2.

Veszélyben

Embereimet azonban hiába vártuk. Végül éjnek évadján a kovács rávett, hogy térjek nyugovóra; ő majd virraszt helyettem. Amikor fölébredtem, még sötétség terjengett a szobában, de éreztem, hogy jól kialudtam magamat.

Kimentem, és akkor láttam, hogy az összes ablaktáblát szorosan becsukták.

A nap magasan állt; fél kilenc lehetett, keleti időszámítás szerűit.

A műhelyben javában folyt a munka. A kovács kalapált, felesége kezelte a fújtatót. Szívélyesen üdvözöltük egymást. Embereimet nem látták, pedig egész éjjel égett a tűz.

- Hát a foglyunk mit csinál? - kérdeztem. - Megnézted?

- Meg. Káromkodik veszettül. Veled akar beszélni, uram.

- No, azt a kívánságát teljesíthetem.

Éppen indultam, amikor a kovács felesége megállított.

- Effendi - szólt halkan -, most jut eszembe, hogy én ezt az embert már láttam valahol. Egész éjjel törtem rajta a fejemet, hogy hol lehetett az. Most rájöttem.

- Nos?

- Topokluban láttam a múlt tavaszkor.

- Amikor annál a barátnődnél jártál látogatóban? - kérdezte csodálkozva a kovács.

- Akkor, akkor.

- No, és mit keresett ott?

- Puskaport és töltényeket vásárolt. Mert tudod, effendi - magyarázta az asszony szaporán -, a barátnőm férjének olyan vegyesboltja van, ahol az égvilágon minden kapható. Emlékszem, azt mondta az az ember, hogy ki akarja előbb próbálni a töltényeket, és többször rálőtt a szemközti ház kapuján levő lófejre. A durrogástól a barátnőm nagyon megijedt, de ő csak kinevette, és tovább pufogtatott. Amikor pedig a boltos keményen ráförmedt, kicsibe múlt, hogy rá nem lőtt! No, aztán fizetett és elment, de azt mondta, hogy neki igazság szerint nem kéne fizetni, mert ő összeesküvő.

- Milyen összeesküvő?

- Hát nem tudod? - kérdezte a kovács. - Azok az összeesküvők, akik nem engedelmeskednek a padisahnak, hanem azt akarják, hogy Bulgária önálló királyság legyen.

- És valaki ezt így, nyíltan megmondhatja?

- Miért ne? A padisah Sztambulban lakik, és mennél messzebbre jössz ettől a várostól, annál csekélyebb az ő hatalma. Ha pedig valamelyik összeesküvő veszélybe kerül, akkor a hegyek közé megy. No, beszéld tovább, asszony.

- Én csak a gyékényfalon át láttam azt az embert... A jobb orcáját jókora sebtapasz takarta, és a seb helye még most is megvan, láttam. Megkérdeztem a boltost, ugyan kicsoda ez az idegen; azt felelte, hogy a békétlenekkel tart, és Paláca faluban lakik, Moszklán a neve, és azelőtt lókupeckedett; most csak ritkán van otthon, mert folyvást ide-oda jár. Hanem nagyon kért minket a boltos, hogy erről ne szóljunk senkinek.

- És vajon nem tévedsz?

- Nem én. Akár meg is esküszöm rá, hogy ő az!

- Pedig azt mondta, hogy Pimosa a neve, szerb, és lopaticsai ügynök.

- Akkor hazudott.

- Én sem hittem neki - jegyeztem meg. - Tegnap oláhul beszélt, mégpedig abban a tájszólásban, amelyet Szlatina vidékén hallottam.

- Az ám! - bólintott az asszony. - A boltos, úgy látszik, jobban is ösmerte, mert nagyon haragudott rá, és oláhnak, gyaurnak, russzjáli katoliknak, szlatinai eretneknek csúfolta mérgében.

- Nos, ez is azt bizonyítja, hogy a fickó csakugyan Szlatinából való.

Némi tanakodás után úgy egyeztünk meg, hogy én Dzsnibáslübe lovagolok és Bodzsáknál kérdezősködöm (akiről Simin elmondta, hogy nemcsak mázoló, hanem pék is, azon felül csempész, aki a dugárukat kenyérbe sütve szállítja tovább), a kovács pedig felül a fogoly lovára, és elébe megy embereimnek a derekjő-masztánli úton.

Dzsnibáslü nincs messze Kozsikaváktól.

Bodzsák óriásira nőtt, idomtalan nagy férfiú volt, majdnem olyan vastag, mint amilyen hosszú; nehézkesen, szuszogva lépkedett, és ősi bolgár módra öltözködött. A keze festékektől tarkállott, üde szivárványszínekbe, s minthogy, úgy látszik, szenvedélyesen tubákolt és vakaródzott, az orrát, a szemhéját s a fülét is összevissza maszatolta fekete tintával, málnaszörppel és szilvalével, tojássárgájával, krétaiszappal.

Először igencsak bizalmatlanul fogadott. Azt állítottam, hogy üzleti ügyben jöttem hozzá. Mint ugyanis beszélgetésünk folyamán kiderül majd, útközben olyan fölfedezést tettem, amit azon melegében fölhasználhattam Bodzsák uram ellen. Tehát amikor nagy nehezen megkínált üléssel, és ő is lekuporodott mellém, meg pipára is gyújtottunk, én így kezdtem a beszédet: - Nem közönséges üzletről akarok veled tárgyalni. Némi kis furfang és titoktartás is jár vele, és még nem tudom, vajon eléggé megbízható vagy-e.

- Ahán! - kiáltott föl. - Most már tudom, ki vagy!

- No, ugyan?

- Te amolyan, izé, tiltott üzletet folytatsz.

- Hát, félig-meddig eltaláltad. Tudod, én nagyon drága dolgot akarok eladni, mégpedig nagyon olcsón.

- Mit?

- Szőnyegeket. Igazi szmírna-szőnyegek. Azért fordulok hozzád, mert te, mint festő, bizonyára szakértő vagy a színek dolgában.

Ez hízelgett neki.

- Hát az már igaz - jelentette ki önelégülten.

- Ha pedig éppenséggel teneked nincs rá szükséged, gondoltam, hogy talán ajánlhatsz valakit, alti megvásárolja.

- Azt már jól gondoltad.

- Nos, ismersz-e ilyen vásárlót?

- Ismerek egyet.

- Ki az?

- Fegyverkovács az illető.

- Minek annak annyi szőnyeg?

- No, mert kávéháza is van, és ért hozzá, hogy ott a vendégek nyakába sózza a portékáját.

- Hol lakik?

- Iszmilánban.

- Ej, az messze van innen.

- Sebaj! Ma vagy holnap úgyis ellátogat hozzám az az ember.

- Holnapig nem várhatok. - Miért?

- Mert hamarosan túl akarok adni az árun.

- Mennyit kérsz értük?

- Harminc piasztert darabjáért.

- És mennyit nyersz rajtuk?

- Harminc piasztert.

- Lehetetlen!

- Pedig úgy van - feleltem rejtélyes mosollyal.

- Akkor te nem vetted azokat a szőnyegeket. - Nem.

- Ajándékba kaptad?

- Nem. Találtam.

- Ta-lál-ta-a-d? - kérdezte Bodzsák megrökönyödve. - Mikor?

- Az mellékes.

- Hol?

- Itt a környéken.

A behemót férfiú még jobban meghökkent.

- Hol? Merre? - tudakolta elcsukló hangon.

- A kozsikaváki úton. Amikor erre lovagoltam - folytattam, és suttyomban Bodzsák mester arcjátékát kémleltem -, egy berek mellett haladtam el; ettől jobbra keskeny föl elmélyedés húzódik. Ahhoz, amúgy látszatra, hozzá sem lehet férni, mert nagyon sűrű tüskesövény fonja körül. No, hát ez az a hely. Ott bukkantam rá a szőnyegekre.

Bodzsák kővé dermedt a rémülettől.

A szava elállt, csak a melle hörgött, mint valami fujtató.

- De... De... Hát... hogy... jutottál... Te... Oda? - hebegte végre hosszas erőlködés után.

- Lovon ültem, aztán, tudod, a ménem néha igencsak makrancos, hát úgy véletlenül becsörtetett velem oda, áthurcolt engem a bozótoson...

- Lanetli! Lanetli vaká!... Átkozott! Átkozott véletlen! - ordított föl kétségbeesett dühvel Bodzsák.

- No de hát mi bajod neked azzal? - érdeklődtem, ártatlan képet vágva. — Mi ütött beléd, hogy ilyen méregbe gurultál?

- No... Izé... - köntörfalazott Bodzsák -, hát csak az jutott eszembe, hogy milyen nagy kár érte ezzel a szőnyegek tulajdonosát...

- Miért nem dugta el jobban az értékeit?

- És te hogy jössz arra a gondolatra, hogy eladd azokat a szőnyegeket?

- Hát nem az a legjobb?

- Neked igen... No de hát a te tulajdonod?

- Persze! Ha én találtam!

- Ohó! Azért még nem teheted rájuk a kezed! Add vissza mindet a tulajdonosának!

- Hát, jelentkezzék... És honnan tudhassam én akkor is, hogy ő a szőnyegek jogos gazdája? Száz szónak is egy a vége: én eladom őket...

- Nem! Nem! Az lopás volna. Pedig, lásd, belőled nem nézném ki a tolvajt!

- Nem? No, ezt éppen jókor mondtad! Hát, akkor tudod mit? Jelentem a dolgot a kiájának, az vegye magához a szőnyegeket, amíg a jogos gazdájuk jelentkezik.

- Mi jut eszedbe? Rakd vissza őket ugyanoda, ahol rájuk akadtál! Majd onnan elviszi őket a gazdájuk!

- Azt nem hiszem. Okos ember nem dugja el a holmiját csak úgy vaktában... Azokat a szőnyegeket ellopták...

- De...

- Azért is jobb lesz, ha szólok a kiájának. Meg aztán sejteni én, hogy kinek is szánták azokat a szőnyegeket.

- Kinek?

- Hát annak, akit te az imént, mint jó vásárlót ajánlottál.

- A, azt a kovácsot gondolod?...

- Azt hát.

- Óh! Az nem keveredik ilyesmibe... Talán ismered?

- Nem én, még soha nem láttam.

- Hát akkor hogyan mered meggyanúsítani? Én a nevét sem említettem neked...

- Nem baj, tudom én: Deszelimnek hívják.

- No, látod, hogy tévedsz! Én nem őrá gondoltam. Én nem ismerek olyan nevű embert.

- Hát Pimosa nevű embert sem ismersz?

- Pimosa? Ohó, azt ismerem!...

- Hová való?

- Szerb ember az illető, Lopaticsából, az Ibar mellől... Hol ismerkedtél meg vele?

- Azt majd elmondom később... Meglátogat ő néha téged?

- Meg.

- Az utóbbi időben járt nálad?

- Nem.

- Tudod, hol volt ő? - Nem.

- Nem? Hát te nem voltál a minap Mandrában és Boldzsibákban?

Most az én emberem ábrázata egészen más lett: mint a rókáé. Ez a potrohos alak veszedelmes egy fickó lehet, gondoltam. Rám kacsintott, és halkan így szólt: - No, hát megmondom neked az igazat. Ott voltam én is, meg Pimosa is.

És diadalmasan nézett rajtam végig. Én meg közönyösen a vállára tettem a kezemet, és nevetve csak annyit mondtam: - Vén ravaszdi vagy te, Bodzsák!

- He-he! - röhögött őkelme. - Ugye?...

- No, akkor sejted már, hogy jómagam is beszéltem Pimosával, mégpedig most nemrég?

- Ühüm, ühüm...

- Lám csak, most az egyszer fölsültél a ravaszságoddal!... Ezt ugyan nem kellett volna bevallanod.

- No hiszen, az igazat csak megmondhatom!

- Hát, tessék! De hátha én bebizonyítom neked, hogy te innen nem mentél el?

- Azt nem lehet!

- Tudakolódzhatnék itt is, de én inkább elmegyek Palácába, ott majd megmondják, kicsoda is voltaképp az a Pimosa. Még a festékfoltok alatt is látszott, mennyire elsápad; de csakhamar legyűrte izgatottságát, és nyugalmat erőltetve magára, közönyös hangon kijelentette:

- Ott sem hallhatsz egyebet, mint amit én mondtam neked.

- No, majd Moszklántól, a lókupectől többet is fogok én hallani... Szóval, hát itt nincs több dolgom. Megyek a kiajához...

Fölálltam.

Bodzsák is fölállt, mégpedig, terjedelméhez képest, szokatlanul gyorsan.

- Uram - kérlelt -, legalább addig ne menj el, amíg meg nem egyeztünk.

- Miről?

- A szőnyegekről.

- Hát a Sut mit vétett?

- Allahi szeverzin!... Az Istenért!... Honnan tudsz te a Sutról?

- No, miért ijedezel? És miféle egyezkednivalónk van? Hát a tiéd az a sok szőnyeg?

- Nem, nem!

- Vagy tán tudod, hogy ki dugta el őket?

- Dehogy!

- No, akkor légy nyugodt.

- De hát ki vagy te voltaképp?

- Tudsz olvasni?

- Tudok.

- No, hát nézz ide. Ismered ezt? Útlevelem pecsétjét mutattam neki.

- Igen, ez a nagyúr mühürje.

- Nos, hát, csak azt mondom neked, hogy a mühür birtokában vagyok, és elfogtam Pimosa ügynököt.

- Uram! Effendi! Rendőr vagy te? - kiáltott föl rémülten.

- Arra már nem felelek. Csak azt mondom, hogy lecsukatlak téged is meg Deszelimet is, mihelyt ide beteszi a lábát.

- Engem? Miért?

- A szőnyegekért meg sok egyébért is.

- Effendi! De hát mit tudsz rólam?

- Mindent. A többi majd a bíróság dolga lesz. Bodzsák a falhoz támaszkodott, és nem tudta mit feleljen. Egyszerre csak hangos sírást hallottam az ajtóban. Bodzsák felesége és leánya álltak ott, akik a gyékényfalon keresztül kihallgatták eddigi beszélgetésünket. Emberem könyörgésre fogta a dolgot.

- Meg akartalak téged menteni - mondtam én -, de látom, hogy ez hiábavaló fáradság. Pedig úgy nézem, te nem vagy rossz ember, téged csak félrevezettek a kalandorok.

- Hát mit tegyek? - kérdezte Bodzsák, a kezét tördelve.

- Egyszerűen mondd fel nekik a cimboraságot...

- Azt megtehetem...

- És mindenekelőtt szakíts azzal a Moszklánnal, a lókupeccel.

- Jaj, az nem megy olyan könnyen. - Miért?

- Hát... tudod... a leányomat már neki ígértem!... Most már...

- Elment az eszed? Hát nem tudsz becsületesebb férjet találni?

Az asszony és a leány, könyörgő arccal nézett rám.

- Effendi - szólalt meg Bodzsákné -, ha meg nem sértelek, megmondhatom, hogy van a leányunknak egy derék, becsületes kérője, de az uram hallani sem akar róla!...

- Kicsoda?

- Száhaf Ali, Kabácsból.

- Ismered?

- Hogyne!

- Megbízható ember?

- Ha én mondom!

- Látod, látod - fordultam dorgáló hangon Bodzsákhoz. - Mire való hát ez a komédia?...

- Mi lesz velünk, ha Moszklán bosszút áll?!...

- Moszklán az én foglyom. Még ma eltoloncoltatom, és börtönbe kerül. Megtűri a te házad tisztessége, hogy a leányod holmi cégéres gonosztevő felesége legyen?

Bodzsák azonban még nem tudta elszánni magát. Vastag izzadságcsöppek peregtek homlokáról.

- Nos, jó - szóltam -, nem akarlak kényszeríteni. Hanem tudod mit? Én most átlovagolok Kabácsba, fölkeresem azt a Száhaf Alit, és elhozom ide. Addig te gondolkodjál a dolgon, és beszéld meg nyugodtan a családoddal.

- Effendi! Te áldott jó ember! - kiáltott föl Bodzsákné, és könnyeit törölgetve hálálkodott.

- Nos, menjek?

- Hát igazán mész?

- Igazán.

- De... De... Nem fogsz neki szólni arról?... - hebegte Bodzsák.

- Miről?

- A Sutról meg a sziládzsiról?

- Már hogyan szólnék?

- A szőnyegekről se?

- Nem, nem.

- No, jó... De várj még, effendi. Valamit mutatok neked - mondta derültebb arccal.

Láttam egész lényén, hogy nagy benső küzdelmet vív, és elhatározása már nem késhetik soká. Súgott valamit a leányának, aki elsietett és csakhamar csepűbe göngyölt, zsineggel átkötözött csomaggal tért vissza.

- Tudod-e, mi ez, effendi? - kérdezte Bodzsák.

- Tudom, ha megmondod.

Leoldotta a burkot, s egy palackot vont elő.

- Ez a szőlőbogyó nedve - mondta. - Neked szabad innod, ugye?

- Szabad, szabad... De csak tartsátok meg magatoknak.

- Nekünk tiltja a Korán. Ez görög bor. Egy kereskedőtől kaptam.

Én egyre vonakodtam, ami láthatóan bántotta őt.

- No, ha megveted - szólt végre -, akkor nekem sem kell... Csileka - fordult ismét leányához - talán annak a szegény, beteg Szábánnak adhatnánk?...

- Ki az? - kérdeztem.

- Szegény munkaképtelen koldus - felelte Csileka. - Valamikor seprűkötő volt. Itt lakik az erdőben, Kis-Dzsnibáslü és Kabács közt félúton...

- Helyes! - szóltam én. - Adjátok csak ide azt az üveget, majd útközben átadom én neki.

- Effendi! Ha lennél olyan jó!

- Miért ne?

Hosszas hálálkodások közben kísértek ki a házból.

Néhány perc múlva Nagy-Dzsnibáslübe értem, majd huzamosabb ideig kukoricaföldeken lovagoltam keresztül, ezek, legelőkkel váltakozva, nagy számban sorakoztak az egész vidéken.

Már majdnem elértem az erdőt, amikor balról, a síkság felől, lovas ember tűnt föl.

Minthogy én lassabban ügettem, hamar utolért.

- Allah bilindzse... Isten legyen veled! - köszöntött.

- Mütezseldoirüm... Köszönöm! - feleltem. Fürkészve nézett végig engem, de én is szemügyre vettem őt.

Nem láttam rajta semmi különöst. Az első pillantásra látszott, hogy a lova ínpókos gebe, a ruhája ócska condra, az arca sem tett rám jobb hatást. Csak az övébe tűzött pisztolyok meg a tőrök látszottak rendkívül értékesnek.

- Honnan jössz? - érdeklődött.

- Dzsnibáslüből ... Feleltem.

- És hová mégy?

- Kabácsba.

- Én is. Ismered az utat?

- Annyira, amennyire.

- Tehát idegen vagy? - Az.

- Elkísérhetlek? Ha megengeded, szívesen kalauzollak...

Nem mondtam ellent, mert nem akartam megsérteni, bárha külsejét egyáltalán nem találtam bizalomkeltőnek.

Jó darabig szótlanul lovagoltunk egymás mellett. Az idegen szemlátomást érdeklődéssel vizsgálgatta paripámat és fegyvereimet.

Közben, úgy tetszett nekem, mintha suttyomban sunyi pillantással lesne körül a környéken is.

Tart netán valamitől?

Nagy sokára megszólalt:

- Tovább is mégy Kabácsnál? - Nem.

- Meglátogatsz ott valakit?

- Igen.

- Szabad tudnom, hogy kit?... Hátha talán én ismerem az illetőt.

- Száhaf Alihoz megyek.

- Ismerem őt! Éppen a háza mellett megyünk el. Majd szólok neked...

Ismét elakadt a beszélgetés. Nekem legalábbis nem volt kedvem a további társalgáshoz. Beértünk az erdőbe; jórészt tölgyek és bükkfák alkották, csak hellyel-közzel suhogtatta magas lombkoronáját néhány ciprus.

Az egyik apró tisztáson a kísérőm kicsiny viskóra mutatott; falait nyers kőből rakták, és tetejét fahasábokkal födték.

Alacsony ajtaja volt; ablakul s kéményül egy-egy lyuk szolgált. Százados tölgyfák terjeszkedtek körötte.

- Itt egy koldus lakik - mondta az idegen, és tovább ösztökélte a lovát.

Én megállítottam a ménemet, majd megkérdeztem:

- Hogy hívják azt a koldust?

- Szábánnak.

- Ugye, valamikor seprűkötő volt? - Az.

- Akkor egy percre be kell néznem hozzá. Alamizsnát viszek neki.

- Csak tessék. Én az alatt lassan tovább megyek, addig a patakig.

Csakugyan tovább is léptetett.

Leszálltam a nyeregből. Előbb azonban körülnéztem, hogy nincs-e valaki a közelben. Amennyire a fák sűrűje közt az erdőbe pillanthattam, emberi lénynek ott nyoma sem látszott. Már-már elszégyelltem magam, amiért olyan túlzott gyanakvással figyelek minden apró részletre. Mit is véthetne nekem holmi szegény, beteg koldus!...

A lovamat nem kötöttem meg, egyik revolveremet a kezembe vettem, és benyitottam a kunyhóba.

A kalyiba mennyezete olyan alacsony volt, hogy úgyszólván le kellett guggolnom, amikor beléptem.

Megfeketült követ láttam, bizonyára a tűzhelyet; ökör-és lókoponyák szolgáltak szék gyanánt; hátul a sarokban, lombos ágakból saroglyaszerű nyoszolyót tákoltak össze.

Mozdulatlan emberi alak feküdt rajta. Mellette a földön fazék állt, törött palack, kés meg egyéb apróság hevert szanaszét.

A fekhely fölé hajoltam.

A koldus csak nem mozdult.

- Güniszik kájir olaszim... Jó napot! - köszöntem hangosan.

Erre a koldus lassan felém fordult, rám meredt, mintha álmából riasztottam volna föl, és megkérdezte: - Ne iszterszrnik, szultánum?... Mit parancsol, uram?

- Adin Szábán?... Szábán a neved?

- Öjle, szultánum... Szolgálatára, uram.

- Bojádzsijü Bodzsák taniormiszin?... Ismered Bodzsákot, a mázolót?

Erre élénken föltápászkodott, és örömmel válaszolt: - Ewet, szultánum!... Hogyne, uram!

Igazán, nagyon betegnek és nagyon nyomorultnak látszott ez a szerencsétlen.

Csupa rongy condrába burkolta csontvázsovány testét.

Szeme sóváran meredt a csomagra, amelyet kezemben tartottam.

- Ö küldi ezt neked - folytattam. - Bor van benne meg sütemény.

És részvéttel letérdeltem melléje, hogy fölbontsam a csomagot.

- Óh, uram, óh, uram, milyen jó vagy! Én bizony nagyon éhes vagyok...

Szeme lázban égett; nem tudtam, az éhségtől-e, vagy egyéb okból? Nem maradt időm, hogy tovább töprengjek ezen a kérdésen. Gyanús zörejt hallottam hátam mögött. Hátranéztem. Egymás után öt ember nyomult be az ajtónyíláson. A vezetőjük marokra fogta a puskája csövét, ütésre készen. Hozzám ugrott. Kirántottam a revolveremet, és föl akartam állni. Ám ebben a pillanatban a koldus vézna, kiaszott karjával átszorította a nyakamat, szívós erővel fojtogatott, mint valami polip, és visszarántott.

Csak arra emlékszem, hogy vaktában elsütöttem a revolveremet, azután hátulról irtózatos ütés érte a fejemet.

Tüstént elvesztettem az eszméletemet.

Amikor fölnyitottam a szememet, én feküdtem a koldus helyén, megkötözve; támadóim tüzet gyújtottak a fekete kövön és körülülték. Sütöttek valamit. Nagy kábultságomban is hallottam beszélgetésüket. Egyszerre csak lódobogás hangzott föl odakünn.

- Kalín gelior!... Jön a vastag! - kurjantotta egyikük.

Annak a martalócnak a hangját hallottam, akivel az imént a kunyhóig lovagoltam.

Hogyan került ez ide, amikor tovább ment?...

- Ve biriszi daka!... És még valaki! - rikkantotta egy másik hang.

- Kimdir?... Ki az?

- Iszmilánli sziládzsi Deszelim!... Hohó, ez Deszelim, a fegyverkovács Iszmilánból!

Hallottam, hogy a kunyhó őrei kisiettek, és ujjongva üdvözölték az érkezőket.

- Ásmáki tuttunusz-mu?... Elfogtátok azt a fajankót? - kérdezte egy szuszogó hang.

Ezt is fölismertem: a dzsnibásli mázoló érdeklődött ilyen finoman csekélységem iránt.

- Ewet, áldátdik onu!... El ám, kissé főbe is kólintottuk!

Ezt a koldus mondta.

Nem találta el tehát a golyóm.

- Kéne nerede dir?... Hol az a birka? - kérdezte egy ismeretlen hang.

- Kulibede dir... A kunyhóban van - felelte a koldus.

- Szindzsirli-mi-dir?... Megkötöztétek? - tudakolta az előbbi hang.

- Ewet, lákin luszumi kalmadí... Meg, de nem erősen.

- Nicsün?... Mért?

- Csünkü ölmüs... Mert meghalt. A beszéd halkabbá lett.

Csak némi idő múlva hallottam a hangosabb parancsot: - Göszter onu bana!... Mutassátok meg! Bejöttek a kunyhóba, és a koldus így szólt: - Bunda járta... Itt fekszik. Egyikük megtapogatta az arcomat: - Olüm gibi szónk... Hideg, mint a halál! -jelentette ki elégedetten.

- Nábszíní tut... Tapogasd meg a pulzusát - utasította a kövér mázoló.

Az előbbi kéz lecsúszott a csuklómig. Nagy bölcsen éppen oda nyomta a hüvelykujját, ahol alig érzékelhető az érverés, és kimondta a szentenciát: - Nábszí jok... Nem lüktet.

- El ile jüregini jo Ha... Tapogasd meg a szívét. Most a mellemen éreztem a kezet. A tenyér azonban átsuhant a szívem fölött, azután lecsúszott a gyomrom felé.

- Gönülünün szesszi kesszildi... A szíve nem dobog.

- Ölmüs demektir... Akkor halott! - kiabálták mind.

- Kim onu öldürmis?... Ki ölte meg őt? - kérdezte az az ismeretlen hang.

- Ben!... Én! - hangzott a válasz.

- Násszul?... Hogyan?

- Tepele dim... Leütöttem - hangzott ismét, önelégült dicsekvéssel.

A potrohos mázoló azonban még ezt sem találta eléggé megnyugtatónak.

- Szolukgu vár-mi?... Lélegzik? - faggatódzott tovább makacsul.

- Kulák ászájim... Majd meghallgatom. Éreztem, hogy valaki fölém hajol. Orrfacsaró foghagyma-dohány-záptojás bűzkeveréket szimmantottam meg.

- Nefeszi jok... Nincs benne szusz - hangzott föl kis idő múlva a szakértői vélemény.

- Szábusálum!... Menjünk innen!

A csámcsogásból, büfögésből és más zajokból ítélve nyilvánvalóan lakmározni kezdtek. A koppanásokból hallatszott, amint elhajigálják a lerágott csontokat.

Az az ember, akinek a hangját nem ismertem, s akit az iszmiláni kovácsnak tartottam, elhajította az utolsó csontot is. Végighúzta kését a nadrágján, visszadugta övébe, és így szólt: - Így ni! Ettünk, jóllaktunk, most már mi is beszélhetünk. Hadd fizetem ki a borjút. Mit kóstál?

- Semmit - felelte a koldus -, hiszen úgyis loptam.

- Annál jobb. Hát ez a nap jól kezdődik. No, hát most mondd el, Bodzsák, hogy is történt a dolog. Mert úgy szuszogtál útközben, hogy a felét sem érthettem meg.

- Allah il Allah! - sopánkodott a mázoló. - Soha ilyen lovaglást! Még most is szédülök bele!...

- No, hát ki ez az idegen?

- Hitvány keresztény, valahonnan külföldről.

- Allah rontsa meg a lelkét!

- Beszélt az Moszklánról, Sutról, rólad is! Tudta az minden, de minden titkunkat! Hogy honnan, azt nem sejtem! És hogy fenyegetett, pattogott, de hogy! Hát színből engedtem neki. Gondoltam, holmi kereszténynek adott szó úgyse kötelez. No, hisz azok se különbek! Menjetek Sztambulba, és kérdezzétek meg a gyaurokat, azok is így cselekesznek. No, jó. Hát búcsúzáskor megkínáltam egy üveg borral. Semmiképpen sem akarta elfogadni. No, jó. Hát akkor ajándékozzuk Szábánnak, a koldusnak, mondok. Erre megint a szavamba vág, firtatja, nyaggat, ki, mi az, hol lakik az a Szábán, s végtire aszongya, hogy ő majd beadja neki a bort útközben. Hű! Fékom teringettét, gondoltam magamban, megállj csak adta gyaurja, ez éppen kapóra jött. Suttyomban szóltam a legényemnek, Murádnak, hogy vágtasson, de hamar, ide a kalyibába, s oktassa ki Szábánt, tettesse magát betegnek, meg szóljon a többinek is, legyenek közel. No, jó. Azalatt mi még egy-két sima szóval tartottuk, cirógattuk, becéztük, kérleltük ezt a keresztény disznót, én még egy kis harapnivalót is pakoltam a flaskához, azzal is telt az idő. Mikor aztán a jeles effendi a kabácsi útra tért, már visszajövet találta Murádot, aki mint szegény utas hozzászegődött, hogy majd kalauzolja, ezek meg az alatt itt bujkáltak a vastag fatörzsek mögött.

- No, ez pompás história! - hahotázott az iszmiláni kovács.

Künn lódobogás hangzott, lassan egyre közelebb jött.

- Ki az? - kérdé Deszelim.

- Idegen - felelt a koldus, aki kiállt az ajtóba. - Olyan apró legény, hogy világéletemben nem láttam olyat!...

Künn már hallottam a köszöntéseket:

- Neharak mubarak!... Jó napot!

- Neharak szaid!... Adjisten!

- Ki vagy?

- Utazó, messze földről.

- Honnan jössz?

- Asszemnárból.

- Hová tartasz?

- Gümürdzsinába, ha megengeded.

- Nagyon udvarias vagy, amúgy sincs szükséged az én engedélyemre.

- Az udvariasságot elvárom tőled is... Kérésem volna hozzád.

- Halljuk!

- Fáradt vagyok és nagyon éhes. Megengeded, hogy a kunyhóban kipihenjem magamat, és ott megebédeljek?

- Nem tudok neked enni, adni... nagyon szegény vagyok.

- Van nálam hús és kenyér, megosztom veled. Elég az kettőnknek.

Roppant kíváncsian vártam, hogy mit felel most a koldus, mert a hangból, nagy meglepetésemre, az én derék kis Hádzsi Hálef Omaromat ismertem meg a jövevényben. Deszelim félretolta a koldust, és maga ment ki az ajtóba. Amikor meglátta Hádzsit, meglepetten kiáltott fel: - Mit látok, idegen! Neked kopcsád van!...

- Ali! Hát ismered ezt a jelet? - kérdezte Hálef.

- Nem látod, hogy nekem is van?

- Csakugyan. Mi tehát barátok volnánk.

- Kitol kaptad ezt a jelvényt?

- Az az én titkom.

- Igazad van. Szállj le, Isten hozott nálunk, ámbár gyászos házba jössz.

- Kit gyászoltok?

- E kunyhó gazdájának egyik rokonát. Tegnap éjjel halt meg gutaütésben. Ott fekszik hullája a sarokban, és éppen most mondjuk fölötte a végső imákat.

- Allah juttassa őt a paradicsomba!

Most úgy tetszett, hogy Hálef leszállt a lováról. Aztán hallottam, amint fölkiáltott: - Hát ez a szép ló kié?

(Bizonyára Rih nevezetű fekete ménemet látta meg odakünn.) - Az enyém - ütötte el gyorsan a dolgot Deszelim, és betessékelte Hálefet.

Hálef belépett, köszönt a többieknek, és a szögletbe nézett.

Láttam, hogy önkéntelenül a tüszőjéhez kapott; de szerencsére uralkodott magán.

- Ez az a halott? - kérdezte, és rám mutatott.

- Ez.

Hálef közelebb akart jönni, de a koldus elébe állt: - Hadd csak békén! Mi már elmondtuk fölötte a halotti imákat.

- De én nem - felelte Hálef. - Én óhitű vagyok, és teljesíteni szoktam a Korán parancsait.

Ezzel hozzám lépett, és a többieknek hátat fordítva, letérdelt mellém, mintha imádkoznék, de hallottam, hogy csikorgatja a fogát.

Én behunyva tartottam a szememet, mert gondoltam, hogy most mindenki ránk néz, de óvatosan és nagyon halkan odasúgtam Hálefnek: - Hálef, még élek...

Nagyot lélegzett, mintha kő esett volna le a szívéről. Még egy darabig ott gunnyasztott, azután felállt, de mellettem maradt, és így szólt: - De hiszen ez a halott meg van kötözve!

- És te csodálkozol? - kérdezte Deszelim.

- Persze! Hiszen még az ellenségének a hulláját sem kötözi meg az ember. Ugyan kinek árthat a holttetem?

- Igaz, senkinek, de ezt a szegény embert meg kellett kötöznünk, mert őrjöngve dühöngött, másként nem bírtunk boldogulni vele. Ütött-vert mindenkit, ha kitört rajta a roham.

- No de már kiadta páráját... Miért nem veszitek le a köteléket?

- Még nem jutott eszünkbe.

- Ez kegyeletsértés! Így a lelke nem szabadulhat el! Vagy talán hitehagyó volt?

- Nem.

- Akkor tegyétek össze a kezét, és fordítsátok Mekka felé az arcát...

- Nem tudod, hogy tisztátalan lesz a hívő, ha hullához nyúl?

- Már tisztátalanok vagytok, mert itt lakomáztatok a teteme mellett! Nem kell a hullához nyúlnotok. Csak a kötelet vágjátok el, fogjátok meg kendővel. Vagy én magam tegyem?

- Hát csak rajta, ha már olyan buzgó vagy! Hálef kihúzta a kését.

Két vágásra szabad lett kezem, lábam.

Ezután Hálef a jobb kezét bepólyálta zsebkendőjével, úgy fogta meg és tette össze a kezemet s fordította arcomat kelet felé.

Azután szertartásosan eldobta a tisztátalanná vált keszkenőt.

- Így! - mondta. - A lelkem nyugodt, most már megebédelhetek. Nekem sincs sok, de megosztom veletek.

- Egyél csak magad, mi már jóllaktunk - dörmögte Deszelim. - Hanem áruld már el végre-valahára, ki vagy, és mit akarsz Giúnürdzsinában.

- Majd megtudjátok. De én csak vendég vagyok, ti már tegnap itt voltatok; ezért hát én szeretném előbb tudni, hogy kik vagytok.

- Jó barátok, hisz azt láthatod a jelvényünkről is...

- Szeretném is hinni, mert máskülönben meggyűlne velem a bajotok!...

- Igazán? - nevetett föl Deszelim. - Hát te olyan veszedelmes ember vagy?

- Az ám.

- Talán óriásnak képzeled magad?

- Annak nem, de még senkitől sem ijedtem meg. Hanem ha már jó barátok vagytok, hát nincs miért félnetek tőlem.

Hálef szavaira nagy röhögés felelt. Egyikük azután megszólalt:

- No, tőled aztán a nélkül se félnénk...

- Hát akkor mondjátok nyugodtan, hogy kik vagytok.

- Én kabácsi paraszt vagyok, és a többiek is földművesek... Piát te ki vagy?

- Az én hazám Kurdisztán, és medvevadász vagyok.

Újabb hahota hangzott föl.

- Miért nevettek? - kérdezte Hálef komolyan. - Igazhívőnek nem illik halott mellett röhögnie, a Korán a gyászolókra áhítatos komolyságot parancsol!...

- De hiszen olyan törpe vagy, hogy a medve fölfal téged! - vágott közbe Deszelim, hogy másra terelje a szót.

- Az ám, a golyómat, de nem engem!...

- Hát lőttél-e már mackót?

- Rengeteget...

- Golyóval?

- Azzal hát!

- No, hát, ha olyan híres vadász vagy - szólt Deszelim -, mondd meg nekem, micsoda flinta ez?

Az én Henry-puskámat mutatta, amelyet már jó ideje kíváncsian nézegetett.

Hálef a kezébe vette a puskát, megnézte, és így felelt: - Ez amerikai ismétlőfegyver.

- Mi a?

- Olyan puska, amellyel többször lehet lőni egymásután, és nem kell mindig újra tölteni.

- U-úgy? Mi még nem láttunk ilyen sorozatpukkantót. Azt hittük, hogy egy csak afféle játékszer. Oszt hányszor lehet ezzel durrantani egymásután?

- Huszonötször.

- Ojün zen!... No, ne tódíts! - horkant föl Deszelim.

- Nem nagyzolok én... No de hát hogyan került hozzád ez a puska?

- Valami hóbortos amerikálitól vettem Sztambulban - felelte a fegyverkovács.

- És nem tudod, hogyan kell használni?

- Elfelejtettem tőle megkérdezni.

- No, akkor te talán Arkilikban születtél, ahol a csizmának nincs talpa, a kocsinak nincs kereke, a fazéknak nincs feneke! Megmutassam hát nektek, hogyan kell használni ezt a fránya mordályt?

- Meg! Meg! - hangzott minden oldalról.

- De meg van töltve? - kérdezte valaki.

- Meg - felelte Hálef. - Gyerünk csak ki. Mutassatok egy célpontot, és én tízszer egymásután beletalálok.

Kimentek a kunyhóból.

Velem nem is törődtek, minthogy halottnak véltek.

- No, mit vegyek célba? - tudakolta odakünn Hálef.

- Azt a varjút ott az ágon!

- Nem, az lepotyog, nekem pedig biztos célpont kell több lövéshez. Menjünk tovább.

Hallottam, amint a lépteik mind jobban távolodtak. Hálef lassanként jó messze elcsalta őket a viskótól, hogy nekem időt hagyjon a „föltámadáshoz”.

Körülöttem hevertek ruháim, a késem, amelyet a koldus visszatett, a töltényeim, az órám, a tárcám, szóval minden megvolt; a karabélyomat a falhoz támasztották. Fölkeltem, és kinyújtóztam. A tagjaim bizony ólomnehezek voltak; a fejem borzasztóan fájt, a tarkóm meg is dagadt. Ezzel azonban most nem törődhettem. Felöltöttem tehát ruháimat, zsebembe tettem a holmimat, és a karabélyom után nyúltam.

Ez persze nem ment valami hamar, de Hálef jó hosszú szüneteket tartott, úgyhogy az ötödik lövésre mégiscsak elkészültem.

Valahányszor egy-egy lövés eldördült, hallottam, hogy zajos tetszésnyilvánítás kísérte.

Már a hatodik lövés is elhangzott.

Láttam, hogy Hálef újra meg újra az ablakra pillant.

Talán jelet várt?

Gyorsan az ablakhoz léptem, és fölemeltem a kezemet.

Mindez egy másodperc műve volt.

Hálef észrevette, és bólintott.

Utána tüstént a nézőkhöz fordult, mondott nekik valamit, és vállára véve a puskát, visszaindult.

- Tíz lövés! Tíz lövés! - kiabálta Deszelim. - Még csak hatot lőttél!

- Elég, elég!... - felelte Hálef. - Láttátok, hogy minden lövésem talált. Nem akarom pazarolni a golyót, mert egyébre kell nekem.

- Ugyan mire?

- Hogy a ti fejeteket vegyem célba, alávalók! Azzal megállt, és szembefordult velük.

A zsiványok benn hagyták a kunyhóban fegyvereiket, és ezért csak késeikkel védekezhettek volna.

Annyira meglepődtek, hogy eleinte csak tréfára vették a dolgot.

- Miránk akarsz lődözni, öcskös? - kérdezte nevetve Deszelim. - Ennél jobb tréfát eszelj ki, mert minket el nem találsz, ha mégoly közel vagyunk is!...

Hálef nagyot füttyentett, majd így felelt: - Tréfa? Ki mondta nektek, hogy én tréfálok? Nézzetek csak oda! Majd meglátjátok akkor, hogy komolyan beszélek.

A tisztás szélére mutatott, a kunyhóval szemben.

Én is odanéztem.

Oszko, a montenegrói és Omar ben Szádek, a vezető fia álltak ott, lövésre emelt puskával.

- Dzsümle bütün sejtanlár!... Ördögbe is! - kiáltott föl Deszelim. - Kik ezek az emberek? Mit akarnak tőlünk?

- Azt a halottat akarják, aki ott a kunyhóban fekszik.

- Mi közük hozzád?

- Nagyon sok. Az a halott nem ennek a koldusnak rokona, hanem a mi vezérünk és barátunk. Ti őt megöltétek, és mi azért eljöttünk, hogy ezt számon kérjük tőletek. A parasztok késeikhez kaptak.

- Hagyjátok csak azt - mondta Hálef, az már úgyse használ. Van itt még tizennyolc töltényem, s ha én egyet lövök, a másik kettő is lőni fog. Ha egyet mozdultok, halál fiai vagytok!...

És feléjük irányozta a puska csövét. Azok vagy tizenöt lépésre álltak tőle. Bosszúsan és zavartan néztek egymásra. Végre megszólalt a fegyverkovács: - Ugyan már, kicsoda az az ember, akit te a barátotoknak nevezel?

- Még jobb lövő és jobb vadász, mint én. Sebezhetlen ember, és ha megöltétek volna, akkor is visszatérne a lelke a testébe... Ha nem hiszitek, nézzetek csak oda!

A kunyhó felé fordultak.

Mind oda fordultak.

Én már ott álltam az ajtóban, emelt fegyverrel.

Megijedtek.

Oszko és Omar örömmel fölkurjantott.

- Váj! Bizim tüfenkler vár iza idik!... Jaj, csak volna itt a puskánk! - kiáltott fel Deszelim.

- Akkor sem használhatnád, ha itt volna. Valamennyien a mi hatalmunkban vagytok! Ha megadjátok magatokat, nem lesz bántódástok.

- Hogyan bánhatsz te így velünk, amikor te is kopcsát viselsz?

- Ti az én uramnak életére törtetek. De ha már a kopcsámra hivatkoztál, előbb békés megadásra szólítalak fel titeket. Menjünk a kunyhóba. Ott majd tárgyalhatunk.

A fegyverkovács szeme fölvillant.

- Jó - felelte -, menjünk a kunyhóba. Ott mindent megmagyarázok. Ártatlan vagyok. Amikor idejöttem, az az idegen már nem élt, legalábbis halottnak hittük. Hát menjünk be, menjünk, menjünk!

És előre tolta a többit.

Ez alatt a zsiványok puskáit a sarokba hordtam, s éppen az utolsóból szedtem ki a gyutacsot, amikor belépett elsőként a kövér mázoló, igencsak siralmas ábrázattal. Ugyanakkor éles kiáltást hallottam, és künn két lövés dördült el.

- Szidi! Szidi! Gyere ki! Siess! - kiáltotta Hálef. Karabélyom agyával utat törtem magamnak, és kirohantam.

Deszelim, a fegyverkovács, aki utolsónak maradt, kikapta a puskámat a gyanútlan Hálef kezéből, felugrott Rihre, az én paripámra, és tovanyargalt.

Oszko és Omar utána lőttek, de nem találták.

- Maradjatok itt! - szóltam nekik. - Senkit ki ne engedjetek! Aki moccanni mer, lőjétek le!

Ott állt a Bodzsák öszvére, valamint a Hálef meg a Deszelim lova. Én emerre ültem fel, mert ez látszott a legjobbnak. A ló vékonyába vágtam a sarkantyúmat, úgyhogy mind a négy lábával a levegőbe ugrott, és nyomába eredtem a szökevénynek.

Deszelim már javában Kabács felé tartott. Egyszerre csak lódobogást hallottam a hátam mögött. Hátranéztem: Hálef jött utánam, és vízilóbőr ostorával ösztökélte szegény lovát.

- Haddukam! Szerián, ve illa, ja Rih, bihifsz Allah... Előre! Gyorsan, sebesen! Különben Isten veled, Rih!

Arabul kiáltozott, tehát nagyon izgatott lehetett.

- Miért hagytad ott a kunyhót? - kérdeztem. - Most majd megszöknek!

- Oszko va Omar hunák... Oszko meg Omar ott vannak - felelte mentegetőzve.

Többet nem beszélhettünk.

Őrületes vágtatás kezdődött.

Keresztültörtettünk árkon-bokron, be a faluba, ki a faluból, de a mi lovainkkal nem bírtuk utolérni a derék Rihet.

Csak a véletlen jöhetett segítségünkre.

Közben láttam, hogy Deszelim a puskám tusával is verte a Rih fejét.

A mén hangosan fölnyerített, és mikor egy patakhoz értek, a levegőbe rúgott hátulsó lábával, úgyhogy ügyetlen lovasa hanyatt-homlok bukfencezett le a lejtős partról; nyakát törte. Deszelim szörnyethalt. Villámgyorsan és váratlanul bűnhődött. Hálef elügetett a Rih után, majd visszaindultunk két emberünkhöz, az erdei kalyibához.

Útközben Hálef elbeszélte, hogy az utolsó kavasz is megszökött tőlük, azzal a lóval együtt, amelyet Málhem küldött utánuk az ajándékkal. Ám szerencsére a csomag nem veszett el, mert előzőleg kíváncsiságból fölnyitották.

Finom kalácsot, édességet meg selyemkendőket találtak benne, azon kívül lepecsételt, összekötözött macskabőr zacskót, Dosztima Hádzsi Kara ben Nemszi effendi felírással; tehát nekem szólt, mint baráti ajándék.

Ezt most Hálef átadta nekem; az erszényben pénz csörgött. Ez után Hálef elmondta, hogy néhány órával utánam érkeztek Kozsikavákba, és Simin, a leírásom után, azonnal rájuk ismert.

Megmutatta nekik a foglyot is; tőle, Pimosától szerezte Hálef a kopcsát.

Látva, hogy nem jövök, nyugtalankodni kezdtek, és utánam lovagoltak Dzsnibáslübe, a mázolóhoz; de már csak a feleségét meg a leányát találták otthon.

Azok küldték őket az erdőbe a koldus viskójához.

Amikor visszatértünk a kunyhóhoz, meglassítottuk lovaink léptét, hogy ne hallják meg jövetelünket. A tisztás szélén leugrottam a nyeregből, elkértem Háleftől a puskámat, és óvatosan előreosontam a fák közt, hogy körülnézzek. A lovak még a viskó előtt álltak. Az ablakból két puskacső nyúlt ki. Tehát a betyárok védőállást foglaltak el. Oszkót és Omart nem láttam sehol; bizonyosan a fák mögé rejtőztek. Szembekerültem ezért a kunyhóval, és akkor csakugyan megláttam őket. Lábhoz tett puskával álltak. Közelebb surrantam hozzájuk. Észrevették, és örömmel üdvözöltek, amikor odaértem.

- Megszökött valaki? - kérdeztem.

- Nem - felelte Oszko.

- Lőttetek?

- Ötször.

- Hát azok?

- Háromszor, de nem találtak. Ők nem jöhetnek ki, mi nem mehetünk be. Mit csináljunk most?

- Maradjatok itt, míg én benézek.

- Ezek a haramiák azonnal golyót eresztenek beléd!...

- Nem, hátulról megyek be. Ott nincs ablak. Hálef velem van. Persze aztán ti is utánunk jöttök. A többit majd meglátjuk... Igaz, hol vannak lovaitok?

- Fatörzshöz kötöttük őket az erdőben...

- Hát csak maradjanak ott, amíg az ostrom tart. Visszasiettem Hálefhez, és közöltem vele tervemet.

- Jól van, szidi - hunyorgatott derék kísérőm. - Hanem látod-e azokat a puskákat az ablakban?

- Hogyne.

- No, azok nem sokáig fognak olyan kíváncsian ásítani.

- Gondolod? Ez nekem is jutott eszembe.

- Odakúszunk, és hamar kikapjuk őket az ablakból!

- Meg lehet próbálni.

A két puskacső nyolc vagy kilenc, hüvelyknyire állt ki.

Lehajoltunk, csak néhány lépés - odakaptunk, egyet rántottunk a két török flintán.

Utána ugyanolyan gyorsan visszaugrottunk zsákmányunkkal, és elbújtunk a kunyhó sarka mögött.

Odabenn egyelőre csöndben maradtak, bizonyára a meglepetéstől.

- Áferim, áferim!... Pompás, pompás! - ujjongott Omar és Oszko.

Csak ekkor támadt mozgás a kunyhóban. Kiabálás, káromkodás, csodálkozó kérdések zsivaja hangzott föl.

- Menj a másik szögletre - súgtam oda Hálefnek -, akkor épp köztünk lesz az ajtó.

Suttogást hallottam a kunyhóban is. A falhoz tartottam fülemet, és úgy tetszett, mintha ezt hallottam volna: - Ott az ablak alatt! Sejtettem, hogy mi készül. Óvatosan előre hajoltam, és az ablakra néztem. Csakugyan, egy pisztoly csöve, majd egy kéz jelent meg a nyílásban. Le akartak lőni az ablakból, de minthogy puskával már nem lehetett, pisztollyal próbálkoztak.

Hanem annak a kéznek gazdája vagy nagyon merész, vagy nagyon könnyelmű volt. Vállamhoz emeltem a puskámat, és céloztam.

A következő pillanatban fájdalmas ordítás harsant föl. A kéz eltűnt, a pisztoly leesett a földre.

- Eji, pek eji!... Jó, nagyon jó, effendi! - kiáltotta Hálef, aki a túlsó szögletről figyelte műveletemet. - Az az ostoba fráter ezen túl legalább a zsebében tartja a kezét. Most már három fegyverünk van!

- Ibhu, áju, ávcsu!... Hej, a medvevadász! - rikkantotta benn valaki.

A hangjáról megismerték Hálefet.

- Én vagyok hát! - felelte Hálef. - Gyertek csak ki! Mivel itt úgysincsenek medvék, hát majd sündisznókra fogunk vadászni!

Benn tanakodtak. Majd újra kiszólt valaki:

- Egyedül vagy? -Nem.

- Hát kivel?

- Az effendimmel és még két emberrel. Ekkor Oszko és Omar is közelebb jött.

- Hát az iszmilárd hol van?

- Meghalt.

- Hazudsz!

- Ha még egyszer gorombáskodsz, én felgyújtom a kalyibátokat!

- Hát mi történt vele?

- Kitörte a nyakát. - Hol?

- Kabácsban, a patak partján. - Hát a ló?

- Azt visszahoztuk.

- No, ha ez igaz, akkor az effendid is megszólalhatna.

- Itt vagyok! Mi kell? - kérdeztem. - Vallani! Ő az!

Ezt a kövér mázoló mondta, rémült hangon.

- Nos, beszélj! - folytattam. - Megadjátok magatokat?

- Menj az ördögbe!

- Azt már nem teszem, hanem egyebet, aminek nem fogtok örülni...

- Ugyan mit?

- Ti engem meg akartatok gyilkolni, és most az én hatalmamban vagytok. Én azonban nem vagyok muzulmán, keresztény ember vagyok, és nem akarok bosszút állni. Küldjétek ki Bojádzsi Bodzsákot, ő legyen a közvetítő. Neki megmondom, hogy milyen föltételekkel kerülhetitek el a megtorlást... Ha nem hallgattok a szavamra, poroszlókért küldök a dzsnibáslüi sztárezsinhez, és elfogatlak benneteket! Aztán majd ti lássátok, mi lesz!...

Benn összesúgtak.

- No, menj ki! - biztatták Bodzsákot.

- Vallahi! És ha meggyilkol!

- Nem bántod őt? - kurjantott ki egy hang.

- Nem! Ha én ígérem, nyugodt lehet.

Végül, hosszas tanakodás után, nagy félszegen kióvakodott a kövér mázoló. Hálef leültette, én is leültem, és tárgyaltunk. Befejezésül aztán írást készítettem, amelyet mindenkinek alá kellett írnia vagy kézjegyével kellett ellátnia: ebben a próféta szakállára megesküdtek, és megígérték, hogy se engem, se embereimet nem fogják többé bántani; viszont én is megígértem, hogy ebben az esetben nem fogok rajtuk bosszút állni.

Épp elintéztük az ünnepélyes szerződéskötést, amikor lódobogást hallottam a puha talajon, tehát egészen közel. Képzelhető, mennyire meglepődtem, amikor a jövevényben Moszklánt ismertem föl, azt a Moszklánt, aki Pimosának adta ki magát, s én ejtettem foglyul Kozsikavákban. Hogyan szökött meg a kovácstól?...

- Lanetli hovárda, burada?!... Hát itt vagy, átkozott pimasz?! - ordította felém.

Pisztoly villant meg a kezében. Magam sem tudom, miként, abban a pillanatban, amikor a lövés eldördült, villámgyorsan megugrottam, s a puskám csövével jól fejbe vágtam, úgyhogy elejtette a pisztolyt, s mindkét kezével a fejéhez kapott. A következő pillanatban Hálef már a földre rántotta, és a mellére térdelt. Míg ő lefogta az egyre üvöltő Moszklánt, Oszko összekötözte a csuklóját.

Rajta kívül azonban másvalaki is jajveszékelt. A céltévesztett golyó ellőtte a kisujját Bodzsáknak, aki épp az ajtóban állt.

- Mit gondolsz, szidi? - kérdezte Hálef. - Hogyan szabadulhatott el ez az ember? Talán meggyilkolta a kovácsot?

- Utána kell néznem a dolognak - feleltem. – Ti maradjatok itt addig...

- Ahol jön még egy lovas! - vágott közbe Omar. Arra néztem, és örömmel lélegzettem föl. Simin közeledett, a kovács.

Nyeregtelen lovon ügetett.

- Csakhogy nem történt baja! - sóhajtottam föl megkönnyebbülten.

- Ki ez? - tudakolta Oszko.

- A mi kovácsunk - feleltem.

- No, ez valóságos hajtóvadászat!

Simin, amint meglátott, már messziről kiáltozta:

- Hamdulillah!... Hála Istennek, csakhogy élsz! Mennyit aggódtam érted!...

- Én meg teérted. Nem esett bajod?... - Nem.

- Hát a feleségednek?

- A fogoly az öklével fejbe vágta... Szerencsére nem sérült meg, nemsokára magához tért...

- Hogyan szabadulhatott el?

- Uram, én voltam a hibás. Hádzsi Hálef Omar látni akarta a foglyot, és én lenn felejtettem a lajtorját. Ő széttépte a kötelékeit, és feljött a pincéből.

- Hát az ajtót hogy tudta kinyitni?

- Hiszen csak gyékényből van. Egyszerűen kifeszítette. Én a kalapálástól nem hallottam semmit. A ház mögött állt a lova. Fölült rá, és elvágtatott.

- És hogy talált ide? Tudta, hogy én itt vagyok? - Bizonyára kihallgatta, amikor az embereiddel beszélgettem. Ez alatt a többiek Moszklán körül sürgölődtek.

A puskacső szétzúzta az állát, elvesztette néhány fogát, és nagyon szenvedett. Az emberek fölszedték őt, és Szábán vezetése alatt megindultak vele, hogy orvost keressenek neki. Talán hazavitték Palacába, a rokonaihoz, hogy ott gyógyítsák meg. Mi is lovainkra ültünk, és az ellenkező irányban megindultunk - vissza, Kozsikavák felé.

3.

A galambdúc

Alaposan kipihentük magunkat, aztán tovább folytattuk a félbeszakadt nyomozást. E célból Iszmilánba lovagoltam Háleffel, és Deszelim kávéháza után kérdezősködtem.

Megtudtuk, hogy az nemcsak kávéház, hanem hán is, ahol sok utazó szokott megfordulni. Természetesen nem járt minden veszély nélkül olyan ember házában megszállni, aki miattam törte a nyakát; de itt még nem tudtak a balesetről. Mivel Deszelim a Sut sógora volt, ebből azt gyanítottam, hogy szökevényeink ide tértek be, vagy mindenesetre itt hírt hallhatunk róluk. Alacsony épület volt ez a fogadó, nagy udvarral és istállókkal.

Amikor leugrottunk a nyeregből, mogorva képű férfi jött elénk, és megkérdezte, hogy ott akarunk-e éjszakázni.

Igenlő válaszunkra a vállát vonogatta:

- Akkor az udvaron kell hálnotok. Minden szoba foglalt. Már nincs hely.

- Még ilyen embereknek sincs?

És e szóval kopcsámra mutattam. Kíváncsian vártam, milyen lesz a hatás.

- Ah, ti hát testvérek vagytok! - kiáltott föl a fogadós. - Az mindjárt más, hát majd csinálunk helyet.

Utánamentünk az udvarra, hogy elhelyezzük lovainkat. Az után bementünk a közös kávézóba, hogy együnk valamit, és megvárjuk, amíg megmutatják nekünk a szobáinkat.

- Bocsáss meg, effendi - mondta a mogorva ember -, én szívesen beszélnék veletek... de most nincs időm, mert sok vendég vár a kertben...

Lefekvés előtt még kinéztünk az istállóba; láttuk, hogy lovainkat jól ellátták.

Az udvaron összeakadtunk a mogorva férfiúval, aki megállt mellettünk, és így szólt: - Uram, a vendégek elmentek, és végre van időm, hogy beszéljek veletek... Nem tartanál velem?

- Örömest. A barátom is velünk jöhet?

- Neki is van kopcsája, szívesen látom.

Az első házba vezetett minket, majd egy kis szobába, ahol leültünk a falak mellett sorakozó vánkosokra. Hozott kávét, cifra findzsákban, és remekmívű pipákat. Ez jólétre vallott. Amikor meggyújtottuk a finom dohányt, leült mellénk, és így szólt: - Megvan a jelvényetek, s azért nem kértem az útleveleteket... Csak arra kérlek, mondjátok meg, milyen néven szólítsalak titeket?

- A barátom Hádzsi Hálef Omar, engem csak szólíts Kara effendinek.

- Honnan jöttök?

- Edrenéből. Három emberrel akarnánk beszélni, akik tán ide tértek be.

- Kik azok?

- Bizonyosan ismered Mánah el Bárszát. Ővele és kísérőivel kellene találkoznunk...

A fogadós szúrósan nézett rám, és így szólt:

- Remélem, jó barátok vagytok.

- Hát hozzád jöttünk volna, ha ellenségek lennénk?

- No, azért.

- Vagy volna-e kopcsánk?

- Nem, kivált neked nem, mert azt én jól ismerem. Ez különösen hangzott.

De nem mutattam zavaromat.

- Honnan ismered? - kérdeztem.

- Ez kissé másforma, mint a többiek, ez vezéri kopcsa, és az én testvérem, Deszelim tulajdona volt.

- Ah, tehát te a fogadós fivére vagy? - Az.

- No, annak örvendek. Én tőle kaptam a kopcsát.

- Úgy hát te is vezér vagy. Barátok szoktak kopcsát cserélni. Hol találkoztál vele?

- Kabács mellett az erdőben. Szábánnak, a koldusnak a viskójában.

- Pedig ő nem oda ment!

- Nem, Dzsnibáslübe ment, Bodzsákhoz, a pékhez és mázolóhoz, akinél jómagam épp vendégeskedtem.

- És hol van most a bátyám?

- Még Kabácsban.

- Megtudhatnám talán, hogy ki és mi vagy te voltaképp? Mert sokféle effendi van a világon.

- Én csak egy szót mondok neked: úszta. Ebből tudhatod, mit gondolj felőlem.

Kísérletem pompásan bevált. A fogadós örömmel kapta föl a kezét, és így szólt:

- No, ez elég. Többre nem vagyok kíváncsi.

- Okosan teszed - feleltem. - Nem szoktam hozzá, hogy faggassanak...

- Miben lehetek szolgálatodra?

- Először is azt mond meg, járt-e nálad Mánah el Bársza?

- Igen, két emberrel.

- Mikor?

- Itt hált egy éjszaka, és tegnap déltájban megint tovább ment.

- No, akkor nagyon gyorsan lovagolt. Tegnap a rokonodnál volt, az Idájánál, s ott lovat cserélt.

- Voltál az Idájánál?

- Voltam. Számtalanszor üdvözöltet. Mánah el Bársza Melnikbe indult. Nem tudod, hol lehetne ott megtalálni őt?

- Hogyne; itt hagyta a címét, mert a testvérem is Melnikbe készül. Lakik ott egy gazdag gyümölcsárus, Gláva a neve. Nála száll meg. Akárki megmondja neked, hol a háza...

- A Sutról kérdezősködött Mánah el Bársza?

- Igen, Hozzá akar menni.

- Én is.

- Akkor együtt mehettek.

- Azt hiszem; de Allah útjai csodálatosak, s a dolgok sokszor nem úgy történnek, mint ahogy mi gondoljuk. Lehet, hogy Mánah előbb elindul, semmint én utolérném. Azért jobban szeretném tudni, hogy hol található a Sut.

- Megmondom azt is. Ha Melnikből lovagolsz Isztil felé, s ezen az úton elérsz Radovicsba, akkor innen tarts egyenesen északnak, és eljutsz így Zbigáncíba. Ez a helység a Bregálnica és a Szletovszka folyók közt fekszik. Ott lakik egy Csurák nevű mészáros. Tőle kérdezd meg, hol a hegyi kunyhó, ő megmondja. Ha aztán a kunyhóhoz érsz, ott megtudhatsz mindent a Sutról, amit akarsz, s amit én most nem tudok.

- Azt hittem, hogy Mánah fölkeresi Moszklánt, a lókupecet, Palácában, de ott nem volt.

- Hogyan, hát Moszklánt is ismered?

- Ismerem én ezeket az embereket mind. Ö a Sut követe.

- Azt is tudod? Effendi, úgy látom, hogy te jeles tagja vagy a szövetségnek. Nagy tisztesség nekünk, hogy betértél hozzánk. Parancsolj velem tetszésed szerint, készséges szolgád vagyok.

- Köszönöm! Nekem azonban most csak e néhány felvilágosításra volt szükségem. Menjünk hát aludni.

- Mikor mégy el tőlünk?

- Holnap kora hajnalban. De ne kelts fel minket; fölébredünk mi magunktól is.

Barátságos üdvözletek után elváltunk.

- Szidi - súgta nekem Hálef útközben -, hát mindent megtudtunk, amit akartunk. Ez az ember téged nagy gazembernek tart, engem meg a te barátodnak és cinkosodnak. Vannak emberek, akiknek tojás van a fejükben, agyvelő helyett. Tudná csak, hogy a bátyja kitörte a nyakát, s te Moszklánnak kiütötted a fogait, nem kívánt volna nekünk jóéjszakát!

- Nyugtával dicsérjük a napot, kedves Hálef. Nem eshetik meg, hogy valamiképp még az éjjel megtudja a történteket?

- Fi amán Allah! Isten őrizz! Ez az ember megfojtana minket!

- Vagyis hát résen kell lennünk. Bemásztunk a hiéna barlangjába, hogy vele aludjunk. Hát most lássuk, hogy mászunk ki! Hanem azért jól és mélyen aludtam. Csak akkor ébredtem föl, amikor meghallottam künn a fogadós hangját, aki az egyik vendéggel vitatkozott.

Kimentem az udvarra.

A szóváltást az okozta, hogy az a vendég sokallotta a kért fizetséget. Úgy találtam magam is, hogy igaza van; s ezt meg is mondtam a fogadósnak. Ő félrevont, és így szólt hozzám halkan: - Miért avatkozol bele, uram?... Ha én a rendesnél nagyobb árat kérek, az neked is javadra van. Ez úgyis csak hitvány hitetlen, s hadd fizessen azok helyett is, akiknek kopcsájuk van, mert én ezektől sohasem kérek pénzt.

- Tehát tőlünk sem?

- Persze hogy nem! Te és kísérőd az én magánvendégeim vagytok, és nem tartoztok semmivel.

A dolog nem nagyon volt kedvemre, de óvatosságból jobbnak tartottam, ha nem szólok semmit. Bementünk a kávézóba, és reggeli után nyergeltünk, majd elbúcsúztunk a gazdától. Ez alatt Omar és Oszko is utánunk jöttek, és most már négyesben lovagoltunk az Arda felé. Ha egyenes irányban akartunk volna Melnik felé tartani, akkor utunk Boltista irányában vitt volna. Ám az egyenes út nem mindig a rövidebb is. Nagyon sok magaslat és völgytorkolat volt előttünk. Hogy kikerüljük a nehézségeket és ne pazaroljuk az időt, északnak kanyarodtunk, hogy a Kruzsema-magaslaton át elérjük a Domusz vagy a Kárlik völgyét. Délidőtájt megállapodtunk Násztánban, és estére Bara-Bulákba érkeztünk, ahol megháltunk.

Másnap megint nyugatnak fordultunk, Nevrekup irányában. Dél, felé olyan fönnsíkon találtuk magunkat, amely meredeken ereszkedett le Doszpád-Dere felé. Igazi útra nem akadtunk, és csak üggyel-bajjal csörtettünk át a sűrű bozót közt. Nevrekupba estefelé érkeztünk, Barukition és Dubnicán át. Ez utóbbi helység valamikor gazdag vasbányáiról volt híres.

Amikor másnap tovább mentünk, igencsak nevezetes tájékra érkeztünk. Itt magasodtak azok a hegyek, ahol hajdanán, a monda szerint, Orpheusz lantja szólt, megelevenítve sziklát és berket, boldogítva embert és állatot egyaránt. Végre dél, felé megérkeztünk Melnikbe.

Mondanom sem kell, hogy nem oda lovagoltunk, ahol Mánah el Bársza szállt meg. Más fogadót kerestünk, de már minden vendéglátó ház megtelt. Az idegenek csapatostul sereglettek ide, elkezdődött a vásár. Amikor épp kifordultunk egy zsúfolt fogadóból, ismeretlen férfi jött hozzánk, és így szólt: - Szállást kerestek, ugye?

- Azt - feleltem. - Talán te tudnál ajánlani?

- Nektek igen, de másoknak nem.

- Miért csak nekünk?

- Mert kopcsát viseltek. Ti tehát testvérek vagytok. Uram befogad titeket.

- Ki az?

- A gazdám fuvaros, és nem messze lakik innen. Ha utánam jöttök, odavezetlek.

- Vezess hát! Majd megháláljuk. Előre lovagolt, és mi követtük.

- Ezt, az embert már láttam valahol - súgta nekem Hálef.

- Hol?

- A város kapujánál. Ott állott, mintha várt volna valakire.

Most nekem is eszembe jutott, hogy elhaladtunk előtte. Akkor föl sem tűnt nekem, de később beláttam, hogy az az ember csakis ránk várt. Ütött-kopott házhoz vezetett bennünket; nagy és széles kapuján át meglehetősen tágas udvarba jutottunk. Itt két ökrös szekér állt, bizonyára a gazda tulajdona. Szemben velünk, az udvar hátterében, rozoga deszkaalkotmány barnállott, amelyet a vezetőnk istállónak nevezett. Azt mondta, hogy oda beköthetjük lovainkat.

- Nem gondolod, hogy előbb jó volna a gazdáddal beszélnünk?

- Miért?

- Hiszen még nem is tudjuk, hogy hajlandó-e befogadni bennünket?

- Már hogyne fogadna? Van hely nála, s ő mindig szívesen látja azokat, akiknek kopcsájuk van.

- Tehát ő is testvér?

- Ö is. Egyébiránt itt jön.

Zömök, apró emberke lépett be az udvarba. Külseje csöppet sem volt bizalomkeltő. Kancsal szemével akkor sem bírt volna egyenesen nézni, ha akar; az álla hegyes volt, a járása lassú, vontatott, mint a macskáé, szóval mindenképp hamis, ravasz embernek látszott.

- Kik ezek? - kérdezte a szolgától.

- Jó barátok. Van kopcsájuk, és nem kaptak sehol helyet. Megengeded, hogy itt maradjanak?

- Szívesen látom őket - jelentette ki, majd hozzám fordult. - Meddig maradtok itt?

- Néhány napig - feleltem. - Neked is szívesen megfizetjük azt az árat, amit a hánban fizetnénk.

- Szót sem érdemel! Az én vendégeim nem fizetnek semmit. Kössétek be lovaitokat az istállóba, aztán gyertek be hozzám. Kaptok nálam mindent, ami kell.

Ezzel elment. Nekem úgy tetszett, mintha egyetértő pillantást váltott volna a szolgával. A hosszúkás istállót válaszfal osztotta két részre; az egyik rekeszben több ökör állt; a másik részbe küldtek minket. A szolga fölment egy keskeny lépcsőn, és így szólt: - Hozok majd szénát. Vagy más takarmányt kívántok?

- Hozz bármit, ami van.

Amikor eltűnt, kinéztem az istálló hátsó falának egyik nyitásán. Meglehetős nagy udvart láttam, ahol tagbaszakadt, izmos férfi állt, leső helyzetben. Úgy rémlett, mintha minket figyelt volna. Ekkor fönn a szolga köhintett, amire a férfi szintén köhintéssel felelt, majd kiment az udvarról. Ez nekem persze föltűnt, de nem árultam el semmit, amikor a szolga visszajött. Elláttuk lovainkat, s utána bementünk a szobába, ahol már várt reánk a tömzsi házigazda. Vánkoson ült, háromlábú asztalka előtt, amelyen tálca állt, kávésfindzsákkal. Újra üdvözölt minket, és hangosan tapsolt. Fiúcska jött be, aki kávét töltött a csészékbe. Mintha csak vártak volna ránk. Dohányosszelencét is találtunk az asztalkán. Megtömtük pipáinkat, és parázzsal rágyújtottunk.

- Nagyon jó lovad van - mondta ekkor a gazda. - Eladod?

- Nem.

- Kár! Tüstént megvettem volna.

- Akkor te gazdag ember vagy. Mert ilyen lovat nem fizethet meg akárki.

- Fuvaros embernek kell pénzének lenni. Honnan jössz most?

- Nevrekupból.

- És hova mégy innét?

- Szerészbe.

Természetesen óvakodtam attól, hogy eláruljam igazi úti célomat.

Gazdám olyan arcot vágott, mintha azt mondta volna: - „Jobban tudom én!” -, majd tovább firtatta: - És mi járatban vagy errefelé?

- Gabonát és miegymást akarok vásárolni. Van itt valaki, akinél kapható? Gyümölcsárus vagy efféle?

A tömzsi elvigyorodott, s alig tudta visszafojtani nevetését.

- Van itt egy mejvedzsi - felelte. - Gláva a neve, s jól ki fog téged szolgálni, mert ő is testvér.

Ezzel tehát a beszélgetést sikerült arra a Glávára terelnem, akinél Mánah el Bárszának kellett megszánnia.

- Messze lakik az innen? - tudakoltam.

- A szomszéd utcában. Én jól ismerem. Alig negyedórája, hogy épp nála jártam...

- Elfoglalt kereskedő?

- El. Ma aligha beszélhetsz vele.

- Talán sok vendége van?

- Most még nincs; de vár néhányat. Deszelim, a kávés és fegyverkovács Iszmilánból, az is ellátogat hozzá. Ismered?

- Ismerem. Ő is testvér.

- Mikor ismerkedtél meg vele?

- Néhány napja. Sőt a liánjában is megszálltam. - Találkoztál az öccsével is?

Közönyös arcot mutatott; de mégis, mintha ezekkel a kérdésekkel bizonyos célja lett volna. Mind az én embereimről kérdezősködött, s olyan válaszokat adtam, amelyeket tán okosabb lett volna elhallgatnom. Amikor egy idő múlva kijelentettem, hogy meg akarom nézni Melniket meg a vásárt, a tömzsi nyomatékosan fölajánlotta kíséretét. Nem utasíthattam vissza, bár én jobban szerettem volna, ha csupán Háleffel mehetek. A vásártéren roppant élénkség uralkodott, hanem azért az efféle balkáni kalmárkodás nem hasonlítható az európai sürgés-forgáshoz.

A török ember szótlanul lovagol el a sátrak közt, s a kalmárok is ugyanolyan hallgatagon ülnek áruik mellett; eszükben sincs, hogy a vevőt odacsalják, vagy utána kiabáljanak. Ennek oka jórészt a nők hiánya. Férfiak az eladók is, a vásárlók is; a nem mohamedán asszonynak sem illik elvegyülnie a tömegben. Az alku s a vétel olyan nyugodtan, csöndesen megy végbe, mintha legalábbis államtitkokról volna szó. Hintalovak, cirkuszok, látványosságok hiányzanak. Az ilyesmit szigorúan tiltja a Korán. Zenészeket, kintornásokat is hiába keresnénk itten, az európai vásároknak e szokott járulékait.

Csak a kara göz ojunu az, amit még elfogadhatónak ítélnek, s ebben a törökök valóban nagy kedvüket is lelik.

Egy-egy ilyen bódé körül óriási a tolongás.

Mi is bementünk az egyikbe, ahol csak könyökünkkel törhettünk helyet magunknak, erről elég ennyit... No de több ilyen mulatságból nem is kérnék! Hálef is kézzel-lábbal tiltakozott, amikor a tömzsi még egy másikba is betessékelt bennünket. Amíg tovább ballagtunk, feltűnt nekem, mennyire ügyel rá a tömzsi, hogy egyetlen pillanatra se maradjunk el mellőle. Még arra is szorgosan ügyelt, nehogy valakivel beszédbe elegyedjem. Ha történetesen megszólítottam valakit, tüstént közbelépett, és tovább nógatott. Mindinkább gyanakodtam. Azt sejtettem, hogy valami rejtett szándéka van.

- Nem megyünk el a Gláva mejvedzsi háza előtt? - kérdeztem.

- Nem - felelte. - Miért?

- Mert szeretném tudni, hol lakik, hogy holnap fölkereshessem. Nem mutatnád meg?

- Hogyne.

- Szerb ember a mejvedzsi?

- Miből gondolod?

- Mert a neve olyan szerbül hangzik.

- Eltaláltad. Gyere csak velem.

Nemsokára mutatott is egy házat, az lett volna a gyümölcsárusé. Megjegyeztem magamnak. Már estefelé járt az idő, amikor hazatértünk. Otthon hallottuk, hogy a szolga leesett, és úgy megütötte magát, hogy orvost kellett hívni. A fuvaros a szolga után nézett, én pedig bementeni az istállóba. Amikor beléptem, tüstént észrevettem, hogy senki sem ügyel a lovakra. Oszkót és Omart nem láttam sehol. Rih felém fordította a fejét, fölnyerített, és olyan különösen horkolt, ahogyan még sohasem hallottam. Megsimogattam a fejét; ilyenkor a vállamra szokott hajolni, és megnyalja az arcomat. Most azonban csak tovább lihegett. Valami nagyon fölzaklatta; szinte remegett. Jobban megnéztem. Igaz, meglehetősen besötétedett már, de az mégis föltűnt, hogy a lovam csak a jobb hátsó lábán áll.

Fölemeltem a bal lábát, és megtapogattam. Rih nagyot fujt, és úgy rángatta a lábát, mintha fájna.

- Sántít - szólt Halef. - No, még csak ez kellett! Vajon ki bántotta?

- Mindjárt meglátjuk. Vigyük ki az udvarra, ott még elég világos van.

A ló csakugyan sántított, mégpedig nagyon, amin elcsodálkoztam. Amíg a nyeregben ültem, nem vettem észre semmi különöset. Hol sebesült hát meg ilyen hirtelen? Kezemmel végigsimogattam a beteg lábat, de sebet nem találtam rajta. A patával lehet baj! Alaposan szemügyre vettem, de itt sem láttam semmit. Ujjam hegyével sokáig tapogattam, de hiába. Egyszer csak megrázkódott a ló, s akkor a szőr alatt aprócska göböt éreztem. Félresimítottam a szőrt: gombostű fejét tapintottam ott, a palája szélén, a tű maga pedig behatolt a szegény állat húsába.

- Nézd, Hálef, gombostű! - kiáltottam föl döbbenten.

- Allah! Hogy lehet ez? Hol léphetett bele?

- Nézz csak ide!

Megnézte a tű fejét, és legott az ostorához kapott. El akart rohanni, de én visszatartottam.

- Ohó! Csak semmi ostobaság! Előbb húzzuk ki a tűt. Tartsd a lábát!

Csak késsel lehetett a tűhöz nyúlnom. Rih nyugodtan állt, bár fájt neki, de az okos állat tudta, hogy ez csak javára van. Amikor a tűt kihúztam, Hálef utánakapott: - Add ide, szidi, hadd keresem meg azt a gazembert, aki ezt tette! Beleszúrom az ő talpába!

- No, az nem lesz nagy büntetés. Hanem vigyük vissza a lovat az istállóba.

Rih megint biztos léptekkel járt. Én nem bosszankodtam annyira, mint Hálef; azt azonban láttam, hogy a fekete ménben szándékosan tettek kárt.

- De miért akarták lesántítani? - tanakodtam.

- Én tudom - szólt Hálef.

- No, miért?

- Hogy így könnyebben eladd a lovat.

- Azt nem hiszem. Cigányok szoktak ilyen ócska fogásokhoz nyúlni. Bizonyára más itt az ok.

- Ugye, megkérdezték tőled, hogy nem adod-e el a lovadat?

- Meg, de én kereken kijelentettem, hogy nem adom, és nem adnám el még ebben az esetben sem. Mást gyanítok én. Miért járt az a fuvaros folyvást a sarkunkban? Miért szólt közbe, ha én másokkal beszélni akartam? Meg aztán miféle nyöszörgést hallottunk most, amikor visszatértünk? A szolga megsérült, azt mondja a gazdája. Hm!

- Hm! - mormolta Hálef is elgondolkozva. - Szidi, valami eszembe jutott!

- No, ki vele!

- Hogy miért bénítanak meg egy lovat, ha nem azt akarják, hogy a gazdája eladja.

- Tudsz rá más okot?

- Tudok. Csak azért, hogy a ló ne vágtathasson. A lovasát akarják megakadályozni az előrejutásban.

- Látod, ez igaz. Ez nekem is eszembe jutott.

- És miért akarják ezt?

- Azért, hogy könnyebben utolérjék vagy megelőzzék.

- Helyes.

- No, de mit akar ezzel a mi házigazdánk? Nem vétettünk mi neki semmit. Ő a barátunk, s ezért védelmeznie kellene minket, nem pedig ártania nekünk!

- No, ez a barátság kapóra jött, merthogy másutt nem találtunk helyet. Hanem a viselkedése sehogyan sem tetszik nekem. Nagyon tolakodó. Ha a szolga csakugyan az utcán várt ránk, akkor itt tudtak a jövetelünkről. Erről pedig csak Iszmilánból kaphattak hírt. Hátha valamilyen gyorsfutár megelőzött bennünket.

- Nézd csak, szidi! - vágott közbe Hálef. Visszavittük Rihet az istállóba, ahol már szürke homály terjengett. Künn is már sötétedni kezdett, de azért még jól lehetett látni az egész udvart. A kapuban öregasszony állt. Úgy nézett körül, mintha valami rejtenivalója volna; aztán átsietett az udvaron, és megállt az istálló ajtajában.

- Eszgár, itt vagy? - kérdezte.

- Ki az az Eszgár? - válaszoltam én.

- A szolga.

- Nincs itt.

- Nincs? Sötét van. Ki vagy te?

- A fuvaros vendége.

Az öregasszony beljebb jött az istállóba, és így szólt: - Mondd csak, keresztény vagy te? - Az.

- Iszmilánból jössz?

- Igen.

- Akkor, uram, menekülj! Menj el ebből a házból és ebből a városból, de minél hamarébb, még ma este!

- Miért?

- Nagy veszély fenyeget téged és embereidet.

- Ki akar bántani bennünket?

- Gláva, a gyümölcsárus, akar ártani neked, de hogy miben, azt nem tudom. Azt csak most beszélik még meg. Velem üzenték a gazdádnak, hogy jöjjön át egy óra múlva, amikor már egészen sötét lesz.

- Jöjjön át? Kihez?

- Glávához, a gazdámhoz.

- De Gláva csak nem lakik itt közel!

- Hát nem mutatták meg neked a házát? No, akkor csakugyan jó, hogy intettelek. Gláva itt lakik a szomszédban, ez az ő udvara, itt az istállón túl!

- Itt a deszkafal mögött?

- Igen, igen! Fuss, menekülj! Nincs több időm. Csak lopva osontam ide, hanem erről nem szabad tudnia senkinek! Most megyek a fuvaroshoz. Indult, de megállítottam: - Még egy szót. Azt mi is sejtettük, hogy baj fenyeget minket. De miért teszed te ki magadat veszélynek azzal, hogy bennünket figyelmeztetsz?

- Amikor a vásárról visszafelé jöttetek, elhaladtatok a ház előtt. Ők megláttak titeket, és akkor az egyik téged gyaurnak, keresztény kutyának nevezett. Én is keresztény vagyok, uram, és a szívem azt súgta, hogy szólnom kell neked.

- Isten fizesse meg jóságodat. De ki az az egyik, a kiről beszélsz?

- Ketten vannak! Ma délelőtt jöttek Iszmilánból. A nevüket nem tudom. Az idősebbiket koldusnak szólítják, de az nem név. Nagyon furcsa képe van; azt hiszem, már láttam valahol... De most már igazán mennem kell. Inkább később még visszajövök, vagy kopogtatok a deszkafalon.

- Háza naszjeb! Ez az Isten ujja! - kiáltott fel Hálef. - Gondolod, hogy Szábán az a koldus?

- Az, valószínűleg az.

- Hát a másik ki lehet, szidi?

- Azt hiszem, a mi iszmiláni házigazdánk, az öccse Kávédzsi Deszelimnek, aki kitörte a nyakát. A koldus bizonyára elment hozzá, és elmondta a dolgot. Most utánunk jöttek, hogy bosszút álljanak.

- No, az bajos lesz! - toporzékolt Hálef indulatosan.

- Először is azt kellene kitudnunk, hogy mit forralnak ellenünk.

-Talán csak nem várunk arra? Megyek én ízibe ehhez az alávaló fuvaroshoz, és az orrára koppintok! Azután keresünk más fogadót.

- Lassabban a testtel! Nekünk el kell fognunk Mánah el Bárszát és Barúd el Amaszátot, akik itt lappanganak. Ellenségeink ne is sejtsék, hogy mi tudunk a tervükről! Tehát ha itt maradunk az istállóban, az gyanút kelthet. De előbb lassult a deszkafalat. Szúette fából készült, ezért könnyűszerrel sikerült néhány deszkát meglazítanom. Nos, ezzel hamar végeztünk. Ezután annak rendje és módja szerint bementünk a szobába. A fuvarost ott találtam a feleségével, aki beléptemkor tüstént távozott; de az arcukról leolvashattam, hogy valamilyen komoly dologról tárgyaltak.

- Allah gonddal látogatott meg? - kérdeztem. - Aggodalom redőzi a homlokodat.

- Biz úgy, uram, nagy bajban vagyok - felelte. - A szolgám összetörve fekszik! Orrán, száján ömlik a vér.

- Mutasd meg!

- Orvos vagy tán? Hákim már járt itt, de csak holmi kotyvalékkal akarta kezelni a beteget, ezért alkimistát is kellett még hívatnom. Éppen most ment el.

- Mit mondott?

- Óh, hamar kiismerte magát, okosabb az, mint a többiek! Ismer az minden kórságot és minden gyógyszert! Azt mondja, hogy a betegnek gyomorkelevénye van, mert éretlen narancsot evett. Meg aztán a fiú le is esett, megütötte magát, az csak bonyolította a bajt. Az alkimista küld majd valami hashajtót, addig is, amíg megoperálhatja.

- Műtéttel gyógyítja a gyomorrontást?

- Hogyne! Van annak olyan kése, amellyel átvágja a legvastagabb csontot is!

- Nagyszerű orvos lehet akkor. Hanem mégis szeretném látni a sérültet.

A fuvaros beleegyezett. A legény nyögve feküdt egy ócska takarón; sok vért vesztett. Hangosan felkiáltott, amikor sebéhez nyúltam.

- Értesz a gyomorkelevényhez? - kérdezte a gazda.

- Igen. Hanem itt szó sincs arról.

- Ni-incs? Hát akkor mi baja?

- Nagyon veszélyes patkóbetegsége van. A tömzsi bambán nézett rám.

- Patkóbetegsége? - álmélkodott. - Erről sohase hallottam.

- Nézz csak ide! Ez a daganat egészen olyan, mintha lórúgástól származnék. A véraláfutásnál tisztán látható is a patkó nyoma. Betöri a bordákat, és csak olyan félnótások kapják meg, akik nem tanulták meg, hogy csínján kell bánni a gombostűvel!

A tömzsi még mindig nem tudta mire vélni szavaimat. Hamarjában kérdéssel segített magán: - Gondolod, hogy bordatörést is szenvedett?

- Úgy ám. A tüdő is megsérült, erről a vérszivárgás tanúskodik. A te alkimistád cégéres tökfilkó! Az első orvos okosabb volt. Ha nem hívod el Melnik legjobb orvosát, a szolgád elpatkol! De ha életben marad, máskor ne sertepertéljen idegen lovak körül!

- Há'sze nem nyúlt idegen lóhoz!

- A ló viszont hozzányúlt, mégpedig úgy, hogy a fickó pórul járt! Ezért hát el ne felejtse a tanácsomat.

- Tudsz valami orvosságot?

- Tudok, de az hosszas kezeléssel jár. Hozasd el a felcsert, és addig is, amíg ideér, tégy borogatást a beteg mellére, az lesz a legjobb.

- Van itt egy nagyon jó katonaorvos, de annak most nem lesz ideje a vásár miatt. Ne adjak a betegnek egy kis herbateát? Ne tegyek rá sebtapaszt?

- A teádat csak idd meg magad, és vedd be a tapaszt is ráadásul. Neked egyik sem fog ártani, de neki nagyon erős lesz.

- Igen kemény szavakat használsz, uram! Mindjárt magam megyek, és megkeresem a katonaorvost.

- Mikor jössz vissza?

- Azt... Izé... azt épp nem tudom. Előbb egy barátomhoz kell mennem, akitől nem szabadulhatok egyhamar. Ha majd hazajövök, akkor eszünk. Vagy tán már éhes vagy?

- Nem. A te lelked csupa gyöngédség, de én várhatok visszatértedig.

A fuvaros csakugyan el is ment azonnal Most már tudtam, hogy előbb a gyümölcsárushoz megy. Tehát a szolga szúrta a tűt a Rih lábába, de a büszke fekete mén meg is rúgta alaposan. Ennél igazságosabban én sem büntethettem volna. Amikor kimentem, Oszkóval és Omarral találkoztam, akik most tértek vissza. Oszko karon fogott, és így szólt: - Effendi, tőrbe csaltak bennünket! Ez a fuvaros hazug, veszedelmes gazember!

- Hogyhogy?

- Az a gyümölcsárus itt lakik a szomszédban; utána kérdezősködtünk. És tudod-e, ki van nála?

- No, ki?

- Akinél Iszmilánban megszálltunk. Ott állt a ház kapujában.

- Látott titeket?

- Látott. De legott be is húzódott, és elbújt. Talán azt hitte, hogy mi nem vettük észre őkelmét. Most mit csináljunk?

- Talán el kell hagynunk a várost még az éjszaka. Várj csak, fogd ezt a pénzt. Vegyetek gyümölcsöt és valami szárnyast, de ügyelve, hogy meg ne lássanak titeket, és adjátok majd Hálefnek. De ne maradjatok soká!

Megint eltávoztak. Én az istállóba siettem. Már egészen besötétült. Nem soká kellett várnom, míg kopogtattak a deszkafalon. Leemeltem a meglazított deszkákat, és a nyíláson átmásztam a szomszéd udvarba.

- Allah, Allah! Idejössz?! - kiáltott föl az öregasszony.

- Igen, így jobb. Ha megzavarnak, hamar visszabújok. Nincs semmi baj. A fuvaros már nálatok van?

- Nincs, még nem telt le az óra.

- Hát mond csak, hallottad a Mánah el Bársza vagy a Barúd el Amaszát nevét?

- Igen. Ez a két ember, egy harmadikkal együtt, máig az én gazdámnál volt.

- Máig? Hát most hol vannak?

- Elmentek.

- Hová?

- Azt nem tudom. Jött az a két ember, akikről már szóltam, titokban súgtak-búgtak, aztán az a három elment. Ezután üzentek a fuvarosért. Nem tudták biztosan, hogy ti mikor és honnan fogtok jönni. Az ő szolgáját a nevrekupi, a miénket pedig a vesszmei és vlakavicai útra küldték ki vigyázni. így nem kerülhették el őket. Hallottam, hogy te keresztény vagy, és bosszút akarnak állni rajtad. Megbeszélték, hogy te lakjál a fuvarosnál, aztán meglátják, mit csináljanak veled. Ezt én lassanként kihallgattam, és föltettem magamban, hogy szólok neked. Most már igen boldog vagyok, hogy ezt megtehettem, bár csali többre is képes lehetnék!

- Nagyon köszönöm. Nem tudom, meddig maradok itt, és vajon még láthatlak-e. Szeretnék azonban egy emléket adni neked.

Kezébe csúsztattam ajándékomat.

- Nagy Isten! - kiáltott fel, amikor megtapogatta. - Rózsafüzér! Erre vágytam én mindig! Teszbit vagy isztikárát nem akartam venni, a keresztény olvasó meg olyan ritka. Legalább imámba foglalhatlak. Mondd, mit tehetnék még érted?

- Mit gondolsz, nem lehetne kitudni, hogy mit határoznak?

- Az bizony bajos lesz. Gyékényt és bort kell vinnem az erkélyre, ott tanácskoznak, és ott nem lehet kihallgatni őket.

Az az erkély bizonyára afféle födött tornác lehetett.

- Hogyan, hát a próféta követői bort isznak?

- Bizony sokszor a sárga földig leisszák magukat, de titokban. Ott, a kis tornácon, nem látja senki őket. Csorba, kopott lépcsőn kell oda fölmenni. Akartam én hallgatózni, de hát idejekorán elkotródni igencsak bajos onnan. Ha az ajtót kinyitják, veszve vagyok. Az úr meg is tiltotta, hogy ma fölmenjek oda...

- No, ne is tedd ki magadat ilyen veszélynek. Pedig mégis szeretném tudni, hogy mit beszélnek.

- Most jut eszembe! Mégis kihallgatom őket. Fölülök a tornác tetejére.

- Hogyhogy?

- Jókora galambdúc van fölötte. Fölmászom oda, és mindent kihallgatok.

- És föl lehet oda menni?

- Föl. Már évek óta nincsenek ott galambok. A galambdúc nyílása akkora, hogy egy ember kényelmesen bemászhat.

- De nem szakad le a dúc?

- Nem. Még a tornácra is le lehet látni belőle. Hát én majd fölmászom, és...

- Ez nagy merészség lenne.

- Uram! Érted szívesen megteszek akármit.

- Azt elhiszem, csakhogy te sok dolgot nem értenél meg, és ezért inkább félrevezetne a tudósításod, semhogy használna. Ha én magam mászhatnék abba a galambdúcba, sokkal jobb volna.

- Csakhogy, nem nagyon tiszta.

- Sebaj! Csak az a kérdés, el lehet-e ott helyezkedni úgy, hogy észre ne vegyék az embert?

- Hogyne.

- És miként?

- Ha nem volna sötét, innen is látnád, hogy lajtorja van ott. Ha fölmászol rajta, odajutsz, ahol a gazdám a szalmát tartja, amivel kereskedik. Még egy kis létrán is fölkapaszkodsz, aztán máris fönn vagy ott, ahol a széna van. Ha aztán elmégy a födél alatt, a főépület eresze alá érsz, éppen a galambdúc ajtaja elé. Ha oda bekúszol, és behúzod az ajtót, senkinek eszébe nem jutna, hogy ott van valaki odabenn. Ettül az ajtótul balra visz egy lépcső le a főépületbe.

- Tehát megkísérelhetem...

- Meg, de majd én, fölvezetlek.

- Jó. Lenn aztán tájékozódhatom.

- Ha az emberek lejönnek, akkor tudom majd, hogy te sem vagy már fönn. Akkor visszajövök ide, talán hasznodra lehetek. Fölvezesselek? Az óra már itt van.

- Jó, de várj csak egy pillanatig. Visszabújtam az istállóba.

Hálefet találtam ott, aki nem mozdult el a helyéről.

- Szidi, hallottam mindent - mondta azonnal.

- Nagyszerű, akkor nem kell semmit magyaráznom. Oszko és Omar még nincs itt?

- Még nem jöttek meg.

- Eleségért küldtem őket. Nem tudom, hogyan végződik az a kaland. Tartsd fölnyergelve a lovakat, indulásra készen, de ezt lehetőleg ne vegyék észre.

- Veszélyre gyanakszol?

- Mindenre föl kell készülnünk.

- Akkor én is fölmegyek veled.

- Az lehetetlen.

- Szidi, nagy veszélyt vállalsz, és én megfogadtam, hogy vigyázok rád!

- Legjobban úgy őrizel engem, ha teljesíted az utasításaimat.

- Akkor hát legalább a fegyvereidet vidd magaddal!

- A galambdúcba? Őrültség.

- Szidi, vesztedbe rohansz! Én azonban résen leszek.

- Jó, csak ne menj messze a lovaktól. Nálam van a tőröm és két revolver, ennyi elég lesz.

Megint átmásztam az udvarra. Az öregasszony kézen fogott, és odavezetett a létrához. Szó nélkül előre ment rajta, én utána lépdeltem. A létra felső végénél szalmaréteget éreztem. Ekkor az anyóka odavezetett az alacsonyabb lajtorjához. Ezen is fölmásztunk, és akkor az oldalház kakasülőjére jutottunk. Itt a nénike ismét kézen fogott, és tovább vezetett, egyre az eresz alatt. Csupa szénában jártunk. Bármilyen görnyedten lopakodtam is, a fejemet sokszor beleütöttem a gerendákba. Végre a vezetőm így szólt: - Éppen előttünk van a galambdúc, és balra a lépcső. Én nem azon megyek le, hanem arra, amerre jöttünk.

- Ők már itt vannak?

- Még nincsenek. Kinyitottam az ajtót. Uram, ügyelj magadra!

Hallottam, amint a szénában visszatopogott. Azután minden csöndes lett körülöttem, csöndes és borzasztóan sötét. Még egy amerikai őserdőben sem érezhettem volna kényelmetlenebbül magamat, mint ezen a sötét, ismeretlen, szűk helyen. Jobbra a fal volt, balra a lépcső. Alig találtam magamnak talpalatnyi helyet, ahová lépjek. Mögöttem szénahalmaz állt, előttem vékony fal, nyílt ajtócskával, amelyen éppen csak, hogy beférhettem. E környezet fölöttébb tűzveszélyes volt; mégis gyufát gyújtottam, hogy körülnézzek. Az öregasszony nem tévedett: a galambdúc a pisla lángocska fényénél is igen piszkosnak látszott, de kényelmesen elférhettem benne. Az alja jobb felől leszakadt már, de a bal fele még megbízhatóan tartott. Bemásztam hát, és behúztam magam után az ajtót.

Csakhogy láttam: így, ebben a fülledt levegőtlen odúban nem bírhatom ki két percig sem. Tapogatóztam, és találtam egy zsineget. Meghúztam, mire kinyílt két szelelőnyílás legalább levegőt kaphattam. Ekkor gyorsan kimásztam, és hoztam szénát, hogy rákönyökölhessek. Most már elég kényelmesen elhelyezkedhettem. Alig vártam, hogy a látogatók megérkezzenek végre, de a türelmemnek még kemény próbát kellett kiállania.

Megint kinyitottam az ajtót, mert a szénaillatot elviselhetőbbnek találtam. Épp az eresz alatt gubbasztottam. A vásári lárma fölhallatszott hozzám. Majdnem egy óra hosszat kuporogtam így. Végre lépteket és hangokat hallottam lent, alattam. Kinyitották a tornácajtót. Világosság lett. Bejött egy, kettő, három, négy, öt, hat férfi, a földre terített gyékényre telepedtek törökülésben. Most, amikor a világosság behatolt alulról rejtekembe, már nem találtam odúmat olyan biztosnak. Ha csak moccantam, egész poreső szitált az alattam levő helyiségre.

Mi lesz, ha észrevesznek?

Amikor leültek, meg is látták a port.

Az a cingár, karó vézna fickó, aki a gyertyát tartotta - minden bizonnyal Gláva, a házigazda -, haragosan föl is nézett, és bosszúsan így szólt:

- Dzsehenneme gitme kedije! Onu öldilrim!... Hogy a gyehenna nyelné el ezeket a macskákat! Valamennyit agyonütöm!

Gondolható, hogy most már nem mozdultam; még lélegzeni is alig mertem. A házigazda mellett ült az én drágalátos, tömzsi fuvarosom, azután Szábán, a koldus, meg Deszelimnek Öccse, Iszmilánból. A koldus egyik karja fel volt kötve, homlokán jókora daganat éktelenkedett. A másik két embert nem ismertem. Kopcsát viseltek, tehát beavatottak lehettek. Egyiküknek, a szokványos fegyverek mellett, parittya is lógott a tüszőjében. Ez a két ember csak némán szemlélődött; a többi négy vitte a szót. A koldus elbeszélte az erdei kalandot, amely után Simin, az én kovácsom, elfogta őt, úgyhogy csak nagy dulakodás árán sikerült kereket oldania. Ekkor lóhalálában Iszmilánba ment, és ott hallotta, hogy betértem a Deszelim hánjába, de már tovább mentem.

Amikor Deszelim öccse megtudta, hogy a fegyverkovács miattam törte ki a nyakát, tüstént lóra ült, és Szábánnal együtt Melnikbe vágtatott. Hiszen tudta, hogy itt a gyümölcsárust fogom keresni, és őnála rám találhat. Útközben egyik vezetőnktől hallották, hogy mi még kerültünk is. Ezért hát siettek, hogy még előttünk érkezzenek Melnikbe, ami sikerült is, mert a koldus jobb lóra tett szert.

A gyümölcsárusnál megtalálták Barúd el Amaszátot, Mánah el Bárszát meg a velük együtt megszökött őrt. Ezeknek beszámoltak mindenről. Ők aztán legott odébbálltak, de előbb ígéretet vettek, hogy minket bármi áron akadályoznak majd a további üldözésben. Ránk már vártak a város két keleti kapujánál, hogy aztán a fuvarosnál elszállásoljanak.

Most a további teendőket kellett megbeszélniük.

- Mondanom sem kell - szólt a gyümölcsárus -, hogy ezek a kutyák nem fogják utolérni barátainkat.

- Nem fogják utolérni? - vágott közbe az iszmiláni. - Csak azt akarod megakadályozni? És az neked elég? Hát ez az idegen nem ölte meg a bátyámat?! Nem csalt-e meg engem, nem leste-e ki a titkainkat?! Nem lopott-e még kopcsát is, hogy ne csak a mi emberünknek, hanem még a vezérünknek is nézzük? Roppant veszélyt jelentene szövetségünkre, ha ez a gyaur kicsúszhatna a markunkból! Maradjon csak itt!

- És hogyan akarod rábírni?

- Hogyan? Még kérded?

- Igen, kérdem.

- No, hát szép szóval aligha boldogulunk vele. Kényszerítenünk kell! Ezt pedig kétféleképp tehetjük. Vagy följelentjük, és elfogatjuk itt, vagy pedig nyakon csípjük mi magunk.

- Miért akarod följelenteni?

- Miért? Hát nincs rá elég okunk?

- De egyik sem lehet hasznunkra. Hiszen te mondtad, hogy három írása is van: teszkereh, bzsuruldu, sőt még fermán is. Ő tehát nemcsak a hatóság oltalma alatt áll, hanem még a nagyúr védence is! Ha el akarják fogni, ő csak megmutatja az útleveleit, s akkor a hatóságok alázatosan hajlonganak előtte, s reszketve lesik a parancsait. Tudom én azt! S még ha letartóztatnák is, ő csak nevetne rajta, hiszen ő frank ember, szólhat a konzuljának. És ha az alkonzul fél is tőlünk, de van főkonzul is, az pedig, tudom, nem hallgat ránk!

- Igazad van. Tehát nekünk kell cselekednünk! A koldus erélyesen legyintett egyet az ép kezével, és közbevágott:

- Minek fecsérlitek itt a szót?! Ez a gyaur, áruló és gyilkos! Némítsátok el egy késszúrással, akkor nem fog kifecsegni semmit.

- Az már igaz - mondta az iszmiláni. - A bátyám halott. Szemet szemért, fogat fogért! A lovát megsántítottátok, hogy annál gyorsabban utolérjem. No de hát miért is menne tovább innen? Éles a késem! Amíg alszik, ott termek mellette, és a szívébe mártom a pengémet. Akkor aztán leszámoltunk, és.

A fuvaros hevesen félbeszakította a bosszúvágy kéjes képzelgését.

- Az nem úgy megy! - csattant föl. - A barátotok és segítőtök vagyok. A kedvetekért befogadtam a gyaurt, hogy annál jobban kikémlelhessük. Továbbra is meg akarom tenni a magamét, de nálam nem halhat meg az az ember! Nem akarok bíró elé kerülni, amiért nálam gyilkolták meg a nagyúr egyik védencét!

- Gyáva! - dörmögte az iszmiláni megvetően.

- Csak hallgass! Tudod, hogy nem vagyok ijedős. Épp elég baj ért engem már eddig is! A szolgám nyomorék, félholt. Sőt, azt hiszem, a jövevény sejti, hogy mit csináltunk.

- Honnan sejthetné?

- Gombostűről beszélt nekem. Talán meglátta a tűt a ló lábában. Ezeknek a hitetlen frank kutyáknak ördögadta éles szemük van. Meglátnak ezek mindent, még azt is, amit nem kéne.

Ekkor az egyik ismeretlen haramia letette csibukját, és megszólalt: - No, csak végezzetek röviden. Gyermekeknek, s asszonyoknak való a sok fecsegés. Mi férfiak vagyunk, nekünk cselekednünk kell. Mánah el Bársza az osztromdzsai romnál vár bennünket, hogy megtudja, miként bántunk el ezekkel a kutyákkal. Nekem meg a fivéremnek kell hozzá megvinnem a hírt, és nincs kedvem, hogy itten ítéletnapig rostokoljak!

E fontos szavak természetesen gondolkodóba ejtettek. Megtudtam tehát, hol keressem a szökevényeket! Feszült figyelemmel hallgatóztam tovább. Nem akartam elmulasztani egyetlen szót sem. Annál inkább bosszantott, hogy éppen most, künn, valamilyen kaparászás hangzott föl a szénában. Talán az a bizonyos macska neszez? Az állat egy darabig ide-oda sétált. Lenn egyre hangosabbá vált a beszéd. Csakhogy a galambdúc környéke is egyre hangosabb lett.

Zörgést, majd zuhanást hallottam a szénában, aztán fájdalmas kiáltás harsant föl - utána pedig csönd lett, künn is, alattam is. Amikor lenéztem, láttam, hogy mind a hat ember feszülten figyel. Ők is meghallották a zajt. Ezer szerencse, hogy most épp hangosabban vitatkoztak, mint az imént.

- Mi volt az? - mordult föl a koldus.

- Bizonyára a macska - felelte a gyümölcsárus.

- Hát olyan sok egér van fönn?

- Van bizony, egér is, patkány is.

- És ha valaki hallgatódzik ott?

- Ugyan már, ki merészkedik föl a tubaházig? - Jobb lesz, ha utána nézel!

- Erre ugyan semmi szükség, de szemügyre veszem a padlást, csakhogy megnyugtassalak.

Fölállt, és kiment a tornácról. Nos, gondoltam, lehet, hogy kutyaszorítóba kerülök? Tőlem telhetőleg összehúzódtam a rejtekhelyemen. Gláva ugyan nem hozta föl a gyertyát, de ha észreveszi, hogy a galambdúc ajtaja nyitva van, gyanakodni kezd!

Hallottam, amint a lépcső recseg. Csakugyan feljött - de szerencsére félúton megtorpant.

- Van ott valaki? - kérdezte meglehetős bambasággal.

Senki sem felelt. Valami viszont kazsmatolt a szénában, úgyhogy ő is hallhatta.

- Ki az? - kérdezte újból.

- Miau! - hangzott föl a válasz, dühös morgás és fúvás kíséretében.

Csakugyan az a macska egerészett, melyet imént a pokolba kívánt. Gláva bosszúsan dörmögött néhány szót a szakállába, és visszatért a tornácra.

- Hallottátok? - kérdezte. - Az a dög macska neszezett odafönn!

Én már a késem nyelén tartottam a kezemet, de most megnyugodtam. Ez sem tartott sokáig. Mihelyt újra kezdték a beszélgetést, halk motoszkálást hallottam mögöttem, mintha valaki tapogatóznék a sötétben.

Fölrezzentem. Valaki megfogta a lábamat.

- Szidi! - suttogta a jól ismert hang.

Most már tudtam, miféle kandúr mászkál a padláson!

- Hálef? - érdeklődtem suttogva.

- Igen, én vagyok. Allahra milyen förtelmes bűz van itt. Ugye, pompásan utánoztam a macskát?

- Ember, mi jut eszedbe? A legnagyobb bajba juttatsz mindkettőnket!

- Épp jókor nyávogtam. Nagyon sokáig maradtál távol, már aggódtam. Milyen könnyen fölfedezhettek volna!

- Addig veszteg kellett volna maradnod.

- Úgy? Arra várjak, amíg téged megölnek? Nem, én a barátod és az őrződ vagyok!

- De milyen zavarba hoztál! Most már légy nyugton.

- Látod őket?

- Igen.

- És hallod is?

- Igen, igen feleltem türelmetlenül. Ne fecsegj annyit, mert nem értem a szavukat.

- Jó, hallgatok. De kettő többet hall, mint egy. Én is fülelek, de hadd másszam be!

- Ember, megbolondultál? Maradj csak künn! Az iszmiláni ekkor épp olyan hangosan beszélt, hogy Hálef nem hallhatta a szavamat. Csakugyan bemászott hozzám.

- Ide, ide balra! - szóltam neki. - Jobbra lebuksz!

A kis Hálef bámulatos ügyességgel összekuporodott a galambdúcban. Igen ám, csakhogy eközben jó csomó port is lerázott.

- Hogy az ördög vinné ezt a macskát! - mordult föl Gláva, prüszkölve. - Egész poresőt zúdít a nyakunkba!

Nemcsak Gláva tüsszentett, hanem Hálef is.

- Há-há-há-hápci!

Sehogyan sem sikerült belefojtanom. Eközben úgy hadonászott és rúgkapált, hogy ingadozott, recsegett alattunk az egész rozoga faalkotmány.

Tüstént elvesztette az egyensúlyát, úgyhogy a karomba kellett fogóznia; görcsösen megragadott. Éreztem, hogy mindjárt engem is magával ránt. Gyorsan kiszabadítottam a kezemet. A következő pillanatban óriási puffanást hallottam. Lentről pedig nyomban kiabálás, káromkodás, prüszkölés, köhögés, krákogás harsant föl.

A derék Hálef lezuhant, a fél galambdúccal együtt. Jómagam félig a levegőben lógtam. Végső erőfeszítéssel kibújtam a galambdúcból, és jó nagyot tüsszentettem én is - hiszen most már úgyis mindegy volt. Lenn pokoli zsivaj tombolt. Hálef odalenn nyakig ült a pácban! A gyertya még égett. Megfogták-e Hálefet, vagy elmenekülhetett?

Amilyen gyorsan a sötétben lehetett, leosontam a lépcsőn. Megtapogattam a tornácajtót: csak kívülről zárták el faretesszel, belülről nem csaptak rá kallantyút.

Kinyitottam.

Benn, az irtózatos porfelhőben, egymást püfölték az emberek, köhögve, szitkozódva, abban a hiszemben, hogy köztük viaskodik a hívatlan vendég. Szörnyű zenebonát csaptak. Mindazonáltal Hálef hangját is meghallottam: - Szidi! Hol vagy? Te is lejöttél?

- Itt vagyok!

- Segíts! Nyakon csíptek! Gondolkozás nélkül beugrottam. Örült hajcihő kavargott odabenn. Csakugyan megfogták Hálefet. Bal kezemmel megragadtam a vállát, jobbommal szétütöttem a martalócok közt - azzal máris kiszökkentünk.

A reteszt pedig tüstént az ajtóra toltam.

- Hálef!

- Jelen!

- Megsebesültél?

- Nem. Gyerünk csak gyorsan!

- Le a lépcsőn!

Kézen fogtam, és a lépcső felé futottam vele.

Lenn is óbégatást hallottam.

A lármára járókelők gyűltek a ház köré.

Rohantunk le a lépcsőn, utat törtünk a tömegben, és szerencsésen le is értünk. Befutottunk az udvarra, oda, ahol lefeszegettük a deszkákat. Átbújtunk az istállóba. Itt Hálef megállt, és nagyot fujt.

- No, én sem mászom többé galambdúcba! - jelentette ki határozottan.

- Ki hívott oda?

- Igazad van. Én vagyok a hibás. No, hanem akadt is dolga az ostoromnak! Tudom, megemlegetik. Hallod, hogy kiabálnak? Ha!

- Hallom. Minket keresnek. Hol van Oszko? Omar?

- Itt vagyunk - feleltek barátaink.

- Készen állnak a lovak?

- Készen. Már rég vártunk.

- Ki az istállóból, és el a városból! Ki-ki lovára pattant.

Megtapogattam a nyergemet: a puskáim ott voltak. A ház kapuja tárva-nyitva állt; baj nélkül kiérhettünk az utcára.

Hálef mellettem lovagolt.

- Hová megyünk? - tudakolta. - Ismered az utat? Megkérdezzük valakitől?

- Nem kell. Ne tudja senki sem, hogy merre mentünk! Tartsunk nyugatnak. Csak ki a városból. Akkor aztán megtaláljuk az utunkat.

- Okvetlenül menekülnünk kell?

- Legalábbis tanácsos. Tudom, hol van Barúd el Amaszát. Keressük meg!

Csakhamar magunk mögött hagytuk Melniket. Amikor reggel a túlsó oldalon bejöttünk a városba, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar kiérünk belőle.