatal férfiakat takar.

Közöttük még komikusabb figurák is szaladgáltak, akik a tömegben ünneplő öregasszonyok nagy vidámságára illetlen mozdulatokat tettek a kezükben tartott hosszú nyakú tökökkel. A levegőt elnehezítette a bor és a veríték szaga. A többszáz csengő keltette ricsaj bántotta Odüsszeusz fülét, ám őt is magával ragadta a zajos felvonulás; már ő is csak inni és táncolni akart, hogy átadja magát az isteni őrületnek. Észrevette, hogy az egyik női alak már nem követi a többiek tánclépéseit olyan biztosan, és megdöbbenés ül az arcára, ahogy felismeri őt. Odüsszeusz tudta, hogy a fátylak és fodrok mögött az az ifjú rejtőzik, aki miatt a szigetre jött.

Aznap este beszélgettek. Odüsszeusz hagyta, hogy Akhilleusz meséljen szküroszi életéről, Déidameia iránt érzett elméről és kisfiúkról, akit vörösesszőke haja miatt Pürrhosznak neveztek el. Bevallotta, hogy amikor csatlakozott anyja népéhez, úgy érezte, végre hazatér. Elmondta, hogy maga Thetisz felügyelte a misztériumokba való beavatását, amelyek mélységeiről nemrég még fogalma sem volt. Állítása szerint soha életében nem érezte magát ilyen békésnek, még Kheirón iskolájában sem.

Odüsszeusz azzal a kedves türelemmel és együttérzéssel hallgatta Akhilleuszt, amelyet a fiú sosem talált meg apjában. Azt mondta, szívből örül, hogy Akhilleusz végre békére és boldogságra lelt, és nagyon is érti, miről beszél, hiszen ő is megtapasztalta ezt a nyugalmat Ithakán. Neki is van felesége, akit nagyon szeret, és egy kisfia, aki a szeme fénye. Elismerte, hogy az ilyen dolgok jó hatással vannak az ember életére.

– Akkor miért hagytad ott őket? – firtatta Akhilleusz.

– Mert férfi vagyok, és felesküdtem Spártában.

Odüsszeusz nézte, ahogy a vele szemben ülő, energiáktól feszülő ifjú a homlokát ráncolja és a fejét csóválja. Majd szinte mellékesen hozzátette:

– Barátod, Patroklosz is ezért indul Trójába, a háborúba.

– Patroklosz megy a háborúba?

– Hát persze. Ő is versengett Helené kezéért. Letette az esküt, és tartja is magát hozzá – persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy harcba indul. Ő és a többi mürmidón már alig várják a csatát. Tudják, hogy ez lesz a világ történelmének eddigi legnagyobb háborúja. Ott olyan dicsőséget szerezhetnek, amelyről a dalnokok nemzedékeken keresztül énekelni fognak. Most, amikor mi itt ülünk és beszélgetünk, hatalmas hadsereg gyülekezik nem messze innen, Aulisznál, Euboia másik oldalán. Ezer meg ezer férfi érkezik tengeren és szárazföldön. A kikötő hemzsegni fog a hajóktól. A kor minden nagy hőse oda igyekszik – Agamemnón, Meneláosz, a tirünszi Diomédész, Aiász és Teukrosz, a püloszi Nesztor, a krétai Idomeneusz és még számtalan másik. Vagyis mindenki, akinek számít neve dicsősége.

Odüsszeusz elmosolyodott és a fejét csóválta, mintha elámulna iménti szavain. Időt hagyott Akhilleusznak a válaszra, de amikor az ifjú nem szólt semmit, hozzátette:

– Barátod, Patroklosz akkor sem akarna kimaradni egy ilyen hadjáratból, ha nem kötné adott szava.

Egy pillanattal később Akhilleusz megszólalt:

– Felőlem nem kérdezett?

Odüsszeusz vállat vont.

– Azt hitte, te vezeted majd a mürmidónokat – hiszen apád már nincs olyan állapotban, hogy harcoljon. Phoinix is erre számított. – Felnézett az ifjú zavart szemébe. – Persze azt nem tudják, hogy milyen boldogságra leltél itt Szküroszon, a pásztorok között. – Odüsszeusz felsóhajtott.

– Szinte irigyellek, Akhilleusz, mert hosszú, békés élet vár rád, messze a csatazajtól és a világ halhatatlan hírnévre éhes forgatagától. – Majd mintha valami más jutott volna eszébe, mosolya eltűnt, és a homlokát ráncolta. – Apád csalódott lesz. Biztosra vette, hogy elviszed magaddal Trójába kőrisfából faragott dárdáját. Tudja, milyen kitűnő harcos lett belőled. Már látta maga előtt, hogy megszerzel minden dicsőséget, amit ő a sebesülése miatt nem tudott. De hát te már anyádhoz tartozol. – Odüsszeusz a tengerre pillantott. – Mondjam neki azt, hogy bölcsen úgy döntöttél, inkább női ruhába bújva táncolsz, mint hogy hősi halottként feküdj egy véres páncélban?

A kígyó évei

Ahogy megegyeztek, az auliszi sziklák védte keskeny szorosban épült kikötőben, Boiótia és Euboia között gyűltek egybe a seregek. A boiótiai katonák már megérkeztek; sem a lokrisziaknak, északi szomszédaiknak, sem az euboiai harcosoknak nem kellett sokat utazniuk. Mire Agamemnón száz hajót számláló saját hajóhada befutott a kikötőbe, Telamón két fia, Aiász és Teukrosz is megérkezett Szalamiszról a megígért tizenkét hajóval együtt. Meneláosz hatvan hajót gyűjtött Lakóniából, és bár Krétáról még nem érkezett hír, fő argoszi szövetségesei gyorsan segítségére siettek. A tirünszi Diomédész nyolcvan hadihajóval érkezett, a püloszi Nesztort – a Peloponnészosz számtalan foka mellett elhaladva – kilencven követte, miközben Menesztheusz ötven athéni hajóval kerülte meg a Szunion-fokot. Még lenyűgözőbb volt Odüsszeusz teljesítménye, aki jón-szigeti szövetségeseivel együtt ötvenkét hajót indított útnak; csak nyolccal kevesebbet, mint amennyit Palamédész gúnyosan felvetett.

Még Rhodosz messzi szigete is adott kilenc hajót, de Küprosz királya, Kinürász már kevesebb hajlandóságról tett bizonyságot. Amikor Meneláosz toborzó körútján Krétára is elhajózott, közben félig-meddig remélve, hogy valahol a tengeren feltartóztathatja Helenét és Pariszt, Kinürász megígérte, ötven hajót küld majd Auliszba. Végül csupán egy küproszi hajó érkezett – bár mielőtt elhajózott volna, kapitánya a vízre tett negyvenkilenc apró agyaghajót, hogy teljesítse királya esküjét.

Meneláosz dühöngött, amiért így rászedték, de talán nem is várhatott többet egy olyan királytól, aki Aphrodité főpapja azon a szigeten, ahol az istennő született. Még jobban fájt neki az, hogy Kinürász ezzel megerősítette gyanúját, amely küproszi tartózkodása alatt végig kísértette – egyezséget kötött Parisszal, hogy elrejti a menekülőket, amíg Meneláosz a szigeten van. Agamemnón a meredek sziklafalon álló, ősi erődben állította fel főhadiszállását. Az erőd a kikötőre nézett, ahol a mintegy ezer hajóból álló, hatalmas hajóraj tömörült és várta, hogy Trójába indulhasson. Az erőd alatt elterülő városban hatalmas tömeg gyűlt össze, és éjszaka a szabadban táborozó csapatok őrtüzeinek fénye hosszan bevilágította a partot. Egy este a boiótiai énekmondók vezetője – az emlékezés híres mestere – biztosította Agamemnónt afelől, hogy előtte még senki sem indított ilyen méretű hadjáratot, még Héraklész vagy Thészeusz sem. Mükéné Oroszlánja alig tudta leplezni büszkeségét.

Azonban sok apró összeütközés jelezte, milyen nehéz összetartani a többféle nyelvjárást beszélő, régi viszályokat és sérelmeket dédelgető, hatalmas haderőt. Agamemnón nem áltatta magát: tudta, hogy ezt a rengeteg harcost nem pusztán az iránta és öccse iránt érzett hűség vezette Auliszba. De akár a gazdag zsákmány, vagy az új területek es új kereskedelmi kapcsolatok reménye, akár az erőszak es a kaland puszta szeretete hajtotta őket, ezt a hatalmas sereget ő fogja vezetni, és Agamemnónnak, az Emberek Atyjának neve örökké él majd az énekmondók dalaiban. Épp egy kevésbé dicsőséges ügy lebonyolítása foglalkoztatta: egy keményfejű déloszi követtel veszekedett a bor–, olaj– és gabonakészletek áráról, amikor jött a hír, hogy a mürmidónjaival együtt megérkezett Akhilleusz.

– Küldjétek fel azonnal – parancsolta. – Hadd nézzük, milyen fából faragták Péleusz fiát. – Majd elküldte a déloszit, hogy gondolkodjon jobb árakon, és tanácskozásra hívta vezéreit.

Nagyhírű, félelmetes harcosok olajozták dárdájuk hegyét és élesítették kardjukat a közkatonák között, az erőd falain kívül, és Agamemnón szíve repesett az örömtől, hogy ez a rengeteg fegyver az ő parancsának engedelmeskedik. De az érzékeny ifjú, akit Odüsszeusz Szküroszról hozott vissza magával, más esetnek bizonyult. Eltökélte, hogy bebizonyítja: férfi a férfiak között, és olyan dölyfösen vonult be a tanácskozók közé, hogy magatartása már szinte azt sugallta, hogy mindenkit megvet maga körül. A legtöbb tanácskozást mereven ülte végig, hallgatag homlokráncolással vette szemügyre a többi vezetőt. Viselkedését a jelenlevők értelmezhették éberségnek, de barátságtalanságnak is.

Senki sem vonta volna kétségbe, hogy volt ebben az ifjú harcosban valami istenszerű. Anyja, Thetisz talán tényleg tűz felett edzette, vagy a Sztüxbe mártotta, mindenesetre a halhatatlanság érzete szinte fénykoszorút vont a feje köré, és élénk, acélszürke szemében is hasonló tűz csillogott. Még a nála több mint negyven évvel idősebb Nesztor is alig tudta megállni, hogy ne pillantson olykor-olykor Akhilleusz ruganyos, kecses alakjára. Mert Nesztor csodálattal és felindultan ismerte el, hogy abban a ragyogásban félelmetes, gyilkoló harcos kiválósága csillant meg.

Akhilleusz nem egyedül érkezett. Bár a tanácskozásra csak őt hívták, oldalán sötétebb hajú és nála kissé magasabb társa is megjelent, aki ugyanolyan magabiztos tartással lépett a terembe, mintha a háborút csak kettejük kölcsönös megelégedettségére rendezték volna meg. Amikor Agamemnón az új vendég kiléte felől érdeklődött, Akhilleusz előreszegte állát és azt mondta:

– Ez itt Patroklosz, Menoitiosz fia, Aktór, Phüthia királyának unokája. Bárhová megyek, ő velem jön. – Azonnal egyértelművé vált, hogy vagy mindketten maradnak, vagy mindketten elhagyják a tanácsot.

Meneláosz figyelmét nem kerülte el, hogy bátyja arcába szökik a vér, így gyorsan emlékeztette Agamemnónt, hogy Patroklosz is letette az esküt Spártában. Odüsszeusz tovább oldotta a feszültséget, amikor megjegyezte, hogy utoljára hatéves korukban látta Akhilleuszt és Patrokloszt, amikor Kheirón iskolájában összeverekedtek.

– Ha mindketten olyan keményen harcoltok most, ahogy akkor tettétek – mondta –, a trójaiak összeszedhetik magukat.

Agamemnón emlékezett, hogy Apollón csak arra az esetre ígért győzelmet, ha Akhilleusz is részt vesz a harcban, így a többiekkel együtt nevetett, és utasítást adott, hogy szorítsanak helyet még egy széknek.

Nesztor régi barátja, Péleusz felől érdeklődött Akhilleusztól, de az ifjú merev válasza elárulta, hogy nem szívesen beszél személyes életéről.

– Apám sajnálja, hogy nem szolgálhatja személyesen az ügyet, de az emberek, akiket vezetek, az ő emberei. Nekem adta a hosszú dárdát is, amelyet Kheirón ajándékozott neki, és meghagyta, hogy jól használjam. A nyelét az isteni Athéné saját kezével fényesítette. Apám imádkozik az úrnőhöz, hogy legyen kegyes hozzánk.

Diomédész és Odüsszeusz összenézett az ifjú ünnepélyessége hallatán, de Aiász, Akhilleusz unokatestvére színesen felnevetett.

– Bizonyára téged is figyelmeztetett apád, hogy mindig maradj az istenek jobbján. Én azt mondtam az öregnek, amikor eljöttem az ágyától, hogy bármelyik bolond dicsőséget szerezhet, ha az istenek vele vannak. Én mindenképpen dicsőséget akarok szerezni, akár mellettünk vannak, akár nincsenek.

– Ami engem illet – szúrta közbe fanyarul Odüsszeusz –, én bizony minden segítségnek örülök.

Abban a pillanatban Talthübiosz, Agamemnón hírnöke lépett a terembe, hogy egy krétai küldött érkeztét jelentse, aki meghallgatást szeretne kérni a királytól.

– Csak egy küldött? – ráncolta homlokát Agamemnón.

– Deukaliónnak hajókat kellene küldenie. Hol vannak?

– Még semmi jelük – vont vállat Talthübiosz.

– Ezek az átkozott krétaiak meg a hazugságaik. Küldd be.

Meneláosz azonnal felismerte a küldöttet, akivel még Krétán találkozott. Dromeusz, Deukalión egyik ravasz minisztere volt az, Knósszoszból. Megérezte a változó szelet, és saját nézeteit az Idomeneusz köré gyülekező, elszakadó ifjakéihoz igazította. Az, hogy ő jött Auliszba, nem pedig Deukalión egyik kegyence, csak jót jelenthet.

– De hol vannak a hajók – követelőzött Agamemnón –, amelyeknek már meg kellett volna érkezniük?

Dromeusz úgy döntött, egy másik kérdésre válaszol.

– Változások történtek Knósszoszon, amióta Atreusz fiai megtiszteltek bennünket becses jelenlétükkel – mondta. – Deukalión átkelt a Sztüxön, és az Árnyak Földjére költözött. Fia, Idomeneusz ül a Grüphón trónon.

Elhangzott néhány hivatalos részvétnyilvánítás, mielőtt Agamemnón folytatta:

– Okunk volt feltételezni, hogy új királyotok kedvezőbben tekint ügyünkre, mint apja.

– Valóban így van, nagy király.

– Akkor még egyszer felteszem a kérdést. Hol vannak a hajók?

Drómeusz szétnyitotta kezét, szája előtt összetette őket és elmosolyodott.

– A Szekerce Háza készen áll, hogy száz hajót küldjön a háborúba.

– Százat! Remek! – Agamemnón meg sem próbálta elrejteni örömét.

Mosolyogva fordult Meneláoszhoz, aki megjegyezte, hogy ez bizony több, mint amennyit remélni mert. Az asztal körül oldódott a hangulat.

Majd Palamédész szólalt meg.

– Mikorra várhatjuk őket?

Drómeusz ismét elmosolyodott.

– Ez, ahogy ti is mondjátok, nagylelkű hozzájárulás. Ezért bizonyára nem lep meg titeket, ha azt mondom, hogy egy feltétel is jár vele.

Az udvarról a szellő egy embereit buzdító vezér hangját sodorta be. Agamemnón ideges mozdulattal hessegette el a füle mellett repdeső legyet.

– Milyen feltétel?

– Mint ilyen hatalmas haderő vezetője, Idomeneusz király részt vállalna a seregek legfelsőbb irányításában.

Telamón fia, a nyílt arcú, széles mellkasú, őszinte modorú Aiász törte meg elsőként a csendet. Gúnyosan felhorkant, kezével izmos combjára csapott.

– A királyotoknak fejébe szállt a hatalom! Menj haza és mondd meg neki, hogy már megvan a vezetőnk, akire szükségünk van.

Drómeusz még mindig mosolyogva göndör szakállát babrálta és újra Agamemnón felé fordult.

– Hadd mutassak rá, hogy Krétán kívül csak maga a király hozott ennyi hajót. Hajóink készen állnak az útra. Csak a szavadra várnak.

A feszülten figyelő Akhilleusz szintén a válaszra várt.

Agamemnón figyelmét nem kerülte el, ahogy Patroklosz oldalsó, gyors pillantást vetett barátjára, de Akhilleusz hűvös, félelmetesen fürkésző, várakozó tekintetét nem vette le a királyról.

Mükéné ura tudta, hogy azonnal választ kell adnia. Idegesítette ez a váratlan fejlemény, és azokban a feszült pillanatokban egy istentől várt tanácsot. Semmilyen hangot nem hallott, ezért úgy döntött, hogy bár száz hajó nagyon sokat jelentene, becsülete és tekintélye még többet jelent.

Száját szóra nyitotta, hogy válaszoljon, amikor Nesztor egyenesedett fel, miután Odüsszeusz a fülébe súgott valamit.

– Talán... – köszörülte a torkát az öregember –, talán bölcs lenne, ha a tanács megfontolná a kérdést.

Agamemnón megütközve látta, hogy Nesztor makacsul bólogat.

– Én is épp erre gondoltam – mondta. – Ha a krétai küldött megbocsátana...

Drómeusz udvariasan meghajolt a tanácstagok előtt, majd elhagyta a szobát, pézsmaillatot hagyva maga után. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Aiász felcsattant:

– Miről sugdolóznak ezek? A király a parancsnokunk. Rendelkezésére áll a haderő, amire szüksége van.

– Hallgass végig, barátom – mosolyodott el Odüsszeusz, és folytatta volna, de Palamédész közbeszólt.

– Ezt alaposan át kell gondolni. Kréta több mint nyolcszor annyi hajót ígér, mint amennyit Szalamisz tudott felsorakoztatni.

– De mi lenne az ára? – kérdezte dühösen Aiász. – Minden ostoba tudja, hogy a megosztott vezetés csak bajt szül.

– Egyetértek Aiásszal – jelentette ki Diomédész. – Nem kell itt semmit sem megvitatni. Ahogy közülünk szinte mindenki, Idomeneusz is felesküdött Spártában. És ha az ember isten előtt esküszik, nem szab feltételeket.

Agamemnón ismét erősnek érezte magát a fenntartás nélküli hűség e megnyilvánulásai hallatán.

– Már így is túl sok lehetőség nyílik a megosztottságra a seregünkön belül. Hogy száz hajóval több vagy kevesebb áll rendelkezésünkre, nem számít túl sokat. Inkább nem kérem őket, mint hogy elveszítsem a többi feletti irányítást. Ha Idomeneusz nem hajt fejet tekintélyünk előtt, maradjon inkább otthon.

– Helyes – szólt Odüsszeusz. – Az egyetlen nehézség csupán az, hogy nem ezt fogja tenni.

– Hogy érted? – ráncolta a homlokát Aiász.

– Hallottad, mit mondott Drómeusz. Idomeneusz hajói készen állnak az indulásra. Bizonyára az egész sziget haderejét összeszedte; nem fogja hagyni, hogy a hajók ott korhadjanak Knósszosz kikötőjében. – Odüsszeusz gunyorosan Agamemnónra mosolygott. – Lehet, hogy száz hajó a te számításaid szerint nem számít sokat, Emberek Királya, de biztos vagyok benne, hogy Priamosz tárt karokkal várja majd őket.

Aiász felháborodott döbbenetében szóhoz sem jutott. Meneláosz a fejét rázta.

– Idomeneusz az elsők között esküdött. Nem hinném, hogy elárulna bennünket.

Odüsszeusz vállat vont.

– Talán ez lenne az első eset, hogy egy krétai megszegi a szavát?

– De Idomeneusz a barátom – tiltakozott Meneláosz.

Majd észrevette, hogy a teremben mindenkinek ugyanaz a sötét gondolat suhan át az agyán: Atreusz fiatalabb, nyíltszívű fia már bebizonyította, hogy nem túl ügyesen válogatja meg a barátait.

Nesztor törte meg a kínos csendet.

– Ugyanakkor úgy tűnik, Deukalión fiának tervei vannak. Bizonyára nem felejtette el, hogy volt idő, amikor Kréta uralta a tengert, és sok városunktól adót szedett. Trója segítségével talán még egyszer megvalósíthatja mindezt.

– Mit nyerne akkor, ha hozzánk csatlakozna? – kérdezte Diomédész.

– A trójai zsákmány tekintélyes részét – felelte Odüsszeusz. – Ezenkívül a Hellészpontoszon keresztül és az ázsiai part mentén szabadon hozzáférne Trója kereskedelmi útvonalaihoz. Aranyat, ezüstöt, gabonát, cinóbert, fát, borostyánt, jádét nyerne. Mindezt úgy, hogy Argosz mindegyik királysága elismeri független hatalmát.

– Barátomnak, Menesztheusznak ez nem fog tetszeni – vetette közbe Palamédész. Odüsszeusz elutasítóan legyintett.

– Athén urának ugyanolyan szorosan kellett volna Kréta pórázát fognia, ahogy előde tette.

Agamemnón felmordult és visszaült székébe.

– Kréta kezdte visszanyerni erejét, már az előtt, hogy Thészeusz leugrott a szikláról Szküroszon. Idomeneusz egyszerűen csak nagyravágyóbb, mint az apja volt.

– És bátrabb – tette hozzá Meneláosz. Diomédész a szemöldökét ráncolta. – Még nagyobb szégyen, hogy bátorsága mellé nem párosul becsület. Spártában igaz embernek néztem, olyasvalakinek, aki méltó kérője Helenének.

– De a kérdés még mindig válaszra vár – erősködött Odüsszeusz. – Mit akarunk? Hogy tízezer krétai lándzsás a mi sátrainkból hugyozzon kifelé, vagy kintről hugyozzon befelé?

Akhilleusz arcán alig észrevehető mosoly suhant át.

Agamemnón felfigyelt rá a szeme sarkából, és úgy döntött, eljött az ideje, hogy szembenézzen ezzel a szemtelen ifjú harcossal.

– Úgy látom, Péleusz fia jól szórakozik. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a dologról.

– Azt, hogy a kérdés teljes mértékben hidegen hagy – felelte Akhilleusz.

– Az hogy lehet? – ráncolta a homlokát Agamemnón.

– Minden tiszteletem az isteneké, de én csak a saját és a barátom erejében bízom – mosolygott Akhilleusz Patrokloszra. – Akár ellenünk, akár mellettünk vannak a krétaiak, mi harcolni fogunk.

– Mindannyian harcolni fogunk – mondta Aiász. – De ki fog vezetni? Én Agamemnónnak engedelmeskedem.

– Én is – csatlakozott hozzá Diomédész. Nesztor őszes fürtjeit vakargatta.

– Idomeneusz választ vár. A magam részéről azon tűnődöm, nem lenne-e mégis bölcsebb, ha hadserege a mi oldalunkon állna.

Komoly arccal Odüsszeusz felé fordult, aki bólintott és megszólalt:

– Ezt a háborút a tengeren kell megnyernünk, még mielőtt a szárazföldre lépnénk. Nem mindegy, melyik oldalon áll az a száz hajó.

Agamemnón Palamédészre bámult, aki halkan hozzátette:

– Egyetértek. – Majd az asztal másik oldalára, Meneláoszra Pillantott, aki nehéz arany pecsétgyűrűjét babrálta, amit Helenétől kapott az esküvőjük napján. Összeráncolt homlokkal, borúsan nézte gyűrűjén a hátsó lábaikon ágaskodó leopárdokat, amikor Palamédész megkérdezte:

– Mit mond Spárta királya?

Meneláosz bizonytalanul bátyjára pillantott, mielőtt megszólalt:

– Ahogy már megmondtam, Idomeneuszt a barátomnak tartom. Hiszem, hogy értékes szövetségesnek bizonyul majd. – A gyűrűt forgatta, amely könnyedén feljebb csúszott az ujján. – Ebben a kérdésben azonban a bátyámnak kell döntenie – tette hozzá.

Agamemnón megmozdult székében, próbálta felmérni a jelenlevők érzéseit. Arca elvörösödött, szeme izgatottan járt körbe a termen, elkerülve a többiek tekintetét, mintha nem találna biztos pontot, ahol megnyugodhatna. Amióta elkezdte szervezni a hadjáratot, most fordult elő először, hogy olyan döntést kellett meghoznia, amelyen az egész veszélyes vállalkozás áll vagy bukik. Merre hajoljon? Testének minden izma ahhoz ragaszkodott, hogy megtartsa magának a teljes irányítás jogát. Ő akarta irányítani a hadsereget, amit toborzott, ezt a tanácsot és saját magát. A két férfi, akikben a legbiztosabb, ezt várja tőle. De Aiász és Diomédész a tettek, nem pedig a gondolkodás emberei. Ugyanez áll Akhilleuszra és Patrokloszra is, akik mindketten fiatalok, akiket saját erejükbe és bátorságukba vetett legyőzhetetlen hitük hajt. Gyanította, hogy egyikük sem habozna egy pillanatig sem – inkább vereséget szenvednek a csatában, minthogy egy hajszálnyit is engedjenek büszkeségükből. Ez a harcosok dolga – és ő, Agamemnón, a harcosok vezére. De amikor eljön a pillanat, amikor a szekerek összecsapnak, a hadviselés többet jelent puszta vérnél, rettegésnél és oktalan hősködésnél. Ha az eszes, öreg Nesztor és ez a fondorlatos euboiai egyetértenek Odüsszeusszal ebben a kérdésben, akkor talán több forog kockán a büszkeségnél.

Agamemnón kezét a szája előtt tartva ült, és már megbánta, hogy ilyen hamar elárulta véleményét. Ha most meggondolja magát, gyöngének tűnhet azok szemében, akik a legjobban tisztelik. De ha tévednek... Százzal több hajó... Még tízezer ember... de melyik oldalon? Látta maga előtt, hogy teljes büszke hajóraja lángokban áll körülötte, és egy krétai pentakonter támad rá, az orrán egy grüphón, vitorláján pedig a kettős szekerce jele. Ha most hibáznak, azért nagyon drágán megfizetnek majd a tengeren.

De Akhilleusz türelmetlen tekintete előtt nem habozhatott sokáig.

Épp készült megszólalni, amikor Odüsszeusz hátradőlt székén és enyhén hitetlenkedő hangon megszólalt:

– Csak a magam nevében beszélek, ha azt mondom, hogy ha Idomeneusz és Agamemnón között nézeteltérés támadna, tudnám, kinek tartozom hűséggel?

Mielőtt teljesen megértették volna a célzást, Aiász és Diomédész, akiknek a kérdés szólt, kijelentették, hogy természetesen nem csak a maga nevében beszél.

Odüsszeusz felvonta a szemöldökét, Agamemnónra nézett és széttárta a karját.

– Úgy tűnik, megegyeztünk.

Agamemnón összehúzta a szemét, kétsége oszladozni kezdett.

– Rendben. Ha ilyen egyértelmű a dolog, hadd jöjjenek a krétaiak.

A Mükénéi Oroszlán érezte vállán a parancsnokság tercet, még most is, amikor lemondott a feléről.

Viszont nem tudta, hogy Odüsszeusznak nem volt oka arra, hogy kételkedjen Idomeneusz szándékaiban. De ahogy az ithakai unokatestvérének, Szinónnak mondta később, amikor a tanácskozásról mesélt:

– Kellenek azok a krétai hajók, és hogyan másképp beszélhettem volna rá Agamemnónt, hogy adja fel parancsnoksága felét?

Az isteni segítség szükségességét illetően Agamemnón inkább Odüsszeusznak adott igazat, mint Aiásznak, így az indulásuk előtti napot imával és áldozatok bemutatásával töltötte.

A sereg vezetői embereikkel együtt összegyűltek a városon kívül, egy völgyben, ahol Héra szent fája, egy vastag törzsű, több száz éves platánfa állt. A fa árnyékában, a forrás közelében oltárt állítottak föl. A papok Zeusz atya mindenható erejét hívták segítségül, Kalkhász pedig Apollónhoz imádkozott bölcsességért és útmutatásért. Majd Agamemnón bemutatta az áldozatot.

Épp felemelte kését a megölt állatról, amikor a körülötte állók megdöbbenve látták, hogy az oltár alól hatalmas kígyó kúszik elő. Agamemnón hátrahőkölt, és az állat foltos fekete pikkelyeit díszítő vörös mintázatra meredt. A kígyó meglepő sebességgel kúszott a platánfa irányába, majd felfelé indult a törzsén.

Kalkhász rögtön Agamemnón mögött termett, hogy figyelje az állat viselkedését. A kígyó az egyik magas ágra kúszott, ahol egy veréb rakott fészket. Az anyamadár felrepült, kétségbeesetten csapkodott szárnyaival, de tehetetlen volt a hatalmas kígyóval szemben, amely nyolcszor hajtotta le fejét a fészekbe, és minden alkalommal egy fiókát ragadott el. Majd felemelkedett, kis ideig jobbra-balra himbálózott, a riadt anyamadár mozgását figyelte. Hirtelen mozdulattal elkapta a verebet a szárnyánál, majd egészben lenyelte. Egy pillanat múlva a kígyó kinyújtózott az ágon, és olyan mozdulatlanul feküdt ott, hogy később sokan megesküdtek: kővé változott.

Csodálat és riadalom moraja hullámzott végig a férfiak tömegén.

Agamemnón kezében az áldozati kés még mindig csöpögött a vértől. Kalkhászra pillantott, aki jobb tenyerét a homlokára tapasztva felkiáltott:

– Elfogadjuk a jóslatot! – a pap mozdulatlanul állt, szemét behunyta.

Csend telepedett a tisztásra. Senki sem mozdult, csak a platánfa levelei rezdültek meg a tenger felől érkező fuvallatban. Kalkhász leengedte kezét, kinyitotta szemét, és a körülötte álló férfisereg felé mosolygott, akik feszült figyelemmel szegezték rá tekintetüket.

– Argosziak! – kiáltott. – Maga Zeusz atya mérhetetlen bölcsessége küldi nektek ezt a jóslatot. Sokáig vártunk rá, és a beteljesüléséig is sokat kell várnunk, de a dicsőség, amit ígér, soha el nem enyészik.

Agamemnón döbbenetében kővé dermedt, de erőt merített a pap szavaiból.

– Mondd, Kalkhász, hogy értelmezed a jelet?

– Hát nem újítja meg a kígyó a bőrét minden évben? A platánfa levelei nem születnek újjá minden újabb évben? A fészek nyolc fiókát rejtett, anyjuk volt a kilencedik. Minden madár halála egy évet jelez. A veréb Aphrodité madara, és Aphrodité Trója mellett harcol. Tehát kilenc évig kell küzdenetek, hogy elfoglalhassátok Tróját, de a tizedik évben ti uraljátok majd széles utcáit.

A pap szent elragadtatásban beszélt. Felemelte karját, az égre tekintett, és behunyt szemmel állt, mintha magában imádkozna. Körülötte a férfiak csendben vártak, mindenki saját gondolataiba merült.

Agamemnón rögtön látta, hogy itt többre van szükség.

– Ez Zeusz akarata! – kiáltotta. – Az isten szólt hozzánk. Miénk a győzelem! – Meneláosz és Aiász rögtön mellette termett, hogy együtt kiáltsanak vele, magukkal ragadva a tömeget. A völgyet nemsokára betöltötte a katonák kiáltása: Miénk a győzelem! A kiáltás újra és újra feltört a tömegből, Palamédész, Euboia hercege is bekapcsolódott az ujjongásba, de kényelmetlen érzéssel fedezte fel, hogy a pár lépéssel arrébb álló Odüsszeusz hűvös, gúnyos pillantással méregeti.

Másnap hatalmas mennydörgés kíséretében – amelyet Zeusz biztatásának értelmeztek –, a hajók serege Trójába indult.

A gyülekezés nagy napja óta már két nemzedék tűnt le, és sokan mesélték már el a háború történeteit. De az évek múlásával elhomályosul az emlékezet, így nem minden beszámoló megbízható, és néhány történetíró saját kétes céljai érdekében egyenesen hazugságokat mesél. Az én szavam hitelét maga Odüsszeusz adja, akit minden tekintetben megbízhatónak ítélek. Ő mondta azt is, hogy csak kitalált történet az, amely szerint a hajóraj szinte azonnal el is tévedt volna, és Müsziában kötött volna ki, ahol a sereg komoly támadást indított, mert azt hitte, elérte Trója partjait.

Akik elhiszik ezt a mesét, isteni közbeavatkozással magyarázzák a tévedést. Állításuk szerint Aphrodité zavarta össze a kormányosokat, hogy elhárítsa a Trója ellen készülő támadást. De Odüsszeusz csak a fejét csóválta: Agamemnón térképekkel felszerelkezve indult útnak. Meneláosz is minden nehézség nélkül elhajózott már Trójába, és az argoszi hajórajban ott voltak a Jón–, Krétai– és a Keleti-tenger legtapasztaltabb zsiványai. Nem Odüsszeusz volt az egyetlen herceg, aki vagyonát kalózkodással gyarapította, Palamédészt pedig szenvedélyesen érdekelte a tengeri tájékozódás tudománya. Jóhiszeműen tekintsünk hát a történetre úgy, mint zavaros emlékre olyan háborúról, amely sok évig elhúzódott, és több olyan hadjáratot is magában foglalt, amelyeket nem Trója falai alatt vívtak.

Az igaz, hogy amikor Agamemnón először kezdte fontolgatni a Trója ellen indított háború lehetőségét, remélte, követheti Telamón és Héraklész példáját, akik áttörték a város falának leggyengébb pontját, és így gyors, pusztító csapást tudtak mérni a városra. De Priamosz király azóta megerősítette védelmét. Hadihajókból álló új flottát is felszerelt, és komoly, sikeres tárgyalásokat folytatott, hogy felkészítse az Ázsia nyugati partjairól származó szövetségeseit a közelgő összecsapásra. Lehet, hogy a trójai királynak kevesebb hajó állt rendelkezésére, mint az argoszinak, neki azonban nem kellett nagy küzdelmek árán átszállítania százezer emberét az Égei-tengeren. Ugyanakkor hajóhada elég nagy volt ahhoz, hogy őrizze a Hellészpontosz torkolatát és segítséget kínáljon szövetségeseinek.

És szövetségese volt elég, Agamemnón kémei szerint nagyon is elszántak. Trója barátai közül csak Dardánia határolta el magát a háborútól. Ankhíszész király megpróbálta rávenni Priamoszt, hogy Helenét küldjék vissza Spártába, de nem járt sikerrel. Kijelentette, hogy nem hajlandó népet olyan háborúba sodorni, amely Parisz csalárdságával kezdődött, és talán véget sem ér addig, amíg az Ida körüli földeket is fel nem dúlják. ígéretet tett azonban, hogy az ellenségnek sem nyújt támogatást. A part menti többi királyság – északon a paiónoktól és a thrák kherszoniaktól egészen a déli lükiaiakig – azonnal Priamosz segítségére sietett. A phrügiaiak, a müsziaiak, a káriaiak és a pelaszgok egyaránt hadat toboroztak, és a még keletebbre fekvő országok is felajánlották támogatásukat, ha Priamosznak szüksége lenne rá. Az amazonok, a paphlagonok és még a messzi halizónok is készen álltak, hogy harcosokat küldjenek Trója védelmére.

Odüsszeusz azt javasolta, hogy mivel ilyen jól összehangolt védelmet kell leküzdeniük, a legbölcsebb az lenne, ha nagy körültekintéssel kifárasztanák az ellenfelet. Könnyebben bevehetik a várost, ha hajóik ostromzárral és a gyengébb frontok ellen indított rajtaütésszerű támadásokkal lassanként törik meg Trója szövetségeseit. Egészen addig a nagy jelentőségű napig, amikor a jóslatot kapták, egyedül Odüsszeusz számolt azzal, hogy a háború akár tíz évig is elhúzódhat. Ám ha tényleg ez Zeusz akarata, az argoszi hercegeknek alá kell vetniük magukat neki. Erősítse őket a tudat, hogy végül övék lesz a győzelem.

Agamemnón végighallgatta Odüsszeusz érvelését, de a gyorsabb megoldások híve volt. Még mindig abban reménykedett, hogy a trójaiak haderejének puszta mérete előtt meghódolnak, és a jel értelmezése tévesnek bizonyul. Amikor hangot adott véleményének, a tanács, mint mindig, megoszlott: a gondolkodók, Nesztor és Palamédész Odüsszeuszt támogatták, míg a többiek az azonnali támadás mellett szavaztak.

Miután Odüsszeuszt leszavazták, újabb tervvel rukkolt elő. Ahelyett, hogy most, amikor Trója ereje teljében van, egyetlen nagy támadással mindent kockára tennének, inkább alapítsanak egy biztonságos hídfőállást a városhoz olyan közel, amennyire csak lehetséges. A Trójától nem messze, a tengerből kiemelkedő apró sziget, Tenedosz éppen megfelelt céljaiknak. Onnan akár közvetlen támadást is indíthatnak Priamosz városa ellen, ha látnak esélyt a győzelemre, vagy lezárhatják a Hellészpontosz torkolatát is, hogy észak felé, Thrákiába, vagy déli irányba, Trója többi szövetségesének part menti erődjei ellen indítsanak támadásokat.

A javaslatot mindenki ésszerűnek ítélte, így elfogadták.

Amire a hajóraj Tenedoszhoz érkezett, Agamemnón úgy döntött, legtöbb hajóját olyan állásba helyezi, hogy feltartóztathassák a trójai hadihajók előrenyomulását, míg a szigetet csak egy kisebb haderő támadja meg. Összehívta a tanácsot, és épp bejelentette volna, hogy Diomédészre bízza a támadás vezetését, amikor Akhilleusz követelte magának az első csata vezetésének dicsőségét.

Fülledt, tikkasztó meleg volt aznap. A tanácskozás későn kezdődött, mert mindenki Akhilleuszra várt. A hangulat terhes volt a feszültségtől.

Agamemnón habozott. Nem kívánt nyílt összetűzésbe keveredni ezzel a lobbanékony ifjúval, de az első, kulcsfontosságú hadművelet vezetését sem akarta olyan harcosra bízni, aki még sosem vett részt valódi csatában. Mielőtt megfogalmazhatta volna gondolatait, Akhilleusz összeszűkült szemmel tekintett rá és így szólt:

– Kalkhász figyelmeztetett, hogy ezt a háborút csak az én segítségemmel nyerheted meg. Ha az istenek velem akarják megpecsételtetni a győzelmet, akkor az első támadásnál is kegyesek lesznek hozzám. – Vitát vagy ellentmondást nem tűrő módon beszélt, mintha minden szavát megfellebbezhetetlenné tenné a mögöttük rejlő jóslat.

A Péleusz hetedik fiáról terjengő jövendölés gyorsan terjedt a katonák között. Akhilleusz a csapatok szeretetét és tiszteletét is kivívta. Mürmidónjai bármikor hajlandóak lettek volna életüket áldozni érte, és sokan mások is így éreztek már. A katonák úgy tartották, ő hoz szerencsét a seregnek. Agamemnón jól tudta mindezt, és már nem egyszer nyelte le véleményét, amikor az ifjú kevély elbizakodottsággal beszélt, de most nem akart engedni.

– Lelkesedésed dicséretet érdemel, Péleusz fia, és köszönjük ajánlatodat – mondta Agamemnón, majd lepillantott az előtte fekvő, Tenedoszt ábrázoló térképre –, de mi Diomédészbe vetjük bizalmunkat, aki Thébainál már bizonyított. Ha majd te is annyit bizonyítottál a csatában, mint ő, téged is szívesen bízunk meg vezetéssel.

Agamemnón a torkát köszörülve folytatta volna a harcmodor megvitatását a tanáccsal, amikor Akhilleusz megszólalt:

– A királynak át kellene gondolnia döntését.

Agamemnón szemmel láthatóan lenyelte dühét.

– Talán nem fejeztem ki magamat elég világosan?

Akhilleusz felállt székéből.

– De igen, értek mindent. Ahogy az imént megsértettél, éppen olyan félreérthetetlen volt, mint az, amikor legelőször tetted.

Agamemnón türelmetlenül, hitetlenkedve nézett fel. Az öreg Nesztor igyekezett menteni a helyzetet.

– Csillapodj, Akhilleusz – szólt csendesen. – Biztos vagyok benne, hogy a királynak nem állt szándékában megsérteni.

– Nem – mordult fel Agamemnón. Ahogy ökölbeszorított kezét felemelte, oroszlánpecsétes gyűrűjének aranya megcsillant. – Járjunk végére ennek a dolognak egyszer s mindenkorra. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon mivel sértettem meg Péleusz fiát.

Akhilleusz öklével az asztalra csapott.

– Mindez az elejétől fogva nyilvánvaló; engem csak az után hívtál a seregedbe, miután már mindenkit összeszedtél. Ha Kalkhász nem jelenti ki, hogy Trója sosem esik el az én segítségem nélkül, engem nyugodt szívvel otthagytál volna Szküroszon, hogy minden dicsőséget magadnak tarts meg. Nem így van?

– Ha hírneved nagyobb lett volna, talán előbb gondolunk rád – felelte dühösen Agamemnón.

Akhilleusz orrcimpái megremegtek. Azon gondolkodott, kiengedje-e felgyülemlett dühét, vagy egyszerűen csak forduljon sarkon és hagyja ott a hadvezéreket örökre. Odüsszeusz szólalt meg:

– Akhilleusz, barátom, tévedsz, ha azt gondolod, hogy a király méltatlanul bánt veled. Ha előbb indulok el Ithakáról, előbb hívtunk volna. Ezeket a dolgokat az istenek irányítják, de ha valaki hibázott, akkor az én voltam.

– És ma? – forrongott tovább Akhilleusz, akit Odüsszeusz nagylelkű bocsánatkérése sem nyugtatott meg. – Semmibe vették a bátorságomat.

– Senki sem vonja kétségbe a bátorságodat – felelte Odüsszeusz –, de sokat kérsz.

Meneláosz kényelmetlenül fészkelődni kezdett székén, kissé verítékezett a melegben.

– Bátyám csak biztosítani akarja a partraszállás sikerét.

– Akkor értsem úgy, hogy Atreusz fiai megkérdőjelezik a vitézségemet?

Nesztor Akhilleuszra mosolygott.

– Nem jobban, mint én; én pedig egyáltalán nem. De még rengeteg lehetőség áll előtted, hogy bizonyítsd ügyességed a harcban.

– Uram, te öreg vagy – felelte Akhilleusz –, és tisztelem a bölcsességedet. De te is voltál ilyen fiatal egyszer, és te is ugyanolyan türelmetlenül vágytál a hírnévre!

– Engem épp ez a türelmetlenség aggaszt – szólt közbe mogorván Agamemnón. – Nem fogom megkockáztatni a vereséget, csak hogy becsvágyadnak eleget tegyek.

Akhilleusz szeme szikrákat szórt. Odüsszeusz most is közbe akart szólni, de Idomeneusz megelőzte. Kréta királyát hivatalosan ugyan elismerték a hadjárat társparancsnokaként, de az már más volt, hogy egy olyan tanácsban éreztette tekintélyét, amely Agamemnón köré gyűlt és nyilvánvalóan neki esküdött hűséget. Idomeneusz pozícióját az is gyengítette, hogy az ígért száz hajó helyett csak nyolcvanat hozott Krétáról. A behízelgő modorú krétai nyugodt kívülállóként figyelte a vita kibontakozását, és tudta, hogy elérkezett a pillanat, amikor előtérbe kerülhet.

– Létezik olyan megoldás is, amely mindenkinek megfelel, ugyanakkor haladni is tudunk. – Elégedetten nyugtázta, hogy mindenki teljes figyelemmel felé fordul, és a hatás kedvéért néhány pillanattal hosszabb szünetet tartott, mint kellett volna. – Egyetértek Mükéné uralkodójával: Diomédész a megfelelő ember ennek a rohamnak a vezetésére. Thébai meghódítója minden bizonnyal rövid idő alatt végez Tenedosszal. – Akhilleusz megmerevedett, de Idomeneusz elmosolyodott és felemelte a kezét. – Légy türelmes velem, barátom! – Amikor Akhilleusz ismét hátradőlt székében, Idomeneusz körbefuttatta tekintetét a jelenlevőkön. – Priamosz természetesen felkészült arra, hogy el akarjuk foglalni a szigetet, és lépéseket tett annak érdekében, hogy megerősítse Tenedoszt. Tudja, hogy ez az egyetlen kikötő, amely elég nagy a hajóink számára – a térképen a szigetre mutatott. – Az egyik kémem megbízható hírei szerint hatalmas sziklákat szállítottak a kikötő fölé emelkedő szirtre. Ha támadást indítanánk, legurítanák őket, és az súlyos pusztítást okozna mind a hajók, mind az emberek soraiban a partraszállás idején.

Agamemnón már épp számon akarta kérni, hogy ezt vele miért nem tudatták, de Idomeneusz nem engedte szóhoz jutni.

– A javaslatom a következő. Vezesse Diomédész a fő támadást a kikötő ellen, de nevezzük ki Akhilleuszt egy kisebb csapat élére! Ők az éjszaka leple alatt a partra úsznak, ebbe a kis öbölbe itt. Onnan pedig hátba támadják a sziklákon várakozókat. Ha Akhilleusz jól időzíti a támadást és megfelelő elszántsággal vezeti csapatát, megakadályozza, hogy legurítsák a sziklákat, és lehetővé teszi, hogy haderőnk sértetlenül jusson a kikötőbe. – Fekete szemével Akhilleuszra mosolygott. – Egy ilyen veszélyes feladat sikeres véghezvitele nagy dicsőséggel jár. És így a két parancsnok együttműködik – ahogy Agamemnón és én is együttműködünk, mindenki előnyére és javára.

Odüsszeusz és Nesztor lelkesen méltatták a tervet. Miután Diomédész kijelentette, hogy semmi ellenvetése sincs az ellen, hogy ily módon ossza meg parancsnokságát, Agamemnón beleegyezett a tervbe, de kikötötte, hogy a részleteket ő akarja jóváhagyni. Bár az Agamemnón és Akhilleusz közötti viszály elcsitult, nem oldódott meg, és Odüsszeusz úgy jött el a tanácsból, hogy magában biztosra vette: bármit is ígérnek a jóslatok, a király és a Szküroszról érkezett ifjú közötti ellenségeskedés egy nap végzetesnek bizonyulhat az egész hadjárat kimenetelét illetően.

Bármikor is emlegette Odüsszeusz Akhilleuszt a későbbi években, mindig leszögezte, hogy volt az ifjúban valami titokzatos, valami érthetetlen, mert mint harcos képtelenül büszke és gyilkosan határozott volt, de mindez olyan gyöngédséggel párosult, amelyet az ithakai más férfinál még nem tapasztalt. Egyszer felvetette, hogy bizonyos értelemben Akhilleusz jobban hasonlít Helenére, mint bárki más, akit ismer. Mindkettejüket szoros kötelék fűzte a vadonhoz, hisz ott nőttek fel – Akhilleusz Kheirón iskolájáén, a hegyek között, Helené pedig Artemisz ligeteiben –, es mindkettejük rendelkezett valami vadsággal, amely alatt Odüsszeusz talán azt az erkölcsöktől mentes ártatlanságot értette, amely kegyetlen cselekvésre is képes. Az is igaz, hogy fejlődésük döntő szakaszában mindkettejük szívét mély sérelmek sebesítették meg, és sorsukat ezek a sebek alakították. Mindenek fölött az a tudás kötötte össze őket, hogy bár testük halandó, szellemük nem, és mintha mindent, ami kapcsolatban állt velük, halhatatlan tűz perzselt volna meg.

– Anyám – szólt végül Akhilleusz, amikor elvált Thetisztől –, rövid életre születtem, de az Olümposzi Zeusz cserébe dicsőséggel tartozik nekem. – így indult a háborúba, azzal a meggyőződéssel, hogy soha többé nem fog visszatérni, és saját végzete utáni vágya olyan hévvel hajtotta, hogy semmit nem engedett volna útjába állni. Azokból az erőkből, amelyek azzal fenyegették, hogy széttépik – szülei, a régi és az új vallás, szküroszi békés élete és a dicsőség utáni vágy közötti keserű viszály –, Akhilleusz fegyvert faragott magából, és egész lényéből áradt a háború utáni vágy.

Ezt az ifjút bízták meg a tenedoszi rajtaütés vezetésével. Eltökéltsége, hogy bebizonyítsa kiválóságát, olyan lendületet adott a harcnak, hogy mürmidónjai kicsiny csapatával félelmetes vadsággal támadta hátba a trójai védőket. Kisebb veszteségek árán sikerült elfoglalniuk a sziklát, Diomédész pedig megkapta a jelet, hogy hozhatja a hajókat. Akhilleusz csapata a támadó sereg élére nyomult, így maga Akhilleusz hajította dárdáját Tenész király, a sziget parancsnokának mellkasába, majd apját is megölte a fejére mért kegyetlen ütéssel.

Ezt követően az ellenállás gyorsan felmorzsolódott. Akhilleuszt vér borította, amelyből egy csepp sem volt a sajátja; fényes haja csillogott a hajnali fényben, ahogy ujjongó emberei között várta Diomédészt, hogy együtt nyomuljanak tovább a fellegvárba. Bármilyen közel is lehetett végzete, abban biztos volt, hogy neve örökre fennmarad.

Amint megalapozták Tenedoszon a hídfőállást, Agamemnón követeket küldött Trójába, hogy bizonyos feltételek mellett felajánlja csapatai visszavonását. Menelaosznak, Odüsszeusznak és Palamédésznek kellett előállnia azokkal a követelésekkel, amelyeket Priamosz bizonyosan visszautasít majd; ezt már az előtt tudták, hogy elindultak. A küldetés fő céljául annak megállapítását tűzték ki, tényleg olyan összehangoltak-e a trójaiak, mint amennyire gőgös viselkedésük sejteti. Agamemnón hírnöke, Talthübiosz megszervezte, hogy a küldöttek Anténór házában legyenek elszállásolva, amíg a városban tartózkodnak.

A király tanácsadója először gyanakvónak és visszafogottnak tűnt, és egyáltalán nem volt ínyére a gondolat, hogy ő felelős vendégei biztonságáért egy olyan városban, amely hemzseg ellenségeiktől. Néhány kupa bor után és Palamédész alig észrevehető ösztönzésének hatására természetes volt, hogy Meneláosz és Anténór megosszák egymással Parisz okozta sérelmeiket, hiszen mindketten őt tartották boldogságuk elpusztítójának. Mindeközben Odüsszeusznak nem sok kellett, hogy megnyerő modora hatására Anténór felesége, Theanó kifejezze kérlelhetetlen gyűlöletét a férfi iránt, aki megölte gyermekét, Antheuszt, és most Tróját is kész elpusztítani.

Az argosziak ekkor értesültek először arról, mi minden történt a városban az után, hogy Parisz és Helené elhagytak Spártát. Megtudták, hogy Aineiász segítséget nyújtott Parisznak a szökésben, de csak azért, mert barátságot esküdtek egymásnak, nem pedig azért, mert Aineiász 8yetértett volna Parisz álnok viselkedésével. Apjával, Akhiszész királlyal együtt világosan kijelentette, hogy most nem számíthat Dardánia segítségére, amikor majd az argoszi seregek Trója kapuit döngetik. Anténór szerint a királynak nem állt szándékában felfújni ezt a kis ellentétet, amely közte és unokatestvére között támadt. Priamosz kijelentette, hogy amíg fia vissza nem tér és Parisz szájából nem hallja a történteket, nem ítélkezik a dolog felett. Magában azonban már a háborút fontolgatta. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis elérkezik majd az összecsapás, és teljes mértékben készen állt rá. Anténór meg is jegyezte, hogy Priamosz komoly vonásai mögött mintha öröm bujkált volna, amikor arról beszélt, milyen sérelmet ejtett fia az argosziak büszkeségén.

Priamosznak azonban hónapokat kellett várnia, hogy az Aphrodité visszatérjen Trójába, mert Parisz és Helené egészen Küproszig hajózott, abban a reményben, hogy kitérnek üldözőik elől. Meneláosz megrezzent, amikor megtudta, hogy felesége és a csábító tényleg a szigeten rejtőztek, mialatt ő ott járt, majd nem sokkal az után, hogy elment, ők is tovább folytatták útjukat dél felé, Egyiptomba. Az idő napos volt, a tenger nyugodt, így miután Parisz áldozatokat ajánlott Aphroditénak az istennő szülőhelyén, menekülésük hosszú szerelmeskedésbe fordult. Parisz arra számított, hogy ha később érkezik vissza Trójába, elég időt hagy apjának és testvéreinek arra, hogy megbékéljenek a történtekkel. A trójaiak pedig bizonyára kíváncsian várják, hogy végre megpillanthassák megszöktetett kedvesének legendás szépségét.

E tekintetben jól okoskodott, mert amint az Aphrodité feltűnt a láthatáron, hatalmas tömeg kezdett gyülekezni a kikötőtől a Szkaiai-kapuhoz vezető úton, de a kisebb utcákon is sokan várakoztak. Parisz elfüggönyözött hordszéken szállíttatta Helenét és Aithrát a hajótól a palotáig, hogy tovább fokozza az izgalmat, és megóvja őket a csőcselék bántó bámészkodásától. Hátulról a tömegből érkezett ugyan néhány szemérmetlen gúnyolódó megjegyzés, ugyanakkor érezni lehetett, hogy a kíséretből, rabszolgákból, állatokból és zsákmányból álló menetet a nép többnyire izgalommal vegyes tisztelettel fogadta, érzelmeiket pedig csak fokozta a kíváncsiság. Az áttetsző függöny mögött a Spártai Helené rejtőzött – aki a város örök dicsőségére már Trójai Helené volt. Az emberek úgy érezték, mintha istennő ereszkedett volna közéjük, s az őt körüllengő titokzatosság megszentségteleníthetetlen. Parisz pedig, a nép hercege, az Ida legelőiről előkerült pásztorfiú, büszkén lovagolt asszonya hordszéke mellett. Ki vitatkozhatott volna azzal a koldussal, aki felkiáltott, hogy a földön ismét elérkezett a csodák ideje?

Anténór elmesélte, hogy Helené arcát egészen addig fátyol takarta, amíg Parisz végül bevezette a palota nagytermébe, a Priamosz családtagjaiból és tanácsadóiból álló gyülekezet elé.

– Kicsit arra emlékeztetett, amikor a szobrász lerántja a leplet mesterművéről – jegyezte meg szárazon. Látta a keserűséget Meneláosz arcán, akinek élénk képzelőereje még fájdalmasabbá tette, hogy felszarvazták, amikor megtudott egy-egy újabb eseményt. – Olyan sokáig vártunk, hogy megpillanthassuk őt, már az egész csarnok égett a türelmetlenségtől. Bizony, el kell ismernem, Helené szépsége lenyűgöző, de – szerintem – az már más kérdés, ér-e bármelyik nő annyit, hogy egy egész hadseregnyi katona életét kockára tegyük érte.

– Vagy egy városét – tette hozzá Palamédész.

– Vagy egy városét.

– Mi mindannyian ésszerűen gondolkodó emberek vagyunk. Az ellenségünk Parisz, nem Trója. Nagy csapás lenne ha ezreknek kellene meghalniuk egyetlen ember önző ostobasága miatt. Egyetértesz?

Anténór tudatában volt, hogy nem a kérdésre válaszol.

– Higgyétek el, ha feleségem és én módját látnánk annak, hogy Parisz átadásával elkerüljük a háborút, még ma este láncra verve kapnátok meg. De a királyt ugyanannyira lenyűgözi Helené szépsége, mint amennyire a fiát ajnározza. A tanácsban pedig a háborúpártiak vannak többségben velünk szemben, akik viszont békés megoldást szeretnénk. Ne várjátok, hogy Priamosz kedvező választ ad majd, ha Helené visszatérését követelitek!

Az argoszi küldöttek másnap járultak Priamosz elé – a király sokkal kevésbé leplezte ellenségességét, mint várták. Parisz nem volt jelen a tanácsban, Anténór pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy Agamemnón nagyköveteit végighallgassák, ám nem tudta elejét venni annak a dühödt gúnyolódásnak, amellyel Déiphobosz és Antiphosz fogadta a követelések listáját: Helené azonnal térjen vissza, Pariszt pedig adják át, hogy felelhessen a gyilkosság és rablás vádjára. Emellett kárpótolják Meneláoszt az elszenvedett veszteségért; kárpótolják Agamemnónt, Idomeneuszt és az összes többi, parancsnokságuk alá tartozó herceget is a hatalmas kiadásokért, amelyre Parisz tette miatt kényszerültek; ezenkívül jól őrzött argoszi településeket követeltek az ázsiai rész stratégiai pontjain, valamint korlátlan hozzáférést a Hellészpontoszhoz, a Fekete-tengerhez, illetve a keleti és északi irányba vezető nagyobb kereskedelmi utakhoz.

Csupán a pénzbeli követelés elegendő lett volna ahhoz, hogy Priamoszt többszörösen is tönkretegye. A trójai király merev arccal hallgatta végig Odüsszeuszt, mielőtt felemelt kezével elhallgattatta volna zajongó fiait.

– Ami az első pontot illeti, aligha vagyunk okolhatók azért, hogy Spárta királya nem tudta elégedetté tenni feleségét. Húgommal, Hészionéval ellentétben, aki már sok éve fogságban sínylődik Szalamiszon, Helené úrnő szabad akaratából jött Trójába. Ha el kívánna menni innen, méltóságomon aluli dolognak tartanám itt fogni. E tekintetben az argoszi hercegek tanulhatnak az esetből egy kis illemet. – Priamosz észrevette a Meneláosz sebhelyes arcát elöntő dühöt, majd mély levegőt vett, és folytatta. – Ami pedig a többi követelést illeti, tudatában vagyunk annak, hogy Mükéné királya régóta irigyli gazdagságunkat és hatalmunkat. Ez érthető is, lévén az ő birodalma ehhez képest csupán egy kalyiba. Neki szóló üzenetünk egyszerű. Semmi más nem várja őt Trójában, csak vereség és megaláztatás. Tisztítsa meg vizeinket élősködő hajóitól és vigye haza argoszi bandáját, mielőtt feleségeik ízlésüknek megfelelőbb férjet találnak közöttünk.

Meneláosz emlékezett, hogy nemrég ugyanebben a teremben állt Priamosz előtt, és hogy akkor milyen szívélyes hangulatban váltak el. Most alig tudta türtőztetni magát.

– Látom, a fiadnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy a szemembe nézzen – mondta. – Ha minden követőd ilyen bátor, Priamosz király, számíts rá, hogy asszonyaitokat megbecstelenítjük, városotokat felégetjük és kifosztjuk, nemzetségedet pedig megszakítjuk. Én visszaveszem a feleségem. Te pedig – te még megbánod a napot, amikor Pariszt nemzetted.

Odüsszeusz barátja karjára tette a kezét, hogy lecsillapítsa, majd Priamoszhoz fordult, és hűvösen, megvetően nézett rá.

– Átadjuk üzenetedet királyunknak – mondta. – Nemsokára megérkezik a válasza.

A követek zord hangulatban hagyták el a csarnokot, majd visszatértek Anténór házába. Nem sokkal az után, hogy elhagyták a várost, megtudták, hogy ha Déiphobosz és Antiphosz szabad kezet kapott volna, aznap éjjel talán mindhármójukat meggyilkolják ágyukban. Csak Anténór felháborodott tiltakozása és Hektór becsületérzése tartotta vissza a támadókat.

Az első Trója ellen indított támadás véres összecsapássá fajult, de nem döntött el semmit; mindkét oldalt súlyos veszteségek érték, amely óvatosságra intette az ellenfeleket.

Az argosziak jól indítottak: lángoló fáklyák mellett indítottak éjszakai rohamot, amely zűrzavart okozott Priamosz hajóhadában, komolyan csökkentve a trójai védelem képességét. De a roham a közelgő támadásra is figyelmeztette a trójaiakat, és mire Agamemnón hajói partközeibe értek, felkészült hadsereg várta ókét.

Az argosziak igyekezetét tompította egy jóslatról terjedő szóbeszéd, amely szerint az első harcos, aki partra lép, életét veszti. Még Akhilleusz is habozott hajója orrán állva, nem szívesen dobta volna el életét így, hogy alig szerzett még dicsőséget. A trójaiak szikla– és kőzáporral fogadták a zsúfolt hajókat, miközben a síkság felett a metsző szél végigrepítette félelmetes huhogásuk hangját.

Végül egy öreg harcos, Iolaosz, Héraklész egykori kocsihajtója, akit már elviselhetetlenül mardostak elölről az ellenségtől, hátulról pedig az Agamemnóntól záporozó sértések, hatalmasat kiáltott és a hullámok közé ugrott. A trójaiak azon nyomban körülvették és levágták, mielőtt egyet is ütni tudott volna, de öngyilkos bátorsága halhatatlan hírnevet szerzett számára. A Próteszilaosz nevet adták neki, ami annyit tesz, mint „első a harcban”, és nagy tisztességgel temették el aznap este a Hellészpontosz thrák partján.

Az első halálát követően számos harcos ugrott le a hajókról. Akhilleusz és Patroklosz a vezetők között voltak, Phoinix a mürmidónokkal együtt követte őket. Odüsszeusz kissé hátra maradt, figyelte, hogyan bontakozik ki a csata. Azt javasolta, ne indítsanak szárazföldi támadást, amíg Priamosz erőforrásai jobban meg nem csappannak, de Agamemnónt mélységesen felháborította a király szemtelen válasza, amelyet békeajánlatára adott, így eltökélte, hogy belefojtja a szót. Türelmetlenségéért nagy árat fizetett, mert emberei egymás után estek el a nyílzáporban, miközben a part felé igyekeztek.

Az argosziak csak számbeli fölényüknek köszönhetően érték el a partot, ahol kegyetlen, véres csata várt rájuk. A legkeményebb ellenállással ott találkoztak, ahol a trójai hős, Küknósz olyan eltökéltséggel tört utat magának a támadók között, mintha sebezhetetlen lenne. Amikor Akhilleusz észrevette, mi történik, odakiáltott Patroklosznak, hogy kövesse, majd átverekedte magát oda, ahol szembetalálkozhatott a hatalmas termetű trójaival. Küknósz az ifjú arcába nevetett, és intett neki, hogy támadjon csak, ha mer. Egy pillanattal később döbbenten tapasztalta Akhilleusz gyorsaságát és vadságát. Hosszú, kétségbeesett harcot vívtak. Ki tudja, hogy végződött volna a párbaj, ha Küknósz nem botlik meg egy kőben, amikor egy kardcsapást próbált kikerülni. Hátára esett, Akhilleuszt pedig magával rántotta. Esés közben mindketten elveszítették fegyverüket, és Küknósz kifulladt ellenfele páncéllal borított testének súlya alatt. A harcban megvadult Akhilleusz megragadta a trójai torkát és saját sisakjának szíjával fojtotta meg.

Lihegve, diadalittasan állt föl. Egyszerre arra lett figyelés, hogy Patroklosz a karját rángatja. Agamemnón hajóján megszólalt egy trombita, és az argoszi harcosok visszahúzódtak a partról.

Az első támadás kudarcát még több próbálkozás követte – súlyos veszteségei meggyőzték Agamemnónt arról, hogy Odüsszeusznak igaza volt, amikor azt javasolta, hogy Tróját csak kiéheztetés és tengeri blokád révén tudják legyőzni. A háború nehézkes szakaszba került, ezalatt szórványos csaták zajlottak egy évig, majd még egy évig. Nyilvánvalóvá vált, hogy Trója nem esik el, míg a kígyó hosszú évei el nem telnek.

A csatákat a tengeren vívták; sok hajót elsüllyesztettek, és rengeteg férfi égett el vagy fulladt meg, mire az argosziak fölénybe kerültek a tengeren. Tenedoszon létrehozott erődítményükből könnyedén indíthattak támadásokat Ázsia partjai ellen. Leszbosz szigetét is elfoglalták, és számos Trójánál kisebb szárazföldi város esett el előttük. Lüdia, Priamosz déli szövetségese sokat szenvedett ezektől a támadásoktól. Kolophont, Klazomenait, Szmürnát és Antandroszt kifosztották és felgyújtották, más fontos városok azonban – mint Szésztosz és Abüdosz a Hellészpontosz két partján – állták a sarat. A háború véres esztendői évszakról évszakra húzódtak, és egész Ázsiában, a Fekete-tengertől Küproszig, még olyan messzi tájakon is, ahol az argosziak sosem szálltak partra, Akhilleusz neve félelmet ébresztett a férfiak szívében, és gyermekek álmát mérgezte meg.

Hosszú, tétlen időszakok is előfordultak, amelyek során mindkét oldal sebeit nyaldosta, vagy éppen láz, vérhas és pestis verte le a férfiakat lábukról – menni is alig tudtak, harcolni pedig annál kevésbé. Néha a csapatok megmoccanni sem tudtak a perzselő nyári hőségben, és a sötét téli hónapok is nyomorúságosnak bizonyultak. Az év nagy részében őrjítő szél tombolt a Trójai síkságon, amelynek télen jeges volt a lehelete. A források befagytak, a sátrakra hó nehezedett, és a csatában edződött harcosokat a fagyás okozta fájdalom kínozta. Ám ha az időjárás kegyes is volt, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy az emberek ne tették volna fel maguknak a kérdést: miért keveredtek ebbe az őrült háborúba, és hogy hazatérnek-e valaha. De akik megszöktek, ellenséges területen át vezető hosszú útnak néztek elébe, így a legtöbb argoszi kelletlenül törődött bele, hogy ha már ennyit kibírt, nincs értelme visszafordulni – hisz sebeken és történeteken kívül az elszenvedett fájdalmakhoz mérve keveset tudnának otthon felmutatni. A háború folytatódott.

A kilencedik évben Trója nyugati tengeri útjait elvágták. Priamosz szövetségeseit elcsüggesztették az állandó támadások; úgy tűnt, a dolgok állása Agamemnónnak kedvez. A nyár a végéhez közeledett, amikor elhatározta, megtámadja Müsziát.

A müsziaiak thrák nép, akik egy évszázaddal korábban Európából vándoroltak ide. Királyuk, Télephosz, Héraklész törvénytelen fia volt, aki Priamosz segítségével nyerte el a müsziai trónt, azt követően, hogy feleségül vette a király sok lánya közül az egyiket. Müszia termékeny földje búzával, olívabogyóval, fügével és borral látta el Tróját, amelyeket belső utakon szállítottak, hogy a támadók ne férhessenek hozzájuk. Odüsszeusz meggyőzte Agamemnónt, hogy ha Müszia elesik, Tróját addig lehetne éheztetni, amíg megadja magát. Agamemnón akkora csapatot hagyott maga mögött, amely képes volt megtartani Tenedoszt, majd hajóraja nagy részét visszavitte Leszboszra es Mütiléné kikötőjét használva támaszpontjául, a müsziai Kaikosz folyó torkolatánál elterülő Teuthraniát támadta. De ismét rosszul mérte fel az ellenállás erejét, és a csata ugyanúgy alakult, mint sok évvel korábban a Trója ellen indított első, sikertelen támadása. A partraszállás ez alkalommal gyorsabban sikerült, a müsziaiaknak viszont megvolt az az előnyük, hogy szárazföldön voltak. Agamemnón látta, hogy előcsapata felét levágják, így meg kellett akadályoznia, hogy emberei megfutamodjanak.

Ismét Akhilleusz és mürmidónjai keltek a segítségére, amikor saját frontvonala mögül támadtak Télephosz király seregére, és a folyópart mentén visszavonulásra kényszerítették. Akhilleusz a menekülő király után vetette magát; lándzsája a combján találta el Télephoszt, aki az összegabalyodott szőlőindák közé esett. A csata kimenetele abban a pillanatban eldőlhetett volna, ha a király testőrei nem tartják vissza Akhilleuszt; egyikük kihúzta a lándzsát Télephosz sebéből, majd biztonságos helyre vitte urát. A müsziai harcosok mit sem tudtak arról, hogy királyuk majdnem elesett, és olyan eltökéltséggel küzdöttek tovább, hogy Agamemnón csapatainak vissza kellett vonulniuk.

Mükéné ura nem szívesen tért volna vissza Tenedoszra kiábrándító hírekkel, ezért hajóit dél felé vezette, hogy sebezhetőbb helyet találjon a partvonalon. Miután felégettek egy Szmürnától északra fekvő kisvárost, a fáradt vezérek néhány napig sebeiket mosták és merev végtagjaikat lazították a meleg vizű forrásokban, amelyekre ott bukkantak. Attól kezdve ezek a források az „Agamemnón fürdője” nevet viselik.

Az idő kitisztult, így akár kényelmesen is tölthették volna napjaikat, a csalódott parancsnokok hangulata azonban oly keserű és nyomasztó volt, mint a körülöttük párolgó gőz. Akhilleusz még mindig amiatt dühöngött, hogy a csatatéren bemutatott kiemelkedő teljesítménye ismét kárba veszett, csak mert Mükéné Oroszlánja nem volt képes megőrizni hidegvérét. Ő és Patroklosz félrevonultak többiektől, csak egymás társaságában találtak megnyugvást. Később, ott tartózkodásuk második estéjén Odüsszeusz és Palamédész összevesztek, mert nem tudtak megegyezni, folytassák-e a müsziai hadjáratot, vagy inkább Trója közelében összpontosítsák erőiket. Agamemnón ingerlékenysége és habozása csak rontott a dolgokon. Diomédész barátja, Therszandrosz halálán kesergett, aki a müsziaiak ellen vezetett csapat élén esett el. Meneláosz leginkább aludt vagy egymagában merengett.

Agamemnón megunta a morcos társaságot és friss húsra vágyott, így vadászni indult. Csak Palamédésznek volt ereje ahhoz, hogy vele tartson. Egy helyi vadászt kényszerítettek arra, hogy vezesse az egyik felégetett birtokról zsákmányolt kutyákat, a nap nagy része azonban a vad utáni hiábavaló hajszával telt. Késő délután Agamemnón – puszta csalódottságból – legszívesebben megölte volna a konok vadászt, de a kutyák akkor gyönyörű, fehér szarvast hajtottak fel. Az ebek csaholva, a vadászok – Agamemnónnal az élen – hujjogatva indultak a szarvas nyomába, amely előttük kanyargott és szökkent a bozótosban. Mükéné ura mindenről megfeledkezett, csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: elejteni az állatot. Egy csendes ligetbe húzódott, s követte a szarvas fehér hátsójának fel-felvillanásait. A ziháló állatot hirtelen sarokba szorította, majd elhajította dárdáját. A szarvas megingott karcsú lábain, majd halálos sebből vérezve esett össze a tisztáson.

Agamemnón átkozódott, hogy senki sincs a közelben, aki segíthetne, így a tetemmel a vállán indult ki az erdőből.

Ahogy izzadva, véresen kiért a napfényre, Palamédészt és a vadászt pillantotta meg, akik falfehér arccal bámultak rá.

Csak akkor vette észre mindenütt az ágakról csüngő felajánlásokat. Artemisz szent ligetében ölte meg a szarvast.

Másnap Tenedosz felé vették útjukat. Nem töltöttek még hosszú időt a tengeren, amikor északkelet felől, Ázsia síkságairól vihar támadt. Hatalmas hullámok csapódtak a hánykolódó hajóknak. Ebben a szeszélyes időjárásban a kormányosok vonakodtak attól, hogy ellenséges parton kössenek ki, így kurtított vitorlákkal próbálták meg a vihart átvészelni. De délután már olyan sűrű esőfüggöny ereszkedett rájuk, hogy egyik hajóról alig látták a másikat. Az ég piszkos-zöldre, majd rosszindulatú, viharos feketére változott. Éjszaka a szél még jobban felerősödött, így hajnalra Agamemnón teljes hadereje úgy szétszóródott a háborgó tengeren, mint az uszadékfa.

Több mint tíz évvel később tudtam meg Odüsszeusztól, hogy apám, Terpisz az egyik hajón volt, amelyik elveszett akkor a viharban; bizonyára sokan mások ugyanúgy, nyomorultul vesztek oda akkor, anélkül, hogy bárki is tanúja lett volna haláluknak. A többi hajó az elkövetkező napokban összetörve, megrongálva bukdácsolt be a kikötőbe, oda, ahonnan kilenc hosszú évvel azelőtt elindult: Auliszba.