A trójai követség

A spártai utazás előtti hetekben Parisz nyugtalan volt. A Menelaosz áldozatát követő reggelen kezdődött az egész. Aineiász azt javasolta, hogy mielőtt visszatérnének Trójába, menjenek el hármasban vadászni az Ida hasadékai közé, ahol rengeteg vaddisznó tanyázik, s ahol talán még medvével vagy oroszlánnal is találkozhatnak. Hamarosan olyan hatalmas vaddisznó került az útjukba, amekkorát még egyikük sem látott. Hosszú agyarai és sörtékkel borított, óriási súlya ellenére fürge és izmos volt. Mire a férfiak utolérték a kutyákat – amelyek a zárt szurdokban csaholásukkal jelezték az állat jelenlétét –, a vaddisznó már kiszakította két kutya zsigereit, egy másikat maga alá gyűrt, a többieket pedig elijesztette. Ott állt velük szemben a napfényben, miközben egyik füle vérzett. Parisz és Aineiász félreállt, hogy vendégüknek engedjék át a vad elejtésének elsőbbségét, az állat azonban még nem állt készen a halálra. Ahogy Menelaosz felemelte dárdáját, a vaddisznó megfordult és a bozótok menedékébe vetette magát, majd eltűnt a zöld növények árnyékában.

A cserjés felett meredek fal zárta el a vad előtt a menekülés útját, így a vadászok tudták, hogy nem lehet messze. Parisz az egyik vinnyogó kutya torkát vágta át késével, Aineiász pedig füttyentésekkel próbálta visszacsalogatni a két megmaradt kutyát. De azok hallották társuk halál-hörgését, ráadásul megtapasztalhatták a rettentő disznó vadságát és ravaszságát, így elzárt területen nem mertek szembeszállni vele. Aineiász türelmetlenül noszogatta kutyáit, amikor a fenevad meglepetésszerűen előtört, onnan, ahonnan egyikük sem várta. Csörtetve vágtatott ki a bozótból, hatalmas testével Aineiászt vette célba, aki, miközben megfordult, elvesztette egyensúlyát. A disznó minden bizonnyal hasába szúrja agyarát, ha Meneláosz nem hajítja el időben dárdáját. Az állatból ömlött a vér, ahogy a dardán herceg lába előtt a földre rogyott. Még fújtatott néhányat a dárda súlya alatt, miközben nehézkesen a halál arcába pislogott.

Aineiásznak sikerült kisebb sérülésekkel kilábalnia az életveszélyes helyzetből, s mosolyogva mondott köszönetet Meneláosznak a jól időzített dobásért. Parisz mindent látott onnan, ahol a halott kutya mellett, késsel a kezében térdelt. Dárdája haszontalanul hevert mellette a földön. Még mindig Menelaoszt nézte, aki saját tunikájának egy csíkjával kötötte be barátja sebesült lábát. Anélkül, hogy figyelt volna rájuk, Parisz hallotta társai viccelődő megjegyzéseit. Hirtelen úgy érezte, minden elcsendesedik körülötte. Az a bénító sejtése támadt, hogy amikről eddig álmodott, lehetetlenné válik. Már elég fejfájást okozott neki az is, hogy egyre erősebb kötelékek fűzték a spártai királyhoz, most pedig ennek a nemes szívű férfinak köszönhette legkedvesebb barátja életét is. Többé nem tudott arra gondolni, hogy elárulja Menelaoszt és elrabolja feleségét, akit oly nyilvánvalóan istenít.

Parisz tudta, hogy túl sokáig ámította magát: a látomás az istennőkről az Ida hegyén minden bizonnyal csak hiú álom volt, amelyet a magány és az álmosság idézett elő. De már felébredt, és a világ sokkal hűvösebbé vált körülötte.

A vadászok aznap este tértek vissza Trójába, harmadnapra pedig a Spártai Helenét is kivontatták a Hellészpontoszra. De mielőtt Meneláosz visszaindult volna szeretett feleségéhez, Parisz trójai nők társaságában, őrült tombolásban töltötte éjszakáit. Az élet megtagadja tőle, amit álmában Aphrodité felajánlott neki. Hát jó! Ha Helené nem lehet az övé, feladja ostoba, önmegtartóztató életmódját, és kihasználja azokat a nőket, akiket az istennő a rendelkezésére bocsát.

Sok nővel akadt dolga.

Trója szerelemtől beteg lányai korábbi önmegtartóztató fogadalmánál is szívettépőbbnek találták azt, ahogy Parisz szenvedélyesen birtokba vette zsenge testüket, hiszen érdeklődése ritkán tartott egy vagy két éjszakánál tovább. Az ő szemérmessegükből azonban hiányzott az a vad ártatlanság, amelyet Parisz annyira szeretett Oinónéban, és hamar megunta követeléseiket, panaszaikat és könnyeiket. Egy nap aztán egy olyan lánnyal találkozott, akinek perzselő viselkedését csak vérmérséklete múlta felül – keserűen gondolt arra, hogy hátat fordít a városnak, és felkutatja Oinónét és a gyermeket, akit a szíve alatt hord. Amikor azonban arra gondolt, hogy újra a dardán marhapásztorok sivár életét kellene folytatnia, már nem is tetszett neki annyira az ötlet, hiszen az egész világ nyitva állt előtte. Tudta, hogy Oinóné sem érezné jól magát a trójai udvar kifestett és illatos asszonyai között. így a város kurtizánjaihoz fordult, akik hamar megtanították a szerelem művészetére, amelynek eredményeként a nyers, szenvedélyes fiúból ügyes szerető lett. Nemsokára érdemes trójai polgárok feleségeivel beszélt meg találkákat, akik egyértelműen tudomására hozták, hogy érdeklődnek utána. E titkos viszonyokat egy ideig izgalmasnak találta, különösen akkor, amikor egyszerre három nőt is bolondított, akik közül egyik sem tudta, hogy Parisz a többivel is ágyba bújik. Majd gyűlölni kezdte önmagát saját kétszínűsége miatt. Annak is tudatában volt, hogy egy-egy óvatlanabb találka ellenségeket szerezhet neki a felszarvazott férjek személyében. Mint a király elkényeztetett fia, nyílt kihívástól nem kell tartania, egy éjszakai merénylettől azonban helyzete sem védheti meg.

Aineiásznak kedvét szegték barátja viselkedésének megmagyarázhatatlan változásai, és figyelmeztette, milyen kockázatos, amit művel. Parisz egy vállrándítással felelt Aineiász aggodalmaira. Mivel nem maradt az életében semmi, ami irányt mutathatott volna, átadta magát az érzékek nyújtotta rövid életű örömöknek. Egy este Hektór felesége, Andromakhé látogatta meg. Emlékeztette Pariszt, hogy ő mindig is a javát akarta, együtt örült Priamosszal és Hekabéval, amikor elveszett fiuk visszatért. Hektórral együtt nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy Parisz majd felfrissíti a király tanácsadóinak munkáját, és városának buzgó védelmezője lesz. Elképzelheti csalódottságukat tehát, amiért végig kell nézniük, hogy kicsapongó életmódjával elpocsékolja ifjúságát és erejét. Hová tűnt természetes, veleszületett méltósága, amelyet a hegyekből hozott magával? Természetes dolog, hogy egy fiatalember ki akarja tombolni magát, de Parisz minden illemet áthág, és saját életét is veszélybe sodorja. Azt gondolja talán, hogy ez a szabadosság összeegyeztethető Aphrodité buzgó szolgálatával? Nem enyhíthetné édesanyja aggodalmait azzal, hogy jó útra tér?

Andromakhé távozása után Parisz átadta magát az önmarcangolásnak. Megfogadta, hogy ismét érdeklődni kezd Trója politikai élete iránt, és felelősségteljes szerepet vállal családja életében. Újra látogatni kezdte apja udvarát, és megpróbálta átlátni a szövetségek és kereskedelmi megegyezések összetett hálózatát, amelynek Trója a jólétét köszönhette. Szabad óráiban pedig kisöccsével, Kapüsszal és annak játszótársával, Antheusszal, Anténór fiával barátkozott. A fiúkban mintha saját elvesztett ártatlansága emlékét lelte volna fel. Felfedező utakra vitte őket a folyókhoz és a hegyekbe, ahol izgalmas történeteket mesélt nekik vadászatokról és a bikákról, vagy éppen azt ecsetelte, hogy még gyerekfejjel hogyan küzdött meg az argoszi marhatolvajokkal.

Egy nap, amikor már a végéhez közeledett a nyár, hármasban mentek le a tengerpartra, hogy Parisz még egyszer tanácskozzon Phereklosszal hajójával, az Aphroditéval kapcsolatban, amely néhány végső részlettől eltekintve útra készen állt. Az azt megelőző este Parisz túl sok bort ivott, a feje még mindig fájt, így nem sok örömet lelt abban, hogy foglalkozzon a hajóval, amelynek számára már semmi jelentősége sem lehet. A fiúk felmásztak a fedélzetre, ahol fel-alá szaladgálva kalózosdit játszottak fakardjaikkal. Parisz felnézett az istennőt ábrázoló orrszoborra. Újból megérintette a vágyakozás azok után a napok után, amikor még álmai beteljesítőjeként gondolt erre a hajóra, nem úgy, mint puszta járműre, amely hamarosan hivatalos diplomáciai útra viszi az argoszi királyságokba. Az elmúlt néhány zavaros hétben megpróbálta kitörölni Helené képét az emlékeiből, de Aphrodité különlegesen szépre kifaragott arca mindentudó mosollyal nézett le rá a hajó orráról. Parisz tudta, hogy Helenét sosem tudja elfelejteni. Elhajózik Spártába, és találkozik is majd vele. De ez a Helené barátja hűséges felesége lesz, és az marad, ami mindig is volt: nyugtalan szívének elérhetetlen álma.

A baleset olyan váratlanul történt, hogy később sem volt biztos benne, hogy következhetett be. Phereklosszal épp egy apró részleten, a napellenző díszítésén vitatkoztak. Már így is kiabálniuk kellett, ha beszélni akartak egymással, mert a Priamosz hajóhadát építő fűrészek és kalapácsok zajától saját szavukat is alig hallották. Akkor jött feléjük a két fiú, Antheusz és Kapüsz. Játékból összecsaptak fakardjukkal, egyik evezőpadról a másikra ugráltak, miközben csatakiáltásaikat hallatták. Parisz csendre intette őket. Egy pillanatra eleget is tettek a kérésnek, de Antheusz megbökte Kapüszt a kardfával, és éles hangján nemsokára ismét gúnyos sértéseket vágott a fejéhez, ahogy a csatatéren szokás. Az evezőpadokon keresztül közeledtek Pariszék felé, kiabálva, kardjaikat lóbálva.

– Nem megmondtam, hogy maradjatok csendben? – kiáltott Parisz dühösen, és karját lendítve pofon akarta ütni a hozzá közelebb álló fiút. Az ütés erősebbre sikerült, mint amilyenre Parisz szánta: az ütés ereje levetette Antheuszt a padról, amelyről épp leugrani készült, és leesett a fedélzetre. Elsőnek vékony jobb karja érte a deszkákat – az ütés erejétől behajlott, a fakard megfordult kezében, és olyan erővel szúrta át az egyik szemét, hogy behatolt az agyába.

Parisz rémülten nézett le a kisfiú kifacsarodott, vézna kis testére az egyre növekvő vértócsa közepén. Feje valószínűtlen szögben támaszkodott a kardra. Parisz felnézett, és látta, hogy Phereklosz tágra nyílt szemmel bámul. Mellette pedig ujjaival a szájában Kapüsz meredt zavart döbbenettel halott barátjára.

Senki nem vonta kétségbe, hogy Antheusz halálát baleset okozta, de azt sem vitatták, hogy Pariszt terheli a felelősség. Antheusz volt Anténór legkisebb és legelkényeztetettebb fia, és sem ő, sem felesége, Theanó, Athéné főpapnője nem bírt Pariszra nézni még napokkal az után sem, hogy a herceg karjában vitte el hozzájuk gyermekük holttestét.

A bánattól sújtott szülők nem tudtak megbocsátani neki, így nem tisztíthatták meg bűnétől, rajtuk kívül pedig senki másnak nem állt hatalmában ezt megtenni. Parisz ébren feküdt aznap éjjel; nem tudta kitörölni emlékezetéből a halott fiú eltorzult arcát, és folyton Theanó jajgatásai hallotta. Mardosta a bűntudat, egész éjszaka a Fúriák rikoltozását hallotta maga körül a sötétben.

Úgy érezte, hogy egész élete merő hiábavalóság és árulás. Elhanyagolta nevelőszüleit, elárulta Oinónét és a gyermekét; több nő szívével játszott, mint ahányra emlékezett, és Trója számos derék polgárát felszarvazta. A legrosszabb mind közül az volt, hogy megtagadta mindazt, ami egykor értelmet adott az életének és emiatt egy gyerek halálát okozta – ez már önmagában szörnyű tett, és nyilván csak fokozta Athéné iránta táplált haragját. Lehet, hogy akkor, régen Apollón papjainak tényleg igazuk volt, és életén már születése óta átok ül?

Csak egyetlen gondolat vigasztalta: Aineiásszal együtt nemsokára Spártába indulnak. Valahol kinn a kék óceánon, messze túl az egyetlen láthatáron, amit életében ismert, meg kell találnia a módját annak, hogy jóvátegye bűneit, vagy hogy szembenézzen sorsával, amit az istenek szánnak neki.

Az indulása napját megelőző estén apja magához hívatta Pariszt. Priamosz király azon a széken ült, amelyet sok évvel azelőtt mentett meg apja leégett palotájának hamuiból – az elfeketedett széket azért tartotta meg, hogy soha ne felejtse el Laomedón ostobaságát és mindig emlékezzen arra, hogy az istenek végül mindig igazságot szolgáltatnak. Vállán átvetve gazdagon hímzett palástot viselt, amelyet mellkasán aranylánc és egy csat fogott össze. A csat egy thrák aranyműves ajándéka volt; különös, egymást felfaló vadállatok képe díszítette. Priamosz állát egyik tenyerén nyugtatta. Másik, pazar gyűrűkkel felékszerezett, csontos keze combjára fektetve remegett. A király már nagyon öreg volt, és annak is érezte magát.

– Belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy a tisztító szertartás elvégzése nélkül szállsz tengerre – sóhajtotta.

– Hidd el, tudom milyen érzés, ha az ember elveszti a fiát. De én szerencsésebb voltam, mint Anténór. Ő már sosem kapja vissza a gyermekét, és az ütés, amely megölte a fiát, az ő szívét is megkeményítette. Nagyon félek tőle, hogy elhamarkodott tetted miatt öreg barátom és tanácsadóm élete hátralévő napjaira ellenségeddé válik.

Priamosz elfordította tekintetét, és a szoba másik végébe nézett. Parisz bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette apja szavait. A király óvatosan folytatta.

– És lehet, hogy Anténór nincs ezzel egyedül. Pusmognak a városban. A kémeim jelentették, hogy néhány felszarvazott férj szerint ha valaki Aphrodité híve is, az nem azt jelenti, hogy gyerekek életét kell feláldoznia az oltárán.

Parisz levegő után kapkodott és tiltakozni akart, de Priamosz lecsendesítette.

– Antheusz halálát szerencsétlen baleset okozta, tudom. Az emberek azonban egy isten működését látják az ilyen események mögött. Igen kockázatos dolgokat műveltél az Aranyos Aphrodité szolgálatában. Nem is baj, hogy most elhagyod Tróját egy időre. De gondolkoznunk kell a visszajöveteledről is.

– Ha ez a város nem bír többé elviselni, inkább idegen földön maradok – felelte Parisz dacosan. – A testvéreim közül is nem egy örülne, ha megszabadulhatna tőlem.

– Akkor ne játszd a büszke bolondot apád előtt, aki szeret téged – csóválta a fejét Priamosz. – Itt az ideje, hogy szenvedélyes meggondolatlanságod helyére higgadt gondolkozás lépjen. Figyelj rám! Anténór sosem értett velem egyet abban, hogy megtámadjam Szalamiszt. Attól fél, hogy ha ezt teszem, nyakunkra csődítem az egész argoszi hadsereget, és talán igaza is van. Tehetsz valamit, ha vissza akarod szerezni a jóindulatát: Meneláoszhoz fűződő barátságodon keresztül biztosíthatnád, hogy Agamemnón békét kössön velünk. – Priamosz mélyet sóhajtott. – Bár ennek megvalósulásához nem sok reményt fűzök. A Mükénéi Oroszlán már jó ideje éhes és túlontúl büszke lett. Gyanítom, hogy gazdag zsákmányt szimatol Trójában, és az okos szó nem bizonyul majd elegendőnek ahhoz, hogy távol tartsuk a kapuinktól. De tedd meg, amit lehet, fiam! És ha Agamemnón hajthatatlan marad Hészioné sorsát illetően – amit erősen gyanítok –, akkor jusson eszedbe, hogy van egy másik terved.

A két férfi tekintete összetalálkozott az olajfáklyák pislákoló fényében. Csend telepedett a szobára, ahol Priamosz felhatalmazta fiát, hogy ha minden kötél szakad, használja ki, amivel az istenek megáldották, mint férfi és mint harcos, és raboljon el egy argoszi hercegnőt, akit túszként tarthatnak fogva Hészionéért cserébe.

– Nem fogom elfelejteni, apám – felelte Parisz. De ha tervére gondolt, csak újabb fájdalmat okozott gondterhelt szívének.

Rosszkedvűen térdelt apja elé, hogy elfogadja áldását. Priamosz mindkét kezét fia lehajtott fejére helyezte és lenézett Pariszra.

– Még valami eszembe jutott. Meneláosz Spárta szent királya. Papi hatalommal bír, a barátod, ezenkívül az adósunk. Megengedtük neki, hogy áldozatot mutasson be Dardániában, lehetővé tettük, hogy megszabadítsa államát a járványtól. Igaz király, és ezt nem felejti el. Amikor majd Spártában, Athéné templomában bemutatja az áldozatot, térdelj le elé, úgy ahogy most előttem térdelsz, és kérd meg, hogy tisztítson meg tisztátalan gondolataidtól. Itt, Hionban Athéné papnője csak gyűlöletet érez irántad, ám az istennő könyörületes. Meneláosz nem fogja visszautasítani a kérésedet. Kísérjenek utadon az istenek, és hozzanak haza épségben!

Az Aphrodité, amelyen Parisz utazott, és a Gorgóna, Aineiász hajója hajnalban indult útnak. Eleinte olyan szélcsend volt, hogy a legénységnek eveznie kellett, de amint felkelt a nap, szellő támadt és a két hajó kisvártatva már a fehér, tarajos hullámokat szelte; a körülöttük ugrándozó delfinek hátán megcsillant a napfény. Hátuk mögött a partvonal távoli, elmosódott körvonalai eltűntek a láthatáron; a hajók kifutottak a nyílt tengerre. Parisz a hajóparancsnokra bízta a kormánykereket, ő maga pedig a hajó orrába sétált; hagyta, hogy az üde tengervíz permete az arcába fröcsköljön, és csak bámult előre, a kékesszöld messzeségbe. Órák teltek el anélkül, hogy egy szót szólt volna, este pedig a hátsó fedélzeten feküdt, de nem jött álom a szemére – bámulta feje fölött a határtalan feketeséget és a számtalan csillagot, amelyek látszólag az árboccsúcs körül imbolyogtak. Maga az utazás gyógyító hatásúnak bizonyult: Parisz a hajó minden billenésénél úgy érezte, hogy Trója árnyai lassan leszakadoznak róla, mintha szép csendesen képes lenne kiszűrni lelkéből a múltat, hogy helyét jövővel töltse meg.

Figyelte a hajó oldalán megtörő és a delfinek hátáról csillogva visszacsúszó hullámokat. Aphroditéra gondolt, és arra, hogy nevét a fehér habról kapta, amelyből meztelen szépségében megszületett.

Az istennőt saját közegében követte, ott, ahol Aphrodité született. Ő volt a hajó, amely Pariszt vitte, és a hab is, amelyen a hajó siklott, jelenlétét a napsütötte szellő és a tengerből felemelkedő csillámló fény jelezte. Villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy abban a pillanatban, amikor ő Aphroditét választotta, Aphrodité is kiválasztotta őt, és az istennő olyan biztonságosan tartotta karjában, mint gyermekét, a csecsemő Erószt a hajó orrán.

De ez a gondolat a kis Antheusz emlékét is eszébe juttatta. Lelke még nem tisztult meg a kisfiú vérétől, de Spártában aláveti magát a tisztító szertartásnak, hogy ismét végzete nyomába eredhessen. A gyermek vére a hajóján ömlött ki – ez talán egyben szörnyű áldozat is volt, hiszen csak az ártatlanság halálával szentelheti életét teljes odaadással ennek a céltudatos, megingathatatlan istennőnek. Élete csakis az ő jóindulatától függött.

Erre szinte ugyanabban a pillanatban döbbent rá, amikor a Gorgóna szárnyvitorlájánál álló hajós kiáltásával jelezte, hogy szárazföldet lát. Aineiász jókedvűen integetett át Parisznak, aki válaszképpen szintén felemelte a kezét.

Attika partjaitól nem messze, a szigetek között hajóztak, majd az Argoliszi-öböl eseménytelen vizein haladtak át, végül Lakónia egy kikötőjénél partot értek. Ahogy az Aphrodité lassítva közeledett a szárazföld felé, Parisz a hajó orrában állt, két kézzel karolta át az istennő festett mását. Északnyugat felé pillantva megpillantotta a spártai síkságot körülölelő hegyeket, amelyek természetes védelemmel látták el a várost. Azokon a csúcsokon túl, csupán húsz mérföldre áll Meneláosz palotája. Falain belül Helené bizonyára mindennapi teendőit végzi, mit sem sejtve arról, hogy a szerelem istennőjének követe éppen rá gondol, míg szíve hevesen dobog. Parisz érezte a sós levegő illatát. Minden érzéke feléledt, minden lélegzetvétellel közelgő végzetét érezte. Meglepő módon békésebbnek érezte magát, mint bármikor azóta, hogy Meneláosz elhajózott Trója alól. Parisz még egyszer az istennő kezébe ajánlotta életét. Aphrodité Pelagaia, aki szerencsés utazásáról gondoskodott, biztonságban Spártába hozta – sorsa tőle függött.

Meneláosz palotáját már az előtt elérte a trójai követség érkeztének a híre, mielőtt maguk a látogatók átkeltek egy magas hegyi szoroson, amelynek a végén megpillantották az Eurótasz termékeny síkságát. Parisz és Aineiász csodálkozva vette tudomásul, hogy a dombos földeken és ligeteken túl Spárta városát nem védték falak. A folyó nyugati partján, egy alacsony dombon állt a ragyogó fellegvár, a város birtokai és házai pedig apró faluközösségekbe tömörülve, elszórva helyezkedtek el körülötte a völgyben. Úgy tűnt, senki nem gondoskodott a védelmükről. Még nyugatabbra a késő délutáni nap egy hegylánc felé hanyatlott, amely meredekebb volt azoknál is, amelyeket az imént szeltek át. Az erdők öve feletti csúcsok a fénylő felhők felé nyújtózkodtak; kétszer olyan magasak voltak, mint otthon az Ida – állapította meg Parisz lenyűgözve.

Mögöttük ökör húzta az ajándékokkal megrakott szekeret. A trójaiak a folyó vonalát követve vonultak a völgyön keresztül, amikor a város irányából feltűnt egy szekér. Két fekete ló húzta, s egyenesen feléjük tartott. A szekér hajtójának vörös hajába belekapott a szél és még jóval az előtt, hogy lovait hirtelen megállította volna, a trójaiak felismerték Meneláosz tagbaszakadt, fegyvertelen alakját.

– Azt gondoltam, én is olyan kötetlenül üdvözöllek titeket itt, Spártában, ahogy te fogadtál engem Trójában, Parisz! És te, Aineiász barátom, felismered ezeket a lovakat? Ők azok, amelyeket az apád adott nekem. Most ők a leggyorsabb lovak egész Argoszban, még Agamemnón is irigyli őket. Csak hagyjátok a szekeret, hadd jöjjön utánatok, nem lesz semmi baj! Fürödjetek és vacsorázzatok meg, Helené úrnőm már türelmetlenül várja, hogy találkozhasson trójai barátaimmal. – Megrántotta a gyeplőt, hogy megfordítsa lovait, és a fellegvár felé mutatott. – Hogy tetszik a birodalmam? Hát nem gyönyörű?

– Szebb, mint vártam – felelte Parisz –, de Aineiász és én meglepődve láttuk, hogy Spártának nincsenek falai.

– Mi szükség a falakra – nevetett Menelaosz –, amikor az istenek hegyekből álló gyűrűvel vették körül városunkat? Ellenségeink kétszer is meggondolják, megtámadják-e Spártát, ha tudják, hogy már a szűk szorosokban levágjuk őket, mielőtt megpillanthatnák Lakedaimón völgyét. Barátaim, a legboldogabb királyságba léptek be. Ami az enyém, a tiétek is. Kérlek, érezzétek otthon magatokat.

Menelaosz úgy döntött, aznap este megkíméli vendégeit a nyilvános lakomától, hogy kipihenhessék utazásuk fáradalmait, így egyik magántermükben vacsoráztak a királlyal és feleségével. A trójaiak sokáig áztatták fáradt tagjaikat a forró fürdőben, majd a szolgálólányok illatos olajokkal dörzsölték be testüket, mielőtt friss ruhákat adtak rájuk. Míg Spárta királynéjára vártak, a két férfi és a házigazda a gyönyörű, illatos kertben barangolt. A sötétben is látták a folyó felszínén megcsillanó holdfényt s a hatalmas területet elfoglaló olajfaligeteket, a gyümölcsösöket és búzamezőket, amelyek a környező hegyek erdővel borított lábáig értek.

Amikor Aineiász meg szerette volna dicsérni a fenséges oszlopokkal díszített templomot, amely a palota udvara fölött állt, Menelaosz elmagyarázta, hogy a városvédő istennő, Athéné Bronz Házát nézi.

Parisz úgy érezte, legjobb, ha rögtön megragadja a lehetőséget, és megkéri Meneláoszt, tisztítsa meg bűnétől. A hódolat jelét írta le kezével, majd megszólalt:

– Az istennő szentélyéhez közel, reszketve gondolok arra, hogy szándékom ellenére megsértettem a Szürkeszemű Athénét. – Menelaosz aggódóan ráncolta szemöldökét, majd Parisz kitárta karját. – Azért jöttem Spártába, hogy kegyelemért könyörögjek, úgy, ahogy te jöttél Priamosz városába.

Meneláosz Parisz vállára tette a kezét.

– Hiszen mondtam már, hogy minden, ami az enyém, a tiétek is. Beszélj nyugodtan! Bármit, amit megtehetek érted, megteszem!

Parisz mély levegőt vett.

– Apám azt javasolta, térdeljek le eléd, mint Athéné szent spártai papja elé, mert az istennő szemében – ahogy a sajátomban is – még mindig szennyez egy bűn. Kérlek téged, hogy Athéné szent házában tisztíts meg tőle, olyan szertartással, amelyet megfelelőnek ítélsz.

– Ez szomorú hír – felelte komoly arccal Meneláosz. – Kerülj beljebb, barátom, és igyál még egy kis bort! Meséld el, milyen balszerencse ért, mióta utoljára találkoztunk!

A három férfi leült az olajfáklyák vibráló fényébe, majd Parisz belefogott, hogy elmesélje, mi történt aznap, amikor Antheusz meghalt.

– A fiú apám tanácsadójának, Anténórnak volt legelkényeztetettebb gyermeke. Anténórt te is ismered – tette hozzá. – A legszörnyűbb az, hogy még be sem töltötte az ötödik évét.

– Szívesen emlékszem vissza Anténórra – mondta halkan Meneláosz. – Bölcs ember, akinek tisztelem az ítéletét. Osztozom fájdalmában. Annál is inkább, mert nekem nem adatott meg, hogy fiam szülessen. De hogyan lehetséges az, hogy ez a szörnyű véletlen megsértette Athénét?

– Anténór felesége, Theanó az istennő papnője Athéné legszentebb trójai szentélyében. Saját nyomorult életemre esküdtem, hogy a gyermek halála véletlen volt. Nem lehet azonban tagadni, hogy a balesetet én okoztam, így Theanó nem viseltetik jó szívvel irányomban. Attól a naptól kezdve a Fúriák befészkelték magukat a gondolataimba és Trójában senki sem tisztíthat meg e bűntől. Egész életemben hordanom kell ezt a terhet, ha te itt, Spártában nem tudsz tőle megszabadítani.

Parisz felemelte tekintetét és barátja komoly, ünnepélyes arcába nézett. Menelaosz épp válaszolni akart, amikor a nyitott ajtó felől finom női hang csendült fel.

– Uram, ez Priamosz király fia, aki védelmet nyújtott neked, amikor Trójába érkeztél?

– Igen, asszonyom, ez pedig unokatestvére, Aineiász, a dardán király fia. Barátom, Parisz herceg épp azt mesélte...

– Hallottam – mondta Helené. – És ahogy téged, engem is magával ragadott szomorú története. – Szelíden férjére mosolygott, majd hozzátette: – Nem adósa-e városunk ennek a hercegnek, ahogy én magam is?

Parisz talpra ugrott. Úgy érezte, mintha a levegőben lebegne, amikor az asszony – aki a fáklyafényben állt, miközben egyszerű, kék ruhájának kecses hajtásai eltakarták alakját – lélegzetelállító szépségét csodálta. Sötét haját aranyszalag fogta össze, amely még fényesebbé tette kékeszöld szemét. Parisz azt is elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Minden mást elfelejtett, kivéve az Ida hegyi látomásban megjelent nő élő jelenlétét. Úgy tűnt, mintha az akkori és a mostani pillanat egymás után következtek volna, és a kettő közötti hosszú űrt mintha csak átaludta volna. Hiszen neki is éreznie kell, hogy kettejük sorsa elkerülhetetlenül keresztezi egymást!

De ha Helené érzett is ilyet, nem adta jelét. Parisz mintha valahonnan a messzeségből hallotta volna Menelaosz hangját:

– Természetesen adósai vagyunk. Azt hiszem, királyném es én máris egy véleményen vagyunk ez ügyben.

Helené elmosolyodott.

– Akkor minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk barátunkért a szükség órájában.

De Parisz abban a pillanatban megfeledkezett minden bűntudatról, szégyenről és bánatról. Bénultan állt Helené előtt, és hallotta, ahogy az istennő a kintről beszűrődő jázminillatban suttogja:

– Hát nem úgy történt, ahogy ígértem? Hordott már a hátán a föld nála gyönyörűbb nőt?

Ugyanabban a pillanatban rádöbbent, hogy előtte már számtalan férfi nézett így Helené arcába. Érezte, hogy Helené sosem tanulta meg igazán, hogyan viselkedjék könnyedén, ha a csodálatot észreveszi, amit a férfiakból akaratlanul vált ki szépségével. Egyre halmozódott a zavar a szemében tükröződő jóindulat mögött, ahogy félrenézett, elmosolyodott és mintegy tartózkodóan önmagát védve kezeit összefonta maga előtt, amitől Parisznak remegni kezdett a lába. Ismét Helené arcára pillantott. Észrevette, hogy a mosoly eltűnt a büszke tartózkodás álarca mögött – ezt a büszkeséget Parisz kevélységként is értelmezhette volna, ha korábban nem villan elő a nő sebezhetősége. Azokban a rövid pillanatokban Parisz ráébredt, hogy hátralévő élete semmit sem ér majd, ha nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy övé lehessen ez a nő.

– Tényleg igaz, amit az énekmondók mondanak – szólt Aineiász. – Helené úrnő ugyanolyan melegszívű, mint amennyire gyönyörű.

Helené rámosolygott, majd megrázta a fejét.

– Ha túl komolyan veszed az énekmondók szavait, uram, azt is elhitetik veled, hogy hattyú tojásából születtem.

– Mert az ilyen szépség olyan ritka – suttogta Parisz rekedten –, hogy hasonlatokhoz kell nyúlniuk, hogy kifejezhessék. De nem sikerül nekik még így sem. Ugyanúgy, ahogy a gazdag ajándékok, amelyeket Trója gyűjtött össze neked, sem vetélkedhetnek ilyen szépséggel.

– Biztos vagyok benne, hogy ez is messze jár az igazságtól. – Helené kinyújtotta karcsú, fehér karját, és megfogta férje kezét. – És az, hogy Meneláosz uram barátai vagytok, már elég nagy ajándék.

– Akkor menjünk – javasolta sugárzó arccal Meneláosz –, igyunk ma este a barátságra és vigadjunk, mert holnap komolyabb dolgokkal kell foglalkoznunk.

Parisz aznap éjjel alig aludt. Amikor néhány pillanatra elszenderedett, szinte azonnal fel is ijedt. Testét annyira betöltötte az élet utáni vágy, hogy visszariadt minden perctől, amit öntudatlanságban töltött. Annyira izgatott volt, hogy még ágyban maradni is nehezére esett. Szobája erkélyére lépett, a levegőt betöltötte a virágok bódító illata. Egy csillag fényesebb volt, mint a többi – Aphrodité csillaga –, fényét a telihold tette még ragyogóbbá. Parisz megpróbálta visszaidézni Helenével történt első találkozásának minden pillanatát; arckifejezését, ahogy Parisz beszélt hozzá, vagy ahogy észrevette, hogy a férfi őt bámulja. Emlékezni próbált az asszony minden szavára, fennhangon elismételt minden mondatot, hátha felfedez bennük valami rejtett jelet vagy jelentést. Bár a nő létének puszta gondolata lángra gyújtotta a szívét, újra és újra szembesült a lehangoló igazsággal: semmi olyat nem tett vagy mondott, amely megvillantotta volna a reménysugarat, hogy többnek tartja őt szívesen fogadott vendégnél, aki minden udvariasságot megérdemel, hiszen férjének barátja. Még rosszabb volt az, hogy ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy Helené viszonozza Meneláosz imádatát, nagy odaadással, amely teljesen őszintének tűnt. Az isteni Héra olyan házasságban egyesítette őket, amely megingathatatlannak tűnt, mint Spárta maga; kapcsolatuk nyugodt, ünnepélyes elégedettségét pedig Athéné adta, a város uralkodó istensége. Úgy tűnt, Aphroditénak nincs sok esélye, hogy közbeavatkozhasson.

Ő azonban Helenét akarta. Az élete függött tőle. Ha nem kaphatja meg, éhes árnyként bolyong majd a világban, és gyötörni fogja a gondolat, hogy mi történhetett volna... Az, hogy el akarta távolítani a Helené és önnön vágyódása közti akadályt, egyet jelentett azzal, mintha barátja halálát kívánná. Olyan barátét, aki készséggel beleegyezett, hogy megtisztítja lelkét a bűntől.

Ahogy Aineiász nyugodtan aludt mellette, Parisz olyan nyugtalanul gyötrődött. Lelke a remény és kétségbeesés között hányódott, nem talált megnyugvást sem saját magában, sem a világban. Amikor már képtelen volt tovább feküdni, elhagyta a szobát, és visszament a csarnokon keresztül oda, ahol aznap este együtt vacsoráztak. Odament, ahol vacsora alatt is ült. Helené székére bámult, mintha a nő még mindig ott lenne, ahogy vacsora közben, amikor gazdagon díszített ezüstpoharából kortyolgatott, vagy a haját simította hátra. Eszébe jutott, milyen szerető csodálattal mosolygott Menelaoszra, amikor Aineiász elmesélte, hogyan mentette meg a spártai király az életét a dardániai vadászaton. Nyilvánvaló volt, hogy Helené először hallja a történetet. Összerezzent a gondolatra, hogy tőle csupán néhány méterre az isteni asszony meztelenül fekszik férje mellett.

Tudta, milyen ostoba és értelmetlen, amit tesz. Mindezek ellenére átvágott a szobán és letérdelt Helené széke elé, hátha felfedezi pézsma illatszerének nyomát, de nem vett észre mást, csak a faragott fát, a szögekkel kivert bőrülést és a hímzett párnákat, amelyeket táncoló alakok díszítettek. Tátongó űrt érzett mellkasában Helené távollétében.

Parisz felállt. Elszántan arra emlékeztette magát, hogy isteni megbízatása van, de apjának felhatalmazását is bírja, miszerint akár erővel is elrabolhat egy nőt, ha semmi más nem segít. A város nyugodtnak és önelégültnek tűnt védelmét illetően. Ha egyszer kikerül a fellegvárból, már nincsenek kapuk vagy falak. Éjszaka eljuthatnának a tengerig, és ott Helené már az övé lenne. Nem lehetetlen véghezvinni.

Kavargó érzelmei közepette épp készült visszatérni ágyába, amikor neszt hallott a folyosó felől. Szíve hatalmasat dobbant a gondolatra, hogy talán Aphrodité válaszolt imájára, és Helenét a szobájába vezeti. Odalopózott az ajtóhoz, és óvatosan kinézett a folyosóra. De nem álmai asszonyát pillantotta meg, hanem egy széles vállú férfialakot, laza köpenyben; a szoba ajtaját csukta be éppen maga mögött, majd elindult az emeletre, a királyi lakosztályok felé vezető lépcsőhöz. A fáklya fénye bronzszínűen csillant meg vöröses haján.

Aphrodité őrülete

Úgy tűnt, már órák óta várakozik az udvaron, a tűző napon, hogy a hatalmas bronzajtókon keresztül bebocsássák Athéné templomába. Jobbján Aineiász állt, bal oldalán pedig Eteóneusz, a király minisztere. Parisz fedetlen fővel, mezítláb várt, ágyékkötőjén kívül csak egyszerű fehér tunikát viselt. Korábban, a spártai tömeg kíváncsi tekintete kíséretében italáldozatokat mutatott be az istennőnek a kőoltárnál, a karzathoz vezető lépcsők tövében. Egy hajfürtjét levágták és elégették. Szertartásosan megvesszőzték nyírvesszőkkel, majd aznap harmadszorra is megfürdették, mielőtt szentelt vízzel és olajokkal hintették be. A templomból kiszűrődtek az istennő tiszteletére énekelt himnusz hangjai. Athéné, aki teljes fegyverzetben pattant elő Zeusz fejéből, nemsokára ítéletet hoz, megtisztulhat-e ez az idegen a szennytől, amelyet magával hozott ebbe a városba.

A templom köré sereglett emberek közül egyedül ő tudta, hogy nem csak egyszer haragította magára a Szürkeszemű Athénét; könnyen lehet, hogy amikor az Ida hegyén visszautasította és Aphrodité javára döntött, még jobban megsértette, mint akkor, amikor Antheuszt véletlenül megölte. A gondolat egyre növekvő rettegéssel töltötte el.

A lépcső tetején végre megjelent a pap, és a templomba hívta Pariszt, aki két kísérője társaságában, tisztelete és megbánása jeléül lehajtott fejjel lépett be Athéné Bronz Házának hűvös árnyékába. A pap intett Aineiásznak és Eteóneusznak, hogy maradjanak az ajtónál, majd Parisz csendben elindult a papok és papnők, segédeik és a kórus sorfalai között. Letérdelt Meneláosz félelmetes alakja előtt, aki szertartásos papi öltözéket viselt, egyik kezében pedig aranybotot tartott. A papkirály mögött tornyosult az istennő hatalmas, sisakos szobra; pajzsa eltakarta kígyók alkotta köpenyét. Egyik karján egy gorgó fejével díszített pajzsot tartott, másik oldalán hosszú, bronzhegyű dárdát. Parisz homlokához emelte nyitott tenyerét, hogy kifejezze csodálatát. A levegőt betöltötte a tömjén nehéz illata.

Meneláosz ünnepélyes szavakkal hívta az istennőt, majd Pariszhoz fordult, és felszólította, hogy őszintén számoljon be bűnéről. Amikor Parisz vallomása végéhez ért, szívből jövő szavakkal fejezte ki megbánását, és szertartásos imákkal esdekelt az istennő könyörületéért. Majd tunikáját leoldották válláról, kezét a háta mögé kötötték, fejére pedig fekete csuklyát húztak – hirtelen úgy érezte, mintha beköszöntött volna az éjszaka. A zene panaszos hangjai és a kántálás közepette egymás után többször körbevezették a templomban, míg végül minden tájékozódási érzékét elveszítette. Hallotta, ahogy egy ajtó nyikorogva kinyílik, majd egyenetlen kőlépcsőkön keresztül egy terembe vezették, ahol hűvös és nyirkos levegő csapta meg. Erre nem készült fel. Perzselően hasított belé a páni félelem: talán Meneláosz megsejtette titkos tervét és az ősi palota egy eldugott zugában akar vele végezni. Megborzongott a hideg levegőben.

Hirtelen lehúzták fejéről a csuklyát. Parisz hunyorogva állt a fáklyákkal bevilágított félhomályban, és már tudta, hogy a hegy gyomrába, egy sziklás barlangba vezették.

Pislákoló fényben Parisz a falra festett pálcika-alakokra lett figyelmes; közvetlenül maga előtt az istennő kezdetleges, fából faragott alakját látta. A szobor vészjóslóan állt a durva, tűztől megfeketedett kövek fölött, feje egy bagolyéra emlékeztette Pariszt. A fiú szemét csípte a füst, és a barlangot hirtelen megtöltötte egy hang, amelyet a kába Parisz egy ijedt gyerek sikoltozásának vélt. Majd Meneláosz lépett elé, a fáklya megvilágította vörös haját. Már nem papi ruháját, hanem egy mészáros bőrkötényét viselte meztelen testén. Hosszú penge csillant meg a kezében.

– Térdelj le – parancsolta, és amikor Parisz habozva, tágra nyílt szemmel pillantott fel rá, Meneláosz a szörnyű sikoltozást túlharsogva ismét felszólította: – Térdelj le!

Parisz keze még mindig meg volt kötve, és nem maradt más választása, csak hogy imádkozzon az istennőhöz, akinek az arcát az ősidőkben senki sem láthatta. Parisz engedelmeskedett. Mellette számára idegen nyelvjárásban váltottak szavakat. Amikor felnézett, látta, hogy az előtte álló pap hátsó lábainál fogva szopósmalacot tart a kezében. A sápadt színű kis állat sivított és kapálózott, miközben Meneláosz kezébe adták. A papkirály felemelte a malac megfeszült testét, és egy gyors mozdulattal átvágta a torkát. Az idegtépő sírás abbamaradt, és az állat forró, bíborszínű vére Parisz fedetlen fejére, arcára és vállára fröccsent.

A barlang feszült csendjében Meneláosz szertartásos imákat kántált; szavait Parisz nem értette. A vér a hajába ragadt, sugárban lövellt szemébe és arcába, álláról pedig a mellkasára csöpögött. Parisz összeszorította a száját, megborzongott a meleg, ragadós vér szagától, és megdöbbent, hogy egy ilyen kicsi állat teste ennyi vért rejt magában. Azt gondolta, akár meg is fulladhatna ebben a rettenetes, skarlátszínű esőben.

Aztán vége lett. Erőszakkal nyitotta fel összeragadt szemhéját, és a vérfátyolon át ismét megpillantotta maga előtt az istennő ősi szobrát. Parisz mindkét oldalán egy pap és egy papnő állt, ezüstkancsóból vizet öntöttek rá, hogy lemossák bőréről az élénk színű csíkokat. Ahogy a tiszta, hideg víz lefolyt a vállán, Parisz szinte érezte, hogyan tisztul meg a kisfiú hozzá tapadó vérétől. De amikor ismét felpillantott a bagolyarcú istennőre, átható tekintete előtt úgy érezte, mintha csak egy tehetetlen egér lenne Athéné karmai között. A lelke mélyéig hatolt a bizonyosság: döntésével olyan mélyen sértette meg a hajthatatlan Athénét, hogy az istennő Parisz élete végéig nem bocsátja meg a büszkeségén ejtett sérelmet.

Ennek ellenére sem érzett megbánást azért, amiért akkor úgy döntött. Azt mondta magának, hogy Aphrodité ott áll mellette, még ebben a mély sziklabarlangban is, amelyet az idők hajnalán véstek ki és szenteltek Athénének. Parisz megállt, hogy megtörölgessék, és ahogy ismét ráadták tunikáját, újból Meneláosz derűs arcát látta.

– Az istennő rád mosolygott, barátom.

De Parisz gondolatai csak egy dolog körül kavarogtak: nemsokára ismét kikerül az illatos napfénybe, Helené társaságába.

Aznap este fényes lakomát rendeztek a palotában. A spártai nemesek, akik közül néhány nem örült a gyilkosság bűnével szennyezett Parisz jelenlétének, mindannyian tapsoltak, ahogy a trójai hercegek átadták a Meneláosznak es királynőjének szánt ajándékokat. A rengeteg drága holmi nagy része a Fekete-tenger másik oldaláról, keletről és bélről, a fűszerutakon keresztül került Trójába. A tiszta selyem, ritka parfümök és finoman szőtt kasmírköntösök meglepődést és örömöt váltottak ki az udvarbeliek között. Néhányan udvarias megjegyzéseket tettek Priamosz birodalmának irigylésre méltó gazdagságára. Nagy tetszést aratott a két vijjogó majom, amelyeket phrügiai viseletbe öltöztettek, hogy úgy nézzenek ki, mint Parisz és Aineiász. A legutoljára bemutatott ajándékot Parisz elismerő megjegyzések közepette csatolta a királyné nyakára – egy aranyláncot, amelyen fátyolszerű, finoman megmunkált, jádéból, lazuritból és más drágakövekből álló, leomló dísz függött.

– Azt hallottam, hogy ez a nyaklánc valaha keleten ékesítette egy nagy királynő nyakát – mondta –, de még ha magának Aphroditénak a kesztosza lenne, akkor sem vehetné fel a versenyt azzal a szépséggel, amelyet most ékesít.

– Az én köszönő szavaim sem érik fel Priamosz király nagylelkűségét – pirult el Helené az örömtől. – Teljes szívemből köszönöm neki ezt az ajándékot.

Míg a közönség egyetértően fel-felkiáltott, Parisz Helené fülébe súgta:

– Az ajándékot én adom. Szívemért ajánlom váltságdíjul.

Mielőtt Helené válaszolni tudott volna a döbbenettől, Parisz felegyenesedett, Meneláoszra mosolygott, és visszament székéhez. Majd a király is felemelkedett, hogy kifejezze köszönetét a bőséges ajándékokért. Megígérte, hogy az ő vendégei sem térnek vissza üres kézzel. Bólintott Eteóneusznak, aki tapsolt egyet, jelezve a zenészeknek, hogy kezdjék el a műsort. A dobok és gongok ütemes ritmusára szegényesen öltözött líbiai akrobaták csoportja szökkent a terembe; a tornászok cigánykereket hányva szelték át a terem padlóját.

Parisz nem csatlakozott a hangosan tapsolók tömegéhez. A tisztító szertartás hatására kavarogtak benne az érzelmek, és még mindig remegett, ha arra a bensőséges pillanatra gondolt, amikor egy pillanatra Helené bőréhez ért. Újra és újra megpróbálta elkapni a tekintetét, hogy a közeledésére adott választ kiolvassa belőle, de a királyné szándékosan kerülte Parisz pillantását, inkább férjét és Aineiászt hallgatta, akik közelgő mükénéi küldetésükről beszélgettek. Ujjai nem babráltak a nyaklánccal. Egy palotabeli nő jött oda hozzá, hogy megcsodálja a nyakláncon függő ékszert. Megjegyezte, milyen jól hangsúlyozza a jade Helené szemének zöld színét, de Helené csak pillanatnyi, futó örömöt mutatott, mintha az ékszer valami csekély apróság lenne, amit a vásárban vett.

Parisz nagyot kortyolt kupájából. A zene visszhangzott a fejében. Le kellett küzdenie a vágyat, hogy az asztalra ugorjon és a zajos mulatózok tudtára hozza, hogy őt nem csupán Trója küldte, hanem maga Aphrodité istennő is. A tornászokat bámulta, akik a tapsvihar közepette egymás vállán állva mind magasabb piramist alkottak. Tudatában volt annak, hogy a szerelem annyira elvette az eszét, hogy már az sem érdekli, hogy hálátlan és becstelen módon viselkedik. Meg akarta fenyegetni ezeket a spártai bolondokat: az istennő dühe lesújt rájuk, ha nem követelik azonnal királyuktól, hogy adja át feleségét annak a férfinak, akinek a sors rendelte.

A tornászokat karkötős táncoslányok váltották fel, okét pedig egy árkádiai énekmondó, aki először Ekhó Narkisszosz iránt érzett reménytelen szerelméről, majd Pügmalión Galateia iránti szenvedélyéről énekelt. Az est folytatódott, Parisz többet sóhajtozott, mint amennyit beszelt, és még annál is többet ivott, mint amennyit sóhajtozott. Újból és újból megpróbálta elkapni Helené tekintetét. Ha egyszer-egyszer sikerült is, csak udvarias, kurta mosoly, vagy egy gyorsan elkapott tekintet volt a válasz, és Helené már el is fordult, hogy férjének súgjon valamit. Parisz egyre nehezebben viselte, hogy Helené ennyire közel, mégis ennyire távol van tőle. Dühe már rég elenyészett, helyét a szomorúság vette át. Végül anélkül, hogy bocsánatot kért volna, felállt, és kisétált az erkélyre.

Meggyőzte magát arról, hogy őrület szállta meg, és semmit sem tehet ellene. És bár szerelme túlságosan fájdalmas volt, annak tárgya ugyanakkor túlságosan gyönyörű, el kellett viselnie, mert az istennő szerelmet ajánlott neki, és ő úgy döntött, elfogadja az ajándékát. Ő maga választotta ezt a sorsot mindennel együtt, amit ez jelent, és egy pillanatra sem bánta meg, hogy így határozott – bár most úgy érezte, ez olyan vágyat ébreszt szívében, amelynek sosem lehet eleget tenni. Ám ha ez az ára annak az örömmámornak, amit akkor érez, ha Helenére pillant, akkor nem bánja. És ha nem élvezheti vele a szerelem örömeit, akkor hadd élvezze a fájdalmat.

Halk köhintést hallott a háta mögött. Amikor megfordult, Eteóneuszt látta maga előtt.

– Uram, a király aggódik, netán spártai szórakozásunk nem nyerte el a tetszésedet.

– Nem, egyáltalán nem erről van szó – felelte Parisz kedvetlenül. – A bor nehéz, és kijöttem egy kicsit levegőzni. Mondd meg a királynak, hogy rögtön ott leszek. – De nem vágyódott vissza az ünneplő tömegbe. Percekkel később még mindig a folyó túlpartján elterülő ködös síkságot bámulta, amikor Helené lágy hangja ütötte meg a fülét.

– Meneláosz uram azt mondta, hogy ha magadtól nem jössz, hívjalak vissza én.

– Talán azért, mert egyetlen épeszű férfi sem állna ellen a hívásodnak? – kérdezte Parisz rekedten. A szíve a torkában dobogott.

Helené elpirult kissé, majd elfordította tekintetét, hogy összeszedje magát.

– Azért, mert hiányolja a társaságodat, és attól tart, hogy a mai nap megpróbáltatásai talán túlságosan megviseltek.

Parisz áthatóan vizsgálta Helené zavart szemét, majd megszólalt:

– A nap megpróbáltatásai eltörpülnek a mai este megpróbáltatásai mellett.

Helené egy lépést tett hátra, mintha hirtelen egy kemenceajtót nyitottak volna ki előtte.

– Valaki megbántott talán?

– Te bántottál meg – vádolta szelíden Parisz.

Helené elpirult, mintha a férfi megütötte volna. Állát kicsit megemelte, és határozott hangon kérdezett vissza:

– Uram?

– Tudom, hogy hallottad, amit mondtam, amikor ezt a csecsebecsét a nyakadra csatoltam – sziszegte –, de válaszra sem méltatsz.

Helenét felháborította az ifjú meggondolatlansága, és állta Parisz tekintetét.

– Uram, a férjem barátja vagy, és a tisztesség keretein belül nem utasíthatok vissza semmit. Ezt a csodálatos ajándékot viszont köszönöm, de nem fogadhatom el.

Már épp lecsatolta volna nyakáról a láncot, amikor Parisz kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa.

– Nagyon kérlek, tartsd meg – mondta. – És bocsáss meg. Elvesztettem a fejemet.

Helené torka kiszáradt, szíve riadtan dobogott. Gyorsan körülnézett, észrevette-e valaki zaklatottságát, majd karcsú testével ismét Parisz felé fordult.

– Bizonyára kimerített a mai nap. Mondjam azt a férjemnek, hogy szeretnél visszavonulni?

– Mondd neki azt, hogy egy olyan férfival beszéltél, aki belehal irántad érzett szerelmébe. Mondd meg neki, hogy talán már nem is él sokáig, ha szerelmét nem viszonozzák. Mondd meg neki, hogy már más vagy, mint régen, és hogy ennek a férfinak minden pillantása lelked teljes figyelmét igényli. Mondd meg neki azt is – tette hozzá, majd megragadta Helené csuklóját, amikor az el akart fordulni –, hogy csak az őrült nem engedelmeskedik egy isten hívásának.

Helené megállt. Megpróbálta összeszedni magát, megint elpirult, szeme csillogott a nyugtalanságtól és a félelemtől.

– Csak nem hiszi magát Parisz herceg istennek?

– Nem. De szolgálok egy istennőt, akinek rendkívüli a hatalma.

Parisz hallotta, hogy Helené lélegzete elakad, szemében pedig hirtelen támadt, lázas izgalmat vélt felfedezni.

– Ha nem engeded el a kezem, azt fogom kiabálni, hogy a férjem házában egy áruló tartózkodik, akinek hálátlansága érdemtelenné teszi arra a kedvességre és barátságra, amivel fogadták.

Parisz számára elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy Helené így gondol rá.

– És ha elengedem?

Helené elfordította a tekintetét.

– Akkor elfelejtjük ezt az egészet, és nem gondolunk rá többet. Még egyszer megpróbálunk barátok lenni.

Mielőtt válaszolt volna, Parisz egy pillanatra még erősebben megszorította Helené csuklóját.

– Mindezt nem tudom megígérni. Mondj a férjednek, amit akarsz. Az életem abban a kézben van, amit most visszaadok neked – de már az előtt is így volt, hogy Spártába érkeztem. Taszítsd el vagy engedd szabadon, hogy szerethessen téged. Bárhogy is döntesz, irántad érzett vágyam nem fog csökkenni.

Helené ajkai szétnyíltak. Gyöngéden dörzsölni kezdte csuklóját, mintha Parisz érintése felsértette volna a bőrét.

Semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna. Még az ajtó melletti fáklya is füstölni kezdett.

Majd megcsóválta a fejét és visszament a terembe.

Parisz követte az illatát a mulatozás lármáján keresztül, figyelte Helené finom járását, és jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy legalább Helené sem alszik jobban aznap éjjel, mint ő. Amikor beléptek a terembe, Meneláosz és Aineiász egy vörösesbarna hajú nővel nevetgélt, akinek mellei lazán csüngtek, ahogy föléjük hajolt, hogy bort töltsön a kupájukba. A király felemelte poharát, és sugárzón nézett feleségére.

– Mit mondtam neked, Aineiász? – kiáltotta. – Helené szépsége olyan, akár a mágnes. Mindenféle férfit magához vonz, akár akarják, akár nem. Parisz, hiányoltunk. Gyere, igyál még velünk. Vagy igaz, amit Eteóneusz mond? Tényleg túl erősnek találod Aphrodité tejét?

– Most történik meg vele először – nevetett Aineiász. – Már nem egyszer előfordult, hogy az asztal alá ivott engem.

– Különös és nagy hatású nap volt ez a mai – ráncolta homlokát Parisz.

– Igaz – helyeselt Meneláosz. Részegségében szerető gondoskodással nézett Pariszra. – De az árnyék már eltűnt rólad. Lemostuk Athéné Bronz Házában. Örvendj hát, barátom!

Mielőtt Parisz válaszolhatott volna, Helené határozott hangja csendült fel.

– Parisz herceg kimerült, uram, és nem teljesen saját maga. Lesz még idő a vigalomra; neki most alvásra van szüksége.

Meneláosz csalódottan intett. Fátyolos tekintetével Parisz sápadt arcát fürkészte. Mindig is szókimondó ember volt, és zavarba hozták ázsiai barátainak hirtelen hangulatváltozásai. Hirtelen új gondolata támadt, Pariszra vigyorgott és poharat tartó kezével a terem felé intett.

– Pillants körbe – mondta. – Biztos van itt olyan nő, akinek a társaságát szívesen vennéd ma éjjel.

– Ha másként állnának a dolgok... – mentegetőzött rekedten Parisz. – De Helené úrnő ugyanolyan bölcs, mint amilyen gyönyörű. Úgy érzem, olvas a gondolataimban.

Menelaosz csalódottan vállat vont, és savanyú arccal fordult Aineiász felé, akit szintén meglepett barátja szokatlan viselkedése. A király egy kicsit megbillent, ahogy talpra állt.

– Aludj hát, ha arra van szükséged – mondta. – De holnap... Aineiász és én terveket szövögettünk. Holnap vadászni megyünk. Néhány napra felmegyünk a hegyekbe. – Karjait összefonta Parisz körül és melegen megveregette a hátát. – Egy-két éjszaka a szabad levegőn jót fog tenni. És még az is lehet, hogy találunk neked egy nőstény medvét, aki megszoptat! – Menelaosz jót nevetett saját viccén, majd elkapta felesége tekintetét. – Szép álmokat, barátom – mondta már halkabban. – a Fúriák elmentek. A lelked megtisztult. Ismét úgy élheted az életed, ahogy akarod.

Másnap, késő reggel Parisz mély álomból ébredt, amikor valaki durván a vállát rázta.

– Mi bajod, ember? – Aineiász volt az. – Éjszaka nyögtél álmodban, és már a fél délelőttöt átaludtad. Úgy fekszel itt, mint egy részeg az utcán. Menelaosz ránk vár. Nagyon indulna már vadászni. Kelj fel, ha nem akarod megsérteni a vendéglátónkat!

Parisz nehézkesen felült, fejét két keze közé fogta.

Amikor Aineiász elhúzta a függönyt, a kegyetlen napsugarak szilánkokra hasadtak ujjai közt. Parisz elkínzott arccal pillantott barátjára.

– Olyan a képed, mint egy gorgóé – ráncolta a homlokát Aineiász. – Mi bajod van? Beteg vagy?

Abban a vakmerő pillanatban Parisz majdnem beavatta titkába Aineiászt, ehelyett megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson, és rájött, hogy az időpont nem alkalmas. Aineiász túlságosan is nyílt és őszinte. Túl közel került már Meneláoszhoz; nem lenne képes elrejteni zaklatottságát, ha tudná, hogy Parisz mit forgat a fejében. És ha Aineiász képtelen úrrá lenni érzésein, a spártai király hamar gyanút fog.

– Nem tudom – morogta. – Úgy érzem, kettéhasad a fejem.

– Gyere, Parisz, szedd össze magad! Meneláosz nagyon kedvesen beszélt rólad tegnap este, de más véleményeket is hallottam a viselkedéseddel kapcsolatban – egészen addig, amíg Helené a szárnyai alá nem vett. De a király ma vadászni akar és mind a ketten nagyon szeretnénk indulni. Mondhatom neki, hogy nemsokára összekapod magad?

Parisz csukott szemmel bólintott.

– Csak hadd mosakodjam meg és mutassam be áldozatomat Aphroditénak – motyogta. – Rögtön lenn leszek.

De ahogy a csarnokba ért, hatalmas sürgés-forgás és fejetlenség fogadta.

Kintről hallatszott a kutyák ugatása, türelmetlenségükben kórusban vakkantgattak és vinnyogtak – ők is várták a vadászatot. Néhány vénasszony, akiknek összeaszott arca dióbélre hasonlított, nyöszörgött és siratódalokat énekelt, miközben kezével mellét verte. Rabszolgák sürgölődtek fel-alá csomagokkal, amelyeket a szekérre pakoltak. Kinn az udvaron néhány patkolókovács lovak fürge csapatát fogta éppen Meneláosz hintója elé. A király rögtönzött tanácskozásba merült Eteóneusszal és többi miniszterével, míg Helené az aggodalomtól sápadtan ijedt lányát, Hermionét tartotta karjában.

Aineiász átvágott a csarnokon, és a lépcső tövében álló Pariszhoz sietett.

– Úgy látszik, rosszkor jöttünk – mondta. – Agamemnón hírvivője épp most közölte Meneláosszal, hogy Katreusz király meghalt. Meneláosznak azonnal indulnia kell.

– Katreusz király?

– A nagyapjuk anyai ágon. Krétai. A temetési szertartását rövid időn belül meg kell tartani, így ma éjjel kell Krétára hajózniuk. Az egész palotában eluralkodott a zűrzavar.

– És Helené? – firtatta Parisz.

– Helené? – Aineiászt meglepte a kérdés. – Mi van vele?

– Ő is megy Krétára? A királlyal tart?

– Nem tudom – ráncolta szemöldökét Aineiász. – Nem tudom, eldöntötték-e már.

A gyermek hirtelen felsírt, így Parisz megfordult, s látta, hogy a terem túlsó végében Helené sietősen tárgyal Meneláosszal. Bömbölő lányát egy szolgáló kezébe adta, hogy megvigasztalódjon, de a gyerek rugdalózott és sikoltozott, ahogy a nő kivitte. Helené zaklatott férje felé fordult, és jól láthatóan kérlelni kezdte.

– Fejezzük ki részvétünket – szólt Parisz. Aineiász kinyújtotta a karját, hogy megállítsa.

– Annak is eljön az ideje. Nem látod, hogy a király nagyon elfoglalt? Úgyis beszél majd velünk, mielőtt elmegy.

Parisznak várnia kellett. Figyelte Meneláoszt, aki tanácsadói és intézői állandó félbeszakításai ellenére gyöngéden beszélt Helenével, a két karját fogta és hüvelykujjával letörölt Helené arcáról egy könnycseppet. Majd karjába zárta feleségét és végigfuttatta tekintetét a termen. Pillantása végül trójai barátain nyugodott meg. Karjával felesége vállát ölelte, ahogy átvágott a márványpadlón, hogy csatlakozzon Pariszhoz és Aineiászhoz.

– Bocsássatok meg, szomorú kötelesség hív.

– Értesültünk veszteségedről – mondta Aineiász –, és együtt érzünk veled. Nyilvánvaló, hogy sok dolgod akad most. Kérlek, ne aggódj miattunk. Mi is nemsokára útnak indulunk.

– Semmiképpen sem – ellenkezett Meneláosz. – Még a héten visszatérek és magammal hozom Agamemnónt is. Akkor majd megbeszélhetjük mindazt, ami a leginkább foglalkoztat bennünket mostanában. Addig is, Eteóneusz gondoskodik majd minden igényetekről, és megkértem királynőmet, hogy részesítsen benneteket királyi kényelemben. Sajnos ma nem mehetek vadászni veletek, de ti mindenképpen menjetek. Halljátok? A kutyák is ragaszkodnak hozzá.

Mosolyogva Parisz sápadt arcára pillantott.

– Persze, csak ha elég jól érzed magad. Érezzétek otthon magatokat! Ami az enyém, a tiétek is.

– Kísérjenek utadon az istenek – mondta Parisz –, és adjanak vigaszt bánatodban.

Meneláosz bólintott, karjait a két férfi vállára tette, majd Helenéhez fordult, aki aggódva pillantott rá.

– Ne szomorkodj! – vigasztalta Meneláosz. – Rád bízom a barátaimat. Bánj velük úgy, ahogy velem bánnál. – Majd még utoljára váltott néhány szót a minisztereivel, és elment.

Lehet, hogy Aphrodité még egy öregember életének kioltásától sem riad vissza, csak hogy egy fiatalabb szenvedélyes vágyát teljesíthesse? Talán így van. Katreusz király ^lán már hosszú ideje készen állt a halálra.

Parisz aznap betegséget színlelt. Aineiásznak arról panaszkodott, hogy semmi kedve vadászni, de mivel szép az idő, a kutyák már nagyon türelmetlenek és a vadászok is készen állnak, Aineiásznak természetesen mennie kell.

– Tudom, mennyire szeretnéd már felfedezni, milyen vadakat rejtenek a spártai hegyek. Mire visszajössz, én is jobban leszek. Hozz nekem egy medvebőrt, hadd szórakoztassam vele Meneláoszt!

Miután Aineiász elment, Parisz egy órát a szobájában töltött, de már égett a türelmetlenségtől, hogy Helené keresésére indulhasson. Sehol sem találta. Majd abba a terembe tévedt, ahol a nők dolgoztak szövőszékeik mellett, Helenének azonban nyomát sem látta. Az asszonyok kuncogni kezdtek, amikor váratlanul betoppant, így vissza kellett vonulnia. A palota kertjeiben és a piactér utcáin is körülnézett, de nem járt sikerrel.

Délután, amikor a rekkenő hőségben csend ült a palota termeire, úgy döntött, vállalja a kockázatot, és bemerészkedik a királyi magán lakosztályokba.

A fő fogadótermet, ahol a magas trón állt, üresen találta. Egy folyosóról nyíló szobába pillantva egy kövérkés, bóbiskoló szolgálóasszonyt pillantott meg. A kislány, Hermioné mellette aludt egy kiságyban, egyik kezével egy rongybabát ölelt, a másik hüvelykujját pedig szopta álmában. Parisz csendesen visszahúzódott. A szögekkel kivert ajtót, amely a következő szobába vezetett, zárva találta – Parisz azt gondolta, a terem talán a király kincsestárát vagy fegyvertárát rejtheti. Tisztában volt vele, hogy a királyi hálószoba felé lopakodik, így levegőt is alig mert venni. Reszketve állt meg a bronzkeretes kettős ajtó előtt. Tudta, hogy semmilyen mentséggel nem szolgálhat, ha Helenén kívül esetleg valaki más tartózkodik odabenn, ha valamelyik szolgáló éppen a padlót súrolja vagy az ágyneműt cseréli. De úgy gondolta, a napnak abban a szakában ez valószínűtlen lenne, és zajt sem hallott odabentről, így kiakasztotta a kallantyút. Hangos kattanás törte meg a csendet. Az ajtók kitárultak, ő pedig egy tágas hálószobában találta magát. A kerteken túl kanyargó messzi folyóra és hegyekre nyíló erkély felől érkező fény betöltötte a szobát. Az erkély felé hatalmas, cédrusból készített, arannyal és elefántcsonttal kirakott ágy nézett, amelynek fejét két faragott leopárdfej díszítette. Súlyos párnák és mesésen hímzett kendők takarták az ágyat, amelynek lábánál egy faláda állt. Az ágyfej fölött faliszőnyeg csüngött; az aszfodéloszok és ibolyák között táncoló három gráciát ábrázolta. A többi falat karmazsinszínűre, kékre és aranyra festették. Az egyik mellett szivárványszínekben játszó pávatoll reszketett a nyitott ablak felől érkező enyhe fuvallatban.

Helené itt alszik és álmodik, gondolta Parisz. Férje itt öleli őt minden este. Arra számított, ez a gondolat felzaklatja majd, de annyira biztos volt már Helené iránti igényének jogosságában, hogy nem izgatta magát. Lehet, hogy Meneláosz Helenével hál, és még egy gyermeket is nemzett neki, de a nő, aki ebben az ágyban fekszik, nem az igazi spártai Helené, hiszen még maga Helené sem tudja magáról, hogy valójában kicsoda. Hogy is tudhatná, hiszen a titkot csak az istennő és Parisz tudta.

Parisz átvágott a szobán, oda, ahol két ajtó két különálló fülkébe nyílt. Az egyik Helené öltözőszobájaként szolgált. Még mindig érezte a nő illatszerét a levegőben. Az állványokra akasztott számtalan ruha közül mindkét kezével megfogta a hozzá legközelebb esőt, és finom anyagát az arcához vonta. Majd az asztalhoz lépett, ahol szépítőszerek gazdag gyűjteményére bukkant, mellette ecsetek, pamacsok, reszelők és fésűk takarosan elrendezett sorát látta.

Szantálfából faragott ladikokat és gyógyszeresüvegcséket is talált. Néhány doboz gyűrűk, nyakláncok és fülbevalók, finom mívű karkötők, melltűk, fejékek, drágakövekkel díszített hajhálók, csatok és rögzítőtűk valóságos kincsestárát rejtette. Nem találta azonban a jádéval díszített nyakláncot, amelyet szerelme jeléül ajándékozott Helenének. Talán félrerakta, vagy titkos helyre rejtette, hogy biztonságban legyen? Majd pillantása a galambot tartó Aphroditét formáló, ezüst illatszeres üvegcsére esett, amely az ajándékok közül szintén elnyerte Helené tetszését.

Az öltözőasztalon félretolt néhány tárgyat, hogy helyet szorítson a fényesített bronzlemeznek, amelynek szegélyét delfinek ékesítették, és amelyet Helené tükörként használt. Azután kihúzta az illatszeres üveg dugóját, és az illatszer finom permetével a tükörre próbálta írni, hogy Szeretlek, de a párolgó betűk nem tartották meg formájukat, és eltűntek. Parisz körülnézett, és tekintete megakadt a festéken, amellyel Helené bizonyára szempilláit sötétíti. Fogott egy ecsetet, a nyelvén megnedvesítette, és írni kezdett. A betűk formátlanra sikeredtek. Parisz újból és újból megnyalta az ecsetet, nem volt ideje azon töprengeni, mérgező-e a festék. Ha az, ám legyen: legalább üzenete túléli őt. Kudarca az illatszerrel egyfajta sikernek bizonyult, mivel olyan sokat használt el a drága anyagból, hogy a szoba levegője megváltozott: már nem spártai, hanem trójai illata volt.

Amikor kifelé menet kinyitotta a hálószoba kettős ajtaját, a gyerekszoba felől a kislány nyöszörgésének hangja ütötte meg a fülét. Ahhoz elég hangos volt, hogy a dadája felébredjen.

Lopva surrant végig a folyosón, és a félig nyitott ajtó sarokvasánál átnézve látta, amint a dada éppen lehajol, hogy kiemelje Hermionét a kiságyból, miközben csitítgatja és becézgeti. Parisz sietősen a folyosó vége felé vette útját.

Elérte a lépcsőfeljárót, és épp kilépett volna a kertbe, amikor mögötte felcsendült egy férfihang:

– Segíthetek valamiben?

Parisz megtorpant, hátrafordult, és Eteóneuszt látta meg a konyha felé vezető ajtóban.

– Csak éppen... – mosolyodott el Parisz azzal a mosollyal, amellyel már annyiszor elbűvölte a világot. – Azon tűnődtem, hol találhatnám meg Helené úrnőt.

– Az úrnő úgy tudta, hogy beteg, uram – ráncolta szemöldökét Eteóneusz. – Azt az utasítást hagyta, hogy bábaasszonya, Polüdamna kétóránként látogassa meg, ha nem jönne elő. Korábban már kopogott az ajtaján, uram, de mivel nem kapott választ, feltételezte, hogy alszik.

Parisz épp megjegyezte volna, hogy bizonyára így lehetett, de eszébe jutott, hogy láthatták az utcán sétálni.

– Jobban éreztem magam, és kimentem levegőzni egy kicsit – mondta végül. – Az asszony biztos akkor kopogtatott. – Parisz ismét elmosolyodott. – Mondd csak, hol találom meg őt?

– Polüdamna a női szálláshelyen van. Hívassam?

– Helené úrnőre gondoltam.

– Ó! Az úrnő éppen áldozatot mutat be Katreusz királyért, akinek a halálhíre nagyon lesújtotta. Nem szeretné, ha most zavarnák.

– Minden bizonnyal férje biztonságos hazatéréséért is imádkozik.

Eteóneusz bólintott, de nem tudta biztosan, hogyan értelmezze a trójai rejtélyes mosolyát.

– Értem. Akkor türelmesen várom, ha ez a kívánsága. – Parisz kinézett az ajtón a ragyogó napsütésbe. – Talán a kertben. Látom, Aphroditénak ott is van szentélye. Nekem is hátravan még a napi imám.

Udvariasan biccentett, majd elfordult, és az oszlopokkal díszített erkélyen át a kert felé indult. A lugasban híztak a szőlőfürtök; ciprus– és platánfák nyújtottak árnyékot a leander– és hibiszkuszbokrok szegélyezte úton, amely a mirtuszliget felé vezetett, ahol Aphrodité szentélye állt. Parisz belépett a lugasba, és elmosolyodott, amikor megpillantotta a szakállas, torz Priaposzt ábrázoló, fügefából faragott szobrot. A figura bal kezét egyik csípőjén nyugtatta, míg jobbjával egy olajosflaskából kenegette megkapóan ágaskodó hímtagját. Valaki – talán egy reménykedő szerelmes – gránátalmából és birsből álló felajánlást hagyott az oltáron. Az ifjú közeledtére egy feketerigó csivitelni kezdett.

Parisz hosszú ideig állt csendesen, gondolataiba és imáiba merülve Aphrodité apró márványszobra előtt, egy sziklából előtörő forrás mellett. Az istennő talapzaton állt, haját fésülte a sötét színű damaszkuszi rózsák erős, átható illatában. Feje fölött galambok repdestek hangos szárnycsapásokkal egyik fáról a másikra, vagy búgva sütkéreztek a napfényben. Valahol a távolban egy szamár nyögött fel panaszosan, súlyos terhe alatt. Parisz csak arra várt, hogy Aphrodité biztató tanácsot suttogjon a fülébe.

Egy idő után leült a padra a védett, édes illatú mirtuszvesszőkből font lugasban. A hely érzékisége, az illatos levegő mozdulatlansága, a víz hangja mind azért szövetkezett össze azon a forró délutánon, hogy tovább tüzelje a fiú Helené iránt érzett sóvárgását, amelynek fájdalmát már minden végtagjában érezte. Ritmikus varázsszöveggé vált imájával Helenét hívta.

De csak egy gyerek hangja szállt felé a fák közül; felismerte, hogy Hermioné az. Ha Helené kislányával sétál a kertben, nem valószínű, hogy épp ide hozza. Parisz pillanatnyi habozás után hirtelen felállt, elment Priaposz mellett, és abba az irányba indult, amerről a gyerek hangját hallotta.

Két babérfa közül kilépve megpillantotta Hermionét a napsütötte gyepen, amint épp labdát dob nevetve a vele szemben álló kövér dadának.

– Kapd el, Khrüszé! – kiáltotta. – El kell kapnod!

De Hermionénak nem sikerült elég nagyot dobnia. A dada nagyot sóhajtva hajolt a labda után, és amikor visszadobta, az átröpült a kislány magasba emelt kezei között, pattant egyet, majd arrafelé gurult, ahonnan Parisz nézte őket az árnyék rejtekében. Hermioné csak a labdát figyelte, utána eredt, visszakiabált valamit a válla fölött, és csak akkor vette észre Pariszt, amikor a labda után hajolt. Parisz nevetett, vissza akarta dobni a labdát a gyereknek, de a kislány megdermedt, és úgy nézett a férfira, mintha kísértetet látna.

– Gyere, kapd el – hívta Parisz kedvesen. Kissé lehajolt, és intett a labdával.

A gyerek arca eltorzult a félelemtől. Mindkét ökölbe szorított kezét a szájához emelte, és ijedten felkiáltott. Parisz nem tudta mire vélni Hermioné viselkedését. Felé indult, de a kislány sarkon fordult és sírva szaladt vissza a dadához.

– Ments meg, Khrüszé, ments meg az idegentől! – Vékony karját az asszony dereka köré fonta, arcát a szoknyájába fúrta.

A dada a kislány fejére tette a kezét.

– Mi lelt, gyermekem?

Hermioné válaszképp felemelte a fejét, és Parisz irányába pillantott, aki döbbenten hallotta a kislány szavait:

– Ez az az ember, aki gyerekeket öl. Az apukámat akarom! Az apukámat akarom! – kiabált. A dada elborzadva nézett az idegenre, a szemmel verést elhárító jelet írta a levegőbe, majd felkapta a sivalkodó gyereket, és elsietett.

Parisz döbbenten állt a kert felkavart csendjében. Fél óra múlva még mindig ott állt a kertben, és teljesen lesújtotta a gondolat: a tény, hogy Helenének gyermeke van, bonyolultabbá teszi a dolgokat, mint amire számított. Ezt még tetézi, hogy a kislányt nem is egészen megmagyarázhatatlan félelem fogja el Parisz láttán.

Visszatért a mirtuszligetbe, hogy elgondolkodjon ezen. Rájött, hogy Aphroditénak a csecsemő Erószon kívül, aki teljesen más megfontolás alá esik, ugyanúgy semmi köze nincs a gyerekekhez, mint az erkölcshöz. Aphrodité egyetlen célt tart szem előtt: a két nem közötti szenvedély és vágy beteljesülését. A fogantatással ő már elvégezte kötelességét. Hogyan segíthetne ő egy ellenséges gyerekkel szemben?

Parisz azonban biztosra vette, hogy Aphroditénak komoly terve van, hiszen elhozta őt ide és még Meneláoszt is eltüntette. Vagy talán ilyen biztató kezdet után egy könnyes szemű ötéves gyerek leküzdhetetlen akadályként áll kettejük közé? Még a gondolatba is belesajdult a szíve. Hiszen csak rendelkezik annyi vonzerővel, hogy megnyerje magának a kislányt.

Azon tűnődött, hogyan fogjon hozzá, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik a kerten át. Arra számított, hogy nyomban Eteóneusz toppan elé, helytelenítve ráncolva szemöldökét, ezért gyorsan felpattant a padról, ahol ült. De a miniszter helyett Helenét pillantotta meg, aki a füvön keresztül feléje tartott. Arca kipirult, haja rendezetlenül állt. Parisz meglepett felkiáltása csodálkozó mosollyá változott, de Helené előbb ért oda hozzá, mint ahogy a férfi megszólalhatott volna. Majd felemelte a kezét, és minden erejét összeszedve arcul csapta Pariszt.

Az ifjú csak pislogott, az ütéstől szinte eleredt a könnye, szédülten rázta a fejét. Arca égett, akár a tűz.

A csattanás hallatára ijedten felröppent egy galambraj, fényes szárnyukkal a liget fölött csapkodtak.

– Hogy merészelted? – kapkodott Helené levegő után. – Hogy merészelted? Parisznak még mindig csengett a füle, amikor válaszolt:

– Sajnálom, igazán sajnálom. Nem állt szándékomban megijeszteni a gyereket.

Helené úgy bámult rá, mintha Parisz megzavarodott volna. Szeme a legvadabb kékeszöld szikrákat szórta. A férfi most először látta viszont ezt az árnyalatot a dardán partokon kívül, ahol a napsütötte vihar vert fel ilyen színt. Azt akarta mondani, hogy a gyerek bizonyára hallott róla valamit és félreértette, de Helené belefojtotta a szót, és dühösen égnek emelte két tenyerét.

– Bementél a hálószobánkba, végigtapogattad a dolgaimat, és otthagytad nevetséges üzeneted szagát, hogy bármelyik szolgáló érezze! Hogy tehettél ilyet? Hogy merted?

Mielőtt Parisz megállíthatta volna, Helené ismét pofonütötte.

Parisz hátralépett, mindkét karját felemelte, hogy védje magát a további támadásoktól. Majd hangosan nevetni kezdett, bár arca még mindig égett a fájdalomtól, ahogy lerogyott a mirtuszágak alá a padra.

Helené felháborodottan pillantott Pariszra, jobban magán kívül volt a dühtől, mint életében bármikor.

– Ha még egyszer ilyet merészelsz tenni – sziszegte –, ledöflek a késemmel.

A nevetés abbamaradt. Zihálva bámultak egymásra, kettejük között vibrált a levegő.

– Akkor tedd meg – mondta Parisz, és mindkét kezét felemelte, hogy szabaddá tegye védtelen mellkasát. – Hozd a késed és ölj meg most, hiszen ha nem szeretsz, úgyis halott vagyok.

Helené olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy szinte már fájt neki; mintha csak így tudná megfékezni a haragot, amely ilyen indulatra gerjesztette és azzal fenyegette, hogy túl messzire sodorja. Ha ott, akkor lett volna kése, használta volna.

Így azonban csak levegő után kapkodott és amit mondott, ugyanúgy mondta magának, mint a vele szemben álló férfinak, aki ennyire felbőszítette.

– Megtenném, és meg is teszem.

Parisz egy pillanatra megdöbbent, amikor ráébredt, hogy Helené őszintén beszél, majd ismét elnevette magát. Helené hitetlenkedő dühvel nézte Pariszt.

– Te őrült vagy – mondta neki.

– Hidd el, nincs semmi, amit nem mondanék vagy nem tennék meg, ha az rávenne téged, hogy szeress – felelte Parisz. – Ha ez őrültség, akkor igen, őrült vagyok.

Helené teljesen kiegyenesedett. Szíve úgy vert mellkasában, akár egy kalapács, amely minden ütésével őt akarná mélyebbre döngölni a földbe.

– Helené vagyok, Spárta királynéja – mondta –, nem valami könnyűvérű trójai csitri, akit csak úgy az ágyadba csalogathatsz. Komolyan azt gondolod, hogy szeretni tudnék egy olyan hitvány férfit, aki elárulja barátját, amíg az hátat fordít neki?

– Igen – sziszegte Parisz. – Igen.

– Egy olyan férfit, aki betegséget színlel, hazudozik, és úgy settenkedik a házamban, mint egy közönséges tolvaj?

– Igen.

– Akkor nem csak őrült vagy, hanem bolond is.

– Legyen hát – felelte Parisz. – De ha őrült vagyok, a szerelem őrültje vágok. Ha bolond vagyok, a szerelem bolondja vagyok.

Valahol a mirtuszágak között egy galamb csapkodta szárnyait.

Parisz esdeklő tekintete láttán Helenét elfogta a remegés. A férfi minden ésszerű határon túllépett, és ha tovább a tisztáson marad vele, ő is elveszítheti minden méltóságát és önuralmát.

– A legjobb az lenne, ha elmennél Spártából. De a férjem vendége vagy, nem az enyém. – Hallotta saját hangja remegését, ahogy hozzátette: – Ha úgy határozol, hogy maradsz, ne számíts rá, hogy én is itt leszek.

Mély levegőt vett és megfordult, hogy otthagyja Pariszt. Csak hármat lépett, amikor a férfi utánakiáltott:

– Miért nem mondtad el neki, mi történt köztünk tegnap éjjel?

Ha Helené akkor továbbsétál, egy egész világ megmenekült volna; de megállt – a kérdésben csengő vádaskodás úgy kényszerítette erre, mintha kötelet dobtak volna a bokája köré. Megfordult, a szeme szikrákat szórt.

– Mert a barátja vagy. Mert Meneláosz szeret téged, és ez összetörné a szívét.

– Így van – Parisz rezzenéstelenül állta a nő tekintetét. – Össze fogja törni a szívét.

Egy ideig csak a kövek között csordogáló víz csobogását lehetett hallani.

Amikor Parisz látta, hogy Helené nem mozdul, leült a Padra. Mintha hirtelen kimerült volna, két könyökét térdére támasztotta és a fejét kezei közé fogta.

– Ez Aphrodité őrülete – mondta rekedten. – Úrnőm, én már akkor szerettelek, mielőtt Spártába jöttem. Azért jöttem, mert szeretlek.

Helené végre meghallotta Pariszt. Hallotta hangjában a véglegességét, és tudta, hogy a férfi őszintén beszél. De még mindig ellenkezett, és zavarában magyarázatot kért.

– Hogy is szerethettél volna? Hiszen még sosem láttál. Nem ismertél. Nem engem szerettél, hanem a fejedben fogant, képzelt álmot.

– Te voltál az álom. Az istennő tett oda téged, és amikor először suttogta el nekem a neved, tudtam, hogy te vagy a végzetem. A szív megérzi az ilyesmit. És most, hogy találkoztam veled, már nem vagy álom többé.

Helené nem mozdult, fogva tartotta Parisz tekintete. Tudta, hogy véget kell vetnie ennek a párbeszédnek. Megfordult, hogy otthagyja a férfit.

– Asszonyom, téged az idők hajnalán ígértek nekem. Egy egész világ függ ettől a pillanattól.

Helené háttal állt Parisznak, és ahogy megszólalt, hangja alig volt több mormogásnál, mintha nem is számítana, hogy a férfi hallja-e, amit mond.

– Az én világom itt van. Itt vagyok otthon, a férjemmel együtt, akit szeretek.

Parisz bólintott, mosolya mintha együttérzését tükrözte volna.

– Elnéztelek titeket, és egy darabig azt hittem, hogy kettőtök szerelme olyan szilárd, hogy az istennő félrevezetett. De te mást mutattál.

– Mást mutattam? – támadt neki Helené.

– Több szenvedély volt a tőled kapott pofonokban, mint amennyit a férjed valaha is láthatott tőled. Ezért nevettem el magam – nem azért, hogy gúnyt űzzek belőled vagy mert őrült vagyok. Egyszerűen örömmel töltött el a gondolat, hogy sosem ütöttél volna meg így, ha nem zaklattam volna fel a lelkedet. Azt hiszem, ismersz engem, úrnőm. Már akkor tudtad, ki vagyok, amikor először találkoztunk. Azt hiszem, te is érzed már az istennő őrületét.

Parisz beszéd közben felállt a padról és két lépést tett Helené felé. Közeledésére Helené hátrálni kezdett, de már látta, hogy amit szemtelenségnek hitt, lehet, hogy csak tiszta bizonyosság, amely már az ártatlanság egy formája.

– Ha volt is benne szenvedély – mondta Helené –, nem volt más, csak jogos düh. Nincs jogod hozzá, hogy így betörj az életembe.

– És ha ez az élet már véget ért? Már sosem lesz olyan, mint régen. Meneláosz elment, te pedig nem érzed magad biztonságban. Próbáld újra megtalálni régi életedet az ő oldalán – csak unalmas éveknek néznél elébe, és nem hagyna nyugodni a gondolat, hogy mi történhetett volna, ha válaszolsz az istennő hívására. Új élet vár rád. Az, ami ellen mindeddig küzdöttél. Légy bátor, és engedd, hogy megtörténjen!

A rémület, amit Parisz szavai hallatán érzett, a damaszkuszi rózsák és a mirtuszágak illata, a tücskök bódító ciripelése a forró délutánban és a sziklából előtörő víz hangja – mindezek úgy kavarogtak Helené fejében, mintha isten érintette volna meg. Helené az Aphroditét ábrázoló szoborra vetette pillantását. Az istennő szégyentelenül fésülte a haját, kebleit fedetlenül hagyta, khitónja csípőjére hullott – nem foglalkozik semmi mással, csak az élet szerelemben felszínre törő érzéki lüktetésével. Hányszor tanulmányozta már ezt a szobrot! Mindig nyugtalansággal töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az élet bizonyosan több, mint naponta elismételt szertartásos teendői, egy nem sokat követelő szerep kényelme, és Meneláosz gyors és megnyugtató együttléteiket betetőző, könnyű, kielégült sóhajtása. Kislánykorában a szemérmes Artemiszt tisztelte, de mint feleség és királyné Hérát és Athénét imádta. Azzal nyugtatta magát, hogy jobb, ha Héra bőtermő búzakalászait vagy Athéné roskadozó olajfáit választja Aphrodité tövises rózsái helyett. Jobb, ha az ember ellenáll a szenvedély hívásának, mint hogy áldozatul essen neki és elveszítse lába alól a talajt. Ennek ellenére ő volt az, aki ide tette ezt a szobrot.

Parisz pedig lerombolja az őt körülvevő világot.

Helené megrázta a fejét. Mit akar tőle ez az őrült trójai? Komolyan el tudja képzelni, hogy kockára tenné az életét lehengerlő mosolya kedvéért és azért, amiért olyan szenvedélyesen fogadkozik a halhatatlan szerelemről? Hiszen Parisz sem más, csupán egy fiatalabb, megnyerőbb külsejű Thészeusz, egy ugyanolyan szélhámos – bár királyi dicsőség nélkül. Újra felidézte azt a napot – ahogy a rémülettől szinte megállt a szíve, de ugyanakkor fellobbant benne a lelkesedés is, mert azt képzelte, hogy egy isten rabolja el. Majd pillanatokkal később észhez tért és csak egy sóvárgó öregembert látott.

„Az ilyen szépség inkább átok, mint áldás” – mormolta Thészeusz, és szavai hatására Helené lelke olyan messze hátrált, hogy még férje gyöngéd keze sem érte el. Lehet, hogy ez az ember valóban a mélység mélyére látott, és meglátta reszketve megbújó lelkét? Vajon tényleg tudja, hogyan kell előcsalogatni onnan? Ha nem így lenne, miért reszketne Parisz szavaitól?

És attól, ahogy finoman és minden követelőzés nélkül megérinti a vállát.

A férfi gyengéden a nő tarkójára hajtotta és a hajába fúrta arcát. Helené érezte Parisz lehelletét a bőrén.

– Tudom, hogy még nem volt időd arra, hogy megszeress – suttogta Parisz. – De meglátod, sikerülni fog.

Helené elhúzódott.

– Mondtam már – erősködött. – Szeretem a férjemet, és a férjem is szeret. Nagyon szeret.

Parisz egy pillanatra elgondolkodott, hogy kimondja-e, ami az eszébe jutott. Majd halkan megszólalt:

– Éjszaka pedig a szobádból valaki más szobájába lopózik.

Helené szeme tágra nyílt, orrlyukai kitágultak.

– Ezt honnan tudhatnád?

– Saját szememmel láttam. Első éjszaka lementem a terembe, ahol együtt vacsoráztunk. Nem tudtam aludni, folyton te jártál az eszemben. Akkor láttam.

Helené mély levegőt vett, felszegte az állát.

– Meneláosz király itt. Megilletik a király jogai.

– Miféle jog hatalmazza fel őt arra, hogy otthagyja az ágyadat?

– A joga ahhoz, hogy fiúutódja szülessen – válaszolta Helené. – Amit én nem adhatok meg neki.

Pariszt mintha villámcsapás érte volna.

– Látod, meddő álmot dédelgetsz – robbant ki dacosan Helené. – Egy terméketlen asszonyról szóló meddő álmot. – Mielőtt elfordult volna, Parisz látta Helené arcán a fájdalmat, és szívét együttérzés töltötte el. Néhány pillanatig kettejük sebezhető élete nézett szembe egymással.

– Nagyon, nagyon sajnálom – suttogta Parisz.

Majd Helené felnézett a férfi együttérzéstől meglágyult arcára, és sírni tudott volna.

Ki ez a férfi? Megjelenésében királyi család sarja, de tekintete olyan egyértelműen tanúskodik tapintatlan nyíltságáról, hogy akár vidéki pásztor is lehetne. Vagy talán tényleg az volt, aminek olyan szenvedélyesen mondogatta: egy férfi, aki annyira szerelmes belé, hogy mással nem is törődik?

Helené képtelen volt beszélni vagy megmozdulni, csupán azt gondolta: „Ha a halálom itt van, akkor az istennő küldte.”

De a férfi az életről beszélt, olyan életről, amely lehetővé tenné, hogy részesei lehessenek az istenek szenvedélyének. Olyan életről, amelyet csak a szerelembe avatottak ismerhetnek, és közülük is csak azok, akik készen állnak arra, hogy mindent feláldozzanak érte.

Parisz ismét kinyújtotta a kezét, hogy gyengéden megérintse. Helené azonnal elhúzódott, mintha hirtelen szakadék szélén találta volna magát, de még visszanyúlna mindazért, ami biztonságot adhat. A férfi nem lépett közelebb, Helené mégis visszautasítóan maga elé nyújtotta karját, hogy biztosítsa kettejük között a távolságot, és mint egy védelmet nyújtó varázsigét, négyszer vagy ötször elismételte:

– Nem.

Parisz szelíden csóválta a fejét.

– Azt hiszem, most már az istennő kezében vagyunk. – Leszakított egy damaszkuszi rózsát a bokorról. – A javunkat akarja. – Egyik ujját megszúrta a virág tüskéjével, majd finoman Helené ajkához nyomta, és az ő száján is elkenődött a vér.

Helené újabb lépést tett hátrafelé, a szája tátva maradt.

– Az istennőt vádolod mindazzal a pusztítással, amit okozol?

Parisz higgadt derűvel mosolygott vissza rá, úgy, mint aki megingathatatlan a hitében.

– Nem – rázta meg komolyan a fejét –, dicsérem őt.

Majd ismét közelebb lépett, és a rózsát Helené hátrakötött fürtjei közé fűzte.

– Ma éjjel várni foglak – suttogta. – Ha visszautasítod mindazt, amit mondtam, akkor hagyd, hogy tovább gyötrődjek, és ítélj mindkettőnket arra, hogy elhervadjunk a boldogtalanságtól. De ha elfogadod, akkor gyere. – Majd Helené vállát súrolva kisétált a mirtuszligetből, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

Menekülés Spártából

Aineiász hajója, a Gorgóna érkezett elsőként Trója partjaira. A hazafelé vezető út nem bizonyult olyan nyugodtnak, mint az odaút, mert erős szél támadt, és a hajónak az esőben és a hömpölygő tengerár közepette kellett utat törnie. Aineiász hangulata sem volt kevésbé haragos, mint a tenger. Dühös volt Pariszra, és biztosra vette, hogy szerelemtől eszét vesztett barátja a vihar sötét leple alatt megváltoztatta útirányát, hogy megszabaduljon tőle. A Gorgóna napokon keresztül egyedül küzdött az elemekkel a Kükládokon át, legénysége pedig felkészült rá, hogy a sötét láthatáron bármelyik pillanatban feltűnhet egy argoszi csatahajó.

Persze ennek nem tulajdonítottak nagy valószínűséget, hiszen a két trójai hajó már bőven kinn volt a keleti tengeren, mielőtt a hír elérte Meneláoszt Krétán. De barátja alattomos és hűtlen viselkedése annyira kibillentette Aineiászt higgadtságából, hogy mindennap azt várta, mikor sújt le az isteni megtorlás. Emberei, akik közül sokan morogtak amiatt, hogy olyan hirtelen, rossz időben kell otthagyniuk a kikötőt, amit időközben megkedveltek, már azt rebesgették, hogy minden bizonnyal Héra küldte ellenük a vihart.

Aineiász nem is lepődött meg azon, hogy a Hellészpontoszon nyomát sem látja az Aphroditénak. Vitorlamesterének borús hangon azt motyogta, hogy egész Dardániát feltenné egy penészes füge ellen, hogy ha Parisz hajója még mindig a vízen van, akkor bizonyára egy kényelmes kis öbölben horgonyzik, ő pedig turbékol a nővel, akiért mindent kockára tett.

Amint partot ért, Aineiász apja palotájába sietett, az Ida lábához, hogy beszámoljon küldetésük végzetes kimeneteléről. Ankhíszész szoborszerű mozdulatlansággal hallgatta fiát, vakon meredt maga elé, míg Aineiász indokokat keresett Parisz őrült viselkedésére.

– Az én hibám, hogy nem vettem észre már korábban a jeleket. Pedig így, visszanézve elég árulkodóak voltak. A lakomán olyan zaklatottan viselkedett, hogy már igen közel járt ahhoz, hogy megsértse vendéglátóinkat. Azelőtt sosem láttam még betegnek – még akkor sem, amikor késő éjszakáig ivott és úgy dorbézolt a palotabeli nőkkel, mint valami felajzott csődör. Két nappal érkezésünk után panaszkodott, hogy betegnek érzi magát, fáj a feje, és ágyban maradt, amikor vadászni is mehettünk volna. Akkor a tisztító szertartás megpróbáltatásainak tulajdonítottam a viselkedését, bár már elég vért látott életében ahhoz, hogy ne borzadjon el a szagától. A szertartás után könnyebbnek kellett volna éreznie magát, szinte emelkedettnek. Annyira akartam vadászni, hogy nem gyanakodtam akkor sem, amikor elküldött a hegyekbe, amint a király hátat fordított. Észre kellett volna vennem... – Aineiász hirtelen abbahagyta az önmarcangolást. – Annyira elvesztette az eszét; kétlem, hogy megállíthattam volna.

– Megrészegült az érzékeitől – szólalt meg Ankhíszész. – Már régen felfedeztem benne ezt a hajlamot. Túlzottan imádta Aphroditét. Egyszer megpróbáltam Apollón bölcsességéről beszélni neki. De hát hogy korholhatom én az istennő iránti szeretete miatt, amikor én is az ő szolgálatában tettem nyomorúságossá az életemet? – sóhajtott fel a király, majd szorosabbra húzta vállán köpenyét. – Ne vádold magad! Aphrodité mindig is megszállottan küzdött a céljaiért. Ha ő Pariszt választotta szenvedélye eszközéül, akkor sem te, sem én, és senki más nem tarthatja vissza attól, hogy sorsa beteljesüljön.

– De Meneláosz a barátja volt – tiltakozott Aineiász. – Én pedig az életemet Meneláosznak köszönhetem! És most szakadjak ketté kettejük között? Zeusz a tanúm rá, én mindig is szerettem Pariszt. Az első naptól kezdve, amikor figyeltem, hogyan veri el Déiphoboszt. Úgy érzem, bűne akkor sem lenne nagyobb, ha az én feleségemet rabolta volna el.

– Akkor örülj, hogy Helené nem a te feleséged, mert Aphrodité téged sem kímélt volna meg az árulástól. – Ankhíszész lemondóan felsóhajtott. – Mindenesetre Parisz mindannyiunkat elárult. Azért mentetek Spártába, hogy a békéről tárgyaljatok. Tettével azonban tökéletes ürügyet szolgáltat az argosziaknak a háborúra.

– Hacsak valaki, akire jobban hallgat, rá nem tudja beszélni, hogy mondjon le Helenéről.

– Gondolod, hogy megtenné?

Aineiász csak egy pillanatig gondolkodott, mielőtt megrázta a fejét.

– Nem. Már túllépett minden ésszerű határon. Nem hiszem, hogy megtenné.

– És Helené? Őt nem lehetne rábeszélni arra, hogy hazatérjen?

– Ki a megmondhatója, mit tenne egy nő az ő helyzetében? Próbáltam beszélni vele, figyelmeztettem, tettének milyen következményei lehetnek, de mintha álomban élne... olyan fényt láttam a szemében, mint a farkaséban, amelyik tudja, hogy elpusztulhat, mégis a végsőkig kitart. – Aineiász mélyet sóhajtott. – Szerintem Helenét is isten szállta meg. Máskülönben hogy hagyhatta volna el a gyerekét?

– Spártában hagyta a gyerekeit?

– Csak egy lánya van, Hermioné. Majdnem olyan gyönyörű, mint az anyja. Valami miatt – talán valami jövőbelátó ösztön miatt – nagyon ellenségesen viselkedett Parisszal. Helené tudta, hogy választania kell Parisz és a lánya között. Ha magukkal próbálták volna vinni a kislányt éjszaka, amikor elindultunk, felzavart volna mindenkit a sikoltozásával. Nem hagyhatták volna el a palotát észrevétlenül.

– Nem vontad kérdőre Helenét a gyermekkel kapcsolatban?

– Dehogynem! Azt felelte, hogy Hermioné mindig is az apja lánya volt, és kegyetlenebb dolog lett volna elvinni, mint otthagyni. Hogy ezt ő maga elhitte-e, nem tudom. De már biztosan szenved döntése miatt.

– A szenvedélynek megvan az ára. Eljön az idő, amikor Parisznak is meg kell fizetnie érte. De minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy ne egész Trójának kelljen felelnie Parisz tettéért. – Ankhíszész vak tekintetét fia felé fordította, majd kinyújtotta karját, hogy közelebb intse Aineiászt. – Először Anténórral beszélünk – nem barátja Parisznak és Priamosz hallgat rá. Aztán hárman elújságoljuk a királynak a híreket. Hiszen nemsokára Atreusz fiai döngetik majd az ajtaját.

– És egész Argosz megesküdött, hogy Meneláosz segítségére siet, ha valaki megsérti Helenét illető jogát.

– Igen – sóhajtott Ankhíszész. – Attól tartok, az események mögött nagyobb hatalom munkálkodik, mint Aphrodité. Ha Zeusz atya úgy döntött, hogy megritkítja a halandók sorait, akkor lehet, hogy tényleg szörnyű háborúnak nézünk elébe. Nekünk, dardánoknak alaposan meg kell fontolnunk, mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni Trójáért.

Mindeközben a szerelmesek megtalálták az egymás karjába vezető utat. Ha rajtuk múlik, legszívesebben napokra félrevonultak volna, hogy megszakítás nélkül élvezhessék ezt az álmot; mert akkor éjszaka, abban a néhány órában, amit egymás társaságában tölthettek, olyanok voltak, mint két száját tátó utazó, akik az érzékek sosem ismert birodalmába csöppentek. Az ellenségeskedés minden nyoma szertefoszlott kettejük között; a szerelem alig észrevehetően változtatta át arra irányuló féktelen, de gyöngéd vággyá, hogy felfedezzék a másik létének minden apró zugát, minden érzését és gondolatát. Amikor már eleget ölelkeztek, csak feküdtek egymás mellett, beszéltek és beszéltek az életükről, mintha lélekben mindig is bensőséges társak lettek volna, csak a világ évekre elválasztotta őket egymástól.

Parisz felidézte, hogy egyszer egy Trójába vetődött indiai aszkéta pap arról próbálta meggyőzni, hogy a lélek életeken keresztül testről testre vándorol, míg meg nem leli a békét. Bár Parisz akkor csak nevetett ezen a szokatlan gondolaton, most már könnyen elhitte, hogy Helené és ő már találkozásuk előtt is ismerték egymást, egy másik időben, másik világban. Ezt suttogta Helené fülébe, ahogy mellette feküdt. Helené rámosolygott.

– Talán az is egy másik életben történt, hogy otthagytam azt a jelet a nyakadon – persze az is lehet, hogy egy másik nő már előbb mélyesztette beléd a fogát!

– Egyetlen másik nőre sem emlékszem – suttogta Parisz. – Ha voltak is mások, ők csak a rólad alkotott halvány álmok voltak. Ezt a jelet születésem óta hordozom. Anyám szerint olyan, mint egy szenvedélyes harapás nyoma, de esküszöm, ezelőtt sosem ismertem a valódi szenvedélyt.

Lehet, hogy igazad van, és Aphrodité azért hagyta ott azt a jelet, hogy megismerj! Gyere, hadd jelöljelek meg én is ugyanígy, hogy mindegyik elkövetkező életünkben felismerjük majd egymást!

– Azt hiszem, akkor is felismernélek – mondta Helené, ahogy Parisz felemelte a száját nyakáról –, ha vak volnék és süket, és ha csak emberöltők múlva találkoznánk ismét.

– Én is téged – mondta a férfi –, akkor is, ha kihunyna a nap, és végtelen éjszaka borulna a világra.

Más pillanatokban, amikor bámulták egymás szemének mélyében a csodát, olyan határozottan érzékelték a kettejük közötti egységet, hogy nem volt szükség találgatásra vagy szavakra ahhoz, hogy megértsék, mi megy végbe kettejük között: az egész világegyetem egyszerűen maga volt a szerelem.

De ha volt is idő aznap éjjel, amikor a szívük megszűnt dobogni, az idő nem állt meg, és az első kakasszó előtt Helené riadtan ébredt. Szerelmese minden könyörgése és tiltakozása ellenére még hajnal előtt kivonszolta magát az ágyból és visszasietett a királyi lakosztályba, minden lépésnél rettegve attól, hogy valaki megláthatja. Egyedül feküdt nászágyában, és beleborzongott, amikor arra gondolt, mit tett. Nem akart gondolkodni. A közelgő reggel fényét bámulta, és tudta, hogy már nem folytathatja eddigi életét.

Amikor Hermioné beszaladt a szobába, hogy elmesélje, milyen rossz álmok gyötörték, Helené alig bírt megszólalni. Gyűlölte magát érte, de semmi másra nem vágyott jobban, mint arra, hogy néhány órára megszabaduljon gyermekétől, és visszatérhessen szerelme karjába. Vigasztalni próbálta Hermionét – megígérte neki, hogy apja nemsokára visszatér Spártába, és minden félelemtől megvédi majd.

Aznap csupán egyvalaki lett figyelmes arra, hogy Helené megváltozott. Aithra, Troizén volt királynője, aki már sok éve Helené rabszolgája és társa volt, azonnal észrevette Helené feldúltságát. Feltűnt neki, milyen gyorsan megváltozott az arcszíne, amikor aznap reggel Parisz megjelent a fogadóteremben. Helené délután órákra eltűnt, majd kipirultán, zaklatottan tért vissza; haja rendezetlenül szétbomlott, mint a vihartépte szőlőlugas. Aithra türelmesen várt rá a királyi lakosztályban, felnézett hímzéséből és megkérdezte:

– Tehát a trójait is annyira elbűvölte a szépséged, mint valaha a fiamat?

Helené azonnal megértette, hogy nincs értelme tagadni. Épp ellenkezőleg, megkönnyebbülést érzett, mert végre megoszthatja valakivel a szívében kavargó örömöt és félelmet. Hangja reszketett, amikor megszólalt.

– Parisz szeret engem – hallotta saját hangját. – A többi férfi nem lát túl az átkon. De ő átlát rajta, látja a mögötte rejlő személyt. Még ha nem lenne számtalan más indokom mellette, ezért az egy dologért is szeretném. És tényleg szeretem őt, Aithra. Ha Parisz mellettem van, úgy érzem, tudom, ki vagyok valójában. Nyugodtan önmagam lehetek.

– És a férjed mellett, aki szeret, nem érzed ugyanezt? Helené érezte a kérdésben megbújó fájdalmat, és elcsodálkozott, amiért egyáltalán nem érezte gyötrőnek.

– Most már tudom, hogy Meneláoszt barátomként szeretem. A legdrágább barátomként, és mint gyermekem jó apját. Ugyanakkor tudom, hogy ő nem így szeret engem, és ez szomorúsággal tölt el. De a Parisz iránt érzett szerelmem más. – Helené tekintete találkozott Aithra fürkésző pillantásával, arcát szomorkás mosoly ragyogta be. – Most értettem meg először, hogy Pénelopé miért nem volt hajlandó Odüsszeuszon kívül máshoz férjhez menni. Mindig is sokkal bátrabb volt nálam. Készen állt arra, hogy egyedül éljen, ha úgy alakul, de mindig is őszinte maradt saját magához. És igaza volt. Csak most kezdem látni, az életem milyen nagy részét éltem eddig rettegésben. Még mindig félek, de bízom benne, hogy Parisz szerelme erősebb, mint az én félelmem. Ő csalogatott elő a rejtőzködésből, hogy érezhessem a szelet az arcomon, és érezhessem a föld gyomrában égő tüzet. Aithra, már nem léphetek vissza.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte Aithra. – El akar vinni innen?

Helené rabszolgája, a valaha volt királyné arcát tanulmányozta – őt is egyetlen éjszaka lobbantotta lángra Troizén mirtuszligetében; az éveken át tartó hosszú szenvedés nyoma tisztán látszott a sok bánat és gond okozta barázdák között. Amikor Helené megszólalt, mintha valami más kérdésre felelt volna.

– De ha megyek, ez alkalommal önszántamból megyek.

Aithra a kezében tartott tűt nézte.

– Tehát eldöntötted?

– Igen... Nem... Nem tudom – tétovázott Helené. – Olyan sok érv szól ellene. Hermioné retteg Parisztól. Elhagyhatom-e őt Aphrodité szolgálatáért, ahogy egykor az én anyám hagyott el engem Zeuszért? De ha erőszakkal viszem magammal, összetöröm az apja szívét.

– Azt már megtetted – szólt Aithra –, bár még nem tud róla.

– Tudom. Meneláosz megőrül majd a fájdalomtól, ha megtudja. – Helené elhessegette a gondolatot. – Ezenkívül más kötelességeim is vannak mint királynénak és Papnőnek... Mit tegyek, Aithra, mit tegyek?

– Miért kérdezel, amikor már eldöntötted, mit fogsz tenni? – kérdezte halkan Aithra. Ismét felnézett a hímzőkeretről. – Vagy nem így van?

– De igen; segítsenek engem az istenek, ha már ezt a sorsot adták – mondta alig hallhatóan Helené. Majd elfordította a fejét, mert képtelen volt elviselni Aithra enyhén cinkos mosolyát, amelyben ugyanakkor feddés és megértés is tükröződött.

Még hátravolt a kínos találkozás Aineiásszal, aki, miután visszatért a vadászatról, csak arra várt, hogy eldicsekedhessen a medvével, amelyet társaival ejtett. Éppen Parisznak mutatta a hatalmas, bozontos bundát, amelyen még mindig ott díszelgett a vicsorgó fej és a karmok. Zaklatott barátja arra kérte, hogy egy pillanatra hallgasson el és figyeljen.

Helené elrejtőzve hallgatta őket, lélegezni is alig mert a Parisz őszinte vallomását követő hosszú csendben. Majd rémülten hallotta a hitetlenkedő, feldúlt esküdözést és sértéseket, amelyeket Aineiász szerelmese fejéhez vágott. Kegyetlen részletességet követelő kérdéseit úgy lőtte Pariszra egymás után, mint egy-egy nyílvesszőt.

Parisz közömbösen állta a kérdéseket, kegyetlen nyíltsággal válaszolta meg őket, sem mentegetőzni nem akart, sem enyhítő körülményt keresni; egyszerűen elfogadta a tényt, hogy Helené iránt érzett szerelme nem hagy neki más választást: el kell árulnia barátjukat és vendéglátójukat, és megszöktetnie a feleségét.

– Az a spártai boszorkány teljesen elvette az eszedet? – kiáltott Aineiász. – Hát elfelejtetted, miért jöttünk ide? A békét akartuk kieszközölni, nem egy felesleges háborút! Térj észre! Gondolj arra, mit szól majd az apád!

– Apám felhatalmazott erre – felelte Parisz, már kevésbé magabiztosan.

– De mire? Egyszer tényleg említette, hogy ha nincs más út rabolj el egy argoszi nőt Hészionéért cserébe. De vess a kutyák elé, ha Helenére gondolt! – Aineiász reszketett a tehetetlen dühtől. – De van még más út! Küldetésünk csak most kezdődött. Meneláosz segíteni akar nekünk a bátyjával folytatott tárgyalásunk során. Krétán valószínűleg éppen most készíti fel Agamemnónt. – Aineiász tágra nyílt szemmel meredt barátjára. – Vagy netán az a szándékod, hogy a barátoddal együtt a városodat is eláruld? Argosz minden seregét Trója ellen haragítanád, csak hogy egy hűtlen nővel eljátszd a hősszerelmest?

A két férfi olyan hévvel kezdett vitatkozni, hogy Helené attól rettegett, hogy valaki más is, különösen Eteóneusz, meghallhatja őket. Reszketve állt búvóhelyén. A két barát már majdnem ölre ment.

– Hagyjuk abba most – mondta végül Parisz –, mielőtt olyat mondunk, amit majd nem tudunk megbocsátani vagy elfelejteni. Aineiász, a barátom vagy és szeretlek, de hidd el, ebben az ügyben már döntöttem! Nem viselkedhetek úgy, mintha nem így lenne. Az egyetlen kérdés az, hogy velem vagy, vagy ellenem? Akár tetszik, akár nem, választanod kell.

A terem feszült csöndjét Aineiász rekedt suttogása törte meg.

– Meneláosz megmentette az életemet.

– Tudom – felelte Parisz –, tudom, hogy megmentette.

– És azt szeretnéd, ha így hálálnám meg neki?

– Azt szeretném, ha azt tennéd, amit a szíved tanácsol – bár életem a kezedben van.

– Gyere velem – javasolta hirtelen Aineiász. – Hagyd itt a nőt! Felejtsd el egy időre! A hegyekben van egy szurdok. Ott a vízesés alá állhatsz, az majd kitisztítja a fejedet. Menjünk el együtt vadászni! Megígérem, hogy egy szót sem szólok majd, ha nem a vadászattal kapcsolatos. Gondolkodj el a dolgon még egyszer, és megígérem, hogy ha a hegyi levegőn eltöltött pár éjszaka után az érzéseid nem változnak, mindent megteszek, hogy segítsek neked.

De amikor újra barátjára pillantott, Parisz olyan szomorúan mosolygott, hogy szinte szükségtelen volt újból kimondania:

– Válassz!

Aznap, az éj leple alatt sietősen távoztak a palotából. Szökésük kevésbé volt veszélyes, mint amire számítottak. A trójai hercegek egyik kísérője még kora este, nyíltan hagyta el Spártát, és azt a titkos utasítást vitte a vitorlamestereknek, hogy készítsék föl a hajókat az indulásra. Miután a palotabeliek nyugovóra tértek, néhány szolgát elküldtek, hogy fogják be a lovakat és pakolják fel a szekerekre azt a keveset, amit Parisz engedélyezett. Saját holmijának nagy részét hátrahagyta, hogy helyet biztosítson a Helené számára szükséges dolgoknak és a velük tartó Aithra és egy megbízható szolgálólány, Phüló holmijának.

Helené hűvös gyakorlatiasságával bámulatba ejtette Pariszt. Bár Parisz biztosította afelől, hogy Trója ellátja mindennel, amire csak vágyik, Helené ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye a kincstárból az arany nagy részét, amelyet apja, Tündareósz király hagyott rá. Spárta királynéja nem merészkedhet ki a világ veszélyei közé anélkül, hogy biztosítani tudná saját kényelmét és biztonságát. Ahogy Parisz nézte Helenét, aki éppen ládikákat töltött meg aranyérmékkel és drágakövekkel, az a fanyar gondolata támadt, hogy ha Meneláosz hazatér Krétáról, rájön majd, hogy nem csak a feleségét veszítette el, hanem vele együtt kincsének jelentős részét is.

Helené készítette el az altatót és keverte bele a borba amit aztán Phüló vitt ki a két katonának, akik aznap este a kaput őrizték. Amikor Parisz később kiment, hogy ellenőrizze, az őrszemek tényleg alszanak-e, az egyik még álmosan mocorgott. Parisz egy imát mormogott Aphroditénak és egy mozdulattal elvágta a férfi torkát. Saját magát is megdöbbentette, amikor kegyetlenül úgy döntött, talán jobb lenne, ha a másik őrt is megölné. De amikor visszatért oda, ahol Aineiász a fegyvertárból szedte össze, amire szükségük lehet, csak annyit mondott neki, hogy az őrök alszanak.

Egy órával múlt éjfél, és már minden a helyén volt. Parisz elindult, hogy megkeresse Helenét. A királyné összeroskadva zokogott lánya szobája előtt, miután még egy utolsó pillantást vetett alvó gyermekére. Parisz aggódott amiatt, hogy tervét Helené bánata meghiúsíthatja.

– Hozd magaddal a gyereket – súgta a fülébe. – Végigverekedjük magunkat a hajókig, ha felkiabálná az őröket.

Helené könnyeivel küszködve pillantott Parisz arcába, mintha azt próbálná eldönteni, hogy ez a férfi, aki minden biztonságos dolgot felforgatott az életében, isten-e, vagy démon.

– Eddig nagyon bátran viselkedtél – biztatta Parisz. – Mostantól légy még bátrabb. Gondolj a közös életünkre.

– De az ár, amit fizetnünk kell érte, rettenetes – mondta Helené elfúló hangon.

– Igen – suttogta Parisz, és a levegő vibrált a könyörtelen igazság eme egyszerű elismerésétől.

Helené még egy pillantást vetett Hermioné szobájának ajtajára. Majd kinyújtotta a kezét és olyan erővel ragadta meg Parisz karját, hogy a férfi szinte összerezzent a fájdalomtól.

– Tudom, hogy Hermionét nem vihetem magammal. Neki nem ez a sorsa. De esküdj meg, hogy sosem felejted el, milyen áldozatot hoztam!

Parisz látta a szemében, hogy a kérést nagyon is komolynak szánja.

– Az életemre esküszöm – suttogta.

– Akkor gyere – mondta Helené –, ideje, hogy induljunk.

A hold még kövér volt, de fénye egyenetlenül terült el a lakóniai síkságon a tenger felől érkező fekete felhők árnyékában. Csak akkor másztak fel a szekerekre és kezdtek hajtani a kikötőbe vezető úton, amikor már a vártól hallótávolságon kívül értek.

A szél az arcába csapott, köpenye hullámzott mögötte, ahogy Helené Parisz mellett állva a szekér karfáját markolta. A táj, amelyet gyermekkora óta ismert, gyorsan a múltba veszett körülötte. Eltűnt Spárta, eltűnt Hermioné és Meneláosz. A szoroson túl bizonytalan jövő várt rá. A sebesség és a rögös út miatt zötykölődtek a kerekek, a holdfény olvadt ezüstként villant meg a lovak hátán. Ahogy Helené nagyokat kortyolt az arcába fújó szélből, szívét elöntötte az ujjongás. Már rég túl volt a megbocsátáson és a megkönnyebbülésen, és minden menekülő sejtje hirtelen életre kelt.

A hegyekben szökésük még egy halált követelt. A szorosban őrködő őrszem épp oda akart kiáltani a menekülőknek, amikor Parisz nyila a torkába fúródott. Az őr némán roskadt a mellvédre.

– Ez volt az első halál – morogta Aineiász, úgy, hogy Parisz is hallja. – Hány embernek kell még ezért az életével fizetnie?

De senki más nem mozdult a kis helyőrségben, és néhány perccel később, úgy négy órával az után, hogy átszelték az Eurótaszt és elhagyták Spárta városát, a szekerek átjutottak a szoroson és üldözők nélkül tartottak a kikötő felé.

A hajókat már a tengerre vontatták, a legénységet összeszedték – morgolódva verődtek össze különféle szálláshelyeikről, a kocsmákból és a bordélyházakból. Két embert nem sikerült felkutatni, azokat sorsukra hagyták. A hajók felszedték a horgonyt és nekivágtak a háborgó tengernek. Az emberek megfeszített tempóban eveztek, az eső már esett, hideg és maró cseppekben hullott a fedélzetre, ahonnan Parisz a távolodó, szürke földnyelvet bámulta.

Indulás előtt megegyeztek, hogy a biztonság kedvéért a két hajó szoros közelségben halad majd egymás mellett, de ahogy a vihar felélénkült és a látási viszonyok egyre romlottak, ezt mind nehezebbé vált betartani. Az egész világ mozgott körülöttük, az árboc csúcsa jobbra– balra hajladozott, a fedélzeteket elöntötte a víz; a hullámok tintazöld mélyedésein fehér tajték ült, az égen fekete felhők versenyeztek egymással. Az Aphrodité még egy órája sem hánykolódott a habok közt, amikor Helené nagyon beteg lett.

A hajó aljában feküdt, a hajófenék sós levegőjében. Arca fehér volt, mint a mész, újra és újra fájdalmas fintorba torzult. Idegességében órák óta szinte semmit nem evett, így csak rossz szagú zöld epét öklendezett fel. Míg Aithra a száját törölgette, Phüló imákat mormolt a tenger istenéhez. Parisz karjába vette Helenét, aki úgy zihált, mint egy haldokló kutya.

Órák teltek el, de a vihar még mindig nem csendesült, és Helené állapota sem javult. Parisz attól félt, csak azért szöktette meg a szárazföldről, hogy most azt kelljen végignéznie, hogy a tengeren, a karjai között hal meg. Megkockáztatta, hogy üldözői utolérik, de szerelmese számára menedéket akart találni a dühöngő tenger elől. Amikor Helenének már suttogni sem maradt ereje, Parisz megparancsolta vitorlamesterének, Szkópasznak, hogy amint tud, kössön ki a parton.

A tengerből meredeken előbukkanó apró szigeten kötöttek ki, ahol a víz elég mély volt ahhoz, hogy hajójukat az öbölbe irányítsák. Körülöttük mindenütt rég lehullott sziklák hevertek – ijesztő emléket állítottak Poszeidón egykori nemtörődöm vállrándításának. De a kopár hegy, ahonnét a sziklák lezuhantak, széles hátával megvédte az utazókat a vihartól.

Parisz megparancsolta, hogy erősítsenek ellenzőt az egyik barlang szája elé. Kiszáradt uszadékfából raktak tüzet, amelyet hatalmas lángokká élesztettek. Parisz köpenyekből és vitorlavászonból saját kezűleg készített ágyat egy sziklalapra, egy tavacska fölé. Majd karjában a partra vitte a szerelmét, és megnyugtatta, hogy a sziget csendjét nem fogja megzavarni semmi, hiszen a hely legalább ezer éve meg sem mozdult. Szeretőén és aggódva őrizte Helené álmát.

Amikor Parisz felébredt, Helené már egy édesvizű vízesés alatt fürdött a barlang belsejében. A férfi először azt hitte, hogy hajnalodik, de az ellenzőn átszűrődő fény ázott citromszínű volt, az égboltot pedig a lenyugvó nap borostyánszínűre perzselte.

Parisz ráébredt, hogy ez még csak utazásuk első napja. Bizonyára átaludtak a délutánt, annyira kimerítette őket az egész éjszaka tartó utazás a háborgó tengeren. Bár a hullámok még magasra csaptak, a vihar elült, és a nő, aki feléje sétált, olyan volt, mint egy tengerből született, csillogó nimfa. Parisz szeme kopogott az éhségtől, és a tenger felől érkező sós illattól még éhesebbnek érezte magát. Kedvese azonban akármilyen sápadtan is, de mosolygott: visszaköltözött belé az életerő, és az éhséget elnyomta a sürgetőbb vágy, a szerelemé, amelynek eleget kellett tenniük.

A Kranaé – vagyis „sziklás hely” – nevet adták a névtelen szigetnek, ahol szabadságuk első óráiban hódoltak a végzetes szenvedélynek, amellyel Aphrodité áldotta meg életüket.

Napokig tartott, míg a tenger lenyugodott. Az idő alatt úgy éltek, mint egy gazdag hajó partra vetett utasai. A többieket elküldték. Halat és tintahalat ettek; a víz fenekére úsztak, hogy tengeri sünöket fogjanak, amelyeket késsel megfosztottak tüskéjüktől és lenyelték tengerízű, narancssárga húsukat. Sirályok köröztek a fejük felett. A sziklákat, amelyek az eső függönyén át olyan barátságtalannak tűntek, okkerszínűre festette a napfény. A domb délre néző teraszain fügét és görögdinnyét találtak, megfürödtek a forrás jeges vizében, és a citromok levét a hajukba préselték. Gyakran nevettek és gyakran ölelkeztek, éjjel is és nappal is, a fülledt délutánokon egymás mellett aludtak el.

Egyik reggel Szkópasz amiatt panaszkodott, hogy emberei már türelmetlenek. Parisz engedélyt adott nekik, hogy kimenjenek a szoros másik oldalán homályosan, szürkén kirajzolódó partra. Parisz elvett az élelemből és a borból annyit, amennyire neki és Helenének szüksége lehet, majd parancsot adott, hogy a hajó még a héten térjen vissza. A szerelmesek egymás mellett állva figyelték, ahogy a hajó a homályba vész.

– Mi lesz, ha nem jönnek vissza? – kérdezte Helené.

– Akkor örökre itt maradunk – nevetett Parisz. – Itt van a mi királyságunk. Kranaé szigete, ahol nincsenek alattvalók, szolgák, ahol nincs történelem, amely nem törekszik másra, csak hogy önmaga maradjon. És csak egy törvénye van: a szerelem.

– De vannak ellenségeink – szólt Helené.

– Felejtsd el őket. Azt hiszik, hogy már messze járunk. Gyere, tegyük ezt a helyet az istennő szentélyévé. Csak az ő védelmére van szükségünk.

Ott, a hegyet koronázó csupasz sziklán, a tűző nap alatt újra átadták magukat Aphroditénak. Ahogy a túl sok bor felejtést borít az emlékezetre, úgy akarták ők is kitörölni testükből az érzékiség bőségén keresztül annak a világnak minden emlékét, amely egyszer majd számon kéri rajtuk szabadságuk álmát.