BIZÁNCI EMPÁTIA

A felázott ösvényen kapkodod a lábad a hatalmas nyüzsgésben. Kénytelen vagy lépést tartani a tolongó tömeggel, különben elsodornak. A szemed lassan hozzászokik a kora hajnali világossághoz, és most kezd feltűnni, hogy mindenki fel van málházva körülötted: egy édesanya a mellére kötve viszi a csecsemőjét, egy középkorú férfi ruháktól dagadozó lepedő alatt görnyedezik, egy nyolcéves lány licsivel és kenyérgyümölccsel megpakolt mosdótálat cipel. Egy gyűrött blúzt és melegítőnadrágot viselő, idősebb asszony túlméretezett Xiaomi okostelefont használ zseblámpának, egy fiatal nő „Happy Girl Lucky” feliratú pólóban Mickey egeres, gurulós bőröndöt vonszol, aminek hiányzik az egyik kereke, egy öregember, akinek a baseballsapkáján valami kínai cigarettamárka logója díszeleg, könyvekkel vagy talán pénzkötegekkel megpakolt párnacihát hurcol magával...

A tömegben szinte mindenki magasabb nálad, innen tudod, hogy gyerek vagy. Amikor lenézel a lábadra, sárga műanyag papucsot látsz, sok-sok Belle-lel a Disney-féle Szépség és szörnyetegből. Minden lépésednél vigyázni kell, hogy ne ragadjon bele az iszapsűrű sárba, és eltűnődsz azon, vajon mit jelenthet számodra ez a lábbeli - talán az otthont, a biztonságot, egy olyan életet, ahol léteznek még mesék -, és miért volt annyira fontos, hogy magaddal akartad hozni.

Jobb kezedben piros ruhás rongybabát szorongatsz, bár a szövetre hímzett, kalligrafikus betűkkel írt szövegből semmit sem értesz. Amikor megnyomkodod, érzed, hogy valamilyen zizegős anyaggal, talán magokkal van kitömve. Bal kezedet egy nő fogja, aki hátára kötve egy csecsemőt hordoz, a másik kezében pedig összecsavart takarókat visz. A csecsemő minden bizonnyal a kishúgod, és túl kicsi még ahhoz, hogy féljen. Alaposan végigmér fekete, imádnivaló szemével, és válaszul megnyugtatóan visszamosolyogsz rá. Még erősebben megmarkolod az édesanyád kezét, aki megnyugtató, meleg szorítással válaszol.

Az ösvény mindkét oldalán narancssárga meg kék sátrak állnak elszórtan, telepöttyözik az őserdő széléig húzódó, fél kilométeres sávot. Abban nem vagy biztos, vajon te is itt éltél-e, valamelyik sátorban, vagy csak áthaladtok.

Sehol sem szól zene, nem rikoltoznak egzotikus délkelet-ázsiai madarak, viszont mindenhonnan nyugtalan beszéd és kiáltozás hallatszik. Sem a nyelvet, sem a dialektust nem érted, de a hangokból kicsendülő feszültségből egyértelmű, hogy a kiáltások a lemaradozó családtagoknak szólnak, esetleg a barátokat intik óvatosságra, vagy az idős rokonokat figyelmeztetik, nehogy felbukjanak a sárban.

A magasból hirtelen hangos, nyüszítő zaj hallatszik, majd előtted, bal kéz felé napfénynél is vakítóbb fény robban a mezőn. Megvonaglik a talaj, te pedig elvágódsz a nyúlós sárban.

Újabb nyüszítés hasítja végig az eget, újabb bombák robbannak körülötted. A detonáció remegését még a csontjaidban is érzed. Cseng a füled. Édesanyád négykézláb hozzád kúszik, és eltakar a testével. Könyörületes sötétség fedi el a káoszt. Átható, éles sikolyok harsognak mindenhonnan. Rémült ordítást hallasz. Érthetetlen, fájdalmas nyöszörgést.

Megpróbálsz felülni, de édesanyád mozdulatlan testétől nem sikerül. Hosszas küzdelmek árán lerázod magadról a súlyt, és sikerül kivergődnöd alóla.

Édesanyád tarkója helyén véres masszát látsz. Kishúgod a test mellett üvöltve sír a földön. Körülötted mindenki fejvesztve rohan minden irányba. Néhányan még a holmijukat szorongatják, de rengeteg bőrönd és csomag hever a mozdulatlan alakok mellett. A tábor felől motorzúgás hallatszik, a szélben hajladozó, sűrű növényzeten át terepruhás katonák hadoszlopa közelít. Célzásra emelt fegyvereket szorongatnak. Egy nő sikítva a katonákra mutat. A fejvesztve rohanó emberek közül többen megtorpannak, és az ég felé emelik a kezüket.

Puskalövés dörren, aztán rögtön utána újabb.

A tömeg szétszóródik, mint szélben az avar. Egy melletted elfutó idegen talpa alól sár fröccsen az arcodba.

A kishúgod egyre hangosabban üvölt.

- Hallgass! Hallgass! - kiabálsz rá az anyanyelveden. Próbálnál odamászni hozzá, de valaki abban a pillanatban átesik rajtad, és visszanyeklesz a földre. Embriópózba kucorodsz, és a karoddal véded a fejedet a fölötted trappoló talpaktól. Néhányan átugranak, másoknak nem sikerül, és átesnek rajtad, közben pedig beléd is rúgnak.

Újabb lövések dördülnek. Az ujjaid között kukucskálsz ki. Néhányan éppen elvágódnak a földön. A tolongó tömegben nehéz kitérni, és elég, ha

egy ember felbukik, rengetegen zuhannak el vele együtt. Mindenki tülekedve, lökdösődve próbál valaki mögé elbújni a lövések elől.

Hirtelen egy sáros tornacipőbe bújtatott láb tapos bebugyolált kishúgodra. Tisztán hallod a gyomorforgató roppanást, és a sírás hirtelen elhallgat. A tornacipő viselője bizonytalanul megtorpan, aztán a kavargó tömeg elsodorja, és eltűnik a szemed elől. Felsikoltasz, de valami keményen a gyomrodba vágódik, és kiszorítja belőled a levegőt.

Tang Csienven zihálva tépte le a fejéről a sisakot. Remegő kézzel kicipzárazta az immerziós ruhát, és félig sikerült is kihámoznia magát belőle, mielőtt minden erő elhagyta volna a tagjait. Lerogyott a mindenirányú futópadra, és magzatpózba húzta össze magát. Vörösen sötétlettek a véraláfutások verejtéktől csillogó testén, még a monitor fehér derengésében is jól látszottak. Ez volt jelenleg a garzonlakás egyetlen fényforrása. A lány akadozva, reszketeg hangon felsóhajtott, és csak utána szakadt fel belőle a sírás.

Hiába hunyta le a szemét, továbbra is látta a katonák komor arckifejezését, a véres pépet, ami valaha egy édesanya feje volt, a halálra taposott csecsemő összezúzott kis testét.

Kikapcsolta az immerziós ruha biztonsági funkcióit, és eltávolította az amplitúdószűrőket a fájdalmat közvetítő algikus hálózatból. Nem érezte volna tisztességesnek, ha szűrővel tapasztalja meg a muertieni menekültek pokoljárását.

A virtuális valóság az empátia legtökéletesebb eszköze. Milyen alapon mondhatná, hogy tudja, mi mindenen mentek keresztül szegények, ha nem élte át ugyanazt a szenvedést, amit ők?

A függönyök résein beszivárgott a nyüzsgő Sanghaj neonszínű ragyogása, és elnagyolt, vidám szivárványokat mázolt a padlóra. Az ablakon túli világban a virtuális gazdagság elegyedett a valódi kapzsisággal, s ez a világ teljesen közömbös volt a Délkelet-Ázsia őserdőiben tomboló halál és fájdalom iránt.

Csienven most kifejezetten örült annak, hogy nem engedhette meg magának a szaglószervi kiegészítő csomagot. A vér fémes szagába keveredő lőporfüsttől valószínűleg jóval hamarabb kikészült volna. A szagok mindig az agy legmélyebb régióiba hatolnak le, ahol felkavarják a legőszintébb érzelmeket - kapaként forgatják meg a modern életbe beledermedt göröngyöket, hogy napfény érje a megsebzett földigiliszták tekergőző, rózsaszín húsát.

Csienven végül feltápászkodott, lehámozta magáról a ruha maradékát, és betámolygott a fürdőszobába. Önkéntelenül is összerezzent, amikor a nyomástól felmordultak a csövek, mert a hang az őserdőben közeledő katonai járművek morajára emlékeztette. Reszketve ácsorgott a forró vízsugár alatt.

- Valamit tenni kell - motyogta maga elé. - Nem hagyhatjuk... nem hagyhatom, hogy ez így folytatódjon.

De mihez kezdhetne? A mianmari kormány és a kínai határ mellett élő etnikai kisebbség lázadóinak háborúja szinte teljesen hidegen hagyta a nagyvilágot. A világ csendőre, az Egyesült Államok mélyen hallgatott, mert hűséges, Amerika-barát kormányra volt szüksége Nepjidában, hogy legyen egy sakkbábuja a régióban növekvő kínai befolyás elleni játszmában. Kína különböző üzleti ajánlatokkal és befektetési lehetőségekkel szintén a saját oldalára akarta édesgetni a helyi kormányt, és a politikai játszmázásnak kifejezetten ártott volna, ha nagy ügyet csinálnak abból, hogy mianmari katonák etnikai tisztogatást hajtanak végre a han kínaiak ellen. Peking még a hírekből is cenzúrázta, mi történik Muertienben, annyira tartott attól, hogy a kisebbség iránti szimpátia esetleg elfojthatatlan nacionalizmusba csap át. A határ mindkét oldalán felállított menekülttáborokat úgy rejtegették, mintha a létezésük is szégyenletes titok lenne. A szemtanúk beszámolóit, a videófelvételeket és ezt a VR-fájlt is úgy kellett átcsempészni a Nagy Tűzfalon ütött apró, titkosított réseken. A nyugati civilizáció általános közönye azonban minden hivatalos cenzúránál hatékonyabban dolgozott.

Csienven nem szervezhetett tüntetést, nem gyűjthetett aláírásokat, nem indíthatott menekülteket segítő civil kezdeményezést, sőt nem is csatlakozhatott egy már létező mozgalomhoz - nem mintha az átlagos kínaiak fikarcnyit is bíztak volna a segélyszervezetekben, hiszen mindegyik átverés volt. Egyik ismerősét sem kérhette meg, hogy hívja fel a kongresszusi képviselőjét, mert valamit lépni kell Muertien érdekében. Mivel élt külföldi diákként az Egyesült Államokban, annyira nem volt naiv, hogy higgyen a demokratikus állam polgárai számára nyitott csatornák hatékonyságában - az egész inkább számított szimbolikus gesztusnak, ami az égvilágon semmit sem változtatott a külpolitika valódi irányítóinak gondolkodásán vagy tettein. De legalább azt érezhette volna, hogy tesz valamit.

És nem az érzés az emberi lét értelme?

Peking nagy öregjei rettegtek a bizonytalanságtól, és attól, hogy bárki megkérdőjelezheti a hatalmukat, ezért minden ehhez hasonló lehetőséget ellehetetlenítettek. Kínai polgárnak lenni egyet jelentett azzal, hogy valami állandóan emlékeztet a komor valóságra, arra, hogy milyen végtelenül tehetetlen lehet az egyén egy modern, központosított, technokrata államban.

Lassan kezdett kellemetlenné válni a tűzforró víz. Csienven olyan ádázul súrolta magát, mintha a verejtékkel és az elhalt hámsejtekkel együtt a haldokló emberek emlékétől is megszabadulhatna, mintha a dinnyeillatú szappannal is elérhető lenne a feloldozás.

Kilépett a zuhany alól. Még mindig szédelgett, és fájdalmasan vöröslött a bőre, de legalább újra képes volt gondolkodni és cselekedni. A lakás szűrt levegőjében felhevült ragasztó szaga terjengett, a túlságosan sok elektronikai eszköz szűk helyen való összezsúfolásának eredménye. Csienven felkapott egy törölközőt, beballagott a szobába és leült a számítógép elé. Maga elé húzta a billentyűzetet és megpróbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy megnézte, milyen a bányászat aktuális állása.

Habár az elképzelhető legnagyobb felbontású, hatalmas monitort használta, a képernyő önmagában csupán jelentéktelen és buta készülék volt, a jéghegy csúcsa, a rendelkezésére álló, óriási számítási kapacitású eszközpark egyik látható eleme.

A falnál sorakozó rekeszekben zúgó célhardverek egyedi igények szerint készültek, és kizárólag egyetlen célt szolgáltak: kriptográfiai fejtőröket oldottak meg. Csienven és a világ más részein élő bányászok mind a saját, speciális gépeikkel igyekeztek megtalálni a különféle kriptovaluták integritását adó különleges számsorokat, mint megannyi aranyrögöt. Civilben pénzügyi szolgáltatásokhoz szükséges szoftvereket programozott, de valójában ilyenkor érezte úgy, hogy csinál is valamit.

A bányászatnak köszönhette azt az illúziót, hogy legalább minimálisan hatni tud a világra, és részese lehet egy globális közösségnek, amely a hatalom minden formája ellen lázad, legyen az önkényuralmi rendszer, a demokratikus tömegetatizmus vagy az inflációt manipuláló központi bank. Ennél többet nem tehetett régi álma érdekében, hogy aktivista lehessen. Ebben a folyamatban csak a matematika számított, és a számelmélet logikája meg az elegáns programkód garantálta a megbonthatatlan bizalmat.

Csienven átállított pár dolgot a bányászprogramot futtató klaszteren, csatlakozott egy új kiszolgálókészlethez, és felnézett pár olyan csatornára, ahol hasonló gondolkodású szent őrültek csevegtek a jövőről. Ugyan nem szólt hozzá semmihez, de már attól nyugodtabbnak érezte magát, hogy végiggörgette a beszélgetést.

NVT> Most üzemeltem be a Huawei GWX-emet. Tudtok ajánlani rá valami jó VR-t, amivel kipróbálhatom?

Wl 1001> Mekkorát? Szobába vagy lakásba lesz?

N V T> Lakásba. Mindenből a legjobbat akarom!

•U^|[l 1001> Látom, idén jól hozott a bányászat. Szerintem nézd meg a „Titanic”-ot.

NVT> Amit a Tencent adott ki?

W^[l 1001> Nem! Az SLG-féle sokkal jobb. Ha nagy lakásod van, akkor be kell vonnod a bányászatra használt gépeket is, különben kevés lesz a vas a grafikához.

Anony*> Na ja, felturbózott játékmenet vagy proof-of-work protokoll. Melyik fontosabb?

Csienven, mint sokan mások, azonnal fejest ugrott a VR-őrületbe, amint a nagyközönség számára is elérhetővé vált a technológia. A virtuálisvalóság-eszközök végre akkora felbontásúak lettek, hogy nem okoztak szédülést, ráadásul már egy okostelefon számítási kapacitása is meg tudott hajtani egy alapszintű headsetet, habár ez az élmény még messze állt a teljesen átélhető szimulációtól.

Csienven azóta megmászta a Mount Everestet, bázisugró ernyővel vetette le magát a Burdzs Kalifa tetejéről, és VR-bárokban „találkozott” a világ legkülönfélébb pontjain élő barátaival - bár eközben senki sem mozdult ki otthonról, de legalább valódi erguotou-t⁴ vagy vodkát iszogattak. Csókolózott a kedvenc színészeivel, sőt azokkal, akiket tényleg kedvelt, le is feküdt. Végignézett egy csomó VR-filmet (pontosan olyanok voltak, mint amire előzetesen számított, és egyik sem bizonyult különösebben jónak). A virtuális valóságban játszott élő szerepjátékot. Parányi légy formájában repkedett egy szobában, ahol tizenkét dühös, képzeletbeli nő vitatkozott egy fiktív fiatal lány sorsáról, és úgy manipulálta a beszélgetésüket, hogy azokra a bizonyítékokra szállt le, amelyekre fel akarta hívni a figyelmüket.

Mégis, valamilyen halovány, kimondhatatlan módon mindegyik élmény hiányérzetet hagyott maga után. A VR folyamatosan erősödő médiuma lehetőségekkel teli, formázatlan agyagtömbre emlékeztetett: egyformán hajtotta a remény és a kapzsiság, egyszerre ígért mindent és semmit, technológia volt, amely egy jól megfogalmazható problémára kereste a választ, mert az még mindig nem derült ki, milyen szórakozási lehetőségek - akár narratív, akár ludológiai értelemben - kerülnek majd előtérbe.

Ám ez a legutóbbi VR-élmény, ez a rövid felvétel egy névtelen muertieni menekült életéből teljesen másként hatott rá, mint eddig bármi.

Ha balszerencsésebb körülmények közé születtem volna, akár én is lehettem volna az a kislány. Az édesanyjának pont olyan szeme volt, mint az enyémnek.

Csienven fiatalos idealizmusát az egyetem óta eltelt években fokozatosan őrölte fel a világ általános közönye. Hosszú ideje először érezte úgy, hogy valamit tennie kell.

Sokáig bámulta a monitort. A különböző kriptovaluta-számláinak folyamatosan változó egyenlegei a titkosított láncok közötti konszenzuson -az örök bizalmatlanok között kialakult bizalmon - alapultak. Vajon ebben a fájdalomtól a kapzsiság által elzárkózó világban képes lenne ez a bizalom rést ütni a falon, hogy beáramolhasson a remény? Vajon tényleg át lehetne alakítani a világot valamiféle virtuális faluvá, ahol az empátia lesz a kapocs az emberek között?

Új terminálablakot nyitott, és lázasan gépelni kezdett.

Gyűlölöm Washington DC-t, jött rá Sophia Ellis, ahogy kibámult az ablakon.

A nyirkos utcákon csigalassan vánszorgott a forgalom, és időnként egy-egy dühös sofőr dudálása zavart bele az alapzajba. A jelenet bájos metaforája volt mindannak, ami politikai értelemben normális ügymenetnek számított az amerikai fővárosban. A Mall távolból idelátszó emlékművei a szemerkélő esőben éteri jelenésnek tűntek, és mintha állandóságukkal és felsőbbrendűségükkel is őt akarnák gúnyolni.

Az ügyvezetőtanács tagjai fecsegéssel ütötték el a negyedéves értekezlet kezdetéig az időt. Sophia gondolatai teljesen máshol jártak, ezért csak fél

füllel figyelt rájuk.

...a lányod pedig... gratulálok neki!

.. .kezd sok lenni ezekből a blokklánc startupokbol...

.szeptemberben Londonban.

Sophia sokkal szívesebben lett volna a külügyminisztériumban, ahol tényleg szeretett dolgozni, a jelenlegi kormány hagyományos diplomácia iránti ellenszenve azonban végül meggyőzte, hogy kedvezőbb kilátások várják a nonprofit szektor valamelyik vezető beosztásában. Végül is nyílt titoknak számított, hogy a nemzetközi irodákkal rendelkező, igazán nagy amerikai emberbaráti szervezetek az amerikai külügy nem hivatalos képviseletei, és a Menekültek Határok Nélkül ügyvezetői posztja egészen jó lépcsőfok lehet, ha a következő kormány idején vissza akarna térni a politikába. A lényeg, hogy segítsenek a menekülteken, hirdessék az amerikai értékeket, és stabilizálják a világot, miközben az aktuális kormány éppen döbbenetes elszántsággal pocsékolja el az amerikai hatalmi potenciált.

.látott egy mobilos videót, és azt kérdezte, nem teszünk-e valamit az ügy érdekében. talán Muertien a hely neve?

Sophia erre felrezzent a merengéséből.

- Ebbe nagyon nem szabadna belekeverednünk - jegyezte meg. -Ugyanaz a helyzet, mint Jemenben.

A tanácstag bólintott, és témát váltott.

Sophia régi egyetemi szobatársa, Csienven néhány hónapja küldött neki egy e-mailt Muertien ügyében, amire együttérző, komoly levélben válaszolt, és kifejezte a sajnálatát. Szervezetünk korlátozott forrásokkal rendelkezik. Nem minden humanitárius válság kezelhető egyformán. Nagyon sajnálom.

Ez igaz is volt. Nagyjából.

Mindezeken felül azok között, akik átlátták a világ működését, egyhangúlag elfogadott ténynek számított, hogy a muertieni folyamatokba semmilyen szintű beavatkozás nem szolgálja sem az Egyesült Államok, sem a Menekültek Határok Nélkül érdekeit. Sophiának rá kellett jönnie, hogy eredetileg ugyan a világ jobbá tételének vágya vonzotta a diplomácia, majd az önkénteskedés felé, de néha muszáj alkalmazkodni a rideg valósághoz. Annak ellenére, hogy - vagy talán éppen azért, mert - rengeteg mindenben nem értett egyet az aktuális kormánnyal, az amerikai hatalom megőrzését fontos és értékes célkitűzésnek tartotta. Ha figyelem irányul a muertieni válságra, az rendkívül kínos helyzetbe sodorhatja Amerika egyik jelentős szövetségesét a régióban, amit viszont mindenképpen el kellett kerülni. Ebben a bonyolult világban az Egyesült Államok (és szövetségesei) érdekei elsődlegességet élveztek mások kárára, mert így tudták csak megvédeni a lehető legtöbb rászoruló embert.

Amerika nem volt tökéletes, de az alternatívákat figyelembe véve még mindig a legjobb fennhatóságnak tűnt.

• - ...a harmincévesnél fiatalabb adományozóktól befolyó kisebb összegek a múlt hónapban 75 százalékkal estek - magyarázta éppen az egyik tanácstag. Míg Sophia elmerülten filozofált magában, elkezdődött az ügyvezetőtanács ülése. A beszélő egy Londonban élő, befolyásos brit képviselő férje volt, és a megbeszélésen egy távjelenlétes robottal képviseltette magát. Sophia mindig is gyanította, hogy az illető jobban szereti a saját hangját, mint a feleségét. A kihúzható nyakra szerelt széles képernyőn komornak és parancsolónak tűnt az arca, a robot pedig a hatás kedvéért még a kezét is mozgatta; valószínűleg szinkronban a távoli résztvevő mozdulataival. - Ugye nem azt akarják mondani, hogy nincsen tervük a csökkenés megállítására?

Ezt vajon a feleséged stábjából írta fel valaki a megbeszélendők listájára? - tűnődött Sophia. Erős kétségei voltak, hogy a pasas például olyan alaposan átnézte-e az üzleti kimutatásokat, hogy ez feltűnjön neki.

• - A költségvetésünk zömét nem a szóban forgó korcsoporttól érkező kisebb, közvetlen adományok képezik. - kezdte, de egy másik tanácstag beléfojtotta a szót.

• - Nem ez a lényeg! Hanem a publicitás és az, hogy a jövőben mivel és mennyire azonosítanak minket az ügyfelek. Ha ez a kulcsfontosságú korcsoport már nem adakozik jelentős mértékben, akár kisebb összegeket is, akkor a Menekültek Határok Nélkül lassan eltűnik a közösségi felületeken zajló eszmecseréből! Ami pedig végül hatással lesz a komolyabb adományokra.

Az újonnan hozzászóló egy mobilgyártó vállalat vezérügyvezetője volt. Sophiának nemegyszer kellett lebeszélnie arról, hogy a szervezethez befolyt adományokból a saját cége olcsó telefonjait vásárolják meg az európai menekülteknek, amivel feltornázhatta volna a piaci részesedését (egyúttal megszegte volna az érdekellentétekre vonatkozó összes szabályt is).

• - A közelmúltban váratlanul megváltozott az adományozási hajlam, és ennek okait egyelőre mindenki csak találgatja. - kezdte Sophia, de megint

nem tudta befejezni a mondatot.

• - Az Empátiumról beszél, igaz? - kérdezte a képviselő férje. - Akkor most van erre tervük vagy nincsen?

Oké, ezeket a kérdéseket tényleg a felesége stábja írta össze. Sophia eddigi tapasztalatai szerint az európaiak sokkal bizalmatlanabbak voltak a kriptovaluta megszállottaival szemben, mint az amerikaiak. De csakúgy, mint a diplomáciában, itt is jobb az őrülteket irányítani, mint konfrontálódni velük.

• - Mi az az Empátium? - kérdezte valamelyik tanácstag, egy nyugalmazott szövetségi bíró, aki számára a fax volt a létező legmodernebb műszaki találmány.

• - Valóban az Empátiumról van szó - felelte Sophia, és igyekezett nem kizökkenni a megnyugtató hangvételből. A technológiáért felelős ügyvezető felé fordult. - Elmagyarázná a többieknek?

Ha ő próbálta volna elmondani a lényeget, az ügyvezető biztosan azonnal félbeszakította volna. A nő képtelen volt elviselni, ha bárki tájékozottabbnak tűnt nála technológiai kérdésekben. Mindenkinek jobb lesz, ha megpróbálja megőrizni a méltóságát.

A tech ügyvezető bólintott.

• - Valójában egyszerű. Az Empátium egy hálózat, egy újabb decentralizált blokklánc-applikáció, amelyik nagyban épít az okosszerződésekre. Egyúttal ellehetetleníti azt a munkát, amit a hagyományos segélyszervezeteknek kellene végezniük ebben a szektorban.

Az asztalnál ülők egy ideig kifejezéstelen arccal bámulták a nőt. Végül a bíró mozdult meg elsőnek, és Sophia felé fordult.

• - Mi lenne, ha maga is megpróbálná elmagyarázni?

Sophia máris visszaszerezte a megbeszélés irányítását. Szokott módszere ezúttal is bevált - egyszerűen hagyta, hogy mások túlteljesítsenek.

• - Menjünk sorban - mondta. - Kezdem az okosszerződésekkel. Tegyük fel, hogy mi ketten kötünk egy megállapodást, miszerint ha holnap esik az eső, akkor én fizetek öt dollárt, ha pedig nem esik, akkor ön fizet nekem egyet.

• - Elég rossz biztosítási modell - jegyezte meg a nyugalmazott bíró.

• - Londonban nem járna túl jól ezzel az ajánlattal - szólt közbe a képviselő férje. Az asztal körül halk kuncogás futott végig.

• - Egy átlagos szerződés esetében - folytatta Sophia zavartalanul - még akkor is van rá némi esély, hogy nem kapja meg a pénzét, ha holnap leszakad az ég. Mert ki tudja, talán visszatáncolok az egésztől és nem fizetek, vagy nekiállok kukacoskodni: mit jelent valójában az, hogy „esik az eső”? És akkor be kell perelnie.

• - Ó, ha én tárgyalnám az ügyet, nálam aztán vitatkozhatna az eső jelentésén.

• - Persze, de mint azt bíró úr is tudja, az emberek a lehető legnevetségesebb dolgokba képesek belekötni. - Sophia már régen megtanulta, hogy ilyenkor az a legjobb, ha először hagyja elkalandozni a bírót, aztán finoman visszatereli a témához. - A pereskedés pedig drága mulatság.

• - Miért nem adjuk a pénzünket egy megbízható harmadik félnek, aki majd holnap eldönti, kinek kell fizetni? Ez az úgynevezett zálog.

• - Tökéletes! Kiváló megoldás - mondta Sophia. - Ehhez azonban mindkettőnknek egyhangúlag meg kell állapodnunk közös, megbízható harmadik félben, ráadásul fizetni is fogunk neki a fáradozásaiért. A lényeg, hogy a hagyományos szerződések sok tranzakciós költséggel járnak.

• - És mi változna egy okosszerződéssel?

• - Abban a pillanatban, amint elered az eső, az ön számláján megjelenik a megbeszélt összeg. Semmit sem tehetek ellene, hiszen az egész folyamatot egy szoftver kezeli.

• - Vagyis azt akarja mondani, hogy a szerződés és az okosszerződés alapvetően egy és ugyanaz, csak az egyik jogi szaknyelven íródott, amelyet szakértőknek kell elolvasni és értelmezni, a másikat pedig kódban írták, és mindössze egy számítógép szükséges a futtatásához. Nincsen bíróság, bíró, zálog, sem visszafizetés.

Sophia elismerően bólintott. A bíró nem különösebben értett a műszaki kérdésekhez, viszont vágott az esze, mint a beretva.

• - Így van. A gépek működése még egy jól működő jogrendszernél is sokkal átláthatóbb és megjósolhatóbb.

• - Ez nekem nem túl szimpatikus eddig - jegyezte meg a bíró.

• - Viszont bizonyára érti, miért lehet ez vonzó, különösen akkor, ha nem bízik a...

• - Az okosszerződésekhez nem kell köztes fél, ez pedig jelentősen csökkenti a tranzakciós költségeket - vágott közbe a tech ügyvezető. - A hosszú, erőltetett példa helyett nyugodtan elég lett volna ennyi is.

• - Való igaz - ismerte el Sophia. Azt is régen megtanulta már, hogy néha jobban megéri egyetérteni a nővel.

• - És ennek mi köze a jótékonykodáshoz? - kérdezte a képviselő férje.

• - Vannak, akik a segélyszervezeteket szükségtelen közvetítőknek tartják, amelyek mások bizalmát használják fel járadékszerzésre - felelte a tech ügyvezető. - Nyilvánvaló, nem?

Ezt a kijelentését is értetlen pillantások fogadták.

• - Az okosszerződések lelkes hívei néha erős túlzásokba esnek - ismerte el Sophia. - Az ő szempontjukból a Menekültek Határok Nélkül a befolyó összegek nagy részét irodabérlésre és az alkalmazottak bérköltségére fordítja, nem is beszélve a drágán megszervezett adománygyűjtő estélyekről, ahol a gazdagok smúzolnak meg szórakoznak, és egyébként is csak a szervezet tagjainak a zsebébe megy...

• - És ez egy hihetetlenül nevetséges elképzelés, amit csak az ostoba, nagyhangú billentyűzethuszárok gondolnak komolyan. - csattant fel a tech ügyvezető haragtól kivörösödött fejjel.

• - Vagy akiknek semmi érzéke a politikához - szakította félbe a képviselő férje, mintha a házassága révén automatikusan politikai szakértőnek számítana. - Hiszen mi szervezzük a helyi mentőakciókat is, mi vonjuk be a nemzetközi szakértőket, mi csapunk hírverést a nyugati világban, mi nyugtatjuk meg az ideges helyi bürokratákat, és gondoskodunk róla, hogy a pénz valóban a rászorulóknak jusson.

• - Igen, mi a bizalmi tőkével járulunk hozzá az ügyhöz - mondta Sophia. - Viszont a WikiLeaks-nemzedék számára azonnal gyanús, ha bárki szakértőnek és tekintélynek állítja be magát valamiben. Az ő szemszögükből nézve még a rendelkezésünkre álló költségvetést sem tudjuk hatékonyan kihasználni. Miért tudnánk mi jobban, mire kell elkölteni a pénzt, mint azok, akiknek szükségük van a segítségünkre? Milyen alapon akadályozzuk meg, hogy a menekültek fegyvereket szerezzenek és megvédjék magukat? Miért vagyunk hajlandóak együttműködni a korrupt kormányhivatalnokokkal, akik először a saját zsebüket tömik meg az adományokkal, és csak a maradékot juttatják el az áldozatokhoz? Mindenki jobban járna, ha az adományozók közvetlenül a környék szegény gyerekeinek adnák a pénzt, akik élelmet vennének belőle. Ezeket az érveket pedig alátámasztják a nemzetközi segélyszervezetek széles körben publikált kudarcai Haitin és az egykori Észak-Koreában.

• - És ők milyen megoldást javasolnak? - kérdezte a bíró.

Csienven a képernyőn legördülő értesítéseket figyelte. Mindegyik rövid üzenet egy teljesen anonim kriptovalutában lebonyolított okosszerződés teljesüléséről adott hírt. Az utóbbi időben megszaporodtak ezek a tranzakciók, különösen a fejlődő világban, ahol sok kormány a készpénz betiltásával próbálta kiterjeszteni a fennhatóságát. Valahol olvasta, hogy jelenleg a világszerte lebonyolított üzleti tranzakciók több mint húsz százaléka különböző kriptovalutákban történik.

A monitort elöntő ügyletek azonban más kategóriába tartoztak.

Segélykérések vagy beígért támogatások voltak. Itt nem létezett más szempont, csak a tenni akarás vágya. Az Empátium blokklánchálózata összepárosította és csoportosította az ajánlatokat, több résztvevős okosszerződéseket hozott létre belőlük, és amint a megszabott feltételek teljesültek, végre is hajtotta a szerződéseket.

A képernyőjén legördülő üzenetek tanúsága szerint egyesek gyerekkönyveket kértek, mások friss zöldséget, kerti szerszámokat vagy fogamzásgátlót, esetleg másik orvost, aki hosszú távra tervez - ellentétben az önkéntessel, aki egy hónapra érkezik, beesik, majd eltűnik, és mindent befejezetlenül vagy befejezhetetlenül hagy...

Csienven ugyan nem hitt Istenben, sem bármilyen istenben, most mégis azért imádkozott, hogy legyen ezeknek az ajánlatoknak gazdája, találjon nekik partnert a rendszer. Habár az Empátiumot ő alkotta meg, az adott műveletekre semmilyen befolyása nem volt. Ez volt a rendszer szépsége. Senki sem vehette át felette az irányítást.

Csienven még egyetemre járt Amerikában, amikor az egyik nyáron a nagy szecsuani földrengés miatt hazatért Kínába segíteni. A kínai kormány óriási erőforrásokat vetett be a mentőakciók során, és egy ponton még a hadsereget is mozgósították.

A Kínai Néphadsereg katonái, akik legfeljebb egykorúak lehettek vele, de inkább fiatalabbak, megmutatták a kezükön éktelenkedő csúf forradásokat. Mindennap puszta kézzel ástak az összedőlt épületek romjai között a sárban, hogy túlélőket vagy holttesteket találjanak.

- Annyira fájt a kezem, hogy abba kellett hagynom a munkát - mesélte az egyik fiú szégyenkezve. - Azt mondták, ha folytatom, elveszítem az ujjaimat.

Amikor Csienven ezt meghallotta, alig látott a haragtól. A kormány miért nem látja el a katonákat ásókkal vagy valódi mentőfelszereléssel? Világosan el tudta képzelni a földet túró, túlélők után kutató katonák véresre roncsolódott kezét, a szinte csontig lenyúzott bőrt. Nincs miért szégyenkeznetek.

Erről később szobatársának, Sophiának is beszámolt, aki ugyanolyan dühös volt a kínai kormányra, mint ő, viszont semmilyen reakciót nem váltott ki belőle a fiatal katona története.

• - Ő csak az autokrácia eszköze - közölte, mintha egyáltalán nem is tudná elképzelni a véresre roncsolódott kéz látványát.

Csienven nem hivatalos szervezet tagjaként utazott a katasztrófa sújtotta területre, hanem a sok ezer önkéntes egyikeként, akik saját költségükön érkeztek Szecsuanba segíteni. A többiekhez hasonlóan ő is élelmiszert meg ruhákat vitt, mert feltételezte, hogy ezekre lesz a legnagyobb szükség. Az édesanyák viszont képeskönyveket és játékokat kértek a zokogó gyermekeiknek, a gazdálkodókat az érdekelte, mikor állnak már helyre a mobilhálózatok, a városiak azt akarták tudni, mikor kapják meg az újjáépítéshez szükséges szerszámokat és készleteket. Egy kislány, aki az egész családját elveszítette a tragédiában, arról faggatta, hogyan fejezi be így a középiskolát. Csienven sem információval, sem a kért eszközökkel nem tudott szolgálni, de mint kiderült, senki más sem. A mentést irányító szervek nem látták szívesen a hozzá hasonló önkénteseket, mert senkinek sem tartoztak felelősséggel, éppen emiatt nem is avatták be őket semmibe.

• - Ezért van szükség szakértelemre - magyarázta Sophia később. - Nem mehetsz csak úgy oda céltalanul lődörögni, hátha segíthetsz majd valamiben. Katasztrófahelyzetben azoknak kell irányítaniuk, akik tudják, mi a teendő.

Utóbbi kijelentésével Csienven már akkor sem feltétlenül értett egyet. Mindeddig nem sok bizonyítékát látta annak, hogy bármilyen szakértő előre tudta volna, mi mindenre lehet szükség egy adott katasztrófa esetén.

A képernyő másik ablakában még gyorsabban pörögtek az üzenetek, és újabb meg újabb szerződéslehetőségek kerültek fel az előzőek mellé: görög nyelvtanárokat próbáltak felhajtani, gyógyszert akartak, támogatást kértek egy új átjátszótorony építéséhez, olyan embereket kerestek, akik képesek elmagyarázni a menekülteknek, miként boldogulhatnak a vízumkérelem és a munkavállalás útvesztőjében, és kamionsofőröket, akik hajlandóak a menekültek művészeti alkotásait eljuttatni a vásárlókhoz.

A kérések egy része olyasmit tartalmazott, amit egyetlen nonprofit szervezet vagy kormány sem biztosított volna soha. Csienven már a puszta gondolatot is visszataszítónak találta, hogy a hatalmon lévők egyszerűen megmondhatják a túlélésért küzdő embereknek, mire van, és mire nincs szükségük.

Mindig azok tudják legjobban, mire van szükségük, akik egy katasztrófa sújtotta övezetben tartózkodnak, ezért a leghatékonyabb megoldás pénzt adni nekik, hogy beszerezzék mindazt, ami kellhet nekik. Utána már soksok merész eladó és leleményes kalandor gondoskodik arról, hogy a kívánt áru vagy szolgáltatás eljusson a menekültekhez - ha ez megfelelő haszonnal jár. A világot valóban a pénz mozgatja, és ez nem is annyira rossz dolog.

A kriptovaluták nélkül semmi sem valósulhatott volna meg mindabból, amit az Empátiummal már most sikerült elérni. A nemzetközi pénzátutalások komoly költségekkel jártak, illetve a gyanakvó szabályozó testületek alapos kormányzati ellenőrzésekkel sújthatták ezeket. Ahhoz, hogy a pénz azokhoz kerüljön, akiknek valóban szükségük volt rá, szinte kivétel nélkül szükség volt egy közvetítő pénzügyi szolgáltatóra, amelyet több hatóság is könnyedén igénybe vehetett.

A kriptovalutáknak és az Empátiumnak köszönhetően azonban bárki egyetlen okostelefonnal is tudathatta a világgal, mire van szüksége, és meg is kaphatta a kért segítséget. Biztonságosan és névtelenül utalhatott. Csinálhatta egyedül vagy összeállhatott másokkal, akiknek hasonló igényeik voltak. Az okosszerződések menetébe senki sem nyúlhatott bele, és senki sem állíthatott le semmit. Izgalmas volt látni, hogy az általa épített rendszer lassan pont úgy kezdett működni, amint azt megálmodta.

Ennek ellenére még mindig nagyon sok kérés maradt teljesítetlenül az Empátiumon. Pénzből és adományozóból is hiány volt.

• • •

- .. .gyakorlatilag ez a lényeg - mondta Sophia. - A Menekültek Határok Nélkül részére felajánlott adományok azért csökkennek, mert a fiatalabb adományozók inkább az Empátium hálózatát használják.

• - Várjunk csak! Szóval azt akarja mondani, hogy ezen a hálózaton az úgynevezett kriptovalutával fizetnek? - kérdezte a bíró. - Ez olyan, mint a hamis pénz, nem?

• - Hát. hamisnak semmiképpen nem nevezném. Nem dollár, nem jen, az tény. Bár a kriptovalutát bárhol beválthatja valamilyen elfogadott devizára. Ez egy elektronikus zseton. Képzelje el úgy, mint. - Sophia olyan elavult hasonlaton gondolkodott, amit még a bíró is megérthet, és hirtelen remek ötlete támadt. - Mint egy mp3-fájlt az iPodján. Csak fizetésre is használhatja.

• - És mi akadályoz meg abban, hogy ezzel fizessek valakinek, de megtartsam a zseton másolatát? A kölykök is pont ezt csinálták az mp3-fájlokkal.

• - Itt egy elektronikus főkönyv rögzíti, ki a szóban forgó dal tulajdonosa.

• - De ki vezeti ezt a főkönyvet? Mi van akkor, ha a hekkerek feltörik és átírják? Azt mondta, nincsen központi felügyelet.

• - A főkönyv, amit blokkláncnak neveznek, a világ összes számítógépén szétszórva található - magyarázta a tech ügyvezető. - Az eljárás olyan titkosítási alapelvekre épül, amelyek megoldják az úgynevezett bizánci tábornokok problémáját. A blokkláncok működtetik a különböző kriptovalutákat és az Empátiumot is. A felhasználóknak nem kell megbízniuk más emberekben, elég, ha a matematikai alapelvekben megbíznak.

• - A micsoda? - értetlenkedett a bíró. - Hogy kerül ide Bizánc?

Sophia elfojtott egy sóhajt. Nem számított rá, hogy ilyen apró részletekbe is belemásznak. Még az Empátium alapjait sem tisztázták, és ki tudja, utána mennyi ideig tart, amíg egyetértésre jutnak abban, mi legyen a Menekültek Határok Nélkül stratégiája a hálózattal kapcsolatban.

Míg a kriptovaluta a pénzforgalmat akarta függetleníteni a kormányok által kibocsátott készpénztartalékoktól, az Empátium hálózata a tapasztalt segélyszervezetekhez beáramló együttérzést próbálta átcsatornázni.

Az Empátium idealista vállalkozás volt, de nem szakértelem vagy észszerűség hajtotta, hanem a hullámzó érzelmek. Amerika számára sokkal kiszámíthatatlanabbá, ennélfogva sokkal veszélyesebbé tette a világot. Sophia ugyan már nem a külügyminisztériumban dolgozott, de attól még továbbra is szerette volna rendezettebb hellyé változtatni a világot; racionális analízissel és az érvek-ellenérvek mérlegelésével. Néha már az is kihívást jelentett, hogy egy csapatnyi önfejű emberrel megértesse az alapvető problémát, és hol volt onnan még a közös megoldás?! Bárcsak hasonlított volna a karizmatikus vezetőkre, akik mindenkit rá tudtak venni az együttműködésre, még akkor is, ha valójában senki sem értette az okokat.

• - Néha úgy tűnik, mintha csak azt szeretnéd, hogy egyetértsenek veled -vágta egyszer a fejéhez Csienven egy különösen heves vita után.

• - Az miért baj? - kérdezte Sophia. - Nem az én hibám, hogy többet gondolkodtam az adott problémán, mint ők! Én már látom az összefüggéseket is.

• - De te nem a legészszerűbb akarsz lenni - felelte Csienven. - Te arra vágysz, hogy neked legyen abszolút igazad. Azt szeretnéd, ha te lennél a mindentudó bölcs.

Ezzel nagyon megbántotta. Szörnyen makacs tudott lenni!

Várjunk csak! Sophia fejében megragadt a mindentudó bölcs kifejezés. Talán ez lesz a megoldás. Így fordíthatjuk a saját hasznunkra az Empátiumot.

• - A bizánci tábornokok problémája egy metafora - szólt közbe hirtelen, de igyekezett uralkodni váratlan lelkesedésén. Most kifejezetten örült, amiért mindig is kényszeresen érdekelték a részletek... és ha őszinte akart lenni, akkor ugyanilyen kényszeresen akart mindenben jobb lenni, mint a tech ügyvezető. mert alaposan utánaolvasott a témának. - Képzelje el tábornokok egy csoportját, akik a bizánci sereg különböző hadosztályait vezetik, és jelenleg egy várost ostromolnak. Ha a tábornokok sikeresen össze tudják hangolni a hadmozdulataikat, a város elbukik. Ha az összes tábornok egyszerre megszavazza a visszavonulást, mindenki ép bőrrel megússza. Ha viszont néhányan támadásra szavaznak, mások pedig visszavonulásra, annak katasztrofális következményei lesznek.

• - Tehát közös nevezőre kell jutniuk - foglalta össze a bíró.

• - Így van. A tábornokok küldöncök segítségével kommunikálnak. Ezzel viszont az a gond, hogy a küldöncök nem azonnal érnek célba, ráadásul akadhatnak a tanácsban áruló tábornokok is, akik valótlanságokat állítanak az aktuális konszenzusról, ezzel pedig zavart keltenek, és torzítják a szavazás eredményét.

• - Ez a bizonyos aktuális konszenzus, ahogyan fogalmazott. az a főkönyv, igaz? - kérdezte a bíró. - Ami rögzíti az összes tábornok szavazatát.

• - Pontosan! Szóval némi egyszerűsítéssel fogalmazva a blokklánc kriptografikus módon oldja meg ezt a problémát, vagyis egy rendkívül nehéz matematikai feladvány segítségével titkosítja a lánc elemeit, amelyek együtt alkotnak egy konszenzusra épülő rendszert. A titkosításnak hála minden tábornok könnyedén ellenőrizheti, vajon egy szavazat valódi-e, viszont nekik is meg kell oldaniuk egy nehéz kriptográfiai feladatot, ha új vokssal kívánják bővíteni a szavazatok láncolatát. Ha egy áruló megpróbálná átverni a többi tábornokot, ahhoz nemcsak a saját szavazatát kellene meghamisítania, hanem az összes korábbit is a folyamatosan növekvő láncban. Minél hosszabb a lánc, ennek a nehézsége annál inkább nő.

• - Nem biztos, hogy ezt én értem - motyogta a bíró.

• - A lényeg, hogy a blokklánc minden új blokkban szereplő tranzakció hozzáadását megnehezíti a kriptográfia eszközével... Ez az eljárás az úgynevezett proof-of-work. Így biztosítják, hogy amíg a hálózat gépeinek nagy része nem kompromittálódott, addig a megosztott főkönyv sokkal megbízhatóbb bármilyen pénzügyi intézetnél.

• - Erre mondták az előbb, hogy bízni kell a matematikában?

• - Igen. Az elosztott, átírhatatlan főkönyv ötlete nemcsak a kriptovaluták létezését tette lehetővé, hanem a központosítás nélküli, biztonságos szavazást is, hiszen az okosszerződéseket nem lehet módosítani.

• - Mindez rendkívül érdekes - szólt közbe a képviselő férje -, de mi köze az Empátiumhoz vagy a szervezetünkhöz?

Csienven nagyon sokat dolgozott azon, hogy az Empátium grafikus felülete felhasználóbarát legyen. Az ilyesmivel a blokkláncközösség legtöbb tagja nem törődött, sőt számos blokklánc-applikáció szinte szándékosan tűnt nehezen használhatónak, mintha kizárólag a technikai tudás mélysége különböztette volna meg a valóban szabad lelkeket az egyszerű birkáktól.

Csienven az elitizmus minden formáját megvetette - egyúttal érezte a helyzet iróniáját is, hiszen Amerika egyik legjobb egyetemén szerzett diplomát a pénzügyi szolgáltatói technológiákból, és halomban álltak a szobájában a legmodernebb VR-eszközök. Elitisták döntöttek úgy, hogy a szülőhazája számára „nem megfelelő” a demokrácia, egy másik csoportjuk pedig úgy gondolta, ők sokkal jobban tudják, kinek van szüksége együttérzésre, és kinek nincsen. Az elit nem bízott az érzésekben, nem hitt abban, ami az embereket alapvetően emberré tette.

Az Empátium kezdettől fogva azoknak akart segítséget nyújtani, akiket fikarcnyit sem érdekelt a bizánci tábornokok problémája, sem az, hogy pontosan mit számít a blokklánc hossza a titkosítás szempontjából. Egy gyereknek is tudnia kellett használni. Csienven nem felejtette el a szecsuaniak kétségbeesettségét és elkeseredését, amikor mindössze hétköznapi eszközöket kértek, hogy segíthessenek magukon. Az Empátiumot a lehető legegyszerűbbre tervezte: azoknak, akik adni akartak, és azoknak, akik segítségre szorultak. Olyan embereknek készítette az alkalmazást, akik már rettenetesen utálták, hogy mindig megmondják nekik, mivel és miként kellene törődniük, nem pedig azoknak, akik mindezt rendszeresen közölték velük.

• - Miért gondolod, hogy mindenre tudod a választ? - kérdezte egyszer Sophiától valamelyik szokásos, csapongó beszélgetésük során. Vitáik szinte minden létező témát érintettek, de higgadt véleményütköztetések voltak, amire kizárólag intellektuális szórakozásként tekintettek. - Soha sincsenek kétségeid, hogy esetleg tévedsz?

• - De igen. Ha valaki rámutat a hibára a gondolatmenetemben -válaszolta Sophia. - Mindig meggyőzhető vagyok.

• - Viszont sohasem érzed úgy, hogy esetleg nincs igazad?

• - Sok embernek az érzései irányítják a gondolatait, éppen ezért sosem jutnak el a helyes megoldásig.

Csienven racionális szempontból nézve reménytelen munkát végzett. Az Empátium leprogramozásához felhasználta a teljes évi rendes és összes betegszabadságát. Publikált egy dolgozatot, amelyben kimerítő részletességgel elmagyarázta a rendszer technikai alapjait. Beszervezett másokat, akik auditálták a kódot. De hogyan hihetett abban, hogy egy ismeretlen és értéktelen kriptovaluta-hálózat segítségével képes megváltoztatni a roppant nonprofit cégek és a külügyi agytrösztök megcsontosodott világát?

A munka legalább jó érzéssel töltötte el. Ez pedig minden ellenérvet lesöpört az asztalról.

- De még mindig nem értem, miként teljesülnek ezek a feltételek! -akadékoskodott tovább a bíró. - Nem világos, hogyan dönti el az Empátium rendszere, vajon egy segélykérés finanszírozására érdemes-e és meg kell-e teremteni a szükséges tőkét. Akik a pénzt biztosítják, nyilván nem nézhetnek át személyesen több ezer kérvényt, hogy eldöntsék, melyiket támogassák.

• - Az okosszerződéseknek van olyan vonzata is, amiről eddig nem beszéltem - magyarázta Sophia. - Ahhoz, hogy működhessenek, muszáj valamilyen módon bevonni a valóságot a szoftverbe. Ha a korábbi példát nézzük, néha nem is annyiból áll megítélni, teljesültek-e a megszabott körülmények, hogy megnézzük, esett-e az eső... Jóllehet kivételes esetekben ez is vita tárgyát képezheti. hanem bonyolult, emberi döntéshozatalt igényel. A vállalkozó megfelelően szerelte be a vízvezetéket? Tényleg festői a beígért kilátás? Valóban segítségre szorul valaki?

• - Úgy érti, néha szükséges a konszenzus.

• - Pontosan. Az Empátium ezt úgy oldja meg, hogy korlátozott számú elektronikus zsetont, úgynevezett empet bocsát ki a hálózat egyes tagjai között. Az empek birtokosai bírálják el a támogatásra váró projekteket, és adott időkorlát alatt igennel vagy nemmel szavaznak rájuk. Az adott projektnek előírt számú igen szavazatot kell szereznie. Azt a felhasználó empegyenlege határozza meg, hányszor voksolhat. hogy támogatást kapjon az adományozók által összeadott pénzből. Az igen szavazatok minimális száma a kért támogatás összegének arányában nő. A taktikai szavazás elkerülése érdekében az összesítés csak az értékelési időszak végén válik nyilvánossá.

• - De mi alapján döntenek az empbirtokosok?

• - Az mindig a zseton tulajdonosán múlik. Néhányan csak a kérvényezők feltöltött anyagait nézik át, a csatolt hátteret, fotókat, videókat, dokumentumokat, bármit. De akár személyesen is felkereshetik őket. Bármilyen rendelkezésükre álló eszközt felhasználhatnak a megszabott értékelési idő alatt.

• - Hát ez csodálatos! - szólt közbe gúnyosan a képviselő férje. - Szóval az elkeseredett nincsteleneknek szánt pénzt olyanok fogják elosztani, akiket még arra is nehéz rávenni, hogy két online meccs közben válaszoljanak egy netes közvélemény-kutatásra.

• - Itt mutatkozik meg, milyen okos a rendszer. A zsetonok birtokosai ösztönzésképpen kisebb pénzösszeget kapnak a hálózattól az empszámlájukkal arányosan. Miután lejár egy adott projekt értékelési ideje, azoktól, akik a „vesztes” oldalt támogatták, büntetésképpen elveszik az empjeik egy részét, és szétosztják a „győztes” oldalra szavazók között. Az egyéni empegyenleg kicsit a megbecsültség fokmérője is lett, és idővel azok, akiknek a véleménye. vagy empátiaérzékelése, lásd a hálózat nevét. legjobban összehangolódott a közös döntésekkel, nagyon sok empet gyűjtenek össze. Belőlük lesznek a mindentudó bölcsek, akik a rendszert működtetik.

• - És mi akadályozza meg.?

• - A rendszer nem tökéletes - folytatta Sophia. - Ezt maguk a hálózat tervezői is elismerik, akikről amúgy továbbra sem tudni semmit. De mint oly sok minden az interneten, ez is működik, pedig nem kellene. A Wikipédiának is bukást jósoltak az indulásakor. Az Empátium létezése eddigi két hónapja alatt figyelemreméltóan sikeresnek bizonyult, meglepően jól bírja a támadásokat, és határozottan vonzza a fiatal adományozókat, akik kiábrándultak a hagyományos segélyszervezetekből.

A tanácsnak ezt emészteni kellett egy darabig.

• - Úgy tűnik, komoly konkurenciánk született - jegyezte meg kisvártatva a képviselő férje.

Sophia mély levegőt vett. Igen, ez az a pillanat, amikor elkezdhetem kialakítani a konszenzust.

• - Az Empátium népszerű, viszont közel sem tudott annyi támogatást gyűjteni, mint a jól ismert segélyszervezetek, elsősorban azért... természetesen... mert az Empátiumnak utalt adományok nem írhatók le az adóból. A hálózat legnagyobb projektjei, különösen a menekültekkel foglalkozók nem kaptak elegendő támogatást. Ha azt szeretnénk, hogy a Menekültek Határok Nélkül része legyen ennek a párbeszédnek, akkor fel kellene ajánlanunk egy komolyabb támogatást.

• - De eddig azt hittem, mi nem dönthetünk arról, a hálózat melyik menekültprojektjéhez kerül a pénz - vetette fel a képviselő férje. - Az az emptulajdonosokon múlik.

• - Muszáj bevallanom valamit. Egy ideje használom az Empátiumot, és rendelkezem némi emppel. A profilomat bármikor átállíthatjuk cégesre, és onnantól közösen értékelhetjük a kéréseket. Már a dokumentációk alapján sok tisztességtelen kérést ki lehet szűrni, viszont ahhoz, hogy kiderüljön, valakinek valóban szüksége van-e segítségre, nem lehet megspórolni a jól bevált helyszíni szemléket. Úgy gondolom, a mi gyakorlati tapasztalatunkkal és nemzetközi hálózatunkkal mindenkinél jobban el tudjuk dönteni, melyek a támogatásra érdemes projektek, és villámgyorsan sok empre teszünk szert.

• - Miért nem költjük a pénzt közvetlenül a kiválasztott projektekre? Miért vonjuk be közvetítőnek az Empátiumot? - kérdezte a tech ügyvezető.

• - Mert így befolyást szerezhetünk. Amint elegendő empet gyűjtöttünk össze, a Menekültek Határok Nélkül lesz a mindentudó, empatikus orákulum, aki pontosan tudja, ki érdemes a világ együttérzésére - válaszolta Sophia. Nagy levegőt vett, és bevitte a kegyelemdöfést. - A többi nagy segélyszervezet hamarosan követni fogja a példánkat. Ehhez vegyük még hozzá az Indiából és Kínából érkező támogatást, ahol az adományozni vágyók nagyon kevés megbízható szervezet közül választhatnak, viszont habozás nélkül használnának egy központosítatlan blokklánc-applikációt. Velük együtt az Empátium a világ legnagyobb segélyezőfelülete lehet. Ha sikerül megszereznünk a legnagyobb részesedést az empekből, mi fogjuk irányítani a Föld adományainak jelentős részét.

A tanácstagok döbbenten meredtek rá. Még a távjelenlétes robot keze sem mozdult.

• - A mindenit...! Ezzel pontosan azt a platformot állítja a feje tetejére, amit arra találtak ki, hogy kiiktassanak minket a folyamatból - szólalt meg végül a tech ügyvezető, leplezetlen elismeréssel a hangjában. - Pont rajtuk keresztül juttatna fel minket a csúcsra. Na, ez a nem semmi!

Sophia kurta mosolyt villantott a nőre, majd visszafordult a többiekhez.

• - Nos, számíthatok a beleegyezésükre?

A vörös vonal, amely az Empátiumon felajánlott támogatások összesített értékét mutatta, váratlanul kilőtt a sztratoszférába.

Csienven mosolyogva nézte a képernyőt. Felnőtt hát a gyermeke.

Miután a Menekültek Határok Nélkül csatlakozott a hálózathoz, huszonnégy órán belül több nagyobb nemzetközi segélyszervezet is követte a példát. Az Empátiumot ezzel hirtelen elfogadta a nagyközönség, ráadásul innentől kezdve a vagyonosabb támogatók, akiknek számított az adójóváírás, a hálózathoz csatlakozott hagyományos szervezeteken keresztül is tudtak adakozni.

Azok a projektek, amelyek felkeltették az Empátium felhasználóinak figyelmét, kétségtelenül komoly médiaérdeklődést irányítanak majd magukra az újságírók és a megfigyelők részéről. Nemcsak az adakozókedvet, hanem a világ figyelmét is vonzani fogják.

A kizárólag meghívásos alapon használható #empathium csatornán egyre élénkebb viták zajlottak.

NoFFIA>: Az egész csak a nagy segélyszervezetek trükkje! Begyűjtenek egy csomó empet, és így veszik rá a hálózatot, hogy az ő projektjeiket támogassa.

NVT>: Miből gondolod, hogy ez sikerülhet?

Az orákulumrendszer csak az eredményeket jutalmazza. Ha szerinted a hagyományos segélyszervezetek nem tudják, mit művelnek, akkor a támogatásra érdemes projekteket sem bírják hatékonyabban kiválogatni. A hálózat pedig úgyis arra kényszeríti majd őket, hogy az empbirtokosok összességének szimpatikus kéréseket támogassák.

AnonyM>: A nagy szervezeteknek van kapcsolatuk a médiával, de sokaknak nincs. A többi empbirtokos csak ember. Elcsábíthatóak.

N V T>: Nem mindenkire hat annyira a hagyományos média, mint gondolod, főleg ha kilépsz abból a buborékból, ahol ti, amerikaiázsiaiak éltek. Szerintem ez így tisztességes.

Csienven követte a vitát, de nem vett benne részt. Mint az Empátium megalkotója jól tudta, hogy a felhasználónevét övező láthatatlan tisztelet aránytalanul torzítaná a mondanivalóját és befolyásolná a beszélgetést. Így működik az emberi természet, még akkor is, ha álnevekkel kommunikáló elektronikus entitások szöveges kinyilatkoztatásain keresztül vitatkoznak.

Csienven viszont nem akart vitatkozni. Ő tettekre vágyott. Kezdettől fogva azt remélte, hogy a hagyományos segélyszervezetek egyszer csak megjelennek az Empátiumon, és most eljött a pillanat, amikor belekezdhetett a terve második fázisának megvalósításába.

Megnyitotta a terminálablakot, és elindított egy új beadványt. A muertieni VR-fájl méreténél fogva nem fért bele egy blokkba, ezért a peer-to-peer megosztást választotta. Viszont az aláírás, amely igazolta a fájl eredetiségét, és megakadályozta, hogy bárki módosíthassa, beépült a blokkláncba, és eljutott az Empátium összes felhasználójához, illetve az empbirtokosokhoz. Talán még az acéllelkű Sophiához is.

Mivel a fájlt Csienven töltötte fel (pontosabban az a felhasználónév, amelyikről mindenki tudta, hogy az Empátium megalkotóját takarja), eleinte biztosan komoly érdeklődés övezi majd az anyagot, de utána a lánynak már semmilyen befolyása nem lesz az eseményekre.

Nem hitt az összeesküvés-elméletekben. Inkább az emberi természet angyalaira számított. Megnyomta a küldés gombot, hátradőlt és várt.

A dzsip Kína és Mianmar határvidékén zötyögött a sáros hegyi utakon. Sophia a kocsiban szunyókált.

Hogyan jutottunk ide?

A világ őrült hely, a tébolya egyszerre kiszámíthatatlan és elkerülhetetlen. Sophia jóslata beigazolódott: a Menekültek Határok Nélkül szakmai tapasztalata a céges Empátium-fiókot a hálózat egyik legnagyobb empbirtokosává tette. Sophia ítélőképessége csalhatatlannak bizonyult, és a tanácsait követve valóban rászoruló csoportoknak és értelmesnek bizonyuló projekteknek jutott támogatás. Az ügyvezetőtanács rendkívül elégedett volt a munkájával.

Viszont nem sokkal ezután felbukkant a hálózaton az az átkozott VR-felvétel, majd szépen követte a többi is.

A VR úgy hatott az élményt átélő felhasználóra, ahogyan a szöveg, a fotó és a film egyszerűen nem lehetett képes. Megtapasztalták, milyen mezítláb átkelni egy szétlőtt városon, végignézni a bombatámadás áldozatává vált csecsemők és édesanyák maradványain, vagy átélni egy kihallgatást a machetés, géppisztolyos kamaszfiúk és felnőtt férfiak fogságában... A VR megrázta és letaglózta a résztvevőket. Akadtak, akik kórházba is kerültek utána.

A hagyományos médiát kötötte a jóérzés és a korrektség ódivatú koncepciója, ezért nem hozhattak le ilyen jellegű képeket, sőt nem is voltak hajlandóak beszállni az általuk vegytiszta érzelmi manipulációnak tartott folyamatba.

Hol a kontextus? Ki a forrás? - harsogták a felajzott véleményformálók.

- A valódi újságírás átlátóképességet és gondolkodást igényel!

Nem emlékszünk rá, hogy olyan nagyon átláttátok volna az összefüggéseket, amikor újságban lehozott fotók alapján kardoskodtatok a háború mellett! - felelte erre az empbirtokosok bolytudata. - Ennyire bosszant, hogy már nem ti irányítjátok az érzelmeinket?

Az Empátiumot minden szinten behálózó titkosítás miatt a cenzúra legtöbb formája teljesen haszontalannak bizonyult a hálózaton, ezért az empbirtokosok olyan történeteket is megismertek, amelyektől korábban teljesen el voltak zárva. Vadul dobogó szívvel, levegőért kapkodva, haragtól és keserűségtől könnyes szemmel szavaztak a témához kapcsolódó projektekre.

Az aktivisták és a propagandisták hamar rájöttek, hogy ha szeretnének támogatást kapni a célkitűzéseikhez, kénytelenek részt venni a VR-rel folytatott fegyverkezési versenyben. Így aztán a kormányok és a lázadók egymással versengve gyártották a letaglózó VR-élményeket, hogy ezzel kényszerítsék bele az felhasználókat a saját nézőpontjukba, akik majd ettől alakítanak ki érzelmi kötődést az adott féllel.

Halálra éheztetett menekültek tömegsírjai Jemenben. Ukrán katonák nyitnak sortüzet az Oroszország támogatásáért felvonuló nőkre. Etnikai kisebbségbe tartozó gyerekek rohannak meztelenül az utcán, mert az otthonukat felégették a mianmari kormányerők...

Lassan olyan csoportok felé is megindultak az adományok, amelyekről korábban említés sem esett a hírekben, vagy ha igen, akkor legfeljebb mint együttérzésre nem méltókról. A VR-ben azonban egyetlen percnyi átélt fájdalmuk többet ért, mint egy húszflekkes vezércikk valamelyik mértékadó lapban.

Ez a szenvedés kommercializálása! - írták a patinás egyetemeken végzett bloggerek jobbító szándékú véleményposztjaikban. - A kiváltságos kevesek ismét újabb módszerrel használhatják fel az elnyomottak szenvedését, hogy ettől jobban érezzék magukat, nem?

Nemcsak a fényképeket lehet átértelmezni és manipulálni, hanem a VR-élményeket is - írták a médiaszakos és kulturális tanulmányokat folytató kommentelők. - A VR olyannyira mesterséges médium, hogy jelenleg abban sincsen egyetértés, azon belül mi tekinthető „valóságnak”.

A hálózat nemzetbiztonsági veszélyt jelent! - aggodalmaskodtak azok a szenátorok, akik az Empátium betiltását követelték. - Talán éppen amerikai érdekek ellen dolgozó csoportokat támogatnak a befolyó összegekből.

Egyszerűen csak halálra rémiszt benneteket, hogy éppen kiszorultok a közvetítők hatalmi pozícióiból, amelyekre amúgy rá sem szolgáltatok! -ujjongtak az Empátium felhasználói névtelen, titkosított fiókjaik védelméből. - Ez az empátia valódi demokráciája. Szokjatok hozzá!

A tényeken alapuló konszenzust felváltotta az érzelmekre épülő összhang. A VR-ben átélt, érzelmileg megterhelő pótélmények leváltották a gyakorlati és elméleti tényfeltáró munkát, a kockázat és a haszon mérlegelését, a racionális döntéshozatalt. A proof-of-work módszert ugyanúgy hitelesítésre használták, mint eddig, csak ezúttal másfajta munkafolyamat részeként.

Talán a riporterek, a szenátorok, a diplomaták vagy akár én is elkészíthetném a saját VR-élményünket - merengett Sophia, amikor felrezzent a dzsip hátsó ülésén. - Milyen kár, hogy ennyire nehéz vonzónak ábrázolni azt a cseppet sem látványos, de szükséges munkát, amit egy bonyolult helyzet alapos megértése igényel...

Kinézett az ablakon. Már az egyik muertieni menekülttáborban zötyögtek. Többnyire kínainak látszó férfiak, nők és gyerekek bámultak vissza tompán az utasokra. Sophia számára nem volt idegen az arckifejezésük: a világ minden pontján ugyanezt a dermedt beletörődést látta a menekültek arcán.

Őt és a szervezetét hatalmas csapásként érte, amikor a muertieni projektre sikeresen összejött a támogatás. Személy szerint ellene szavazott, de alulmaradt az empbirtokosok többségével szemben, és egyetlen éjszaka alatt elveszítette az empjei tíz százalékát. Ezt számos újabb, VR-támogatással népszerűsített tervezet követte, amelyek szintén összeszedték a pénzt, ugyanúgy Sophia tiltakozása ellenére, ez pedig még tovább olvasztotta emptartalékait.

Egy felbőszült hangulatú tanácsülést követően végül személyesen utazott Muertienbe, hogy feltárja a projekt gyenge pontjait és bebizonyítsa az igazát.

Amióta elhagyta Yangont, már beszélt a Menekültek Határok Nélkül egyik kiküldöttjével és az országban dolgozó nyugati újságírók közül is néhánnyal. Mindannyian megerősítették Washington véleményét. Sophia tudta, hogy a menekülthelyzet nagyrészt a lázadóknak köszönhető. Muertien lakói túlnyomórészt a han kínaiak közül kerültek ki, és nem voltak különösebben jó viszonyban a központi kormány többségét adó őslakó bamárokkal. A lázadók először összetűzésbe keveredtek a kormányerőkkel, azután pedig megpróbáltak eltűnni a polgári lakosság sorai között. A kormány nem nagyon tehetett mást, kénytelen volt erőszakhoz folyamodni, máskülönben az ország bimbózó demokráciáját hatalmas csapás érte volna, a kínai befolyás pedig hamarosan Délkelet-Ázsia szívéig hatolt volna. Bizonyára mindkét oldalon történtek sajnálatos túlkapások, de a felelősség vastagon a lázadókat terhelte. Ha támogatást kapnak, azzal csak fokozódik a konfliktus.

Az empbirtokosok azonban pontosan ezt a szakértősdit gyűlölték a legjobban: amikor elmagyarázták nekik a geopolitikai valóságot. Nem akartak kiselőadásokat, őket a közvetlenül átélt szenvedés győzte meg.

A dzsip megállt. Sophia a tolmáccsal együtt kiszállt a kocsiból. Megigazgatta a nyakpántját - a szerkezet a technológiáért felelős ügyvezető szerzeménye volt, a Canon Virtual egyik prototípusa. A forró, nyirkos levegőben szennyvíz és bomlás bűze terjengett. Erre számítania kellett volna, de a washingtoni irodájában valamiért eszébe sem jutott, hogy a tábornak szaga is lesz.

Már éppen elindult volna egy feltűnő, virágmintás blúzt viselő fiatal nő felé, amikor haragos üvöltés harsant. Megfordult. Egy férfi ordított és mutogatott rá. A nő körül tolongó emberek megtorpantak és megbámulták. Feszültség vibrált a levegőben.

A férfi a másik kezében egy pisztolyt szorongatott.

A muertieni projekt célja részben olyan csoportok támogatása lett volna, amelyek hajlandóak fegyvert csempészni a menekülteknek a kínai határon át. Ezt Sophia is tudta. Most fogom nagyon megbánni, hogy védőőrizet nélkül érkeztem, igaz?

Az őserdőből járművek moraja közeledett. A magasból vinnyogás harsant, amit hangos robbanás követett. Elszórt fegyverkelepelés hallatszott, nagyon közelről, mintha a tábor belsejéből jött volna.

A tömegben elszabadult a pokol, és a sikoltozó, tülekedő emberek elsodorták és fellökték Sophiát. A nyakát átkulcsolva próbálta védeni a VR-rögzítő kameráját és mikrofonját, azonban az egyik bepánikolt menekülő végigtaposott rajta. A fájdalomtól egész testében összerándult, és maga elé kapta a karját, mire a kamerás nyakpánt a földre esett és elgurult. Sophia saját biztonságával mit sem törődve a szerkezet után kapott. Mielőtt azonban megmarkolhatta volna a pántot, egy bakancs borzalmas reccsenéssel szilánkokra taposta a szerkezetet. Sophia szitkozódva felcsattant, és ebben a pillanatban egy elrohanó alak fejbe rúgta.

Azonnal elveszítette az eszméletét.

Hasogató fejfájás. Túlságosan közeli az ég, a színe narancssárga, felhők sehol.

Érzetre mintha kemény, homokszemcsés felületen feküdnék.

Egy VR-élményben vagyok, igaz? Gulliverként bámulok a liliputi égre?

Az égbolt megbillen és elfordul. Hiába fekszem, úgy érzem, mintha zuhannék.

Hányingerem van.

• - Csukd be a szemed, amíg el nem múlik az émelygés - tanácsolja valaki. A hanglejtés és a hangszín ismerős, de nem bírok rájönni, ki lehet az. Csak azt tudom, hogy már jó régen nem hallottam. Várom, hogy csituljon a rosszullét. Ekkor tudatosul bennem, hogy a hátamba fúródik a ragasztószalaggal felerősített adatrögzítő tömör hasábja. Elönt a megkönnyebbülés. Lehet, hogy a kamera elveszett, de a felszerelés legfontosabb darabja átvészelte a megpróbáltatásokat.

• - Tessék, igyál - mondja a hang.

Kinyitom a szemem. Komoly erőfeszítések árán megpróbálok felülni. Valaki a lapockáim közé nyúl és megtámaszt. Kicsi, erős keze van. Egy nő. Egy kulacs jelenik meg az arcom előtt, szinte dereng a sötétben, mintha egy chiaroscuro műalkotás lenne. Kortyolok belőle. Csak most tudatosul bennem, mennyire szomjas vagyok.

Felnézek, és a kulacs mögött meglátom a nő arcát: Csienven az.

• - Te mit csinálsz itt? - kérdezem. Még mindig valótlannak tűnik minden, de kezdem felfogni, hogy egy sátorban vagyok. Valószínűleg láttam is korábban a táborban.

• - Mindketten ugyanazért vagyunk itt - feleli. Szinte alig változott az évek alatt: ugyanaz a kemény, ellentmondást nem tűrő stílus, ugyanaz a rövid haj, ugyanaz az állandóan megfeszült állkapocs, mint aki mindent és mindenkit megkérdőjelez. Vékonyabbnak, szikárabbnak tűnik, mintha az eltelt idő kifacsarta volna belőle a kedvességet.

• - Az Empátium miatt. Én alkottam meg, te pedig tönkre akarod tenni.

Hát persze. Tudhattam volna. Csienven mindig is utálta az intézményeket, és úgy gondolta, mindent bomlasztani kell.

De akkor is jó újra látni.

Mindketten elsőéves egyetemisták voltunk, amikor megírtam az egyetemi újságban, hogy az egyik zárt körű végzős bulin szexuálisan zaklattak egy lányt. Mint aztán kiderült, az áldozat nem is járt az egyetemre, később pedig már a beszámolóját is kétségbe vonták. A cikkem hatalmas össztűz alá került, mindenki meggondolatlannak nevezett, és azzal vádoltak, hogy a jól hangzó sztori miatt elhanyagoltam a tényeket és az elemzést. Csak én tudtam, hogy igazam van, és az áldozat nyomás hatására vonta vissza a vallomását, de nem volt rá bizonyítékom. Egyedül Csienven tartott ki mellettem, és minden adandó alkalommal megvédett.

• - Miért hiszel nekem? - kérdeztem tőle egyszer.

• - Nem igazán vagyok képes megmagyarázni - felelte. - Hívjuk megérzésnek. Hallottam a lány hangjában a fájdalmat... és tudom, hogy te is.

Így barátkoztunk össze. Csienvenre mindig számíthattam, ha harcra került sor.

• - Itt meg mi történt? - kérdezem tőle most.

• - Attól függ, kivel beszélsz. A kínai hírekbe ebből semmi sem fog bekerülni. Ha Amerikában egyáltalán foglalkoznak is vele, akkor újabb jelnetéktelen összecsapásként számolnak be róla a kormányerők és a lázadók között. Mivel a gerillák menekülteknek álcázták magukat, a kormánynak muszáj volt ellencsapást indítania.

Csienven mindig ilyen volt. Arra állandóan rá tud mutatni, hol és miként torzítják el az igazságot, azt viszont nem árulja el, ő mit tart igaznak. Valószínűleg amerikai évei alatt vette fel ezt a szokást, hogy ne kelljen vitatkoznia.

• - És mit gondolnak majd az Empátium felhasználói? - teszem fel a következő kérdést.

• - Azt látják majd, hogy még több gyereket szaggattak szét a bombák, és még több menekülő nőt géppuskáztak le a katonák.

• - Ki lőtt először? A lázadók vagy a kormányerők?

• - Mit számít az? Nyugaton úgyis mindig az lesz az alapvetés, hogy a lázadók nyitottak tüzet. mintha ez határozná meg a valóságot. Előre eldöntöttétek, miről szól ez a történet, és minden ezt fogja megerősíteni.

• - Értem - mondom. - Rájöttem, mivel próbálkozol. Azt hiszed, nem foglalkoznak eleget a muertieni menekültekkel, ezért az Empátium bevonásával próbálsz nyilvánosságot biztosítani a szenvedéseiknek. Érzelmileg kötődsz hozzájuk, mert külsőleg is hasonlítotok.

• - Tényleg ezt hiszed? Szerinted csak azért csinálom ezt az egészet, mert han kínaiakról van szó? - Csalódottan végigmér.

Felőlem nézhet rám, ahogyan akar, de az érzelmei elárulják. Emlékszem, milyen eltökélten gyűjtött a kínai földrengés áldozatainak, pedig még egyetemisták voltunk, akiknek a legnagyobb gondot a szakirányuk kiválasztása okozta. Arra is emlékszem, hogy a következő nyáron, amikor mindketten a kollégiumban maradtunk, hogy összerakjuk a szakértékelési útmutatót, Csienven gyertyafényes megemlékezést tartott az Ürümcsiben életüket vesztett ujgurokért és han kínaiakért. Azt sem felejtettem el, hogy valamelyik órán akkor sem tágított, amikor egy nála kétszer nagyobb fehér férfi tornyosult fölé, és azt követelte tőle, hogy ismerje el, Kína hibát követett el a koreai háborúval.

• - Üss meg, ha akarsz - közölte higgadtan a taggal. - Akkor sem fogom meggyalázni azoknak a férfiaknak és nőknek az emlékét, akik azért áldozták az életüket, hogy én megszülethessek. MacArthur atombombát akart Pekingre dobni. Tényleg egy ilyen világbirodalmat akarsz megvédelmezni?

Néhány egyetemi barátunk kínai nacionalistának tartotta Csienvent, de ebben nem volt teljesen igazuk. Minden birodalmat ellenszenvesnek talál, mert számára ezek testesítik meg az intézményesített irányítás végső fokozatát, ahol ráadásul gyilkos hatalom összpontosul. Szerinte az amerikai világbirodalom semmivel sem méltóbb a támogatásra, mint az orosz vagy a kínai. Ahogyan fogalmazott: „Amerika csak azoknak a szerencséseknek demokrácia, akik amerikaiak. Mindenki más szemében csak egy diktátor, de neki vannak a legnagyobb bombái és rakétái”.

Csienven a közvetítőket kiiktató káosz tökéletességére vágyik az alapvetően rosszul működő, de azért fejleszthető intézmények tökéletlen stabilitásával szemben.

• - Hagytad, hogy a szenvedélyed úrrá legyen az észszerűségen - mondom neki. Teljesen felesleges győzködni, tudom jól, de muszáj megpróbálnom. Ha feladom az észszerűségbe vetett hitemet, semmim nem marad. - A világbéke szempontjából nagyon rossz következménye lehet, ha egy erős Kína befolyást nyer Mianmarban. Az amerikai fölénynek mindenképpen...

• - Tehát szerinted semmi gond azzal, ha a muertienieket etnikai alapon lemészárolják azért, hogy megőrizzék a nepjidai kormány stabilitását, fenntartsák a Pax Americanát, és ártatlanok vérével betonozzák be az Amerikai Birodalom védőfalát.

Önkéntelenül is megrándul az arcom. Csienven mindig is meggondolatlanul bánt a szavakkal.

• - Ne túlozz! Ha nem sikerül úrrá lenni a helyi etnikai konfliktuson, Kína kalandorpolitikája egyre merészebb lesz, a befolyása pedig még tovább nő. Sok emberrel beszéltem Yangonban. Senki sem látja szívesen a kínaiakat.

• - És szerinted mennyire örülnek az amerikaiaknak, akik szépen megmondják nekik, mit csináljanak? - Utálat csendül ki a hangjából.

• - Ez még mindig a kisebbik rossz - ismerem el. - De a nagyobb kínai befolyás csak fokozza az amerikai kormány idegességét, az pedig erősíti azt a geopolitikai konfliktust, amit annyira utálsz.

• - A helyi lakosságnak szüksége van a kínai tőkére, hogy gátakat építhessenek. Fejlesztések nélkül nem képesek megoldani a problémáikat...

• - Lehet, hogy az ingatlanfejlesztők ezt akarják - jegyzem meg -, de az átlagemberek nem.

• - És kik lennének ezek az általad elképzelt átlagemberek? - kérdezi Csienven. - Sok mindenkivel beszéltem itt, Muertienben. Szerintük a bamárok nem oda akarják a gátakat, ahová tervezték őket, azzal már semmi gondjuk nem lenne, ha ezen a területen építenék fel az összeset. Ezért harcolnak a lázadók. Meg akarják őrizni a fennhatóságukat és a jogot, hogy beleszólhassanak, mi történik a szülőföldjükön. Úgy emlékeztem, neked fontos az önrendelkezési jog fogalma. Hogyan építhetnénk szebb világot, ha hagyjuk, hogy katonák gyilkoljanak gyerekeket?

A végtelenségig tudnánk folytatni ezt a vitát. Csienven a fájdalomtól nem látja az igazságot.

• - Elvakított ezeknek az embereknek a szenvedése - közlöm vele. - Most pedig azt akarod, hogy az egész világ kövesse a példádat. Az Empátiummal kikerülted az intézményes média és a segélyszervezetek hagyományos szűrőit, hogy közvetlenül érhesd el az egyéneket. Viszont a legtöbbjüket túlságosan letaglózza az, amikor személyesen élik át, hogy gyerekek és anyák halnak meg mellettük, ezért nem képesek átgondolni a tragédiához vezető bonyolult folyamatokat. A VR-élmény propaganda.

• - Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a muertieni VR nem hamisítvány.

Igazat beszél. Saját szememmel láttam meghalni körülöttem embereket, és attól még, hogy a VR egy részét esetleg megszerkesztették, vagy kontextusból kiragadva használták, ha minden más valódi, akkor ez sem számít. A legjobb propaganda gyakran az igazság.

Létezik azonban egy sokkal átfogóbb igazság, amit Csienven nem lát. Csak azért, mert valami megtörtént, még nem válik bizonyító erejű ténnyé; önmagában az, hogy létezik szenvedés, még nem jelenti, hogy nincs jobb megoldás; csak mert emberek halnak meg, még nem szabad megtagadnunk alapvető elveinket. A világ nem mindig fekete vagy fehér.

• - Az empátia nem mindig jó - mondom. - A felelőtlen együttérzés labilissá teszi a világot. Minden konfliktusban egyszerre több fél is igényt tart empátiára, ami érzelmileg bevonja a kívülállókat is, ez pedig tovább mélyíti a szóban forgó konfliktust. Csak úgy lehet kilábalni ebből a mocsárból, ha észérvekkel megkeresed a legkevésbé ártalmas választ... a jó választ. Ezért hárul néhányunkra annak a felelőssége, hogy tanulmányozzuk és megértsük a világunk bonyolult folyamatait, és eldöntsük a többség helyett, hogyan fejezhetjük ki felelősségteljesen az együttérzésünket.

• - Nem tudok nem foglalkozni vele! - vág vissza Csienven. - Nem bírok megfeledkezni a halottakról. A fájdalmukról, a rettegésükről. ami mostanra kitörölhetetlenül beépült az élettapasztalatom blokkláncába. Ha felelősségteljesnek lenni azt jelenti, hogy megtanuljuk nem átélni valaki más fájdalmát, akkor nem az emberiességet, hanem a gonoszt szolgálod.

Nézem őt. Együttérzek vele. Komolyan. Rettenetesen rossz érzés szenvedni látni a barátodat, miközben tisztában vagy vele, hogy semmit sem tehetsz érte, sőt még nagyobb fájdalmat kell okoznod neki. Néha a fájdalom és a fájdalom elfogadása valóban önzőség.

Felhúzom a blúzomat, és megmutatom neki a derekamra erősített VR-felvevőt.

• - Egészen addig rögzített, amíg meg nem szólaltak a fegyverek. a táboron belül. én meg elvágódtam a földön.

Csienven a felvevőegységet nézi, és az arcán egymást követik az érzelmek: meglepetés, rádöbbenés, harag, tagadás, gunyoros mosoly, majd végül semmi. Amint feltöltődik az élményeimet megörökítő VR-fájl - sokat nem is kell szerkeszteni rajta -, otthon azonnal kitör majd a felháborodás. Egy védtelen amerikai nőt, egy menekülteket istápoló segélyszervezet vezetőjét fenyegetnek a han kínai kisebbség lázadói, akik az Empátiumtól kapott pénzből szereztek fegyvereket: ennél hatékonyabban nem is lehetne lerombolni a muertieni projekt hitelét. A legjobb propaganda gyakran az igazság.

• - Sajnálom - mondom, és komolyan gondolom.

Csienven szótlanul mered rám, és nem bírom eldönteni, gyűlöletet vagy kétségbeesést látok-e a szemében.

Szánakozva nézem Sophiát.

- Kipróbáltad az eredeti muertieni felvételt? - kérdezem. - Azt, amit még én töltöttem fel.

Nemet int.

• - Nem tehettem. Befolyásolta volna az ítélőképességemet.

Sophia mindig is rendkívül józanul gondolkodott. Még egyetemisták voltunk, amikor elküldtem neki egy videót, amelyen csecsen harcosok lefejeztek egy kamaszkorból alig kinőtt orosz fiatalembert. Meg sem nyitotta.

• - Miért nem vagy hajlandó megnézni, mit művelnek azok, akiket támogatsz? - kérdeztem.

• - Azért, mert nem láttam, milyen erőszakos cselekményeket követtek el az oroszok a csecsenek ellen - felelte. - Ha megjutalmazzuk azokat, akik együttérzést váltanak ki belőlünk, az semmiben sem különbözik attól, mint ha megbüntetnénk azokat, akik rajtuk kívülálló okokból ezt nem tették meg. Hiába nézném meg a videót, nem tudnék tárgyilagos lenni.

Sophiának mindig kontextusra volt szüksége, hogy láthassa az összképet. Az eltelt évek alatt azonban megtanultam, hogy az ő esetében, oly sok más emberhez hasonlóan, a racionalitás valójában csak racionalizálás. Neki akkora összképre volt szüksége, amibe pont belefért, hogy igazolhassa azt, amit a kormánya tett. Éppen annyit akar megérteni egy adott helyzetből, amennyivel megindokolhatja, hogy amit Amerika akar, azt bármelyik racionálisan gondolkodó ember is úgy akarná.

Én tudom, miért gondolkodik így, de ő nem fogja fel, nekem hogyan működik az agyam. Értem a nyelvet, amit beszél, ő viszont nem ért meg engem - vagy meg sem próbálja. Így működik a hatalom a világban.

Amikor életemben először jártam Amerikában, úgy gondoltam, ez a legcsodálatosabb hely a Földön. Számos olyan hallgatóval tanultam egy egyetemen, akik szenvedélyesen kiálltak minden humanitárius ügy mellett, és én is megpróbáltam támogatni mindegyiket. Pénzt gyűjtöttem a bangladesi ciklonok és az indiai áradások áldozatainak. Csomagoltam takarókat, sátrakat és hálózsákokat a perui földrengés után. Részt vettem a szeptember 11-i terrortámadások áldozataiért szervezett virrasztásokon, zokogva próbáltam megóvni a gyertyák lángját az egyetemi templomnál a kora őszi, esti szélben.

Ezután rázta meg Kínát a hatalmas földrengés, és bár a halálesetek száma elérte a százezret, a campus szokatlan hallgatásba burkolózott. Azok, akiket addig a barátaimnak tartottam, hátat fordítottak; a tudományos fakultás előtt felállított adománygyűjtő asztalnál hozzám hasonlóan Kínából érkezett diák ült. A tizedét sem szedtük össze annak az összegnek, amennyi a sokkal kevesebb halálos áldozattal járó tragédiák idején összejött. Ha egyáltalán szóba került a téma, legfeljebb abban merült ki, hogy a kínai ingatlanépítési láz miatt nem biztonságosak a lakóépületek, mintha a kormány hibáinak felsorolása ellensúlyozhatná a gyerekek halálát - mintha az amerikai demokrácia pozitívumai igazolhatnák az elmaradt segélynyújtást. Névtelen felhasználók kínaiakról és kutyákról posztoltak vicceket a fórumokon. „Senki sem kedveli igazán Kínát” - merengett egy véleménycikk szerzője. „Inkább kérném vissza az elefántokat” - jegyezte meg egy színésznő a tévében.

Legszívesebben hangosan ordítottam volna: Mégis mi bajotok van nektek? Az adománygyűjtő asztal mellől figyeltem az érzelemmentes arcokat, és láttam, hogy az elsiető évfolyamtársaim elfordítják a tekintetüket.

Sophia azonban adott pénzt. Sokkal többet, mint bárki más.

• - Miért? - kérdeztem. - Miért törődsz az áldozatokkal, amikor senki mást nem érdekelnek?

• - Nem szeretném, ha azzal az irracionális meggyőződéssel térnél vissza a hazádba, hogy az amerikaiak utálják a kínaiakat - felelte. - Amikor majd ismét elfog az elkeseredés, gondolj rám.

Akkor tudatosult bennem, hogy sohasem leszünk olyan jó barátok, mint reméltem. Azért adakozott, mert meg akart győzni, és nem azért, mert ezt érezte helyénvalónak.

• - Azzal vádolsz, hogy manipulálok - közlöm Sophiával. A sátorban fojtogatóan megül a fülledt levegő. Olyan érzés volt, mintha a koponyám belsejéből nyomná valami a szemgolyómat. - De te is pontosan ugyanezt teszed ezzel a felvétellel, nem?

• - Van egy lényeges különbség. - Mindig mindenre van válasza. - Ezzel a VR-klippel érzelmi alapon győzzük meg az embereket, de átgondolt terv részeként, hogy racionálisan a leghelyesebb döntést hozzák meg. Az érzelem ormótlan eszköz, amit az észszerűség szolgálatába kell állítani.

• - Tehát az a terved, hogy leállíttatod a menekültnek szánt segélyeket, és végignézed, amint a mianmari kormány áttoloncolja őket Kínába? Vagy ennél is rosszabbat tesz.

• - A felháborodás és a szánalom hullámát meglovagolva szereztél nekik pénzt - vág vissza Sophia. - De ezzel mit segítesz rajtuk valójában? A menekültek sorsát végső soron úgyis mindig a Kína és az Egyesült Államok közötti geopolitikai viszonyok fogják eldönteni. Minden más csak zaj. Ezzel nem lehet mit tenni. Ha felfegyverzed őket, azzal csak a kormánynak adsz ürügyet az erőszakos beavatkozásra.

Ebben igaza van. Majdnem. Viszont nem látja a még ennél is alapvetőbb elvet. A világ működése nem mindig követi a gazdasági elméletek és a nemzetközi kapcsolatok jóslatait. Ha minden döntés Sophia számításai szerint születne meg, akkor örökké a rend, a biztonság és a birodalmak győznének. Sohasem változna semmi, nem létezne függetlenség és igazság. Minket, embereket elsősorban a szív irányít, és ez így van rendjén.

• - Sokkal komolyabb átverés, ha elhiteted magaddal, hogy észérvekkel mindig eljuthatsz a helyes megoldáshoz - vetem ellen.

• - Józan ész nélkül egyáltalán nem jutsz el a helyes megoldásig - feleli erre Sophia.

• - Az érzelem mindig is az alapja volt mindannak, amit helyes cselekvésnek gondolunk, nem pusztán a meggyőzés eszköze. Azért ellenzed a rabszolgaságot, mert racionálisan kielemezted a rendszer hasznát és a költségeit? Nem, hanem azért, mert a gondolata is felháborít. Szimpatizálsz az áldozatokkal. A szívedben érzed, hogy ez rossz.

• - A morális alapú okfejtés nem egyenlő...

• - A morális alapú okfejtés gyakran csak egy módszer, amivel megzabolázod az érzelmeidet, és munkára fogod az empátiádat a lelkedet megrontó szervezetek érdekében. Nyilvánvalóan semmi kifogásod a manipuláció ellen, amennyiben hasznos egy olyan cél érdekében, ami belefér a keretrendszeredbe.

• - Ha képmutatónak nevezel, még nem segítesz.

• - De hiszen tényleg képmutató vagy! Egy szóval sem tiltakoztál, amikor csecsemők fotóira alapozva megindultak a Tomahawk-rakéták, sem amikor a vízbe fúlt kisfiúk partra mosott holttesteinek fényképei miatt megváltozott a menekültügyi stratégia. Olyan újságírók munkáit támogattad, akiknek sikerült együttérzést kelteniük Nyugaton azok iránt, akik Kenya legnagyobb táborában ragadtak, mert csöpögős Rómeó és Júlia-sztorikat meséltek a hazájukat veszített fiatalokról, és nem győzték hangoztatni, hogy az ENSZ nyugati gondolkodásra neveli őket.

• - Ez egészen más.

• - Hát persze hogy egészen más! Számodra az empátia csak újabb fegyver, nem pedig az emberi lét alapvető értéke. Egyeseket megjutalmazol az együttérzéseddel, másokat azzal büntetsz, hogy megtagadod tőlük. Okot mindig mindenre lehet találni.

• - Te talán más vagy? Miért indít meg jobban egyesek szenvedése? Miért törődsz többet a muertieniekkel? Azért, mert ugyanúgy néztek ki külsőleg?

Sophia még mindig azt hiszi, hogy ez a gyilkos érve. Megértem. Komolyan megértem. Megnyugtató lehet a tudat, hogy igazad van, sikerült ésszel legyőzni az érzelmeket, egy igazságos birodalomnak dolgozol, és nem hat rád az áruló empátia.

Csakhogy én nem bírok így élni.

Teszek még egy utolsó kísérletet.

- Azt reméltem, hogy ha a virtuális valóságban megszabadulunk a háttértől meg a kontextustól, és csak a lecsupaszított fájdalom meg a szenvedés marad, akkor egyikünk sem menekülhet az empátia elől a racionalizációba. A kínszenvedésben nincsen bőrszín, hitvallás, egyetlen fal sem létezik, amelyik egyre kisebb csoportokra osztana minket. Ha elmerülünk az áldozatok szenvedésében, mind Muertienben vagyunk, vagy Jemenben vagy a sötétség szívében, amiből a nagyhatalmak táplálkoznak.

Sophia erre nem válaszol. A tekintetében látom, hogy feladta. Az ő szemében menthetetlen vagyok.

Az Empátium segítségével létre akartam hozni a konszenzuson alapuló empátiát, a szív meghamisíthatatlan főkönyvét, amely felülemelkedhet az áruló észszerűségen.

De talán még mindig túlságosan idealista vagyok. Talán túlságosan hiszek az empátiában.

Anon> Szerintetek most mi fog történni?

N VT> Kínának muszáj lesz megindítania a csapatait. A múltkori VR-felvételek után Pekingnek nincs más választása. Ha nem küldenek katonákat a muertieni lázadók védelmére, széles körben fognak kitörni a lázongások.

goldfarmer89> Nem gyanús, hogy Kína esetleg végig pont erre játszott?

Anon> Szóval szerinted azt az első VR-t a kínaiak készítették?

goldfarmer89> Tutira állami pénzből csinálták. Túl profi volt.

N V T> Nem vagyok biztos benne, hogy a kínaiaktól jött. A Fehér Ház csak egy jó ürügyre vár, hogy háborúba kezdjen Kínával, mert akkor végre elterelheti a figyelmet az összes botrányról.

Anon> Vagyis szerinted az a VR egy CIA-ügynök munkája?

N V T> Nem ez lenne az első eset, hogy az amerikaiak Amerika-ellenes érzelmekre játszva érték el azt, amit eredetileg akartak. Az az Ellis-VR is lendületet adott a közbeszédben a keményvonalas Kína-ellenes politikának. De ettől még szörnyen sajnálom a muertienieket. Borzalmas az egész.

little_blocks> Még mindig rá vagy pörögve az Empátium halálpornós VR-eire? Én már elengedtem. Túl fárasztó. Küldjek privátban olyan játékot, ami biztosan bejön neked?

NVT> Új játékok mindig jöhetnek! ^A_^A

• • •

A szerző megjegyzése: Nagyon sokat köszönhetek a következő tudományos cikknek, amelyből az eredeti angol szöveg algic kifejezését kölcsönöztem,⁵ illetve felhasználtam néhány ötletet a VR-nek a szociális technológia területén történő lehetséges alkalmazásával kapcsolatban:

Lemley, Mark A. and Volokh, Eugene: Law. Virtual Reality, and

Augmented Reality (2017. március 15.). Stanford Public Law Working

Paper 2933867; UCLA School of Law, Public Law Research Paper 1713, elérhető:       https://ssrn.com/abstract=2933867 vagy

http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.2933867.

fordította: Juhász Viktor