6.

A szent

Nemsokára a kuszturlui útra értünk, és innen megint jobbra fordultunk. Közeledtünk a Sztrumicához. Dohányültetvények és gyapotföldek közt lovagoltunk. Majd óriási hegy lejtőjét láttuk meg magunk előtt, s oldalán megpillantottuk a város, házait is.

A kúpos hegyorom sötétzöld lombjai közül fehéren kandikáltak le a romfalak.

- Ez Osztromdzsa - magyarázta a török.

- Sztrumnicának is nevezik, a folyója után - tettem hozzá.

A faluvégen csak aprócska putrik sorakoztak. Az útszélen, egy kövön, nyomorék koldus ült.

- No, ez az a Buzra, akiről neked beszéltem - mondta a kocsmáros.

- Megérdemli az alamizsnát?

- Meg. Teljesen munkaképtelen, mert nincs már velő a hátgerincében.

- Akkor hogy élhet meg?

- Tudom is én. Azt mondják. Mankón jár, és úgy húzza a lábát maga után, másképp járni nem bír. Amellett bamba is, alig tud beszélni. Mindenki ad neki valamit.

A koldus háttal ült felénk. A lódobogás hallatára kínosan megfordult, és ránk nézett. Csakugyan közönyös, hülye arccal bámult felénk.

- Ejlik, ejlik, ejlik! Egy kis alamizsnát! - dadogta, és kinyújtotta kezét, amikor melléje értünk.

Mindnyájan adtunk neki.

Én két piaszteres tallért ejtettem a markában.

Hanem amikor eközben lehajoltam hozzá, a koldus egész testében megrázkódott, mintha talpra akart volna ugrani, az arca vadul eltorzult, s addig fényeholt szemében szenvedélyes gyűlölet villant föl, úgyhogy szinte megijesztett.

A következő pillanatban ismét elöntötte arcát a bambaság, és lehunyta izzó szemét.

- Sükür, sükür! Köszönöm! - motyogta alázatosan.

Nem értettem ezt a furcsa jelenetet. Miért nézett ez a koldus olyan ellenségesen egy idegenre? Tovább lovagoltunk. Én kissé a többiek mögött maradtam. Önkéntelenül hátranéztem, hogy még egyszer szemügyre vegyem a koldust.

Ám ekkor nem ült olyan görnyedten, gyámoltalanul a kövön, hanem délcegen kiegyenesedett. Jobb karjával a mankójára könyökölt, és úgy fenyegetett minket - vagy csak engem?

Valósággal ördögi indulat sugárzott szilaj, elszánt ábrázatáról.

És most hirtelen úgy rémlett, mintha valamikor már láttam volna ezt a gyűlölködő szempárt.

Valamelyik keleti városban, talán Mekkában, tolongó, kiabáló embertömeg közt.

Aztán ismét elmosódott a képe emlékezetemben.

- Igazán nem tud járni ez a koldus? - kérdeztem a töröktől.

- Csak mankóval. A lába úgy fityeg, mintha rongyból volna.

- És egyenesen sem tud ülni?

- Nem hát, ha egyszer nincs velő a hátgerincében. Beértünk a városba.

Útközben elbeszélte a török, hogy itt meleg források vannak, amelyekhez sok beteg jár gyógyulni. Némi kis kerülővel oda is eljutottunk. Hangos csetepaté fogadott bennünket már messziről.

- Itt sokszor dulakodnak a betegek, ha a forrás nem ad elég vizet, hogy melyikük jusson oda hamarébb.

Most csak hárman fürdőztek ott: két asszony meg egy nyolcéves leányka.

Egyikük, az a bolgár asszony, aki Nohudának mondta magát, meg akart szépülni a forrás vizétől.

A másik, egy görögkeleti keresztény nő, hosszasan magyarázta nekem, hogy az a víz mindenféle betegség ellen használ, és ő már sok orvost megkérdett, sok gyógyszert megpróbált, de egyik sem tudott rajta segíteni.

- Pedig azt mondják - szóltam én -, hogy van itt valaki, aki minden betegséget meggyógyít: az öreg Mübarek. Őhozzá nem fordultál?

- Jártam én nála is, de mérgesen kiutasított, mert gyűlöl engemet.

- Gyűlöl? Hát megbántottad?

- Soha életemben!

- No, hát akkor nincs oka, hogy gyűlöljön téged.

- Ő úgy hiszi, hogy van oka. Hanem ni, épp itt közeledik!

Abba az irányba mutatott, amerről jöttünk.

Arról a helyről, ahol álltunk, az egész utat lehetett látni, amelyet a városig megtettünk.

Beszélgetésünk alatt többször visszanéztem, és láttam a követ is, ahol az a Buzra nevű koldus ült.

Hanem most ez a béna koldus eltűnt.

Helyette délceg, magas alakot láttam, amely a kő irányából, lassú, méltóságos léptekkel tartott felénk. Hová lett a koldus?

Szabadon beláttam az egész útszakaszt.

Okvetlenül megláttuk volna, ha a koldus elmegy, akár a mező, akár a város felé, tekintve, hogy mankóval nem lehet valami gyorsan vándorolni...

A kőtől nem messze gyapotültetvény terült el.

Csakhogy oda sem bújhatott el, mert ez a növény csak négy láb magas - ha csak le nem ült, de azt bajosan tehette, mert béna gerinccel nem bírt volna fölkelni a földről.

Szóval ezt a hirtelen eltűnést semmiképp sem értettem meg. Ez alatt a Mübareknek nevezett ember lassan közelebb jött.

Fejét lehorgasztotta, mintha ájtatosan lesütné a szemét.

Amikor az első házakhoz ért, nem a tőlünk járt úton ment tovább, hanem tüstént oldalt kanyarodott, egyenesen mifelénk.

Furcsának találtam, hogy valaki letérjen útjáról, amikor úgy elmélyült a gondolataiban.

Ekkor figyelmeztetett rá engem a bolgár asszony.

A többiek is arra fordultak.

- Igen, Mübarek! - mondta a török. - Ez az, effendi. Nézd csak meg jól.

- Már megnéztem.

- Majd meghallod, hogy zörögnek a csontjai.

- De hátha el fog tűnni?

- Ha akarja, megteheti.

- Hát szólj neki, hogy tegye meg.

- Azt nem merem. - Miért?

- Megharagszik rám.

- De hiszen ismer téged.

- Az nem számit.

- Sok pénzt adtál neki.

- Azért kezelt minket. Egyébbel nem tartozik nekünk.

Ekkor épp mellénk ért a szent férfiú. Nagyon, nagyon lassan haladt el előttünk, föl sem emelte pillantását a földről. A két asszony mélységes tisztelettel bámult rá. A török alázatos mozdulattal köszöntötte, és meghajolt. Mi azonban ügyet sem vetettünk rá. Én félig hátat is fordítottam neki, de azért szemmel tartottam. Csakugyan láttam, hogy oldalvást ránk sandított. Tehát elmélyedtsége csak álarc volt.

Valami zörgést is hallottam minden lépésénél, csakugyan úgy hangzott, mintha a csontjai ropogtak volna... Valóban úgy öltözött, ahogy a török nekem leírta: fején kendő, testén bő kaftán, a lába meztelen.

Hihetetlenül sovány teste úgy meredt föl, akár a paszulykaró, a szeme ugyanolyan mélyen ült gödrében, mint azé a koldusé; szikár arca agyagszürke színe valósággal rémületet keltett.

Arccsontjai kiálltak, a szája beesett, úgy látszik, csakugyan nem voltak fogai.

Szája mellett kétoldalt mély redők húzódtak, alóluk hegyesen ugrott ki az állának és az orrának merész körvonala.

Úgy ment tovább, akár a dalai láma, aki zárkózott szentségében gőgösen néz el a hangyaboly embernépség fölött.

Nekem azonban úgy tetszett, mintha ezt az embert is láttam volna valahol, mégpedig igen kellemetlen körülmények közt.

Tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy észre sem vett minket.

Alig haladt néhány lépésnyíre, hirtelen visszafordult, és szúrós tekintettel nézett végig rajtunk, majd rekedt hangon szólt: - Nebátya!

A görög asszony összerázkódott.

- Nebátya! Gyere csak! - ismételte a szent.

És ujjával lemutatott a földre, egészen úgy, mint amikor az ember valamilyen elkóborolt, komisz kutyát szólít.

A görög asszony lassan, vonakodva ment feléje.

A szent olyan fenyegetőn nézett rá, rnintha át akarta volna szögezni pillantásával.

- Hány éve halt meg a férjed? - kérdezte.

- Három éve.

- Imádkoztál a lelki üdvéért?

- Minden nap.

- Férjed nem volt követője a dicső prófétának, akinek a neve sokkal szentebb, semhogy ajkamra merjem venni; a férjed tévtanokban hitt. A keresztények közé tartozott, azok pedig nem tudják, mi az igazi hit, miben higgyenek, azért szakadtak annyi felekezetre, azért marakodnak folyvást egymással. Allah azonban, az ő végtelen irgalmával, megengedte, hogy ők is helyet foglaljanak az ég legalsó köreiben. Hanem a te férjed a pokol tüzébe jutott!

Az asszony hallgatott.

- Hallottad? - kérdezte a szent.

- Igen - felelte halkan az asszony.

- És hiszed is?

Az asszony ismét nem felelt.

- Hinned kell, mert én láttam őt. Allahnak angyala ma éjjel elragadott engem a földről, és elvitt az örökkévalóságba. Fölöttem a menny ragyogott, alattam a pokol tüzes örvényei bugyborogtak. Ott láttam a te férjedet is, sok-sok bűnös lélek közt. Sziklához láncolva gyötrődött. Pokol fajzatjai rágódtak a testén, arcát hegyes lángok nyaldosták. Hallottam, amint ordított fájdalmában. Meglátott engem, amint fölötte lebegtem, és kért, mondjam meg neked, hogy azok a karók, amelyeket mellette a sziklába vertek, tenéked vannak szánva meg a magzataidnak!

Ekkor elhallgatott.

Az asszony sírva fakadt.

- Még valamit! - folytatta a szent. - Jártál a rendőrségen?

Az asszony lehajtotta a fejét.

- Majd én még kártérítést fizetek, még pénzt adok neked, amiért a kölyköd a lakásom körül ólálkodik! Ha még egy lépést teszel, rád küldöm a sötétség összes szellemeit, hadd kínozzanak halálra, amíg hitetlen lelked el nem kárhozik! Megértetted?

Hátat fordított az asszonynak, és tovább ment. Hádzsinak viszketett a tenyere; bevallom, az enyém is.

- Allah il Allah! - kiáltotta fogcsikorgatva. - Effendi, férfi vagy te?

- Az hát.

- No, én is. Engedd meg, hadd szaladjak e gazember után, és hadd verjek végig a hátán!

- Az Istenért, hallgass! - szólt rá ijedten a kocsmáros.

- Miért hallgassak?

- Minden szavadat meghallja! Né, ott ül a szolgája! Jókora nagy, fekete varjúra mutatott a szomszéd fán.

- Megbolondultál?

- Abban a madárban szellem lakik, és minden szót megsúg a szentnek!

- Ebben? Hisz ez közönséges varjú!

- Dehogy! Nem látod, hogyan néz le ránk?

- Minden madár kíváncsi. Tüstént lepuffantom!

- Jaj, csak azt ne tedd!

Hálef csakugyan a puskája után nyúlt. Az asszonyok is rémülten melléje álltak és közrefogták, úgy kérlelték mind a ketten.

- Hagyjatok nekem békét! - kiáltotta Hálef dühösen.

- Mások is hangoskodtak ilyen vakmerőn - mondta a bolgár asszony -, de mind meglakoltak érte!

- Meg? Ugyan mi történt velük?

- Betegek lettek.

- Véletlenség!

- Megbolondultak.

- Már réges-rég elment az eszük! - Meghaltak.

- Hiszen egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk!.

Eközben a közfigyelem teljesen a kis Hádzsira irányult. Velem senki sem törődött. Lovam mögé mentem, és puskámmal célba vettem a varjút.

A fegyver eldördült.

Az asszonyok sikoltva kaptak a fejükhöz. A varjú lefordult a fáról, a golyóm átfúrta.

- Effendi! - kiáltott föl a török. - Mit tettél? Ez az üdvösségedbe kerülhet!

- Fuss oda - feleltem -, és fogd be a csőrét, hogy a szellem ki ne jöhessen belőle! Oktondiak!

A lármára felfigyeltek a szomszéd házak lakói, s az esemény híre futótűzként terjedt el a városkában. Valamilyen jöttment idegen lelőtte a szent ember madarát! Irtózatos! Hallatlan!

Sürgősen betértünk a szomszédos szűk sikátorba, és sietősen haladtunk.

Nem tudtam, hová akar vezetni minket a török, ezért megkérdeztem.

- Az Mttohr el Ahmár hánba - felelte. Azt jelenti: A vörös ökörhöz.

Olyan otthonosan hangzott, mintha valamilyen nyugat-európai kisvárosban lettem volna, bár persze eszembe se jutott, hogy itt afféle párizsi szállodát keressek.

- Ismered a vendéglőst? - kérdeztem.

- Nagyon jól! - felelte Ibárek mosolyogva. - Ő tudniillik a sógorom, az ő felesége az enyémnek a húga.

A város, már amennyire én láttam, nem sok nevezetességgel dicsekedhetett.

Keletiesen díszített házak és éktelen csúnya viskók, ablaktalan falak, düledező deszkafészerek, rozoga istállók; agyagos utak, amelyek napos időben porzanak, esőben térdig érő sárrá olvadnak; piszkos emberek, sovány marnák, szóval minden úgy festett, mint bármely más balkáni városban.

Már az utcasarkon feltűnt nekem az egyik lompos ruhájú járókelő, aki fürkészve bámult ránk, amikor arra haladtunk. Később láttam, hogy óvatosan utánunk sompolygott. Eljött egészen a fogadóig, folyvást kémlelt bennünket.

- Rosszban sántikál - szóltam lbárekhez, és a toprongyos fickóra mutattam. - Jó lesz, ha kissé móresre tanítom.

A hán aprócska téren állt.

Én künn maradtam, míg kísérőim belovagoltak az udvarra.

A helyi lakosok kiálltak a kapukba, úgy bámultak. Minden bizonnyal a lovam vonta magára figyelmüket.

Gyorsan félrekanyarodtam, egyenesen odaügettem, ahol az a gyanús fickó lopakodott.

Füttyentettem. Rih felágaskodott.

Mindenki rémülten meghátrált a suhogó paták elől.

Rih egyenesen a kémnek tartott, aki jajgatva lapult a falhoz.

Hirtelen lehajoltam, nyakon ragadtam a fickót, fölemeltem a levegőbe, és így vittem egy darabig magammal.

- Allah! Vallah! Lallah! - ordibált a szerencsétlen.

- Nyughass már - szóltam rá mosolyogva -, mert mindjárt elvisz az ördög!

Azzal meghimbáltam a levegőben, és letettem a földre.

Ezután magam is befordultam a hán kapuján. Hálef a bejáratnál állt társaival, és jót mulattak a jeleneten.

Török ruhás férfiú sietett ki Ibárek mellé, és köszöntött minket. Fogadósunk nyomban bemutatta sógorát, a vendéglőst.

Mialatt üdvözöltem a nyájas férfiút, egyszerre csak mellettem termett a kém, és fenyegető hangon rám förmedt: - Hallod-e, uram, mit vétettem én neked? Ez nem tréfadolog! Tudod-e, ki vagyok én?

- Nem.

- No, hát én a révész vagyok.

- Szép! Tehát a vízen élsz. Most örülhetsz, hogy egyszer lovagoltál is.

- Kértelek rá?

- Ja, nekem úgy tetszett!

- Nekem viszont nem tetszett! Azonnal gyere velem a rendőrségre!

- Hogyisne! Majd később, barátom. Most nincs effélére időm.

- Én nem várhatok. Nekem a kompnál kell lennem.

- Hol van az?

- Hát a folyónál.

- A kuszturlui úton?

- Ott nincs is folyó!

- Tudom. Hanem az hogyan lehet, hogy a révész, aki most úgy siet, az imént ráért utánunk sétálni és az utcasarkon ődöngeni? Igaz ez, vagy nem igaz?

- Igaz. De mi közöd hozzá?

- Ohó! Nagyon is van közöm. Miért leskelődtél utánunk?

- Én nem leskelődtem.

- Nem? Hálef! Elő azt a virgácsot!.

A korbács csak úgy suhogott a révész hátán és meztelen lábszárán.

Végül a fickó bömbölve rogyott elém. - Kegyelem, effendi! Kegyelem!

- Nem addig van! Megyek a rendőrségre, és följelentelek zaklatásért! Menten elcsapatlak, s azon felül kapsz vagy ötvenet a talpadra!

- Jaj, effendi! Csak azt ne! Csak azt ne! Nagyon érzékeny lábam van, mert mindig a vízben állok.

- Kivéve, amikor nem.

- De az nagyon fáj!

- Épp azért.

- Kegyelem, effendi!

- Már késő.

- Inkább bevallok mindent.

- Úgy? Tehát leskelődtél utánunk?

- Igenis.

- Ki bízott meg vele?

- Mübarek.

- Mit kínált érte? Pénzt?

- Nem. Pénzt nem ad a szent soha. Csak olyan talizmánt ígért, amellyel sok halat foghatok, mert halász is vagyok.

- És miért küldött téged utánunk?

- Hogy kifigyeljem, hol szállsz meg.

- És mikor kell neki hírt vinned?

- Ma este.

- A hegyre?

- Igen.

- Olyan későn is lehet vele beszélni?

- Nem, csak azoknak, akiknek ő megbízást adott. Az ember kopogtat, és kimondja a jelszót.

Ekkor ijedten elhallgatott.

- Tovább csak! - biztattam.

- Nincs tovább.

- Megint hazudsz? - Nem, effendi.

- Hádzsi Hálef Omar aga! - intettem derék kísérőmnek.

A korbács újra suhogni kezdett. A révész jajveszékelt.

- Hát mi a jelszó?

- Bis szurdás.

- Csak ez? Más nincs?

- Nincs.

- Ne hazudj! Hálef!

- Nem, nem hazudok!

- Mübarek adott neked megbízást máskor is?

- Igen, effendi - felelte némi habozás után.

- Miféle megbízást?

- Azt nem mondhatom meg.

- Miért?

- Esküt tettem rá.

- Hát ezt a szót ismered-e: en nászr?

- Ismerem - mondta, és fölkapta a fejét.

- Honnan?

- Mübarek mondta nekem.

- Mire szolgál?

- Az is jelszó, de most már nem használják.

- Miért?

- Mert elárulták. - Ki?

- Azt itt nem tudjuk. Isztambulban árulták el.

- Miképpen?

- Azt nem mondhatom meg.

- Arra is esküt tettél?

- Nem, csak szavamat adtam.

- No, akkor megmondhatod. Egyébként én is tudok valamit. Volt Isztambulban egy ház, a hol az en nászr gyülekezet tartotta összejöveteleit. A jelszót az az ember árulta el, aki a szomszéd házban lakott, egy zsidónál. Nem úgy van?

- Effendi, honnan tudod ezt? - kérdezte a révész, és elképedve bámult rám.

- Tudok én még többet is. A ház leégett, és harc keletkezett.

- Valóban jól tudod!

- Hát az úszta nevet ismered?

- Ki ne ismerné?

- És láttad az usztát?

- Én nem.

- Tudod, hogy kicsoda?

- Azt sem tudom.

- Azt sem, hogy hol lakik?

- Azt csak a bizalmasai tudhatják.

- És te nem tartozol közéjük?

- Nem, effendi.

- Pedig azt hittem. No, jó. Hát látom, hogy mégsem vagy olyan komisz fráter, mint az imént gondoltam. A botozás egyelőre elmarad.

- És az állásomat megtarthatom?

- Meg.

A révész arca kipirult az örömtől.

- Efíendi - kiáltott föl -, fogadd hálámat! Csak arra az egyre kérlek, ígérd meg, hogy nem árulsz el Mübareknek!

Ezt a kérését könnyen teljesíthettem. Az epizód így jó véget ért.

Még csak azt jegyzem meg, hogy párbeszédünk utolsó része alkalmatlan fülek nélkül folyt le.

A kaput ugyanis Hálef becsukta, és ott őrködött, hogy avatatlanok ne láthassák a jelenetet.

A vendéglőst valamiért elhívták, és a sógora is vele ment. Azt helyénvalónak tartottam, hogy három emberem mindent tudjon a dologról.

A tartalmas beszélgetés után bementem a hán épületébe.

Olyan volt belül, mint a dabilai, csakhogy a gyékény-függönyöket itt kőfalak pótolták.

Előbb mosdóvizet kaptunk, azután felszolgálták az ételt.

- Megismernéd-e a három tolvajt - kérdeztem Ibárektől -, ha látnád őket?

- Meg én.

- Tehát jól megnézted őket. Milyen volt az, aki a kártyákat mutatta?

- Azt könnyűszerrel fölismerném, mert jól megjegyezhető az arca.

- Miért?

- Hosszú forradás húzódik a pofacsontja alatt.

- Az elég.

Ebben a pillanatban bejött a béres, és valamit súgott a vendéglős fülébe, aki zavarba jött, és tétovázva nézett rám.

- No, mi baj? - kérdeztem.

- Bocsáss meg, uram! - felelte. - Kavaszok vannak künn.

- Minket keresnek?

- Igen.

- Hát csak hadd jöjjenek! - kiáltotta Hálef.

- Igen, csak jöjjenek - hagytam rá. - Előbb azonban nyergeltesd meg a lovainkat! - szóltam a vendéglőshöz.

- Talán szökni akartok? - kérdezte.

- Eszünk ágában sincs! A vendéglős kiment.

Az ajtón keresztül hat, állig fölfegyverkezett kavaszt láttunk.

Megálltak a küszöbön, míg ismerősünk, az a kavasz, akivel a kuszturlui erdőben találkoztunk, az asztalunkhoz lépett.

- Na! - kiáltotta, lábhoz téve puskáját. Mi csak nyugodtan tovább ettünk.

- Na! - ismételte a kavasz. Erre sem feleltünk.

- Nem hallottátok?

Mi rendületlenül nem szóltunk egy szót sem.

- Süketek vagytok?

Ekkor jónak láttam, ha észreveszem.

- Hozzánk beszél az úr?

- Hát persze.

- Mi kell?

- Azonnal gyertek a bíróhoz! - Miért?

- Hogy megbüntessen benneteket! Most aztán meglakoltok!

- Miért?

- A verésért.

- Miféle verésért?

- Amit én kaptam.

- Akkor te már elnyerted a büntetésedet. Mi szükség van még mireánk is?

A kavasz megrökönyödött. Leesett az álla, és kiguvadt szemmel bámult ránk.

Csak hosszú idő múlva bírt ismét megszólalni:

- No, hát jöttök, vagy sem? - Nem.

- Erőszakkal sem? - Nem.

- Hát akkor hogyan?

- Sehogyan.

Kavaszunk most már végleg kifogyott a szóból. Az ajtóhoz ment, és oldalba lökte egyik társát: - Beszélj már a fejükkel!

Az illető kihúzta magát, és nagyon bölcs szemléltető módszerhez folyamodott.

Orrom alá dugta puskája csövét, körülnézett, megköszörülte a torkát, és fenyegető hangon ekként érdeklődött: - Tudjátok-e, mi ez?

- Tudjuk feleltem.

- No, hát mi?

- Puska.

- De a puskának magva is van. Tudod-e?

- Tudom hát.

- No, hát akkor!

- Mit akkor?

- Ha nem gyüttök, akkor fegyverhez nyúlunk!

- És tán lelőttök minket?

- De le ám!

- Hát csak rajta! - feleltem hidegvérrel, és rágyújtottam a csibukomra.

Társaim követték példámat. Csakhamar bodor füstfelhőket eregettünk.

A kavasz megfordult, oldalba bökte a harmadik pandúrt, és a fülébe súgta: - Szólj mán te!

Ez a játék talán így folytatódott volna végestelenvégig, ha ebben a pillanatban meg nem nyílik az ajtó.

A helybéli rendbiztos lépettbe, és katonásan ráförmedt a kavaszokra: - Hol bujkáltok?

- Itt vagyunk.

- Azt látom. Hát a bűnösök?

- Itt vannak - felelték, ránk mutatva, a fogdmegek.

- Miért nem hozzátok már őket?

- Nem akarnak jönni.

- Hát kényszerítsétek őket.

- Nem lehet.

Olyan pontosan feleltek, mintha könyvből olvasták volna.

- Nem lehet? - pattogott a rendőrbiztos. - No, majd megmutatom én, hogy lehet!

Közelebb lépett, és kihúzta a kardját.

- Hallottátok, pimaszok, hogy mit akarunk? - ordította olyan hangosan, hogy az ábrázata kivörösödött.

Semmi válasz. - Hallottátok? Semmi válasz.

- Süketek vagytok? Semmi válasz.

Erre olyan dühbe gurult, hogy csapásra emelte a szablyáját.

- Majd én, megtanítlak titeket, kutyának!

Rám akart sújtani a kardlappal, de megbotlott, és a következő pillanatban egész hosszában elterült a padlón.

Mi meg sem mozdultunk.

A rendbiztos föltápászkodott, és a kavaszokhoz fordult: - Hát ez így ment? - tudakolta zavartan.

- Így - felelte erdei ismerősünk, aki a Szelim nevezetre hallgatott.

- Ezek bolondok! - méltatlankodott a tiszt.

- Azok, bizony. - felelte bólogatva a bölcselkedésre hajlamos kavasz.

Végre megszántam a jámbort.

- Kit kerestek? - tudakoltam udvariasan.

- Titeket - felelte kurtán.

- Minket? Pedig az imént pimaszokról meg kutyákról beszéltél!

És olyan keményen a szemébe néztem, hogy elvörösödött.

- No, és ki óhajt annyira látni minket?

- A száptije müdiri.

- Miért?

- Azt majd ő megkérdi tőletek.

Láttam, hogy mást akart felelni, de zavarában makogni is alig bírt.

- No, az már más - mondtam én. - Menj a száptije müdirihez, és jelentsd neki, hogy mindjárt tiszteletünket tesszük nála.

- Azt, azt nem tehetem, uram.

- Miért nem?

- Azt a parancsot kaptam, hogy letartóztassalak titeket.

- Hát tudja a müdiri, kik vagyunk?

- Nem, uram.

- Akkor fuss hozzá, és mondd meg neki, hogy nem lehet letartóztatni minket...

- Nem lehet! Kérlek, gyere velünk. Az urak már olyan rég várnak.

- Miféle urak?

- Az ülnökök.

- Vagy úgy! No, hát akkor, csupán az irántuk való tiszteletből, elmegyünk.

- Gyerünk!

Kimentünk az udvarra, lóra kaptunk, és mielőtt a kavaszok nyomunkba érhettek volna, kivágtattunk az utcára.

- Dur, dur! Megállj! Megállj! - kurjongatott a rendbiztos. - Fogjátok meg!

Nagy tömeg csődült a kapuba, de senki, sem mert kezet emelni ránk.

Megkérdeztem egy öregembertől, hol lakik az osztromdzsai kádi, és arra lovagoltunk.

A házhoz érve, amelyet megismertem a kapun levő csillagos félholdról is, Oszkónak adtam a kantárt, és beléptem.

- Hol a kodzsa basi? - kérdeztem erélyesen az egyik kavasztól az előszobában.

- Odabenn - felelte tisztelegve. - Beszélni akarsz vele?

- Igen.

- Akkor azonnal bejelentelek.

Félretoltam a kavaszt, és már a kilincsre tettem a kezemet, amikor az ajtó megnyílt és a koldusnál meg Mübareknél is sokkal soványabb, cingár, vézna ember lépett elém.

- Kit keresel? - kérdezte, és véres szemével szaporán hunyorgatott.

- A kodzsa basit.

- Én vagyok. Te ki vagy?

- Külföldi. Panaszom van.

Mielőtt felelhetett volna, a rendőrbiztos a szobába toppant.

- Allah! Vallah! - kiáltott föl. - Itt vannak! Itt van! - és rám mutatott.

- Ki? Ki ez? - kérdi a kodzsa basi. - Ő.

- Ő

- Igen.

- Hiszen akkor te vádlott vagy, nem panaszos! - förmedt rám a kodzsa basi.

- Nem - feleltem higgadtan. - Mi önként jöttünk.

- De rendőrkísérettel! Ti a foglyaim vagytok!

- Ohó! - feleltem. - Olyan nincs! Tudod-e, ki vagyok én?

- Nem.

- Nem? No, hát tüstént elmegyek a szaloniki makredzshez, és följelentelek. Majd akkor megtanítanak, hogyan bánj egy előkelő tebdilen kujáfet iledzsivel!

- Hát te tebdilen vagy? - kérdezte a kodzsa basi döbbenten. - Azt nem tudhattam! Miért nem mondtad?

- Miért nem kérdezted?

- Jó, jó, de ha igazad van is, meg kell az ügyet vizsgálnunk, hogy a panasz, jogos voltát eldöntsük. A hatóságot mindenképp kötelességed tiszteletben tartani!

- A hatóságot? Hol az a hatóság?! Én nem látom.

- Micsoda! Hát tán én vagyok a hatóság?

- Te vagy? Akkor hát én tévedek. Hol az osztromdzsai békebíró?

- Én vagyok.

- És kodzsa basi is vagy?

- Igen. Mind a kettő egy személyben.

- Tehát a mi ügyünk a békebíró elé tartozik?

- Nem, a kasza elé.

- No, látod, hogy nekem van igazam. A náib egyedül, tanácsosok nélkül ítélkezhetik. De a kasza mellé kell egy kodzsa basi, egy államügyész, egy albíró, egy esküdt és egy törvényszéki jegyző! Hol vannak ezek az urak? Csak téged látlak!

A kodzsa basi azt sem tudta, hol áll a feje.

- Én, én magam szoktam az ilyen dolgokat elintézni - hebegte, méltóságot erőltetve magára.

- Az nekem nem elég. Ismerem a padisah törvényeit, és követelem, hogy megtartsák őket. Különben sem respektálhatok olyan hatóságot, amely nincs is itt!

- Hát jó, majd elküldök az urakért.

- De siess! Nem lophatom miattad az időt. Most visszamegyek a hánba, ott várom be az üzenetedet.

Előbb nem akart beleegyezni, de végül így szólt:

- Tekintetbe veszem, hogy előkelő idegen vagy, s ezért megengedem, hogy elmenj. De add becsületszavadat, hogy nem fogsz megszökni.

- Becsületszavamra.

- Kezet rá! Ez a szabály.

- Itt van.

A kodzsa basi elég mogorván csóválta fejét, amikor elváltunk tőle. Az utcára érve láttuk, hogy a tömeg ide is utánunk tódult.

Akadt a sokadalomban valaki, akinek szemlátomást szintén nem tetszett ez a végkifejlet, mégpedig Buzra, a béna koldus. Villámló tekintetet lövellt rám.

Ibárek és sógora viszont örömmel fogadott minket a hánban.

Megkérdeztem a vendéglőst, van-e szemfüles, megbízható szolgája; ezt visszaküldtem a kodzsa basi házához, hogy figyelje meg a koldust.

Tudni akartam, vajon ott maradt-e vagy elment.

- Úgy rémlik - mondtam Hálefnek -, hogy én ezt a koldust meg Mübareket is már láttam valahol.

- Én is szakasztott úgy vagyok ezzel, szidi! - felelte derék kísérőm.

- Nem emlékszel, hol láttuk őket?

- Nem én. Csak azt tudom, hogy a Mübarekhez hasonló embernek hosszú, tömött szakálla volt.

- Igazán?

- Igen. Ha a szent szakállat viselne, olyan volna teljességgel.

- Már akárhogy áll a dolog, ezt a két embert, a koldust meg Mübareket szemmel kell tartanunk. Azaz inkább csak egy embert.

- Hogy érted ezt?

- Én azt gyanítom, hogy Mübarek meg a koldus nem két különböző ember.

- Ugyan, szidi!

- Hanem egy és ugyanazon személy.

- Lehetetlen!

- Magam sem tudom, hogy jutott ez eszembe. No de majd meglátjuk.

Bejött a vendéglős, és jelentette, hogy a kodzsa basi most toborozza össze a hatóságot.

- Mübarekhez is lesz szerencséd - tette hozzá.

- Mit akar velem?

- Ő a báskjátib.

- A tollnok? Ki nevezte őt ki azzá?

- A kodzsa basi. Nagyon jó barátok, mondhatnám cimborák.

- Farkas és róka! - mondtam csöndesen. Nemsokára a szolga visszajött, és jelentette, hogy a koldus elindult a hegytető felé.

- Talán Mübarekhez megy - mondta.

- Hát följár hozzá?

- Nagyon sokszor.

- És őt miért nem gyógyítja meg az a szent varázsló?

- Nem tudom.

- Láttad-e őket együtt?

- Nem én, soha - felelte a szolga, némi kis gondolkozás után.

- No, ez furcsa. Szeretnék utána menni annak a koldusnak, ha lehetne.

- Láthat téged? - Nem.

- Akkor majd én, vezetlek, mert te nem ismered a tájékot.

Természetesen Hálef is velünk jött. Magamhoz vettem távcsövemet, és útnak eredtünk a szolga után.

- Látjátok, ott megy - mondta vezetőnk, és balra mutatott, amikor áthaladtunk a kerten. - Persze, bajosan bír szegény fölkapaszkodni a hegyre. Kell bizony félóra is, amíg fölér. Az alatt mi vissza is jöhetnénk.

Jobbra vezetett minket, ahol sűrű cserjék vonultak fölfelé a hegy lankás oldalán. Így a lombok fedezékében észrevétlenül haladhattunk.

A koldus dinnyeföldeken ballagott keresztül, úgyhogy mi jól láthattuk őkelmét messziről is.

Visszaküldtem tehát a szolgát, és gyorsan törtettünk föl a hegynek, a bokrok mögött.

A koldus tudta, hogy a városból láthatják őt, tehát lassan bicegett előre; útközben sokszor megpihent.

Nemsokára elértük az erdőt a hegy csúcsán.

A fatörzsek oltalma alatt most már balra tértem, és jócskán megközelítettük a koldus útvonalát. Így előttünk kellett elhaladnia.

Leültünk a mohára; onnan figyeltünk.

- Mit akarsz látni, szidi? - kérdezte Hálef

- Azt, hogy a koldus miként változik át Mübarekké.

- Tehát csakugyan ezt hiszed?

- Bizony.

- Pedig tévedsz.

- No, várj csak. Ha ideér, elbújunk a fák mögé, és messziről követjük.

Nem sokáig kellett várnunk.

A koldus jött.

Mihelyt az erdő szélére a fák árnyékába ért, ahol a városból már nem láthatták, megállt, és körülnézett. Azután kinyújtózott, és fölegyenesedett. Beljebb hatolt az erdőbe, majd ott alacsony bozótos mögé mászott. Mi mindezt jól láttuk. Mankó nélkül is tudott állni és járni.

- Szidi! Neked igazad van - suttogta Hálef. - Odamenjünk?

- Nem, maradjunk csak itt.

Elővettem látcsövemet, és a bozótos felé néztem. A koldust nem láthattam, de az ágak szaporán mozogtak.

Tehát ott rejtőzködött.

Öt perc múlva kilépett Buzra - mint Mübarek.

- Allah akbar! - kiáltott föl Hálef. - Ki gondolta volna ezt?

Alakváltoztató művészünk ekkor visszafordult és a városnak tartott - természetesen, hogy mint bírósági jegyző ott legyen a kodzsa basi mellett, a tárgyaláson.

- Utána menjünk? - kérdezte Hálef.

- Dehogyis! Hanem nézzünk be abba a bozótosba. Ott nem találtunk semmit; csak a füvet meg a mohát taposta le alaposan az álkoldus.

- Hát hová lettek a mankói? - kérdezte Hálef.

- Nála vannak - feleltem.

- Hogyhogy?

- Bizonyára összehajthatok, és a kaftánja alá dugta őket. így aztán akárhol és akármikor átváltozhatik.

- No, ez mesés!

- Hát az nem jut eszedbe, hogy miért zörögtek a csontjai? Hallottad?

- Hogyne, lbárek is sokszor emlegette.

- Nos, hát azok nem a csontjai, hanem a mankói. Amikor a városba érkeztünk, már akkor is furcsának találtam, hogy a koldus olyan egyszerre eltűnt, Mübarek pedig fölbukkant, nem is tudtuk, honnan. Tehát megoldódott a talány! De most egyéb feladat is vár ránk. Mübarek bement a városba. Így hát mi akadálytalanul fölmehetünk a romhoz, hogy megkeressük szökevényeinket.

Igyekeztünk kifelé az erdőből. Hosszú erdőirtáson át vezetett fölfelé az út.

A tisztás felső végében megpillantottuk a rom falait.

Gerendából és kőből durván összetákolt kunyhó állt a félig ledőlt, magas fal oldalában.

- Itt lakik a szent - mondta Hálef. Ekkor már kemény sziklákon jártunk.

Kis forrás csörgedezett tőlünk nem messze; odamentünk. A forrás szélén csak egészen kurta fű nőtt, mintha lekaszálták volna, és pitypang úszott a vízen.

- Hálef, látod ezt a virágot? - kérdeztem. - Itt lovakat itattak, mégpedig vagy másfél órával ezelőtt, mert a virág még egészen üde, és innen rágták le, a fűvel együtt. Most lássuk, merre vitték a lovakat.

Kétfelől megkerültük a falat, de nem találtunk rajta ajtót. Megnéztem a fákat is körülöttünk. Akadtak tűlevelűek, akadtak lombos fák is. Az egyik juharfa alsó ágai mélyen leértek. Itt megtaláltam, amit kerestem.

- Nézd csak, Hálef - szóltam. - Az ág hegye le van csípve: ezt csak ló haraphatta le!

Errefelé puhább talajon jártunk, és csakugyan, patanyomokat találtunk rajta.

Nemsokára keskeny falréshez jutottunk; mögötte négy magas fal határolta térség nyílt.

Velünk szemben az ajtónyílás arra a kisebb térre vezetett.

A talajon semmi nyom. Két ajtó kis, zárt szobákba nyílt, a harmadik azonban jókora nagy, kövezett udvarra. Az udvarnak, úgy látszik, ez volt az egyetlen bejárata. Csupasz, ablaktalan falak határolták; csak a velünk szemközt levőt borította sűrű repkény.

Itt, a repkényes oldalon, határozott lóillatot éreztem.

Most láttuk csak, hogy a kúszónövény kisebb ajtót takart el. Félrehajtottuk a hosszú repkényindákat, és alacsony, üres helyiségbe jutottunk. Szemközt újabb ajtónyílást láttunk. Onnan már a lovak nyerítését hallottuk.

- Most, csitt! - súgtam Hálefnek. - Ha itt vannak a lovaik, itt vannak ők is. Vedd elő a revolveredet.

- Kötelek is vannak nálam! A bejáráshoz osontunk.

Három ló állt odaát, és őrölt kukoricát hersegetett. Szűk ajtónyílás vezetett tovább e rögtönzött istállóból. Úgy tetszett, mintha túlfelől beszédet hallottam volna. Csakugyan, most nevetés is fölhangzott.

- Itt vannak - súgtam Hádzsinak. - Maradj te itt, én majd benézek.

- De vigyázz, szidi, az istenért!

- Ne félj! Csak akkor siess oda, ha lövést hallasz. Jobb lett volna előre másznom, de nem akartam megijeszteni a lovakat. Így is rám néztek az állatok, s egyikük nyugtalanul prüszkölt. Én a három zsivány helyében ezt tüstént rossz jelnek tartottam volna. Csak a szemközti falnál guggoltam le.

Benn kuporogtak mind a hárman. Kártyáztak.

Mánah el Bársza és Barúd el Amaszát háttal ült nekem, csak a börtönőr volt felém arccal.

Fegyvereik az egyik sarokban feküdtek a földön, még a kések s a pisztolyok is.

Hálef is mellém sompolygott.

Az egyik ló megint horkantott, de a kártyások ügyet sem vetettek rá.

- Hamdulillah! - suttogta Hálef. - Megvannak! Mit csinálunk velük?

- Elfogjuk őket. Te a börtönőrt, én a két másikat.

- Miért?

- Bízd csak rám. Elő a kötelekkel.

Most Barúd el Amaszát hangját hallottuk:

- Váj basina! Mit csinálsz? Minket nem csalsz meg. Tudjuk, hogy hamisjátékos vagy! Keverd meg a kártyát mégegyszer!

- Hagyjuk inkább abba - szólt Mánah el Bársza. - Minek nyerjük el egymás pénzét?

- Igazad van. Unalmas is. Mióta Mübarek fölzavart azzal az ostoba hírrel, oda sem áll az eszem a játékhoz.

- Hátha tévedett.

—Az nem lehet. Hiszen olyan híven leírtuk neki azt a pimaszt, hogy mindjárt ráismerhetett!

- Allah verje meg! Mi dolga velünk? Mit vétettünk neki? Békét hagyhatna egyszer.

- Majd békét hagy. Holnap már halott. - Ha sikerül!

- Sikerülni fog! Mübarek hatalmas. Még azt is elintézheti, hogy tömlöcbe csukják a kutyákat. Akkor majd odamegyünk éjjel, és agyonütjük őket.

- És ha nem zárják be őket?

- Akkor elmegyünk a hánba. Mübarek majd kieszel valamilyen jó alkalmat. Átváltozik megint koldussá.

- No, én szeretnék a szemébe nézni ennek a franknak! - mondta a börtönőr. - Ha még ti is féltek tőle, akkor igazán veszedelmes fickó lehet!

- Maga a sejtán ez a gyaur, ez a keresztény kutya! - kiáltotta Mánah el Bársza. - Pokolba vele! Edrenében húsz utcán keresztül szaladt utánam. Mindent elkövettem, hogy félrevezessem, azért csak rám talált! Hanem az a kis törpe, aki velejár, az is valóságos ördög! Hej, csak leszúrtuk volna akkor, az edrenéi istállóban! Hah, de kár, hogy futni engedtük! No, a másik kettőt nem ismerem annyira, de azért haljanak meg azok is! Az ördög van velük, különben nem jöttek volna el élve Mellükből!

- Cimboráink ostobán fogtak hozzá a dologhoz!

- Ki tudja, a hírnökök sincsenek még itt. Nincs más hátra, mint hogy segítsünk magunkon mi. Annak a gyaurnak a lova is megéri, hogy mind a négyet eltegyük láb alól. Hát még a fegyverei milyen pompásak! Alig várom, hogy Mübarek visszajöjjön. Ha ma sikerül megszabadulnunk üldözőinktől, akkor minden gondunkat leráztuk. Szívbéli gyönyörűséggel mártom késemet annak a gyaurnak a szívébe!

- Azt még meglátjuk! - kiáltottam én, és közéjük rohantam. Öklömmel akkorát sújtottam a haramiára, hogy menten összeroskadt.

A másik kettő a rémülettől kővé dermedten bámult rám.

Ez kellett nekünk.

Én tüstént Barúdot ragadtam torkon, Hálef pedig a börtönőrre vetette magát, aki ijedtében nem is bírt védekezni. Amikor Barúdot is megbénítottam, segítettem Hálefnek, hogy megkötözze a börtönőrt.

Azután egymásnak háttal állítottuk a két betyárt, de úgy, hogy egyiknek a feje a másiknak lábához került, majd szorosan összekötöztük őket. Még a lószerszámokat is fölhasználtuk ennél a műveletnél.

Ekkor megmotoztuk a zsebeiket meg a nyeregtarisznyáikat. Mindent megtaláltunk, amit Ibárektől elloptak, és még sok más egyebet is. Kivált Mánah el Bárszánál volt nagyon sok pénz.

Eközben Hálef jókat rúgott a hallgatag börtönőrön.

- No, bitang, tudod-e, kik vagyunk? - kérdezte. - Tudod, mi? Hé? Felelj hát, mert megkorbácsollak.

- Tudom - dörmögte a fogoly.

- No, látod! Most mondtad, hogy szeretnél megismerkedni velünk. Lám, kívánságod milyen hamar teljesült!

- Óh, jázik! Jaj! Elvesztünk! - kiáltott föl Barúd el Amaszát.

- No, hát most mit csináljunk velük? - kérdezte tőlem Hálef.

- Itt fekhetnek, amíg értük jönnek.

- Hát a pénzt magunkkal vigyük?

- Nem, hagyjuk itt azt is. Találja meg a rendőrség. Amikor kimentünk, már alkonyodott, a napkorong a látóhatár peremére süllyedt. A hánban hallottuk, hogy a bíróság összeült, és beidézték Ibáreket is. Épp indultunk már, amikor a révész lélekszakadva rohant elénk.

- Uram - mondta -, titokban jöttem hozzád! Mübarek azt akarja, hogy tanúskodjam ellened!

- Vétettem én neked?

- Nem, effendi.

- Akkor hamisan kell esküdnöd. Ezért majd meglakolsz.

- De mit csináljak? Mübarek bosszút áll!

- Ne búsulj azon! Ezen túl már nem fog ő megtorolni semmit!

- Igazán nem?

- Úgy bizony.

- Akkor hát mit mondjak?

- Csakis az igazat!

- Köszönöm, effendí - mondta bizakodó arccal, és iszkolt előre a kodzsa basi hivatala felé.

Lassan utána bandukoltunk magunk is.

Tartalom

1. Simin, a kovács /3

2. Veszélyben / 32

3. A galambdúc / 52

4. A vámpír / 70

5. A dabilai hánban / 82

6. A szent / 110