SZÜRKE NYÚL, BÍBOR KANCA, SZÉNFEKETE PÁRDUC

A fosztogató banditák egyre növekvő fenyegetése okán felszólítjuk Csurró minden tettre kész polgárát, hogy önként csatlakozzon a milíciához. Felszerelésről, fegyverzetről mindenki maga gondoskodjék.

A Szanhedrin jóváhagyásának birtokában az Arkhón, ígérete szerint, minden egyes milicistának a romlottaktól megszerzett zsákmány fele részét juttatja.

- Kide, Csurró prefektúra kormányzójának nyilatkozata

Ava Cide újabb adag fémkeveréket lapátolt a mosótálba, és finoman megrázogatta a zsilip folyamában. Ahogy a víz átáramlott a mosóedény lépcsőzetes mélyedésein, a sokszínű keverék lassan súly szerinti csoportokba rendeződött: felül maradtak a nehezebb fémholmik - rozsdás szegek, szerszámdarabkák és gépalkatrész-maradványok -, középre sodródott a kisebb és könnyebb törmelék - széttaposott konzervdobozok, üvegszilánkok, kerámia- és porceláncserepek -, legalulra a legkönnyebb morzsalékok áramlottak - mindenféle színes műanyagdarabka, itt-ott csillogó ékkövekként beléjük ágyazódott elektromos maradványokkal.

Ava ámulva ingatta a fejét. Amióta az eszét tudta, szemétbányászként élt, mégsem tudta megszokni, micsoda fényűzésben éltek a régi korok emberei.

• - Úgy gondoltuk, hogy mára befejezzük, Ava - hallotta az öccse, Shaw hangját. A még mindig kisfiúsan pufók arcú fiatalember összevont szemöldökkel igyekezett valamiféle komolyságot sugározni. Mögötte a haverjai már szedegették is össze a szerszámokat és a munkavedreket.

A huszonöt éves Ava a legöregebb bányászok közé tartozott, és mivel közülük egyedül ő járt valaha Csurró prefektúra határain túl, a vezetőjüknek tekintették, mindannyiuk nővérének.

Most felsandított a még mindig a nyugati égbolt magasán járó napra:

• - Ilyen korán? Hiszen bőven volna még mit bányászni.

• - Arra gondoltunk... - vakargatta bizonytalanul az állát Shaw -, hogy elmennénk Fey Swellhez.

Ava arca elkomorodott:

• - Mit akartok attól a nyughatatlan nőszemélytől? Nekem elhihetitek, csak bajt hoz arra, aki hozzá szegődik.

• - Fey felajánlotta, hogy hitelbe vesz mindenkinek fegyvert, és akkor nem kellene nekünk pénzt ölni bele. Jól bánok az íjjal, és tavaly két sakált is elintéztem a botommal, és látta.

• - Szóval még mindig nem tettél le a milíciáról. Ezt a vitát már lezártuk. És a válaszom változatlan. Nem!

Ava ezzel hátat fordított, és nagy nyögéssel kiemelte a mosóedényt a csatornából.

• - Segíts - tette hozzá békülékenyebben.

Shaw tanácstalanul nézett a haverokra, de Ava tudomást sem vett neheztelő pillantásukról. Aztán a fiú lekuporodott a nővére mellé, és válogatni kezdte a lomokat.

Gyorsan, de alaposan dolgoztak. A szemétüledék mindig tele volt a régiek átkát hordozó üvegszilánkkal, rozsdás pengékkel és hegyes tűkkel. Nem egy bányász veszítette életét a rejtélyes kórságokban, miután egy-egy ilyen tű belemélyedt az ujjába. Ava kifejezetten ehhez a munkafolyamathoz készített maguknak védőkesztyűket, nehogy felhasogassák a tenyerüket.

A bányákban mindent elborított a vékony nejlonfólia és a mindenféle értelmetlen ábráktól meg szavaktól tarkálló zacskók tengere. A legtöbb bányász nem törődött velük, értéktelen vacakként kotorta őket odább. Ava viszont kitalálta, hogy vékony csíkokra hasogatja, fonalat fon belőle, majd abból tartós, masszív anyagot sző. A kesztyűket is ebből az anyagból varrta, rugalmas, puha és jól használható, mindamellett csodálatosan szép holmik lettek. Mostanra egyébként szinte minden szemétbányász kapott már egy párat ajándékba tőle.

Letűnt korok üledékének szemrevaló mozaikjába csomagolt négy kéz cikázott tehát a hulladékban: felröppenő főnixmadár, lehulló juharlevél, kibomló rózsa és lógó fülű nyuszi táncolt az edény felett.

A két testvér némán szortírozta a darabkákat a gyűjtővedrekbe. A fémdarabokat kilónként pár centokreditért lehetett elpasszolni, az igazi kincsnek azonban a műanyagdarabkákból kinyert elektromos alkatrészek számítottak. Miután a forrasztóanyagot leolvasztották róluk, a működő alkatrészek darabonként több kreditért keltek el. Minden bányász ismert olyan havert, akinek a haverja egyszer talált egy ritka chipet, amiért száz kreditet is akasztott Vuszterben vagy Pejlángban.

• - Azt beszélik - kezdett bele nagy levegővel Shaw ha sikerül betörnöd a romlottak egyik fészkébe, ott annyi a szajré, hogy abból mindenki háromévnyi fejadagot vehet magának...

• - Van bőven mit ennünk - vágta rá Ava. - Komolyan gondolod, hogy ugyanolyan könnyű a romlottakra vadászni, mint elkapni egy mókust? És ha belefutsz az egyik Kinyilatkoztatott Patkányba? A harcot hagyjuk csak meg a hadseregnek!

• - De nem csak fejadagot vehetünk a pénzből. Félretehetjük, és később vehetünk ajándékokat az ajánlóbizottságnak.

• - Az ajánlóbizottságnak? Szóval erről szól ez az egész - és Ava hangja most már megint nyerssé vált. - Talán elfelejtetted, mit mondott anya a halála előtt?

• - Nem felejtettem el - vágta rá duzzogva Shaw. - De akkor sem fogom az egész életemet a szemétkupacok között leélni.

Testvére hosszan hallgatott, és amikor megszólalt, hallhatóan nehezen türtőztette magát:

• - Csak vásárnapokon jársz Csurróvárosban, soha nem éltél ott, soha nem hallod, mit beszélnek rólunk a városiak a hátunk mögött. A pejlángbéliek meg még náluk is gőgösebbek. Az ő szemükben a mi fajtánk nem több ócska gaznál, szemétnél. Ott hiába keresnéd a boldogságot.

• - Változnak a dolgok - kezdte elveszíteni Shaw is a türelmét. - A kormányzók és a tábornokok egytől egyig toboroznak. Egyre több a lehetőség.

• - Soha nem lesz belőled Kinyilatkoztatott! - jelentette ki Ava szinte kiabálva. - És kész!

• - Attól, hogy neked nem jött össze, nekem még sikerülhet! És ha egyszer feltárul a természetem, akár belőlem is lehet valaki!

Ava megmerevedett, mintha arcon vágták volna.

• - Te ezt nem érted. - préselte ki végül a torkába ült gombóc dacára.

De Shaw lerántotta a kesztyűjét, és a földre hajította.

• - Ne is vesződj a vacsorámmal. Nem élhetek olyannal, aki nem hisz bennem.

És a döbbent haverok szeme láttára kirohant a szemétbányából.

Ava moccanatlanul bámult utána. Aztán felpillantott a napra, felsóhajtott és visszatért a mosóedény üledékéhez.

Ava szórakozottan végigsimította az asztal közepén álló fényképet. Ez volt a családjukról készült egyetlen kép. A szülei egyévi megtakarításába került: bementek Csurróváros egyetlen fényképészének a stúdiójába, sokáig ültek mozdulatlanul, nagyon igyekeztek nem pislogni, a fényfestő pedig lassan rávarázsolta dermedt képmásukat az ezüstbevonatú rézlapra.

A képen anyja és apja Ava tizennyolc éves énje két oldalán áll, rajta az egyenruha, amelyet a Kinyilatkoztatottnak választott tehetséges fiataloknak utal ki a kormányzó. A szülei mindent megtettek, hogy a fényképész utasításai szerint ellazítsák arcvonásaikat, és ne mosolyogjanak - hiszen efféle arckifejezést képtelenség a képalkotás hosszú percei alatt változatlanul megtartani -, de a szájuk sarkában mégis ott kunkorodott a büszkeség. Az anyjuk óvón karolta át Ava derekát, előtte pedig, kissé oldalra húzódva, az akkor alig tizenegy éves Shaw állt, az arca teljesen elmosódott, mert egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne forogjon hátra minduntalan csodálattal a nővére felé. Micsoda reményteli idő volt az, az új élet álma, a Pejlángban feltáruló lehetőségek, a család felemelkedése a szemétbányáktól a megbecsült jólétbe.

De aztán minden köddé foszlott.

„Attól, hogy neked nem jött össze...”

Lelki szemei előtt megjelent anyja összezsugorodott, betegség nyúzta, haldokló alakja a félhomályos kunyhó penészes matracán.

„Vigyázz az öcsédre, ne hagyd, hogy elmenjen”, hörögte. „Nyughatatlan a szíve. De a pulyka nem tud sasként szállni, mi sem élhetünk akként, amik nem vagyunk.”

Lenyelt egy falatot az íztelen fejadagból, kortyolt mellé a keserű arukteából. Csurró prefektúrában gyakorlatilag egyedül ez a szívós gyom termett meg, az arukgyökér, amely még bírta a Nagy Járvány utáni élet szeméthegyeinek mérgezett talaját. Az arukból főzött tea keserű volt, Shaw folyton nyavalygott, hogy olyan, mintha sarat inna... Ava pedig most, hogy évek óta először vacsorázott magában, azon kapta magát, hogy hiányzik neki az öccse panaszáradata.

Olyan későre járt már, hogy csak a melegedő olvasztótálat tartó fatüzelésű kályha adott némi fényt a sötét szobában. Ava felállt, hogy Shaw keresésére induljon, hiszen mégiscsak ő az idősebb, és nővérként kötelessége túltenni magát a kisebb testvér dühödt kifakadásán.

De az ajtóban megtorpant.

Nem lesz semmi baja. Valamelyik haverja családja ad majd neki vacsorát.

Nem kisfiú már, és talán épp arra van szüksége, hogy néha elmenjen, megszabaduljon tőlem, és akkor majd mindent jobban megért.

Elmosogatta a tányért és a bögrét, elpakolt, és leült a kályha mellé, óvatosan megdöntögette az olvasztótálat, hogy a napi zsákmány műanyagtörmelékéből eltávolítsa az elektronikus összetevőket. Munka közben csak a környező arukmezők felett rágcsálókra vadászó baglyok huhogását hallotta. A szél rázta az ablakdeszkákat, és a szíve szépen lecsendesült a monoton munka ritmusában. Elhalványultak a fosztogató bandákkal, a távoli főváros gazdag életével, a törtetéssel és harcokkal kapcsolatos képzetei.

„Változnak a dolgok.”

Lehet, hogy Shaw-nak van igaza? Lehet, hogy már nem veszem észre a változást? Túlságosan is elbátortalanodtam volna, túl mély sebet ejtett rajtam a kudarc, és ezért túlzottan is belekényelmesedtem volna ebbe a sötétben kaparászó, biztonságos családi létbe?

A keze megállt, lenézett a szögletes kis műanyagdarabra. A tetejébe ágyazott LED-sor arra utalt, hogy valaha valamiféle világító jelzés lehetett. Az ősi írásjelekkel nyomtatott felirat már alig látszott. Nagy üggyel-bajjal betűzte ki a szavakat: NAGY-PEJLÁNG ÖKOPOLISZ FŐVÁROSI RÉGIÓ.

Nehezen kibogozható elnevezés, értelmetlen fogalom. Már-már ráolvasás vagy megidéző varázsige.

Ava gondolatai hirtelen visszazuhantak arra a hét évvel azelőtti napra.

Hiába képzelte már el számolatlan alkalommal, hogy milyen lesz megérkezni Pejlángba, a valóság mégis készületlenül érte.

A többi kinyilatkoztatási jelölttel együtt egy morajpitonon, ezen a mozgó háznak tűnő, a Gréma minden szegletéből érkezett, Ava számára jobbára ismeretlen gyümölcsökkel és virágokkal teleaggatott, masszív, guruló szerkezeten vitték őket végig a Nemzetközösség sugárúton. Pejláng központi sugárútja olyan széles volt, hogy százan is elfértek volna rajta egymás mellett. A pitont kisebb motoros járművek sora vezette fel és kísérte, Ava érzékszerveit egészen lehengerelte a gépzaj. A motor bűzéből egyből tudta, hogy a nagy jármű biodízellel működik, ami szinte felfoghatatlan luxusnak számított. Korábban egyetlenegyszer érezte ezt a szagot, amikor Kide kormányzó egy Hosszúlábon ülve végigparádézott Csurrón.

Beleharapott az almába, amivel megkínálták: igazi volt, nem a szokásos szintetikus másolat, kétökölnyi nagy. Felpillantott a piton elején csattogó lobogóra, Gréma stilizált körvonala díszelgett rajta az Arlosz folyóval kettémetszett, hosszú partvonallal. A térkép körül dőlt betűvel szedett felirat hirdette Gréma mottóját, amely oly sok, a járvány előtt készült tárgyon szerepelt, ám ezeket a mély rejtelmet hordozó szavakat csak kevesen értették: Nagy-Pejláng Ökopolisz Fővárosi Régió.

Az előző éjjel újra meg újra lejátszott felvétel, amely a Kinyilatkoztatás alaptéziseit volt hivatott elméjében elplántálni, ott visszhangzott a fejében.

...A Gréma elnevezés a Nagy Járvány előtti időkből származik, ez kapcsol bennünket rejtélyes múltunkhoz.

Pejláng valaha fenséges tengerparti metropolisz volt, a büszke népszövetség ragyogó napja, körülötte a kisebb városok, falvak és a Nagybálna-öböl szigetei voltak a bolygók, s ezek mindegyike csillámló ékkőként illeszkedett a mezők, az erdők és a tenger mozaikjába. Több tízmillió ember élt itt, az acélból és elektromos áramból emelt fantasztikus város nagy álmodozói, akaratuknak még az időjárás is engedelmeskedett, az örök élet nagy titka karnyújtásnyira hevert előttük.

A pejlángi lakosok csillámló öltözékben sorakoztak az út mentén, sokan unottan méregették a látványosságot. Hajukba friss virágokat fontak, a tömeg mögött árusok kínálták ételeiket, csupa olyan falatot, amelyről Ava csak a vándormesélők történeteiben hallott - nyers tonhalat, nyárson sült bárányt, párolt homárt, amelyet bizonyára a partoktól messze, a keleti ködben fogtak. Bizarr szolgagépek zümmögtek a levegőben és a járda mentén, feltehetőleg árammal működhettek, mozdulataik hihetetlenül pontosak és zökkenőmentesek voltak. A távolból, az árusokon és a tömegen túlról idelátszottak a romos felhőkarcolók, a dúsan benőtt, madarak ezreinek otthont adó, girbegurba, torz acél- és üvegszilánkhegyek.

A piton lassított. Ava, mint a többi jelölt is, ültében kihajolt a jármű ablakán. Előttük ott magasodott a Lángdomb, rajta a Népközösségi Palota fenséges aranykupolája. Hunyorogva igyekezett elsőként megpillantani a legátusokat, vagy talán magát az ezüst napernyőt, amely a Hetedik Arkhón személyes jelenlétét szimbolizálta.

A járvány szinte egyik napról a másikra söpörte el annak a bűnös és érzéketlen civilizációnak a szennyét, amelyről csak az ősi bölcsek fennmaradt műveiben olvashatunk. Eltakarította az apró elektronikát, a rizsszemnyi gondolkodó agyakat, a minden vágyat kielégítő, kontinenseken átívelő, azokat átszövő hálózatokat, a semmiből teremtett, virtuális aranyat... A természet törvényei, amelyeket őseink érteni véltek, érvényüket veszítették, a tenger vizeiből és a föld porából szörnyetegek pattantak elő, és megbüntették őket gőgjükért. Milliók vesztek oda, és a túlélők egy megváltozott világgal szembesültek, ahol úgy tűnt, hogy maga az Élet vált bosszúállóvá és érthetetlenül fantasztikussá.

A járvány utáni káoszból emberfeletti erőfeszítések árán sikerült az Első Arkhónnak és hű Kinyilatkoztatott társainak megteremteni a békét és rendet.

Gréma mind a harminchat prefektúrájának saját éghajlata és terményei vannak, és mind más-más sebeket őrizget a Nagy Járványból: az egyik prefektúrában ugyan gazdag gyümölcsösök teremnek édes gyümölcsöt, csakhogy azok nem hoznak magot; a másikban a talajt és a vizet méreg járta át, nem terem ott meg semmi, lakosai a szemétből bányásszák ki sanyarú megélhetésüket; a harmadik tavaiban és folyóiban dúsan úszkálnak az ínycsiklandó halak, melyeknek két feje és három farka nőtt.

Ezen új Gréma határain túl, az újraéledt Pejláng hatósugarán kívül sűrű köd gomolyog, melyben lehetetlen a hajózás, és az oda merészkedőkre szörnyek lesnek.

Gréma békéjét nem volt könnyű kivívni, fenntartani pedig még annál is nehezebb. Kulcsa a Kinyilatkoztatás.

Az Arkhón vagy a legátusok helyett azonban még náluk is csodálatosabb látvány fogadta Avát.

Gréma Urai, valaha talán éppolyan elkerekedett szemű, ámuló férfiak és nők, amilyen most ő, a Népközösségi Palota lépcsőin felsorakozva köszöntötték az új jelölteket.

Nem viseltek pompás öltözéket, nem vették őket körül elektronikus gépezetek, nem gázolajat zabáló gépszörnyek hátán lovagoltak. Gréma Urai egyszerű meztelenségükben álltak ott az egész világ előtt feltárva Kinyilatkoztatott fenséges valójukat...

Avát az álmodozásból a túlhevített olvasztótál és az olvadt műanyag szaga rántotta vissza a valóságba. Hangtalanul átkozódva rántotta le a vasat a tűzről, nehogy még több kárt okozzon.

Nem, mondta magában határozottan, abból semmi jó nem származhat, ha a múlton rágódik, és régi szégyenén kérődzik. A jelenre kell koncentrálnia, tenni a dolgát. Talán sosem gazdagszik meg Shaw-val a szemétbányában, de ez legalább becsületes, biztonságos élet, és az is valami, arra is büszke lehet az ember.

Shaw segítsége nélkül csak jóval éjfél után végzett a leolvasztással és a kinyert alkatrészek kipróbálásával. Átlagos termés volt, néhány nagyobb kondenzátorral, melyekért egészen jó árat is kérhet a következő vásáron. Elégedett volt.

Reggel még mindig egyedül ébredt a kunyhóban. Reggelit készített, és egészen addig várt, amíg már tényleg olyan magasan járt a nap, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla. Akkor kénytelen-kelletlen elindult a bányába.

Délre nyugtalanság telepedett rá. A többi bányász sem tudta, hol lehet Shaw, a szívét egyre súlyosabb aggodalom markolta, végül eljött a bányából, és visszatért a faluba. Házról házra járva kérdezősködött az öccse után. De a szomszédok és barátok csak a fejüket rázták, senki sem látta.

A legrosszabbtól rettegve, lázasan Fey Swellhez rohant.

Fey Swell szakmáját tekintve maga is szemétbányász volt, ahogy Csurró prefektúrában szinte mindenki, Ava mégsem tudta volna megmondani, mikor látta utoljára mosótállal a kezében. A nő valójában vadorzásból élt, a gazdagabb szomszéd prefektúrák nyájait tizedelte orvvadászként. Néha még a Gréma határain túl gomolygó ködbe is kimerészkedett, egzotikus szörnyhúsra vadászott, aminek igen jó ára volt a feketepiacon, mert a borzongásra vágyó csurróvárosiak vagy vuszteriek asztalára került.

A Feyt testőrként vigyázó két izmos fiatalember (a vadász mindig hasonló ifjak gyűrűjében mozgott) hideg pillantásairól tudomást sem véve Ava odalépett hozzá, hogy udvariasan megérdeklődje, nem látta-e az öccsét.

A vagy tíz centi híján közel két méter magas és legalább száz kilót nyomó Fey meglehetősen félelmetes látványt nyújtott. Combján hosszú vadászkés függött, a napfény villogott a hideg, csupasz pengén, sötét foltok éktelenkedtek rajta - talán rozsda, talán vér. Fey mélyen Ava szemébe nézett, de nem szólt semmit. Rövidre nyírt fekete hajához hasonlóan fekete arcán egyetlen érzelem sem mutatkozott.

Ava szíve kalapált. Feyről az a hír járta, hogy könnyen haragra gerjed. Fohászkodott magában, nehogy kiderüljön, hogy Shaw valamivel felbosszantotta. Állta a tekintetét, miközben próbált nem kihívóan, de nem is megszeppenten nézni.

Végül Fey megrázta a fejét.

• - Tegnap délután valóban nálam járt az öcséd - mondta mély torokhangján -, de nem akart beállni a milíciámba.

• - Jó - sóhajtott Ava megkönnyebbülten.

• - Jó? - húzta össze a szemét a nő. - A romlottak alig néhány napi járóföldre innen nagy erőkkel gyülekeznek. Mindenkinek be kellene állnia a milíciába.

• - A fosztogatókkal harcoljon a hadsereg, az az ő dolguk. Arra ott vannak az Arkhón tábornokai.

• - Gyáva beszéd - mérte végig mélységes megvetéssel Fey. - Mégis melyik korban élünk szerinted? Az Arkhón csak névleg uralkodik, tábornokai és kormányzói kényük-kedvük szerint vagy hallgatnak rá, vagy nem. Pillanatnyilag sokkal jobban lefoglalják őket az egymás ellen vívott harcaik, nem törődnek a fosztogatókkal. A bátraknak kell most előállniuk, hogy megvédjék, ami az övék, és vagyont meg hírnevet szerezzenek maguknak.

• - Nem mindenki alkalmas rá, hogy a késéből éljen - felelte Ava. - A bányában talán nem olyan dicsőséges és fényes az élet, és nem is gazdagszunk meg belőle, de sokkal biztonságosabb, mint veled tartani. Örülök, hogy Shaw-nak helyén az esze.

Fey Avára meredt, a szeme kidülledt, mintha nehezen fogná fel, amit hall. Aztán röhögni kezdett, mélyen, jóízűen, arca csupa ránc lett tőle.

• - Mi olyan vicces? - kérdezte Ava. A gyomra összerándult rémületében.

• - Hogy helyén van az esze - gúnyolta Fey, miközben igyekezett úrrá lenni a jókedvén. - Te meg az öcséd igazi bolondok vagytok mind a ketten, csak másféle bolondok.

• - Miről beszéltél vele?

• - Azt kérdezte, igaz-e a pletyka, hogy a romlottak saját kinyilatkoztatási borkészletre tettek szert.

• - H-hogy? - szaladt ki a vér Ava arcából.

• - Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, bár ahogy a világot ismerem, nem tartom elképzelhetetlennek.

• - Hogy mondhattál neki ilyet? - förmedt rá Ava. - A Narancs Testvériség hazugok bandája, a kultuszukat csak a hiszékenyek...

• - Nem tudod te azt, amit én! - Vágott a szavába kissé fenyegetően Fey. Elhallgatott, majd higgadtabban tette hozzá: - Aztán azt is kérdezte, szerintem hol lehet a romlottak tábora. Mondtam neki, hogy nyugatnak tartson a leszakadt autópálya mentén. Megköszönte a tanácsot, és elment.

Ava elszörnyedt. Csak most értette meg, milyen mélyen beleette magát a Kiválasztottság Shaw gondolataiba. Aztán előtolultak elméjéből a Narancs Testvériség meg a romlottak rémes tetteiről szóló, elborzasztó híresztelések.

• - A fosztogatóktól akar lopni. Meg kell találnunk, mielőtt még túl késő lesz. Gyere velem, és hozd az embereidet!

• - Te tényleg pont olyan hibbant vagy, mint az öcséd - meredt rá Fey. -Öngyilkos vállalkozás lenne a maroknyi milicistámmal rajtaütni a romlottak bázisán. És a te öcséd, nem az enyém.

• - Gyáva beszéd! - köpte Ava.

• - Mit tudsz te...? - kezdte elboruló arccal Fey, de Ava már ott sem volt.

A vöröslő nap érett barackként csüggött a nyugati égbolt fellegágain.

Ava a vállig érő arukdzsungelben törtetett előre, nem érdekelték a bőrét szaggató tövisek sem. A ruhája már cafatokban lógott, arca, karja csupa vér.

Órák óta gázolt előre nyugat felé a leszakadt autópályán túl a járatlan vadonban, de Shaw-nak semmi nyomát nem lelte, és mégis hajtotta a megmagyarázhatatlan érzés, hogy nem állhat meg, mennie kell előre.

A fosztogató romlottak, a banditák, akiket megszédített a Narancs Testvériség kultusza, felesküdtek: „lemészárolják a gazdagokat, hogy a zsírjukból lakmározzanak”. A gyakorlatban azonban a Csurróhoz hasonló, legnyomorúságosabb és legelhagyatottabb prefektúrák szegényeire vadásztak. Az igazán gazdagok könnyűszerrel találtak menedéket a városok falai mögött a házaikban, kredithalmaik biztonságban voltak. A parasztok, juhászok, halászok és bányászok viszont teljesen kiszolgáltatottak voltak.

Az arukmező parttalan tengerként hullámzott előtte, ameddig a szem ellátott, a szél felkavarta a magasba törő szárakat. Az este hűvöse ködpárát sodort, vérszínű fátylat borított a környékre. A növénytengerből időről időre felröppent egy-két vörösszárnyú rigó, hullámok fölé vágódó repülőhalakat idézve törtek át a ködön, füttyük és trillájuk fémpikkelyek csattogására emlékeztetett.

Ava lihegve állt meg. Elfáradt, és a fény is megfogyatkozott. Veszélyes lett volna kint tölteni az éjszakát a vadonban, főleg ebben a beláthatatlan fűtengerben. A talajt vizsgálgatta, a tövises szárak között kivilágló szakaszokat. Lehet, hogy... talon... esetleg...

Nem, vetette el a gondolatot. A szíve majd meghasadt a rémülettől és bizonytalanságtól. Mióta Pejlángból hazatért, magába zárta a titkot, mert képtelen volt újra felidézni a családját megrokkantó igazságot, hogy akkora csalódást okozott a szüleinek, és szégyent hozott a saját fejére.

Megint ez a trilla, mintha fémlapok súrolnák egymást. Végigfutott tőle a hátán a hideg.

És ekkor meghökkenve ébredt rá, hogy ez nem is rigószó, hiszen annál hangosabb, keményebb, nyugtalanabb. Ráadásul a fémes trilla mellett volt még egy másik zaj is, valami lihegésféle, csak sokkal elkeseredettebb és vadabb.

Lebukott az arukszárak erdejébe, onnan kémlelt ki óvatosan a sűrűsödő párába, miközben igyekezett elcsitítani őrült szívdobogását, hogy jobban hallja a külvilág zajait.

A távolban valami felzavarta a növénytengert, olyan volt, mint amikor egy hajó nyitja meg a hullámokat maga előtt, de ezt ziháló horkantások és hosszan elnyúló nyerítés kísérte, amely villámként hasított a ködbe. A hullámzó füvön túl, távolabb, a köd rejtekében a lány egyéb dolgok jelenlétét is érzékelte, gépies precizitással menetelő szörnyetegeket: csirr-zörr-bumm, csirr-zörr-bumm.

Aztán egy hirtelen szélroham felszakította a ködöt.

Ava életében nem látott még olyan hatalmas lovat, mint ami most az arukban gázolt, törve, taposva maga mögött a szárakat. A legalább háromméteres marmagasságú kanca szőre az égő máglya vörösében pompázott. Sörénye bíborszín zászlóként lobogott, taposó patáira csodás, hosszú tűzvörös szőr borult. Ava sosem látott még ilyen fenséges lényt. Maga volt a testet öltött erő, izom és gyorsaság.

Hogy kerülhet ide egy Kinyilatkoztatott?

A kanca nyomában két félelmetes Hosszúláb ügetett. Ezek a fekete acélból készült behemótok leginkább pókokra hasonlítottak nyolc dugattyús, ízelt lábukkal, amelyek magasán forgóágyús, zömök pilótafülke trónolt. Az Arkhón hadseregének ezen büszkeségeit háromfős legénység irányította, és Gréma-szerte a leghatékonyabb gyilkológépnek tartották őket.

A kanca egyre lassult, üldözői már-már beérték.

Zumm! Zumm!

Az elektromágneses meghajtású ágyúk gigászi villámokat lőttek a menekülő kancára, az egyik olyan közel csapódott a földbe, hogy az oldalát is súrolta.

A kanca nyerítve ágaskodott fel. A pofája habzott, és harcosan szembefordult támadóival, ajkát támadón vonta fel, orrlikai kitágultak. A hátáról vörös cseppekben izzadság vagy vér patakzott, megfestette körülötte a letaposott növényzetet.

Avát szánalom és harag járta át.

Zumm!

Újabb villám indult egyenesen a ló feje irányába, de az állat hatalmas méreteit meghazudtoló kecsességgel és fürgeséggel tért ki oldalra, miközben legalább húszméteres ugrással rugaszkodott el.

Csakhogy a két Hosszúláb legénysége összehangolt támadást indított, és a második lövedéket éppen oda célozták, ahová az állat szökellt. A jobb hátsó lábát érte a találat, és a kanca fájdalmas sikollyal zuhant el a földön.

A ló a magas fűben vergődött, a Hosszúlábak pedig csörtetve megindultak felé, miközben leeresztették pörgő, fűrészfogas állkapcsaikat, hogy cafatokra szaggassák a legyőzött ellenséget. Ám a lemenő nap fényében Ava nem látott kétségbeesést az állat szemében, csakis harci vágyat, hogy ellenálljon, az utolsó leheletéig harapja és rúgja azokat az acéllábakat, mert ezt diktálja megtörhetetlen szelleme.

Ava vére felforrt. Elviselhetetlen látvány volt, hogy ezek az acélmonstrumokban gyáván megbúvó senkik elpusztíthatnak egy ilyen nagyszerű, pompás, életerős lényt.

Hirtelen kihúzta magát, a feje kibukkant az arukszárak fölött. Halk morgással befelé összpontosított, ahogyan azt hét évvel ezelőtt tanulta...

Ereiben folyékony tűzként száguldott a kinyilatkoztatási bor, ezernyi fűszer keveredett nyelvén kesernyés egésszé. Fejében vihar tombolt, épp csak sikerült állva maradnia, ahogy előrelódult.

A többi jelölttel együtt a palota alatti titkos alagutak sötét rendszerébe vezették őket, egyenesen a Tükröződés Csarnokába. Egyenként léptek be a

Tükrök Termébe, ahol végre szembesülhetnek igazi alakjukkal.

A végső pillanat volt ez, a cél, amelyért hosszú éveken át fohászkodott alázattal az istenekhez, tanulmányozta a bölcsek műveit, és amelyért a szülei is annyi áldozatot hoztak, hogy összespórolják az ajánlólevélhez szükséges összeget.

A csukott ajtó mögül elragadtatott kiáltást hallott, majd lelkes ünneplést. Vajon milyen énje tárult fel a közönség előtt annak a fiúnak, aki előtte lépett be? Az biztos, hogy a sorsa - és persze vele együtt a családja élete is -mindörökre megváltozik. Az a fiú elindulhat az úton, bekerülhet közéjük, Gréma Urai közé emelkedhet, és egyszer majd maga is ott állhat a palota lépcsőjén a társai között, hogy a Népközösség sugárútján díszmenetben érkező új jelölteket fogadja.

Egy bölénybika, holdsarlóként ágaskodó szarvpárral szegte magasba a fejét, patája türelmetlenül kapálta a talajt. Egy nőstény tigris lustán ásított, lapockái szélesek voltak, mint a palota bronzkapui. Sas vijjogott, kitárt szárnyai legalább nyolc métert fogtak át fenségesen. Egy medve emelkedett a két hátsó lábára, közel olyan hatalmas volt, mint Kide kormányzó Hosszúlábja...

Az ajtó mögött elcsendesült a zaj. Az alakot váltott fiút egy másik ajtón kísérték ki a teremből; visszatérhet a palotába, hogy az Arkhón és a legátusok üdvözöljék, és elfoglalhassa a helyét a nemesség soraiban - a rangsor alján, természetesen, hiszen a feljebb kapaszkodáshoz sok ügyeskedésre lesz szüksége, számos politikai harcot kell megvívnia.

Ava az izgatottságtól megrészegülten csak most fogta fel, hogy ő léphet következőnek a Tükrök Termébe.

- Anya, apa, Shaw - suttogta magában -, nem volt hiábavaló a sok erőfeszítésünk.

Míg a gazdag városiak ezerféleképpen felhívhatták magukra a kinyilatkoztatási jelölteket válogató prefekturális ajánlóbizottság figyelmét, addig a hozzá hasonló vidéki szemétbányásznak nem sok esélye volt. A család több éven át, önként vállalt robottal érte el végül, hogy a kormányzó úgy érezze, kénytelen beemelni a vidéki gyereket is a több tucat kiváltságos ivadék közé. Ezt követően minden pénzüket arra fordították, hogy a készségesnek mutatkozó bizottsági tagokat megvesztegessék. De még ez sem biztosította a helyét, ahhoz a személyes elbeszélgetésig kellett várni: a helyőrségparancsnokra mély benyomást tett a sportossága, és a tudományos részleg is kedvezően jellemezte jártasságát az ősi, bölcs textusokban. Ehhez neki számtalan órát kellett szorgalmasan és tanári segítség nélkül tanulnia és edzenie.

A Nagy Járvány utáni megváltozott világ egyik első titka éppen a kinyilatkoztatási bor volt. Ez a főzet felébresztett a testben valami mélyen rejtőző mechanizmust, segítségével fogyasztója felvehetett egy másik alakot, amelyben megnyilvánultak titkos képességei és rejtett tehetsége. A bor mutatta meg, hogy az Első Arkhón, aki a járvány utáni sötét napokban jelentéktelen kis gengszternek tűnt csupán, valódi sárkány Kinyilatkoztatott, az állhatatosság és elragadó karizma csodás lénye. Kinyilatkoztatott társai kíséretében ő űzte ki a szárazföldről a szörnyetegeket, majd ellenségeit legyőzve megalapította Gréma Népközösségét.

Ava előtt kitárult a súlyos kapu. A tükrös falak olyan fényesen ragyogtak, hogy tenyerével takarta el előlük a szemét.

- Ava Cide - kántálta az ajtónálló, aki kinyitotta a kaput -, beléphetsz.

A lány remegő kézzel a falba kapaszkodva botladozott, a fényességtől teljesen elvakulva tapogatózott befelé. Zúgott az agya, vére zakatolt a fülében.

Talán szívós ökörként fog megnyilatkozni, az Arkhónt hűen szolgáló miniszterként végzi majd a teendőket, míg a Szanhedrin fényességesei közé emelkedhet? Vagy talán bölcs majom lesz, aki tudósként munkálkodik majd azon fáradhatatlanul, hogy a pejlángi levéltár romos adatbankjaiból előássa a régi korok bölcsességeit, s ezzel elhozza Grémába az új Aranykort? Vagy esetleg polipnak vagy farkasnak szánták őt az istenek, hogy harcosként védelmezze Grémát, a civilizáció megmaradt oázisát a járvány sújtotta vadonból örökkön támadó szörnyetegektől és a nagyratörő lázadók belső fenyegetésétől?

Igyekezett az ajtónálló elsuttogott utasításai szerint tenni, bár alig a felét fogta fel annak, amit hallott. Szemét lehunyta, mély lélegzetet vett, két energiagömbnek, egy kék és egy vörös golyónak képzelte a tüdejében a levegőt. Aztán lelki szemei előtt látta, hogy a két gömböt lassan a gyomrába préseli, és ott egyetlen, fehéren izzó golyóvá olvadnak össze. Az izzó gömböt képzeletében tovább szította, táplálta, növesztette az akaratával, hogy a szent lánggal kitöltse a mellkasát, a végtagjait, teste minden ízét. Elképzelte, hogy az energia leolvasztja róla megszokott alakját, egyenként hívja új életre minden egyes sejtjét, a velőbe és izmokba egészen új véredényeket farag, testét új formába önti, új alakba, és elragadtatott r

rémülettel felkiáltott, mert már érezte is a változást. Érezte, ahogy életre kel benne a kinyilatkoztatási bor, és úgy rombolja és építi újjá a testét, ahogy az Arlosz folyó formázza a partvidéket fáradhatatlanul minden tavasszal. A bor úgy fedte fel az igaz valóját, ahogy a fényfestő réztábláján a F higanygőzben lassan kiélesedik az elkapott pillanat. Érezte, ahogy recsegnek, olvadnak a csontjai, izmai átfonódnak erre az új csontvázra, szervei átrendeződnek az újonnan támadt belső térben... Nem tudta volna megmondani, milyen érzés, se nem fájdalmas, se nem élvezetes, egyszerre F

mindkettő és mindkettőn túli valami. Átadta magát az ismeretlennek, teljesen beszippantotta magába az átalakulás ereje.

Azután lassan tudatához tért. Ismét ura volt a végtagjainak, és egyből érezte a különbséget. Mintha életében először vaskos bundát és csizmát húzott volna; az egész olyan különös és ügyetlen érzés volt. Meg kell szoknia ezt az új testet, bele kell tanulnia, hogy kecsesen uralhassa, irányíthassa, és csak idővel válik majd könnyűvé és hétköznapivá a két test közötti váltogatás.

Egyelőre nem mert mozdulni, csak várt, várta az új alakját ünneplő, csodáló kiáltásokat.

Fülsiketítő csend.

F

Óvatosan kinyitotta a szemét.

Fel nem foghatta, hogy került erre az ismeretlen helyre. Hatalmas szobrok magasodtak fölé mint a Bölcsesség Templomának irtóztató oszlopai, toronyméretű emberalakok, arcukon döbbenet, ahogy a magasból merednek le rá. Olyan óriásiak voltak, hogy a pejlángi ősi felhőkarcolókra emlékeztették, a letűnt korok ezen néma tanúira.

• - Hol vagyok? - kérdezte kábán.

Ekkor végre megmozdultak a gigászok, és a hangjuk mennydörgésként hasogatta a fülét. Ava összerándult, egészen megdöbbent, hogy milyen érzékennyé vált a hallása. Nehezen értette a szavakat, csak bámult kétségbeesetten felfelé, és akkor hirtelen ráismert arra az ajtónállóra, aki beléptette.

• - Haszontalan Kinyilatkoztatás! - harsogta az óriási pofa undorodó fintorral. - Micsoda időpocséklás!

• - Ez történik, amikor az ember a hulladékban turkál, és a gyomok közül válogat - hallatszott egy másik hang, amit mennydörgésszerű taps jutalmazott.

F

• - És a színvonal? Hát a prefektúrákban már tesznek a színvonalra?

Ava ösztönösen szökkent egyet előre, amint egy százéves fatörzs vastagságú láb nagyot csattant a földön ott, ahol egy pillanattal korábban még ő állt.

Fényes fallal szemben találta magát, és azt látta, hogy valami megrettent tekintetű, remegő orrú bundás pofa bámul rá. Lekuporodott, mire a falon álló alak vele együtt összehúzta magát, és szőrös mancsaira kuporodott.

Kezdte megérteni.

Csalódottan érezte, és látta is, hogy vállára hosszú tapsifül csüng. Éles, cincogóan vékony sipítást hallatott, nyelve megnyalintotta hasított felső ajkát, miközben leste azt a másik lényt a tükörben: az alig harminc centi hosszú, hamuszürke, bundás lény ugyanúgy nyalintotta meg a maga száját.

Avát rémület és szégyen kerítette a hatalmába^

...ahogy újra átélte azt az egyszerre fájdalmas és kellemes érzést, a rémületet és elragadtatást, az arukszárak még hatalmasabban és vastagabban nyúltak a magasba körülötte.

Emberi alakjában észrevétlen, ám most jól érezhető, ezernyi ismeretlen szag rohanta meg az orrát: madarak és őzek friss ürüléke, az ősszel lehullott, elhalt növények rothadó bűze, gombák részegítően kábító illata. Füle, mely olyan finom volt, mint az Arlosz folyó halászainak a csónakokból a vízbe vetett vonóhálói, a félhomályból érkező legapróbb zajt, minden zizzenést felfogott. Szeme most koponyája oldalára került, és szinte teljes körben belátta a környezetét, éppen az ilyen fényviszonyokat kedvelte a leginkább, ilyenkor élesen érzékelte még a legtávolibb dolgokat is.

Egyre erősebb lett a fémen csikorgó fém hangja. És a bíbor kanca ismét kihívón, harciasan felnyerített.

Ava-Nyuszi ugrándozva nekilódult, élvezte az erős hátsó lábak nyújtotta szabadságot. Ebben a kicsire zsugorodott alakban már nem áthatolhatatlan sűrű rengetegként fogadta őt az arukmező, nem kellett küszködnie és megharcolnia minden egyes lépésért, mert amerre nézett, tágas ösvényeket látott a fatörzsekként lengedező arukszálak erdejében.

Minden ugrással egyre jobban hozzászokott ehhez az új testhez. Ahogy megmerítkezett az új létformában, éppúgy hagyta a háta mögött emberi ruháit, mint a szégyent, hogy nem fenséges ragadozóként Nyilatkoztatott ki, hanem kicsiny prédaként, jelentéktelen szürke nyusziként, nem pedig ökörként, tigrisként, farkasként vagy sárkányként.

Miután Pejlángból megszégyenülten hazatért, nem árulta el csalódott családjának, hogy mit látott a Tükrök Termében, csak annyit mondott, hogy elbukott a Kinyilatkoztatás során. De amikor magára maradt, időről időre egyre nagyobb kedvvel bújt vissza a holdfény csendességében a nyuszi alakjába, szívesen ugrándozott, szagolgatta, szimatolta az éjszaka ismeretlen illatait. A létezés egy másik formája lett ez, egy másik valóság megtapasztalása, amelyet immár a sajátjának tudott.

De gyötörte az élmény, képtelen volt összebékíteni emberi természetét nyúl-énjével.

Most azonban nem volt helye efféle kétségeknek, most először valami konkrét feladatot kellett elvégeznie ebben az alakban, cselekednie kellett, nem szenvelegni.

Ahogy az arukszárak a földre lapultak, megtorpant, hiszen épp a hatalmas kanca pofájához ért.

Együttérzőn nézett bele a megnyomorított ló szemébe, melynek lassan elparázslott az izzása. Megadóan horkantott, mert mire megy egy nyúl együttérzésével, mely kisebb, mint bármelyik levesestányér-méretű patája? A kanca türelmetlenül megrázta a fejét, hogy tűnjön innen Ava, mielőtt még az acélragadozók mindkettejüket szétmarcangolják.

- Ne moccanj! - súgta a nyúl a kancának, és szívmelengető érzés volt látni, hogy a nagy állat szemébe kiül a döbbenet. - Nyúlj el mozdulatlanul, ne rúgkapálj. Akkor nehezebben találnak meg ebben a vörös fényben.

A kanca csak ámult a szavain, de Ava már elugrált a sűrű arukmezőben, futott egyenesen a közeledő Hosszúlábak felé.

Ott vannak! Egy hosszú acélláb tűnt fel az aruktengerben, úgy zúgva alá, mint valami szférákat roppantó meteorit. Utána jött máris a második láb! Megtörhetetlen energia, a természet eltorzított, önmagából kiforgatott ereje és tömörsége pompázott a fémkolosszusokban.

Mit tehetne ellenük? Ava kétkedve méregette őket.

Ő futni tud, nem harcolni. Sem a mérete, sem a súlya, sem az ereje nem alkalmas arra, hogy útjukat állja, vagy akár csak lelassítsa a fémpókokat. Se beretvaéles fogai, se acéltépő karmai nincsenek, hogy ártani tudna a legénységnek. Mire is juthatna egy ilyen kis prémgolyó az Arkhón legfélelmetesebb hadigépezetével szemben?

Még több fémláb csapódott a talajba, hogy a föld is beleremegett, de aztán minden elcsendesedett. A forgó fűrészfogas állkapcsok mintha elbizonytalanodtak volna. A bíbor kanca megfogadta Ava tanácsát, és a póklábúak legénysége, ha csak egy rövid időre is, de elveszítette prédáját.

Ava szívében feléledt a remény. Összeszorított foggal a toronymagas lábak felé vetette magát. Kettő között ért földet, épp a vakfoltban, ahol a magasan ülő pilótafülkében meghúzódó legénység semmiképpen sem láthatta - bár úgy vélte, akkor sem tartanák veszélyesnek, ha észrevennék -, és rágni kezdte a dugattyús lábak közötti arukszárakat.

Gyorsan haladt. A növény ugyanolyan keserű volt nyersen is, mint a gyökeréből főzött tea. A nyuszi metszőfogait vésőként használva nyírta nagy lendülettel a fűszál-fákat.

Eldőlt egy szár, egy másik és egy harmadik. Aprócska favágóként dolgozott, az idővel versenyezve döntögette egyre-másra a szívós, rostos szárakat.

A fém póklábak nem mozdultak. A lőtornyok egyre csak zümmögtek, forgolódtak, ahogy a legénység hiába kutakodott a lemenő nap fényében vérvörösre festett arukmezőben elnyúlt bíborvörös ló alakja után. A kanca láthatatlanná vált. A pókok találomra leadtak pár lövést a gazba, hátha felriasztják a sebesült jószágot.

Ava tudta, hogy nincs sok ideje. Meg sem pihentette sajgó állkapcsát, máris őrülten szökdelni kezdett ide-oda a levágott arukban, mint valami eszelős hód.

Egyet felül, kettőt alul, egyet felül, kettőt alul, keresztbe... Fáradhatatlanul ugrált és szökdécselt, fülét hátrasunyta, két mellső mancsában erősen szorította a rostos szárakat. Ugyanilyen mintázatban szőtte a csíkokra vágott, bányászott nejlonhulladékból a kesztyűit, a mozdulat annyira otthonos volt, hogy teljesen magával ragadta, szinte révületben dolgozott.

Hirtelen surrogás ütötte meg a fülét. A kanca rándult össze búvóhelyén, talán már képtelen volt mozdulatlanul maradni, annyira kínozta a sebesülése. Ava feje felett az egyik forgóágyú máris irányba fordult, hogy becélozza a mozgás helyét a fűben. A dízelmotor zúgása alig hallhatóan más hangszínre váltott. Ava elugrált, és a Holdon élő Jáde Nyúlhoz fohászkodott, hogy sikerre jusson.

A motor felvisított. A dugattyúk rángatóztak, megfeszültek a lábak ízei, a lábak emelkedtek, és jól összehangolt táncban megindultak előre.

De az arukszálak fonatába gabalyított két pókláb egymásnak feszült, megroggyant, és a pók megbotlott. Fenn, a fülkében a pilóta zavart értetlenséggel nyomkodta az irányítókart, hogy kiszabadítsa a beragadt végtagokat. Ava azonban erősen egymásba fonta a rostokat, a szövet kitartott.

A pilóta egyre idegesebben rángatta a kart, növelte a dugattyúkban a nyomást. Hirtelen elpattantak az arukszálak, és a váratlanul megszűnő ellenállásra az addig megfeszített lábak vadul és irányíthatatlanul rúgtak ki.

A szerkezet megingott, majdnem elveszítette az egyensúlyát. A pilóta rémülten rántotta a kart az ellentétes irányba. A dugattyúk felhördültek, a póklábak mindhiába igyekeztek visszanyerni az egyensúlyt, a test megdőlt. A pók tétova, újszülött őzként billent oldalra, elveszítette a lába alól a talajt, majd hatalmas puffanással eldőlt. A vibráló fűrészfogak a földbe martak, szikla- és földeső csapott fel körülöttük vakító robbanásban. A forgóágyú hörögve állt le, illesztékeiből füst gomolygott elő. Egy pillanat múlva három fuldokló, harákoló katona csapta fel a tetején a csapóajtót, és kászálódott ki belőle.

A másik pók legénysége nem láthatta, hogy miért hagyták el a társaik a gépüket, ettől meg ők rémültek halálra. Azt gondolván, hogy megtámadták őket, becélozták az elesett Hosszúláb közvetlen környezetét, és hosszú sorozatot adtak le az ágyújukkal. A becsapódó lövedékektől csak fokozódott a zavarodottság. A kidőlt harci gépezet legénysége a jármű mögött igyekezett menedéket találni társaik tüze ellen, közben eszeveszetten ordibáltak, hogy ne lőjenek már. Ava kihasználhatta a káoszt, hogy biztonságos távolba szökkenjen.

Végül azonban a még álló Hosszúláb katonái kiszúrták a szürke nyuszit a mezőn, és célba is vették. A löveg alig néhány centivel vétette csak el őt.

A nyuszi jobbra-balra cikázott, másodpercenként váltott irányt, elszántan küzdött hajszálon függő életéért. De érezte, hogy lassul, egyre hevesebben zihálva kapkodta a levegőt, kezdett kimerülni. Annak ellenére, hogy nagyon gyorsan tudott mozogni, a testfelépítése alapvetően a rövid sprintekre volt alkalmas, nem a hosszas erőkifejtésre. Csak idő kérdése volt, hogy mikor trafálják el.

- Ha nem moccansz, nem látnak - hozta a szél a fülébe a kanca suttogását.

Ava leengedte a pislogóhártyát a szemére, és tappancsait mélyen belevájta a talajba. A létező legkisebb gombóccá gömbölyödött, kényszerítette magát, hogy legyőzze a menekülőösztönt, ami lázasan vitte volna tova, amikor közvetlenül mellette becsapódott egy újabb lövedék, és vastagon beborította porral meg törött arukszárakkal.

Az eddigi szüntelen durrogás egyszeriben elnémult. A hangnak igaza volt. A nagy rémület közepette Ava teljesen megfeledkezett a saját tanácsáról. Holott olyan picike volt, és az alkonyati szürkeség is erősödött annyit, hogy ha a félretaszított növényszárak hajladozása nem árulja el, merre jár, akkor gyakorlatilag láthatatlanná válik.

A lövegtorony továbbra is forgott, csattogott, ahogy a gépfegyverkezelő fáradhatatlanul kereste célpontját. Aztán kitört a hangzavar, az emberek meg is feledkeztek a nyusziról.

• - Mi a fene volt ez?

• - Valami kis pocok talán?

• - Vagy valami rosszabb. Lehet, hogy egy romlott!

• - A romlottak nem ennyire aprók. Csak valami ostoba állatka lehetett. És tüzet nyitottatok ránk! Akár meg is...

• - Te meg minden idők legbénább pilótája vagy! Még soha senki sem törte össze a Hosszúlábat egy pocok miatt. A kapitány meg fog.

• - A francba a pocokkal! Hol a szökevény?

• - Nem juthatott messzire. Másszatok be hozzánk, és keressük meg!

Átkozódás, röhögés, egy leeresztett kötélhágcsó suhogása. A működőképes Hosszúláb összeszedte kidőlt társa legénységét.

• - Tudsz mozogni? - sipogta a messzeségbe Ava, mert tudta, hogy az emberek képtelenek meghallani az éles hangot, a kanca viszont igen.

• - Nem - hozta a szél a választ.

Ava összegezte a helyzetet: amint a két harcigép egyesült legénysége ismét útra készen áll, azonnal folytatja a hajszát, és akkor előbb-utóbb biztosan megtalálják a bénán heverő kancát.

A szíve fájdalmasan lüktetett, halálra volt rémülve. De összeszedte magát, és az aruk rejtekében visszaóvakodott a pók felé, nagyon ügyelt, hogy ne érjen a vaskos növényszárakhoz, nehogy a mozgás elárulja. Tennie kellett valamit! Bármit!

Ismét felsötétlett előtte a hatalmas gyilkológép. A pilótafülkéből lecsüngő kötélhágcsón három alak kapaszkodott felfelé. A ránehezedő súlytól a pók éles szögben oldalra dőlt.

Hosszú hátsó lábait megfeszítve Ava elrugaszkodott, és kurta ívet leírva a fű fölé lendült. Ahogy földet ért, teljes sebességgel beiszkolt a két hosszú piszkaláb közötti térségbe.

• - Ott van! Ott!

A gépfegyverkezelő eddig idegesen kémlelte a lágyan hullámzó fűtengert, és most nagy izgalmában gondolkodás nélkül nyomta le a ravaszt, közben igyekezett követni a szürke kis alakot a gépágyúval.

• - Ne lőj már, te marha!

De késő volt. A forgótorony pörgésének lendülete és a leadott lövésektől visszarúgó ágyú ereje, valamint a mászó alakok súlya mind összeadódott, és kimozdították egyensúlyából a szerkezetet.

Hiába volt a kétségbeesett kiáltozás, az átkozódás és kapkodó parancsok. A második pók is megingott, majd oldalra borult, és csonttörő csattanással csapódott a talajba.

Ava a sűrű arukmezőbe vetette magát, rohant vissza egyenesen a sebesült kancához.

Ám a ló helyén magas, karcsú, vörös loboncú nő hevert. Az arca helyes lett volna, de vörös csíkok szabdalták össze, talán az aruktövisek hasogatták fel, talán a túlzott alkoholfogyasztástól kialakult seprűvénák csúfították. Az egyik lába természetellenes tartásba facsarodott.

Ava kimerülten kuporodott le. A nő kinyújtotta a kezét, és puhán a hátára tette. Ava nyúlteste megremegett, de nem ugrott félre az érintéstől, belenézett a nő szemébe.

• - Köszönöm - súgta azon a rekedtes hangon, amelyet a lány már korábban is hallott. - Soha nem hittem volna, hogy egyszer még olyasvalaki ment meg, mint... te.

• - Korai még a hálálkodás - lihegte Ava. - Csak késleltettem az elkerülhetetlent. Ha összeszedik magukat a meglepetésből, akkor hat képzett katona még a Hosszúláb nélkül is könnyűszerrel elintéz bennünket.

• - Ha nem történt volna ez a lábammal, esélyük se lenne utolérni - próbált megmozdulni a nő, de fájdalmasan összerándult a teste. Aztán megvető pillantást lövellt üldözői irányába. - Hat katona semmiség. Tízezren is lehetnének, tisztességes harcban a bíbor kanca akkor is állná ellenük a sarat.

Visszagondolva a nő Kinyilatkoztatott alakjának lenyűgöző fenségességére, Ava tudta, hogy ez nem léha dicsekvés.

• - Nekem nincs sok hasznom a harcban - sajnálkozott Ava. - Se ebben, se emberi alakomban.

• - Senki mást nem kívánnék inkább magam mellé a harcban, mint téged, Szürke Nyúl - mérte végig a nő.

Szavai ugyanúgy átmelengették Ava szívét, ahogy az érintése megmelengette a testét. Elfordította a fejét, hogy a nő ne lássa a kibuggyanó könnyeit.

A két semlegesített pók legénysége időközben bekötözte a sérülteket, és most megtanácskozták, hogyan vadásszanak ezek után a szökevényre.

• - Menj, legalább te menekülj - mondta sürgetőn a nő. - Félek, ebben az életben már képtelen leszek meghálálni a segítségedet.

• - Nem hagylak magadra - rázta meg a fejét Ava.

A nő mosolyogva simogatta meg Ava hosszú fülét. De a gesztusban nem volt semmi leereszkedés, csakis csodálat.

• - Mutasd magad emberi alakodban. Ha már együtt halunk meg, szeretném előbb látni az arcodat.

• - Miért?

• - Hogy a Hősök Csarnokában majd felismerjelek, és együtt térhessünk vissza onnan, hogy végezzünk gyilkosainkkal.

Ava elnevette magát. Hiába tudta, hogy nincs már sok ideje hátra ezen a világon, e pillanatban szégyenkezéssel telt életéből oly rég hiányzó, kellemes érzés borzongatta meg. Elöntötte a büszkeség.

Felvette hát emberi alakját, és megjelent a földön kuporogva a másik nő mellett.

• - Ava Cide-nak hívnak, igaz, a Szürke Nyúl név sokkal szebben cseng.

• - Pinion Gates vagyok, Folyóntúl prefektúrából. Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetlek.

Kezet ráztak, és felültek, hogy szemtől szembe fogadják a katonákat és a sorsukat.

• - Ha esetleg végeztetek a kölcsönös csodálat klubjának mai ülésével, rátérhetnénk arra is, hogy miként szabaduljunk ki innen - szólalt meg váratlanul egy zsémbes hang.

Tompa emberi érzékszerveivel Ava eddig nem figyelt fel a levegőt átjáró nehéz macskaszagra. Most döbbenten látta, ahogy az arukszálakat félrehajtva szénfekete bundájú, erős és hatalmas, közel háromméteres párduc oson melléjük puhán.

• - Fey Swell - kiáltott fel Ava. - Te meg mit keresel itt? És mikor... hol. hogy lett belőled Kinyilatkoztatott?

• - Sok mindent nem tudsz te rólam - vágta rá hetykén Fey. - Gyávának neveztél! És ha híre megy, hogy egymagadban indultál a romlottaktól megmenteni az öcsédet, én pedig gyáván húzódtam be otthonomba, hogy állok a csatlósaim elé?

És esélyt sem adva Avának, hogy ezzel vitába szálljon, lekuporodott eléjük, és a hátát kínálta:

• - Pattanjatok fel!

Míg Fey a csillagok fénye alatt kecses szökkenésekkel szelte az arukmezőt, a három nő elmesélte egymásnak az életét.

Pinion valaha az Arlosz folyón dolgozott egy halászhajón. Egy napon kifogott egy háromfejű szárnyascsukát, ami igen ritka jószág. Kibelezte, és a gyomrában apró üvegcsét talált, benne fűszeres illatú, zöld folyadékkal. Mivel Pinionnak mindig is gyengéje volt a jó itóka, egyetlen húzásra felhajtotta, és egyből Kinyilatkoztatottá változott.

• - Miért nem mentél Pejlángba, hogy megcsináld a szerencsédet? -kérdezte Ava. - Ezrek adnák oda akár a fél karjukat is ekkora mázliért.

• - A vándormesélők szerint a Népközösségi Palota zavarosabb és mocsarasabb, mint az Arlosz tavaszi áradás idején - kacagott fel élesen Pinion. - Ugyan miért cserélném le gondtalan, italozós, kikapós életemet a politika viharaira? Nekem csak az kell, hogy mindenki hagyjon békén.

Ezért titokban tartotta a tehetségét, és folytatta az életét, ahogy addig. Egyszer azonban, miután fél napot végigduhajkodott, tanúja volt, hogy egy tisztviselő koholt vádak alapján le akarja csukatni egy ismerős halászcsalád fiát, hogy rátegye a kezét a nehezen megszerzett vagyonkájukra. Pinion sörfűtötte haragjában elkapta a tisztviselőt, egy fához kötözte, és addig korbácsolta, amíg az irgalomért nem rimánkodott. Pinion kicsikarta belőle a fogadalmat, hogy soha többé nem zaklatja a családot, majd szabadon engedte.

Csakhogy a megalázott hivatalnok bosszút lihegett. Bérgyilkosokkal megölette a halászcsaládot, és Pinionra kente a bűntényt. Folyóntúl kormányzója se nyomozást, se bírósági pert nem rendelt el, egyszerűen csak letartóztatták a nőt, hogy másnap reggel kivégezzék. Éjjel Pinion felöltötte bíbor kanca alakját, szétrúgta a börtöne ajtaját, elintézte a foglárokat, és elmenekült. Folyóntúl utcáin száguldozva végül megtalálta a gyilkos hivatalnokot, és halálra tiporta patáival. Azóta a szökevények életét éli, megállás nélkül menekül.

• -  Hogyan képesek az Arkhón tisztviselői ilyen gátlástalanul törvényszegő módon viselkedni?! Abba meg még belegondolni is szörnyű, hogy a kormányzó, egy Kinyilatkoztatott Úr ilyen ostobán és hanyagul járt el! - kiáltotta elképedve a Fey hátán zötykölődő Ava. Szénfekete párduc alakjában Fey Swell ugyanolyan jól látott a csillagok, mint a Nap fényénél, és egy vadász természetes eleganciájával haladt előre a fűben.

• - Az Arkhón tehetetlen kisleány, akit a legkevésbé sem érdekel az államigazgatás - közölte Fey, és még csak nem is szedte szaporábban a levegőt, pedig két felnőtt nőt vitt a hátán. - Tanácsadói nem erényesek, és nem is bölcsek, gyerekkori pajtásai, akik vég nélküli hízelkedéssel tömik tele a fejét, a saját pénzesládájukat meg a népközösség kincseivel. Az udvarban a kapzsiság és a törtetés a törvény, és nincs az a kormányzó, tábornok, hivatalnok vagy legátus, akár Kinyilatkoztatott, akár nem, akit ne az önző bírvágy vezetne. A nép érdekeit hallomásból sem ismerik.

Ava hallgatott. Mindez nyílt titok volt, mindenki tudott róla, de ő mindig igyekezett tagadni. Egy világ omlott volna össze benne, ha elfogadja, hogy a Kinyilatkoztatott Urak korántsem olyan erényesek, mint amilyen dicsőséges a Kinyilatkoztatott alakjuk. Mivel neki nem sikerült bejutni soraikba, elérhetetlenségük csak még fantasztikusabbá tette őket a szemében.

• - És veled mi a helyzet? - kérdezte most Feyt. - Te hogy lettél Kinyilatkoztatott?

Fey mindig is nagy örömét lelte abban, ha a határokon túli ködben barangolhatott. Grémán túl éltek ugyanis a legizgalmasabb szörnyetegek, melyek bundájáért, szarváért, agancsáért vagy pikkelyeiért nagy pénzeket kapott a feketepiacon. Egyszer Csurróvárosban kereskedett, és bemutattak neki egy nőt, aki a Szanhedrin egyik legátusának alkalmazásában állt. Az asszony egy flaska kinyilatkoztatási bort ajánlott cserébe néhány igen ritka tobzoskapikkelyért, melyből a legátus a férfiasságot és az örök ifjúságot biztosító főzetet kívánt kotyvasztani.

• - Kinyilatkoztatási bort ajánlott neked? Csak úgy? - hitetlenkedett Ava. -Hiszen az... bűncselekmény!

• - Az ország hatalmasai és urai szemében a törvény szavai csak krikszkrakszok egy vécépapírtekercsen - közölte Fey. - Ahogy már Pinion is mondta: a hivatalnokok, akár Kinyilatkoztatottak, akár nem, bármire készek, ami nekik hasznot hozhat. Úgy voltam vele, hogy ha már a hadseregre amúgy sem számíthatunk a fosztogatókkal szemben, akkor a legokosabb elfogadni a bort, hogy erős legyek, és képes legyek megvédeni magunkat.

Ava most is elnémult. Azt tanulta, hogy a Kinyilatkoztatott valós természetét csakis az ismerheti meg, aki megkapja az ehhez szükséges ajánlást, és beállhat a nemesek sorába. A valóság egészen mást mutatott.

Tényleg változnak az idők.

Ava, Fey és Pinion immár emberi alakban kuporgott a ködös völgyben, és óvatosan kémleltek le a táborra. Gréma határát több kilométerrel maguk mögött hagyták, ilyen messzire még Fey se merészkedett soha.

A járvány előtti időkben láthatóan egy város lehetett itt, még az utcák hálózata is kivehető volt a vadszőlővel befutott épületromok között. A romok közül sokat elfoglaltak a romlottak: lakhelyül vagy a zsákmány tárolására használták. Füst kanyargott az égre, mindenfelé alakok mászkáltak, súlyos rekeszeket cipeltek, vagy épp megrakott kocsikat toltak. Az egész olyan hatást keltett, mintha valami gigantikus tömegszállásra néznének le, ahol a nyüzsgő alakokat kizárólag a kapzsiság hajtja.

• - Hányán lehetnek odalenn? - ámult Ava a látványon.

• - Legalább nyolcszáz harcos - saccolta Fey. - És azt nem tudhatjuk, közülük hányan Kinyilatkoztatott patkányok.

Ő is, és Pinion is felajánlotta Avának, hogy segít megtalálni az öccsét. Pinion lába most már majdnem teljesen helyrejött. Többnapnyi út volt már mögöttük, és Fey érzékeny orra végre kiszimatolta Shaw szagát. A nyomok ide vezettek, az pedig világos volt, hogy Shaw egymagában soha nem jutott volna el idáig, vagyis nyilvánvalóan foglyul ejtették a romlottak.

• - Kezdem azt gondolni, Avának volt igaza, és okosabb lenne rávenni valahogyan a sereget, hogy idejöjjön - mormolta Fey.

Miután ráleltek a romlottak bázisára, Ava ragaszkodott hozzá, hogy Pinion üzenetet vigyen Csurróvárosba, amelyben közölték a kormányzóval a helyszínt. A szélsebes kanca egyetlen nap alatt megjárta az utat oda-vissza. De persze sem Pinion, sem Fey nem hitte, hogy Kide kormányzó akár a kisujját is mozdítaná értük.

• - Berezeltél? - kuncogott Pinion, és borveres képén kihívó mosollyal sandított Feyre. - Nekem nincsenek olyan agyaraim és karmaim, mint neked, mégsem hátrálok meg a harc elől.

• - Még a legerősebb macskának sincs esélye húsz patkány ellenében -komorodott el Fey sötét arca. - Mellesleg ha rosszra fordulnak a dolgok, lesz aki sokkal gyorsabban menekül majd a többieknél.

• - Mert szerinted ki fog itt elmenekülni? - adta a sértődöttet Pinion.

A két harcos az első pillanatban megkedvelte egymást. Amint alkalom adódott, nagy élvezettel vívtak meg egymással - szóban és tettlegesen is.

• - Nem fogjuk egyszerűen csak lerohanni őket, és ölre menni minden szembe jövő romlottal - figyelmeztette őket Ava. - Nem érdekel, milyen merészek és magabiztosak vagytok, ostobaság lenne vakmerősködni.

A Narancs Testvériséget, a Nagybálna-öböl egyik szigetéről származó három fivért évekkel azelőtt ajánlották be Kinyilatkoztatottnak. Csakhogy a bor embernagyságú patkányokat tárt fel bennük, márpedig ezt az alakot a bűnözőkkel és lázadókkal azonosítják. Az Arkhón börtönbe záratta őket, ám ők lefizették a megfelelő embereket, és megszöktek, ráadásul a mendemonda szerint jó nagy készlet kinyilatkoztatási bort is magukkal vittek.

Egy ideig beérték azzal, hogy Gréma városai közt útonállóként fosztogassák a kereskedőkaravánokat. Tavaly azonban - az északi prefektúrákban dúló aszály okán - többezresre duzzadtak soraik. Elterjedt a pletyka, hogy valamiféle mágiára tettek szert, és harcosaik egyenként tíz ember erejével bírnak, ezt az állapotot nevezték „romlott”-nak. Falvakat, kisebb városokat rohantak le, és miután a sáskahad továbbállt, nyomukban nem maradt más, csak halál és pusztulás.

• - Akkor mi a terved? - kérdezte kórusban Fey és Pinion.

Ava pillantása felmérte a romlottak városát. Végül egy kanálison állapodott meg tekintete a városfalon innen.

- Ennél rémesebb tervet még soha nem hallottam - morgott Fey. -Elviselhetetlen ez a bűz.

• - Örülj, hogy nem kértem, hogy Kinyilatkoztatott alakban gyertek -felelte az arcára tekert rongy mögül tompán Ava. - Amilyen érzékeny olyankor az orrod, még akár el is ájultál volna.

• - A lehető legkevesebbet beszéljetek - figyelmeztette őket Pinion. -Minél több a szó, annál több a lélegzet - rántotta ki lábát nagy cuppanással az iszapból. - És ne agyaljatok sokat azon, hogy miben is gázolunk - tette hozzá halkan.

Fey még a gondolatától is öklendezett, hogy több száz romlott milyen mennyiségű trágyát képes termelni. De legalább már nem háborgott.

A három nő teljes sötétben gázolt a bokáig érő szennyben, fél kezükkel a szintén iszamós falba kapaszkodtak.

• - Nem hiszem el, hogy szürke nyúl alakban itt már egyszer végigmentéi! - szólalt meg ismét Fey. - Hogy nem fúltál bele?

• - A nyulaknak fekszenek az alagutak - felelte Ava, de önkéntelenül is beleborzongott a csatornarendszerben tett felderítőút emlékébe. -Maradjunk ennyiben.

Régről tisztában volt vele, hogy minden város alatt kiterjedt csatornarendszer húzódik, amelyen keresztül, ha az ember elég merész, észrevétlen eljuthat a város egyik pontjából a másikba. Délután, míg Fey és Pinion lepihent, ő addig ugrándozott a labirintusrendszerben, míg meg nem találta azt az épületet, ahol Shaw-t és a többi foglyot őrizték.

• - Megérkeztünk - állt meg. A fejük felett félhomályba vesző lépcső kanyargott a rácson túl.

Némán álltak, hegyezték a fülüket. A hajnal közeledtével elcsendesedett a város, csak a szél fütyült az éjszaka feketeségében. A romlottak biztonságban érezték magukat Grémától távol, nem tartottak tőle, hogy bármikor is rajtuk ütne a katonaság vagy a milicisták.

Egymás után kikapaszkodtak a csatornanyíláson a kihalt utcára. Kétszintes, impozáns kőépület előtt találták magukat, kapujában két őrszem hortyogott a járdán.

Megkerülték az épületet, és hátul Fey a lehető legnagyobb könnyedséggel feszítette szét az egyik ablakon a rácsot, hogy bemászhassanak. A földszinti nagycsarnokban mindenfelé matracok hevertek, rajtuk szunyókáló alakok. Ava a hortyogó banditák között lábujjhegyen tipegve mutatta az utat a lépcsőhöz. Az emeleten tartották a fosztogatók azokat a foglyokat, akikből hasznot reméltek húzni, ezért megkímélték az életüket.

Ezen a szinten egy éjszaka is világító gömb adott némi fényt, minden bizonnyal valami gazdag birtokról lovasították meg a rablók. Ava felmérte a folyosón sorakozó egyforma ajtókat; fogalma se volt, hol kezdjék. A háta mögül ekkor kurta, fémes csattanást hallott, amelynek hangját azonnal el is nyomta valami.

Megpördült. Fey bűnbánó képpel állt közvetlenül mögötte a fénygömb hideg fényében. Hosszú acéllándzsát szorongatott, és nagyon igyekezett,

hogy ne érjen hozzá vele a talajhoz, és ne csapjon zajt.

• - Ne haragudj!

• - Azt meg honnan szerezted? - suttogta Ava.

• - Olyan nagy sietségben indultunk, hogy elfelejtettem magamhoz venni a késemet - magyarázkodott Fey. - Ha harcolunk, szükség lesz fegyverre. Az egyik alvó kapitánytól vettem el, aki mellett elmentünk. Ez a fegyver szinte a nevemen szólongatott.

• - Nem harcolni jöttünk. Kimentjük Shaw-t, és már megyünk is.

• - Gondoltam, ha neki lehet, akkor nekem is - mentegetőzött Pinionra pillantva Fey. Kissé oldalra húzódott, és láthatóvá vált, hogy ő meg hosszú, félhold alakú kardot tart a kezében.

• - Folyton azt hajtogatod, hogy legyünk elővigyázatosak - mondta erre Pinion. - És különben is, banditáktól lopni nem bűn, hát nem igaz?

Ava sóhajtva megcsóválta a fejét, azután megfordult, és nekiindult a folyosónak. Reménykedett benne, hogy a foglyok is az igazak álmát alusszák, és anélkül sikerül rábukkanni Shaw-ra, hogy bárki mást felriasztanának.

Lassan, óvatosan benyomta az első ajtót.

Azon nyomban a földre vetették magukat mind a hárman, és a fal védelmébe bukfenceztek. Fey és Pinion aztán egy emberként védekező állásba pattant, fegyverüket készenlétben tartották. Ava a hátuk mögé húzódott, nem sokon múlt, hogy felsikoltson rémületében.

A szobában vigyázzban álló, tágra nyílt szemmel bámuló fosztogatók sorakoztak.

Másodpercek peregtek le, de a néma csendet az alsóbb szintről felhallatszó hortyogáson kívül semmi más zaj nem zavarta meg.

Idővel Ava összeszedte a bátorságát, és bekukkantott a szobába.

• - Meg se moccannak - súgta.

Ekkor mindhárman bedugták a fejüket az ajtónyíláson, és elképedve meredtek a harcra készen álló fosztogatókra. Lehettek vagy harmincan. Olyan mozdulatlanul álltak, mint a szobrok.

• - Az egyszer biztos, hogy nem viaszbábok - piszkálta meg a legközelebb álló lábfejét Fey óvatosan. - Nézzétek, benyomódik a bőre.

Felegyenesedett, beljebb lépett, egy nő arca előtt legyezőszerűen megmozgatta a kezét, majd csúfondárosan ráöltötte a nyelvét.

• - Ez nagyon furcsa - jegyezte meg Ava, majdhogynem égnek álló hajjal.

• - Nekem se tetszik - bólintott Pinion -, de most nincs időnk rejtélyeken agyalni. Az öcséd nincs itt?

Ava és Fey megrázta a fejét, majd becsukták az ajtót, és mentek a következőhöz.

Több helyiségben is ugyanez a kísérteties látvány fogadta őket: banditák nagy, rezzenéstelen arcú csoportjai, míg más termekben élelmiszert, fegyvereket és gépalkatrészeket találtak. Az egész hely mintha raktárépület lett volna, és még az ácsorgó fosztogatók is inkább tűntek tárgyaknak, semmint emberi lénynek.

A folyosó legvégébe értek, az utolsó ajtóhoz. Ava kinyitotta. Odabenn több kis cellát választottak el egymástól rácsokkal, mindegyikben nyolc-tíz fekhely. A többi helyiséggel ellentétben ezekben a kis lyukakban valóban aludtak az emberek.

• - Te vagy az, Ava? - suttogta egy hang az egyik sarokból.

Ava néhány hosszú ugrással ott termett.

• - Shaw! Hogy vagy, mi van veled?

• - Utánam jöttél - motyogta a fiatalember hitetlenkedve. - Isteneknek hála! Kérlek, ne haragudj ram...

• - Erre most nincs időnk - szakította félbe Ava nyersen, de a szeméből majdnem kibuggyantak a megkönnyebbülés könnyei. - Nem esett bajod? Máris kiszabadítunk.

• - Ez az egész rémes, Ava! Nincs is kinyilatkoztatási boruk! Az autópályán túl elkaptak, és ide hurcoltak. Valamit megitatnak a foglyaikkal, ami megfosztja őket az akaratuktól, és olyanná válnak, mint az élő halott, nem ismerik a félelmet, és bármit megtesznek, amit parancsolnak nekik.

• - Ez lesz a magyarázat azokra a szoborszerű fosztogatókra - szúrta közbe Fey.

• - Először ígérgetnek, kincseket meg hatalmat, hogy beállj közéjük -zokogta Shaw -, mert azt vallják, hogy jobb az olyan harcos, aki szívből harcol, nem csak a bűvölettől. De mivel tudom, hogy mit művelnek a feldúlt falvakban, nem voltam hajlandó beállni közéjük. Holnap reggel akarják megitatni velem a főzetet, ha még mindig nemet mondok.

• - Majd később mindent megbeszélünk - szakította félbe Ava -, most gyere, Fey.

A nő a rácsokhoz lépett, és megpróbálta szétfeszíteni őket, de ezek még az ő erős karjának is túl vastagok voltak.

• - Hékás, hová lett a lándzsám? - harsant fel hirtelen egy kiáltás a földszintről.

Hamarosan dühösen tiltakozó, álmos hangok háborgása következett. A meglopott tulajdonos nyilván elhatározta, hogy nagy hűhót csap, és megpróbál az eltűnt fegyver nyomára bukkanni.

• - Jellemző, hogy pont azét nyúltam le, akinek tele volt a hólyagja -átkozódott halkan Fey.

• - Innentől már nem érünk rá finomkodni - állapította meg Pinion. Mozdulatlanná merevedett, és lehunyta a szemét. Ava és Fey sietve félrehúzódott, hogy véletlenül se legyenek útban. Egy pillanat, és Pinion helyén már a bíbor kanca magasodott hatalmasan, szinte be sem fért a kis cellába. Megfordult, lendületet vett, és a hátsó lábaival berúgta Shaw cellájának rácsát, mire a vasszerkezet fülsiketítő csattanással kiszakadt a falból.

Shaw lenyűgözve és megrettenve pislogott a Kinyilatkoztatott állatra.

Ekkor rézharang éles kongása visszhangzott végig az épületen. Parancsok harsantak. Léptek dübörögtek. Általános riadót fújtak. A zajra felriadt a többi rab is, és kétségbeesetten zörgette rácsait, hogy őket is szabadítsák ki.

• - Mennünk kell! - kiáltotta Fey.

• - Nem hagyhatjuk itt a többieket sem - bizonytalanodott el Ava. - Az öcsémnek nagy szerencséje, hogy eljöttünk érte, de ezeket ki menti meg?

A terem ajtaja kitárult. A méreg hatása alatt álló, akaratától megfosztott romlottak csapata masírozott be, kezükben falándzsákkal.

• - Én feltartóztatom őket, ti pedig szabadítsátok ki a többieket! - kiáltotta Fey. Hosszú acéllándzsáját maga elé szegezve ugrott a bejárathoz. Egyetlen suhintással négy támadóját terítette le.

Közben a bíbor kanca egymás után rúgta szét a cellák ajtaját, Ava és Shaw pedig a halálra rémült foglyokat terelte össze; igyekeztek higgadtságra inteni őket, hogy ne fokozzák a kavarodást és káoszt.

Fey gátként állta útját az ajtón keresztül betörő áradatnak. Ketten, négyen, nyolcan, tizenhatan támadtak rá, de mindegy volt, őt egy centivel sem szoríthatták hátrébb, mintha gyökeret vert volna a lába. Szorosan tartotta lándzsája nyelét, és szűk köröket írt le vele a levegőben, acélvirágokat fakasztott, egy kígyó öltögetett nyelveként csapott le, akarata és ereje olyan korlátot emelt az ajtó elé, amelyen senki sem juthatott át.

Újabb kiáltások hallatszottak. További riadók. Városszerte egyre több harang szállt be a kórusba.

• - Elképesztőek ezek a romlott rabszolgák - nyögte Fey. - Senkit sem láttam még így harcolni.

A háttérben meghúzódó banditakapitány parancsainak engedelmeskedve az akarat nélküli bábok már megtöltötték a szűk folyosót, és hús-vér falként nyomultak egyre csak előre. A Fey lándzsája ütötte sebeket észre sem vették, sem végtagjaik, sem életük elvesztése nem érdekelte őket. Amikor Fey kénytelen volt hevesebben küzdeni, az egyiknek a mellkasába döfte a fegyverét, mire a megbűvölt katona felüvöltött fájdalmában, és a szájából vér bugyogott, de még ez sem tántorította el, nem hátrált meg. Mereven bámuló szemében se félelem, se értelem nem mutatkozott. Ahogy a háta mögött a többiek előretörtek, a nyomorultat egyre jobban belepasszírozták a lándzsába, hogy a végén a hátán bukkant ki a hegye, és már át is döfte az utána következőt.

Fey arcán undor és rémület vonaglott.

• - Ez förtelmes!

• - Milyen szánni való szerencsétlenek! - kiáltotta Ava. - És ők is valakinek a húgai, bátyjai, gyermekei! Nem azért harcolnak, mert akarnak, hanem mert az elméjük halott. Ha ezer halállal lakolnának is a Narancs Testvérek, az sem lenne elegendő büntetés ezért.

• - Nem bírom már sokáig feltartani őket - rikoltott Fey. Lába megcsúszott a gépiesen nyomuló ellenfél vérétől iszamós padlón.

• - Mindenkit kiszabadítottunk! - harsogta Ava. - Indulás, Pinion!

Bíbor Kanca válaszul felnyerített. Egyetlen ugrással a helyiség hátsó falánál termett. Hátsó lábaival hátrarúgott, két patája két hatalmas pörölyként döndült a köveken. Egyszer, kétszer, háromszor. Záporoztak a kövek. A fal helyén hatalmas rés tátongott, amelyen befütyült az éjszakai szél.

Bíbor Kanca diadalmasan felnyihogott, és már ki is ugrott, a nyomában Fey, Ava meg a többiek.

Heves, véres harc festette vörösre az érkező hajnalt.

A romlottak hullámokban küldték rájuk megbűvölt, gondolkodni képtelen seregüket, megpróbálták bekeríteni a menekülőket, és megakadályozni, hogy kijussanak a városból.

Ava Kinyilatkoztatott alakjában vezette a menekülő foglyokat, éles szaglásával igyekezett előre kiszagolni az ellenséget, megtalálni a legalkalmasabb kivezető utat a fosztogatókkal teli városból. Ha csak Shaw-t kellett volna magukkal vinni, mindannyian felpattanhattak volna Pinion hátára, és könnyen elmenekülhettek volna a városból. Nem létezett az a bandita, amelyik utolérte volna a gyors lábú kancát. Csakhogy Ava ragaszkodott hozzá, hogy nem hagyhatják hátra a többi foglyot sem.

Így hát Pinion és Fey bíbor kanca és szénfekete párduc alakban morogva, nyerítve igyekezett visszaverni az üldözőiket. Patadöngés szaggatta a csendet, karmok és fogak villantak a csillagok fényében. A mocskos utcákon fosztogatók vére vöröslött, a romok között fájdalmas kiáltások visszhangoztak. Minél számosabb lett az ellenség, annál keményebben küzdött a két harcos.

Ava kimerülten szökdelt végig egy sikátoron, szorosan mögötte a foglyok. Az utcácska végében azonban nem a szabadság várta őket, hanem újabb banditák, kezükben szablyákat, sőt elektromos ösztökéket tartottak. A rohamot itt ráadásul kapitányok vezették, óriási Kinyilatkoztatott patkányok, fogazatuk és karmaik még az elektromos fegyverek kék szikráinál is félelmetesebb, ridegebb szikrákat szórtak.

Fey fekete szivárványként szökellt át a foglyok feje felett Ava elé, hogy szembeszegüljön a sereggel. Lekuporodott, és rábömbölt a közeledőkre. A megdöbbent fosztogatók hátrahőköltek, és rémülten visszahúzódtak.

A foglyok háta mögött Pinion fordult szembe az üldöző rablókkal, és hangosan, dacosan felnyerített, patáinak minden egyes dobbanása apró földrengésként rázta meg a földet.

De a banditák újabb rohamot indítottak, eleinte csak óvatosan haladtak, majd egyre magabiztosabban. A mérgezettnek nem volt választása, a banditáknak pedig erőt adott seregük nagy létszáma. Bármilyen vad és hatalmas harcos volt is Bíbor Kanca és Szénfekete Párduc, a túlerő olyan hatalmas volt, hogy semmiképpen sem kerekedhettek felül.

Ava elkeseredetten kuporodott le, tudta, hogy nincs menekvés.

Shaw is mellé húzódott.

• - Szívből sajnálom, öcsém - mondta neki Ava -, hogy nem tudtalak megmenteni benneteket, se Piniont, se Feyt, se senkit. Látod, a nővéred... teljes katasztrófa.

• - Dehogy - simította végig Shaw a testvére remegő, könnyes arcát. - Te vagy a legjobb nővér a világon!

• - Én csak egy semmirevaló nyúl vagyok - kacagott fel keserűen a lány. -Nézz csak rám. Alig egy kilométert rohantunk, és én máris reszketek a

kimerültségtől. Még egy gyereket se tudnék legyőzni a harcban.

• - Fey és Pinion mégis hallgat rád, és hallgatunk rád mi is mind - mondta neki Shaw. - Lehet, hogy kicsi vagy, és gyönge, de bátor is, és bölcs és együttérző. Mindent meghallasz, és mások szívében is hallhatóvá teszed a szavakat.

• - Téged nem hallottalak meg. Nem fogtam fel, hogy mire vágysz.

• - Akkor most hallgass meg, és fogadd el, amit mondok - ingatta a fejét Shaw. - Lelked úgy szárnyal, ahogy a sárkány röpül. Azt hittem, én képes lehetek megváltani a családunkat, csak épp azt nem láttam, hogy a sors már rég megáldotta a leghatalmasabb Kinyilatkoztatott Úrral.

Ahogy Ava felnézett az öccsére, ráébredt: ugyanazt a pillantást látja a szemében, mint hét évvel korábban, amikor az a családi fénykép készült.

• - Köszönöm, testvérem - mondta immár megbékélten. - Akkor legalább ne adjuk olcsón az irhánkat. Sárkányokként, ne pedig nyulakként vesszünk oda, ha kell...

De nem mondhatta végig, mert elnyúló, hangos harsonaszó hasított a harci zajba, épp ahogy a nap felbukkant a látóhatár peremén. A harcosok egytől egyig megtorpantak, és felnéztek az égre.

A keleten oszladozó ködből hatalmas, hófehér szörnyeteg emelkedett ki két irdatlan szárnyon, éles karmai, mint a sasé, hosszan kígyózó nyaka végén nyílhegy alakú fej ült. Oldalán kék csíkok húzódtak végig, mintha valami ősi katonai egyenruha lenne a testére festve.

• - A mindenit! - ámult Fey Swell. - Ez a Fehér Sárkány!

Ava kelet felé csapta érzékeny fülét. Tompa morajt hallott, sokezernyi katona masírozását, sok ezer harci gép csikorgását.

• - Megérkezett az Arkhón serege! - kiáltotta. - Itt az Arkhón serege!

A hatalmas sárkány egyre közelebb ért, majd lebukott a város fölött. A fosztogatók rémült kiáltozásai egybevegyültek a menekülők örömujjongásával. És a romlott banditák úgy szaladtak szét, ahogy a homokvár szemei peregnek semmivé a dagály hullámai alatt.

Ava, Pinion és Fey kis csoportban álldogált. Ava idegesen nyeldekelt. Előttük négy szék hátára emelt karosszékén maga Don Excel tábornok, azaz a Fehér Sárkány, Vuszter kormányzója, az ország leghatalmasabb hadura ült. Az egyébként is termetes férfit csak még hatalmasabbá tette a rögtönzött trónus magaslata. Éles pillantása könyörtelenül és számítón méregette őket, a csúcsragadozó-szempár várakozón pihent a három nőn.

• -  Semmiség volt, kegyelmes uram - lehelte Ava. - Csak a kötelességünket teljesítettük Gréma polgáraiként, az Arkhón hű alattvalóiként.

A kormányzó megköszönte nekik, hogy jelentették a fosztogatók búvóhelyét. Mint kiderült, Kide kormányzó Excel kormányzó egyik támogatója volt. Tudta, patrónusa újabb katonai győzelem lehetőségét kereste, hogy megerősítse pozícióját Gréma Urai között, és megnövelje politikai ázsióját, ezért Kide sietve továbbadta neki az információt. Excel pedig lecsapott a romlottak főhadiszállására.

A harc, pontosabban mészárlás gyorsan lezajlott. A banditák hiába szóródtak szét a romos városban, hogy a Fehér Sárkány tűzcsóváitól meneküljenek, kiderült, hogy a visszavonulás útját mindenütt Hosszúlábak zárják el, és esőként zuhogtak a nyakukba a nehéztüzérség lövedékei. A levegőből Szitakötő-egységek, kétrotoros halálosztók szedték le a menekülőket olajozott számszeríjakkal. A város romjai között pedig plasztikpáncélos gyalogosok járták végig az utcákat, és a még életben maradt banditákat elektromos sokkolóikkal végezték ki. Egyetlenegy sem menekült meg, sem a Kinyilatkoztatottak, sem az emberek, sem pedig a megbűvöltek, hiába rogytak térdre, hiába zokogtak kegyelemért.

A tábornok mellett komor hadizsákmány gyanánt magasodott halomban a sok levágott emberi fej és a Kinyilatkoztatott patkányok levágott farka. Avának forgott a gyomra a látványtól.

A tábornok egyetlen szót sem szólt, még mindig kivárt.

• - Mindannyiunknak nagy megtiszteltetés Kegyelmességed elismerése és a felajánlott lehetőség - nyelt nagyot Ava, és erőt véve magán, belenézett a ragadozószempárba. - De mi a nővéreimmel csak egyszerű emberek vagyunk, nem illünk egy nagyúr szolgálatába.

Piniont és Feyt nővéreiként mutatta be ugyanis, hogy ne derülhessen ki Pinion szökött rab mivolta. Jobb volt nem kockáztatni, hiszen a felmentők a romlottakat is szemrebbenés nélkül mészárolták le az utolsó szálig, és Ava nem szerette volna Pinion életét veszélynek kitenni. Pillantása lassan járt ide-oda a véres testrészek halma meg a trónuson pöffeszkedő tábornok között, és nem is tudta pontosan, melyiket látja félelmetesebbnek.

• - Okos lány vagy, Ava Cide, és figyelemre méltó tehetséggel segítettél hozzá ehhez a győzelemhez - zendült fel végül mély morajként a tábornok hangja. - Ne hetvenkedj szemforgató álszerénységeddel. Nem tartod elég hízelgőnek a rangot, amelyet nektek ajánlottam? Hiszen ez csak a kezdet. Ha hűségesen szolgáltok, ennél sokkal többet is adhatok.

• - Félreért, Kegyelmes Uram - tiltakozott gyorsan Ava. - Nem alkudozunk, nem a nagyratörés vitt minket a harcba, csak a szeretteinket akartuk kiszabadítani. Nem vágyunk dicsőségre, csak arra, hogy békességben élhessünk.

• - Békességben? - nevetett a tábornok, de a hangja nem felhőtlenül és vidáman csengett, inkább számító volt, és megfontolt. - Talán az aruk sem vágyik egyébre, mint hogy mozdulatlanul álldogáljon a mezőn, de a szél nem hagy neki nyugvást. Amikor Grémát szörnyetegek ostromolják a határokon túlról, és Pejlángban egymást tiporják a nagyratörők, hogy is remélhet bárki békességes életet, ha nincs hatalmas pártfogója? Egy éles kardot ügyes vívó kezébe kell adni, a jó paripát pedig sötét ismeretlenség nyeli el, ha nincs nemes lovasa.

• - A vadlovak a vadonba valók, nem Pejláng zsúfolt, forgalmas utcáira -szólalt meg Pinion Gates.

• - A rozsdás acéllal pedig gyomot és tűzifát érdemes hasogatni, nem illik ékkövekkel kirakott urasági hüvelybe - toldotta meg Fey Swell.

A feszültség tapintható volt, Excel tábornok összehúzta a szemét.

• - Nővéreim úgy értik, hogy csakis a saját álmainkat szeretnénk szolgálni - folytatta Feynél és Pinionnál finomabban, de jottányival sem kevesebb elszántsággal Ava. - Ha akaratunk ellenére kényszerítenél, hogy a szolgálatodba szegődjünk, olyan lennél, mint a romlottak, akik mérges itallal bűvölik meg azokat, akiket szóval nem képesek maguk mellé csábítani.

Egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő a tábornok jeges pillantásától. A három nő minden izma megfeszült. De ekkor a férfi arcán meleg mosoly áradt szét.

• - Jól beszéltél, Ava Cide. Nagyon jól. Nem erőltetem tovább ajánlatomat, ha ennyire nemkívánatos a számotokra, hanem jó utat kívánok nektek.

Ava megkönnyebbülten sóhajtott. Mélyen meghajoltak a tábornok előtt, és elindultak. Ava odaintett az oldalt a foglyok között ácsorgó Shaw-nak.

• - Hazamegyünk - mosolygott rá.

• - Indítsátok őket útnak - jött a hátuk mögül a tábornok parancsa. -Mindenkit.

A foglyok mellett álló katonák erre egyszerre rántották elő a kardjukat, és döfték bele mélyen a rabokba. A legtöbben még csak fel sem kiáltottak, máris kilehelték a lelküket.

Ava döbbenten torpant meg.

Shaw a földre rogyott. A lány mintegy álomból riadva az öccséhez rohant, és mellé guggolt. Karjába kapta a haldokló fiút, tenyerét a sebére szorította, hogy elállítsa a bugyogó vért.

• - Jaj, istenek, ne tegyétek ezt! Csak ezt ne!

Shaw felnézett rá, mosolyogni próbált:

• - Nincs semmi baj, nővérkém. Szót kellett volna fogadnom, és ottmaradni a szemétbányában - susogta olyan erőtlenül, hogy Avának az ajkához kellett illesztenie a fülét, hogy hallja. - Igazad volt. Ezeknek a szemében mi csak gyom vagyunk.

Végül Ava gyöngéden elfektette a mozdulatlan testet a földön, és a tábornokra nézett:

• - Miért tette?

• - A vadlovon, amely engem nem enged a hátára, más se lovagoljon -közölte higgadtan a tábornok a vértócsában álló Avával. - És a rozsdás acélt, amely nem hajlandó engedelmeskedni a kezemnek, más sem forgathatja. Ráadásul hiányzik még néhány fej, hogy kerek ezer levágott ellenségről számolhassak be az Arkhónnak győzelmi jelentésemben. Hogy kikerekedjen a szám, a foglyok fejére is szükség van... meg a tiédre és a nővéreidére.

• - Hogy tehet ilyet? - sikoltotta Ava. - Maga az Arkhón szolgája, Gréma népének a szolgája.

• - Manapság az Arkhón megremeg, ha meglát, és nem mer parancsolni nekem - jött a válasz. - Igazából úgy gondolom, ha visszatérek Pejlángba, hangzatosabb címet fogok igényelni magamnak. A Gréma Védelmező Ura elég szépen cseng, nem gondolod? Abból talán a többi kormányzó és tábornok is felfogja végre, hogy új idők járnak.

A katonák a magasba emelték kardjukat, és elindultak Aváék felé. Ő csak a tábornokot látta, belenézett a szemébe, két karját karmokként szegte fel, és rávetette magát.

Erős karok ragadták meg, és emelték a magasba. Érezte, hogy széles, vörös sörényes háton ül, le-fel zötyög, és a tábornok egyre távolabb kerül. Bíbor Kanca hátán lovagolt, Fey Swell erősen magához ölelte, úgy menekültek a tábornok emberei elől.

Hallotta, hogy Fey mély, fájdalmas hangon ezt mondja:

• - Ne most! A nyúl mindig kivárja a megfelelő pillanatot.

A vállig érő arukmezőben három véres nő térdelt. Kelet felé néztek, a felkelő nap és Pejláng irányába.

• - Noha nem ugyanazon év ugyanazon havának ugyanazon napján születtünk - mondták kórusban -, noha nem egyazon ház fedele alatt, azonos szülők gyermekeként, egyazon néven láttuk meg a napvilágot, mégis egymásra leltünk. Minket a gyász kapcsol össze, az igazság vágya egyesít, ezért testvérekké lettünk. Az egek és a föld legyenek tanúink, hogy nem mi kezdtük ezt a harcot, de mi fogjuk bevégezni. Addig nem lankadunk, míg el nem hozzuk Grémába a békét, vagy míg ugyanazon év ugyanazon havának ugyanazon napján meg nem halunk.

Az aruk lengedezett a szélben. A három nővér felszárította könnyeit.

A bíbor kanca és a szénfekete párduc egymás mellett ügetett a fűtengerben, kettejük előtt pedig egy szürke nyúl szökdécselt, ahogy a repülőhal vetődik minduntalan a tenger hullámai fölé. Hallgatózott, meglapult, tervet kovácsolt, még harcolt is, de a könyörület soha nem hagyta el a szívét.

• - Gréma Urai! - suttogta Ava magában. - Új tag emelkedett soraitokba.

fordította: Török Krisztina