BALKÁNI SZURDOKOKBAN

Unikornis Kiadó Budapest, 1999

A mű eredeti címe: Karl May In den Schluchten des Balkan

A sorozatot szerkeszti: Majtényi Zoltán Fordította: Dr. Szabó Károly Átdolgozta: Majtényi Zoltán Táblaborító-, könyvgerinc grafikát és belív-tipográfiát: Kocsis József készítette

ISBN 963 427 308 4 ISBN 963 427 341 6

1.

Simin, a kovács

Elhagytam Adrianopoliszt - vagyis Edirnét - Háleffel, Omarral és Oszkóval, három kavasz kíséretében. Még nem is jutottunk messze, amikor lódobogás hangzott föl mögöttünk. Megfordultunk: integető lovas vágtatott utánunk, súlyos teherrel megrakott hátasán.

- Szalám! - köszöntött röviden, amikor közelünkbe ért.

Viszonoztuk az üdvözlést.

- Bocsáss meg, efíendi - folytatta -, hogy feltartóztatlak. Uram, Hulám parancsolta, hogy utánad jöjjek: ezt a lovat küldi neked.

- Mi van rajta?

- Élelmiszerek és más holmi, amire útközben szükséged lehet.

- Gazdád nagyon jó ember; de mi már több napra el vagyunk látva, s aztán ez a megrakott ló csak késleltetné utunkat.

- Én csupán a parancsot teljesítettem. Másképp nem tehetek. Most pedig jó egészséget! Allah vezéreljen titeket.

E szavakkal a ló nyakába dobta a gyeplőt, sarkon fordult, és futva igyekezett vissza a város felé.

- Utána menjek? - kérdezte Hálef, lovát a város felé fordítva.

- Hagyd csak, nincs arra időnk. Vezesd a lovat, és menjünk tovább!

Folytattuk félbehagyott utunkat. Elöl lovagoltam én, a többi utánam: azért, mert nyomokat kerestem, bár aligha reméltem, hogy találok.

Lovasok, döcögő szekerek és gyalogjárók jöttek velünk szembe, de senkitől sem kérdezősködtünk. A házakba sem tértünk be, melyek mellett elhaladtunk.

Csak amikor Ortaköjbe érkeztünk, ahol szétágazik az út, kérdeztem meg egy turbános, mezítlábas férfiútól, hogy van-e bekdzsi a helységben.

Emberem valósággal pénzért mérte a szót, mert csak néhány rézpara leszolgáltatása fejében volt hajlandó megmondani, hogy igenis van éjjeliőr, s újabb tíz páráért mutatta meg a házát.

Az a ház a község végén állt, és voltaképp még kunyhó nevet sem érdemelt; inkább afféle rozzant istállóhoz hasonlított.

Amikor épp leszálltam a lovamról, hogy belépjek, a küszöbön egy asszonnyal kerültem szembe, aki a lódobogásra jött ki.

- Oh, jázik! Ács gözünű! Jaj, vigyázz! Hunyd be a szemed! - sikoltott fel, és ijedten visszahátrált, mert arcát nem födte fátyol.

Erről azonban nem mi tehettünk. Egyébként ez a nő is mezítláb járt. Ócska, rongyos ruha födte a testét, a haja úgy meredt az égnek, álcár a rosszul fölrakott szénaboglya, s az arca talán hónapok óta sem látott vizet. Türelmetlen sürgetésemre jelent meg ismét; hamarjában ócska, szétmállott kosarat kapott fel a földről, és azt tartotta az arca elé. Hasadékain át jól láthatott minket, mi azonban gyönyörködhettünk megejtő bájaiban.

- Mit akartok? - kérdezte.

- Itt lakik a bekdzsi? - kérdeztem én. - Itt.

- Te a felesége vagy?

- Az egyetlen felesége - felelte ő büszkén.

- Itthon van az urad?

- Nincs.

- Hol van?

- Kiment.

- Hová?

- A dolgára.

- De most nincs éjszaka.

- Ő nem csak éjszaka ügyel a padisah alattvalóira, hanem nappal is. Ő nemcsak bekdzsi, hanem a kiája szolgája is, akinek a parancsait teljesíteni tartozik.

Ekkor megláttam azt az embert, akivel az imént beszéltünk. Lassan és büszkén tartott felénk. Összevontam a szemöldökömet, és elébe mentem.

- Hát te vagy a bekdzsi? - kérdeztem.

- Én! - felelte rémítő önérzetesen.

Hádzsi Hálef Omar észrevette rossz kedvemet, és szorosan a bekdzsi mögé állt lovával. Elértettem, hogy mit akar, és helyeslően intettem vissza.

- Miért nem mondtad ezt mindjárt? - kérdeztem szigorúan.

- Minek? Van még pénzed?

- Annyi, amennyi neked elég lesz. Nesze, mindjárt ki is fizetlek előre a válaszaidért.

Egyet intettem, és a kis Hádzsi ostora végigsuhintott a padisah alattvalói éber őrének hátán. El akart inalni, de a ló miatt nem lehetett, és jajgatva lapult a falhoz. Eszébe sem jutott, hogy igénybe vegye szárrászát vagy botját.

„Egyetlen” hitvese versenyt óbégatott vele; hanem aztán messze dobta arcvédő kosarát, nekiugrott a lónak, és ráripakodott Hádzsira: - Váj básina! Váj básina! Jaj, neked, jaj, neked! Hogy mered te megütni a padisah szolgáját és kegyeltjét? Vissza! Vissza! - És teljes erejéből húzni kezdte a ló farkát. - Bré bré, hé, hé! Segítség! Segítség!

A rikácsoló kiáltásokra kitárultak a szomszédos viskóajtók. Férfiak, nők, gyermekek csődültek oda, hogy lássák, ml történik.

Intettem Hálefnek, hogy hagyja abba. Engedelmeskedett. A bekdzsi úgyis kapott vagy tíz-tizenkét ütést. Most ledobta a botját, kirántotta a gyíklesőjét, és baljával a hátát vakarva, ordítozni kezdett: - Ember! Mit tettél! Azt akarod, hogy egy fejjel megrövidítselek? Majd rád uszítom az egész községet, és darabokra tépetlek!

Hálef nevetve bólintott. Éppen felelni akart, amikor testes férfiú tört át a tömegen, és rám rivallt:

- Mi történik itt? Kik vagytok?

Ez bizonyosan a bíró lehetett, de azért megkérdeztem: - Hát te ki vagy?

- Én a kiája vagyok. Ki adott nektek jogot arra, hogy a khávászomat bántsátok?

- Az ő viselkedése.

- Hogyhogy?

- Én fölvilágosítást kértem tőle, ő megtagadta. Azt kívánja, hogy minden feleletét külön megfizessük.

- Ö annyit kérhet a válaszaiért, amennyi neki tetszik.

- Én meg annyit fizethetek neki, amennyi nekem tetszik. Most már megkapta a magáét, hát feleljen.

- Egy szót se! - dacoskodott a bekdzsi.

- Egy szót se fog felelni! - ismételte a kiája. - Bántani merészeltétek a szolgámat, most tüstént gyertek velem! Majd ellátom a bajotokat!

- Effendi! - kérdezte a kis Hádzsi, ostorát mutatva. - Megkóstoltassam a ortaköji kiájával ezt a szép vízilóbőrt?

- Most ne, talán később.

- Micsoda? Te kutya, te meg akarsz engem korbácsoltatni? - förmedt rám a bíró.

- Az meglehet - feleltem higgadtan. - Te a falu bírája vagy? Igen ám, de tudod-e, ki vagyok én?

Nem felelt. Kérdésem, úgy látszik, zavarba hozta.

- Te a kliávászodnak nevezted ezt az embert? - folytattam.

- Igen, és az is.

- Az nem igaz. Hol született? - Itt.

- Vagy úgy! Hát ki rendelte alá neked? Ő csak a falu lakosa, és te a szolgáddá tetted, de ő nem rendőr! Nézd csak ezt a három lovast, ezek a nagyúr egyenruháját viselik. Neked van egy baktered, de nekem van három igazi khávászom. Talán már gondolod, ugyebár, hogy én kissé másféle ember vagyok, mint te?

A kis Hádzsi egészen eléje ugratott lovával, úgyhogy a bíró megrökönyödve lépett vissza, s vele együtt a mögötte állók is. Láttam arcukon, hogy most már valami előkelő úrnak kezdenek tartani engem.

- No, hát felelj! - sürgettem.

- Uram, mondanád meg előbb, hogy ki vagy te! Szólt a bíró meghunyászkodva.

Hálef felelt helyettem:

- Te senkiházi! Te féreg! Hogy kívánhatod te, hogy egy ilyen úr mondja meg neked, kicsoda ő! No de majd én, méltatlak a válaszra. Tudd meg tehát, hogy te a nagyságos és nemes Hádzsi effendi Kara ben Nemszi bej előtt állasz, akinek Allah még sok ezer nyarat adjon megérni, nem számítva bele a teleket. Remélem, hogy hallottad a hírét.

- Nem én, soha! - szepegte a bíró.

- Micsoda? Nem? - berzenkedett a kis Hádzsi. - Hát azt akarod, hogy úgy facsarjam ki az agyvelődből az emlékezetet? Gondolkozzál csak!

-I... i... ge... en... hal... lot... tam... ró... la... - dadogta a kiája egyre aggodalmasabb ábrázattal.

- Egyszer, mi?

- Nem, sokszor, nagyon sokszor!

- No, szerencséd! Különben egyenest Sztambulba küldtelek volna, hogy a Boszporuszba fullasszanak. De most hallgasd meg, amit a nagyságos effendi és emír mondani akar neked.

E szavakkal Hádzsi visszavonult. A szeme még szikrázott, de a nevetését alig tudta visszafojtani. Mindenki rám ügyelt most.

Én csillapító hangon szóltam a bírónak:

- Nem azért jöttem, hogy bántsalak titeket, de megszoktam, hogy a kérdéseimre tüstént, engedelmesen feleljenek. Ez az ember vonakodott önként válaszolni! Pénzt akart kicsikarni! Azért fenyíttettem meg.

A bíró ráförmedt a bakterre:

- Allah nevére! Felelj neki annak rendje és módja szerint!

- Kérdezz, effendi! - szólt a bakter alázatosan.

- Ügyeltél-e tegnap éjjel? - fordultam a bekdzsihez.

- Ügyeltem...

- Meddig?

- Estétől reggelig.

- Jöttek a faluba idegenek? - Nem.

- Át sem lovagoltak rajta? - Nem.

Láttam, hogy mielőtt válaszolt, gyorsan összenézett a kiájával.

Szigorúan rászóltam: •

- Hazudsz!

- Uram, a tiszta igazságot mondom!

Ekkor gyorsan a kiája felé fordultam, és láttam, hogy egyik ujját intőleg az ajkára tette. Megkérdeztem a baktert: - Nem is beszéltél egyetlen idegennel sem? - Nem.

- No, jó... Kiája, hol a te lakásod?

- Amott van a házam - felelte.

- Te és a bekdzsi elkísértek engem oda, csak ti ketten! Beszédem van veletek.

Rájuk sem nézve, előre lovagoltam a jelzett ház felé, majd bementem az ajtón.

A ház teljesen bolgár stílusban épült, és csak egyetlen helyiségből állt, amelyet gyékényfalak osztottak több részre.

Mire a két jómadár nyomban utánam belépett, én már helyet is foglaltam. Arcuk aggodalmat tükrözött, és ezt ki kellett használnom.

- Bekdzsi - kérdeztem -, megmaradsz-e most is amellett, amit az imént mondtál?

- Meg - felelte.

- Úgy? Pedig hazudtál.

- Én nem hazudtam.

- Hazudtál, mégpedig azért, mert a kiája úgy akarta. A bíró rémülten fohászkodott fel: - Effendi!

- No, mi kell?

- Én ennek az embernek egyetlen szót se szóltam!

- Nem, de intettél neki! - Nem!

- Nos, én állítom, hogy mindketten hazudtok. Ismeritek a közmondást arról a zsidóról, aki azért fulladt meg, mert a kútban feküdt le aludni?

- Ismerjük.

- No, hát az lesz a sorsotok nektek is, ha így játszotok a veszéllyel. Pedig én nem akarom a károtokat. Azért tárgyalunk itt hármasban, mert így a falubeliek és a barátaitok nem tudják meg, hogy hazudtatok. De most már követelem, hogy valljatok színt!

- Hiszen már megmondtuk az igazat - erősködött a kiája.

- Tehát ma éjjel nem lovagoltak át idegenek a községen?

- Nem.

- Három lovas? - Nem.

- Kettő fehér, egy sötét lovon? - Nem.

- Nem beszéltek veletek?

- Hát hogy beszélhettek volna, ha itt se voltak!

- Jó, ám magatok lássátok. Mivel ilyen konokul hazudtok, majd elvitetlek titeket Edrenébe, egyenesen a váli elé. Azért hoztam magammal a három kavaszt. Ott aztán hamarosan elintézik az ügyeteket! Gyerünk! Búcsúzzatok el a családotoktól!

Láttam, hogy mindketten ugyancsak megijedtek.

- Efíendi, te tréfálsz! - hebegte a bíró.

- Mi jut eszedbe? - kiáltottam rá, és fölugrottam székemről. - Mindjárt szólok a kavaszoknak.

- De mi ártatlanok vagyunk.

- Majd meglátjuk. Én meg akartalak kímélni benneteket, de ha ilyen makacsok vagytok, hát igyátok meg a levét!

Az ajtóhoz mentem, de a kiája ijedten elém ugrott.

- Efíendi - kérdezte -, igaz, hogy meg akartál kímélni minket?

- Persze.

- És lehet még?

- Mit tudom én? Ti tagadtatok.

- De... de ha... most vallanánk... ?

- Talán még van idő.

- De ugye nem árulod el senkinek, amit most mitőlünk hallasz?

- Ne kérdezzetek, hanem feleljetek! Hallottátok? Majd aztán meglátjátok, hogy mit határozok. Ne féljetek tőlem, én nem vagyok kegyetlen.

Egymásra néztek. A bakter néma kéréssel emelte föl a kezét.

- És itt senki sem fogja megtudni, amit neked elmondunk, effendi? - kérdezte a kiája.

- Magától értetődik.

- Hát jó, altkor tud meg az igazat. Ne menj ki, maradj itt, és mondd meg, hogy mit akarsz tudni. Mi majd felelünk.

Visszaültem a székemre, és a bakterhez fordultam.

- Tehát az éjszaka jöttek át a falun idegenek?

- Igenis. - Kik?

- Éjféltájban, egy ökrös szekér. Aztán később azok, akiket te kereshetsz.

- Három lovas?

- Igenis.

- Milyenek voltak a lovak?

- Kettő fehér, egy barna.

- Beszéltek veled?

- Beszéltek. Én az utca közepén álltam, ott szólítottak meg.

- Mind a három beszélt veled?

- Nem, csak az egyik. - Mit mondott?

- Kért, hogy ne mondjam el, hogy láttam őket, ha kérdeznének. Baksist is adott.

- Mennyit?

- Két piasztert.

- Hű, az sok, nagyon sok! - szóltam kacagva. - És azért a két piaszterért hazudtál nekem, és szegted meg a próféta parancsát?

- Effendi, nemcsak az a két piaszter a hibás. - Hát?

- Megkérdezték tőlem, hogyan hívják a kiájánkat, és mikor megmondtam a nevét, azt kívánták, hogy vigyem őket hozzá.

- Ismertél valakit közülük? - Nem.

- De ők, úgy látszik, ismerték a kiáját, ha vele akartak beszélni. És te odavitted őket?

- Igenis.

Tehát a bíróhoz fordultam, aki még jobban szepegett, mint az alárendeltje.

- Hát még mindig kötöd az ebet a karóhoz, hogy senki sem jött át a falun? - kérdeztem.

- Efíendi, féltem... - felelte a kiája.

- Csak az fél, aki vétett a törvény ellen. Ezzel csak magadat árulod el.

- Uram, én nem is gyanítottam, hogy rosszat cselekszem.

- Hát akkor miért féltél?

- Óh, nem tőled féltem én.

- Hát kitől?

- Mánah el Bárszától.

- Ah, tehát ismered?

- Igenis.

- Honnan?

- Masztanliból és Iszmilánból.

- Aztán miként kerültél össze vele?

- Ő adószedő volt Üszkübben, majd Széreszbe jött, hogy az ottani lakosokkal tárgyaljon. Onnan ellátogatott a menliki híres vásárra.

- Mikor volt az?

- Most két éve. Azután dolga volt Iszmilánban és Masztanliban, s ezen a két helyen láttam őt.

- Beszéltél is vele?

- Nem. De nemrég hallottam róla, hogy kelleténél magasabb adókat szedett, s a miatt megszökött. Most a hegyek közé ment.

Jól értettem, mit jelent ez: a hegyek közé menni, azt jelenti, hogy beállt a haramiák közé. Szigorú hangon folytattam: - Akkor kötelességed lett volna nyomban letartóztatnod, mikor beállított hozzád!

- Óh, effendi, azt nem mertem.

- Miért?

- Az az életembe került volna. Hiszen annyi rabló bujkál a hegyek közt, minden odúban, cimboraságban vannak, és bosszút állnak egymásért! Ha elfogom őt, akkor lecsapnak rám a cinkosai, és megölnek!

- Értem: gyáva vagy, és nem mered teljesíteni a kötelességedet... Nem érdemled meg, hogy egyetlen percig is a helyeden maradj!

- Óh, uram, tévedsz! Nemcsak magamról van szó, hanem földúlhatnák az egész falut is.

Az ajtó megnyílt, és a kis Hádzsi Hálef dugta be a fejét.

- Szidi - mondta -, szavam volna hozzád. Arab nyelven mondta ezt, keleti szaharai tájszólásban, hogy a kiája meg a bakter meg ne értsék.

- No, mi az? - kérdeztem.

- Gyere csak, de gyorsan! Odamentem hozzá.

- Szidi - suttogta -, az egyik idevalósi lakos titokban intett nekem, és a ház mögé ment. Óvatosan követtem, és akkor azt mondta, hogy valamit közölne velünk, ha fizetnénk neki tíz piasztert.

- Hol van most?

- Még ott a ház mögött.

- Többet nem mondott?

- Egy szót se.

- No, jó, odamegyek hozzá. Te addig maradj itt, és ügyelj erre a két jópipára.

Tíz piaszter nem valami sok, ha csakugyan fontos értesülésre teszek szert. A szűk hátsó ajtón mentem ki, és elkerített térre jutottam, ahol lovak álltak. Ott téblábolt az a férfi, aki láthatólag rám várt.

Hozzám sietett, és halkan így szólt:

- Hajlandó vagy fizetni, effendi?

- Igen.

- Akkor add ide a pénzt...

- Nesze.

Zsebre, vágta az összeget, és folytatta:

- A három lovas itt járt.

- Tudom.

- Ő kicserélte egyik lovukat.

- Melyiket?

- A barnát. Három fehér ló kellett nekik, s a barnát itt hagyták. Látod, itt van a szögletben.

Odanéztem; a ló színe megegyezett a leírással.

- Csak ennyi a mondanivalód? - kérdeztem.

- Nem. Tegnap déltájban jött valaki, aki róluk tudakozódott - Kitől?

- Tőlem. Azért tudom. Én az úton álltam, amikor jött, és három lovas után kérdezősködött, akik közül kettő fehér lovon ült. Én nem tudtam semmit, és a bakterhez utasítottam őket, az pedig elvitte a kiajához.

- Sokáig tárgyalt a bíróval?

- Nem. Úgy látszik, sietett.

- Leírnád a külsejét?

- Le... Kivénhedt fakón ült, amelyről szakadt a verejték. Az idegen a fején piros fezt viselt, hosszú, szürke binisbe burkolódzott, úgyhogy alóla csak a piros kundura látszott ki.

- Milyen szakállat növesztett?

- Semmilyet, csak kicsi, világos bajuszt, ahogy láttam.

- Merre lovagolt?

- Masztanli felé. De még ez semmi. Iszmilánban van a kiájának egy húga, akinek férje a Suta bátyja.

Ez olyan fontos dolog volt, hogy meglepve hátráltam vissza.

A Sár Dagh hegységben, Priszrendi és Kokandéla közt, szörnyű híre kerekedett annak a szkipetár haramiavezérnek, aki maga köré gyűjtött seregnyi elégületlent, és emberei a Kurbecska Plarifna hegységig, sőt a Babúna völgyeiig is elportyáztak. Úgy szólt a fáma, hogy látták őt a Perin Dagh szorosaiban és Deszpoto Plarifna vadonában is.

Igazi nevét nem tudta senki, El Aszfár, Sári, Sut néven ismerték; ezek a szavak mind a három nyelvben sárgát jelentenek. Suta pedig, szerbül, a Sut nőnemű alakja: tehát ez a Suta, a betyár felesége, rokona az én kiájámnak!

Ezt mindenesetre érdekes fölfedezésnek tartottam.

- Van-e még mondanivalód? - kérdeztem hírközlőmtől.

- Nincs. Tán nem vagy elégedett?

- Sőt! No de hát, mondd csak, miért árulkodói te nekem a följebbvalódra?

- Effendi, nem jó ember az! Senki sem szereti, és mindnyájan szenvedünk igazságtalanságai miatt.

- Sejti-e valaki, hogy velem beszélsz?

- Isten ments! Kérlek, ne is szólj senkinek!

- Hallgatni fogok.

Már-már elköszöntem tőle, amikor eszembe jutott, hogy a legfontosabbat szinte elfelejtettem.

- Ismerős vagy Iszmilánban? - kérdeztem.

- Igenis.

- Akkor bizonyosan ismered a kiája sógorát is, akinek a húga szerinted a szkipetár felesége?

- Igenis, ismerem.

- Ki Ő?

- Sziládzsi, de van egy kahvehánája is, ahol kiakasztja eladó fegyvereit... Deszelim a neve.

- Hol lakik?

- A Csaták falu felé vivő utcában.

- Köszönöm! De aztán neked se járjon el a szád, ahogy én is hallgatni fogok!

Visszamenteni a házba.

A kiája és a bakter arcáról nem olvastam le, hogy megsejtették volna távollétem okát. Hálef visszavonult.

- Nos - folytattam a félbeszakított vallatást -, nagyon szeretném tudni, vajon mit kívánt tőled az a volt üszkübi adószedő?

- Az utat kérdezte - felelt a kiája.

- Hová?

- Szofála felé.

Szofála éppen délre feküdt, holott én meg voltam győződve, hogy a három szökevény nyugat felé lovagolt. Tehát a derék kiája tévútra akart engem vezetni. Természetesen nem mutattam, hogy nem hiszek a szavában, és tovább kérdeztem: - Ugye, Mánah el Bársza Edrenéből jött?

- Igenis.

- Akkor onnan Számankán és Csingerlin át egyenesen nyugatnak lovagolt; és íme, most egyszerre délnek fordult. Ha Szofálába akart menni, akkor Tatáron, Adán, Sahandzsán, Demotikán és Mandrán keresztül mindjárt délnek tarthatott volna. Ugyan miért tette meg ezt a több mint tizenhat órai kerülőt?

- Azt már nem kérdeztem tőle.

- Akkor is, magyarázd el nekem, mert sehogy sem értem...

- Mánah el Bársza nyílván nem mutatkozhat úton-útfélen. Bizonyára üldözik, hogy elfogják. Talán félre akarta vezetni a rendőrséget.

- Hm, meglehet.

- Te is őt keresed? Szeretnéd elkapni?...

- Szeretném...

- Akkor csak menj abba az irányba, amit mondtam.

- Helyes. Nem lakik arrafelé valami rokonod vagy ismerősöd, akihez esetleg útmutatásért fordulhatnék?

- Nem.

- No de rokonaid csak vannak?

- Nincsenek.

- Szüleid?

- Nincsenek.

- Bátyád, húgod?

- Nincs.

Tehát megint csak hazudott. A bakter sem nem szólt, sem nem intett, pedig ő csak ismerhette a falubeliek viszonyait. Mindkettő nagyúrnak nézett engem, és mégis mindent elkövettek, hogy lóvá tegyenek.

Csakhogy én utóvégre idegen voltam, s ezért nem tehettem semmit ellenük.

Itt csak csellel lehetett boldogulnom.

Úgy tettem tehát, mintha elhittem volna a kiája minden szavát.

Elővettem jegyzőkönyvemet, és lapozgatni kezdtem, mintha valamit keresnék benne; majd olyan arcot vágtam, mintha megtaláltam volna.

- Igen, igen - szóltam -, itt van! Az ortaköji kiája goromba, kegyetlen, igazságtalan hivatalnok. Ráadásul futni engedted a szökevényeket is, ahelyett hogy letartóztattad volna! Ezért neked.

- Goromba? Kegyetlen? Igazságtalan? - vágott szavamba a kiája. - Effendi, az lehetetlen, hogy rólam legyen szó!

- Hát ki másról? Ma nincs időm, hogy tovább vesződjek veled. Ám abban bizonyos lehetsz, hogy minden efféle jogtiprás megkapja méltó büntetését! Hallottad, mit mondott a próféta Allah szeméről?

- Igenis, emír - felelte halkan.

- Allah szeme élesebb, mint a kés, amely gyilkosan hatol szívedbe. Allah szeme mélyebbre lát, be a lelkedig, előtte meg nem állhat semmi hamisság. „Gondolj mindenkoron a Mindentudó szemére, mert különben rosszabb dolgod lesz, mint egy ábíd elasznámnak, ha mégoly pontosan végzed is szálavatodat.” Én megyek. Allah jobbítsa meg szíved érzelmeit és fejed gondolatait. Allah jiszellimak. Isten óvjon!

A kiája mélyen meghajolva viszonozta üdvözletemet:

- Neszinin szaid! Áldottak legyenek éveid!

A bakter is olyan mélyen meghajolt, hogy orra szinte a földig ért, és törökül mondta: - Akibetinisz chajír ola szultánum! Érj jó véget, uram!

Többes számban szólított meg, ami nagy udvariasságnak számít.

Ám alighogy kifordultam az ajtón, hallottam, amint a kiája dühösen morogta utánam: - Ingáli min hon!

Ez ugyanazt jelenti, mint az arab ruh lil dzsehennum: menj a pokolba!

Láthattam tehát, hogy kutyába se vette gyöngéd és áhítatos figyelmeztetésemet.

Megint nyeregbe ültem, és kiügettünk a faluból, de nem nyugati, hanem déli irányban.

Csak amikor már nem láthattak minket, kanyarodtunk vissza előbbi utunkra, Geren falu felé, amely onnan mintegy másfél órányira fekszik.

Most vettem észre, hogy csak két kavasz van velünk.

- Hol van a másik legényed? - kérdeztem az onbasitól.

- Visszament Edrenébe - felelte olyan nyugodtan, mintha ez csak úgy magától értetődnék.

- Miért?

- Nem jöhetett tovább velünk.

- De hát miért?

- Szédült! Már nem bírta tovább!

- Miért szédült?

- Mert a lova olyan gyorsan nyargalt!

- Hiszen azt mondtad, hogy ti kitűnő lovasok vagytok.

- Igaz, de pihenni is kell. Ezt a vágtatást csak egy kozák bírja ki. Magam is rosszul vagyok, kavarog a gyomrom, a nadrágom ülepe kikopott.

- Minden csontom összetört! - dörmögte társa a szakállába. - Nincs már bőr a fenekemen!

- És ki engedte meg neki, hogy visszaforduljon?

- Én - felelte az onbasi, csodálkozva, amiért ilyen oktondiságot kérdezek.

- Én pedig úgy gondolom, hogy nekem kellett volna szólnia.

- Neked, effendi? Te vagy az onbasi vagy én?

- Persze, hogy te. De kinek a parancsából vagy itt?

- A kádi parancsából. De azt ő sem parancsolta nekem, hogy agyonlovagoljam magamat. Hogy fogom áldani Allaht, csak egyszer megint Edrenében lehessek a kaszárnyámban!

A kis Hádzsi ekkor végre megelégelte a szemtelen panaszáradatot, és előrerúgtatott.

- Te pimasz, hogy mersz ilyen hangon beszélni az én urammal? - förmedt rá az onbasira. - Most ő rendelkezik veled. Te nyámnyila, minek szájhősködtél annyit, hogy ilyen meg olyan kitűnő lovas vagy?

- Mit csahol ez a tacskó? - fortyant föl dühösen az altiszt. - Pimasznak nevez engem? Amikor én a minden hívők urának a káplárja vagyok! No, érjek csak haza, megmondom én ezt a kádinak!

Hádzsi felelni akart, de Oszko megragadta a kavasz lovának kantárját, s nevetve rászólt, szerbül: - Jöjjön csak, váse prevászhodsztvo... nagyságod! Üljön kényelmesen a nyeregben, viszoko blagorodni goszpodine... kegyelmes uram! Egykettőre! Nye, nye!...

És galoppban tovanyargalt az onbasival, míg Omar a másik kavaszt vette kezelés alá. Mindkettő kegyetlenül átkozódott.

Mi gyorsan utánuk ügettünk.

A két rendőr már igencsak zihált és fujtatott, amikor beértem őket.

Most hallottam csak olyan csetepatét, mint a jégeső - arab, török, perzsa, oláh, szerb, görög, mindenféle nyelven, mert a balkáni katonák mind nagy orientalisták -, úgyhogy csak nagy nehezen bírtam lecsillapítani őket.

Most már ideje volt, hogy az Ortaköjben hallottakat megbeszéljük.

Nemcsak nekem, hanem Hálefnek is feltűnt, hogy ma délután egy lovas kérdezősködött a három szökevény után.

Bizonyosan ismerte őket - mondta derék kísérőm -, tudott a szökésükről. De miért nem ment mindjárt velük, szidi?

- Mert nem akart velük menni.

- Akkor miért ment utánuk?

- Azt hiszem, azért, hogy elmondja nekik, ami még ma történt.

- Azt, hogy te megint szabad vagy? - Azt.

- Hogy elfogtad Ali Mánaht, a táncost?

- Igen, meg hogy az a táncos már halott.

- Mit fog ehhez szólni Barúd el Ámaszát?

- Megijed és dühös lesz, ha ugyan a lovasnak sikerült utolérnie és elmondani neki a hírt...

- Miért ne? Hiszen úgy vágtatott, akár az ördög, lováról szakadt a tajték!

- Igen ám, de vén az a ló! És ha már izzadt, akkor nem sokáig bírhatja. Különben sem akarom, hogy ez az ember elérje célját.

- Miért nem?

- Tőle megtudhatnák a szökevények, hogy szabad vagyok, s hogy üldözik őket. Azt pedig nem szeretném. Mennél biztosabban érzik magukat, annál könnyebben utolérhetjük őket. Azért szeretnék mielőbb annak a lovasnak a nyomába érni.

- Az már jól elhagyott minket.

- Azt hiszed tán, hogy Rih nem tud már nyargalni?

- A fekete táltos? Úgy nyargal az, mint a szél, hiszen azért Szellő a neve. Csakhogy mi nem bírnánk lépést tartani veled.

- Az nem baj. Majd egyedül megyek.

- Egyedül, szidi? Hát mi mit csináljunk?

- Utánam jöttök, olyan gyorsan, ahogy tudtok.

- Merre?

- Csak egyenesen a masztanli úton. Én is oda lovagolok. De most nem tudom, hogy hol találom meg emberemet, s ezért meg nem mondhatom, hol várok majd rátok.

- Bizonyosra veszed, hogy egyenes irányban ment?

- No, azt nem hiszem. Az az öreg fakó bajosan járhatja meg ezt az utat.

- De te nem ismered a tájat, eltévedhetsz, s valami bajod eshetik! Vigyél magaddal, szidi!

- Ne törődj azzal, jó Hálefem! Jó lovam van, s jól föl is vagyok fegyverkezve. Téged nem vihetlek magammal, mert neked kell vezetned a többit.

Ez hízelgett büszkeségének. Beleegyezett tehát tervembe.

Mialatt utasításokat adtam neki, Oszkónak és Omarnak, nem is ügyeltem a két kavaszra. Csak amikor megfordultam, vettem észre, hogy a káplár ott van, de a társa nincs.

- Hol a legényed? - kérdeztem meglepődve. Ő is visszafordult, és rémülten kiáltott fel:

- Effendi!... Utánam lovagolt!...

- De hát hol van?

- Eltűnt, elpárolgott, elveszett, elenyészett, elillant, elvarázsolták, elnyelte a föld! - kiabálta irtózatos elképedéssel.

- De hát csak észrevehetted, hogy elmaradt?

- Már hogy vettem volna? Hát te észrevetted? Megyek vissza, és előkerítem.

- Ohó! - szóltam én gyanakodva -, maradj te csak itt. Nincs időnk most se a keresésre, se a várakozásra.

- De hát velünk kell, hogy jöjjön!...

- Azt majd intézd el vele Edrenében. Most csak gyere!... Hádzsi Hálef Omar, jól vigyázz erre az anyámasszony katonájára, ha én nem leszek itt!...

Ezzel megsarkantyúztam a paripámat.

Csakhamar messze elmaradtak mögöttem a kísérőim. Nap perzselte füvellők és ápolt rózsakertek közt átlovagolva, több falu mellett haladtam el, míg végre szükségét éreztem annak, hogy megkérdezzem az utat.

Vadrutával benőtt élő sövény mögött bizalomgerjesztő öregembert láttam, aki rózsát szedett javában.

Oda irányítottam lovamat, és tisztelettel köszöntem.

Az öreg észre sem vette jöttömet, és most csodálkozva ütötte fel a fejét.

Tétovázva, óvatosan közeledett felém.

- Mit akarsz? - kérdezte, miközben gyanakodva végigmért.

- Dilendzsi vagyok - feleltem. - Nem adhatnál egy gül esz szemávatot? Hiszen oly sok virít a kertedben...

Erre barátságosabban szólt:

- Koldusnak van-e ilyen lova? Téged még nem láttalak. Idegen vagy?

- Az.

- És szereted a rózsákat?

- Nagyon.

- Rossz ember nem szereti a virágot. A legszebb mennyei rózsáimat adom neked, félig még bimbók. Illatuk olyan édes és andalító, mintha egyenest Allah trónjától jönnének.

Hosszas keresés után levágott két virágot, és átnyújtotta a palánkon.

- Fogd, idegen. Egyetlen illat van még csupán, amely e rózsáét fölülmúlja...

- Melyik?

- A tütünü dzsebeli illata.

- Élvezted már?...

- Nem, csak beszélni hallottam róla. Allah nem engedte meg, hogy mi is ismerjük. Mi csak tütünü muszr bogdajít szívunk itt. Az ám, szegények vagyunk, nagyon szegények. Öreg rózsakertész vagyok, és mit csináljak? A kukorica leveleit vágom meg dohánynak. ..

- Pedig a rózsaolajotokat igencsak drágán mérik!...

- Szusz!... Csitt! Nem lennénk mi olyan szegények, de hát a bábi humájun, a bábi humájun! Az ül rá mindenre! Csak a pasák meg a miniszterek szívhatnak dzsebelit. Óh, ha egyszer csak bár megszagolhatnám!

- Van pipád!

- Óh, Allah! Lesz nekem csibukom is.

- No, hát gyere csak ide.

Kivettem a nyeregből dohánytárcámat. Az öreg, aki már bizalmas lett hozzám, kíváncsian nézte.

- Dzsebi tütünün! - motyogta gyerekesen. - Igazi dohány van benne?

- Az. Te a két legszebb rózsádat adtad nekem, én, megkínállak érte finom szívnivalóval...

- Oh, efíendi, milyen jó vagy!

Akadt nálam néhány levélboríték; az egyiket megtöltöttem dohánnyal, és átnyújtottam neki.

Az öreg az orrához tartotta, megszagolta, és magasra vonta szemöldökét: - Ez bizony nem kukoricadohány!...

- Nem ám, hanem dzsebeli...

- Dzsebeli! - kiáltott fel. - Effendi, igazat beszélsz?

- Csak szagold meg jobban... Hiszen nem is vezethetnélek az orrodnál fogva...

- Akkor te nem vagy effendi, hanem pasa, sőt tán miniszter is! Nem?

- Nem, barátom. Nemcsak a Magas Portán szívnak dzsebelit! Én ott jártam, ahol terem.

- Boldog ember! Hanem mégis valami nagyúr lehetsz...

- Dehogyis, csak szegény utas. A Magas Porta hagyott nekem is egy kis dzsebeli dohányt...

Az öreg eközben elővette pipáját, és rágyújtott.

- No, ízlik-e?

- Hogy ízlik? - kiáltott föl elragadtatva. - Az ember szinte a hetedik mennybe képzeli magát!...

- Meg tudnád-e mutatni a Masztanliba vezető utat? - kérdeztem.

- Hát majd megpróbálom. Nézz csak délnyugatra. Ahol a nap lenyugszik, ott vannak a masztanli hegyek. Abba az irányba tarts. Sok falu esik közbe, így

Kozsikavák is. Ott átkelsz a Burgasz folyón, és onnan éppen nyugatra van Masztanli. Holnap ott lehetsz.

- Te nem vagy lovas ember? - kérdeztem mosolyogva.

- Nem én.

- Nos, hát, nekem mindenáron még ma el kell jutnom Kozsikavákig.

- Lehetetlen! Tán garabonciás vagy?

- Az nem, de a lovam úgy száguld, mint a szél.

- No, erről a gyönyörű fekete ménről el is hiszem. Tehát Kozsikavákban akarsz meghálni?

- Ott.

- No, annak örvendek. Ne menj fogadóba, mert mindjárt az első házban lakik a testvérem, Simin, a kovács, alá örömmel ad neked szállást.

- Köszönöm - feleltem.

Eszembe jutott, hogy ez az ajánlat még hasznomra lehet.

- Vallahi! Micsoda illat! Mintha csak Mekka szent városából, a Kába szentélyéből szállna!... Várj csak!...

Elcsoszogott, amilyen gyorsan öreg lábai bírták, de csakhamar visszatért.

- Effendi - mondta -, találd ki, mi van a kezemben.

- Nem látom.

- Apróság az, de majdnem olyan becses, mint á te dzsebelid. Akarod-e látni?

- Mutasd.

- Nézd! Mi ez?

Kicsiny, jól bedugaszolt üvegcsét tartott a szemem elé.

- Talán rózsavíz?

- Rózsavíz? Ne sérts meg, effendi! Rózsaolaj ez, igazi rózsaolaj, amilyent, tudom, soha életedben nem láttál!

- Ki készítette?

- Ki? Hát én! A gazdám nekem adta a kert egyik szögletét. Két ilyen kis üveggel préseltem már. Az egyiket ma eladtam, de becsapott a vevő, s ezért áron alul elkótyavetyéltem. A másik a tiéd. Neked adom. Ebben a kis üvegben tízezer rózsának a lelke lakozik!

- Ezt nem fogadhatom el.

- Miért nem?

- Te szegény vagy! Nem foszthatlak meg ekkora értéktől...

Tudtam, hogy egy uncia rózsaolajhoz hatszáz font ép rózsalevélre van szükség.

- Nos, ha nem kell, akkor kiöntöm a földre.

- Jó, akkor hát megveszem.

Egy tőlem telhető nagy összeget vettem ki erszényemből, és odanyújtottam.

- Effendi, a te jóságod páratlan! - hálálkodott az öreg rózsakertész.

- Lám csak, mindketten megajándékoztuk egymást, pedig nem is vagyunk gazdagok... Mi a neved?

- Jáfiz.

- Nos, hát, Jáfiz, fogadd csak el a pénzt, mert az idő sürget.

- Merre akarsz menni Masztanliból?

- Egyenesen Menlik felé. Ott majd meglátom... Talán Üszkübnek megyek, s onnan a kosztendili hegyekbe.

- Jaj, neked! - kiáltott fel.

- Miért? Nem jó út az?

- De nem ám. Ha Kosztendilben vagy, s a tengernek tartasz, a Sár Daghon át kell menned Perszerinbe, ott pedig szkipetárok és szökevények rejtőznek.

- Vannak fegyvereim, tudok én védekezni.

- De hátha lesből lőnek rád?

- Óvatos leszek.

- Óvatosság kell a vétekhez, tartja a közmondás. Te becsületes ember vagy; ők tehát százszorta óvatosabbak lesznek náladnál. Hanem mondok egyet.

- Nos?

- Van valami írás, amit az idegenek barátai, ismerősei, cimborái magukkal hordanak.

- Honnan tudod?

- Tudja azt mindenki. Az afféle menlevél. De kevesen tudják, hogyan kell azt kérni.

- S te tudod?

- Én nem. Én sohasem mozdulok ki a kertemből. Hanem Simin, a testvérem, tudós ember. Ezt azért mondom, mert megbízom benned, és mert te elmégy innét...

- Bárcsak Simin is így megbízna bennem!

- Ne búsulj azon, ha én, küldelek hozzá...

- Adhatnál egy pár sor, írást?

- Írni nem tudok, de mutasd csak meg neki a rózsaolajat. Az üvegcsét jól ismeri, tudja, hogy nem adom akárkinek. Aztán csak mondd meg neki, hogy a féltestvére küld téged. Ez a jel, hogy ő megbízhat a küldöttben.

- Köszönöm.

Éles fütty szakította meg beszélgetésünket. - A gazdám hív! - mondta az öreg. - Mennem kell... Megértetted, amit mondtam? - Meg.

- No, akkor Allah vezéreljen!

Tovább lovagoltam. Paripám legalább kipihente magát a beszélgetésünk alatt, s ezért gyorsabban ügethettem. Lassan leszállt az alkonyat. Már besötétedett, amikor terjedelmes épületféléhez értem, amelyből valamilyen magas tárgy meredt az égnek.

Jókora ház állt az országút mentén, a tetején pedig óriási kéményt vagy talán kürtőt láttam.

Talán ez a keresett kovácsműhely? Akkor hát éppen Kozsikavák közelébe jutottam?

- Hé! - kiáltottam. - Hahó!... Senki sem felelt.

- Szávul, várda!... Hej, ide! Figyelem!...

Csönd. Sehol nem pislákolt a leghalványabb világosság sem...

Talán lakatlan ez a ház? Vagy éppen rom?

Leszálltam a lóról, hogy alaposabban vizsgálódjam.

Rih ekkor fölhorkantott.

Ezt igencsak gyanúsnak találtam.

Kivontam mindkét revolveremet, és megkerestem a kaput.

Zárva volt.

Többször kopogtam - hiába.

A hosszú és egyemeletes ház falában, balra a kaputól három, szintén zárt ablaktáblát láttam (ritkaság ezen a vidéken), jobbra pedig a másiknál sokkal szélesebb kaput, amelyen még lakat is lógott.

Körös-körül pedig olyan eszközök feküdtek, amelyekből meggyőződhettem, hogy az a ház csakugyan kovácsműhely.

A saroknál nagy rakás fa állt; a ház mögött sövénnyel elkerített, négyszögű kis térre jutottam.

Arab lovam itt még nyugtalanabbul szimatolt.

Eszerint a házban laktak, csak épp szokatlanul erősen bezárkóztak valamiért...

Megkötöttem a lovamat, viaszgyújtót lobbantottam lángra, és körülnéztem a kis udvaron.

Óriási nagy, tömött szőrű, medveforma állat feküdt ott.

Miféle állat lehetett? Élt-e, vagy megdöglött?

Meglöktem a karabélyommal... Nem mozdult... óvatosan megtapogattam: hideg és merev volt, tehát kimúlt.

A szőrétől helyenként ragacsos lett a kezem - talán a vértől? Nem láthattam, mert a gyufám kialudt.

Végigtapogattam ismét. Nem lehetett medve, mert annak nincs ilyen hosszú és lompos farka...

A fülét akartam megkeresni.

Az állat fejét szétzúzták, mégpedig valami jó súlyos szerszámmal.

Még egy gyufát gyújtottam, s ekkor láttam, hogy az agyonütött állat ritka nagy kutya...

Ebből már csak igen rosszat sejthettem...

A ház nyugati oldalát még nem vizsgáltam meg. Nesztelenül odasurrantam.

Még két ablaktábla volt ott. Az egyiket belülről jól bezárták, de a másikat sikerült fölfeszítenem.

Halkan kinyitottam, annyira, hogy benyújthattam a karomat.

Az ablakok ritkák ezen a vidéken, és itt is csak keskeny nyílást találtam ablak helyett.

Hallgatóztam.

Úgy tetszett, mintha belülről tompa, elfojtott zajt hallanék.

A túlsó szárnyról hoztam egy marék rőzsét, meggyújtottam, s annak a világánál megvizsgáltam a helyiséget.

Nagy, négyszögű szoba derengett előttem a félhomályban, ledöngölt agyagpadlóval, a ruméliai lakások szegényes bútorzatával.

Emberi lénynek azonban sehol semmi nyoma...

Bemásztam a nyíláson, s a lobogó szövétnekkel a kezemben tovább folytattam a kutatást.

Három fal vályogból készült, a negyedik gyékényből, szűk réssel, amely kisebb helyiségbe vezetett. Ennek a padlóján, ugyancsak gyékényből, csapóajtóra akadtam.

Nem hittem volna, hogy ebben a házban még pince is legyen!...

Ekkor megint hallottam az iménti zajt. A gyékényajtó alól hangzott.

Felhúztam az ajtót, és levilágítottam a rőzsecsomóval.

Lépcsőt vagy létrát nem láttam.

Hirtelen valami nyöszörgést hallottam tisztán az üregből.

- Kim asagda?... Van ott valaki? - kérdeztem. Újabb nyögés felelt.

Nem maradt sok időm, hogy töprengjek. Leugrottam.

Megbotlottam valamiben ... a létrában.

Volt ott szén meg fa, egymásra rakva, s az egész rakás mozgott.

Az egyik fafnyílásba dugtam az égő rőzsét, és hozzáláttam a szén eltakarításához.

Vonagló ember feküdt alatta, kezét-lábát összekötözték, a fejét kendőbe bónyálták.

Tüstént kioldottam a kendőt, és szederjes arc tűnt elő.

A férfi mélyen és lihegve vett lélegzetet, majd rám nézett beesett, véreres szemével, és elhaló hangon könyörgött: - Segítség!... Ne bánts, kegyelem!...

- Ne félj semmit, én jó barát vagyok. Megmentelek.

- Előbb szabadítsd ki hamar a feleségemet!

- Hol van? - Ott!

Megkötözött kezét nem tudta mozgatni, de aggódó szeme a másik szénrakásra nézett, amelyre ugyancsak sok forgácsot szórtak.

Kihúztam alóla az asszonyt, akit ugyanúgy gúzsba kötöztek, akár a férfit, és betömték a száját is.

Amikor a kendőt lebontottam a fejéről, láttam, hogy közel van a megfulladáshoz.

- Segítség! Segítség! - hörögte. Teste görcsösen rángatózott.

Sietve fölvágtam kötelékeit, hogy mozoghasson és lélegzetet vehessen.

Csak ekkor tértem vissza férjéhez, és szabadítottam ki őt is.

- Istenem! - kiáltott fel. - Majdnem meghaltunk!... Köszönöm neked! Köszönöm!

Azután letérdelt a felesége mellé, aki keservesen zokogott.

- Csitt! Csitt, ne sírj! - mondta. - Szabadok vagyunk!

Átölelte, és amikor némiképp lecsillapította, hozzám fordult: - Uram, te vagy a mi szabadítónk, a mi megmentőnk!... Hogyan köszönjük meg ezt neked?!... Ki vagy te, és hogyan találtál ránk?

- Erre nem lehet most felelnem. Tud már járni a feleséged?

- Azt hiszem.

- Akkor menjünk csak fel.

- Vannak tán kísérőid?

- Nincsenek, de egy lovast várok minden percben. A létrán fölmentünk, és fölsegítettük az asszonyt is, azután lefektettük.

A férfi, kezet nyújtott.

- Légy üdvözölve! Allah küldött téged. Most már megtudhatom, ki vagy?

- Előbb jobb lesz, ha te mondod meg a nevedet.

- Én Simin vagyok.

- Úgy hát testvére vagy Jáfiznak, a kertésznek?

- Igenis.

- Nagyszerű! Te kellesz nekem. Gyújts hamar tüzet a kohódban.

- Talán sürgősen patkoltatni akarsz?

- Nem, hanem hogy a tűz világítson a lovasomnak, akit várok.

Amikor a tűz föllobbant, így szóltam a kovácshoz:

- Most pedig üljünk ide a padra, az ajtó mellé, ahol sötét van, mert nem akarom, hogy lássanak minket. Először is ezt kell elmondanom: talán nemsokára egy lovas fog erre jönni, akivel nekem beszélnivalóm van, de neki nem kell előre tudnia, hogy én itt vagyok. Bizonyosan erre tart majd, hogy tőled kérdezősködjék. Kérlek, vedd rá, hogy szálljon le, és jöjjön be veled a házba.

- Te a megmentőm vagy, tehát megteszem, amit kívánsz, nem is kérdem, hogy miért. De tán tudnád, hogy mit fog ő majd tőlem kérdezni?

- Tudom. Azt, hogy nem járt-e erre három lovas?

- Három lovas! - kiáltott fel a kovács. - Mikor?

- Talán még ma délelőtt.

- Miféle lovasok?

- Két fehér és egy sötét ló után fog kérdezősködni. De útközben a sötétet kicserélték egy fehérrel.

- Tehát három fehér ló?...

- Igen.

- Az Istenért! Talán csak nem azt a Mánah el Bárszát gondolod, Üszkübből?

És olyan izgatott lett e szavakra, hogy felugrott a padról.

Én is felugrottam, mert a kérdés valóban meglepett.

- Hát ismered? - kérdeztem.

- Csokdan béri, csokdan béri... Már rég, nagyon rég! Hisz ma is nálam járt!...

- Nálad járt?

- Úgy bizony. Ő és két embere kötözött meg minket, s dobott a pincébe!...

- Ők voltak! Tehát ők! Nos, hát azt akarom mondani neked, hogy akit várok, az a cimborájuk.

- Agyonütöm! Megfojtom! - hördült föl a kovács, és vadul csikorgatta a fogát.

- Én el akarom fogni őt.

- Uram, effendi... de hogy is nevezzelek? Hisz még nem mondtad meg, ki vagy.

- Szólíts csak effendinek.

- Hát, effendi, én örömest segítek majd neked.

- Jó, ámbár nem tudom, hogy ma még találkozunk-e vele, mert lehet, hogy már tovább ment... Igaz, mikor hurcoltak le a pincébe?...

- Déltájban...

- Akkor hát nem láthattad, még ha erre lovagolt is...

- Megkérdezhetem ... vágott hírtelen a szavamba.

- Hol? Kinél?

- Bemegyek a faluba, és megkérdem az öreg Jemisdzsit, aki még éjjel is ott ül kosaraival az utcán.

- De sokára jössz vissza?

- Tíz perc elég... Itt van mindjárt a közelben...

- Csak arra kérlek, ne szólj arról, ami ma veled történt!...

- Jó, ha te úgy kívánod.

- Akkor siess!

Pár szóval leírtam neki, hallomás után, a lovast, és Simin elrohant. Nem is telt el a tíz perc, és már visszatért.

- Még nem járt erre - jelentette.

A kohóhoz ment, fölélesztette a tüzet, aztán visszaült mellém.

- No, most mondd el, mi történt veled - biztattam.

- Haj, kutya rossz dolog! A műhelyben dolgoztam, és egyszer csak három lovas jött erre. Megálltak itt. Egyikük, akit nem ismertem, azt mondta, hogy a lováról leesett az egyik nál. Én nemcsak demirdzsi, hanem nálband is vagyok, effendi, és tüstént hozzáláttam az új patkó készítéséhez. Munka közben néztem csak meg a két társát is, és az egyikben Mánah el Bárszára, az üszkübi adószedőre ismertem.

- Ő is ismert téged?

- Ismert.

- Hol ismerkedtetek meg?

- Rászlugban, most négy éve. En ugyanis mindenképpen értek a lovakhoz, meg tudom gyógyítani a betegségeiket, és tudok orvosságot is rájuk. Rászlugban s a vidékén csak úgy hulltak a lovak akkor, senki sem bírt rajtúk segíteni, hát engem hívtak el. Egy gazdag lókupecnél laktam, ahhoz jött Mánah el Bársza, hogy egy lovat vásároljon. Többet is megmutattak neki. Az egyik ló náthás volt, arra azt mondta Mánah el Bársza, hogy ragadós nyavalyája van, és fenyegetődzött, hogy majd szól a rendőrségnek. Én váltig erősítettem, hogy a ló nem beteg; ő feleselt, és még rám is ütött a korbácsával. Én sem voltam rest, jól helybenhagytam. Dühöngve elrohant, és föladott. Persze ő adószedő volt, én meg csak afféle szegény kovács, hát végül én húztam a rövidebbet. Elítéltek húsz botütésre, úgyhogy hetekig nyomtam az ágyat, s azon felül még ötven piaszter bírságot is kellett fizetnem. Persze így nem valami nagyon szerethetem azt az embert.

- No, azt meghiszem.

- Hát ma fölvertem a lovára a patkót. Mogorván nézegetett engem, és végül megkérdezte, hogy ismerem-e még? Mondtam, hogy igen, mert nem gondoltam, hogy ebből baj lesz. Erre összesúgott a másik kettővel, és bementek a házba. Egyedül voltam, mert az asszony a mezőre ment, hogy parajt szedjen. Mit kereshetnek ott benn? - gondoltam. Bezártam a műhelyt, bár még égett a tűz a kohóban, és utánuk mentem. Alig léptem be, rám támadtak a galádok!... Keményen viaskodtunk, effendi. Egy kovácsnak erős izmai és vastag idegei vannak, hanem azért mégis legyűrtek és összekötöztek. Bőszülten bömböltem, mint egy bika. Ezért bepólyázták a fejemet, és ledobtak a pincébe. Akkor jött haza az asszony. Azzal is elbántak. Szenet és forgácsot halmoztak ránk, hogy fenn ne hallják meg kiáltásunkat, s azzal elmentek. Kár, hogy nem jutott eszembe Aji...

- Ki az?

- Hát a kutyám. Aji. Azért hívom úgy, mert akkora, mint egy medve. Hallottam ugatni, míg én a betyárokkal viaskodtam; de meg volt kötve a ház mögött. Lett volna csak itt, tudom, hogy széttépi mind a hármat!...

- Hát még nem néztél utána?

- Nem. Hiszen tudod, hogy nem mentem a ház mögé.

- No, akkor szomorú hírt kell neked mondanom.

- Mit? Tán baja lett a kutyának?

- Bizony...

- No, mondd ki hamar. Tán azok?...

- Igen, azok agyonütötték.

- Jaj, szegény jó kutyám! - kiáltott fel a kovács. - Derék Aji...

Azzal a műhelybe rohant, fölkapott egy égő üszköt, s a ház mögé futott. Nem akartam tanúja lenni elkeseredésének, tehát ott maradtam a padon. Az alatt egyre résen voltam, de se nem láttam, se nem hallottam semmit. Úgy látszik, jól megelőztem emberemet, vagy pedig valami föltartóztatta őt útjában.

Amikor végre lecsillapult Simin haragja és keserűsége, visszaült mellém, és ő kezdett kérdezni: - Merre tartasz, effendi?

- Menükbe.

- Talán kereskedő vagy?

- Nem én, csak azért megyek oda, mert azt hiszem, hogy ott nyomára akadok annak a három gazfickónak.

- No, és mit csinálsz, ha sikerül rájuk találnod?

- Átadom őket a rendőrségnek, hogy megbűnhődjenek gazságaikért!...

- Allah legyen áldott! Jaj, csak tudtam volna ezt, akkor lecsalom őket a pincébe, odaállítom a kutyámat, s amikor te jössz...

- Nem hallottál egy-két szót arról, hogy merre tartanak?

- Nem én. Csak amikor megkötöztek, akkor mondta egyikük, akit Barúd el Amaszátnak neveznek: azért tesznek ártalmatlanná, hogy el ne árulhassam őket, ha netán üldözőik jönnének.

- Gondoltam. Mánah el Bárszát nemcsak a bosszú, hanem az óvatosság is vezette. Nem megölni akartak téged, hanem csak egy időre eltüntetni, merthogy te felismerted az adószedőt.

- Így is hajszál híján megfulladtunk.

- Nem baj, még nem veszett el minden. Azt a lovast megvárjuk, és lefüleljük.

- Segítek neked, effendi! Mit csináljunk majd vele?

- Bedugjuk a pincébe, és átadjuk a rendőrségnek.

- És hogyan akarod a pincébe vinni?

- Ketten leszünk tán egy ellen!

- Jó, jó, nem azért kérdem, mintha félnék, hanem azért, hogy csellel vagy erőszakkal ejtjük-e foglyul a fickót?...

- Erőszak nélkül aligha boldogulunk vele.

- Rendben van! Ezt már szeretem. Hanem igaz, effendi, azt kérdezted az imént, hogy a Jáfiz testvére vagyok-e. Hát ismered Jáfizt?

- Ma ott lovagoltam el a kertje mellett, beszélgettem vele... Megajándékozott egy üvegcse rózsaolajjal, én pedig megkínáltam jófajta dzsebeli dohánnyal...

- Allah il Allah! Hát neked van olyan dohányod?

- Persze. Te is pipázol?...

- Meghiszem azt!

- No, hozd csak ide a csibukodat.

Ki sem mondtam még ezt, emberem már sarkon fordult, és ugyanoly hamar visszatért a pipájával.

- Hogy van a feleséged?

Egyszerű mesterembernél meg lehetett kockáztatnom ezt a kérdést, amely egyébként Keleten szigorúan tilos.

- Nem tudom - felelte. - Azt hiszem, alszik. Többet gondolt ő most a dohányra, mint a feleségére.

- Effendi! - kiáltott fel, amikor rágyújtott. - Milyen paradicsomi illat!... Ilyet még maga a próféta sem szívott.

- Nem ám. Akkoriban még nem termett dzsebeli a világon.

- Tyuhaj! Ha lett volna, akkor magával vitte volna a magvát, hogy bevesse vele a hetedik ég mezőit. De mit csináljak, ha most jön az a lovas? Tovább pipázzam vagy fölálljak?

- Állj csak föl.

- No és a drága pipa?...

- Rágyújthatsz még egyre, adok én dohányt.

- Effendi, te vagy a megtestesült jóság. Igaz, nem üzent semmit a testvérem?

- De igen. Azt kívánja, hogy élj olyan békességben, mint a féltestvéred...

- Micsoda? így mondta? - kérdezte a kovács, felütve a fejét.

- Így

- Akkor valami fontos dologról beszéltetek.

- A szkipetárokról meg azokról, akik a hegyek közé mentek.

- És ígért neked valamit a testvérem?

- Úgy van, és azt mondta, hogy azt az ígéretet te válthatod be.

- Mennyi ideig beszéltél vele?

- Talán negyedóráig.

- Akkor csoda történt, effendi! Hiszen Jáfiz emberkerülő! Nem szívesen és nem sokáig beszél. Akkor téged nagyon hamar megszeretett, hogy így megajándékozott a bizalmával.

- Mondtam neki, hogy a Sár Dagh hegységbe igyekszem...

- És figyelmeztetett, ugye, hogy az a hely veszélyes?

- Intett, hogy legyek óvatos.

- És bizonyára beszélt a menlevelekről is...

- Hogyne, beszélt.

- És azt mondta, hogy éntőlem kaphatsz olyat?... -Azt.

- No, akkor tévedett.

- Hogyhogy? Hát te nem vagy képes menlevelet szerezni nekem?

- Nem.

- Pedig ő azt állította.

- Ej, hát azt hitte, hogy ma is úgy van, mint régen. Pedig már nincsenek menlevelek! Olyant nem állít ki manapság egyetlen betyár vagy szökevény sem...

- Miért?

- Mert nincs értelme.

- Nem adnak rá semmit?

- Dehogyisnem; hanem ki látja azt?

- Hát nem lehet megmutatni?

- Hol lehet, hol nem. Teszem fel, keresztül mégy az erdőn; meglát téged két-három bandita; te jobban föl vagy fegyverkezve, mint ők, tehát nem támadnak meg szembe, hanem lesből. Persze a menlevél a zsebedben van, de hát ők nem szagolhatják azt, és keresztüllőnek.

- Értem, értem. De nem mondhatnád meg, hogy micsoda jelről ismerik fel mégis a jó barátot?

- Meg... Hanem tudsz-e hallgatni?

- Már hogyne tudnék.

- No, hát akkor megmondom, hogy manapság a kopcsáról ismerik meg egymást a pártfogók meg a védencek.

Valamit kezdtem sejteni.

- Ugye, az a kopcsa ezüstből van? - kérdeztem.

- Abból, abból.

- Olyan gyűrű, amelynek a lapjába csákányt véstek?

- Igen. Honnan tudod?

- Csak gondoltam, mert láttam én embereket azzal a jelvénnyel. Mánah el Bársza is kopcsát viselt a fezén. Edrenében is láttam néhány emberen, akik a Barúd el Amaszát pörének tárgyalását hallgatták a kádinál. Ma is, amikor egy dervissel átlovagoltam a városon, szembe találkoztam egy férfival, aki nagyon sandán nézett rám, és kétszer utánunk is lőtt. Annak is volt kopcsája. Persze azt nem kapja meg mindenki?

- Nem bizony.

- Hát ki?

- Csak olyasvalaki, aki biztosan a hasznára van barátainak. Be kell még bizonyítania, hogy nem ítéli el azokat, akik a hegyek közé mentek.

- Hát azokat nem ítéli el mindenki? Hiszen elszakadtak a társadalomtól, amely a törvény oltalma alatt áll.

- Igazad van, effendi. De hasonlítsd össze ezt a törvényt ezzel a társadalommal. A törvény jó, és jól is vélekedik az alattvalókról; ámde az a társadalom, amelyről te beszélsz, nem ér semmit. Allah bölcs törvényeket, üdvös tanokat adott nekünk, ám azokat képviselőik félremagyarázták. Nem hallottad azt a panaszt, hogy az iszlám megakadályozza követőit a haladásban?

- Nagyon sokszor!

- Ezt persze leginkább a máshitűek hangoztatják?

- Megengedem.

- No, hát akkor nem ismerik az iszlámot, az igazi törököt. Nem az iszlám tiltja a haladást, a művelődést, hanem a hatalom, amely rossz kezekbe jutott! A török jó ember, effendi. Vagy talán a keresztény népeknél nem esik meg elég igazságtalanság, kegyetlenség, vérengzés? Mondd csak...

Egészen meglepett ennek az egyszerű embernek az okoskodása.

- Ki tanított téged erre? - kérdeztem.

- Senki! En jöttem rá magamtól, erre is, meg sok egyébre, mert hát jártam én egy kicsit a nagyvilágban. Vándorlegény koromban dolgoztam Bécsben, Budapesten, Belgrádban...

Lódobogás szakította félbe beszélgetésünket.

- Hallod? - kérdezte Simin.

- Hogyne.

- Talán ő lesz.

- Meglehet.

- Hát most mit csináljunk?

- Engem ő ne lásson meg mindjárt, rnert talán ismer. Te próbáld meg őt a házba beterelni.

- Az könnyű lesz, ha nem megy tovább.

- Aligha megy. Elég sötét van. Én kiállok az út közepére. Ha tovább akar menni, megfogom a lovát. De ha leszáll, akkor én is utána megyek a házba.

- De hátha nem ő lesz?

- Akkor békében hagyjuk.

A patkódobogás egyre közelebbről hallatszott. Világosan hallottuk, hogy csak egy ló közeledik. Kiosontam az út közepére, ahol leguggoltam. Most már odaért a lovas.

Éppen a kohótűz fénykörébe állt. Arcát még nem láthattam tisztán.

- Bak, szávul!... Hé, valaki! - kurjantotta.

És hogy még mindig senki sem mutatkozott, megismételte kiáltását.

Csak most jelent meg Simin a küszöbön.

- Ki az? - kérdezte.

- Idegen. Ki lakik itt?

- Én - felelte a kovács.

- Ki az az én?

- E ház gazdája.

- Hisz azt csak gondolhatom, te tökfilkó! A nevedet kérdem.

- Siminnek hívnak.

- Mi vagy?

- Kovács. Nincs szemed, nem látod a tüzet itt a kohóban?

- Azt látom, hogy nemcsak tökfilkó, hanem goromba is vagy. Gyere csak ide! Valamit akarok kérdezni tőled.

- Rabszolgád vagy cseléded vagyok én, hogy így parancsolgatsz nekem? Alá velem beszélni akar, jöjjön be hozzám.

- Lovon vagyok.

- Hát szállj le, és gyere be.

- Az nem szükséges.

- Én meg náthás vagyok és köhögök. A te kedvedért csak nem fogok meghűlni!...

Ezzel Simin sarkon fordult.

A lovas valami szitkot dörmögött, de közelebb jött. Most már tisztán láthattam, hogy fakó lovon ül. Piros fezt viselt a lovas, szürke köpenyt és bajuszt. Amikor pedig leszállt, megláthattam piros topánját is.

Ez tehát az én emberem, gondoltam.

A műhelyajtó melletti kampóhoz kötötte lovát, és bement a házba. Én is utána osontam. A kovács a nagyobbik szobában maradt, ahol a neje feküdt. Minthogy az idegen ide ment be, én a gyékényfal mögül minden szavukat kihallgathattam.

Az idegen háttal állt nekem, előtte a kovács, fáklyával kezében. Az asszony fölrezzent; fejét a kezébe fogta, s úgy hallgatta a beszélgetést. A kovácsnak még egy csomó szemrehányást kellett hallania „udvariatlan” viselkedése miatt. Ez igencsak fölháborította, úgyhogy mérgesen vágott vissza: - Én csak tisztességes emberekkel vagyok barátságos.

- Hát azt hiszed, hogy én nem vónék tisztességes ember?

- Élek a gyanúpörrel...

- No, hallod, nálad gorombább fráter sincs a világon! Honnét tudhatod te azt? Talán üsmérsz engem?

- Igen, ismerlek.

- Hun láttál?

- Látni nem láttalak, csak hallottam rólad.

- Hun és kitül?

- Itt, egy idegen effenditől, aki tudja, hogy milyen gyönyörűséges mákvirág vagy.

- Mikor?...

- Ma, éppen az imént.

- Hazudsz!

- Nem hazudok biz én. Be is bizonyíthatom. Mert hát tudom én jól, hogy mi járatban vagy itt.

- No, azt nehezen tudhatod.

- Nehezen-e? Hát Mánah el Bársza meg Barúd el Amaszát mit vétett?

A jövevény ijedten lépett hátra.

- Ki mondta neked?... - kiáltott föl.

- Az az effendi. - Ki az?

- Mi közöd hozzá!

- Hun van?

- Azt sem kötöm az orrodra...

- Nem-é? De hátha kényszerítlek?

- Félek is én tőled!

- Hát ettül?

Az idegen kihúzta handzsárját, és feléje szegezte.

- Köpök a te gyíklesődre!... Nem vagyok én egyedül!...

E szavakkal Simin rám mutatott. Én az ajtónyílásban álltam. Az idegen megfordult, és amikor meglátott, oláhul kiáltott fel: - Vájgye minye! Prikolics! Jaj, nekem, az ördög!...

Én is meglepődtem, mert arra az emberre ismertem benne, aki olyan gyanúsan nézett rám, amikor a dervissel végigmentem Edrene utcáin. Oláhul kiáltott fel ijedtében! Vajon román ez a fickó?!...

A kovács kissé elrontotta a dolgot, tehát nekem kellett helyrehoznom.

- No, az igaz - feleltem, én is oláhul -, te már az ördögé vagy!

Az idegen összeszedte magát, eldugta kését, és hozzám fordult: - Mit akarsz te? Én téged nem üsmérlek.

- Nem is baj az. Elég, ha én, ismerlek téged, frátye!

Eltátotta a száját, megrázta a fejét, és úgy ismételte: - Én nem üsmérlek téged! Verjen meg a Dtunnezeu, ha üsmérlek!

- Ne káromold Istent, mert hamar megjárhatod! Hát nem láttál engem?

- Hun?

- Edrenében.

- Mikor?

- Tudsz törökül?

- Tudok.

- Hát akkor minek beszélsz oláhul? Hadd értse meg ez a derék kovács is, hogy miről tárgyalunk. Hát nem voltál ott, mikor Barúd el Amaszátot elítélték Edrenében, amiért vétett a törvény ellen?

- Dehogy voltam, dehogy, nem is tudok én arrul a dologrul.

Az igaz, hogy őt nem láttam a nézők közt, és ezért nem cáfolhattam meg a válaszát. Am azért tovább faggattam: - De ismered Barúd el Amaszátot?

- Nem én.

- A fiát sem, Ali Mánaht?

- Nem én.

- Hát akkor miért ijedtél úgy meg, amikor láttad, hogy elfogtam őt?

- Én? Én nem láttalak se téged, se ütet.

- Nem-e? És nem ismered Handzsi Doxatit sem Edrenében?

- Nem én.

- Hát, amikor engem Ali Mánahhal láttál, nem siettél-e hírt vinni közös cimboráitoknak?

- Én nem értem, hogyan intézhetsz hozzám ilyen kérdéseket. Hetet-havat összehordasz, és nekem az egészről sejtelmem sincsen...

- Márpedig bizony te tudtál a foglyok szökéséről! Neked részed van az Ali Mánah halálában! Csak arról nem tehetsz, hogy a másik golyó a kavaszt találta helyettem. Azt is tudom, hogy most Mánah el Bárszának és Barúd el Ámaszátnak készülsz hírt vinni.

- Ugyan már, tévedsz!... Összecserélsz engem valakivel. Hun esett az, amiről beszélsz? Edrenében?

- Ott hát.

- És csak most? No, látod, én már több mint egy éve hogy nem jártam Edrenében!...

- Agyafúrt lókötő vagy te! Hát hol jártál ezekben a napokban?

- Mandrában.

- Most honnan jössz?

- Boldzsibákból, ott voltam tegnap reggel óta.

- Tehát Mandrában voltál, a Marica mellett? Hát a Marica mellett lehettél, csakhogy Mandrától jóval följebb: Edrenében.

- Hát megesküdjek, hogy tévedsz?

- Kell is nekem a te hamis esküd. Talán a Mandrától Boldzsibák felé vezető úton van Ortaköj?...

- Ortaköj?... Áztat nem üsmerek.

- Nem voltál ott?

- Nem én.

- Nem kérdezősködtél ott senkitől három lovas után, akik közül kettő fehér, egy meg barna lovon ült?

- Nem én.

- Egy helybéli lakos nem küldött téged a bakterhez, a bakter pedig nem vezetett el a kiajához?...

- Engem ugyan nem - tagadta csökönyösen minden egyes föltételezésemet.

- Csodálatos! Tehát mi valamennyien tévedünk, csak te nem tévedsz! Mégis okosabb ember vagy te, mint mi, lám csak! Hát azt nem mondanád meg, hogy mi vagy te?

- Ügynök.

- Miféle ügyben?

- Mindenfélében.

- És mi a neved?

- Pimosa.

- Ejnye, be furcsa név! Miféle nyelven lehet az? Talán magad találtad ki?

Emberem fenyegetőleg összevonta szemöldökét.

- Hallod, domnule - mordult föl -, ki adott neked jogot arra, hogy így beszélj velem?

- Van tán annyi jogom amúgy is. A kovács rám mutatott: - Ez az az effendi, akiről beszéltem neked...

- No, azt gondolom - felelte az ügynök. - De ha az effendik effendije is, azért azt kikérem magamnak, hogy énvelem gorombáskodjék! Mert tudom én a módját, hogyan kell megpuhítani az efféle fenegyerekeket!...

- Ugyan már? - kérdeztem. - Hát aztán hogyan?...

- Hát így!

A tüszőjéhez nyúlt, és félig kihúzta pisztolyait.

- No jó - mondtam -, akkor hát udvariasabbak leszünk. Nem lennél kegyes megmondani, hogy hol születtél?

- Szerb vagyok, lopaticsai illetőségű, az Ibar mellékéről.

- Leszek annyira udvarias, hogy úgy teszek, mintha elhinném. Mindazonáltal, hadd jegyezzem meg, tudom, hogy te oláh, azaz román vagy, ami egyre megy. És hová mégy?

- Iszmilánba.

- Csodálatos! Elképesztő, hogy te, aki olyan okos ember vagy, mégis akkorát kerülsz! Vajon mi a manót keresel te Kozsikavákban, ha Mandrából Iszmilánba szándékozol? Hiszen valójában jóval délebbre vezetne a te utad!...

- Hátha dolgom akadt azokon a helyeken!... Különben is rendőr vagy te, hogy úgy vallatsz, mint valami gonosztevőt?

- No, jó, hát csak azt mondd meg, miért szálltál le itt a nyeregből?

- Én akartam leszállni? Ez a kovács kényszerített rá, mert ott künn nem akart felelni nekem...

- Hát kérdeztél tőle valamit? - Nem...

- No, hát kérdezd meg most.

A fickó zavarba jött, de csak egy pillanatra, aztán így felelt: - Most már elment attól is a kedvem. Ha így bánnak az emberrel, legjobb, ha fölszedi a sátorfáját, és odébbáll...

Úgy tett, mintha menni akart volna.

- Udvariasan fölkérlek - szóltam -, hogy légy kegyes, és maradj még egy kicsit a társaságomban...

- A társaságodban? Hol?... Hol laksz te?... - Itt.

- Ez a ház a kovácsé. Hiszen ő maga is idegen effendinek nevezett téged.

- De azért nem haragszik meg, ha én, itt marasztallak.

- Mit csináljak én itt? Nekem nincs efféle locsogásra időm, mennem kell...

- Várd meg a többi vendégeket, akik nemsokára megérkeznek. Hadd találjanak itt téged.

- Miféle vendégek?...

- Ravaszok, Edrenéből.

- Dutye la dráku!

- Eszem ágában sincs. Van itt hely... ha lennél kegyes leülni...

- Elment az eszed? Lódulj arrébb!

Félre akart taszítani, de én megragadtam a karját, és erősen tartottam. Gyilkos pillantást lövellt rám. A kovács, aki az égő rőzsét egy falnyílásba dugta, mögéje állt.

- Lesz gondunk rá - jegyeztem meg -, hogy utol ne érd Mánah el Bárszát!...

- Én nem ismerem azt az embert! - kiáltott föl fogcsikorgatva. - Hagyjatok békit nekem!

Visszaugrott, és kirántotta handzsárját. A kovács azonban, akit ő nem vett észre, hátulról lefogta, mielőtt szúrhatott volna.

- Kunye! - mordult most hátra, dühödt acsargással.

Ezzel nekem fordított hátat; én tehát keményen megmarkoltam mind a két könyökét, s úgy a testéhez szorítottam, hogy moccanni sem bírt.

- Kötelet hamar! - kiáltottam oda a kovácsnak.

A következő percben emberünk tehetetlenül feküdt a földön.

- Így ni! - dörmögte a kovács elégedetten. - Hasonló jókat kívánok a cimboráidnak is!...

- Nekem nincsenek cimboráim... - dohogta a fogoly-

- Mi azt sokkal jobban tudjuk...

- Én becsületes ember vagyok.

- Bizonyítsd be.

- Kérdezzétek meg.

- Hol? Kitől?

- Dzsnibáslüben, Bodzsák mázolótól. A kovács, kérdő pillantást vetett rám.

- Nem sürgős - szóltam. - Lássuk előbb, mi van a zsebében.

Csak némi pénzt, meg jelentéktelen apróságokat találtunk nála; vissza is tettük mind.

- No, akkor most vegyük szemügyre a lovát...

A kovács felesége, aki eddig nyugton feküdt, ekkor megmozdult.

- Ügyeljek rá? - kérdezte.

- Persze - felelte a férje.

Az asszony fölkelt, meggyújtott néhány rőzsét, és így szólt: - Menjetek csak ki bátran. Ha csak megmoccan, megpörkölöm...

- Derék asszony, mi? - kérdezte a kovács, kimenő félben. - De mondd csak, effendi, nem tévedtél?...

- Nem, nem, ő az...

Egy kis eleségen kívül semmit sem találtunk a nyeregtarsolyban.

- Most mit parancsolsz? - tudakolta a kovács.

- Először is kössük a lovát az enyém mellé. - Azután?

- Azután szállítsuk le a foglyot oda, ahova titeket dobtak a rablók.

- És azután?

- Bevárjuk az én embereimet.

- Mi lesz aztán a fogollyal?

- Visszatoloncoltatom Edrenébe.

A ló és a fogoly dolgát egyelőre elintéztük, s ezután megint kiültünk az ajtóba.

- Furcsa egy kaland! - dünnyögte a kovács, egy másik pipára gyújtva. - Jómagam soha nem raboskodtam még a saját pincémben, de más foglyot sem őriztem ott... Hej, de hát Allah így akarta!