Parisz ítélete

– Egyszóval nem lesz béke, amíg ez a vita nem rendeződik – magyarázta Hermész. – Pártatlan bíróra van szükségünk, és az általános vélemény szerint te felelsz meg leginkább erre a feladatra.

– Én? – tiltakozott Parisz. – Hogy várhatjátok el egy pásztortól, hogy igazságot tegyen az istenek között?

Hermész botjával kissé hátratolta kalapjának peremét és Pariszra hunyorított.

– Van szemed a szépséghez, nem igaz? Árészt pedig igazságérzeted nyűgözte le. Mindenesetre az istennők csak abban értettek egyet, hogy elfogadják a döntésedet. Érezd magad megtisztelve!

Parisz esze gyorsan vágott.

– De hogy választhatom ki egyiküket anélkül, hogy megsérteném a másik kettőt? Nem az lenne a legegyszerűbb, ha három részre osztanánk az almát?

– Attól tartok, túl sok minden történt már ahhoz, hogy hajlandóak legyenek egyezkedni. ítéletet szeretnének.

– Szükségem lesz a tanácsodra.

– Ha nem maradok pártatlan, halhatatlan életem fabatkát sem ér majd – emelte fel kezét Hermész, mintha hátrálni akarna.

– De én csak egy ember vagyok – vetette közbe Parisz. – Biztos, hogy hibát követek el.

– Előbb-utóbb minden halandó válaszút elé kerül – felelte Hermész. – A te időd most jött el. A döntés mindig magányos pillanat, de ez ellen semmit sem tehetünk. Ha bölcs vagy, elfogadod ezt. Három istennő vetekszik egymással, hogy elnyerjék a tetszésedet – ki tudja, ez még előnyödre is válhat. – Az isten félrebillentette a fejét. – Készen állsz? Hívhatom őket?

Parisz legalább annyira izgalmasnak tartotta a feladatot, mint amennyire rémítőnek. Bólintott. Hermész indulni akart, de egy pillanatig tétovázott.

– Hadd mondjak még valamit: nagyobb itt a tét, mint egy aranyalma. – Majd megrázta botját, amelynek fehér szalagjai meglibbentek a levegőben.

Parisznak tátva maradt a szája, amikor az istennők ugyanabban a pillanatban megjelentek előtte.

Középen Héra állt, a fején szőlőindákból font koronát viselt, amelyről arany szőlőfürtök csüngtek alá. Formás alakját szikrázó, pontocskákkal és csillagokkal hímzett hálószerű köpeny takarta. Parisz rögtön látta, hogy Héra döbbenetesen szép. Könnyed, kecses tartása magabiztosságot árasztott; látszott, hogy tudatában van saját hatalmának, és nincs rászorulva, hogy hivalkodjon vele. Héra királyi tekintélye higgadtságával nyugtázta a Parisz szemében tükröződő csodálatot.

A Héra jobbján álló, izmosabb Athéné könnyű, finoman megmunkált páncélt viselt, amely kiemelte rugalmas alakját, karcsú karjának és lábának feszes izmait. Egyik kezében bronzhegyű lándzsát tartott, a másikkal aigiszét, kecskebőrrel bevont pajzsát tartotta, amelyet gorgófő díszített. Az istennő harcias öltözéke éles ellentétet alkotott szeme tiszta ragyogásával és arcának kendőzetlen szépségével. Athéné kimérten tanulmányozta Pariszt.

Aphrodité Héra bal oldalán állt. Dísztelen, fátyolszerű ruhát viselt. Mellkasa előtt egymáshoz préselte két tenyerét és ujja végét a szája elé emelte. A haját ibolyák, a fülét aranyvirágok díszítették. Aphrodité fejét enyhén megdöntve Pariszra mosolygott, majd leengedte karját. Figyelte, ahogy elakad az ifjú lélegzete, amint megpillantja a szépen megmunkált fűzőt, amely az istennő finom vonalú nyakától lefelé indulva kettéágazott, hogy kiemelje és megtámassza kebleit.

Héra úgy érezte, talán túlságosan is mereven viselkedett, ezért így szólt:

– Hermész tényleg nem csapott be minket, amikor azt ígérte, hogy a legszebb halandó bíráskodik majd felettünk.

Parisz elfordította a tekintetét, és a legelésző csorda felé mutatott.

– De csak egy pásztort hozott elétek. Valakit, aki biztosan hibákat követ el. – Még mindig az istennők ragyogásának bűvölete alatt kihúzta magát, hogy szembenézzen velük. – Ha beleegyezem abba, hogy én hozzam meg az ítéletet, feltételeket kell szabnom.

– Nevezd meg őket – mondta Athéné. Parisz mély levegőt vett.

– Mindhármótoknak előre meg kell nekem bocsátanotok. És azt is meg kell ígérnetek, hogy nem bántotok majd, ha nem mellettetek döntök.

– Ez elfogadhatónak tűnik – szólt Héra.

– És okosnak is – tette hozzá Aphrodité mosolyogva.

– Ha mindannyian elfogadjátok Parisz feltételeit – mondta Hermész –, akár bele is vághatnánk. – Majd Pariszra pillantott. – Együtt kívánod megvizsgálni a versenyzőket, vagy külön-külön?

Parisz, aki szinte egy pillanatra sem vette le a szemét Aphrodité fűzőjéről, épp válaszolni készült, amikor Athéné észrevette, mi vonja el az ifjú figyelmét.

– Ragaszkodnom kell hozzá, hogy Aphrodité vegye le a kesztoszát – mondta. – Mindannyian tudjuk, hogy a férfiaknak remegni kezd a lábuk, ha megpillantják.

Aphrodité nyomban tiltakozni kezdett: a kesztosz ugyanúgy része az öltözékének, mint Hérának a mennyei korona vagy Athénének a páncél. Ezt mindkét istennő nevetséges érvnek tartotta, és úgy tűnt, ismét kirobban a veszekedés. Hermész már közbelépett volna, amikor Parisz, aki kezdte megérezni, milyen hatalomnak van a birtokában, egy határozott kézmozdulattal lecsendesítette őket.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyesével találkozom az istennőkkel, így elejét vehetjük az újabb vitáknak.

– Ahogy kívánod.

– Másrészt csak akkor kerülhetjük el az igazságtalan ítélkezés gyanúját, ha az istennők ékszerek és ruha nélkül állnak elém.

– Te vagy a bíró – válaszolt komolyan Hermész –, te állapítod meg a szabályokat.

– Akkor kezdjük!

Hermész köhintett.

– Feltételezem, hallottátok, amit Parisz mondott. Lennétek kedvesek levetkőzni? – Majd tapintatosan elfordult, és arról kezdte faggatni Pariszt, hogy milyen sorrendben szeretné látni a versenyzőket.

Parisz elgondolkodott egy pillanatra.

– Mint Olümposz királynője, az isteni Héra legyen az első. Utána talán Athéné úrnő, majd végül Aphrodité.

– Sok szerencsét – mosolyodott el Hermész. Azzal eltűnt.

Parisz nyugtalanul ült le a fűre. Egy pillanattal később azt gondolta: Zeusz atya, kérlek, bocsáss meg, ahogy ott ült egymagában, és az Olümposz királynőjének meztelen fenségét bámulta.

– Egyvalamiben tévedtél – mondta Héra, miközben megfordult, hogy az ifjú a háta finom ívét is megcsodálhassa. – Az igazság az, hogy több vagy egyszerű pásztornál. Királyi családból származol – a fiú felé fordult, és megdöbbenése láttán elmosolyodott. – A valódi apád Priamosz király. Látogasd meg trójai palotájában és mondd meg, ki vagy! Mondd el neki, hogy az istenek úgy döntöttek, megmentik az életedet! Örülni fog neked.

Bár Héra szavai megdöbbentették, villámcsapásként hasított bele a felismerés. Mindig is tudta, hogy valamit eltitkolnak előtte! Most értette meg, miért érezte mindig, hogy különbözik a körülötte élő emberektől, és ez a tény a nyughatatlanságát is megmagyarázta. Egyre növekvő izgalommal hallgatta, ahogy Héra beszámol neki születése körülményeiről.

– Más is van még – mosolygott Héra. – Nem kell megelégedned a hercegi ranggal. Add nekem a díjat, és saját jogodon lehetsz király. Ázsia leghatalmasabb uralkodójává teszlek. Vagyon, hatalom és dicsőség – ez mind a tiéd lehet. A Mennyek Királynőjeként és Zeusz feleségeként megtehetem mindezt. A leggazdagabb és leghatalmasabb királyok egyike leszel.

Parisz hirtelen nem egyszerű pásztorként, hanem a város forgatagában élő művelt uralkodóként látta magát hercegek paloták, miniszterek, nagykövetek és rabszolgák között, a hatalom és a gazdagság világában; olyan világban, amelynek élvezete még atyjának, a trójai királynak sem adatott meg. Mi mindent érhetne el ekkora hatalommal? Miféle örömöket vásárolhatna magának ekkora gazdagsággal? Majd szétvetette a becsvágy. Látta magát koronával a fején, jogarral a kezében, ahogy ékkövekkel kirakott trónon ül. Lelki szemei előtt megjelentek az előtte sorakozó, hódolatukat ajánló alkirályok, az oldalán pedig ott ül Oinóné, a királyné. De amikor arra gondolt, milyen éles ellentétben áll egymással az efféle pompa és a lány egyszerűsége, elbizonytalanodott.

– Örökre leköteleztél, isteni Héra – nyögte ki, miután magához tért. – Köszönöm, hogy felfedted előttem szépségedet, és hogy fényt derítettél eltitkolt származásomra. Ha hármótok közül téged ítéllek a legszebbnek, az alma természetesen a tiéd lesz. Az ítéletem azonban... – Parisz az istennőre emelte tekintetét és nyelt egyet – nem eladó.

Olümposz királynője egy hosszú pillanatig az ifjú nyílt arcát vizsgálta. Szótlanul összeszorította ajkát, bólintott, majd eltűnt.

Majd Athéné állt meg Parisz előtt. Erős teste ragyogott, ahogy körbefordult, kihúzva magát, hogy még szebb látványt nyújtson. Vadászként Parisz nagyra értékelte az istennő megjelenését, és amikor újra szembe került vele, Athéné tiszta tekintetének derűs nyugalma napsugárként simogatta Parisz lelkét.

– Feltételezem, Héra hatalommal és vagyonnal próbált megvásárolni – mondta. – Neki ez számít. De ennél fontosabb dolgok is léteznek. Olyan dolgok, amelyek hosszabb életűek és igazi elégedettséget nyújtanak. Ha nyugalomra vágysz, légy bölcs. A bölcsességet pedig az önismeret szüli – anélkül minden porrá válik. – Az istennő ismét fordult egyet, hogy Parisz jól láthassa hajlékony alakját. A levegő úgy rezgett körülötte, mintha lírát pengetnének. – Ez a világ áthághatatlan törvénye. Bár tudod, most mi vagy, azt még nem tudod, ki vagy. – Athéné az előtte térdelő Pariszra mosolygott. – Légy tehát bölcs! Hozd meg a megfelelő döntést, és én életed végéig melletted leszek majd háborúban és békében. Segítek, hogy elérd a bölcsességet, védelmezlek a csatában, s addig erősítem a lelked, míg eléred a tökéletes szabadságot és erőt. Halandó nem kérhet ennél többet.

Parisz csendben bólintott, és elgondolkodva ráncolta össze homlokát. Új távlatok nyíltak meg előtte. Kezdte megérteni, hogy nem csupán három gyönyörű nő közül kell választania – egy örök elv mellett is állást kell foglalnia, amely egész életére hatással lesz. Elszédült a gondolattól, hogy jövőjét e döntése határozza meg. Kissé reszketett, ahogy megköszönte Athénének, hogy megosztotta vele szépségét és bölcsességét.

Athéné helyére Aphrodité lépett.

Hosszú ideig egy szót sem szólt; tudta, hogy nincs szükség szavakra. Héra fenséges magabiztossága megszilárdította az ifjú érzéseit, Athéné higgadtságától még vibrált a levegő, Aphrodité jelenléte viszont olyan illatot árasztott, amely Parisz minden érzékét felcsigázta. Azonnal tudta, hogy ha a külső szépség a kérdés, versenyről beszélni sem érdemes. Nemrég még könyörgött volna Aphroditénak, hogy fogadja el az almát, és tegyen vele, amit jónak lát. De az elmúlt óra megváltoztatta az életét. Már nem csak egy pásztorfiú volt, aki kedvére henyélhet élete végéig a napsütésben, hanem egy hatalmas király fia, aki jogosan támaszthat igényt örökségére. Azon morfondírozott, hogy talán erkölcsi és lelki példát is állít majd az emberek elé. Fontos dolgokon kellett elgondolkodnia.

De az istennő szédítő szépsége összezavarta a gondolatait.

– Tudom – suttogta Aphrodité, majd pillantását Pariszra emelte. Megindító szomorúság tükröződött kék szemében. Parisz arra gondolt, hogy eddig csak a tenger messzi horizontján visszatükröződő, táncoló fényt látta ilyen kéknek. – Most már nem csupán a szépség a tét, ugye?

– Azt hiszem, tényleg nem – hebegte Parisz.

– Tudom, mi történt. – Aphrodité a távolba nézett. – A többiek különböző dolgokat ajánlottak neked. Hatalmas dolgokat, amik nincsenek a birtokodban. Olyasmiket, amikről még nem is álmodtál.

– Így volt.

– Én csak szerelmet ajánlhatok neked, de annak nem vagy híján, jól mondom?

– Igen – mondta rekedten Parisz –, jól.

Még mindig úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Aphrodité bánatosan elmosolyodott.

– Azért beszélgethetünk egy kicsit. – Azzal lábát maga alá húzva leült, könyökét a térdén nyugtatta, arcát a kezére támasztotta, mintha elismerné, hogy már nincs értelme szépségét Parisz elé tárnia. Szeme azonban nyugtalanságot tükrözött.

Parisz ellenállhatatlannak érezte Aphrodité közelségét, szívbemarkoló szépségének fesztelen jelenlétét.

– Olyan szép és kedves, nem igaz? A forrás nimfájára gondolok – hallotta Parisz az istennő szavait.

– Oinóné – a fiú szinte reménytelenül ejtette ki a lány nevét, mintha ifjúkori szerelme és barátja végérvényesen eltűnt volna.

– Nem titok előttem, miért olyan kedves számodra. – Az istennő mosolya úgy sugárzott, mint a forrásvízen megcsillanó napfény. – Nagyon szerencsés vagy.

Parisz bólintott, majd nyelt egyet.

– Végtére is az ő társaságában ízlelhetted meg először, milyen érzés, ha szeretnek, és te is szeretsz.

– Igen.

– Bármi történik, ő mindig kedves marad számodra.

Csönd támadt, és Parisz csak akkor vette észre, hogy alig lélegzik. Kis idő múlva az istennő megmozdult.

– A világ olyan különös. Például itt vagy te: az egyik percben egyszerű pásztor, a következőben egy király fia, akinek az egész világ a lábainál hever. És itt vagyok én – a halhatatlanok egyike. Tudom, hogy az alma minden jog szerint engem illet meg, mégsem áll módomban, hogy magamnak követeljem. – Aphrodité felsóhajtott. – Rendes körülmények között nem lennék ennyire türelmes, de te végig olyan szeretetreméltóan viselkedtél, és olyan őszinte voltál hozzánk! El tudom képzelni, hogy számodra milyen nehéz lehet ez az egész, és nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad miatta. Mindamellett – ismét sajnálkozóan elmosolyodott – nagyon örülök, hogy találkozhattam veled.

Abban a pillanatban, ahogy az istennő megmozdult, Parisz megszólalt.

– Ne, kérlek... várj még.

Aphrodité kérdőn nézett a fiúra.

– Azt akarom mondani, hogy... amit Oinónéról mondtál, igaz, de...

– De?

– Éppen ma délután, mielőtt mindez történt, azon töprengtem, hogy ez lenne minden? Úgy értem, ami a szerelmet illeti.

Aphrodité szemei összeszűkültek, ahogy elgondolkodva a homlokát ráncolta.

– Szerinted ez nem elég?

– Nem erről van szó – felelte Parisz.

– Akkor miről? Nem értem.

Parisz megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– Tudom, mire gondolsz. Tulajdonképpen sosem voltam boldogabb, mint amilyen boldog azóta vagyok, hogy Oinóné és én egymásra találtunk. Csak néha úgy érzem...

– Hallgatlak.

Parisz az istennőre nézett.

– Úgy érzem, hogy talán van ennél több is – majd megint elfordította a tekintetét.

– Ennél több?

Pariszt meglepte saját elbizakodottsága, de állta az istennő fürkésző pillantását.

– Igen – felelte halkan.

Aphrodité megvonta finom vállát, majd megértően felnevetett.

– Hát igen, persze, hogy van ennél több is. Sokkal több. De olyan boldognak tűntél, és nem hittem, hogy tudni akarsz majd róla.

– Kérlek, folytasd!

Aphrodité hátradőlt, mintha egy kicsit meglepődött volna, majd ajkát biggyesztve megszólalt:

– Tudod, ez nem olyasmi, amiről beszélni lehet. Veled kell, hogy megtörténjen. Át kell adnod magad neki – engedned kell, hogy magával ragadjon. – Majd egy pillanatra elgondolkodott. – Olyan ez, mint amikor a tenger erejére hagyatkozol... vagy a tűznek adod magad.

– A tűznek?

– Bizony. A tiszta, átható tűznek, amely saját szenvedélye puszta gyönyörűségén kívül minden mást felemészt. És amint ez megtörténik, minden más megváltozik. Minden értelmet nyer... – Aphrodité elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét; érezte, hogy puszta szavakkal nem kifejezhető, amit mondani akar. – Azt gondoltam, többet tudsz erről – tette hozzá szelíden, de szavai felkavarták Pariszt. Még több tudásra vágyott, mint amit az istennő felfedett előtte, de amikor meglátta Aphrodité mindent értő mosolyát, tudta, hogy féktelensége túl szembetűnő lenne. Elfordította a tekintetét.

– Mesélj még az érzéseidről – mondta az istennő.

Parisz elpirult annak gondolatára, hogy milyen jelentéktelennek tűnhetnek az ő érzései Aphrodité érzelmeihez és gondolataihoz képest.

– Nehéz erről beszélni – mondta. Képzeletét megragadta, amit az istennő egy perccel azelőtt mondott, ugyanakkor szíve is nagyot dobbant, amikor a beismerés és árulás vegyes érzésével hozzátette: – Amikor egy élmény ismerőssé válik, változni akar... nagyobbá és erősebbé akar válni. És különlegesebbé is.

Parisz együttérzés után kutatott az istennő szemében, és meg is találta.

– A valódi életed akar kibújni belőled. Hallgass rá!

– Eddig is azt tettem. Azt hiszem, ezért is vagyok itt. Tulajdonképpen azon gondolkozom, hogy...

– Igen?

Parisz tétovázott. Oinóné szerető mosolya villant fel előtte, majd el is tűnt Aphrodité fényes sugárzásában.

– Amiről az előbb beszéltél... gondolod, hogy velem is megtörténhet?

– Szeretném ezt gondolni, habár... – habozott az istennő, majd félretolt egy kiszabadult hajfürtöt, elmosolyodott, megrázta a fejét és a távolba nézett.

– Folytasd, kérlek!

Aphrodité ismét kutatóan fordult a fiú felé.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen – Parisz megint nyelt egyet, állta Aphrodité tekintetét. – Egészen biztos. Úgy tűnt, az istennő tovább fontolgatja a dolgot.

– Tudod, ez rejtélyes dolog. Két ember kell hozzá, és nem történik meg akárkivel. Lelkeknek kell összetalálkozniuk, olyan lelkeknek, akik felismerik egymást. Amikor ez Megtörténik, az érzelmek és az érzékek ekkor tapasztalt hirtelen, elsöprő szabadságát... senki más társaságában nem tudják megélni. Leírhatatlan élmény, és csak keveseknek adatik meg. – Aphrodité szomorkásán Pariszra mosolygott. – Attól tartok, nem csak tőled függ, bekövetkezik-e.

Parisz bólintott, majd elfordította a fejét.

– Jaj, bocsáss meg – mentegetőzött Aphrodité. – Semmit sem kellett volna mondanom.

– De igen. Tudnom kellett róla.

– Oinónéval ezt nem tapasztaltad meg, ugye? – kérdezte csendesen, majd felsóhajtott, amikor Parisz összeráncolta homlokát és a fejét rázta.

– Talán... – kezdte a fiú. Torka száraz volt, mint egy kiszáradt patakmeder. – Talán nem ő a megfelelő személy. Mármint számomra. – Parisz felpillantott, majd gyorsan hozzátette: – És fordítva, természetesen.

– Ezt csak te tudhatod. De... – Aphrodité ismét szelíden nézett Pariszra. – Nincs sok tapasztalatod, ugye? Biztos nehéz erről beszélni.

Az istennő együttérzésétől kissé megszégyenülve Parisz nézte, ahogy Aphrodité a távolba fordítja tekintetét, ismét visszafordul, száját szóra nyitja, majd meggondolja magát.

– Mit akartál mondani? – sürgette Parisz.

– Csak azon gondolkodtam, vajon... Nem, igazán nem kellene beleavatkoznom.

– Ez nem beleavatkozás. Tényleg szeretném hallani, amit mondani akartál.

– A halhatatlanság egyik előnye, hogy a halandókkal szemben mi előre látjuk a jövőt, és néha fájdalmasan tudatában vagyunk azoknak a lehetőségeknek, amelyeket a jelek szerint ti nem is sejtetek.

– Rám gondolsz?

Aphrodité mély levegőt vett, mintha fontos döntés terhe nyomná a vállát.

– Tudod, Oinóné tényleg a legbájosabb teremtés ezek között a hegyek között, de élnek a világon olyan nők, akik mellett olyan egyszerű és szürke, mint egy veréb, és... Azt hiszem, még nem ébredtél teljesen annak tudatára, milyen vonzó férfi is vagy valójában, és hogy mekkora hatalmad lehetne a nők fölött – ha megadnád magadnak az esélyt, hogy találkozz néhánnyal.

– Gondolod, hogy létezik számomra valaki más?

– Biztos vagyok benne.

– És tudod, ki az?

Aphrodité bólintott.

– Elmondod?

– Nem lenne szabad – felelte látszólag feszengve. Parisz tekintete a mellette heverő aranyalmára tévedt.

– Jaj, nem – kiáltott fel Aphrodité, és felemelte a kezét. – Én nem próbállak megvesztegetni. Nem erről van szó. Most én érzem magam kellemetlenül. A neve Helené, és Spártában él.

– Az Trója mellett van?

– Nem, Spárta egy argoszi királyság.

– Argoszról sem hallottam még – ráncolta a homlokát Parisz.

– Argosz háromszáz mérföldre fekszik innen, a tenger másik oldalán.

Parisz arcán csalódottság tükröződött.

– Akkor bizonyára nem is tud rólam.

– Nem, még nem.

– Ráadásul idegen földről való.

– A szerelemben nincsenek idegenek – mosolygott az istennő.

– Háromszáz mérföld! Még nem is voltam a tengeren.

– Akkor nem akarsz többet hallani róla?

– Azt nem mondtam.

Ismét csend támadt.

– Helené – mélázott el Parisz. – Milyen gyönyörű név.

– Illik hozzá. Ő a világ legszebb asszonya.

Parisz szeme tágra nyílt.

– Mesélj még róla.

– Nem szeretnéd inkább látni őt? Gyere ide és nézz a szemembe.

Parisz levegő után kapkodott, ahogy néhány ujjnyira megállt az istennő meztelen teste előtt. Aphrodité kezei közé fogta a fiú arcát. Parisz megremegett az istennő ujjainak gyengéd érintésétől. Testének minden pórusa Aphrodité illatát szívta magába, ahogy felemelte tekintetét, hogy az istennő szemébe nézzen.

Már máshol járt, feloldódott és szinte fulladozott a tengerzöld írisz fényében; hihetetlen mélységekben lebegett a lelke, s úgy érezte, mintha a kék vízen keresztül nézne felfelé, a vakítóan ragyogó felszín felé. Ugyanakkor lefelé nézve egy asszony arcát látta, aki ugyanazon a fullasztó erejű fényen keresztül nézett fel rá, és akit olyan gyöngéden, mégis olyan hévvel ölelt, amit addig soha nem ismert. Parisz nem látott még az övéhez hasonlatos arcot, amelyen így ragyogott volna a szenvedély és a szépség. Arra a néhány időtlen másodpercre úgy tűnt, mintha magát az istennőt ölelné. Ahogy a látomás halványult, érezte, hogy ha egyszer vége lesz, a szíve megszakad a vágyódástól.

Parisz ismét ott volt a hegyen, és Aphrodité arca mosolygott vissza rá szelíden.

– Helené – csak ennyit szólt.

Parisz hátradőlt, becsukott szemmel lefeküdt, marasztalni próbálta az álmot, miközben elvesztésének mardosó fájdalmától szenvedett. Az asszony képe olyan élénken élt benne, hogy egyre csak nőtt elvakult meggyőződése, hogy ha már egyszer megpillantotta ezt az arcot, sosem tudja elfelejteni. Mindig maga előtt látja majd azt a szempárt, ha a sajátját lehunyja. Már soha többé nem álmodhat másról.

Percek teltek el.

Parisz számára megszűnt a hegy, az istennő jelenlétéről sem vett már tudomást, mozdulatlanul feküdt, bár fejében olyan sebességgel kavarogtak a gondolatok, hogy szinte megijedt tőle. Minden megváltozott. Érezte, ahogy vére lüktet az ereiben és mellkasában lángol a szíve. Hogy ettől a pillanattól kezdve az idő bármely pillanata, amely kevésbé szenvedélyes, már nem jelentene életet számára.

A szemét sem nyitotta ki, amikor megszólalt.

– Találkoznom kell vele. Az enyém kell, hogy legyen!

– Még valamit tudnod kell.

– Mi az? – sürgette Parisz.

– Helenének már van férje.

Parisz úgy pattant fel, mint akibe villám csapott. Aphrodité nyugodtan fürkészte az ifjú hitetlenkedő arcát.

– Tudom, mire gondolsz. Igen, ez tényleg akadály, de még annyi minden van, amit nem értesz.

Düh és csalódottság árnyékolta be Parisz tekintetét. Jobb lett volna, ha soha nem is látja azt az arcot, mint így, hogy megpillantotta szépségét és elveszik tőle.

– Megértettem, hogy férjnél van, hogy háromszáz mérföldre lakik innen egy olyan helyen, aminek a nevét még sose hallottam. Feltételezem, hogy Argosz királyának a felesége – igazam van?

– Spárta királyának a felesége.

– Mik az esélyeim tehát, hogy megnyerjem őt magamnak?

– Segítség nélkül – felelte csendesen Aphrodité – szinte semmi.

Parisz ismét az álmot látta maga előtt. Az arc meghitten élt benne tovább, jelenléte kitörölhetetlenné vált. Annyira egy volt vele, mint saját lelkével. Most már egész életének értelme tőle függött. Aki ilyen látomást él át, annak valóra kell váltania álmát!

Aztán kezdte megérteni.

A torkát köszörülte, majd megszólalt.

– Segítenél?

Aphrodité elgondolkodva biggyesztette le ajkát.

– Nem lenne könnyű – sóhajtott töprengve. – Az is lehet, hogy nagy zűrzavart okozna.

– És ha viszonzásul neked adnám az almát?

Az istennő sértődött fintort vágott.

– Egyébként is téged illet – erőltette Parisz.

– Nem csak azért mondod, hogy...?

– Nem, hát persze, hogy nem. Álmomban sem jutna eszembe...

Aphrodité elfordította a tekintetét. Majd visszanézett Pariszra, de már nem mosolygott.

– Azt hiszem, el lehetne intézni. De ugye érted, hogy itt komoly dologról van szó? A szív ügyei mindig komolyak, még akkor is, ha játéknak tűnnek csupán. – Szavai szinte átdöfték Pariszt. – Biztosnak kell lenned abban, hogy tényleg akarod őt, bármi áron. – Várt egy percet, hogy mondatai biztosan elérjék hatásukat. – Mi a válaszod?

Parisz Aphrodité arcának fennkölt szépségét nézve tudta, hogy az ő életében most érkezett el a pillanat, amikor döntenie kell. A pázsiton csillogó almára pillantott. Belátta, hogy igaz, amit az istennő állított: megpillantotta Helenét, és minden megváltozott körülötte. Soha nem érné már be annyival, hogy egy álmos marhacsordát hajtson ki a legelőre és az aszfodéloszok között ábrándozzon. El sem tudta képzelni, mit kezdene az életével, ha nem teljesülhetne be már-már megszállottságba fordult vágya.

Parisz agyán végigfutott mindaz, amit a másik két istennő ajánlott neki. Héra hatalmas királlyá tenné, igen, viszont a hatalmas királyok hatalmas gondokkal küzdenek, és ő egyébként is király fia. Miért akarna több vagyont, mint amennyit a hercegi rang biztosítana számára? Athéné bölcsességet és önismeretet ígért neki, de ha már tudja, hogy ő Helenét akarja, az önmagában nem elég önismeret? Ami a bölcsességet illeti, az ugyanúgy a szívre is tartozik, mint az értelemre – a látomás Helenéről pedig már a megszállott szerelem utáni szilaj vágyakozással töltötte meg a szívét.

Parisz Aphrodité arcára emelte tekintetét. Minden észérv egy irányba mutatott. Tudta, hogy mindez semmit nem számít, mert minden észérvet messze meghalad a reménytelen, visszafordíthatatlan igazság. Majd mintha saját fejére mondana ítéletet, Parisz megszólalt:

– Nem hiszem, hogy tudnék nélküle élni.

– Hát jó – mosolygott Aphrodité. – Add nekem az almát, és meglátom, mit tehetek.

Priamosz fia

Héra és Athéné együtt, megszégyenülve hagyták el az Ida hegyét, és korábbi ígéretükkel ellentétben attól a naptól kezdve összekötötte őket a Parisz és Trója iránt érzett ellenszenvük. Parisz szerencsére mit sem sejtett ebből, Aphroditét pedig győzelme túlzottan lekötötte ahhoz, hogy mennyei testvérei rosszindulata miatt zavartassa magát. Mivel Aphroditét sosem foglalkoztatta igazán tetteinek erkölcsi következménye, neki is megvoltak a saját eszközei. Elhatározta, hogy mindent, amit csak megtehet, megtesz Trójáért – bár tudta, hogy nem lesz könnyű megelőzni a város pusztulását, főként ha Parisznak tett ígéretét is betartja. Az utóbbi feladat mellett azonban véglegesen elkötelezte magát, és ha a szenvedélynek az az ára, hogy egy egész város leégjen, ám legyen.

Mindeközben Parisz még mindig kábult volt a csodálattól. Rögeszméje bűvöletében csak az érdekelte, hogy a legszebb istennő a leggyönyörűbb nőt ígérte neki. Már nem nyugodhat, amíg végzete be nem teljesedik.

Leszállt az este, mire lejött a hegyről.

Tudta, hogy Oinónét zavarba ejti távolságtartó modora, ezért Parisz sem neki, sem szüleinek nem szólt egy szót sem arról, ami az Idán történt. Fél éjjel ébren feküdt, Helené járt a fejében, és azon gondolkodott, hogyan fedhetné fel valódi azonosságát. Olyan távolinak tűnt számára a délután, amikor az istennőt látta a hegyen, hogy már azt sem tudta, valóban megtörtént-e mindez, vagy csodálatos álom volt csupán. Olyan álom, amelyből kizökkenve egy apróra zsugorodott világba csöppent.

Másnap – mint minden nyáron – Priamosz király emberei látogatták meg Agelaoszt, hogy kiválasszák csordájából a legszebb bikát, amely végül azé lett, aki megnyerte a király elveszett fiának emlékére évente megrendezett temetési játékokat. Parisz mindig nehezményezte, hogy így kell elveszítenie legjobb állatait, de csak azon a nyáron értette meg, hogy saját sorsa mindig is szorosan összefonódott a kiválasztott bikáéval.

Parisz Agelaosz mellett állt, és a városból érkezett férfiakat figyelte, akik a déli verőfényben a bikákról tanácskoztak. Biztosan tudta, hogy melyiket fogják választani.

Előérzete beigazolódott, amikor a csapat vezetője – egy kifelé kancsalító férfi, aki göndör, sarlóformájú szakállt viselt – fejével Parisz felé intett.

– Fogd meg nekem azt a fehéret, ott! – mutatott a bikára, amelyet Parisz annak idején Oinónénak díszített fel.

Az elmúlt években Parisz azonnal ugrott volna, hogy megtegye, amire utasították. Most azonban meg sem mozdult; kitartóan tanulmányozta a férfit.

– Nem vinnétek el inkább azt a fehér-tarkát, amelyik a tölgyfa alatt áll? Sokkal kevesebb gondotok lesz vele az úton – vetette fel.

A trójai Agelaoszra bandzsított.

– A király a legjobbat akarja. A fehéret kéri.

– Akkor jöjjön ide a király, és fogja meg ő maga – vetette oda Parisz, majd a kötelet meztelen vállára vetve odébbsétált. Hallotta nevelőapja bocsánatkérő hebegését. Majd meglátta Oinónét, aki egy platánfa árnyékából figyelte az eseményeket. Önkéntelenül elkapta a tekintetét a lány csodálkozó arcáról. Hallotta, amint a szakállas férfi azt mondja, nem azért jött ide, hogy egy bárdolatlan paraszt szemtelenséget hallgassa, és nem hajlandó egész napját elfecsérelni. Majd megparancsolta Agelaosznak, hogy hozza ki ő a bikát. Amikor az öregember felmászott a kerítésre, Parisz rögtön sarkon fordult, és odakiáltott az apjának, hogy figyelmeztesse: túl öreg már ahhoz a szilaj és megbízhatatlan bikához.

– Én már akkor bikákat béklyóztam, mielőtt te megszülettél – morogta Agelaosz, és leugrott a karámba. – Add ide a kötelet!

Az egyik fiatal bika rosszkedvűen felbőgött. A csorda idegesen vonult át a karám másik oldalára, nyomában por szállt fel. A levegőt megülte a trágya szaga, a forróságtól vibrálni látszott a levegő.

Parisz szabad kezére támaszkodva átugrott a kerítésen.

– Már nem vagy olyan gyors, mint régen. Ott helyben fel fog öklelni.

– Engem is sértegetni akarsz? – meredt fiára Agelaosz.

– Nem, apám, de ez az igazság. A bika az enyém, engem ismer legjobban. Hagyd ezt rám.

– Elfelejtetted talán, hogy ez az egész csorda Priamosz király tulajdona? – kiáltotta türelmetlenül és dölyfösen a szakállas férfi. Parisz egy pillanatig őt nézte, de büszkesége és méltósága nem engedte, hogy válaszoljon. Ehelyett nevelőapjához fordult.

– Priamosz király mindig ennyire ragaszkodik ahhoz, ami az övé? – Apja válaszát meg sem várva levette válláról a kötelet, és a bika felé indult, amely a karám túlsó oldalán egyre nyugtalanabbul pislogott, hogy elhessegesse a szeme körül rajzó legyeket. Hatalmas izmai ugráltak bőre alatt, mellső patájával a port kapálta.

Egy óra múlva, amikor a király szolgái egy kötél segítségével elvezették a bikát, Agelaosz fiához fordult.

– Megmagyaráznád, mi volt ez az egész?

– Idén egészen a király udvaráig követem a bikát – felelte csendesen Parisz.

– Netán valami démon bújt beléd ma? – emelte fel hangját az öregember. – Hát nincs itt elég munka az állatokkal, hogy neked Trójába kell menned bajt keverni? Mártózz meg a folyóban, fiam! Hűtsd le magad!

Agelaosz sarkon fordult és épp indult volna, amikor Parisz megszólalt.

– Mesélj még egyszer a születésem körülményeiről.

Agelaosz megállt, megfordult, a homlokát ráncolta.

– Már százszor elmondtam a történetet – felelte lassan.

– Mondd el újra, kérlek!

– Úgy történt, ahogy mondtam. Mielőtt rád találtam az erdőben, egy nőstény medve szoptatott. A tarisznyámban hoztalak haza, és sajátomként neveltelek.

– De a dardánok közül kinek jutna eszébe, hogy sorsára hagyjon egy gyereket? – hitetlenkedett Parisz, és csak ekkor döbbent rá, hogy ezt a kérdést még sosem tette fel apjának. Amikor Agelaosz elfordította a tekintetét, Parisz hangja keményen csengett. – Megesküszöl rá, hogy ennél többet nem tudsz?

Az öreg pásztor komolyan fürkészte Parisz arcát. Most történt meg először, hogy fia nyíltan szembeszállt vele. Mindig tudta, hogy ez a pillanat is elérkezik majd, azonban túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon a fiúnak, akit felnevelt. Mély levegőt vett, majd mesélni kezdte Parisznak, mi történt aznap éjjel, amikor a király küldötte érkezett a házához, és megparancsolta neki, hogy ölje meg a csecsemőt. Azt is elmondta, hogy megesett rajta a szíve, így nem engedelmeskedett az utasításnak.

– Ahelyett, hogy a gyilkosod lettem volna, apád lettem. Hát nem voltál boldog velünk? – kérdezte barátságtalanul.

– Kívánhattál volna magadnak ennél jobb életet?

– Nem. Kivéve azt az életet, amire születtem.

– És ha azon az életen átok ül?

– Az legalább a saját életem lett volna.

Parisz látta a fájdalmat az öregember szemében, és már bánta, hogy ilyen kíméletlenül beszélt.

– Mindig jó apám voltál, és teljes szívemből szeretlek – mondta engesztelően. – De egy isten elárulta, ki az igazi apám, és az efféle tudás birtokában az ember sorsa megpecsételődik.

Agelaosz visszaemlékezett azokra az évekre, amikor Parisz még csak gyerek volt, majd az előtte álló ifjú idegen nemes vonásait fürkészte.

– Ki vagyok én, hogy egy istennel vitatkozzam? – mondta keserűen, majd magára hagyta a fiút. Néhány lépéssel arrébb megállt, a földet bámulta. Megrázta őszülő fejét, majd ismét elszánt fia felé fordult.

– Ha a sors úgy kívánja, menj hát Trójába. Járulj a király elé, és mondd meg neki, hogy Agelaosz az istenekre bízott téged az Ida hegyén, de az istenek úgy döntöttek, hogy visszaadnak téged nekem. Mondd meg neki, hogy ha ebben hibát talál, az nem az én hibám. – Azzal sarkon fordult, és otthagyta fiát.

Parisz apja lépteit figyelte, majd hirtelen megpillantotta a még mindig a platánfa árnyékában várakozó Oinónét. A nimfa balsejtelme, amely egész éjjel nem hagyta aludni, csak erősödött, miközben Parisz és apja párbeszédét hallgatta. Tudta, hogy semmit sem mondhat, amivel eltántoríthatná szerelmét a szándékától. Bánata egyre nőtt. Figyelte, ahogy a fiú keresztülvág a tisztáson, és felé tart.

Oinóné csendben hallgatta Parisz történetét arról, ahogy Héra megjelent előtte az Idán, és felfedte előtte valódi származásának titkát. Visszafojtott lélegzettel bólintott, amikor a fiú megkérdezte, megérti-e, miért kell megkeresnie a sorsot, amelyet az istenek neki szántak. De amikor ígéretet tett, hogy sosem felejti el kettejük szerelmét, Oinóné úgy érezte, mintha fejében valami hangosan dübörögne. Amikor Parisz lehajolt, hogy megcsókolja, a lány hátralépett és Parisz szemébe fúrta tekintetét.

– Apámtól megkaptam a jövőbe látás ajándékát – suttogta. – Tudom, hogy akkor sem maradnál, ha könyörögnék. Másik életre vágysz, és tudom, hogy a világ bántani fog téged. De apám a gyógyítás ajándékát is átadta nekem. – Oinóné Pariszra emelte tekintetét. – Egy nap olyan sebet kapsz majd, amelyet csak én tudok meggyógyítani. Akkor gyere vissza hozzám!

Oinóné lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomjon a fiú szájára, majd kiszabadította magát Parisz öleléséből, és ahogy találkozásuk első napján is tette, a fák árnyékába szaladt.

Lüktető dobszó hangja ütötte meg a fülét, ahogy a város felé közeledett. A hangokat a szél sodorta felé, amely végigsöpört a trójai síkságon, át a folyók csillogó víztükre és a hajladozó búzatáblák fölött. Már jókora távolságról felfedezte, milyen hatalmas tömeg gyűlt a városfalak köré. Az emberek kiabáltak és ujjongtak, ahogy az egymással vetélkedő szekérhajtókat biztatták. Parisz gyakran nézett le a hegyről a trójai falakra, de azelőtt sosem vette észre, milyen fenségesen tündöklenek. Azt sem látta eddig, amit csak közelebb kerülve pillantott meg: hogy milyen roppant méretűek a kövek, amelyekből a félelmetesen magas kapuk épültek. Ilyen sok embert sem látott még azelőtt – a szekérhajtók kocsijuk tengelyét és a lószerszámot ellenőrizték, az atléták karjukat-lábukat olajozták, a lószelídítők és kovácsok jószágaik érdemeiről vitatkoztak. Tornászokat látott és tűznyelőket, kígyóbűvölőket, zenészeket és táncoslányokat, kuruzslókat és kereskedőket, akik mindannyian arra vártak, hogy könnyíthessenek a tömeg pénzeszacskóin. A forgatagban koldusok tették közszemlére sebeiket, miközben a részegek a nők körül lebzseltek vagy a rögtönzött fedelek alatt horkoltak. A levegőben fűszeres bor és sülő hús illata keveredett. Parisz érezte, ahogy a szél arcába fújja a felkapott port.

Senki sem méltatta igazán figyelemre a hegyről lejött pásztorfiút. A tömegbe vegyülve épp azon tűnődött, hogy hívhatná fel magára a figyelmet, amikor egy hang ütötte meg a fülét: versenyzőket toboroztak, akik puszta ököllel küzdenek meg egymással. Ahogy a hang irányába indult, Parisz emberek gyűrűjét pillantotta meg, és felismerte a középen álló ifjút: már látta egyszer a hegyen, a Lürnesszoszban rendezett ünnepségen. Aineiász volt az, a dardán király, Ankhíszész fia. Bár Parisz sosem beszélt a herceggel, az ismerős arc láttán mégis kevésbé érezte magát idegennek.

Egy ideig a homokkal beszórt küzdőtér mellett állt, és nézte, ahogy egy izmos, homokszín hajú ifjú egyik versenyzőt üti ki a másik után. Tagbaszakadt termete ellenére fürgén ugrált ide-oda, fölényes ügyességgel osztogatta ütéseit, amelyek eredményeként ellenfelei bedagadt szemmel vagy vérző orral hagyták el az arénát. Parisznak nem volt erőssége a verekedés, de munkája során megtanulta, hogyan kell ügyesen és gyorsan kitérni az ingerlékeny bikák elől. Bízott hajlékony izmaiban, és a karja is hosszabb volt, mint a nagydarab fickóé. Az a küzdelem szünetében nyugodtan olajozta ökleit, míg előző ellenfele éppen kitörött fogát köpte ki. Lányok egy csoportja a győztes nevét kántálta. Déiphobosz nagyképűen rájuk vigyorgott, amikor a bíró felkiáltott: „Ismét a király fia nyert! Van még valaki, aki ki mer állni karja erejével?” A fiatal nők közül a legmagasabb felkiáltott:

– Add neki a koszorút, Aineiász!

Parisz úgy érezte, mintha egy isten láthatatlan keze tolná előre, amikor kilépett a tömegből. A távolból bikája panaszos bőgését hallotta.

– Nagyszerű, egy másik kihívó! Ránézésre dardánnak tűnik, a népemből való. Persze minden erőmmel azon leszek, hogy pártatlan maradjak – vigyorgott Pariszra Aineiász.

Parisz Déiphobosz izmos alakját mustrálta, aki, miközben egy törülközővel szárítkozott, a fiatal lányokkal nevetgélt.

– Ő Priamosz király fia? – kérdezte Parisz, és valami ismerős vonást próbált felfedezni a férfi arcán és tartásában.

– Igen, ő Déiphobosz – mosolygott Aineiász. – Most jöttél le először a hegyről?

Parisz bólintott, majd hallotta, hogy az egyik lány felkiált:

– Csak finoman a pásztorfiúval, Déiphobosz! Kár lenne eltörni azt a csinos orrát! – Egy alacsonyabb, sötét hajú, fekete szemű lány állt meg Parisz mellett, és homlokát ráncolva nézett fel rá. Zavart tekintetében ellenségesség tükröződött, ami kissé elbátortalanította a fiút. Mindeközben Déiphobosz felkészült az új mérkőzésre. A közönség hangos tapsa kíséretében az arénába lépett, magabiztosan méregette új ellenfelét. Miután Pariszt félmeztelenre vetkőztették, megállt Déiphobosszal szemben, a homokba húzott vonal előtt.

Egy ideig Déiphobosz öklözve ugrált körülötte, és olyan gyors mozdulatokkal ütött és cselezett, hogy Pariszt csak fürge mozgása mentette meg attól, hogy félresiklott ütéseken kívül mást is kapjon. Déiphobosz elveszítette türelmét, mivel új ellenfele rendre félrehajolt és kitért ütései elől. Egyre növekvő dühvel fordult Parisz felé. Inkább szerencséjének, mint ügyességének köszönhetően Parisznak sikerült talpon maradnia, és bár saját ütései inkább csak a levegőt érték, frissebb volt Déiphobosznál és használta az eszét. Szemmel tartotta Déiphoboszt előző mérkőzései során, és megfigyelte, hogy figyelmetlenséget színlel, majd balra cselez, miközben jobbjával a rekeszizmok közé üt, hogy aztán bal kezével rögtön ellenfele fejét vegye célba. Parisz csak erre a pillanatra várt. Déiphobosz jobbja olyan erős akadályba ütközött, hogy saját ütésének ereje billentette ki egyensúlyából. Majd a füle kezdett csengeni, ahogy Parisz a fejére célzott. Ekkor Parisz rögtön nekiesett, ellenfele testét öklözte, majd amikor kiszabadult szorításából, orrbavágta Déiphoboszt. A hercegnek eleredt az orra vére, támolygott, és néhány másodpercig csak pislogni tudott. Amikor Parisz ismét megütötte, lábai megroggyantak, és a következő pillanatban már a homokban térdelt.

A tömeg döbbent csendben fogadta Parisz győzelmét, aki előrehajolt, hogy segítsen Déiphobosznak felállni.

– Jól küzdesz, testvér – lihegte.

Déiphobosz válaszként csak felmordult, mert szemtelennek és sértőnek vette Parisz megjegyzését. Letörölte arcáról a vért, és félrelökte a felé nyújtott kezet. A tömeg felé támolygott. A lányok követték, kivéve a fekete szeműt, aki egy pillanatra megállt és Pariszra nézett. Összeráncolta a homlokát, mintha azon gondolkodna, hol láthatta azelőtt. De amikor a fiú rámosolygott, arckifejezése még barátságtalanabbá vált, majd sarkon fordult és a többiek nyomába eredt.

– Te magad is jól küzdesz – szólította meg Pariszt Aineiász. – Az unokatestvérem nem fogja megköszönni neked, hogy megkaparintottad a koszorúját. – Alaposan megnézte magának az ifjút. – Nem a lürnesszoszi vásárban láttalak tavaly? Jól emlékszem, hogy a te bikád nyerte el az első díjat? – Amikor Parisz bólintott, Aineiász szélesen elmosolyodott. – Gondoltam. Bizonyára a bikák tanítottak meg ilyen fürgén mozogni.

– Déiphobosz viszont ügyesen verekszik – mondta Parisz.

Aineiászt elöntötte a melegség, amikor megérezte a Pariszból áradó nyíltságot, amely a dardánok sajátja, de a trójaiak között nem mindennapos.

– Neked pedig a lábad gyorsabb. Miért nem nevezel be a futóversenyre, barátom? Nyerhetnél magadnak még egy koszorút.

A délután hátralévő óráira a forróság fátyla borult, a versenyeket sebesség és növekvő izgalom jellemezte. Parisz kellemetlen helyzetbe került a király két másik fiával szemben is, mert a rövid távfutásban legyőzte Antiphoszt, a városfal körül rendezett terepfutáson pedig megelőzte a nép kedvencét, Hektórt. Három órával később Pariszt a király elé rendelték.

Priamosz udvarnokai körében, pompásan festett tróntermében ült. Parisz vére még mindig pezsgett, ahogy fáradtan és büszkén megállt a király előtt. A három koszorút a kezében tartotta, és most nézett szembe először igazi apjával.

– Unokaöcsémtől, Aineiásztól hallom, hogy a dardániai földeken őrzöd a bikáimat.

Priamosz illatosított szakállát simogatta. Megfáradt mosolya arról tanúskodott, hogy tisztában van azzal, mit jelent több mint húsz éven keresztül cipelni az uralkodás súlyos terhét. Bár még csak negyvenes évei közepén járt, idősebbnek tűnt. Gyér haja őszbe vegyült, szikár arcát ráncok barázdálták. Amikor szemei megnyugodtak Pariszon, a fiú inkább félelemmel vegyes tiszteletet érzett, mintsem kíváncsiságot. Priamosz csak néhány perce kapta a hírt, hogy az egyik szövetséges tengerparti várost az argosziak kifosztották és felégették. Ahogy lábánál heverő vadászkutyája fülét cirógatta, Trója királyát súlyos gondok foglalkoztatták, és nem holmi pásztorfiú, aki azért jött le a hegyről, hogy a játékokon díjat nyerjen.

– Nem történik meg gyakran, hogy valaki három koszorút visz el egyszerre – mosolyodott el alig észrevehetően. – Lehet, hogy a fiaimra is ráférne, hogy több időt töltsenek a hegyi levegőn?

Parisz állta a király tekintetét.

– Vagy talán szerencsések voltak, hogy az apjuk nem hagyta őket a hegyi levegőn, amikor megszülettek.

– Neked ez a sors jutott, fiam? – vonta föl Priamosz a szemöldökét. – Sajnállak érte. De úgy tűnik, nemigen ártott meg neked. Az istenek bizonyára kedvelnek. Megmentették az életedet, szép külsőt adtak, és erőt, hogy megnyerhesd a játékokat. – Priamosz tanácsadója, Anténor felé fordult, és elmosolyodott. – Mi többet kérhet ennél a hegy gyermeke?

– Semmit – válaszolt Parisz csendesen. – Csupán jogos örökségét.

Priamoszt meglepte a fiú határozott hangja. Szúrósan nézett rá.

– És mi lenne az?

– Hogy elismerj fiadként.

A király, a fiai és az összesereglett udvarbeliek alig kaptak levegőt a megdöbbenéstől. Mielőtt bárki szólhatott vagy mozdulhatott volna, Parisz folytatta.

– Amennyire tudom, ezeket a játékokat elveszett gyermeked tiszteletére rendezed. Elveszett gyermeked épp most nyerte meg őket. A testvéreim azok, akiket megvertem. Kész vagyok rá, hogy az életemmel feleljek, ha követelésem jogtalannak bizonyul.

Abban a pillanatban a sötét hajú lány, aki a többi fiatal nő társaságában nézte az ökölvívók küzdelmét, félretolta Hektórt és Antiphoszt. Pariszt bámulta, mióta a fiú a terembe lépett, és ahogy Parisz megszólalt, feszítő, egyre növekvő baljós előérzete úgy robbant ki belőle, mint villám a viharban.

– Tudom, ki vagy. Te vagy az az áldozat, amelyet nem fogadtak el az istenek – mondta a lány, miközben talpán előre-hátra hintázott. – Te vagy az a vasrúd, ami izzik, míg anyám alszik. Füstszagod van. Nem kapok levegőt. – Sápadtan nézett apjára. – Pusztulást hoz erre a városra!

– Maradj csendben, Kasszandra! – Priamosz türelmetlen mozdulattal intett néhány palotabeli nőnek, hogy távolítsák el, de a lány kitépte magát karjukból. – Ez az ember a halálé! Vissza kell adni neki!

Parisz szemmel verést elhárító jelet rajzolt a levegőbe, és döbbenten figyelte, ahogy a lányt kivezetik a teremből. Amikor a körülötte állókra pillantott, azok inkább zavartnak tűntek, mint riadtnak. Hektór azonnal előlépett, hogy elterelje a figyelmet.

– Úgy látszik, ennek a pásztorfiúnak fejébe szállt a dicsőség! – nevetett. – Csak nem tévesztette össze a győztes koszorúját a királyi koronával?

Néhányan Hektórral együtt nevettek, de Déiphobosz, akinek a küzdelem során Parisz eltörte az orrát, nem találta mulatságosnak a helyzetet.

– Ez az ember bajkeverő. Senki nem járul a király elé, és beszél így, ahogy ő. Ki tudja, ki ez, s mit forgat a fejében?

– Lehet, hogy Kasszandrának most az egyszer igaza van? Talán tényleg nem ártana megölni – javasolta Antiphosz.

Parisz megdermedt, amikor az emberek helyeslő mormogását hallotta. De Aineiász mellé lépett.

– Azt hiszem, fiaid még mindig sebeiket nyalogatják, uram – mondta nyugodtan a királynak. – Ez az ifjú szabályos küzdelemben győzte le őket. Ezt én is tanúsítom. Ami pedig a másik követelését illeti, az az ember, aki ilyen kéréssel fordul a király felé, vagy bolond, vagy őszinte. Nem lenne bölcs dolog meghallgatni, amit mondani akar?

Priamosz elgondolkodott egy pillanatra, majd közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye az óvatosan őt fürkésző, állhatatos Pariszt.

– Senki előtt nem titok, hogy az istenek egyszer elvették egy fiamat. De azt a gyereket nem a hegynek adtuk.

– Mindazonáltal pásztorod, Agelaosz ott hagyott engem.

– És te mégis itt állsz most előttem.

– Egy nőstény medve, ahelyett, hogy megölt volna, inkább megszoptatott. – Parisz hallotta a király fiai felől érkező gúnyos hangokat, de szemét apja szemébe fúrta, és észrevette, hogy Priamosz a kétség és a remény között ingadozik. De Parisz nem kímélte. – Amikor Agelaosz sértetlenül lelt rám, nem vitte rá a lélek, hogy megöljön. Ahogy azt a lovast sem, aki elvitt engem ebből a városból.

Priamosznak összeszűkült a szeme. Nehezére esett elhinni, amit hallott, de ugyanakkor kínosan érezte magát, mert a pásztorfiú büszkén és méltósággal állta a tekintetét. Bizonytalanul pillantott tanácsadójára, Anténórra.

– Akárki a király elé állhat egy hasonló történettel – vetette ellen Anténór. – Miféle bizonyítékod van?

Mielőtt Parisz válaszra nyithatta volna a száját, női hang csendült fel a trónterem nyitott ajtaja felől.

– Hadd nézzem ezt az ifjút! – Hekabé királyné méltóságteljesen vonult végig a termen, a tömeg kettévált előtte, hogy utat adjon neki. A királyné idősebbnek tűnt koránál, a sok gyerekszülés megviselte. Kezét összekulcsolta a szíve fölött, ahogy Parisz előtt egy méterre megállt. Olyan átható komolysággal tanulmányozta az ifjút, hogy az visszariadt volna, ha nem az istennők biztosították volna követelése jogossága felől.

– Hosszú csontjaid és mandulavágású szemed arról tanúskodnak, hogy a trójai királyi családból származol, de férjem fattyai közül is sokan örökölték e vonásokat. Mivel tudod bizonyítani, hogy az én méhemből születtél?

– Egy anyának ismernie kell a saját fiát – felelte csendesen Parisz.

– Húsz év telt el azóta, hogy a gyereket kiszakították a karomból, de képe örökre az emlékezetembe vésődött. Születésekor egy jegy keletkezett a nyakán. Emlékszem, azt gondoltam, hogy az a folt olyan, mint egy szenvedélyes harapás nyoma – a királyné szeme vadul fürkészte Pariszt. – Ott van a nyakadon a jel? Vigyázz, mert ha nincs, meghalsz. – Közelebb intette magához a fiút, és kinyújtotta kezét, hogy bal fülénél felemelje állkapcsa vonaláig érő, búzaszínű fürtjeit. Anyja érintésére Parisz oldalra döntötte a fejét. Hallotta, ahogy a királyné lélegzete elakad, amikor észreveszi a Parisz bőrén még mindig kivehető halvány pírt. Hekabé a szája elé kapta a kezét, és a következő pillanatban homlokát Parisz mellkasára hajtotta. Fia érezte, hogy a királyné teste remeg.

Priamosz felállt a trónjáról. Felesége rápillantott, az arcán könnyek patakzottak.

– Rajta van a jel – suttogta. – Ő a mi fiunk.

Uralkodása hosszú évei során Priamosz királynak megannyi váratlan fordulattal és megpróbáltatással kellett szembenéznie, de ennyire még semmi sem rendítette meg. Mozdulatlanná merevedve bámult a lehetetlen arcába. Hinni akarta, hogy igazat hall, ugyanakkor nem bízott abban, hogy a sors, ami megfosztotta fiától, egy ilyen szeszélyes fordulattal vissza is adja neki.

– Biztos vagy benne? – kérdezte rekedten feleségétől. – Nem csak azért mondod, mert ezt akarod hinni?

– Mondom, hogy ott van a jel a nyakán! Gyere, öleld meg a fiadat!

Priamosz nehéz szívvel emelte tekintetét gyermekére, akinek a halálát ő maga rendelte el. Behunyta szemét, karjával a trónra támaszkodott.

– Az istenek útjai mások, mint az emberé, és nem mindig az történik, amire számítunk – suttogta maga elé.

Mintha álomból ébredne, kinyitotta szemét, és szédülten pillantott a győztesnek járó koszorúkat szorongató ifjú bajnokra. Majd kiegyenesedett, és úgy tárta szét karját, mintha azt várná, hogy az égből hulló, láthatatlan áldás a tenyerére ereszkedjen.

– Dicsérjük az istenek útjait – szólt, majd Pariszhoz lépett, hogy megölelje.

Priamosz sokáig tartotta karjában elveszett fiát, mielőtt a megdöbbent tömeghez fordult.

– Gyermekeim, lépjetek elő és öleljétek meg elveszett testvéreteket! Meg kell tanulnotok szeretni őt, úgy, ahogy anyátok és én már szeretjük. – Hektór és testvérei tanácstalanul pillantottak egymásra. A csarnokot betöltötte a tömegen végigvonuló sustorgás, ahogy Parisz testvérei apjuk felszólításának eleget téve egyesével léptek oda hozzá, hogy üdvözöljék.

Hektór, a legidősebb és mind közül a legnemesebb fiú nem kételkedett apja szeretetében. Ő lépett elsőként Pariszhoz, majd melegen üdvözölte előkerült öccsét. A többi testvér érzései vegyesek voltak, és nem mindegyikük rejtette véka alá véleményét. Amikor Parisz bocsánatot kért Déiphobosztól, amiért eltörte az orrát, az csak egy kurta biccentéssel válaszolt. Antiphosz gúnyos hitetlenséggel méregette Pariszt, és amikor Kasszandrát is visszakísérték a terembe, elhúzódott testvérének ölelése elől, mintha érintése a bőrét égetné.

Parisz csak nyíltszívű unokatestvére, Aineiász társaságában érezte magát fesztelenül. Ő vezette körbe a bámuló ifjút a palotában, míg a díszes lakosztályok labirintusán keresztül egy tágas fürdőhöz nem értek. Ott már rabszolgák várták őket, hogy megfürdessék és illatos olajokkal dörzsöljék be Parisz testét, majd megfésüljék rendezetlen haját. Priamosz király elrendelte, hogy aznap este az egész város ünnepeljen. Aineiász megígérte, hogy ő gondoskodik arról, hogy Parisz trójai herceghez illő öltözékben jelenjen meg a lakomán.

Pariszt nem hagyta nyugodni, hogy több testvére is barátságtalanul fogadta, és ahogy fürdővizében pihent, aggodalmait megosztotta Aineiásszal.

– Lásd be, hogy nekik sem könnyű – válaszolta Aineiász. – Végtére is csak Hektór idősebb nálad, és a napnál is világosabb, hogy különleges helyet foglalsz el szüleid szívében. Hogy is lehetne másképp? Bizonyára időbe telik, hogy a többiek jobb belátásra térjenek. Nincs igazán választásuk; előbb-utóbb megenyhülnek.

– Gondolod, hogy Kasszandra is?

– Tudod, Kasszandra más. Ő... – tétovázott Aineiász.

– Valami baj van vele?

– Különös történet ez. Azt állítja, hogy egyszer, amikor a thümbrai templomban töltötte az éjszakát, Apollón látogatta meg, aki a jóslás ajándékát ígérte neki, ha cserébe vele hálhat. És amikor Kasszandra nem akarta odaadni magát, az isten megragadta a hajánál fogva és a szájába köpött, hogy senki ne higgyen a jövendöléseinek. – Aineiász a barátjára nézett és vállat vont.

– Te hiszel neki? – kérdezte Parisz.

– Te elhiszed, amit rólad mondott?

– Dehogy hiszem.

Aineiász elmosolyodott.

– Ugyanígy senki sem hisz neki. Az egész nagyon szomorú. Kasszandra a leggyönyörűbb szüleid lányai közül, de kétségbeesésbe kergeti őket. Te azonban ne zavartasd magad a furcsaságai miatt! De ideje indulnunk. Most már tényleg olyan illatod van, mint egy hercegnek, nem olyan, mint egy pásztornak. Gyere, keressünk neked ruhát.

Aineiász segített Parisznak választani a finoman szőtt tunikák és köpenyek közül, amelyeket a szolgák hoztak be neki. Aineiász azt javasolta, hogy az ékszeresdobozból is válasszon egy szerényebb darabot. Amikor Parisz aznap este megjelent a lakomán, úgy festett, mint egy igazi herceg. Tapssal fogadták. Pariszt a szülei közé, a tiszteletbeli helyre kísérték. Apja hálából bort ajánlott az isteneknek, majd arra kérte az összegyűlteket, hogy igyanak vele együtt gyönyörű fia hosszú életére és szerencséjére.

Parisz ezt hízelgőnek tartotta, de aggódott társasági modorának hiányosságai miatt. Zavarba ejtette körülményeinek ilyen hirtelen megváltozása, és nemsokára ráébredt, hogy minden irányból kíváncsi szemek figyelik. Szinte szédült az eddig ismeretlen érzelmek egymást követő hullámaitól. A feje nemsokára úgy forgott, mint a terem falaira festett delfinek és csikóhalak szoktak a vízben.

A lakoma egyik szünetében Hektór poharát emelve köszöntötte Pariszt, és átkiáltott neki az asztal másik oldaláról.

– Andromakhé azt mondja, nagy zavart keltettél a palotabeli hajadonok között, és még az is lehet, hogy ölre mennek, ha nem találunk neked gyorsan egy feleséget.

Parisz zavarában elmosolyodott, de értette a tréfát.

– Köszönöm jó asszonyodnak, de mondd meg neki, hogy minden reggel áldozni fogok Aphrodité oltárán, míg az istennő elém hozza azt, akit a sors nekem rendelt.

Parisz figyelmét nem kerülte el, hogy körülötte az emberek cinkos pillantásokat váltanak, amitől kényelmetlenül érezte magát. Tudta, hogy nem szabad ennyire nyíltan viselkednie ezek között az okos, művelt férfiak, és drága ruhát viselő, kifestett asszonyaik között, akiknek a társaságában ügyetlen kisfiúnak érezte magát. Beléhasított a megbánás, ahogy eszébe jutott Oinóné és egyszerű, közös életük. Egy pillanatra elcsüggedt. Majd anyja, Hekabé hajolt hozzá.

– A fiam Aphrodité szolgájának tartja magát?

– Igen, asszonyom.

A gondolataiban elmerült Priamosz most felnézett és Pariszra mosolygott.

– Úgy tűnik, hogy ott, a hegyekben dardánt faragtak belőled. Az aranyos Aphroditét Ankhíszész és népe is nagyon tiszteli.

Majd Hektór szólalt meg.

– Akkor nem csoda, hogy te és Aineiász ilyen hamar összebarátkoztatok. Úgy tudom, Lürnésszoszban az a történet járja, hogy Aineiásznak Aphrodité az anyja.

Unokatestvére felé fordult, és ravaszul rámosolygott.

– Így van, Ankhíszész fia?

Aineiász, aki már hozzászokott a tréfához, poharát emelte Hektórra, és elmosolyodott, amikor meglátta Parisz arcán a megütközést. Aphrodité nem állt távol Parisz gondolataitól az elmúlt néhány órában, de sosem gondolt rá anyaként.

– Apám Aphrodité templomában nemzett – magyarázta Aineiász. – Anyám az istennő papnője volt.

– A történet nem ér itt véget – szólt közbe Priamosz. – Nem hallottad még, Parisz, hogy unokatestvéremet, Ankhíszészt maga az istennő vakította meg, mert a szerelmével kérkedett? Hol az énekmondóm? Halljuk a dalt!

Az énekmondó, aki a palota hölgyeinek társaságában csevegett, lírája után nyúlt, és játszani kezdett. Ahogy a húrok megremegtek és hangjuk betöltötte a termet, a lakomázok elcsendesedtek. A dalnok énekelni kezdte a történetet, amely szerint Zeusz azzal tanította alázatra Aphroditét, hogy szerelemre lobbantotta egy halandó iránt. Az istennő szíve olyan hévvel égett az ifjú Ankhíszészért, hogy egy phrügiai hercegnő képében jelent meg előtte egy istállóban. Köpenye a tűz lángjánál is fényesebben tündökölt. Aphrodité Ankhíszésznek adta magát azon a szenvedélyes éjszakán, de amikor Ankhíszész hajnalban felébredt, rémülten döbbent rá, hogy nem egy meztelen hajadont, hanem egy halhatatlan istennőt tart a karjaiban. Aphrodité megnyugtatta, hogy semmitől sem kell tartania, amíg őrzi szerelmük titkát. A férfi azonban a történtek hatására nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megossza valakivel a titkot, s amikor ezt tette, megvakította egy villám.

Parisz azelőtt sem a dalt, sem a történetet nem hallotta. Előkelőbb és kifinomultabb volt azoknál a falusi daloknál, amelyeket otthon, a barátaival énekelt. Az énekmondó szavainak csípős élét hallva azon tűnődött, vajon az volt-e a rhapszódosz célja, hogy Aphroditét és Ankhíszészt kigúnyolja. De úgy tűnt, Aineiász jó néven vette a dalt, így Parisz megnyugodott és a többiekkel együtt tapsolt, amikor az elbeszélés véget ért.

Hekabé ráncos kezét Pariszéra tette.

– Az aranyos Aphrodité szelíd istennő, de kegyetlen is tud lenni. Lehet, hogy tényleg a szenvedély gyermeke vagy, de óvakodj, nehogy felemésszen a szolgálata!

– Anyád bölcsen szólt – bólintott Priamosz. – A legjobb, ha az ember mindegyik isten iránt tiszteletet tanúsít; habár olykor úgy tűnik, ők nem sokat törődnek velünk.

Parisz komoly pillantást vetett szüleire, és nem kerülte el figyelmét, hogy apja lelkét még az ünneplés óráiban is az állam komoly gondjai nyomasztották. Hirtelen boldognak érezte magát, hogy visszautasította Hérát, aki királyi trónt ajánlott neki. Anyjára tekintve látta, hogy asszonyi méltósága ugyanazt az erőt sugározza, ami Hérából is áradt, és szavaiban Athéné bölcsességét is felfedezte. Ismét megtámadta érzékeit Aphrodité emléke, amikor az asztalon virító liliomok illata hirtelen megcsapta az orrát, és az egyik szolgálólány súrolta testével, ahogy serlegébe bort töltött. Történjék bármi, most már teljes lelkével az istennőé volt.

– Mindkettőtöknek köszönöm a kedvességet – válaszolt mosolyogva –, de én már az előtt hűséget fogadtam Aphroditénak, hogy idejöttem. Az ő isteni oltalmára bízom magam. – Magasba emelte serlegét, és nagyot kortyolt a fűszeres borból. – Ha az a sorsom, hogy a szépség emésszen el, boldogan állok elébe.

Ló Poszeidónnak

Az ember nem kerülheti el, hogy élete során választások elé kerüljön, az istenek számára azonban szinte minden lehetséges. Amikor a szerelmes kedvű Zeusz megkíván egy asszonyt, ezernyi módon képes vágyát beteljesíteni. Egyszer, amikor a tengerparton játszadozó Európéra vetett szemet, bika formáját öltötte magára, és olyan kezesen viselkedett, hogy a lány habozás nélkül felült széles hátára. A következő pillanatban Zeusz már száguldott Európéval a hullámokon, át a nyílt tengeren, Kréta szigete felé. Ott az isten kedvét töltötte vele és Minószt nemzette méhében. Amikor pedig Danaé szépsége ragadta magával, Zeusz aranyesőként hullott az érctoronyra, ahol Danáét apja tartotta elzárva, és heves vágyától hajtva megfogant a hős Perszeusz.

Ám Zeusz egyik legsorsdöntőbb szerelmi kalandja azon a végzetes napon történt, amikor megpillantotta a spártai király, Tündareósz feleségét, aki egymagában, meztelenül fürdőzött az Eurótasz folyóban. A szenvedélytől elvakult Zeusz hattyú alakját öltötte magára, amely hosszú nyakával és fehér szárnyaival hirtelen az asszonyra ereszkedett. Lédának sem ereje, sem ideje nem engedte, hogy ellenálljon az istennek, csak levegő után kapkodott, amikor a nagy fehér szárnyak ráborultak. Ahogy Zeusz kielégítette vágyát, fölrepült, az asszony méhében pedig férfiak ezreinek halála fogant meg: Helené.

Ám aznap este korábban Léda a férjével is szerelmeskedett, így amikor Helené megszületett, Tündareósz úgy döntött, hogy saját gyermekeként neveli fel a spártai udvarban. Annyi finomság és báj jellemezte a kislány szépségét, hogy az emberek azt suttogták, mégiscsak igaz lehet, hogy isteni hattyútojásból kelt ki. Nem sokkal lánya születése után Léda elhagyta Spártát, mert az isten, aki testével együtt a lelkét is birtokba vette, észak felé, a dodonai tölgyerdőbe hívta, hogy ott aszkéta jövendőmondóként szolgálja őt.

Ahogy Helené felcseperedett, a szépségéről terjengő hírek is mind messzebbre jutottak, és férfiak százai ábrándoztak arról, hogy Helené egy nap talán az övék lehet. Tündareósz idősebb lánya, Klütaimnésztra azonban nehezen viselte, hogy háttérbe szorul Helené mellett: húga törékeny bája, tengerzöld szeme és fekete hajzuhataga mindenkinek a figyelmét magára vonta, ha belépett valahová. Bár Klütaimnésztra a maga módján szemrevaló volt, már kiskorában megtanulta, hogy húga ragyogásának árnyékában kell élnie. A legnehezebben azt tűrte, hogy még apja is elvakult Helené szépségétől, így a két lányt nem fűzte egymáshoz erős testvéri ragaszkodás.

Helenének az jelentette a boldogságot, ha a szabad ég alatt tölthette az idejét – ha az Eurótaszban úszhatott, vagy éppen karcsú testét tehette próbára a tornaversenyeken a többi spártai ifjúval és leánnyal együtt. Legjobban mégis az erdő magányában szeretett csatangolni, ahol néha rejtett forrásra bukkant, s ugyanígy szeretett bolyongani íjával a lakóniai síkságot körülölelő, erdővel borított hegyek között. Talán hogy vigaszt leljen anyja korai elvesztéséért, erős ragaszkodás ébredt benne az állatok iránt. Csak nyolcéves volt, amikor az arra járó vadászok nagy megdöbbenésére a sziklák között egy hegyi oroszlán kölykeivel játszott, míg anyjuk egy közeli szirten napozott, és hatalmas mancsait nyalogatta. Helené nemsokára a szűz Artemiszt kezdte tisztelni, és gyakran hallották, ahogy egy elhagyatott szentélyben himnuszokat énekel az istennőnek, vagy a spártai szüzeket vezeti táncba.

Vele ellentétben Klütaimnésztra ritkán hagyta el a palota területét, és azzal próbálta magára vonni apja figyelmét, hogy érdeklődve faggatta a politikáról, a királyság ügyeiről, és más országok nagyköveteivel folytatott tárgyalásairól. Amikor Tündareósz egyértelművé tette, hogy nem kíváncsi lánya véleményére, Klütaimnésztra a tanulásba temetkezett. Elméje élesre csiszolódott – gyakran szállt fölényes vitába a papokkal a jóslatok értelmezése fölött, és kifejlesztette saját, gyakorlati filozófiáját. Olyan férfiról álmodozott, aki végre őt akarja majd, és nem Helenéről szövöget álmokat.

Egy ifjú már tanújelét is adta ilyen irányú érzelmeinek. Nagydarab, durva, mogorva fickó volt, nem túl éles eszű, és nem felelt meg Klütaimnésztra ízlésének. Agamemnónnak hívták; ő volt azon két fivér egyike, akik Spártába menekültek, miután apjuk, Atreusz elesett a Mükénéért vívott harcban. Az ifjú lelkére sötét fátyolként borult a véres események emléke, amelyekből sikerült élve kikerülnie. Öccsét, Meneláoszt Helené szépsége ejtette rabul, de Agamemnónt a Klütaimnésztrában lángoló dac vonzotta. Amikor éppen nem Tündareósszal tervezte a Mükéné visszafoglalására induló hadjáratot, mindig a lány körül őgyelgett – figyelte, ahogy a szövőszéknél dolgozik, vagy utána lopakodott, és a távolból leste, ahogy egymagában, gondolataiba merülve sétál a palota kertjében. Agamemnón soha nem szólt egy szót sem, így jelenléte csak még jobban dühítette a lányt. Amikor Klütaimnésztra kegyetlen megjegyzésekkel próbálta meg elküldeni, a fiú elvörösödött, szerencsétlen arcot vágott, de meg sem mozdult. Egy nap Klütaimnésztra azt vágta a fejéhez, hogy előbb záratná be magát egy sötét kastélyba örökre, minthogy el kelljen viselnie Agamemnónt, amint az árnyékban követi és olyan képet vág, mint egy megvert kutya. Klütaimnésztra megvetette apját, neheztelt húgára, dühös volt anyjára, amiért cserbenhagyta, és lenézte a körülötte élő embereket. Nem akart semmi mást, csak elszabadulni Spártából, hogy saját életét élhesse.

Majd két évvel később, abban az évben, amikor Helené még csak tizenkét éves volt, történt valami, amely örökre megváltoztatta a lányok életét. Thesszalia északi részén, az Iszthmoszon túl, Spártától messze északra, meghalt a lapithák királyának, Peirithoosznak a felesége. Amikor a király gyásza véget ért, hajóra szállt, hogy meglátogassa régi barátját, az athéni Thészeuszt, akit hosszas búskomorság emésztett, miután felesége, Phaidra felakasztotta magát, mert magát vádolta fia, Hippolütosz haláláért. Peirithoosz azzal a céllal indult Thészeuszhoz, hogy felrázza a mélabúból – a két öregedő hős számtalanszor harcolt egymás oldalán hódító királyokként vagy éppen fosztogató kalózokként, és egymás társaságában mindig felébredt bennük a vakmerő kalandok utáni vágy. Helené messze földön híres szépségéről kezdtek beszélgetni, és a bor megtette hatását: alig tudták magukat türtőztetni az izgalomtól. Peirithoosz addig unszolta Thészeuszt, míg az beleegyezett, hogy elrabolják Helenét. Tudták, hogy Tündareósz nem tartózkodik Spártában, mert éppen véres csatát vív Mükénében, hogy ott visszaültesse a trónra ifjú szövetségesét, Agamemnónt. Arról is tudomást szereztek, hogy Spártában gyenge védelemmel találkoznak majd, hiszen Tündareósz csak egy utóvédet hagyott hátra a város őrzésére. Ezt a lehetőséget bűn lenne elszalasztani, mondta Peirithoosz, és ha támadásukat sikerrel véghezviszik, kisorsolhatják, melyikük tartsa meg a lányt.

Elvetemült vállalkozásuk kockázatát csak fokozta szentségtörésük: amikor embereikkel áthatoltak a lakóniai síkságra vezető szoroson, egy erdei szentélyben bukkantak rá Helenére, aki barátnőivel együtt éppen Artemisznek mutatott be áldozatot. Szinte kínálkozott a lehetőség. Peirithoosz megragadta a sikoltozó lányt és nyergébe rántotta. A lovasok elvágtattak, nemsokára már messze maguk mögött hallották Helené társainak kiabálását és jajgatását.

Üldözőiktől könnyedén megszabadultak, és egyezségükhöz híven kisorsolták, kihez kerüljön Helené. A szerencse Thészeusznak kedvezett, aki ekkor több mint negyven évvel volt idősebb foglyánál. Volt idő, amikor ugyanúgy nem jutott volna eszébe, hogy egy ilyen kislányt bántson, mint saját gyermekét sem gyalázta volna meg. Nemes jelleme azonban nem veszett ki belőle egészen. Talán eszébe jutott az egykori hős, aki Hippolüté, az amazon oldalán harcolt Athén védelmében a várost támadó szkíták ellen. Vagy Phaidra emléke hasított lelkiismeretébe, netán a szűz Artemisz átka ült rajta. Bármi is váltotta ki belőle, észhez tért, mert ahogy az alatta fekvő meztelen lány rémült szemébe nézett, úgy érezte, képtelen magáévá tenni. Majd megszégyenülten félrehúzódott, és Helené rögtön maga elé kapta finom karjait, felhúzta lábait, de reszketése nem hagyott alább. Thészeusz egy ideig mellette ült, a fejét rázta, és elborzadt annak gondolatától, hogy ilyen mélyre süllyedt.

„Semmi baj – motyogta. Nem foglak bántani, semmi baj. Semmi baj.” Helené zihálva fel– felsírt. Thészeusz látta, hogy még mindig reszket, amikor a lány fölé hajolt, hogy betakarja köpenyével. Nyomorultul érezte magát a szégyentől, amiért így halálra rémítette ezt az ártatlan, angyali szépséget. Vigasztalni próbálta a kislányt, de amikor látta, hogy hiába, szomorúan rápillantott, majd azt mondta inkább magának, mint Helenének: „Az ilyen szépség inkább átok, mint áldás.” Helené fejébe örökre bevésődött ez a mondat.

Mivel a lányt nem vihette vissza Spártába, és magánál sem tarthatta, Thészeusz az egyik legmegbízhatóbb nemese gondjaira bízta Helenét, az attikai Aphidnában, és anyját, Aithrát küldte utána, hogy gondját viselje. Aztán ismét vándorolni kezdett, míg végül Lükomédész király udvarában, Szkürosz szigetén kötött ki. Ott halt meg nem sokkal később, amikor lezuhant – vagy leugrott? – a tengerre néző szeles sziklaszirtről.

Helené elrablását követően, de mielőtt még annak híre elérhette volna, Élisz ifjú királyát, Tantaloszt is Spártába vonzotta a Helené szépségéről terjengő szóbeszéd. Nemrég került a trónra, és nősülni akart. De ahogy Spártába érkezett, döbbenten látta, hogy a város felfordult, a király otthonától távol háborúzik, kedvenc lányát pedig elrabolták. Tantaloszt királyi rangjához illően, a palota egyik lakosztályában szállásolták el, és ott, az egyik fogadóteremben találkozott Klütaimnésztrával.

Klütaimnésztra már majdnem eladó sorba ért; sötét haja, erős alakja vonzóvá tették őt. Amikor Tantalosz sajnálatát fejezte ki Helené elvesztése miatt, meglepetten vette észre, hogy ez a komoly, fiatal lány szörnyű bűntudattal küzd, mert titokban azért imádkozott, hogy Helené sose térjen vissza. A férfi biztatására Klütaimnésztra megnyílt előtte. Tantaloszt együttérzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy ő is csak azért jött Spártába, hogy Helenével találkozzon, az, hogy Helenének nővére is van, eszébe sem jutott. Hosszú beszélgetésük során érzelmei elmélyültek. A királyt újból és újból meglepte Klütaimnésztra széles érdeklődési köre és éles esze. A lány saját kellemetlen helyzetéről és a körülötte élők gyöngeségeiről tett szellemes megjegyzései szórakoztatták a királyt, aki nem sokára szerelembe esett.

Tantalosz mesélt Klütaimnésztrának birodalmáról, az Árkádián túl, a nyugati tenger partján, Spártától kétszáz mérföldre északra elterülő Éliszről.

Az istenek legfőbbikét, Zeuszt imádják ott; tiszteletére mozgalmas versenyeket rendeznek az olümpiai síkságon, amelytől nem messze áll Tantalosz városa, Pisza, amely ugyan nem olyan hatalmas, mint Spárta, de gazdag kultúrája és virágzó gazdasága van. Már semmi sem hiányzik belőle, csak egy királyné. Ha Klütaimnésztra beleegyezését adja, Tantalosz azzal a kérdéssel küldene hírvivőt Tündareósz királyhoz, hogy megtisztelhetné-e idősebb lánya Élisz trónját.

Klütaimnésztra gondolatai sebesen kavarogtak. Tantalosszal kapcsolatban nem voltak illúziói – nem ő volt sem a leggazdagabb, sem a legcsinosabb király Argoszban.

Jelentéktelen külseje volt, kissé hegyes orra, és elálló fülei. Érző szíve nagylelkű természettel párosult. Ősi királyi házból származott, és érdekesen gondolkodott arról, hogyan lehetne irányítani egy államot az alattvalók jólétét szolgálva, anélkül, hogy zsarnoki hatalmat gyakorolna. Tervei között szerepelt, hogy korszerűsíti városát, és felszereli a haladó kultúra legjobb vívmányaival. Mindezeken túl intelligens is volt. Klütaimnésztra úgy érezte, bármiről is beszélgetnek, azt a témát nyitott ésszel közelíti meg. Egyórányi beszélgetés után Klütaimnésztrát lenyűgözte a férfi megfontoltsága, jó ítélőképessége és tájékozottsága. Ettől ugyan úgy érezte, hogy ő maga kevésbé művelt, mint amilyennek gondolta magát, de megalázottságot nem érzett; Tantalosz ahhoz túl kedves volt.

Mindez sokat jelentett, de még fontosabbnak bizonyult az az egyszerű tény, hogy Tantalosz őt akarta, és nem a húgát. Amióta Tantalosz először hallott Helené helyzetéről és kifejezte őszinte aggodalmát, Helené neve alig hagyta el ajkát. Úgy látszott, ez őt is ugyanannyira meglepte, mint Klütaimnésztrát. A lány szerint ez becsületességre vallott.

Egy kis erőfeszítés és képzelőerő segítségével Tantalosz királysága mennyei lehetne.

Talán az istenek végre rámosolyogtak átok verte életére? Ezzel a férfival új életet kezdhetne, jó életet, amilyet mindig is akart. Eszének is hasznát vehetné és többet tehetne annál, hogy csak gyerekeket nevel, és várja a dacos tekintetű ágyasok kíséretében a háborúból hazatérő férjét.

De azzal is tisztában volt, hogy ha Tantalosz most beszél az apjával, csak egyféle választ kaphat.

Amikor Tündareósz minden erejét és idejét lekötötte a Mükénéért folytatott küzdelem, kedvenc lányát elrabolták tőle. Helené köddé vált valahol Spárta és Athén között, így apja másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy minél előbb felkutassa és hazahozza, és hogy végre lezárja a hadjáratot, amelynek következtében Mükéné Spárta lekötelezettjévé válik.

Tulajdonképpen nem lehetett biztos abban, hogy hazatér-e még Helené valaha, ezért Tündareósznak nem állt érdekében, hogy idősebb lányát olyan uralkodóhoz adja, aki viszonylag szerény vagyonnal és még szerényebb hatalommal rendelkezik, emellett távol él minden fontos helytől. Nemet mondana. Határozottan nemet mondana, és ehhez nagyban hozzájárul az is, gyanította Klütaimnésztra, hogy apja titokban egy új mükénéi szövetségben reménykedik, amelyet azzal pecsételhetne meg, ha Agamemnónhoz adná őt feleségül.

De ebbe Klütaimnésztra sosem egyezne bele.

Még a szökés gondolata is átvillant az agyán, viszont rögtön beismerte, hogy az végzetes eredménnyel járna. Ha Tündareósz arra ér haza, hogy egyik lányát elvették tőle, a másik pedig visszaélt szabad akaratával, szörnyű haragra gerjedne. Harcban edzett spártai csapatok vonulnának Élisz ellen, és Tantalosz nem maradna sokáig életben, hogy védhesse ügyét. Klütaimnésztrát pedig özvegyként hurcolnák haza. Szinte látta maga előtt az eseményeket, és sírni tudott volna.

Reményeit és félelmeit is megosztotta Tantalosszal. Megbeszélték a nehézségeket; a férfi kijelentette, hogy kész harcolni érte, de Klütaimnésztra jobban ismerte apja természetét és erejét. Tudta, hogy ha elsietik a dolgot, mindent kockára tesznek, tehát azt javasolta, várjanak. Még különben is túl fiatal ahhoz, hogy férjhez menjen. Ha szűzi becsületére esküszik, hogy sosem megy férjhez senki máshoz, csak Tantaloszhoz, a férfi várna-e rá? Ha Tündareósz visszatér a háborúból és Helenét is megtalálják, engedékenyebb hangulatban lesz, Klütaimnésztra pedig egyértelműen közli majd vele, hogy csak Tantaloszhoz hajlandó férjhez menni, senki máshoz. És készen áll arra, hogy megkeserítse apja életét, amíg bele nem egyezik a kívánságába. Két, legfeljebb három év múlva elnyeri hozzájárulását. Akkor nyugodtan élhetnek kedvükre, senkitől és semmitől nem kell majd tartaniuk.

Úgy döntöttek, ez a legbölcsebb, amit tehetnek. Tantalosz visszatért Éliszbe. Klütaimnésztra türelmetlenül várt, és már-már álomnak tűnt, hogy vágya egyszer valóra válik.

Több mint egy évvel az után, hogy Tündareósz Argoszba küldte kémeit, megtudták, hol tartják fogva Helenét. A király csapatot küldött lánya kiszabadítására. A katonák Aphidna erődjét is bevették. Helenét diadalittasan hozták vissza Spártába, Thészeusz anyját, Aithrát pedig rabszolgaként hurcolták magukkal.

A Mükénéért vívott háború a végéhez közeledett, de Tündareósz még mindig távol volt otthonától. Klütaimnésztrát megdöbbentette, húga milyen változáson ment keresztül. Az egykor kalandra vágyó, merész lány idegei a pattanásig feszültek, s úgy rejtőzött szépségével, mint akit ijesztő álom tart fogságban. Az aphidnai huzatos fellegvárban tartották fogva, távol az emberektől. Egyetlen társaságát Aithra és szolgálólányai jelentették. Bár soha többé nem látta Thészeuszt, sem Peirithooszt, még mindig kísértették elrablásának emlékei – a ló verítékének és a bőrnyeregnek a szaga, amit akkor érzett, amikor elvágtattak vele; ahogy bénult rémülettel figyelte, hogy két öregember kockát dob érte, míg ő köztük reszket, és hogy Thészeusz teste ránehezedik.

A férfi szavai még mindig ott csengtek a fülében: szépsége átok, Thészeusz kijelentése is átok volt, és Helené kezdte úgy érezni, hogy egész életén átok ül. Rettegett az őt körülvevő világtól. A palota biztonságos termein kívül még a spártai erdők és hegyek, amelyek között egykor olyan szabadon kószált, is sötét rémképekkel teltek meg. Félt a férfiak vágyódó pillantásától, és amikor kilépett a palota nők számára fenntartott szárnyából, úgy érezte, mintha minden futó, sóvár pillantás megbecstelenítené. Tekintetében, amellyel azelőtt mindig rabul ejtette a férfiakat, rettegés tükröződött, mintha mindig menekülésre kényszerülne. Csak Aithra társaságában érezte magát biztonságban, aki furcsamód valamelyest pótolta anyját rabsága idején. így Helené többnyire mellette maradt. Keveset beszélt, és kerülte a fényt.

Klütaimnésztra előtt csak fokozatosan vált világossá, húga milyen rettegésben él, és egyre jobban aggódott érte. Mindent megtett annak érdekében, hogy meggyőzze Helenét arról, hogy félelmei alaptalanok. Elhalmozta gyöngéd figyelmével, hiszen végtére is testvérek voltak. Klütaimnésztra tudta, hogy kötelessége gondoskodni húgáról, még akkor is, ha azelőtt nehezteltek egymásra. Együttérzéséből fakadóan ébredt rá arra, hogy milyen kiszolgáltatottá és tehetetlenné válnak a nők, ha a férfiak az állatokat is megszégyenítő módon viselkednek. Bátorította húgát, hogy fedezzék fel ismét együtt a világot, de Helené csak rémült fejrázással válaszolt. Klütaimnésztra úgy érezte, hogy húga leginkább önmagának árt konokságával, és amikor azt látta, hogy erőfeszítései nem vezetnek eredményre, elveszítette a türelmét. Attól rettegett, hogy apja majd tőle várja el, hogy húga gondját viselje, míg jobban nem lesz, vagy amíg megfelelően férjhez nem adja. Ezért meggyőzte magát arról, hogy saját életét kell élnie, távol Helenétől és Spártától. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre elérkezzen az az idő.

Majd jött a hír, hogy apja megnyerte a háborút Mükénében. A meggyilkolt zsarnokot, Thüesztészt Agamemnón követi a trónon. Tündareósz már Spártába készülődött, és szíve nagyot dobbant a gondolatra, hogy viszontláthatja szeretett Helenéjét, s a hír, amelyet hoz, Klütaimnésztra szívét deríti majd örömre.

Klütaimnésztra hirtelen elhatározással szökött el Spártából, még mielőtt apja visszatért volna, ám döntését egy pillanatra sem bánta meg. Éliszben, a Tantalosz király feleségeként töltött másfél év volt élete legboldogabb időszaka.

Szerencséjük volt, hogy legalább ennyi időre egymáséi lehettek. Ha rajta múlik, Tündareósz már korábban véget vetett volna közös életüknek, de közbeszólt valami, amiről Klütaimnésztra sem tudhatott, amikor elhagyta Spártát. Amikor apja először értesült arról, hogy Helenét elrabolták, a megrázkódtatás ledöntötte lábáról, mintha egy isten sújtott volna le rá. Miután magához tért, egy ideig olyan zavarosan és bizonytalanul viselkedett, hogy barátai attól tartottak, elvesztette az eszét. Panaszkodott, hogy járás közben nem érzi a lábát, ezért egy ideig semmittevésre ítélték, és Agamemnónra kellett bíznia a hadjárat vezetését. Tündareósz tehetetlenül füstölgött és mérgelődött sátrában fekve, míg végül puszta akaratereje ismét talpra állította. Visszatért a csatába, azonban távolléte alatt megváltoztak a dolgok. Még saját spártai katonái is az ifjú Agamemnónban látták új vezérüket. Ő volt a jövő, és Tündareószról, a vén csatalóról kezdtek elfeledkezni. Az emberek tudták, hogy ha Mükénét visszaszerzik, nem kétséges, kié lesz Argoszban a hatalom.

Tündareósz tisztában volt vele, hogy nagyobb szükség van Agamemnón és lánya házasságára, mint valaha. A frigyet nem csupán azért sürgette, hogy fiatal szövetségesét pártfogolja, hanem azért is, hogy biztosítsa Spárta biztonságát. Hálát adott az isteneknek, hogy Atreusz idősebb fia – és ennek az okát ő tudta legjobban – Klütaimnésztrát akarta inkább, mint Helenét, akinek a hollétéről akkor még mit sem tudtak.

Úgy érezte, az istenek megint rámosolyogtak. Helenét megtalálták és kiszabadították. Miután emberei bevették Aphidnát, Menesztheusz, aki Thészeuszt követte az athéni trónon, sietve elhatárolta magát előde bűnétől. A következő hetekben Thüesztész hatalma végre kezdett széthullani. Mükéné kapuját Thüesztész emberei árulták el, őt magát menekülés közben ölték meg. Fiának, Aigiszthosznak – Atreusz gyilkosának – azonban sikerült elszöknie, de abban senki nem kételkedett egy pillanatig sem, hogy Tündareósz és Agamemnón győzelme komoly fordulatot jelez.

Tündareósz már hazafelé tartott, amikor értesült róla, hogy Klütaimnésztra az éliszi Piszába szökött, ahol Tantalosz király felesége lesz. Dühe olyan irtózatos méreteket öltött, hogy az isten megint lesújtott rá, így Spártába már nem hódító hősként, hanem remegő kezű, elmosódott beszédű aggastyánként érkezett.

Ilyen állapotban nem vezethette hadseregét Éliszbe. Arra sem számíthatott, hogy Agamemnón azonnal a rendelkezésére áll, hiszen Mükéné ifjú Oroszlánjának bőven akadt tennivalója, hogy megalapozza hatalmát a városban, kezébe vegye a pénzügyeket, az adminisztrációt, és hogy megerősítse tekintélyét a Mükénéhez tartozó távolabbi területeken is. így Klütaimnésztrát és férjét hónapokon keresztül békén hagyták, bár a Spártából érkező üzenetek nem hagytak kétséget afelől, hogy Tantalosz készülhet a háborúra, amely első gyermekük születése után kezdetét is vette. Addigra Agamemnón készen állt arra, hogy tovább terjeszkedjen – jó oka volt rá, hogy először Éliszbe induljon. Amikor csapatai élén az államba ért, Tantalosz úgy döntött, hogy a síkságon ütközik meg vele, mielőtt Agamemnón ostrom alá venné Piszát. Jól megválasztotta hadiállását, és a hegyeken át vezető szűk szorosnál sikerült feltartóztatnia a betolakodókat.

De Agamemnón sokat tanult abból, hogy Mükéné végül árulás révén került a birtokába. Tantalosz parancsot adott seregének a támadásra, és a mükénéi sorok felé hajtotta szekerét. Csak akkor jött rá, hogy csupán néhány katonája követte, amikor már túl messzire került ahhoz, hogy visszaforduljon. Katonái biztosra vették, hogy előbb-utóbb Élisz is elesik Mükéné mindent elsöprő hatalma előtt, így Agamemnón hamar megvásárolta őket, így az ütközet idején már neki tartoztak hűséggel.

Klütaimnésztra akkor hallott férje vereségéről, amikor a mükénéiek már a piszai palota felé vonultak. Rémülten szorította magához újszülött fiát, amikor Agamemnón berúgta szobája ajtaját. Elragadta az asszonytól a gyereket, és az egyik emberének adta azzal a paranccsal, hogy loccsantsa ki az agyát. Majd közölte Klütaimnésztrával, hogy özvegy, és nemsokára újra férjhez megy.

Klütaimnésztra csak nagy nehézségek árán tudta magát lebeszélni arról, hogy öngyilkos legyen. Egy ideig olyan ádázul küzdött Agamemnón ellen, mint egy nőstény oroszlán. De ez a különös, marcona férfi, aki már sok éve megszállottan rajongott érte, makacsul ostromolni kezdte. Amikor Klütaimnésztra a dühtől elvakulva számonkérte, hogy képzelheti Agamemnón, hogy valaha is odaadja magát a gyermeke gyilkosának, a férfi azt felelte, ha nem így tesz, a fiút felnőtt koráig csak az éltette volna, hogy megbosszulja az apját – Mükéné véres történelme bővelkedett az ilyen tragédiákban. Azt is elmondta Klütaimnésztrának, hogy nem ő az első nő, akit hadizsákmányként szereztek, de a többivel ellentétben ő nem kényszerül arra, hogy ágyasként vagy rabszolgaként élje le az életét.

Sőt olyan férfihoz fog férjhez menni, aki hűséges kutya módjára, évek óta szereti. Egész Argoszban ő lesz a leggazdagabb asszony, mert ha az istenek Aiakosz házát hatalommal, Amüthaón házát bölcsességgel áldották meg, akkor Atreusz házára gazdagságot hoztak. És ahol gazdagság van, ott hatalom is van, szögezte le Agamemnón, s ezt Klütaimnésztra, mint józan ítélőképességű nő beláthatja nagy bölcsességével.

A férfi egy időre magára hagyta Klütaimnésztrát, időt adott neki, hogy átgondolhassa a történteket. Majd egy éjszaka borral és ajándékokkal közelített hozzá, udvarolni próbált, de a nő Agamemnón minden esetlen megnyilvánulásánál érezte, hogy tagjait átjárja a férfi iránt érzett gyűlölete. Volt egy pillanat, amikor Agamemnón durva arcvonásai mögött Klütaimnésztra felfedezte az ijedt kisfiú tekintetét – azét a kisfiúét, aki sok évvel azelőtt, öccsével együtt menekült el a véres mészárosbarlangból, Mükénéből. Klütaimnésztra akkor érezte meg, milyen hatalmat gyakorolhatna a férfi felett és rajta keresztül.

Később, sokkal később, Agamemnón úgy hágta meg őt, mint egy bika, az asszony pedig engedte neki, hogy elvegye azt, ami számára már semmi értéket nem jelentett. De ahogy aztán nyitott szemmel feküdt a férfi mellett, megfogadta, hogy gondolatait soha, senki nem veheti el tőle.

Mindeközben Helené életének új értelmet adott, hogy apjáról gondoskodhatott. Tündareósz mindig is gyengéden viselkedett kisebbik lányával, és mindig könnyen engedett kívánságainak. Tündareósz tisztában volt azzal, hogy részben ő okozta Klütaimnésztra szenvedését, de Helené sosem kérdezősködött cselekedetei felől. így hálásan adta át elgyengült testét lánya gondoskodásának. Helené boldogan élte volna továbbra is ezt a csendes életet Aithra és szerelmes unokatestvére, Pénelopé társaságában; nem is sejtette, milyen fordulatot vesz majd a sorsa.

Amikor Agamemnón uralma alá hajtotta Éliszt és a királyságok egymás után ismerték el Mükéné uralmát, békés időszak köszöntött Argoszra. A fiatal férfiak, akik eddig minden gondolatukat a háborúnak szentelték, a házasságon kezdtek gondolkodni. Helené, aki már eladósorba ért, a leggyönyörűbb földi nő hírében állt. Akit pedig majd férjéül választ, rövidesen Spárta trónjára is ülhet, így továbbra is minden argoszi herceg csak Helenéről álmodozott.

A kérők egymás után érkeztek Tündareosz udvarába. Drága ajándékokkal lepték meg Helenét, és teljes díszben feszítettek előtte, akár a násztáncot járó madarak; erejükkel és vitézségükkel próbálták lenyűgözni a király kisebbik lányát.

Helené szépségétől talán Diomédész, Tirünsz ura szédült meg leginkább, aki az egyik legbátrabb férfi hírében állt. Diomédész nem tudott Helené ingatag lelkiállapotáról, vagy csak egyszerűen nem volt képes beleélni magát a helyzetébe: győzelmeinek történeteivel próbálta őt lenyűgözni, melyeket a hosszú és szörnyű thébai háborúban vívott csatái során aratott. Helené türelmesen hallgatta és tetszése apró jeleit is mutatta, de nem adott határozott választ Diomédész mohó házassági ajánlatára.

Az athéni Menesztheusz nem részesült ilyen meleg fogadtatásban. Bár kétségbeesetten próbálta elhatárolni magát elődjétől, Thészeusztól, jelenléte végig attikai rabsága emlékeit juttatta Helené eszébe, ráadásul túlzottan haszonlesőnek bizonyult. Helené egyértelműen elutasította volna, ha Tündareosz nem javasolja lányának, hogy egyelőre ne tegye, nehogy Spárta ellenségeket szerezzen magának. Idomeneusz, a krétai király, Deukalión örököse Knosszoszbol érkezett, hogy megkérje Helené kezét, Szalamiszból pedig Aiász, Telamón hős szívű fia, mostohatestvérével, Teukrosszal együtt, akit Telamón a Trójából elrabolt Hésziónénak nemzett. A híres íjász, Philoktetész, Héraklész volt fegyverhordozója magával hozta a hatalmas íjat, amelyet a hős hálából hagyott rá, amiért hajlandó volt meggyújtani halotti máglyáját az Oita hegyen. Peloponnészosz minden részéről érkeztek kérők.

Összesen harmincnyolcan versengtek. Legtöbbjük érett harcos volt, hatalmas és befolyásos férfiak, akik már megalapozták hírnevüket. Ám volt közöttük két ifjú, körülbelül annyi idősek, mint Helené. Palamédész, Euboia hercege még tizenhét éves sem volt, de sokkal eszesebbnek bizonyult vetélytársainál, akiket egy bonyolult, saját ihletésű új játékkal szórakoztatott. A résztvevők egy rácsos játéktáblán a kockadobás eredménye szerint mozdították a köveket. Az új és érdekes szerencsejátékon Palamédész megdöbbentő rendszerességgel nyert. A másik ifjú nem beszélt sokat magáért, de bátortalansága szép külseje büszke, ám tartózkodó természettel párosult. Az általános vélemény szerint nem indult nagy eséllyel, de a kentaur Kheirón e növendéke mindenkit lenyűgözött udvarias visszafogottságával. Ő volt Patroklosz, Menoitiosz fia.

Helené terhesnek érezte, hogy ezek a férfiak mind őt tüntetik ki figyelmükkel. Kétségbeesetten gondolt nővérére, aki már szült ugyan örököst Agamemnónnak, mégis úgy tűnt, feladott minden reményt, hogy egyszer még boldog lehet. Annak is tanúja volt, hogy nagybátyja, Ikariosz megtiltotta lányának, Pénelopénak, hogy annak a férfinak a felesége legyen, akit szeretett. Akkor már hosszú ideje foglalkoztatta a kérdés, vajon élete hátralévő részét zsákmányként kell-e leélnie, amelyet a legügyesebb versenyző ragad el a többi elől. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy apjának már nem sok ideje maradt, és addig úgysem lel nyugalomra, míg ő egy másik férfi védelmét nem élvezi. Előbb-utóbb választania kell a figyelméért versengő kérők közül.

Tündareósz is szívesebben engedte volna útjukra a kérőket, hogy nyugodtan élhesse le hátralevő életét lánya figyelmének középpontjában. Hatalmas hercegek versengtek Helené kezéért, az érzelmek egyre magasabbra csaptak, és nem tudta, hogyan adhatná lányát egyikükhöz, anélkül, hogy magára haragítaná a többit. Az ellenséges érzelmek kockázatát növelte a tény, hogy az egyik kérő a többinél jogosabban tartott igényt erre a házasságra, és több nyomást is tudott gyakorolni, mint a többiek.

Menelaosz, Agamemnón öccse évek óta szenvedélyesen szerette Helenét. Tündareósz figyelmét nem kerülte el, hogy Helené meghitt gyengédséget és tapintatot fedezett fel a férfiban, ezért nem érezte olyan fenyegetőnek, mint a többi, idegen kérőt. Gyermekkoruk óta ismerték egymást, és Helené mindig szerető barátsággal viszonyult a fiúhoz, aki szerény, kissé bátortalan mosollyal nézett szembe a világgal, mintha az egy nagy vihar lenne, ami el akarja őt sodorni. De Menelaosz már felnőtt férfi volt, edzett harcos. Háborúk emlékét viselte magán, egy sebhelyet, amely arca jobb felén futott végig és a szája szegletében végződött, ahol ferde redőként szorította össze bőrét. Még ha hiányzott is belőle bátyja erőszakos féktelensége, Atreusz fia volt ő is. És ha ezzel a házassággal ő kerülne Spárta trónjára, bátyjával az egész Peloponnészoszt uralmuk alatt tartanák. A Helené kezéért és a vele járó hatalomért versengők közül néhányat bizonyára aggaszt ez a kilátás, és talán lépéseket is tesznek majd, hogy elejét vegyék.

Tündareósz tanácstalan volt, de Helené nem sürgette.

A kérők lármás tömegében azonban akadt egy leleményes barátja, Odüsszeusz, Ithaka hercege. Ő nem azzal a szándékkal jött Spártába, hogy elragadja Helenét a nála sokkal gazdagabb emberek orra elől. Más tervei voltak. Tündareósz bátyjának, Ikariosznak a lánya, Pénelopé nem volt olyan lélegzetelállítóan gyönyörű, mint Helené, de tartása, méltósága és éles esze elbűvölte a csavaros elméjű ithakait. A konok Ikariosz, aki szerette hangsúlyozni azt a kis hatalmat, amivel rendelkezett, tehetősebb férjet szánt lányának. Odüsszeusz viszonylag szűkös körülmények között élt a Jón-tenger egy kis szigetén, így Ikariosz már az elején kijelentette, hogy nem tetszik neki az ithakai kalandor, és egyáltalán nem bízik benne. Lánya epekedhet, amíg csak akar, erősködött, de előbb vagy utóbb ő is be fogja látni, hogy apja miért ellenzi ezt a frigyet. Miért akar Pénelopé mindenáron tönkremenni és bizonytalanságban élni egy kalóz mellett, aki egy csupasz sziklán él, távol a civilizált világtól? Hiszen kedvére válogathatna a hercegek között, akiket engedelmesebb unokatestvére kikosarazott.

Pénelopé csak egy indokot tudott felhozni – amely őt legalább annyira boldoggá tette, amennyire apját felbőszítette: szerette Odüsszeuszt és vele akarta leélni az életét, még akkor is, ha nehéz sors vár rá. Apja mélységes csalódottságára továbbra is makacsul ragaszkodott döntéséhez, hogy csak Odüsszeuszhoz hajlandó férjhez menni. Azonban szemérmes és hűséges természete nem engedte, hogy engedjen szerelmese sürgetésének, és egy meggondolatlan szökéssel veszélyeztesse jó hírét.

Odüsszeusz már nem tudott mit kezdeni apja és lánya makacsságával, ezért Tündareószhoz fordult gondjával.

– Mind a ketten nehézségekkel küzdünk – kezdte. – Talán segíthetnénk egymásnak. Tündareósz felsóhajtott. Hosszú ideje ismerte már Odüsszeuszt, és tudta, hogy ez a kurta lábú, vékonydongájú, borzas hajú fickó, akinek egy csetepaté során csáléra ütötték az orrát, nyilván el szeretne érni valamit – nem hiába kérte, hogy négyszemközt beszélhessenek. Vendége csibészes mosolya ugyanakkor elfeledtette vele a kérők fárasztó, szűkszavú ünnepélyességét, és már az a tudat is megnyugtatta, hogy Odüsszeusz nem az ő lánya kezét akarja.

– Fejtsd ki – mondta, miközben intett pohárnokának, hogy töltsön még bort.

Odüsszeusz végigmérte a vele szemben ülő férfit – jócskán elhagyta virágkorát; több mint kétszer annyi idős, mint ő. A valamikori rettenthetetlen harcosból már csak elkényeztetett, nyomorék vénember maradt.

Odüsszeusz úgy döntött, hogy egy kis fesztelen pimaszság jót tesz majd az ügyének.

– Nem titok előttem, merről fúj a szél. – Tündareósz félrebillentette a fejét.

– Figyeltem Agamemnónt, és tudom, hogy nyomást gyakorol rád – folytatta Odüsszeusz. – Persze az öccse ügyét akarja előrébb lendíteni, de ezzel egyúttal azt is elérné, hogy a lányod és Meneláosz házassága megszilárdítsa a Spárta és az Atreusz háza közötti szövetséget. – Odüsszeusz éles pillantást vetett az öreg királyra. – Biztos vagyok benne, hogy nem elégszik meg Mükénével, és ha Spártát biztosan az öccse kezében tudhatja, trónja is biztonságban van.

– Spárta trónja már foglalt – suttogta Tündareósz alig kivehetően.

– És a legbölcsebb király ül rajta – mosolyodott el Odüsszeusz. – De barátom, te sem élsz örökké. És bárki is veszi el Helenét, olyan asszony melegíti majd az ágyát, aki szépségében egy istennőhöz hasonlatos, ráadásul a trónodat is örökölni fogja. Vágyhatna férfi ennél többre?

Tündareósz fáradtan és rosszallóan felsóhajtott.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Arra akarok kilyukadni, hogy szerintem neked is ez a célod. Helenét Meneláoszhoz adod, őt teszed meg örökösöddé, így Spárta helyzete rendíthetetlenné válik. – Odüsszeusz az öreg királyra vigyorgott, aki reszkető kézzel babrálta kígyót formáló karkötőjét. – És milyen szerencse, hogy Meneláosz tényleg megőrül a lányodért, és Helené is tudja, hogy lelkiismeretesen gondoskodna majd róla. Tehát úgy tűnik, a házasságuk minden szempontból indokolt.

– Gondolod, hogy ez nekem nem jutott eszembe?

– Persze azért nem ennyire egyszerű, ugye? Ha csalódást okozol a többi kérőnek, akik ugyanúgy sóvárognak Helené után, kész a baj.

Tündareósz elfordította tekintetét. Odüsszeusz összekulcsolta ajka előtt a kezét.

– Azt hiszem, tudom, mi a megoldás – mosolyodott el. – De ára van.

Tündareósz ismét ránézett.

– Kár a szót vesztegetni – mondta összeszűkült szemmel –, a bátyám nem fog veled szóba állni.

Odüsszeusz széttárta a karját.

– A király átlát rajtam. De talán szólhatna egy-két szót az érdekemben. Elmondhatná a bátyjának, hogy az ithakai Odüsszeusz indított néhány sikeres támadást, és már sokkal gazdagabb, mint akkor, amikor utoljára Spártában járt.

– Fosztogatással nem lopod be magadat a szívébe!

– De ha bepillant a kincstáramba, azzal talán igen – mosolygott Odüsszeusz. – És nevezzen meg nekem csak egy olyan királyi házat, amely nem fosztogatásra és rablásra épült.

– Mit jelent az, hogy „sokkal gazdagabb”? – mordult fel Tündareósz.

– Azt, hogy néhány lükiai város és szidón kereskedő sokkal szegényebb lett. Ikariosz megkapja a pénzt Pénelopéért, és nyugodtan alhat, lánya semmiben sem szenved majd hiányt, ha Ithakára jön.

Tündareósz a fejét rázta.

– Ikariosz azt akarja, hogy Pénelopé Kréta királynője legyen.

– A Szekerce Házában rossz vér keveredik. Pénelopé nem lesz hajlandó Deukaliónhoz menni.

– Vigyázz a nyelvedre! – mordult fel Tündareósz. – A krétai a házam vendége.

– Ahogy az argoszi királyok nagy része. Felélik az élelmedet és kiürítik a borospincédet, míg te és a bátyád a lányaitok jövőjén gondolkodtok. – Odüsszeusz türelmetlenül felsóhajtott. – Pénelopé engem akar férjéül. Ebben ugyanolyan biztos vagyok, mint abban, hogy Helené Meneláoszt akarja. És ha te és Ikariosz nyugodt éjszakákat akartok magatoknak, mindketten megengeditek a lányotoknak, hogy maga válasszon.

Tündareósz savanyú arcot vágót.

– Ez lenne a megoldás, amiről beszéltél? Eredetibb ötletre számítottam.

– Ez csak a terv egy része – mosolyodott el ismét Odüsszeusz. – A többit megtartom magamnak, és csak akkor árulom el, ha beleegyezel, hogy szólsz az érdekemben Ikariosznál.

Tündareósz hosszasan tanulmányozta az asztal másik oldalán ülő eleven, elnémíthatatlan tengeri zsiványt. Sejtette, hogy Odüsszeusz már tanácskozott Meneláosszal és Agamemnónnal, akik valószínűleg most is tudják, épp hol van. Arra gondolt, talán Helenével is megbeszélte a dolgot, és hogy mindhárman azt érezték, amit ő is: ez a fondorlatos szélhámos bizalmat ébreszt az emberben, még akkor is, ha nem lehet neki teljesen hinni.

– Mit akarsz, mit mondjak neki? – sóhajtotta.

– Egyszerű – felelte Odüsszeusz. – Mondd azt, hogy gondolkodtál, és arra a következtetésre jutottál, hogy a legésszerűbb dolog, amit egy apa ilyen helyzetben tehet, az az, ha megengedi a lányának, hogy maga válasszon. Mondd meg neki, hogy te is megengeded Helenének, hogy döntsön, és ha fontos neki a lánya boldogsága, jobb lesz, ha ő is így tesz. Mondd el, hogy Odüsszeusz rengeteget dolgozott azért, hogy a lánya kedvéért megtöltse a kincstárát, és nemcsak hogy halhatatlan szenvedéllyel szereti Pénelopét, de sokkal leleményesebb és megbízhatóbb fickó, mint amilyennek Ikariosz gondolja. Mondd el neki, amit te magad is jól tudsz: hogy Pénelopé szeret és kész továbbra is pokollá tenni apja életét, amíg az bele nem egyezik a házasságunkba.

– Ha beleegyezem – mondta Tündareósz –, mondjam neki azt, hogy a leleményes Odüsszeusz segített nekem kilábalni nehéz helyzetemből?

– Igen.

– És miből állna Odüsszeusz segítsége?

– Áll az alku? – Az ithakai a kezét nyújtotta. Tündareósz bólintott, megrázta, majd az ithakai elmosolyodott.

– Holnap áldozzák fel a királymént Poszeidónnak, ugye?

– Igen, miért?

– Elmondom, mit kell tenned. Hívd össze a kérőket az áldozat színhelyére, és magyarázd el nekik, hogy ilyen sok büszke herceg közül nem tudtál választani, ezért Helenére bíztad a döntést. Mondd meg nekik, hogy így határoztál. De még mielőtt nyilvánosságra hozzák a lányod döntését, minden jelenlevőt kérj meg arra, hogy esküdjön meg, megvédi Helené férjét bárkivel szemben, aki kétségbe vonja kizárólagos jogát Helenéhez.

Tündareósz hátradőlt székében és a szakállát simogatta.

– Megtörtént már nem egyszer, hogy az emberek megszegték az esküjüket.

Odüsszeusz elvigyorodott.

– De ez az eskü olyan szörnyű – mondta –, hogy egyikük sem meri majd megszegni.

A királymént másnap hajnalban hozták be a legelőről. Sörényét, farkát befonták és virágfüzérekkel díszítették. Patáit aranyra festették. A csillogó szőrű, fehér mént az oltár elé vezették, oda, ahol a háromágú szigonyát tartó Poszeidón szobra magaslott. Ott ajánlották fel a lovat az istennek, az összesereglett kérők jelenlétében. De a hatalmas állat nem adta meg magát egykönnyen – mintha megérezte volna a felé közelítő halál szagát. Orrlyukai kitágultak, felhorkantott, majd felnyerített s a szemei forogni kezdtek. Fülét hátracsapta, patái nyugtalanul dobogtak, mialatt Tündareósz megidézte a kék hajú istent, a Föld és a tengerek urát. Négy ember nehezedett teljes súlyával a nyersbőr köteleknek, hogy egy helyben tartsák a hatalmas állatot.

Az öreg királynak már nem volt elég ereje ahhoz, hogy a rítus előírásainak megfelelően végezzen a lóval, így helyette Agamemnón vette kezébe a szent bárdot. A ló nyakának izmaira csapott; egy mozdulattal átvágta a légcsövét. A királymén tágra nyílt szemmel nyerítette el bánatát és dühét, majd még egyszer, utoljára felágaskodott, fényes patái a levegőt taposták. Hosszú ideig állt két hátsó lábán, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy maga alá gyűrje a halált. Majd habzó szájjal egy utolsót fújtatott, és holtan rogyott Agamemnón lába elé. Felszakított fehér húsából sugárban ömlött a vér az ezüst áldozati csészébe. A ló testéből felszálló pára elvegyült a reggeli hőséggel. Ahogy gyülekezni kezdtek a legyek, a köteleket tartó férfiak, ki-ki a saját bárdjával, darabolni kezdték a tetemet, s az egykori fenséges állat hamarosan véres húscafatokban hevert Poszeidón előtt.

Tündareósz ekkor jelentette be a kérőknek az Odüsszeusz által kieszelt eskü feltételeit. Mielőtt leánya elárulja boldog választottja nevét, mindegyik herceg egyik lábával álljon rá az istennek ajánlott fehér óriásmén levágott darabjára, és kérje Poszeidóntól, hogy hozzon pusztulást földjére, ha szükség esetén nem segít megvédenie a kiválasztott kérő kizárólagos jogát Helenére. Néhány pillanatba telt, hogy a hercegek felfogják az eskü komolyságát. Csendben álltak, csak egyvalaki pusmogása hallatszott a sokaságban, ahogy eszükbe jutott a szörnyű csapás, amelyet a Földrengető Poszeidón egy mérges vállrándítása Knósszoszra és Trójára zúdított. Tündareósz bizonytalan pillantást vetett Odüsszeuszra, aki mosolyogva, biztatóan bólintott.

– Gyertek, uraim – szólt Agamemnón –, a gyönyörű díj bizonyára indokolja a szörnyű esküt, nem?

Az ifjú Palamédész szólalt meg elsőnek.

– Ami engem illet, boldogan leteszem az esküt; bár bevallom, szívesebben kockáztam volna inkább Helenéért. – Kínos nevetés gyűrűzött végig a kérők tömegén. – De nem annak kellene elsőként esküdnie, aki kitalálta? – kérdezte Palamédész.

Odüsszeuszt váratlanul érte a felvetés, és hallotta, hogy a tömeg helyeslően morog.

– Mindannyian tudjátok, hogy én nem tartozom a kérők közé – tért ki a válasz elől Odüsszeusz.

– Én sem – vetette közbe Agamemnón, aki már szívesen sürgette volna a dolgot –, mégis boldogan teszem le az esküt. – Gyere, uram – szólt Odüsszeusznak –, mutasd meg, hogy csináljuk!

Odüsszeusznak nem maradt más választása: kifűzte saruját és csupasz lábát a ló combjának maradványára tette, hogy becsületét és szigete sorsát a Földrengető könyörületére bízza.

Agamemnón esküdött utána. Majd Diomédész következett, hogy kimutassa Helené iránt érzett szerelmét.

Meneláosz, Palamédész és a jóképű krétai herceg is gyorsan csatlakozott. Aztán a többiek következtek; nyelvükre súlyként nehezedett az isten iránt érzett félelemmel vegyes áhítat. Majd amikor minden herceg megesküdött, előlépett Helené menyasszonyi öltözetében, kezében a koszorúval, amelyet ő maga készített a szent alkalomra. A koszorút Meneláosz leomló, vöröses hajára helyezte, aki ragyogott az örömtől lefölözött riválisai gyűrűjében.

– Az istenek igazságosak – kiáltotta, és könnyek szöktek a szemébe. – Hálám az isteni Athénéé, amiért vezette mátkám választását. – A körülötte álló, előkelő hercegekre pillantott, majd látva a mogorva tekintetekben tükröződő irigységet és csalódottságot, az isten szobrához fordult. – Téged dicsőítelek, hatalmas Poszeidón, Lovak Ura, Városrengető, amiért isteni védelmeddel áldod meg ezt a szövetséget.

Helené ismét azt bizonygatta magának, hogy Meneláosz mindig is a barátja volt. Ezentúl ő nyújt neki menedéket ebben a háborgó világban, és ha kislányként valaha álmodozott is a szenvedélyről, már boldogan adta föl ezeket az ábrándokat. El akarta hinni, hogy aznap éjjel, amikor Meneláosznak adja a testét, egyesülésük örökre eloszlatja a szépségén ülő átkot. Teljes szívével hinni akart ebben. A szív azonban, amely képes megjósolni a jövőt, ideig-óráig még tulajdonosa előtt is őrizheti titkait.

Tündareósz kitárta karját, hogy áldását adja Atreusz fiatalabb fiára. Figyelte, ahogy Agamemnón és Klütaimnésztra karjába zárja Meneláoszt és Helenét, ahogy testvér a testvért öleli. Közben a fáradt, öreg király arra a napra gondolt, amikor sok évvel korábban, az isteneknek tett felajánlások között ostoba módon elhanyagolta Aphrodité felajánlását. Az istennő akkor megesküdött, hogy a mulasztást azzal bosszulja meg, hogy Tündareósz mindkét lánya egy nap hűtlen feleségnek bizonyul majd.

A zarándok

Tündareósz királyt még abban az évben holtan találták szobájában. Meneláosz csak névleg nem uralkodott még, amikor Lakedaimón, azaz Spárta trónjára került. Nem sokkal trónra kerülése után Helené kislánynak adott életet. Olyan sokáig vajúdott és a gyermek olyan nehezen született meg, hogy Aithra attól félt, Helenét megöli a küszködés. De a pici Hermioné személyében igazi kis szépség bukkant elő a születés kínjai közül. Meneláosz akkor érezte csak igazán, milyen szerencsés házasságot kötött.

Házasságuk Helené lelkét is megerősítette. Már nem kellett szenvednie a férfiak sóvárgó pillantásaitól. Önbizalma visszatért. Más megvilágításban látta életét és jól megállta a helyét feleségként, anyaként és királynéként. Meneláosz gyakran kérte ki a tanácsát, mert Helené jobban ismerte és értette Spárta szokásait. Most történt meg vele először, hogy valaki méltányolta a véleményét, és ez még több erőt adott neki. A közélet iránt is érdeklődni kezdett. Együtt tervezték meg, hogyan alakítsák át palotájukat, mert bővíteni akarták a fogadótermeket és lakosztályaikat. Helené javaslatára ügyesen használták fel a helyi kőfejtőkből származó, finoman pettyezett porfírt. Az eredmény annyira lenyűgözte Klütaimnésztrát, hogy elhatározta, ő is felújítja zordon mükénéi palotájukat és hatalmas mennyiségű porfírt rendelt Spártából. Helené az otthonukat körülvevő kertek átalakításában is örömét lelte, így a csendes órák, melyeket rajongó férje és gyermekük társaságában töltött, megteltek illatokkal, színekkel és csörgedező víz hangjával.

Ilyenkor az Athéné Bronz Háza alatt fekvő palotájukban, amely a meredek, védelmet nyújtó hegyek által körülvett széles, termékeny síkságon állt, zavartalan jövőt képzeltek maguknak. Mert ha kettejük élete szenvedélyben nem is bővelkedett, szeretetben annál inkább, és Spárta virágzott körülöttük. Már terveket szövögettek arra a napra, amikor Hermioné feleségül megy majd unokatestvéréhez, Oresztészhez, Agamemnón és Klütaimnésztra elsőszülött fiához, hogy frigyükkel örökre egyesítsék Spárta és Mükéné trónját. Az istenek, úgy tűnt, rájuk mosolyogtak.

Majdnem négy év telt el Hermioné születése óta, amikor egy nap Meneláosz sürgős üzenetet kapott bátyjától. Agamemnón Szalamiszra rendelte, hogy együttes erejükkel támogatást nyújtsanak a királynak, Telamónnak, aki már jó ideje ellenséges viszonyban állt Trójával.

Helenét elkedvetlenítette a hír, hogy férje most először hosszabb időre magára hagyja, és magyarázatot kért, miért szükséges Meneláosznak Szalamiszra mennie.

– Régi vita ez – magyarázta Meneláosz. – Telamón és Héraklész úgy harminc évvel ezelőtt bevette Tróját, és Telamón a hadizsákmány részeként megkapta a trójai király lányát, Hészionét, akit akarata ellenére tart Szalamiszon azóta is. Hészionénak minden vágya, hogy végre hazatérhessen. Fivére, Priamosz követte apjukat a trójai trónon, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy segítsen neki. Ma már azonban ő az egyik leghatalmasabb király keleten, és eltökélt szándéka, hogy kiszabadítsa húgát, de Telamón eddig minden váltságdíjat visszautasított.

– Egyszer engem is fogva tartottak idegen földön, így ismerem ennek minden fájdalmát – mondta komoran Helené. – Ha Hészioné nem érzi jól magát Szalamiszon, Telamónnak el kell őt engednie.

Meneláosz felmordult és elfordította tekintetét.

– De miért nem engedi el? – makacskodott Helené.

– Mert forrófejű, vén csataló, aki azt hiszi magáról, hogy ő az utolsó hősök egyike, mióta Thészeusz és Héraklész meghaltak. Néha azt gondolom, inkább végignézné, hogy Szalamisz lángokba borul, mint hogy feladja jogos hadizsákmányát.

– Hiszen ez ostobaság – tiltakozott Helené. – És különben sem értem, mi köze ennek Spártához.

– Telamón Agamemnóntól kért segítséget, Agamemnón pedig tőlem. A bátyám. Mennem kell. – Hangja úgy csengett, mintha ezzel le is zárná a vitát, de Helené nem hagyta annyiban.

– Szerinted nem az lenne a legjobb, ha Hészionét hazaengednék Trójába?

– Dehogynem – ráncolta homlokát Meneláosz. – Azt azonban nem engedhetjük, hogy a trójaiak csak úgy visszavegyék, mert akkor azt fogják hinni, hogy Argosz gyönge.

– Szakasztott úgy beszélsz, mint a bátyád – mondta Helené.

Meneláosz bátorítóan a feleségére mosolygott, a sebhely összeráncolódott a szája sarkában.

– De én nem a bátyám vagyok, és ezért fontos, hogy Szalamiszra menjek. Biztos vagyok benne, hogy ezt az ügyet békésen is lehet rendezni, és azt hiszem, jó irányba tudnám befolyásolni a dolgok menetét.

Helené bizonytalanul bólintott, és remélte, hogy férjének igaza van.

A trójai Priamosz királyt elkeserítette, hogy bármilyen nagylelkű ajánlott tett Telamónnak, az soha nem egyezett bele, hogy a király kiválthassa testvérét. Priamosz már attól sem riadt vissza, hogy háborúval fenyegetőzzön. Tanácsadója, Anténór, aki szilárdan hitt abban, hogy Trója érdekeit elsősorban a béke szolgálja, nem értett egyet ezzel a veszélyes lépéssel, és Priamosz unokatestvérét, Ankhíszészt, a dardánok vak királyát hívta segítségül. Ankhíszész Priamosz emlékezetébe idézte, milyen katasztrófába torkollt Trója legutóbbi összeütközése az argosziakkal. Amióta Agamemnón a király, azok a háborúskodni vágyó törzsek már nem egymás ellen akarnak harcolni. Ha Priamosz elözönli Szalamiszt, egész Argoszt maga ellen fordítja.

Priamosz türelmetlenül hallgatta Ankhíszészt; mindazonáltal tudta, hogy unokatestvére okosan beszél. Csak vonakodva egyezett bele, hogy nem nyúl fegyverhez, amíg a diplomatikus megoldások bármi reménnyel kecsegtetnek, így Ankhíszészt és Anténórt Szalamiszra küldte, hogy nagyköveteiként még egyszer, utoljára hangsúlyozzák, hogy Hészionét vissza akarják kapni.

Meneláosz két nappal a trójai küldöttség érkezését követően ért a szigetre; Agamemnónt is ott találta már. Telamónt, aki már elmúlt ötvenéves, és jócskán meghízott, bizakodással töltötte el szövetségeseinek jelenléte. Összehívott egy tanácsot, ahová Ankhíszész és Anténór is hivatalos volt, hogy elmondhassák közlendőjüket. A király unottan végighallgatta őket, majd bosszúsan legyintve Agamemnónhoz fordult.

– Minden évben végig kell hallgatnom ezt a mézesmázos beszédet meg szájhősködést. Mióta meghíztak és meggazdagodtak, a trójaiak úgy viselkednek, mint a siránkozó vénasszonyok. Bár nem emlékszem, hogy Priamosz panaszkodott volna, amikor puszta nagylelkűségből – amit azóta már megbántam – megengedtem Hészionénak, hogy kiváltsa az életét. Nem gondolod, hogy ideje végére járnunk ennek az ostoba ügynek?

Agamemnón bólintott.

– Hészionét joggal vitted magaddal. Laomedón megszegte szavát, ahogy Trója már többször is. Csalárdságáért a városával és annak minden vagyonával fizetett. Kétségtelen, hogy a nő jogosan téged illet.

Telamón fiai egyetértően bólintottak. Meneláosz egy szót sem szólt, míg Agamemnón feléje nem fordult. Akkor ő is bólintott, bár kevésbé lelkes meggyőződéssel.

Telamón vállat vont és Anténórhoz fordult.

– Magad is láthatod. Argosz királya és öccse, Spárta királya az én oldalamon állnak. Menj haza és mondd meg Priamosznak, hogy testvérével együtt már régóta halottak lennének, ha én és Héraklész nem könyörülünk meg rajtuk és merő lovagiasságból nem kíméljük meg az életüket! Mindkettejüknek hálásnak kellene lenniük, ahelyett, hogy így próbára teszik a türelmemet.

– Priamosz király türelme is véges – felelte Ankhíszész csendesen.

– Egy süket király egy vak királyt küld hozzánk nagykövetként. – Telamón Agamemnónra pillantott, örömtelenül felnevetett, majd önelégülten a trójai küldöttség felé vigyorgott. – Ha Priamosz olyan nagyon vissza akarja kapni a testvérét, akkor jöjjön ide és vigye el ő maga. Addig viszont azt csinálok vele, amit akarok.

– Esély sincs arra, hogy békésen megegyezzünk? – szúrta közbe hirtelen Meneláosz. – Talán Hészioné engedélyt kaphatna, hogy egy időre meglátogassa Priamosz királyt.

Agamemnón összeráncolt szemöldökkel sandított öccsére. Telamón határozottan megrázta a fejét.

– Ha egyszer elengedem, sosem látom viszont. Itt a helye, mellettem.

– Miért bízna Szalamisz a trójaiak szavában? A történelem nem erre int minket – vetette fel Agamemnón. – Telamón a fegyver jogán nyerte el Hészionét. Ha meg akarja tartani, számíthat támogatásunkra.

Miután azt javasolták Telamónnak, hogy megfontoltabb tanácsadókat keressen Mükéné nagyratörő királya helyett, Anténór és Ankhíszész borús hangulatban tért vissza Trójába.

Meneláosz nehéz szívvel tért haza Szalamiszról, de otthon is szörnyű hírek várták: távolléte alatt pestis ütötte fel a fejét Spártában. Helené minden tőle telhetőt megtett, hogy lelket öntsön az emberekbe, nevükben könyörgött az istenekhez, emellett jósnője, Polüdamna segítségét és tanácsait is felajánlotta a rászorulóknak. Ám az első szörnyű halált követte a másik, és a ragály egykettőre elterjedt a város szegényebb negyedeiben. Meneláosz családját és királysága jólétét féltve elkerítette a citadellát és Delphoiba, Apollón jósdájába küldte futárait, hogy megtudakolják, hogyan állíthatnák meg az egész várost fenyegető járványt. Néhány nap múlva jött a válasz: a királynak fel kell kutatnia egy testvérpár, egy farkas és egy kecske sírját, s ott kell áldozatot bemutatnia.

Egy ideig a papok és a király tanácsadói nem tudtak mit kezdeni a válasszal. Hogy lehetnének egy farkas és egy kecske testvérek, és miért temették volna őket sírba? Majd egy ifjú pap, miután több órán keresztül kutatott a templom régi agyagtáblái között, előállt a válasszal. Elmondta, hogy az ősi időkben Prométheusz, az emberiség jótevője – aki merészségében ellopta a tüzet a mennyekből, és az emberekre ruházta minden állat egy-egy tulajdonságát – egyszer két fiút nemzett Kelainó hárpiának, aki a Lükosz és a Khimairosz, vagyis farkas és bakkecske neveket adta a fiainak. Mindketten Apollón Szmintheusz szolgái voltak, az Egéristené, aki az emberekre bocsátja a pestist, és elűzni is csak ő tudja.

– Hol találom meg a két testvér sírját? – kérdezte Meneláosz.

– A tengeren túl, Szminthében, a trójai királyságban – hangzott a válasz.

Meneláosz mindkét kezét az ég felé emelte.

– Néha azon tűnődöm, az istenek vajon csak játszanak-e velünk. Nem lenne jó épp most meghunyászkodva Trójába menni.

Aznap éjjel Meneláosz olyan sokáig hánykolódott az ágyban, hogy Helené sem tudott elaludni.

– Megkérjem Polüdamnát, hogy készítsen neked altatóport? – mormogta.

– Nem – szólt Meneláosz és ismét megfordult. – Kérlek, ne haragudj, hogy zavarlak. Aggaszt néhány dolog.

Helené lila kendőt borított vállára, majd felült, és kezét férje vállára tette.

– Mondd el, mi nyomja a szíved!

– Próbálj meg aludni! Elég, ha csak egyikünk nem pihen.

– És ha én szoronganék a sötétben, talán azt szeretnéd ha nem beszélnék arról, ami bánt? Ha valami aggaszt, meg kell osztanod velem.

Meneláosz sóhajtott és a hátára fordult.

– A jóslatot ma fejtették meg. Eszerint Spárta csak akkor szabadulhat meg a járványtól, ha Trója mellett egy ősi sírnál áldozatot mutatunk be.

– Akkor küldj oda valakit azonnal! – kiáltott fel Helené.

– Mutassák be az áldozatot! De mi baj van még?

– Nekem kell bemutatnom az áldozatot – hangzott a válasz.

– Trójába kell menned?

– Igen.

– Akkor én is megyek.

Meneláosz megrázta a fejét.

– Nem. Azt akarom, hogy maradj itt, vigyázz Hermionéra és a városra helyettem.

– És mi lesz azzal, amit én szeretnék? Az nem számít semmit? Hermioné velünk jöhet – tette hozzá gyorsan. – A tanácsadók pedig vigyáznak a városra.

Meneláosz felült és a feleségére nézett.

– Nem szeretnélek jobban itthagyni téged, mint amennyire te akarsz megválni tőlem, kedvesem. De nem vihetlek magammal.

Helené érezte, hogy férjét más is nyomasztja az eddig elmondottakon kívül, így további unszolására a férfi végre kijelentette, hogy azért akarja itthon hagyni, mert az út veszélyesnek bizonyulhat.

– Akkor majd a veszélyekben is osztozunk – makacskodott Helené. Meneláosz azonban csak a fejét rázta és ismét elfordult.

– Mi az, amit nem mondasz el nekem? – faggatta tovább a felesége.

A férfi egy ideig csendben feküdt, gondolatai cikáztak a fejében, nem akarta megrémíteni Helenét. De neki is szüksége volt arra, hogy megoszthassa valakivel a gondját, azért Helené további unszolására végül megeredt a szava.

– Attól tartok, hogy előbb-utóbb háborúra kerül sor Argosz és Trója között.

– De miért? – kérdezte rémülten Helené.

– Ennek több oka lehet. Például az, hogy Priamosz egy dühös vénember, akinek elfogyott a türelme Telamón iránt, és vissza akarja kapni Hészionét. Vagy az, hogy Trója nagyon gazdag zsákmányt jelentene. Mert az emberek ostobák, és azt hiszik, nagyobb dicsőség egy égő város felett vérben marakodni, mint saját földjeiket békésen művelni. Vagy talán az istenek unatkoznak, és alig várják, hogy bajt keverhessenek.

– Vagy éppen a bátyád szeretné ezt a háborút.

Felesége rideg válasza hallatán Meneláosz elfordította a fejét.

– Csak annyit látok, hogy akárhányszor összeszólalkoznak az argosziak és a trójaiak, a levegőben érezni lehet a közelgő háborút. Nem kell több, csak egyetlen óvatlan ballépés, amely ürügyül szolgálhatna az összecsapásra, és nemsokára az egész keleti part lángokban áll.

Helené egyre növekvő borzalommal hallgatta férjét. Az ágyon ült és maga elé bámult a sötétségbe.

– Erről miért nem szóltál nekem eddig?

– Mert nem voltam benne biztos. Nem akartalak megrémíteni.

– Most már biztos vagy benne?

– Nem, nem vagyok biztos. – Meneláosz a feleségére pillantott, látta az olajfáklyák fényét a szemében tükröződni.

– Persze, igazad van – ismerte el. – Amióta Agamemnón egész Argosz királya, úgy tűnik, mintha hataloméhsége saját magát táplálná. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor Szalamiszon találkoztunk. Túl sokáig élt háború nélkül, és most kelet felé tekinget. Az ázsiai partokat már évek óta fosztogatja, és kifürkészte az ottani településeket, de igazából Tróját akarja.

Helené utat engedett dühének.

– Az az ember egy szörnyeteg! Hát nem elég neki egész Argosz?

– Úgy tűnik, nem. Szerencsére egymaga nem veheti be Tróját, és még nem biztos, hogy minden támogatást meg tud szerezni, amire szüksége van. Telamónt és a fiait nem kellene kétszer kérni. De mások is örülnének a zsákmánynak, például Diomédész, igaz, nem lennének elegen.

Helené még mindig a sötétséget bámulva összeráncolta a homlokát.

– És te?

Meneláosz a feleségéhez fordult.

– Akár tetszik nekem, akár nem, ha háborúra kerül a sor, Spártának is el kell magát köteleznie.

– Azért, mert Agamemnónnak igaza van? Vagy csak azért, mert a bátyád?

Hosszú hallgatás következett. A csendet végül Helené tört meg.

– És a jóslat azt kívánja, hogy épp most menj Trójába?

Meneláosz felsóhajtott.

– Nincs más választásom: itt kell, hogy hagyjalak.

– Akkor fegyverben mész? Hajókat és katonákat viszel majd magaddal?

– Az Agamemnón módszere: betörni, követelni, hogy engedjék a sírokhoz, és mindenkit lekaszabolni, aki csak rápillant. Ez elindítaná a háborút, de én pont ezt próbálom elkerülni. Emiatt nem tudok aludni.

– Akkor mit fogsz tenni?

– Nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

Helené gyengéden férje arcára tette a kezét.

– Akkor aludj rá egyet! – Gyengéden visszanyomta Meneláoszt az ágyra, karját a mellkasára fektette, de egyikük sem tudott elaludni; szinte hallották, hogyan cikáznak a gondolatok a másik agyában. Kis idő múlva Helené megszólalt:

– Szerinted mit tanácsolna Odüsszeusz, ha itt volna?

Meneláosz elgondolkodott.

– Anténór tudja, hogy én megpróbálom elkerülni az összeütközést – mondta végül. – Biztos vagyok benne, hogy ezt látta is rajtam Szalamiszon. És Ankhíszész sem szeretne háborút. Szerintem Odüsszeusz azt mondaná, hogy úgy menjek Trójába, hogy kötetlenül tudjak velük beszélni.

– Ez bölcsen hangzik – helyeselt Helené. – De hogy tudod ezt véghezvinni?

– Talán egyszerűen csak őszintének kell lennem – döbbent rá hirtelen Meneláosz. – Lehet, hogy ez a megoldás. Azt hiszem, megoldottad a kérdést. Végtére is zarándokként megyek Trójába, tehát annak is kell látszanom – fegyvertelen zarándoknak, akinek szent küldetése van.

Meneláosz hirtelen felült, tele izgalommal.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a megoldás! – kiáltott, és forrón megölelte Helenét. – Mihez is kezdenék nélküled?

– Én mihez kezdek majd nélküled? – suttogta Helené. – Biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned?

– Teljesen biztos. Annál inkább, mert az ötlet rajtad keresztül nyilvánult meg. Amint tudok, jövök vissza Spártába. Hidd el, olyan férfi, aki a legokosabb és leggyönyörűbb nővel osztja meg az ágyát, egy éjszakával sem marad tovább távol a kelleténél.

– Mindazonáltal kockázatos dologra vállalkozol – szúrta közbe Helené.

– Az ember elkerülheti a veszélyt, ha nem hívja ki maga ellen a sorsot. Nekem is eszembe juthatott volna. Minden rendben lesz, megígérem.

Meneláosz nemsokára álomba merült, Helené azonban sokáig feküdt ébren aznap éjjel. Érezte a körülöttük ólálkodó sötétséget, és szorongás töltötte el annak gondolatára, hogy férje minden jószándéka ellenére a világ változásait egyikük sem tudja befolyásolni.

Trójában ezalatt Priamosz ismét összehívta tanácsadóit. Meghallgatta Ankhíszész és Anténór beszámolóját szalamiszi látogatásukról. Amikor megtudta, hogy ajánlata ismét süket fülekre talált, kijelentette, hogy hajlandó eleget tenni Telamón barátságtalan meghívásának.

– Ha visszautasítja a felajánlott aranyat, akkor kap helyette bronzfegyvereket. Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy hajóhad felkészüljön Szalamisz megtámadására?

– Néhány hónap – felelte Priamosz legidősebb fia, Hektór –, de ezt alaposan végig kell gondolni. Trója erőssége mindig is a békében rejlett, nem a háborúban. Ha Argosz királya Telamón segítségére siet, akkor lehet, hogy többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.

– Hészioné már több mint húsz éve sínylődik Telamón rabságában – csattant fel Priamosz.

– Mit akartok, meddig üljek itt ölbe tett kézzel, anélkül, hogy segítenék neki?

– Nem vonom kétségbe Hektór bátorságát – vetette közbe Déiphobosz –, de bátyám óvatosabb, mint szükséges. Mi, trójaiak is tudunk úgy harcolni, mint bárki más, és nekünk is vannak barátaink, akik mellénk állnak. Az akháj kalózok már túl régóta okoznak gondot a partjainkon.

– Indítsd el a hadjáratot, ha jónak látod – mondta Anténór –, de attól tartok, ennek csak háború lehet a vége. Tudom, hogy a király szívén viseli testvére sorsát. De tudnia kell, hogy Telamón inkább látja Hészionét holtan, mintsem hogy átadja őt.

Priamosz összeráncolta szemöldökét és vak unokatestvérére pillantott.

– Ankhíszész, te is ott voltál Szalamiszban. Egyetértesz Anténórral?

Ankhíszész felemelte a fejét.

– Telamón álnok lázító. Hészioné élete nem jelent neki sokat. Ne feledjétek, egyszer már kifosztotta ezt a várost.

Úgy beszélt, mint aki biztos benne, hogy még egyszer képes lenne megtenni.

– Akkor csak próbálja meg – szólt Déiphobosz. – Ez alkalommal nehezebb feladata lesz.

– Nem kell kétszer kérni, hogy jöjjön – jegyezte meg Anténór. – És Agamemnón sem fog tétovázni. Ha ő jön, akkor az öccse is jön, és még sokan mások.

– Ha Agamemnón készen áll a háborúra, olyan ürügyet talál, amilyet csak akar – sóhajtott Priamosz gondterhelten. – Hészioné sorsa nem jelent számára semmit. Tudja, hogy Trója gazdag zsákmányt jelentene, tudja, hogy az ázsiai partok Trója irányítása alatt állnak, és hogy Trója ellenőrzi a keleti kereskedelmi utakat. Ez a valódi indoka annak, hogy előbb-utóbb ellenünk indítja hajóit.

– Ha háború közeleg – mondta Déiphobosz –, akkor ne hagyjuk, hogy ő kezdje el! Mi üzenjünk hadat!

Az öccsénél kevésbé indulatos Hektór apja oldalán ült. Ő törte meg a tanácsterem komor csendjét, amikor Anténórra pillantott és tovább faggatta:

– Azt mondtad, hogy érzésed szerint Atreusz fiatalabb fia szívesen elkerülné a háborút?

Anténór hűvösen elmosolyodott.

– Spárta királya elégedett, ha otthon maradhat Helené ágyában.

A teremben jelenlevő férfiak többsége megengedett magának egy mosolyt, de Hektórt nem szórakoztatta a gondolat.

– Akkor talán tárgyalhatnánk is vele?

– Inkább vele, mint Agamemnónnal – szólalt meg a vak Ankhíszész.

– Telamónnal azonban képtelenség tárgyalni – jelentette ki Priamosz –, és nyilvánvaló, hogy Meneláosz a bátyját támogatja majd, ha háborúra kerül a sor. A kérdés az, hogy most legyen, vagy később.

– Talán más megoldást is találhatunk – szólalt meg egy új hang.

A tanács tagjai megfordultak, és Pariszt pillantották meg, aki egy oszlopnak dőlve állt, arcán félmosollyal. Ez volt az első alkalom, hogy felszólalt a tanácsban. Már sok hónapja buzgón és figyelmesen hallgatta a többieket, és ez idő alatt elsajátította az olvasás, az írás és a diplomácia alapjait. Argoszról és Spártáról Aphroditétól hallott először, de ekkor már ismerős fogalomnak számítottak számára. Argosz mindenki más számára a ború árnyékát vetette a város jövőjére, míg Parisznak a reményt jelentette.

– Nem kétséges, hogy apánk értékeli a véleményedet, de ma nem a bikatenyésztés rejtelmeit taglaljuk – mondta Déiphobosz.

– Kérlek, Déiphobosz – szólt közbe Aineiász. – Hadd hallgassa meg a király a bátyádat is!

Parisz a torkát köszörülte.

– Véleményem szerint apám bölcsen cselekszik, ha hajóhadat épít a háborúra. De amíg ez tart, elhajózhatnék nyugatra, hogy megszöktessek egy argoszi hercegnőt, akit csak akkor engednénk szabadon, ha Hészionét is elengedik. Telamón ránk nem hallgat, de biztosra veszem, hogy barátai felháborodása nem hagyja hidegen, amikor azt követelik majd tőle, hogy engedje el Hészionét az elrabolt nőért cserébe. így megmenthetjük apám testvérét, ugyanakkor felkészülhetünk Agamemnón csapatai ellen is. Ki tudja, ha szerencsénk van, talán egy költséges háborútól is megmenekülhetünk.

– Parisz tisztábban gondolkodik bármelyikünknél – mosolyodott el Hektór. – Nagyon ravasz tervnek tűnik.

– És a képességeinek is remekül megfelel – nevetett Aineiász. – Ha az argoszi nők megpillantják, összevesznek rajta, kit raboljon el elsőként. Talán magam is vele tartok, hogy ezt megnézzem.

– Ám legyen – szólt komoran Priamosz, majd Anténórhoz fordult. – Hívjátok Pherekloszt, a hajóácsot. Azt akarom, hogy nyár végére egy egész hajóhad álljon készen a Szalamisz elleni támadásra. Fiam, Parisz indul el az első hajóval.

Két héttel később Parisz derékig levetkőzve dolgozott a tengerparton, az ácsoknak segédkezett hajója megépítésében. Mellette Phereklosz hozzáértő szeme épp azt az orrszobrot vizsgálgatta, amelyet valamelyik fafaragó szállított nekik aznap.

– Nem lehet olyan gyönyörű, mint maga az istennő, de nagyon régen láttam már ilyen szépen megmunkált Aphroditét – dörmögte elégedetten.

Parisz nem válaszolt azonnal, ezért Phereklosz feléje pillantott. Látta, hogy az ifjú tekintetét más köti le. Egy hajó érkezett a Hellészpontosz torkolatához, és leeresztette vitorláit. Egyre közelebb ért, a nap a háta mögött ragyogott. A halászcsónakok ringatózni kezdtek a hajó keltette hullámokon.

Phereklosz kezét a szeme fölé emelve tanulmányozta a közeledő hajót.

– Argoszi – mondta –, de nem hadihajó. Kik lehetnek?

A hajó feneke csikorgott a homokon, ahogy a parttól vagy harminc méterre lelassult. A legénység egyik tagja leugrott a hajóorrból és egy vontatókötéllel próbálta gyorsítani a hajót. Parisz szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta a bíborvörös hajóorra, a kötélnyílások fölé festett nevet, miközben maga elé suttogta: Spártai Helené.

Phereklosz meghallotta.

– Nem rossz név egy ilyen csinos kis bárkának – mormogta.

– Több mint csinos – mondta Parisz. – Gyönyörű! – Szinte akarata ellenére térdre esett, kezét a szájához nyomta, majd a gyermekét dédelgető Aphroditét ábrázoló orrszobor ajkához emelte. Féktelen izgatottság lett úrrá rajta – szemét behunyta egy pillanatra, és halk köszönőimát rebegett.

Majd ismét a hajó felé fordította tekintetét, amelynek tatján fehér vászontunikát viselő, magas férfit pillantott meg, aki kalapjával legyezte magát a hőség ellen, miközben tekintetével a partot fürkészte. Haja úgy izzott, mint jelzőtűz a késő délután vöröses fényében.

Ekkor már az összes ács letette szerszámát. Legtöbbjük csodálattal vegyes nyugtalansággal méregette az idegen hajót, néhányan pedig a város irányába tekintettek vissza, ahonnan fegyveres lovasok közeledtek a part felé.

– Mi dolga egy argoszinak trójai vizeken? – kiáltott a hajó felé Parisz.

– Békés és szent – válaszolt a vörös hajú férfi. – Zarándokként jöttem.

Parisz észrevette az idegen arcán végigfutó, hosszú forradást, majd megszólalt.

– Hogy bocsánatért könyörögj a városok miatt, amelyeket kifosztottál és felégettél?

– Én nem tettem ilyet, barátom – mosolyodott el a férfi. – Nem vagyok kalóz. A nevem Meneláosz, Spárta királya – mondta, majd bizalmatlan pillantást vetett a közeledő lovasokra. Parisz szíve ismét nagyot dobbant.

– És annak az asszonynak a férje, akinek a nevét hajód viseli?

– Tényleg enyém ez a megtiszteltetés.

– Minden férfi irigységével együtt, úgy tudom.

Meneláosz köszönetképpen bólintott, és udvariasan elmosolyodott.

– Feleségem minden bizonnyal hízelgőnek találja majd, hogy szépségének híre ilyen messzire jutott.

– Ha egyáltalán hazatérsz még, hogy elmondd neki – jegyezte meg Parisz könnyed hangon, hogy palástolja izgalmát. – Még mindig nem árultad el, miért vagy itt.

– Egy delphoi jóslat hozott ide. Városomat pestis sújtja, és csak akkor szabadulhatunk meg tőle, ha áldozatot mutatok be Lükosz és Khimairosz sírjánál. Úgy tudom, Trója földjén találom meg őket, Apollón szminthei szentélyénél.

Bűntudat hasított Pariszba. Eszébe jutott Oinóné, és az, hogy milyen sokszor látogatták meg a lány apját, Kebrenoszt Apollón szentélyénél.

– Ismerem azt a helyet – mondta végül. – Nem messze tőle neveltem bikákat.

– Akkor az istenek rám mosolyogtak. Vezess oda, pásztor – jól megfizetlek érte. Szükségem lesz még a száz legjobb állatodra is, hogy hekatombát mutathassak be, de azokért is bőségesen kárpótolni foglak.

Parisz elmosolyodott.

– Ehhez előbb az apám engedélyét kell kérned.

– Ő az apád?

– Nem, ez Phereklosz, Tektón fia, egész Ázsia legügyesebb hajóácsa. Az én apám pedig Priamosz, Trója királya, és ez pedig – mutatott mosolyogva a közeledő lovasok felé – a palotaőrsége, akik azért jöttek, hogy elfogjanak.

Meneláosz mentegetőzve emelte fel a kezét.

– Bocsáss meg, Trója hercege. Nem állt szándékomban megsérteni, bár nemes tartásodból rájöhettem volna, ki vagy. Elmondanád embereidnek, hogy békében jöttem, és fegyvertelen vagyok?

– Megesküszöl rá?

– Szavamat adom.

– A feleséged életére?

– Szörnyű eskü, de igen, megesküszöm a feleségem életére.

– Akkor az én védelmem alatt állsz, barátom. A nevem Parisz, bár néhányan Alexandrosznak hívnak. Légy üdvözölve Trójában!

Meneláosz megköszönte az isteneknek, hogy biztonságban elhozták úti céljához, majd leugrott hajójáról, és a hullámokon keresztül a part felé gázolt. Kezét nyújtotta Parisznak, amikor a lovasok könnyű vágtával mellettük termettek. Vezérük, Antiphosz tollforgós sisakja alól kiáltott oda az idegennek.

Parisz rámosolygott.

– Az a megtiszteltetés ért minket, hogy vendégül láthatjuk városunkban Spárta királyát. Mielőtt embereid túlságosan felizgatnák magukat, mondd meg nekik, hogy engedjék le a fegyvert és segítsenek partra vontatni ezt a gyönyörű hajót. Meneláosz az én védelmem alatt áll. Királyi személye szent, mint zarándok és házam vendége.

Ígéretéhez híven Parisz saját, fényűzően berendezett lakosztályába kísérte Meneláoszt, és megpróbálta tompítani legtöbb testvére udvarias, de kissé gyanakvó viselkedését, amellyel vendégüket fogadták a palotában.

Másnap Priamosz színe elé kísérte a spártai királyt, ahol Meneláosz elmagyarázta, miért kellett ilyen váratlanul Trójába jönnie.

– A Messzetekintő Apollón mélységes tiszteletnek örvend itt, Trójában – felelte komolyan Priamosz. – Ha jóslata küldött téged közénk, légy üdvözölve, Atreusz fia. A szent helyet, amit keresel, királyi unokatestvérem, Ankhíszész dardán földjén találod meg. Ankhíszésszel már találkoztál Telamón udvarában. Elismerően beszélt rólad, és mi hallgatunk bölcs szavára. Fia, Aineiász minden bizonnyal elkísér majd a sírokhoz.

– Boldogan – mondta Aineiász –, Parisz pedig segít majd kiválasztani a bikákat az áldozathoz.

– Fogadd ajándékként az állatokat – mondta Priamosz. – De más dolgokról is kell beszélnünk. Van egy húgom, akit egyszer, amikor szörnyű időket éltünk, erőszakkal elhurcoltak innen, de ő nagyon szeretne hazatérni. Telamón sem az ő könyörgésére, sem az én követeléseimre nem hallgat, de a bátyád szavát komolyan veszi. Nem gondolod, hogy előnyünkre válna, ha Agamemnón és én egy véleményen volnánk ebben az ügyben?

– Feleségemet, Helenét is elrabolták egyszer – válaszolta Meneláosz. – Átérezzük aggodalmadat és testvéred szenvedését.

– Akkor hajlandó vagy segíteni?

– Telamónnak nincs kétsége afelől, hogy jogosan tartja magánál Hészionét. – Természetesen bátyád seregeinek az erejét sem vonja kétségbe.

– Biztosra veszem – mosolyodott el Meneláosz –, hogy Trója királya is megvédelmezi barátait és szövetségeseit.

– Igen, ha azt kell tennie – felelte Priamosz. – Gondolod, hogy neked is szükséged lehet rá?

Meneláosz elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt válaszolt.

– Telamón torzsalkodásai nem érintenek közvetlenül. Most, a járvány idején, gondolataimat családom és városom jóléte köti le.

– De ha Agamemnón háborúba indulna, otthagynád-e feleséged ágyát? – élcelődött Déiphobosz.

– Spárta királya a vendégünk – avatkozott közbe Parisz. – Megérdemli, hogy tisztelettel bánjunk vele. Biztos vagyok benne, hogy ha a szükség úgy hozná, ő is ugyanúgy a fivére segítségére sietne, ahogy én.

– És ahogy én szeretnék segíteni testvéremnek – szólt Priamosz. – Mindannyian küzdeni fogunk, ha kell.

Összeszűkült szemmel tanulmányozta a spártai királyt.

– Tudod, uram, a mi királyságunk már régóta békében él, és hadd biztosítsalak szándékunk felől. Amikor visszatérsz Argoszba, mondd el a bátyádnak, hogy Trója erős, hatalmas város, amely szívesebben talál alaposan megfontolt megoldást a gondjaira. De azt is mondd el neki, hogy készen állunk minden erejét mozgósítani abban az esetben, ha a józan ész nem segít.

Meneláosz bólintott.

– Bízzunk benne, hogy Apollón vezetésével az értelem diadalmaskodik majd. Nekem is őszinte vágyam ez.

Priamosz végre elmosolyodott.

– Látom, hogy fiam, Parisz jól tette, hogy összebarátkozott veled. Bátor dolog volt így, fegyvertelenül idejönni, ugyanakkor bölcs is. Vegyen védelme alá Apollón Szmintheusz és fogadja el felajánlásaidat.

Aznap este lakomát rendeztek a spártai király tiszteletére, aki módjával evett és csak vizet ivott, hogy tiszta maradjon a másnapi áldozat bemutatásához. Ő maradt a legjózanabb, és jó humorral válaszolt a felesége irigylésre méltó szépségére tett élcelődő megjegyzésekre.

– Tényleg igaz, amit az énekmondók mondanak? – kérdezte Aineiász. – Igaz, hogy egy hattyútojásból kelt ki?

– Annyira igaz, mint az, amit a te apádról mondanak – felelte Meneláosz –, hogy maga Aphrodité vakította meg, amiért azzal hencegett, hogy az istennővel hált.

– Tehát nem hiszed, hogy Aphrodité fia vagyok?

– Ugyanúgy elhiszem, mint azt, hogy a feleségem Zeusz lánya.

– Vagyis elhiszed?

– Elhiszem, hogy Helené szépsége és a te fényes, büszke termeted is örökbecsű.

– Jól válaszoltál, uram – szólalt meg Hektór. – Ahogy láthatod, az én feleségem is nagyon kívánatos asszony, és rajta kívül még sok gyönyörű nő él ebben a városban. Meg merem kockáztatni, hogy Ázsia sokat taníthatna Argosznak a szerelem művészetéről. Nem esnél kísértésbe, ha felajánlanánk, hogy ma éjjel tedd próbára az egyik trójai szépség jártasságát? – Hektór a hárfás mellett ülő fiatal nők felé intett, akik mosolyogva felálltak, hogy Meneláosz alaposan szemügyre vehesse őket.

– Ajánlatod csábító, barátom – válaszolta Meneláosz –, de remélem, nem tartasz tiszteletlennek, ha azt mondom, nem csak zarándoklatom késztet arra, hogy visszautasítsam.

– A férfi, aki minden éjjel Helenével hálhat – kelt Parisz barátja védelmére –, nem akar mást az ágyába. – Majd Meneláoszra pillantott, s nagyot kortyolt fűszeres borral teli kupájából. – Ugyancsak szeretném már látni azt a szépséget.

– Akkor egy nap el kell jönnöd Spártába, ahol én is olyan fényűzően fogadlak majd, ahogy te fogadtál engem. Tudom, feleségem elsősorban neked szeretné megköszönni, Parisz, hogy ilyen készségesen a védelmed alá vettél. Helené nagyon aggódott, hogy hűvösebb fogadtatásban lesz részem.

Abban a pillanatban Kasszandra, aki addig elmélyült csendben hallgatta a férfiak tréfálkozását, felállt. Néhány pillanatig halántékára tapasztott kézzel előre-hátra hintázott, majd az asztal fölött odasziszegte Meneláosznak:

– Nem hűvös az, Atreidész Meneláosz, nem hűvös. Füstölgő lángok várják majd Trójában az argoszi seregeket. Láttam őket: úgy tekergőztek, mint a kígyók, és annak a szájából jöttek ki, akit medve szoptatott. Láttam, ahogy mindenfelé elharapóznak, áttörik az ablakokat meg az ajtókat. – Andromakhé és szolgálólányai már fel is emelkedtek, hogy kikísérjék Kasszandrát a teremből. A karjukból szabadulni próbáló lány még mindig kiabált, miközben kifelé vonszolták. – Őrizd jól családi tűzhelyedet, Spárta királya, különben egy kígyó tüzet lop belőle, és lángba borítja az egész világot!

Amikor Hektór észrevette, hogy Meneláosz akaratlanul a szemmel verés elleni jelet írja a levegőbe, sietősen megnyugtatta.

– Bocsáss meg húgomnak. Apollón nem fogadta el papnőjeként, és ez megzavarta az elméjét. Kérlek, felejtsd el, amit mondott. Gyakran beszél efféle őrültségeket.

Meneláosz a lány kifordult szeme és zaklatott arckifejezése láttán tudta, hogy valami nincs rendben vele. Bár borsózott a háta az imént hallottaktól, kész volt elfelejteni, amit Kasszandra mondott.

– Az én családomtól sem volt idegen az őrület annak idején. Igazán nem szükséges bocsánatot kérned.

Csakhogy a vidám hangulat szertefoszlott, és már nem is tért vissza. Kis idő múltán Meneláosz ásított és felállt.

– Bocsássatok meg, uraim, de későre jár. Holnap eleget kell tennem szent kötelességemnek, és igencsak szükségem van az alvásra.

– Gyere, kikísérlek a csarnokból – ajánlkozott Parisz. – Holnap pedig megmutatom neked királyságunk szépségeit. – Megveregette vendége vállát, majd hozzátette: – És ki tudja? Talán egy nap te is megmutatod nekem a birodalmadat.

Parisz aznap este sokáig forgolódott ágyában.

Amióta Aphrodité ígéretet tett neki, hogy Helené a felesége lesz, naponta mutatott be áldozatot az istennő oltárán. Mindennap, ahogy az oltárról felszállt a füst és a galambok az istennő szobra körül repkedtek, Parisz buzgón imádkozott azért, hogy Aphrodité ne felejtse el ígéretét és mutassa meg az utat, amely elvezeti a világ leggyönyörűbb nőjéhez. Ezért először biztosra vette, hogy Meneláosz Aphrodité elrendezéséből jött Trójába, de minél többet tudott meg a spártai királyról, annál jobban megkedvelte, és annál inkább elbizonytalanodott.

Amikor Parisz először gondolt arra, hogy kalóztámadás során rabolja el Helenét, Meneláosz nem jelentett többet számára puszta névnél, Trója egyik lehetséges ellenségének a nevénél. Egy ilyen ember feleségét nem lett volna nehéz elrabolnia. De Meneláosz és ő már nem voltak idegenek egymás számára, így Parisz nem tudta nem tisztelni és becsülni a nemesszívű férfit, akit ilyen váratlan zarándoklat hozott Trójába.

Parisz és Aineiász már az első nap melegebben, nem olyan nyílt gyanakvással fogadták Meneláoszt, mint sokan mások Priamosz udvarában. A következő nap végére, miután együtt kilovagoltak az Idára, a három férfit már szoros barátság fűzte egymáshoz.

Meneláosz Pariszt hallgatta, ahogy gyerekkoráról mesélt neki, amelyet azon a vidéken töltött pásztorként, Meneláosz pedig melegen dicsérte Parisz bátorságát, amiért még gyerekként megküzdött az argoszi marhatolvajokkal. Majd a spártai király beszélt saját gyerekkora sötét korszakáról, az Atreusz házát sújtó véres felfordulásról. Parisz felkísérte Meneláoszt a hegyi legelőkre, ahol ifjúkora nagy részét töltötte, és segített neki kiválasztani az áldozathoz szükséges legjobb bikákat. Furdalta a lelkiismeret, ha azt fontolgatta, hogyan lesz képes elárulni egy ilyen nyílt és nagylelkű férfi bizalmát. Viszont enélkül az árulás nélkül sosem lehet övé az asszony, akinek az arcát örökké szívében hordozza.

Parisz nem kísérte el Meneláoszt úti céljáig, a szminthei Apollón-szentélyig. Mardosta a bűntudat, ha arra gondolt, hogy találkozhat Oinónéval. Amióta Trójába érkezett, Parisz már többször szeretett volna üzenni neki, de egyszer sem tette meg. Ahogy múlt az idő, egyre nehezebb szívvel gondolt a lányra, és ha meg is tette, arcát rögtön Helené képe váltotta fel. Parisz úgy rázta le magáról előző életét, ahogy a kígyó vedli le bőrét. Ha arra gondolt, milyen méltatlanul bánik azokkal, akik szeretik, még erősebb bűntudata támadt. Ez leginkább Oinóné esetében volt igaz. Gyanította, hogy a lány szerelme kitartóbb, mint az övé, így azzal áltatta magát, hogy bölcsebben teszi, ha elkerüli és nem szakítja fel a sebet, amely minden bizonnyal már elkezdett gyógyulni. Azzal az ürüggyel, hogy nevelőapját, Agelaoszt és ifjúkori barátait szeretné meglátogatni, Parisz Aineiászra bízta, hogy elkísérje Meneláoszt a szentélybe. Nem sokkal az után, hogy kettéváltak, ráébredt, hogy már nem érezné jól magát a pásztorok között, ezért Ankhíszész palotájában, Lürnésszoszban, az Ida hegye alatt várta be Meneláoszt és Aineiászt.

Parisz aznap este kettesben vacsorázott a dardánok királyával, de miután átestek a szokásos udvarias kérdéseken és válaszokon, hosszú csend furakodott közéjük, és Parisz kezdte azt hinni, hogy Ankhíszész megveti a társaságát. Végtére is valaha nem volt több, mint közönséges pásztorfiú a vak király birodalmában, és aznap szinte minden erre emlékeztette. Lehet, hogy Priamosz melegen fogadta, a keblére ölelte, és egész Trójától ugyanezt várta el, de Dardániában Parisz sem a királyi palotában, sem a pásztorok kunyhóiban nem érezte otthon magát. Elgondolkodva piszkálta ételét, amikor Ankhíszész étkezés után megtörölte a kezét, majd hirtelen felé fordult és a fiú megdöbbenésére így szólt:

– Gyere közelebb, fiam. Hadd tapogassam meg ujjaimmal az arcodat.

Parisznak rossz érzése támadt, de engedelmeskedett. Leült az öreg király elé, és rezzenéstelen vonásait fürkészte – Ankhíszész arcát mintha olajfából faragták volna. Az öregember sötét szemgödreit nézte, miközben a király ujjai végigvándoroltak arca körvonalain, majd szemhéján és ajka vonalán. Parisznak az az érzése támadt, hogy még soha, senki nem vizsgálta meg ilyen mélyrehatóan. Le kellett küzdeni a késztetést, hogy odébb húzódjon, mert úgy érezte, hogy ez a szigorú, ám ugyanakkor érzékeny érintés szíve minden titkát látja.

Végül Ankhíszész leeresztette kezeit.

– Tényleg igaz, amit mondanak. Az istenek kivételes szépséggel áldottak meg, fiam. – Egy pillanatra elmélázott, majd hozzátette: – És az ilyen ajándékkal nem mindennapi sors jár.

– Mindenkinek szembe kell néznie sorsával – felelte Parisz. Tudta, hogy beszélgetésük csak most kezdődik.

Az öregember bólintott.

– Azt mondják, hogy minden isten fölött Aphroditénak vagy híve.

– Az embernek választania is kell.

Ismét hosszú csend fészkelte magát közéjük. Ankhíszész jobb kezével aranyozott botja után tapogatott, amelyet háta mögé, a falnak támasztott, mielőtt leült. Parisz azt hitte, fel akar állni, ezért segítségére sietett, de Ankhíszész leintette. Miután megtalálta botját, mindkét kezével rátámaszkodott, állát pedig kezein nyugtatta. Arcát a tűz melege felé fordította.

– Ifjúkoromban – mondta halkan – én is Aphroditénak szenteltem magam.

Parisz várt. Ankhíszész néhány pillanatra elmerült gondolataiban, mintha távoli múltja élénkebben élne benne, mint sötét jelene. Majd világtalan, de határozott tekintetét abba az irányba fordította, ahol Parisz ült és várta feszülten, mi következik ezután.

– Ahogy láthatod – szólalt meg végre a király –, igen könyörtelen úrnőnek bizonyult. – Rövid, gúnyos sóhaj hagyta el ajkát, megkínzott arcát visszafordította a tűzhely felé, majd hozzáfűzte: – Nem szeretném, ha téged is megvakítana.

Parisz nem tudta, mit válaszoljon.

– Azt hiszem, jó szándékkal viseltetik irántam – mondta végül.

– Lehet. – Ankhíszész botjával a tűzhely köveit kaparta. – De megvakulni nem csak így lehet.

– Akkor majd megpróbálom nyitva tartani a szemem. – Parisz ezt olyan könnyedén mondta, amennyire csak merte, de Ankhíszész nem mosolyodott el. Hirtelen a kőre koppintott botjával, majd megszólalt:

– Figyelsz rám, te fiú?

Parisz összerezzent, bólintott, majd rájött, hogy a király nem látja.

– Figyelek – felelte halkan.

– Akkor halld meg, amit én a te korodban, amikor én is ugyanannyira biztos voltam végzetemben, nem voltam hajlandó meghallani! – Ismét megbökte a tűzhely kövét, de már erősebben. – Szolgáld Aphroditét, ha ez a végzeted! Szolgáld jól! De ne felejtsd el, nem ő az egyetlen istenség! Semmit se vigyél túlzásba, hallod? Ez Apollón bölcsessége. Kerüld a szélsőségeket – még akkor is, ha azt az istennőt imádod, aki téged választott!

A tűz sercegett a köveken. Valahol a folyosón a kincstárnok mérgesen suttogva korholt egy rabszolgát.

– Hallod, amit mondok? – szegezte Ankhíszész ismét a kérdést a fiúnak. Parisz arra gondolt, hogy ez az öregember is magabiztos és pimaszul jóképű lehetett egykor, majd megszólalt:

– Igen, uram, hallom.

– Igen? – mormogta a vak király, anélkül, hogy Parisz felé fordult volna. – Tényleg hallod?

Többet nem szólt. Egy idő múlva, minden magyarázat vagy szabadkozás nélkül felállt, szolgája után kiáltott és ágya felé vette útját.

Parisz sokáig merengett egymagában a bora fölött. Túl sokat ivott, hangulata elsötétült. Amióta lejött az Idáról, most gyötörték először igazi kétségek azzal a sorssal kapcsolatban, amelyet Aphrodité ígért neki.

Másnap este Meneláosz Aineiásszal együtt visszatért Ankhíszész palotájába, miután bemutatta áldozatát Lükosz és Khimairosz sírjánál. Nagyon elfáradt, ugyanakkor ragyogott a lelkesedéstől, mert egyértelmű jelek mutattak arra, hogy az isten elfogadta felajánlását. Aineiász ragaszkodott hozzá, hogy ennek örömére csapjanak lakomát, melynek során a három új barát sokat nevetett, jóízűen evett és ivott. Majd Ankhíszész, aki a lakoma alatt többnyire csendben ült, botjával koppintott egyet, és előparancsolta énekesét, hogy meghallgassák a Trója történetét elbeszélő dalt.

Aineiász gyors, bocsánatkérő pillantást vetett vendégére, majd tisztelettudóan megemlítette, hogy napjuk igen kimerítő volt, és hogy a dal talán kissé hosszú és ünnepélyes lenne az alkalomhoz. Ankhíszész azonban ragaszkodott a dalhoz, és Meneláosz udvariasan megjegyezte, hogy szívesen hallana többet Trója történelméről. Hajlott kora ellenére az énekmondó hangja még mindig ércesen zengett, ujjai ügyesen pengették a lírát.

A dal szerint a Hellészpontosztól délre fekvő várost Apollón oltalma alatt Teukrosz telepítette be, aki Athénből vándorolt Phrügiába. Majd Dardanosz érkezett ide Árkádiából, és az Ida lejtőin várost emelt. A vidéket unokája, Trósz után nevezték el, és Trósz fia, Ilosz hozta a Palladiont – Paliasz Athéné ősi szobrát – a hegyre, ahol megalapozta Ilion fellegvárát. E szent hely köré épült fel Trója városa. A dal elérkezett csúcspontjához, amely azt írta le, hogyan büntette meg a Földrengető Poszeidón a szavát szegő Laomedónt és hogyan pusztította el a várost, amelyet aztán Héraklész és Telamón kifosztott. A hárfás hálaénekkel fejezte be dalát – Priamoszt és unokatestvérét, Ankhíszészt dicsőítette, amiért visszaállították az állam dicsőségét és gyarapították vagyonát.

– Én megpróbáltam figyelmeztetni Laomedónt, hogy ostobaság, amit művel – sóhajtott Ankhíszész, amikor a dal véget ért –, de nem hallgatott rám. Mi, dardánok, békés nép vagyunk. Az igaz ügyért harcba szállunk, ha kell, de szívesebben vadászunk, tenyésztünk bikákat és legeltetjük csordáinkat – a fejét csóválta. – Egyszer már éreztem az égő városban a halottak szagát. Nem szeretném még egyszer átélni.

Meneláosz felemelte serlegét.

– Akkor reménykedjünk, hogy ez többször nem fordul elő, barátom.

– De az a makacs bolond, Telamón még mindig él – mondta morcosan Ankhíszész –, és nem barátja Trójának. – Majd arra fordította a fejét, ahonnan Meneláosz hangját hallotta. – De azt hiszem, a bátyád sem.

Egy pillanatra kínos csend telepedett közéjük. Parisz épp meg akarta törni, amikor Ankhíszész felemelte a kezét és ismét megszólalt.

– Hallgass meg, Meneláosz. Amikor Anténór és én Szalamiszon jártunk, figyelmesen hallgattalak téged is, a bátyádat is. Atreusz két fia közül Meneláosz hajlik inkább az okos szóra. Az ember azt kívánná, ülnél inkább te Mükéné trónján fivéred helyett.

– A bátyám tudja, hogy én elégedett vagyok Spártában – felelte óvatosan Meneláosz. Ankhíszész bólintott.

– De jól tenné, ha hallgatna józan tanácsodra. Annál is inkább, mert most már ismersz minket, és láttad, milyen erősek vagyunk. Gondolkozzunk el ezen együtt, barátom! Priamosz nagyon szereti a testvérét; végtére is az életét köszönheti neki. De hirtelen természetű, és ha Hészioné sorsáról van szó, engedi, hogy a feje helyett a szíve diktáljon. Egyetértesz velem, ha azt mondom, hogy ha hagyjuk, hogy Priamosz és Agamemnón a saját fejük után menjenek, olyan háborúba rángatnak minket, amelyre sem te, sem én, és egy épeszű ember sem vágyik? Nem lenne bölcsebb, ha józan érveinkkel lehűtenénk forró vérüket?

Meneláosz tudta, hogy a többiek kíváncsian várják, mit fog válaszolni.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte halkan.

Ankhíszész egy ideig csendben ült a tűz mellett, mielőtt válaszolt volna.

– Unokaöcsém, Parisz és fiam, Aineiász azt tervezik, hogy nemsokára Argoszba hajóznak. Nem építhetnének arra a barátságra, amely ma este itt köttetett? Ha bizalmasan beszélnél Agamemnónnal – ahogy majd én is Priamosszal – nem vehetnéd-e rá arra, hogy a béke és kölcsönös gyarapodás nagyköveteiként, ne pedig a háború hírnökeiként fogadja őket? Hiszen mindannyiunk érdeke, hogy kicsorbítsuk Telamón szarvait, és ne engedjük, hogy a karámon kívül dühöngjön.

Ezúttal Meneláosz hallgatott egy ideig, míg válaszát fontolgatta. Helenére gondolt, aki mélységesen borzadt a háború gondolatától, és arra, hogy Spártának most időre van szüksége, békére, hogy talpra állhasson a járvány pusztítása után. Arra gondolt, milyen szívélyesen fogadták Trójában, és hogy ilyen rövid idő alatt mennyire megkedvelte új barátait, Pariszt és Aineiászt. Csodálat töltötte el mindannak láttán, amit Priamosz elért Trójában, és tiszteletet érzett a vak dardán király iránt is, aki ilyen megfontoltan viszonyult a háború kérdéséhez. Szívébe nézett, de ott nem talált hajlandóságot a háborúra – csak arra vágyott, hogy imádott feleségével az oldalán békés birodalmat kormányozhasson.

– Azt hiszem, mi ketten hasonlóan gondolkodunk – szólalt meg végül. – Amint hazaérek, beszélek Agamemnónnal, és elmondom neki, milyen barátsággal és bölcsességgel találkoztam itt. Ami pedig ezt a két kiváló ifjút illeti – mosolygott Pariszra és Aineiászra –, most már a barátaim, és ha Spártába jönnek, a legmelegebb fogadtatásban lesz részük. Meglátjuk, mi történik, ha a béke nagyköveteiként mutatom be őket Mükéné királyának.

Ahogy a napsütés tör elő hirtelen a viharfelhők mögül, úgy oszlott szét a feszültség a teremben.

– Nézzünk hát bizakodóan az új kezdet elé! – mondta Ankhíszész. – Reménykedjünk, hogy az ifjúság és életerő sikert arat ott, ahol Anténór és én kudarcot vallottunk!

Aineiász helyeslően felemelte a kupáját, majd a többiek is követték példáját. Ankhíszész kisvártatva visszavonult. Habár már mindhárman részegek voltak, Aineiász kijelentette, hogy elég a bornak tíz évig érlelődni, így hozatott még belőle. Hamarosan még jobban fejükbe szállt a bor, és örök barátságot fogadtak egymásnak.

– Gyertek el Argoszba – Meneláosznak már nehezen forgott a nyelve –, és én megmutatom nektek... megmutatom nektek... – Majd Pariszra pislogott: – Mondd, szép barátom, mit szeretsz legjobban a világon?

– A bikákat! – vakkantotta Aineiász, és vihogni kezdett. – A bikákat szereti.

– Nem, nem – motyogta Parisz –, az már régen volt.

– De még mindig imádod őket – erősködött Aineiász. – Láttad, hogy simogatta és becézgette tegnap azokat a szörnyetegeket, Meneláosz? Azt szereti, ha nagyok és húsosak. Minél nagyobb, annál jobb. Ha Argoszban vannak szelídíteni való bikák, Parisz a te embered.

– Nem – nevetett Meneláosz. – Szerintem a nők jobban érdeklik. Nem csak bikákat tud ő betörni. A nők szívét is összetöri.

Aineiász felemelte mutatóujját és borgőzös pillantást vetett Pariszra.

– Erről jut eszembe. Tegnap találkoztunk egy csinos kislánnyal a Szkamandrosz partján. Nagyon kedvesen érdeklődött felőled. Nem emlékszem a nevére, de téged Alexandrosznak hívott. Tudod, ki lehetett az? Vagy talán túl sokan voltak már azóta?

Parisz a barátjára meredt. Szíve hirtelen összeszorult, kijózanította a bűntudat.

– Oinóné – mondta. – Oinónénak hívják.

– Tehát ő volt az első, akinek összetörted a szívét? – Aineiász színlelt rosszallással csóválta a fejét. – Neki legalább más is hátra marad, ami rád emlékezteti majd. Gyermeket vár. – Amikor észrevette, hogy Parisz arca falfehérre váltott, vidáman hozzátette: – Ne aggódj, nem ő lesz az első poronty Dardániában, aki apa nélkül nő fel. Biztos vagyok benne, hogy számtalan gyermeket hagysz majd magad után itt-ott, ahogy apád is tette. Kétségtelen, hogy mindannyian azt állítják majd, hogy egy isten fiai!

Meneláosz és Aineiász együtt vihogott tovább. Fáradt, részeg nevetésük éles ellentétben állt ijedt barátjuk érzéseivel.

– Ejnye, azt hiszem, érzékeny pontra tapintottunk – mondta Aineiász. – Biztosan ő volt az első szerelme.

– Igaz ez, Parisz? – kérdezte Meneláosz már szelídebben. – Ő volt az első kedvesed, ahogy nekem Helené?

Parisz elfordította tekintetét.

– A pásztor szerette őt, nem a herceg.

– A herceg számára lesz még elég – kacsintott Aineiász Meneláoszra. – Mi mást várhatna az ember Aranyos Aphrodité hívétől?

Meneláosz jóindulatúan mosolygott Pariszra.

– Aranyos Aphrodité híve? Az istennőnek csábító hatalma van, én mondom neked, de el is égetheted magad az oltárán. Ha bölcs vagy, követed a példámat. Én Athénét és Hérát szolgálom, és ez nagy megnyugvással tölt el. Keress magadnak egy jó feleséget, Parisz! Az majd lecsillapít. Tedd meg, amint megteheted! Egy férfi nem kereshet ennél biztosabb alapot életéhez.

– Ebben a tekintetben téged irigyel az egész világ – vakkantott rá Aineiász. – Minden férfi megnyugodna, ha tudná, hogy Helené várja az ágyában. Igazam van, Parisz?

– Ha minden igaz, amit róla mondanak.

– Igaz, bizony! – mosolyodott el Meneláosz. – Ha lenne hozzá türelmetek, órákig tudnám dicsőíteni őt. De mi értelme lenne, hiszen szavakkal lehetetlen leírni a szépségét. Nemsokára úgyis Spártában lesztek, és ti magatok is meglátjátok majd. – Mélyen boroskupája fenekére nézett, és szelíden elmosolyodott, mintha a pohár alján felesége képét látná. – Biztosra veszem, hogy azt mondjátok majd, ő a legszebb teremtés, akit valaha láttatok. Életemet és boldogságomat tenném erre.

– Hiszen az azt jelentené, hogy elveszíted Helenét! – nevetett Aineiász. Meneláosz kitárta szabad kezét.

– Pontosan erről beszélek. – Fátyolos tekintete találkozott Pariszéval serlege pereme fölött, és olyan derűs nyugalom tükröződött benne, mintha tudná, hogy ő minden férfi közül a legszerencsésebb.