– Aludjon jól! – köszönt el tőle Gunnar, és a többiek is csatlakoztak hozzá. Leif bólintott, és kilépett a tűz fényköréből, hogy bú-

vóhelyet keressen magának a nap elől.

Gunnarral sétáltunk egyet reggel a tó körül, amikor már Leif az igazak álmát aludta.

– Ezek után sem hátrál meg? – kérdezte mindenféle magyará-

zat nélkül, mert biztos volt benne, hogy tudom, mire gondol.

– Leif biztos benne, hogy átviszem.

– Igen, az. Nem tudom, milyen játékot játszik. Remélem olyat, amiben mi egy oldalon állunk vele, és a norvég panteon a másik oldalon.

– Mi a másik lehetőség?

– A „mindenki saját magáért”.

– Ah. Nem beszélhetek helyette, és azt sem tudom, melyik oldalon áll. De én a maga oldalán állok – mondtam, aztán az állammal a többiek felé böktem. – Meg az ő oldalukon.

Az alfa rám sandított.

– Szóval maga szerint nem szükséges semmilyen megelőző lé-

pést tennünk?

– Egyelőre nem látom szükségét. Varjuk meg, mi lesz a második körben.

A második kör Leif napnyugtát követő ébredése után kezdő-

dött. A vámpír azt mondta, beszélni szeretne velem a tábortűztől diszkrét távolságra. Gunnar a szemével kérdezett, de csak észrevétlenül megráztam a fejem. Hagyta, hogy elvonuljunk.

Zsebre dugott kézzel, némán sétáltunk a tóparton vagy száz métert. Úgy tűnt, Leif arra vár, hogy én kezdjem, pedig ő akart beszélni velem. Végre megállt, én is megálltam, és egymás felé fordultunk.

– Az egész nap rendelkezésedre állt, hogy izmosítsd magadban a dühöt, és én még mindig itt vagyok, a fejem a nyakamon, a mellka-somból sem áll ki karó – mondta. – Jó ember vagy, Atticus.

– Te pedig elbűvölő vámpír.

Mogorván bólintott.

– Megérdemelném a bosszút. De szeretném, ha tudnád, hogy tegnap este nem valami freudi elszólásról volt szó. Gyónásom teljesen célzatos volt.

– Mi volt vele a célod?

– A kettőnk közti teljes őszinteség.

– Milyen megnyugtató. Most miért mondtad el?

– Mert ez a barátság, Atticus. Igaz, hogy szerepet játszottam, amikor találkoztunk. Volt valamid, amire nekem szükségem volt, és csak úgy kaphattam meg, ha összebarátkozunk. De az idő folyamán – a fizikai és verbális versengéseink, a nyelvezetem modernizálására tett kísérleteid, és a közös harcok során – rájöttem, hogy őszintén kedvellek. És már néhány éve semmilyen szükség nincs szerepját-szásra.

Megráztam a fejem.

– Már megbocsáss, de nehezen hiszem el ezt. Occam borotvája szerint az egyszerűbb magyarázat az igaz. És a legegyszerűbb magyarázat az, hogy te egy manipulatív rohadék vagy, mint minden vámpír.

– Atticus, nekem nem kell mondanom semmit. A fogadalma-dat úgyis teljesíted. A legegyszerűbb magyarázat – vagyis az egyetlen magyarázat – erre az, hogy el akartam mondani neked. Hogy meg akartalak ajándékozni a bizalmammal és az elismerésemmel, őszintén be akartam vallani neked, hogy értékelem a barátságodat.

Nem fogom elárulni, és többé nem fogok eltitkolni előled semmit.

Unom már a titkolózást.

Továbbra is voltak kétségeim, de a jelek szerint tényleg ezt akarta elmondani nekem, és most azt várta, hogy bevegyem.

Talán később be is veszem. Majd a tettei bebizonyítják, hogy őszinte volt-e. A leghelyesebb válasz erre az volt, ha elfogadom a magyarázatát, de óvatos maradok. Talán tényleg őszinte volt velem, de már képtelen voltam megbízni benne, és mostantól kezdve nekem kellett eljátszanom a barátot.

– El akarod mondani a titkaidat? – kérdeztem félrebiccentett fejjel, gúnyosan mosolyogva. – A nagy vámpírtitkokat?

Hogy kifejezze a dolog exkluzivitását, felemelte a karját.

– Csak neked, senki más nem tudhat róluk.

– Vagyis mostantól bármit kérdezhetek a vámpírokkal kapcsolatosan, te őszintén válaszolni fogsz rá? – vigyorogtam.

Leejtette a fejét és lemondóan sóhajtott, mert tudta, hogy mi következik.

– Kérdezz! – mondta tompa hangon.

– Mondj el mindent, amit Theophilus hollétéről tudsz!

Láttam rajta, hogy őszintén meglepődött. Azt hitte, valami olyan lényegtelen baromságot kérdezek majd, hogy a vámpírok szarnak-e. De mit érdekeltek engem ezek a dolgok? Sokkal fontosabb kérdéseim voltak. Ha ez a titokzatos Theophilus tényleg idő-

sebb nálam, talán azt is tudta, kik álltak a druidák ellen folytatott, római pogrom hátterében. Lehet, hogy ő. Egy ilyen lényt megéri fel-kutatni.

– De semmi mellébeszélés! – tettem hozzá. – Azt akarom, hogy a legjobb tudomásod szerint elmondd nekem, hol van, és hogyan lehet kapcsolatba lépni vele.

– Véget akarsz vetni az életének? – kérdezte Leif.

– Addig nem, amíg okot nem szolgáltat rá. Egyelőre csak beszélni szeretnék vele.

– Érdekelni fogja, hogyan bukkantál rá.

– Azt mondom neki, hogy kikövetkeztettem.

– Tudni fogja, hogy hazudsz. A pulzusod szaporaságából, a bő-

rödből felszabaduló kémiai anyagokból, az arckifejezésed elemzésé-

ből – tudni fogja, hogy valaki elárulta őt, és követelni fogja, hogy fedd fel a forrásaidat.

– Követelhet, amit akar, te is tudod, hogy nem tudja kiszedni belőlem.

– Nem tudom – rázta meg a fejét nyomatékosan.

– Mire célzol? Telepatikus képességei vannak?

– Csak arra, hogy tényleg nem tudom. Mert soha nem találkoztam vele. Csak homályos és feltevésekre alapuló értesüléseim vannak róla.

– Tök mindegy. Ki velük! – mondtam. – Tőlem nem fogja megtudni, hogy valaha beszéltél róla.

Leif kitágította az orrlyukát, és idegesen fújt egyet.

– Úgy tudom, megosztja az idejét Görögország, Vancouver és egy kis ausztráliai, trópusi város, Gordonvale között. A felhőket kö-

veti.

– Tessék?!

– Borús egeket keres. Annyira öreg, és annyira hatalmas, hogy ő még nappal is képes odakint sétafikálni egy bizonyos ideig, ha nem túl erős a napfény.

A szemöldököm a homlokomra szaladt.

– Te képes vagy hasonlóra?

– Dehogy. Nekem még egy sötét pincében is hatalmas erőfeszí-

tésembe kerül, hogy ébren maradjak, miután megvirradt.

– Szóval Görögországban… De melyik részén?

– Thessalonikiben.

Összehúztam a szemöldököm.

– Az nem kifejezetten felhős város.

Leif vállat vont.

– Ha engem kérdezel, szerintem odavalósi.

Ez illett is a görög névhez.

Tovább bombáztam kérdésekkel Leifet, és közben azt lestem, vajon felfedezem-e rajta a mellébeszélés legapróbb jelét is. Ha hazu-dott, pokolian jól csinálta. Akár igaznak, akár hamisnak bizonyulnak később az információi, legalább nyomok voltak, amiken elindulhat-tam, még ha forróknak nem is lehetett nevezni őket. És látszólagos őszintesége reményt adott, hogy talán tényleg a barátjának akar tudni.

Az éjszakát – és a rákövetkezőt is – múltunk kalandjainak felidézésével töltöttük. Olyan vicceket mondtunk, amelyeknek semmi értelme nem lenne angolra fordítva, és olyan kalandokról számol-tunk be, amelyek távoli földeken és elfeledett kultúrákban estek meg velünk. Aztán megpróbáltuk megverni egymást a „ Legfurcsább szar, amit valaha zabáltam” versenyben (Vejnemöjnen nyert). Csang Kuo-lao elővette a haldobját és ütögetni kezdte, hogy ritmikus alapot adjon Vejnemöjnen kantelejátékának, de olyan zenei stílus kerekedett ki belőle, amit legjobb elfeledni. Afféle indonéz halál-polka.

Leif nem kért újra a véremből, én meg nem ajánlottam fel.

Ahogy egyikünk sem. Nem sértődött meg, mert látszott, hogy nincs szüksége minden este vérre.

A harmadik végigmesélt éjszaka után megvizsgáltam a kötéseket, és láttam, hogy elég szépen megerősödtek. Úgy éreztem, most már eléggé ismerem ezeket az embereket.

– Uraim, azt hiszem, készen állunk – jelentettem be. – Holnap éjjel átlátogatunk a norvég panteon síkjára.

 

Huszonegyedik fejezet

 

Amikor öt férfinak egyszerre kellett megérintenie engem, meg a fa gyökerét, az erősen hasonlított a kicsavarodós-tapizós társasjáték homoerotikus verziójára, és majdnem elröhögtem magam, különö-

sen akkor, amikor megláttam az arckifejezésüket. Ez volt az arcukra írva: „Ez nagyon buzis?” Azt hiszem, sok tesztoszteronpontot vesz-tettem abban a pillanatban, de megpróbáltam a feladatra koncentrálni, hogy mindenkit átjuttassak a norvég síkra.

Well forrásához most már őrt állítottak, és amikor felbukkan-tunk, egy sas éles „íjah”-kiáltását hallottuk, ami hasonlított az egyik humoros műsor főcímzenéjéhez, és mindannyian a hang irányába kaptuk a fejünket.

– Ez nem madár – mondta Vejnemöjnen némi gondolkozás után. – Ez egy fagyóriás.

Varázslátása ugyanolyan éles volt, mint az enyém, ha nem élesebb. A madár aurájára pillantva észrevettem, hogy nem sok köze van egy ragadozó madárhoz. Egy nagy, jégkék kétlábú volt.

– Magáé a pálya, Atticus.

Abban állapodtunk meg, hogy a tárgyalásokat én bonyolítom le. Vejnemöjnen beszélt ónorvégül, de Leif még jobban tudott ezen a nyelven, így a vámpír fordított a többiek számára.

– Üdvözlünk nagytiszteletű óriás! Beszélhetnénk veled? – kérdeztem a sastól. – Beléphetnénk Jötunheimbe, hogy találkozzunk Hrymmel?

A sas leugrott az ágról, és hatalmas óriássá változott. Megren-gette a földet, és havat fröcskölt a levegőbe, amikor becsapódott.

Négy méter magas volt, bőre néhány árnyalattal világosabb az Ava-tar című film kék embereinek bőrénél. Igazi szakálla volt, csak éppen jég vonta be, mint ahogyan a szemöldökét is. Kócos, sötét hajá-

nak végeit dér melírozta. Látszott rajta, hogy nincs melege, mégsem viselt mást, csak egy szőrme ágyékkötőt. Ezen a tényen kénytelen voltam elgondolkozni: ha a fagyóriások rájöttek arra, hogy a tojásai-kat egy kicsivel melegebben tartja a bunda, akkor miért nem jutottak el odáig, hogy több bunda az egész testüket melegen tartaná? Ők nem aggódnak a kihűlés miatt? Elementáris természetüket tekintve bizonyára immúnisak voltak rá, és hiányos öltözetük, valamint fagyos megjelenésük azt hivatott garantálni, hogy akik rájuk néznek, megfagynak.

– Kik vagytok?! – követelte a választ. Hangja olyan volt, mintha hordókat gurigatnának a kikötőben.

– Nem az Ászok barátai – biztosítottam, mert ezt még a ne-vünknél is fontosabb információnak tartottam. Ezután jöttek a neve-ink, és mivel még mindig nem vert bennünket péppé, arra gondoltam, hogy a kapcsolatunk elég jól alakul.

A fagyóriás jeges pillantással meredt Perunra (milyen pillantá-

sa lehetne egy fagyóriásnak?):

– Grrr, nem szeretem a mennydörgésisteneket. Nem bízom bennük. Mi dolgotok Hrymmel?

– Ma éjjel, vagy a következőn, vagy amikor a fagyóriások jónak látják, véget vethetünk az Ászok uralmának. Thor megsérült, de azt sem tudja, hogyan. Freyja szabad préda. A nornák halottak. Az egész Asgard egy gyümölcs, ami csak az éhes Hrymet várja, hogy leszakít-sa magának.

Az óriás úgy nevetett, mint aki asztmatikus problémákkal küszködik.

– Höhöhhhöhau! Milyen badarságokat beszéltek itt? Azt hiszi-tek, az ilyen kis porbafingók, mint ti, legyőzhetik az Ászokat?

A háromajtós szekrény meg az izomagyú nem ért a szép szóból.

Ezek a típusok fizikailag kommunikálnak, és mi is csak így adhatunk tudomásukra dolgokat. Csang Kuo-laohóz fordulva ennyit mondtam mandarinul:

– Csang mester, azt hiszem, egy kis jó modorra kellene tanítani őkelmét. Megmutatná neki, hogy legközelebb hogyan beszéljen ve-lünk?

Az ősi alkimista ostorbajusza alatt gúnyos mosoly jelent meg, és kurtán meghajolt felém. Levette a táskáját, lerakta a haldobját, aztán előhalászta a vasrudait.

– A bajtársam ad egy kis ízelítőt az erőnkből – mondtam az óriásnak ónorvégül. – Talán hajlandó leszel meghallgatni bennünket, ha látod, mire vagyunk képesek.

A jötunn felhorkant:

– Ugyan, mit csinálhatna velem ez az öreg fószer? Le fog fingani?

Remélem, engem soha nem fognak úgy lefingani, ahogy Csang Kuo-lao leszerelte az óriást. Először térden rúgta, hogy tudassa vele, nem szórakozik. Az óriás felüvöltött, és ugyanazzal a lábával görcsö-

sen visszarúgott, de Csang elkapta a lábát, aztán felugrott az óriás arca elé, és a nyakába szaltózott. Vádlijait összekulcsolta az óriás nyaka körül, majd fejjel lefelé lelógatta a testét. Az óriás szeme elkerekedett a meglepetéstől. Hogyan lovagolta meg ilyen gyorsan a kí-

nai, és hogyan lett őneki hirtelen öregember-nyaklánca? Vastag keze elindult a mellkasa felé, hogy lerántsa Csangot, de barátunk a lógászkodás közben alaposan megropogtatta az óriás csontjait, és vasrúdjával sürgősségi ütéseket helyezett el az óriás mellkasán és nyakán lévő nyomáspontokra: piff-paff-pifi-pufi-paff. Az utolsó ütés után az óriás keze megdermedt. Csang továbbra is fejjel lefelé lógott, és nyugodtan széttárta a karját afféle „tá-dám!”-gesztussal. Kezdeményezésemre udvarias tapsba kezdtünk. Az óriás lassan felfogta, hogy mi történik, és tántorogva igyekezett megmozdítani a felsőtest-

ét. Amikor hátralépett, Csang meghajlította a derekát, és elkapott néhány szakállcsapot, aztán lecsúsztatta a lábát az óriás nyakáról, és a kulcscsontjáról elrugaszkodva csinált egy olyan hátraszaltót, mintha toronyugró bajnokságon lenne. Néhány fordulat, és szaltós izé után – nem vagyok gimnasztikai szakértő – elegánsan landolt, bár térdig süllyedt a hóba. A fagyóriás meglehetősen esetlenül hátrazu-hant, amihez Csang rúgása is hozzájárult. Hiába csapdosott a karjá-

val, hogy egyensúlyát visszaszerezze, ideges üvöltéstől kísérve hangosan – és nedvesen – a hóba csapódott.

Leifre néztem.

– Ha mi nem vagyunk itt, akkor is ilyen hangos lett volna? – Leif nevetés gyanánt felhorkant, de nem válaszolt.

Visszaváltottam mandarinra:

– Csang mester, ha ilyen hangosan ordított, felteszem, beszélni is tud a barátunk.

Csang Kuo-lao bólintott. Aztán a hóban az óriás fejéhez sétáltunk.

– Bocsásd meg a kis erődemonstrációnkat! – mondtam a jötunnak. – Biztosíthatlak, hogy nem szenvedsz maradandó károsodást, és hamarosan eleresztünk. Megtudhatnánk a neved, nagy öreg?

– Suttung vagyok – morogta az óriás. – Vegyétek le rólam a gonosz varázslatotokat!

– Rögtön az után levesszük, hogy megfogadod, nem alkalmazol velünk szemben erőszakot, és elkísérsz Hrymbe.

– Rászedtetek! – dobálta magát a hóban, miközben megpró-

bált felállni, de a lába nem akart engedelmeskedni. Hagytam, hadd próbálkozzon, aztán amikor dühösen és csalódottan bár, de lecsilla-podott valamelyest, újra megszólaltam: – Nem értek egyet. Mi csak azt mondtuk, hogy le tudnánk bírni az Ászokat, de te kételkedtél ebben. Gyorsabb volt megmutatni, mint elmagyarázni. Hajlandó vagy szabad közlekedést biztosítani szá-

munkra?

– Kénytelen leszek megadni, ha nem akarok tovább itt feküdni, mint egy fadarab.

– És elviszel bennünket Hrymhez?

– Igen. Felnyársal benneteket, aztán rozmaringgal megszórva megsüt, ma éjjel mind megkóstolhatjuk a húsotokat. És holnap ki-szarunk benneteket a hóba.

– Merész és ingerült szavaid nem voltak túl diplomatikusak.

Ezt inkább nem tekintem menlevélnek. De feltételezem, nem be-szélhetsz Hrym nevében. Csang mester, az óriás a szavát adta, ké-

rem, engedje el! – Suttung kedvéért ónorvégül beszéltem, de az utolsó mondatot mandarinul is megismételtem. Csang fürgén az óriás mellkasára ugrott, és különböző helyeken megbökte a testét. Az utolsó bökést követően Suttung karja megrándult, és lecsapott vele a hóba, hogy megtámasztva magát felüljön. Csang egy újabb akroba-tamutatvány keretében végbevitt egy tökéletes landolást.

Suttung felállt, aztán megnézte, hogy mindene úgy mozog-e, ahogyan régen. Amikor úgy látta, hogy igen, alaposan megnézte Csangot, és megpróbálta kiszúrni, mi kerülte el a figyelmét korábban. Mert ez a látszólag törékeny emberke nagyon veszélyes volt.

Ugyanilyen gyanakvó – és természetesen fagyos – pillantással vé-

gigmért bennünket is, közben azon tűnődött, milyen hatalommal rendelkezhetünk, ha képesek vagyunk az Ászok legyőzésére.

– Gyertek! – mondta végül, azzal elindult, és vastag lábával ös-vényt taposott nekünk a hóban.

A fagyjötunnok faluja kétórányi járásra volt onnan a csípős hi-degben. Mivel a farmerem és a bőrdzsekim – a szandálomról nem is beszélve – nem volt éppen hideg-kompatibilis, kénytelen voltam Vejnemöjnentől egy plédet és egy hócipőt koldulni, de az arcáról leolvastam, hogy komplett idiótának tart. A fagydaganatokat meg tudtam volna gyógyítani, az viszont aggasztott, hogy akár teljesen megfagyhat valamelyik testrészem. A csapat többi tagja jobban hozzá volt szokva a hideghez, vagy legalábbis jobban felkészültek rá.

Perun mellettem haladt, és közben szőrpamacsos mellkasát döngette. Bundából készült palástot viselt, de vékony ingét nyitva hagyta a mellkasán, közszemlére bocsátva saját bundáját.

– Látod, milyen hasznos, ha az embernek szőrös a mellkasa?!

Mekkora marhaság leborotválni!

– Ugyanezt a tanácsot adná a nőknek is? – tudakoltam.

– Persze! A szőrös nők a legjobbak. Adjatok nekem egy sonkás, szőrös nőt!

– Ha maga mondja. Különben jó együttesnév lehetne. Sonkás, Szőrös Nők. Gondoljon bele, micsoda lehetőségek rejlenének a lo-gókban meg az ajándéktárgyakban! Korszakalkotó lenne.

Perun gondterhelten pislogott.

– Átválthatnánk oroszra? Fogalmam sincs, miről beszél.

Átváltottunk oroszra, és Suttung háta mögött csevegni kezdtünk. Perun már alig várta, hogy találkozzon a minden valószínűség szerint sonkás és szőrös óriáshölgyekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy régen volt szerencséje egy romantikus légyotthoz.

A jöttunok nem barlangokban vagy primitív kunyhókban éltek, hanem hóval szigetelt, jégből faragott, masszív házakban. Néhány ház homlokzatára – az ablakok köré és az alapzatra – megkapó mintákat véstek. A meredek tetőkből kémények ugrottak ki, és minden háznak magas ajtaja volt.

A hóban nem látszódtak emberi csonthalmok, tehát semmi nem bizonyította, hogy az óriások a hóba szarnak. Sőt, a falu meglepően nettnek hatott, nem volt mocskos vagy elhanyagolt, amire olyan lények esetében számítana az ember, akik nagy előszeretettel mondják azt, hogy „grrrá”. A falu közepén egy nagy közösségi tűzgödör ásított, amit jó ideje nem használtak. Erről az jutott eszembe, hogy a mocskot és az elhanyagoltságot talán csak a hó takarja el – az emberi csontokkal egyetemben.

A havas főút kihalt volt, mindenki otthon, családi körben töltötte az estét. A házakból kiszűrődő narancssárga derengés és a ké-

ményekből kibodorodó füst meleg kandallókról árulkodott. A falu idilli hangulatától mégsem nyugodott meg kis csapatunk, ugyanis csapdát gyanítottunk.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem Suttungot.

– Grrrááá! Odin kémei elől rejtőznek. Hugin és Munin túl sokszor látogatott el erre az utóbbi napokban.

Milyen érdekes! Csak nem engem kerestek?

– Akkor jobb, ha mi is elbújunk, hogy ne vegyenek észre.

– Megérkeztünk – állt meg Suttung egy ház előtt, amely semmivel sem volt nagyobb a többinél, és semmi nem különböztette meg a többi háztól. Minden ház hatalmas volt, de ennek nem voltak jégfaragások az ajtaja körül. Egyetlen lándzsára szúrt fej sem díszel-gett rajta, semmilyen jel nem utalt arra, hogy a főnök házánál jár-nánk. Akkor kapcsolt be a csapda-riasztóm – Leif, Gunnar és Csang is felkészültek a veszélyre. Perun és Vejnemöjnen viszont teljesen nyugodt volt. De nem jelent meg terepruhás, lándzsás óriásosztag.

És fagyott, északi zombik sem ugrottak elő, hogy az agyunkból lakomázzanak.

Talán Hrym nem is volt már főnök. Azért kértem meg Suttungot, hogy hozzá vigyen, mert úgy tudtam, ő vezeti majd a fagyóriásokat a Ragnarök elérkezésekor, és a szerepéből kifolyólag némi befolyással rendelkezik a többiek felett.

– Itt lakik Hrym? – kérdeztem.

– Igen, és bízzatok benne, hogy nem éhes – kopogott kettőt Suttung az ajtón, mielőtt belépett. A többiek nevében ugyan nem beszélhetek, de arra számítottam, hogy Hrym majd egy nagy jégtró-

non ül, egyik kezében lándzsát tart, lábánál jegesmedve fekszik, ami kellemes hőmérsékleten tartja cipőjét. A másik kezébe forralt cidert képzeltem, vagy minimum egy mézsörös korsót. A trón mögé egy kancellár dukált volna, a szobába szolgák és udvaroncok hada, meg egy hosszú asztal, ami hústól, sajttól és frissen sütött kenyértől ros-kadozik. Ehelyett két óriás szuszogott hangosan valami olyasmiben, amit csak egy hatalmas szextócsaként tudok leírni.

 

Huszonkettedik fejezet

 

Vannak olyan dolgok, amiket ha egyszer lát az ember, soha nem teheti meg nem látottá. Annyiszor játssza le a fejed dolby-sztereós há-

zimozi rendszere, hogy a végén már kétségbeesetten meg akarod állítani, hogy valami más filmet rakj be.

A hosszú asztal, amire számítottam, valóban ott volt. Hrym er-re döntötte szexpartnerét. Nem zavarták őket a tányérok, sem a ki-loccsanó söröskorsók, és teljesen tudatában voltak a ténynek, hogy most közönség előtt kefélnek. Nem voltam benne biztos, hogy a kedvünkért abba fogják hagyni.

– Grrrááá – mondta volt Hrym. Csatt-csatt-csatt.

– Grrrááá – válaszolt a párja. Csatt-csatt-csatt.

Suttung mindent megtett, hogy még időben és diszkréten be-csukja az ajtót előttünk, de a pszichém addigra már visszavonhatat-lanul megsérült. Észleltem a veszélyt, és behunyt szemmel rágyújtottam egy nótára: „A farmer a völgyben, a farmer a völgyben, hé-hó hijihé hó, nőt hozott magának…” A francba, ez egyáltalán nem segít!

Gyorsan egy másik dalt srácok!

– Minek az magának, Atticus? – kérdezte Gunnar.

– A legidegesítőbb, legagylohasztóbb dalra van szükségem, hogy ne éljem át újra, amit az előbb láttam. Erős késztetést érzek rá, hogy kitöröljem az agyamból.

– Nagyszerű ötlet! Csatlakozom – mondta Gunnar, aki hozzám hasonlóan sokkos állapotba került. – Mit szólna az El Pasá hoz Marty Robinstól?

– Az jó szám, igazán fülbemászó, de a katatónia legmélyére nem képes elég gyorsan lemeríteni.

– Megvan! – csipogott közbe Vejnemöjnen váratlanul. – Mit szólnátok az Ez egy kis világhoz…?

– Tökéletes! – kiáltottam fel. – Éppen ilyen dalra van szüksé-

günk az óriások földjén! Mindenki, háromra! – Azzal minden rendelkezésünkre álló lelkesedéssel énekelni kezdtük a dalförtelmet a hóban, egy kicsit túlságosan kerek szemmel, egy kicsit túlságosan pánikba esve. Perun és Csang Kuo-lao nem ismerték a dalt, de gyorsan megtanulták, és a második körben már csatlakoztak hozzánk.

Suttung, a fagyjöttun döbbenten meredt ránk. Egyrészt zavar-ban volt a baklövése miatt, másrészt szinte teljesen biztos volt benne, hogy megőrültünk.

 

Huszonharmadik fejezet

 

A központi idegrendszerünk teljes elkásásodásától egy fekete madár mentett meg bennünket, amely a fekete égen siklott. Leif különösen finom éjszakai látásával egyből kiszúrta, és hálásan fogadtuk megjelenését, mivel megmentett bennünket a kettős traumától, amit Hrym házaséletének látványa, illetve a leglélekölőbb dal éneklése okozott nekünk. Az utcán a jégházakból kiszűrődő fényeknek kö-

szönhetően nem uralkodott teljes sötétség.

– Talán Hugin és Munin? – töprengett Perun hangosan.

– Kétlem. Csak egy madár van az égen – mondta Vejnemöjnen.

– Akkor meg micsoda? – kérdezte Gunnar.

– Lehet, hogy csak egy egyszerű madár – mondta Csang Kuo-lao.

De Leif megrázta a fejét.

– Nem, nem tetszik a vére szaga.

– A francba! – sóhajtottam. Mert mielőtt a madár lecsapott, és alakot váltva egy meztelen, tejfehér bőrű nővé változott volna, rájöttem, kit üdvözölhetek személyében. – Ez Morrigan.

Morrigan követett engem a norvég síkra, ugyanis a Tuatha Dé Danannok a druidákhoz hasonlóan képesek bárhová eljutni, de általában az ír síkon, valamint a földön tartózkodnak, mert nem akarják a többi panteont megzavarni.

Vörösen izzó szemmel közeledett, nem zavarta a hideg.

Suttungra néztem, hogy vajon milyen pofát vág. Láttam rajta, hogy le van nyűgözve, és mindjárt megkérdi, a hölgy szingli-e. Pedig, ha egy parányi esze van, tudhatja, hogy egy vörösen izzó szemű nő sohasem könnyű préda, és befogja a száját.

– Siodhachan Ó Suleabháin – kezdte hátborzongató mollban – , mielőtt ebbe az őrültségbe bocsátkoznál, szeretnék veled szót váltani.

Önkéntelenül is megborzongtam. Ha a hideghez Morrigan hangja is társul, férfiember mást nem tehet.

– Ja, persze. Őőő… beszélgessünk! Srácok, talán rakjatok addig egy tábortüzet, oké? Majd beszéltek Hrymmel, ha visszajöttem. Úgy értem, ha már tud velem beszélni. – Itt rázott ki másodszor is a hideg.

Biztosítottak róla, hogy összedobnak egy tábortüzet, semmi probléma, és hogy hamarosan újra találkozunk. Morigannel nyugat felé sétáltunk, ahol senki nem hallhat bennünket.

– Eléggé alulöltöztél ehhez a klímához – kezdte Morrigan, aki hasonlóan alulöltözött volt.

– Igen, nincs egy thermo takaró a zsebedben?

De Morrigan meg sem hallotta a kérdésem.

– Ez is azt mutatja, hogy mennyire megtervezetlen az egész ka-landod. Nagy butaságot művelsz. Gondolom, tudod, hogy Asgardban nem menthetlek meg? Még itt, Jötunheimben sem védhetlek meg, ha meghalsz, a valkűrök oda visznek, ahová akarnak.

– Ha már a valkűröknél tartunk… kiderült, hogy nem szemel-hetnek ki a halálra.

Morrigan felém kapta a fejét, kíváncsian, vajon viccelek-e vele.

Miután úgy döntött, halál komolyan beszélek, megkérdezte: – Ezt honnan veszed?

– Egy héttel ezelőtt összekoccantam velük, és megpróbáltak kicsinálni. Az amulettem jéghideg lett, de más nem történt. Győztesen kerültem ki a harcból, és most visszajöttem repetázni.

– Szemtől szembe akarsz megvívni velük?

– Még az is előfordulhat, ha elkezdenek üldözni. Nekem az a legfontosabb, hogy ne szegjem meg a Leifnek adott szavamat, azért hoztam át Asgardba. Gondolom, te sem fogsz fogadalomszegésre biztatni, amikor neked is tettem egyet.

– De miért akarsz beszélni a fagyjötunnokkal? Azt nem ígérted meg Leifnek, hogy hadsereget toborzol belőlük, ugye? És ennek a többi lógósnak sem ígértél semmit. Rázd le a vámpírt, és tűnj el! A többieket bízd rám!

– Morrigan, Thor tökéletesen híján van minden nemességnek.

Hallanod kellett volna, mit tett a többiekkel. Egy valódi köcsög.

– Egy mi?

– Hagyjuk! Figyelj, ami a többieket illeti: minél többen jövünk át, annál biztosabban térhetek haza. Hagyom, hogy Leif lőtávolba kerüljön, aztán lesz, ami lesz. Ha Thor megöli őt, távozunk. Ha ő öli meg Thort, szintúgy. Nem fogunk sokáig itt időzni, és az egész síkra rontást hozni.

– Az ügynek közvetlen következményei lesznek, Siodhachan.

– Már beszéltem erről Jézussal, de ő sem tudott megállítani.

Annak is súlyos következményei lennének, ha nem jöttem volna ide.

Tudsz valami újat is mondani?

– Fogalmam sincs, miről beszéltél a keresztények istenével, de volt egy látomásom a halálodról.

Meg kellett állnom. Valahogy nem tudsz tovább lazán sétálgatni, ha valaki megjövendöli a halálodat.

– Itt történt vagy a földön?

– A földön.

Összehúztam a szemöldököm.

– De ott te fedezel engem, nem?

Szemének vörössége elhalványult.

– De. Mégis láttam a halálodat. Fölöttébb… nyugtalanító volt.

Azt elhiszem. Vajon mi volt az ő szerepe ebben a forgatókönyv-ben?

– Figyelj, megígérem, hogy extraparanoiás leszek a kaland so-rán, és szuper turbó paranoiás, ha visszatértem, de nem tántoríthatsz el.

– Tudom, hogy nem állíthatlak meg. Mindössze a becsapódás erejét akartam csökkenteni.

– Miféle becsapódásét?

Megint nem hallott meg, inkább közelebb lépett, és megvárta, amíg a szemébe nézek.

– Siodhachan, néhány valkűr… – A szája megrándult, és meg kellett szakítania a szemkontaktust, amíg a szavakat kereste. Azt mégsem mondhatta, hogy „a barátom”. – Ismerem néhányukat – nyögte ki végül.

– Az lehet, de megpróbáltak megölni, persze a végén ők érezték magukat hülyének és hatástalannak. Ha még egyszer találkozunk, talán már nem próbálnak meg palacsintát csinálni belőlem.

– Képzelem, milyen dühösek lehetnek rád – mondta Morrigan.

– És nálam jobban senki nem tudja, hogy egy harc sokféleképpen végződhet. Én csak azért jöttem, hogy közöljem veled, jelen helyzetben bölcsebb dolog megtartani a szavadat, mint az érzelmeid vagy a szándékaid szerint cselekedni.

Keserűen mosolyogtam rá.

– Nem találod úgy, hogy ez minden helyzetre igaz?

– De, gyakran.

– Ez a különbség kettőnk között. – Eszembe jutott, amit Morrigan az előbb mondott. – Egy látomásban szembesültél a halá-

lommal?

– Egy világos álom alkalmával, igen. Tehát nem jövendölés so-rán, és nem pálcavetés közben. Néha előfordul ilyesmi.

– Volt olyan álmod, ami nem bizonyult igaznak később?

– Nem – préselte össze a száját, és nem nézett rám.

– Biztos vagy benne, hogy én voltam, nem egy másik helyes fickó tündérkarddal a kezében?

– Nincs olyan sok tündérkard a környéken. Sem vörös hajú, kardot forgató druida.

– Értem. Mindenesetre szép életem volt, akármi jöjjön, nem gondolod? Hálátlanság lenne nyavalyogni. – Nem kérdeztem meg tőle, pontosan hol és mikor fogok meghalni. Egyrészt nem akartam tudni, másrészt talán ő sem volt tisztában vele. Sóhajtottam, és néztem, ahogy a lélegzetem megfagy a levegőben. – Nem gondoltál még arra, hogy be kéne állítanod az emberekhez azzal a szöveggel, hogy „Gratulálok, ez egy csodálatos év lesz az ön számára, méghozzá többek közt azért, mert nem adja be a kulcsot!”

– Nem, ilyesmi soha nem jutott az eszembe. Ez túl léha dolog lenne.

– Pedig tetszene, és az emberek megkedvelnének. Különösen, ha egy nagyot kefélnél velük utána, és túl is élnék a csatát.

Morrigan kuncogni kezdett.

– Arra célzol, hogy szívesen megkóstolnád a bájaimat, Atticus-cicus?

– Ó, nem! – horkantam fel, és bár halálra rémültem a lehető-

ségtől, megpróbáltam könnyed tónusban folytatni. Morrigan hihetetlenül gyönyörű, de úgy szeretkezik, ahogy a sorhátvédek szeretik az irányítókat. Legutóbb, amikor „megkóstoltam a bájait”, Oberon azt hitte, hogy alulmaradtam egy ketrecharcban. – Hamarosan har-colnom kell, nem meríthetem ki magam. Még kötnöm kell egy szö-

vetséget az óriásokkal is. Jut eszembe, hogy halad az amuletted elké-

szítése? – kérdeztem, hogy teljesen eltereljem a figyelmét a témáról.

– Lassan, de némi előrehaladást azért elkönyvelhetek. Találtam egy vaslényt, aki hajlandó velem beszélni. Megetettem vele há-

rom tündért, és azt hiszem, legközelebb gyorsabban fog megjelenni, ha hívom.

– Ez ragyogó! Csak így tovább!

Morrigan dorombolva fogadta a dicséretet, és előrelépett, hogy megcsókoljon. Amikor a mellét hozzám nyomta, felnyekkent.

– Rohadt hideg vagy!

– Miért, te nem? Itt állsz csupasz seggel a hóban, és azt akarod beadni nekem, hogy te magad vagy a melegség és a tüzesség.

– Emeld fel a maghőmérsékletedet, te bolond!

– Aha – bólintottam, mintha tudnám, mire céloz, de csak állt és várta, hogy engedelmeskedjek a parancsnak. Szóval kénytelen voltam kinyögni, hogy:

– Hogyan csináljam?

Azonnal felpofozott, de ez Morrigan esetében még a dorgálás fogalmát sem merítette ki. Egyszerűen csak biztos akart lenni benne, hogy figyelek.

– Hogyan élhettél ennyi ideig, ha erről a kötésről fogalmad sin-csen?

– Több réteg meleg ruhában, ahogy mások is.

– Na, és hol vannak most azok a híres rétegek?

– Sajnálatos módon máshol.

– Remélem, hogy a látásodat képes vagy a varázsspektrumhoz kötni? – tette fel a sértő kérdést. Ugyanis ez volt az első kötés, amit egy druida megtanul. De meglehetősen hosszadalmas procedúra volt, szorult helyzetekben nem alkalmazható, ezért már régen egyszerűsítettem rajta.

– Hogyne, erre jó ez a talizmán – mutattam a nyakláncom bal felére. A talizmánok használata a számítógépek ikonjaira való kat-tintáshoz hasonlít. Olyanok, mint a rövidített útvonalak, időt és koncentrációt spórolsz meg velük. Nem kell a kötéseket minden egyes alkalommal újra és újra az alapoktól létrehozni. A nyakláncom bal oldalán többek közt volt egy rejtő-, egy éjjellátó-, egy gyógyító-és egy tündérlátás-talizmán. A jobb oldalán azok a talizmánok helyezkedtek el, amelyekkel egy-egy állatalakhoz köthettem magamat, ezekhez jött még az energiámat tároló medvetalizmán is. Bekapcsoltam a tündérlátásomat, és azt mondtam: – Mutasd, hogyan növelhetem a testhőmérsékletem!

Morrigan így is tett, és megtanított a kötéshez szükséges va-rázsszavakra. Kiderült, hogy az egész a hipotalamusz és a pajzsmiri-gyek megpiszkálásáról szól, aminek következtében több üzemanyag ég el a sejtjeimben, és több hő szabadul fel bennem, ugyanakkor a hideg levegőnek a bőrömmel való érintkezéséből adódó érszűkületet is meggátolja.

– Ahhoz, hogy fenntartsd, egy kicsivel több tápanyagra lesz szükséged – magyarázta Morrigan. – És ha melegebb tájra érkezel, ne felejtsd el visszaállítani, különben izzadni fogsz, mint a ló.

– Köszönöm, Morrigan! Sokat segítettél – mondtam, és éreztem, hogy kezdek bemelegedni. – Azt is köszönöm, hogy ezzel teljesen fájdalommentesen ajándékoztál meg.

Morrigan bemosott egyet, aminek következtében elterültem a hóban és eltört az orrom.

– Túl hamar szólaltál meg, és túl gúnyosan. Csókkal is elválhattak volna, ezt ne feledd! Azt sem, hogy óvtalak a norvégoktól!

Gondolkozz el ezeken a dolgokon! – Széttárta elsötétedő karját, és feketévé váló lába elvált a földtől, ahogy a teste hollóalakot öltött.

Nyugat felé repült, a Világfa gyökere felé, amin keresztül áthatolhat egy másik síkra, én meg ott maradtam vérezve, és ügyetlen szóvá-

lasztásomat bánva.

 

Huszonnegyedik fejezet

 

Bekötöttem az orromat, és egy marék hóval lemostam az arcomat, majd visszatértem a társaimhoz. Suttungon kívül a melegen öltözött Hyrim is csatlakozott csapatunkhoz a falu tűzgödrénél. Valaki szerzett száraz fát, és az északi fenyők hasábjai bevilágították a környé-

ket. Néhány másik óriást is előcsalogatott a kíváncsiság. Ők valamivel távolabb álltak, és a barátaim úgy néztek ki hozzájuk képest, mint egy-egy Halfling. Bekapcsolt tündérlátásommal megvizsgáltam a terepet, és láttam, hogy Vejnemöjnen egy délibábot varázsolt maguk fölé, hogy Odin kémei ne láthassák meg őket.

A fagyóriásoknak érdekes aurájuk volt, a fehér varázslatuk elementáris, és természetesen jégalapú. De a fehérbe a kíváncsiság, a bizalmatlanság, sőt, a düh színei is belejátszottak a jelenlétünknek köszönhetően. Persze, lehet, hogy rosszul értelmeztem a látottakat, hiszen nem voltak tapasztalataim a fagyóriásokat illetően.

Hrym magasabb volt Suttungnál, és szélesebb mellkasú. Mint a hörgő heavy metal-énekeseknek, neki is egy szegecses csuklóvédő

volt a karján. Testét szép szőrpalást borította, ami nemcsak azt jelezte, hogy ő a főnök, de a hideg ellen is jó ötletnek bizonyult. Nem hinném, hogy eljutottak párjával a boldog befejezésig, mert az arckifejezése ugyanolyan borús kék volt, mint a bőre, és ez talán a hangulatára is utalt.

Épp Leifre grimaszolt, aki ónorvégül próbált elmagyarázni neki valamit, amikor a többi óriás észrevette közeledésemet. Hrym hideg szemével végigmért, és nem volt elájulva a látványtól. A nyakamnál vastagabb és a testemnél hosszabb jégcsap szakálla volt.

– Te lennél a druida?

– Igen. Szólíts csak Atticusnak!

– Én Hrym vagyok – felelte, és ezzel le is futottuk az udvariassági köröket. Leifre mutatott: – Ez a halott fickó azt mondja, át tudsz jutni Asgardba úgy, hogy nem kell átmenned a Bifroston.

– És igazat mond. Már megtettem.

– Azt mondja, a nornák halottak, ahogy a nagy mókus, Ratatosk is.

– Ez sem hazugság, ezért köröz annyit errefelé Hugin és Munin. Engem keresnek.

– Grrrááá. Az a két holló folyton kémkedik utánam, tudják, hogy én fogom a fagyóriásokat vezetni a végső csatában.

– Gondolkoztál már azon, hogy a végső csata a nornák halála után máshogy is alakulhat?

A fagyóriások kíváncsian egymásra néztek, hogy vajon eszébe jutott-e ez közülük valakinek, de látszott rajtuk, hogy meg sem fordult a fejükben.

– A prófécia túlélheti a jövendölőjét, és valóra válhat – mondta végül Hrym.

– Grrrááá – morogtak a jöttunok egyetértőn, és bőszen bólogattak Hrym elszórt bölcsesség-fruttijára. A váratlan mozdulattól többnek letört a jégszakálla.

– Sleipnir is halott – folytattam. – Ez sem változtat a Ragnarök kimenetelén?

– Semmit sem – felelte Hrym. Némelyik mesében Odin Sleipniren lovagolva támad a Fenris nevezetű farkasra, más mesékben nélküle. Vagyis semmin sem változtat a dolog.

– Pedig a nornák halálával, akik többé már nem szőnek sorsot és halált, az Ászok története megváltozhat. Most már mi alakíthatjuk a végkimenetelt.

– Bele akarsz vágni a Ragnarökbe?

– Nem, csak meg akarjuk büntetni Thort az emberek és az óri-

ások ellen elkövetett bűneiért. Ehhez kérnénk a te segítségedet.

– Miért segítenélek benneteket?

– Hogy megszabadulj a legősibb ellenségedtől.

– Jörmungandr majd megszabadít tőle, csak ki kell várnunk.

– Meddig akartok várni? A jöttunoknak nem kell többé Jötunheimben várakozniuk. Segíts legyőzni Thort, és Asgard kincse a tiétek lesz, beleértve Freyja istennőt is!

– Freyja! – kiáltotta Suttung, mire kanos haverjai áhítattal visszhangozták a nevet. Olyan volt, mintha egy kockafejű buliban bedobtam volna Tricia Helfer vagy Katee Sackhoff nevét. Egy ismé-

telt pillantást vettem az aurájukra, és láttam, hogy a hímeké vörös lesz a gerjedelemtől. A nők a szemüket forgatták, és megpróbáltak nem hányni. Ebből leszűrtem, hogy az aurájukból ugyanolyan jól lehet olvasni, mint az emberekéből.

– Mielőtt ez megtörténhetne, más istenekkel is szembe kell néznünk – jegyezte meg Hrym, és teljesen igaza volt. – Freyja az ikertestvérével, Freyrral fog vállvetve harcolni. Ha Thor harcba száll, akkor Tyr is ott lesz mellette. Heimdall, és talán maga Odin is csatlakozik, nem beszélve a valkűrökről és az Einherjarról. Mi hatalma-sak vagyunk, de a saját kárunkon tanultuk meg, hogy Asgard istene-ivel ne nézzünk szembe egyedül.

– Kiváló meglátás. Engedd meg, hogy emlékeztesselek, nem vagytok egyedül, hiszen itt vagyunk mi, és az Einherjar nem jelent-het problémát, mivel a sík ellenkező oldalán bukkanunk fel. Ha megérkezünk, rögtön elkezditek kínozni és fagyasztani őket, mire az Ászok a leggyorsabban reagáló hadtestet küldik ránk, vagyis azokat az isteneket, akik repülni tudnak, igaz? Tehát Thort, Freyrt, Odint, a valkűröket, és mindenki mást, akit ők magukkal tudnak vinni. Az egész Einherjart pedig nem lesznek képesek magukkal cipelni. Gyorsan csapunk le, megöljük Thort, elraboljuk Freyját, aztán távozunk.

Az Ászokat lebénítjuk, és…

– Grrrááá! – tört ki Hrymből. – Hogyan akarsz szembeszállni Thorral?! A villámaival elpusztít bennünket.

– Oh. Talán még nem volt időd megismerkedni a társaimmal.

Nekünk van egy külön bejáratú villámlás-istenünk – fordultam Perunhoz, és oroszul gyorsan arra kértem, villantson néhány villámkövet.

– Ő Perun – mondtam Hrymnek. – Segítségével védve leszünk Thor legfőbb fegyverével szemben. Viszont az Ászoknak feltehetően nem lesz hasonló védelmük, mert nem kerültek még ilyen helyzetbe.

A támadásunk teljesen más lesz, mint amihez hozzászokhattak, vagy amire felkészülhettek. Egyik emberedet sem fogja sunyin agyonsújtani az égből. Vagyis, ha az Ászok le akarnak győzni benneteket, harcban kell megpróbálniuk, és Hrym óriásai harcedzettek.

– Vigyázz, Hrym! Lehet, hogy csapda! – mondta az egyik nős-tény. – Csak az Ászok karmai közé akar csalogatni.

– Hölgyem, a saját szemével is láthatja, hogy nem hazudok, tessék! – mondtam, és egy villámkövet dobtam neki. Elkapta, és gyanakodva nézegette. Talán még életében nem látott homokot. Intettem Perunnak, hogy csapjon le, és visszafojtottam a lélegzetem.

Nem voltam benne biztos, hogy Perun erői a norvégok síkján is mű-

ködnek, de működtek. Egy villám az óriásnőbe csapott, és társai fedezéket keresve lebuktak.

– Grrrááá! – kiáltották.

De amikor visszanéztek a nőre, látták, hogy az csak nevet rajtuk, mert a haja szála sem görbült meg.

– Látod, Hrym? Most végre visszavághatsz az Ászoktól elszen-vedett sérelmekért. Nem kell a Ragnarökre várni. Akár holnap is nyélbe üthetjük a dolgot.

Perun osztogatni kezdte a villámköveket a fagyóriások között, és közben szélesen vigyorgott rájuk. Az óriások közt ő is saját fagy-szakállat növesztett.

Hrym továbbra is kételkedett.

– Te igazi villámokat tudsz lecsalogatni az égből?

Lefordítottam Perun számára a kérdést, aki azonnal elpusztí-

tott egy jégházat bizonyítékképpen, és a művelethez százszázalékos villámot használt. Az egyik óriás dühösen felordított, de Hrym viccesnek találta a dolgot, és úgy nevetett, mintha maltert akarna felköhögni.

– Rendben, apró ember. Akkor talán avass be jobban a terved-be, pontosan hogyan akarod legyőzni az Ászokat?

Én meg elmondtam.

 

Huszonötödik fejezet

 

A fagyóriásokat nem kellett sokat győzködni Thor megölésének szükségességéről, a faluban mindenkinek lemészárolta néhány családtagját vagy ősét. Szóval, miután meggyőztük őket, hogy túlélhetik a poklot, arra kérni őket, hogy kövessenek bennünket, olyan volt, mintha egy éhezőnek egy vödör csirkecombot kínáltunk volna. Mégsem tudtuk rávenni az egész falut, hogy csatlakozzanak hozzánk.

Húszan gyűltünk össze, mindegyikük képes volt sassá változni, né-

hányan a szomszédos településekről csatlakoztak hozzánk. Napközben értesítették a szomszéd falvakat, amíg Leif aludt. Mi is pihenéssel próbáltunk felkészülni az előttünk álló éjszakára. Perun adott nekem egy másik villámkövet az óriásnőnek ajándékozott helyett.

Mire a nap leszállt, és Leif bejelentette, hogy készen áll a bosz-szúra, Hrym felajánlotta, hogy elvisz bennünket a Világfa gyökeré-

hez, mivel csak rohadt lassan tudtunk volna vánszorogni a hóban.

Druida-feljegyzés, december 3.: „Fagyóriás hátán lovagolni egyszerre szórakoztató és környezetbarát.” Az üvegházgáz-kibocsátás nullára redukálódik, hallhatsz Freyja bájairól, és a zaj-szennyezés is minimális, leszámítva egy-egy időnként felhangzó „grrrááá”-t. Mivel vezetned sem kell, négy méter magasról élvezheted a panorámát. Egyetlen hátulütője van a dolognak: hogy úgy bűz-lenek, mint az izzadságból készült jégkockák.

Cikcakkos gleccserhegyek közt haladtunk egy völgyben, amit a múltkor Suttung lábnyomaiban kutyagolva elmulasztottam szemre-vételezni. Kedves mező lehetett nyaranta – már ha Jötunheim e ré-

szén is képes tisztességes nyár kerekedni –, de a nemrég leesett hó miatt hullámzó kobalttakaró fedte a horizontig. Hó alatt görnyedező, némán reszkető fenyők voltak tanúi vonulásunknak.

Nyugati irányból farkas vonyítása hallatszott, és Gunnart elfogta a vágyakozás.

A gyökérhez érve leugrottunk az óriások hátáról, akik átváltoztak sassá – rohadt nagyokká természetesen. Feldobták magukat a levegőbe, és követték az Asgardba vezető gyökeret. Hrym mesélte, hogy réges-régen néhány fiatal jöttun megpróbált felmászni a gyöké-

ren, hogy eljussanak Asgardba, de egyikük sem tért vissza. Talán Ratatosk végzett velük, talán a nornák. De most minden akadály elhárult az elől, hogy Ratatosk Asgardba vezető járatát használhassák.

Bennünket Perun vitt fel. Átváltozhattam volna bagollyá, hogy az óriásokkal tartsak, de vonakodtam megválni ruházatomtól.

Vejnemöjnen és Csang Kuo-lao letették a fa alá a táskáikat, hogy visszafelé újra magukhoz vehessék. A mobilomat és az irattárcámat belecsúsztattam Vejnemöjnen táskájába, mert az az első számú szabály, hogy ha valami csúnya dolgot készülsz elkövetni, lehetőleg ne vidd magaddal a személyidet.

– Nyújtsátok ki a karotokat kétoldalra, és zárjátok össze a lába-tokat! – mondta Perun, és saját szárnyhosszát megvillantva demonstrálta a dolgot. Azt tettük, amit mondott, de Gunnar különösen feszült volt, és sárga szeme arról árulkodott, hogy alig tudja magá-

ban tartani a farkast. Időleges önuralom-probléma volt ez, mivel Perun fel akart velünk repülni. A mennydörgésistenek képesek vihart kavarni, ezért Perunnak nem okozott gondot, hogy elég szelet idézzen elő a felrepítésünkhöz. Az már egy kicsit nehezebb feladat volt, hogy hatunkat összetartsa, és ne pörögjünk szét a szélrózsa minden irányába a nagy kavargásban. Képzeljetek el egy extrém turbulenciákkal fűszerezett repülőutat – de biztonsági öv nélkül! És hányózacskó nélkül. És repülő nélkül. Az első ötszáz méter különö-

sen kemény volt, de Gunnar szenvedte meg a legjobban, mert a farkasok rühellnek repülni.

Repülés közben Vejnemöjnen szakálla az arcába csapódott, és teljesen eltakarta. A fehér szakállfüggöny mögül folyamatos finn ká-

romkodás hallatszott. Előzetes gyanúm, miszerint a szakálla mögött fegyvereket rejteget, megerősíttetett. Tunikájához kötözve, a mellkasán hét vékony, tokba rejtett dobótőrt pillantottam meg. Négyet jobbról, hármat balról lehetett kirántani.

Perunnak végre sikerült bennünket stabilizálnia, és egyenletes sebességgel repültünk felfelé. Fölénk siklott, és a gyökér tetejéről irányította a szeleket, ahonnan aztán Ratatosk járatán át felsuhan-tunk az Idavoll mezejére vezető csőben. Egy szűk kis szélcsatornán egyenként felhúzott bennünket, amivel a gyökér torkához vezető

utunkat is segítette.

A terv egyszerű volt. Amint Idavoll mezejére érünk, követjük Ebby Calvin „Atom” LaLoosh stratégiáját és „méltósággal bejelent-jük a hatalmunkat”. Perun viharokat küld Asgard felé, és mindany-nyian kiabálni kezdünk Thornak, hogy megzavarjuk őt a megállítá-

sukban. A tiszteletlenségünktől dühbe gurul majd, és kirobog, hogy megkeresse a kavarodás okát. Eközben a fagyóriások jégvihart küldenek Fólkvangrra, és Freyja befogja a cicuskáit, hogy meggátolják ezt. Nem menetelünk el Asgardban a távoli, védett állásokig. Hagyjuk, hogy ők jöjjenek hozzánk. Ez volt a terv. Egyszerű volt, a mi erősségünkre játszott rá, és lecsapott az ellenség gyenge pontjaira.

Mi köphetett volna a levesünkbe?

Csak egyetlen szót mondok: Heimdall.

Ugyanis a Bifrost helyett most az Yggdrasil gyökere körül jár-

őrözött, ami bizonyára az éjszakai almalopásommal állt összefüg-gésben, és feltehetően furcsának találta a Ratatosk Jötunheimbe vezető járatából kireppenő húsz darab, óriási sas madarat. Ezért mi-re az említett sasok után Perun bennünket is leengedett, a frissen esett hó máris vérfoltos volt – amíg kétlábú alakjukat felvették, Heimdall levágott két óriást. De a többiek sikeresen leszálltak, és elindultak felé. Nem volt sok esélye a túlélésre, különösen, miután mi is megérkeztünk, és belátta, hogy nem barátságos turisták vagyunk. Ezért a kilenc anya kölykezte rohadék egy kürtöt tett a szája elé – ez volt a gjallarhorn –, és addig fújta, amíg az óriások nem la-pították palacsintává különböző cuppogó hangok kíséretében.

Hrym emberei ezt egészen szerencsés végkifejletnek fogták fel, és hangosan röhögtek az isten pépesített maradványai fölött.

Heimdall véres masszává változtatása kézzelfogható és azonnali bizonyítéka volt annak, hogy igenis képesek vagyunk befolyásolni a jövőt, és a Ragnarök nem a nornák jövendölése szerint fog végbe-menni. Heimdallnak kellett volna megölnie Lokit Vigrid mezején, hogy aztán ő is elessen. Ő lett volna a jövendölés szerint az utoljára eleső isten, ehelyett az elsők közt volt.

De az ünneplésüket nem éreztem egészen helyénvalónak. Hiszen a gjallahorn figyelmeztette az isteneket a Ragnarök kezdetére, és most mindenki, aki fel tudott kapni valami hegyeset, a mágikus hívás színhelyére fog rohanni. Az Einherjar dühödt hordáját is bele-

értve.

– Figyeld a nyugati eget, Leif! Onnan érkeznek majd. Én meg-keresem Moralltachot – mondtam.

– Merre van itt nyugat? – kérdezte, és rájöttem, hogy a repülés kicsit összezavarta. A csillagok is máshogy álltak, mint Midgardban.

– Arra – mutattam az Asgardot körülölelő hegyvonulatra.

Leif ónorvégül kiabálni kezdett, aztán megismételte angolul is, hogy mindenki forduljon nyugat felé. Hrym és Suttung jégfalat emelt mögénk, így az Yggdrasil felől nem támadhattak meg bennünket egykönnyen, és megkérte Vejnemöjnent, hogy álcázzon bennünket Hugin és Munin tekintete elől. Szerettem ezt a bűbájt, mivel egy területre koncentrálódott, és nem konkrétan rám, így nem kellett lekapcsolnom az amulettemet.

Amikor rábukkantam a helyre, ahol Moralltachot elrejtettem a későbbi megtalálás reményében, át kellett ásnom magam fél méter havon, mielőtt elértem volna a félig fagyott földet. A hóvihar távozá-

som után nem sokkal érhette el a területet. Boldog voltam, hogy Morrigan megtanított a testhőmérséklet-trükkre, mert a föld iszonyú hideg volt, amikor rátettem a lábam. A bokámon lévő tetoválás aktiválta a norvég sík földje és a köztem lévő feszült kapcsolatot, amit arra használtam fel, hogy a vas hideg harapásából megérezhessem kardom helyét. Hála az égnek néhány másodperces keresés után meg is éreztem a harapását. Moralltach alig másfél méterre volt tőlem. Ez azt jelentette, hogy folytatnom kell a hótúrást, de megérte a munkát. A fagyott föld recsegve és nyögve tárult fel a parancsomra, és már vissza is szereztem Moralltachot, de épségének vizsgálatára nem maradt időm.

– Atticus! – kiáltotta Leif. – Itt van Thor a valkűrökkel! Gyere!

Alvilág istenei, ez aztán gyorsan ment! Heimdall kürtje csúcs-sebességet váltott ki a lovasságból. Pedig még nem voltam felkészül-ve. Nekem kellett volna elöl állnom, amikor Thor megjelenik, de há-

tul voltam, és továbbra is ruhában.

Gyorsan levetkőztem és Moralltachhal, valamint Fragarachhal a kezemben csatlakoztam a többiekhez. Őrült gondolat volt, de valamiért az jutott eszébe, hogy némely egyetemen ünnepi szokásnak számít pucéran rohangálni a hóban, és hogy nem ártott volna részt vennem egy ilyenben, hogy felkészüljek erre az őrült pillanatra. Belesüppedt a lábam a hóba, ami alaposan lelassított: kétszer sikerült eltanyáznom, mire elértem a csatasort.

Sietségemnek az volt az oka, hogy én rendelkeztem az egyetlen, gyakorlatban is bevált védelemmel a norvégok célzott bűbája ellen.

Thor kalapácsán, Mjöllniren, ugyanolyan célzó bűbáj volt, mint Odin lándzsáján. Ráadásul Odin és a valkűrök bizonyára pontos személy-leírást adtak rólam a többi istennek, valami ilyesmit: „vörös, meztelen és komplett őrült”. És én meg akartam felelni a leírásnak Thor előtt. Mivel én voltam Sleipnir gyilkosa, Thor engem akart először kinyírni, hogy jó pontot szerezzen Odinnél.

Ráadásul nem hagyhattam, hogy a valkűrök a csapat többi tagját célozzák meg, mert Leifen kívül, aki már úgyis halott volt, nagy részüknek árthattak volna, és így a többiek nem hagyhatták volna el élve Asgardot.

Bár fájlaltam szükségszerűségét, de ki kellett iktatnom a valkű-

röket, még akkor is, ha így megfosztom Morrigant néhány cimborá-

jától. Reméltem, hogy ezzel a szereppel le is tudom a csatában való részvételemet.

– Vejnemöjnen, húzd össze a délibábod! – kiáltottam, és oda-hajítottam Leifnek Moralltach átázott hüvelyét. Láthatóan víz érte, de remélhetőleg a jég megállította a rozsdásodási folyamatot, mielőtt komolyabb kárt okozhatott volna. Kihúztam Fragarachot a hü-

velyéből, aztán a tokját elhajítottam a hóba, nem törődve vele, hogy később megtalálom-e, vagy sem. A finn álcája érezhetően lecsúszott rólam, mire nyomban gyorsabban kezdtem futni. Akkor vettem csak észre, hogy Vejnemöjnen illúziója korábban lelassított. Újabb tíz métert futottam, és egy kicsit zihálni kezdtem, mert a havon át nem voltam képes elérni a földet, és csak végső esetben akartam a medvetalizmánomban tárolt energiához folyamodni. Nyugat felől nagy iramban viharfelhők közeledtek, de a szemem nem volt Leiféhez mérhető, még az éjjellátó képességgel sem. Egyelőre nem tudtam kivenni Thor alakját, és ami azt illeti, a valkűrökét sem. Azt sem tudtam, milyen távolságból észlelhetőek, de Vejnemöjnen bűbájának hála, egyelőre csak engem láthattak, a többieket nem.

– Leif! – kiáltottam. – Hol vannak a valkűrök Thorhoz képest?

– Nyolc óránál, valamivel mögötte – felelte. – V-alakzatban.

– Vejnemöjnen, bedobnád a hangerősítőt?

Hangerősítőnek neveztem el azt a trükköt. Ekkora távolságból Thor nem hallhatta volna meg a hangomat, de Vejnemöjnennek megvolt a torka hozzá. Ha akarta, előkapta a kanteléjét, és egy tokiói harajuku lánynak dalolt borzongató, szerelmes dalokat. És bár mintegy harminc méterre állhattam előtte, kissé jobbra, mégis képes volt elérni, hogy úgy tűnjék, mintha én beszélnék.

Thor nem hallotta még a hangomat, így nem is fogja sejteni, hogy átverik. Leiffel megtanítottuk a finnt, hogy mit mondjon ónorvégül, amitől Thor gyilkos indulatokra gerjed majd, és Vejnemöjnen hibátlanul elismételte, hangja átmennydörgött Idavoll mezején:

– Te kecskebaszó Thor! Kis és nagy állatok cseszegetője! Jöjj és nézz szembe a halállal! Leöltem Slepnírt, és seggre ültettem Odint, legyilkoltam a nornákat, és most a sorsod az én kezemben van.

Bizony, ez elérte a kellő hatást. Az amulettem jéghideg lett, ahogy a múltkor, amikor a valkűrök kiválasztottak a halálra. Vicces, hogy egy ilyen dolog mennyire félresöpri az összes morális aggodal-madat. Mindegy, mekkora butaság volt idejönni, ez egy „ölj vagy meghalsz”-helyzet volt. A mennyből egy villám sistergett alá, és teli-be kapott, de Perun villámkövének hála csak egy kis viszketést éreztem az egészből. A követ a nyakláncomra erősítettem, így a tarkó-

mon lógott. Nevettem és Vejnemöjnen is kacagott, ugyanolyan hangosan. Biztosak akartunk benne lenni, hogy Thor rájön, mennyire hatástalan velem szemben a villáma. Utána még hét villámcsapás ért gyors egymásutánban, de mind ugyanolyan hatástalan maradt, mint az első. Persze, erre is számítottunk, ezért Vejnemöjnen a nevetéstől fuldokolva megismételte az általunk betanított sort: – Hagyd már abba, halálra csiklandozol!

Biztosak voltunk benne, hogy ettől aztán eldobja a kalapácsát.

Leif és én tapasztalatból ismertük a férfi-psziché működését. Ha az egyik fegyver nem válik be, válts másikra, és nyomd át oldalról egy olyan kis résen át, amin már alig fér be.

A felhők felrobbantak Thor dühétől, és ködösen hallottam Leif kiáltását a hátam mögül:

– Készülj fel, Atticus! Kezdődik!

Homályos foltot fedeztem fel az égen, ami bizonyára Thor szekere lehetett, de Leif máris nagy felbontásban látta őt.

– Most! – kiáltotta Leif, ami azt jelentette, hogy a kalapács kirepült, és megvolt a célpontja.

Ez volt a jel. Fragarachot a hóba dobtam, utánavetettem magam, és közben aktiváltam a magamat tengeri vidrává változtató bűbájt. Mjöllnir célzó varázslata azon nyomban csődöt mondott, és a kalapácsot már csak a lendület vitte tovább. Néhány cuki vidraug-rással a kardomnál termettem, aztán újra emberré változtam.

– Gyerünk, Leif! – mondtam, amikor felkaptam Fragarachot a hóból.

A vámpír már kint is volt a finn varázslata alól, és elindult, mi-re befejeztem a mondatot. Jobb kezében Moralltachot tartotta, és vad ábrázatából elővillantak tépőfogai.

– „Kalapács idő” – mondtam, aztán fintorogtam. – Bocs.

– Miért?

Mielőtt elmondhattam volna neki, hogy ezzel MC Hammer, az-az MC Kalapács örök érvényű sorait idéztem, Mjöllnir becsapódott elénk a hóba.

Mjöllniren volt egy másik bűbáj is, amit Odin lándzsája, Gungnir nélkülözött. Visszaszállt az eldobója kezébe. De mi erre is számítottunk.

– Kapaszkodj! – mondta Leif, én meg azonnal a hóba dobtam magam, és bal karommal átfogtam a jobb lábát. Leif a bal kezével megragadta a kalapácsot, ami földet érés után azonnal visszaindult Thorhoz. Az ég felé rántott minket, hogy majdnem kiszakadt a karunk, és egyre gyorsultunk. De éppen egy elsőrendű seggfej felé repültünk, akinek fogalma sem volt róla, hogy egy régen elkövetett vétke visszaszáll rá, hogy több ezer év kemény kamatát behajtsa rajta.

Thor nem az én dolgom volt, engem a valkűrök érdekeltek. Már kétszer is megpróbáltak megölni szó nélkül, és tudtam, hogy így fogják ezt csinálni most is, ha erre esélyt adok nekik. Az volt a problé-

ma, hogy tizenketten voltak, és repülő lovakkal hasították az eget, míg én egymagam voltam, és anyaszült meztelenül egy repülő vám-pír lábába kapaszkodva szántottam az étert, és csak egy kard volt nálam. A vámpír hamarosan küzdeni kezd a mennydörgés istenével, és addigra nekem le kell válnom róla.

Az aurám volt a gond. Ha megérintem a kalapácsot, akkor az amulettem nagy valószínűséggel semlegesítette volna a bumeráng-bűbájt, és ott maradok egy egyszerű szerszámmal. Ezzel hatástalaní-

tottam volna Thor hatalmas fegyverét, de megmaradt volna a tizenkét repülő valkűr, akik az egész bandát kiiktatják, amint észreveszik.

Hiába volt az egész asgardi sereg a nyakunkon, a valkűröket rettegtük leginkább, mert ők voltak a halottválogatók. A veszélyesebb stratégiát, amit éppen kiviteleztünk, Gunnar ajánlotta a múlt éjjel, amikor az óriásokkal megbeszéltük a haditervet. Végső célunk Thor ha-lála volt. De a valkűrök megölése – mielőtt kimondják ránk a halálos ítéletet – elsődleges fontossággal bírt.

Mielőtt másfelé néztem volna, vetettem egy pillantást Thorra.

Nem az a simára borotvált férfi volt, ahogy az amerikaiak a képregé-

nyek oldalain találkoznak vele. Kócos szakáll borította állkapcsát, de nem lógott le a nyakára. Nem viselt szárnyas sisakot, sőt, semmilyen sisakot sem. Hogy hosszú haja ne hulljon szemébe, marhabőrpánt feszült a homlokán. Páncélinge fölött vörös tunikát viselt, a derekán a Megingjörd nevet viselő öv futott körbe, ami megduplázta eleve hatalmas erejét. Járngreiper, a kesztyűje, úgy markolta a gyeplőt, mintha a mi törékeny és inas nyakunkat szorítaná. Az arca annyira vörös volt, mint a tunikája, eltorzította a székrekedéses düh. Nem akarta elhinni, hogy nemcsak életben maradtam, de egy barátot is hoztam magammal. Miközben a közeledésünket nézte, a szekér oldaláról leakasztott egy pajzsot, és bal karjával maga elé emelte.

Eljött az én időm. Ha Leif rendesen le akar csapni Thorra, nem lóghatok a lábán. A valkűrök Thor mögött repültek – valamivel jobbra, és alatta –, ahogy Leif mondta. Mjöllnir meredeken felfelé repülve hamarosan egy magasságba hozott velük. Amint ez megtörtént, feldobtam Fragarachot, és aktiváltam a bagoly-bűbájt. Elengedtem Leif lábát, átváltoztam, majd vadul csapkodva a kardom után repültem. Leif továbbsiklott Thor felé, és a valkűrök alám kerültek. Láttam, hogy a gravitáció úrrá lesz Fragarachon, és lassul az emelkedése, így könnyebben legyűrhettem a közöttünk lévő távolsá-

got, mire elérte röptének csúcspontját. Visszaváltoztam emberré, elkaptam a levegőben a kard markolatát, és csatakiáltást hallatva, meztelenül zuhanni kezdtem a valkűrök felé.

A valkűrök hiába figyelmeztették kiabálva a V-alakzat felém eső szárának második harcosát. Pusztán a gravitáció erejével ketté-

hasítottam a koponyáját és a gerincét, Fragarach úgy szelte át a páncélt és a húst, mint penge a selyempapírt. A harcos teste kettéhasadt és vér fröcskölt rám. Amikor a lábam a lova hátához ért, elrúgtam magam róla, és egy hátraszaltóval a formáció következő valkűrje elé ugrottam. Azt hitte, a pajzsával megvédheti magát, de nem maradt rá ideje, hogy felfogja, mire képes a kardom. Kettévágtam a pajzsot is, a valkűrt is, és a ló hátáról a következő delikvens felé ugrottam.

Ez sokkal okosabb volt a többinél, ugyanis a lovát balra rántotta, és egy kicsit felemelkedett vele, így képtelen voltam elérni. Zuhanni kezdtem, közben megpördültem, hogy felmérjem a helyzetet. Kettőt levágtam, tíz maradt. A formáció szétbomlott, és mind engem kezdtek üldözni. Hopp, már csak kilenc! Becsapódás robaját hallottam, és fémek villanását észleltem a látómezőmben, aztán Leifet láttam meg az egyik lefelé pörgő valkűr nyakára ragadva. A lova törött szárnyakkal becsapódott a földbe. Thornak sikerült valahogy leráznia magáról Leifet, hogy a Valhalla pajzs-szüzeinek gondjaira bízza őt.

De ők sem voltak jobban felszerelkezve egy ősi vámpírral szemben, mint a mennydörgésisten.

Visszafordultam a közeledő föld felé, elengedtem Fragarachot, és újra bagollyá változtam. A zuhanást megállítottam, és biztonságosan leszálltam a havon fekvő Fragarach mellé. Leif az áldozatával ötven méterre tőlem csapódott be gyomorforgató recsegéssel. De Leif bátran talpra ugrott, és az ég felé bődült. Négy valkűr őt támadta meg, öt engem. Visszaalakultam emberré, felvettem Fragarachot a földről, a medvetalizmánomból energiát szívtam a nagyobb gyorsasághoz és erőhöz. A bűbáj kimerülőben volt, az alakváltozások alaposan lecsapolták.

Az első valkűr légi lovastámadást intézett ellenem, azt hitte, át-roboghat rajtam, de elugrottam a pengéje elől, és elintéztem a má-

sodik valkűrt, mert a jó öreg „kettő az egyre”-formációban mindig jön egy második. A második teljes sebességgel közelítette meg a hószintet, azt remélte, darált hússá taposhat. Mivel már nagyon tele volt a bögyöm, nem akartam félreugrani. Állatias ordítást hallattam, és a bal vállammal a ló felé lendültem. Varázslattal megnövelt erőmmel a mellkasának vágódtam, és azonnal megállítottam. A döbbent valkűr lerepült róla, és ügyetlenül lebucskázott a hóra. A ló felágaskodott, és vadul csapkodott a szárnyával, hogy el ne essen. A bal vállam kificamodott, és fájt, a kulcscsontom is összezúzódott az ütközéstől, de a jobb karom – amiben Fragarachot tartottam – töké-

letesen működött. Megfordultam, és lecsaptam vele a valkűr kezét, mielőtt felállhatott volna. Fragarach páncélhasogató képessége most is jól jött. A valkűr felüvöltött, és vonaglani kezdett, ahogy csonka vállából spriccelni kezdett az életadó vér, és én éppen ezt a zenét szerettem volna hallani. A társai idesereglenek majd, hogy segítsenek neki, és a bosszúvágytól csőlátást kapnak majd. Négy káromkodó valkűr érkezett, lepattantak a lovaikról, és körbevettek. Kihúzták kardjaikat és felemelték pajzsukat. Az egyikük nevetve a farkamra mutatott.

– Ha tudni akarjátok, baromi hideg van! – mondtam. – Azok a szárnyas sisakok sem néznek ki sokkal jobban!

Láttam, hogy Leif most már csak három valkűrrel van elfoglal-va, mert a negyediknek kitépte a gigáját. Nálam jobb formában volt, mert mindkét karja működött. Amikor az ellenségeim felszívták magukat a támadáshoz, oroszul elkiáltottam magam: – Perun, most maga jön! – és Brighidhez imádkoztam, hogy Perun meghallja a hangomat.

A mennydörgés istene nem mutatkozhatott előbb, nehogy a valkűrök halálos átokkal sújtsák. Nem voltam benne biztos, hogy a terv működőképes lesz, mert előfordulhatott, hogy Thor ellátta őket valami védelemmel, de egy próbát megért a dolog. Most, hogy a valkűrök figyelmét teljesen lekötötte egy druida és egy vámpír, Perun bedobhatta magát. Hét villám csapott le az égből a maradék valkűrre, és ahogy füstölgő hulláik a hóra estek, Vejnemöjnen megint felkacagott, afféle horrorfilmbe illő, Vincent Price-hangon, ami vissz-hangzott a felhők alatt. Levette az álcát, és egész csapatunkat megmutatta a nagyságos, égben lebegő Ász seggfejnek.

Adtunk néhány másodpercet Thornak, hogy felfogja a látványt.

A valkűrök mind halottak voltak, kevesebb, mint egy perc alatt végzett velük egy furcsa, váratlanul lecsapó, huszonnégy harcosból álló haderő – három tagja. És Thor, aki azzal akart hősködni, hogy elő-

ször ér ki a helyszínre, most ott állt segítők nélkül.

– Perun, süsd meg a kecskéit! – kiáltottam. Két újabb villám futott le az égből, Thor felüvöltött dühében és meglepetésében, ahogy kosai megszenesedett hulláival az élen szétégett szekere lebucskázott Idavoll mezejére.

 

Huszonhatodik fejezet

 

– Az utolsó a záptojás! – kiáltottam, és a fiúk már rohantak is. Érdekes versenyfutás volt. Azt hiszem, normális esetben Leif nyert volna, de Gunnar farkas alakban fürgén átfutott a havon, míg Leifnek fi-gyelnie kellett minden lépésére. Vejnemöjnen, Perun és Csang Kuo-lao labdába sem rúghatott, bár ez utóbbi olyan emberfeletti ugrásokat produkált, amelyekhez a filmekben kötelekre lett volna szükség.

A fagyóriások csak álltak, és nézték, ahogy az emberaprólékok Thorra támadnak. Eltekintve attól, hogy érkezésünkkor két társukat elveszítették, nagyon élvezték az asgardi utat.

Ha Thornak lett volna némi sütnivalója, másfelé hajítja a kalapácsát. Mjöllnir nyomkövető varázslatát ugyanis csak én tudtam kijátszani a csapatból, és egyből visszaszerezhette volna magabiztosságát. De szeretett kosai halottak voltak, és még az ő agyának sápadt fénnyel derengő villanykörtéjében is összeállt a kép, hogy hiába éleszti fel őket, Perun ismét végez velük. Egy másodpercig azt hittem, Gunnart célozza meg a kalapáccsal, aki úgy forgott, mint aki magára akarja vonni a figyelmet, de a távolban megcélzott egy pontot, elhajította, és hagyta, hogy Mjöllnir maga után húzza, ugyanazon a módon, ahogy Leif és én felrepültünk vele az égbe.

– Muhahahaha! – mutogatott nevetve Hrym. – Repül vissza apucihoz! – A többi fagyóriás is kacagni kezdett, és azt találgatták, visszadugja-e az orrát, és ha igen, kit hoz magával.

Egyedül Perun kezdhetett volna Thor üldözésébe, de még ő

sem bízott benne, hogy beéri, mielőtt segítséget kérhetne. A valkű-

rök hátasai nem tehettek mást, lovasaik nélkül visszaszálltak Asgardba.

– Gyáva! – kiáltotta az eltűnő isten után Leif, és Gunnar felvonyított.

– Leif, segítenél egy kicsit? – kérdeztem közömbös hangon. – Visszaugrasztanád a vállam? – A vámpírnak nem esett nehezére, hogy ötven méterről meghalljon. Megfordult, megkeresett a szemé-

vel, és már rohant is segíteni. Az adrenalinszintem a béka segge alá esett, és a szervezetem azon tűnődött, összeomoljon-e.

– Hmm – mondta, miután hirtelen lefékezett előttem, és megvizsgálta a karomat. – Te csonttörést is szenvedtél.

– Tudom. Először a kificamodott vállat tedd helyre, aztán igazíts a csontokon, hogy belülről összeforraszthassam őket.

– Készen állsz?

– Nem, várj! Kapcsolatba kell lépnem a földdel a művelet előtt.

Szükségem van egy kis kakaóra.

Leif gondosan eltakarította a havat egy körben, és a közepére állva energiát merítettem a földből, majd érzéstelenítettem a váll-idegeket.

– Oké, mehet! – mondtam. Megfogta a karomat, és hallható roppanással visszatette a vállcsontomat a helyére. Ezután szilánkos-ra tört kulcscsontom első törésére tette a kezét – három helyen tört el –, és miután ő összeillesztette a darabokat, ott helyben kezdetle-gesen összekötöttem őket.

– A következőt! – mondtam, és kezelésbe vette a következő tö-

rést, majd végül az utolsót. – Egész jó lett – raktam le óvatosan Fragarachot, aztán a jobb oldalamra dőlve lefeküdtem, hogy a tetoválásaim a legnagyobb felületen érintkezhessenek a földdel. Leif egy teljes percig bámult, mielőtt rájött, hogy a lefekvésem nem egy újabb briliáns taktikai húzás előjátéka. Végül megszólalt: – Te most itt akarsz feküdni, amíg vissza nem jön?

– Öregem, egy halott fickóhoz képest meglepően okos vagy.

Mit csináltál odafent? Adtam neked egy lehetőséget és te elszúrtad.

Leif elhúzta a száját.

– Ez igaz. Összetörtem a pajzsát, de mielőtt még egyszer le-csaphattam volna, ő csapott le engem a kalapácsával.

– Fájhatott.

– Szétzúzta a bordáimat – vigyorgott. – De az a valkűr szépen meggyógyított. Erős vérük van. Ez az első normális étel, amit napok óta ettem.

– Helyes. Szükséged is lesz rá – sóhajtottam. – Mert a meglepetéseinket ellőttük. Ha Thor visszatér, semmi sem lesz már köny-nyű, és azt az esélyt is elpuskáztuk, hogy észrevétlenül lelépjünk innen. – Leif némán bólintott.

Gunnar is csatlakozott hozzánk, üdvözlésképpen vakkantott egyet, aztán a hátamhoz dőlve leheveredett. Megpróbált felmelegí-

teni, és ez mosolyt csalt az arcomra. Mert – bár ezt soha nem vallotta be – Gunnar úgy kezelt, mint egy pót-falkatagot. Láttam rajta, hogy hiányoznak neki a többiek, és reménykedtem benne, hogy hazajut. Ha most visszamennénk, mind hazajutnánk.

– Leif.

– Hm? – kérdezte az eget kémlelve, és Thor visszatértét várva.

– Mondanom kell valamit. Teljesen őszintén.

Érdeklődve nézett rám.

– Mi az?

– Meglátogatott két isten. Morrigant láttad az előbb, és a másik Jézus volt. Mindketten rohadt jól látják a jövőt.

– És?

– Mindkettőnek az a véleménye, hogy Thor megölése a lehető

legrosszabb ötlet.

A vámpír arca megkeményedett.

– És?

– Az van, hogy húzzunk innen a nyálba, és nevezzük a dolgot győzelemnek!

– Győzelemnek? Nem nyertünk semmit.

– Heimdall halott, továbbá tizenkét valkűr is. Megfizettünk a családod haláláért négyszeresen. Bosszút álltál, és még élünk. Menjünk, amíg nyerésre állunk.

– Egyáltalán nem állunk nyerésre. Te rosszul számoltál. Itt csak Thor halála számít pontnak.

– És mi van az én halálommal? Vagy Gunnaréval? Meg a többiekével. Azok számítani fognak? Mert ha megvárjuk Thort, hogy visszatérjen az Ászokkal, akkor a halálunk valószínűségi indexe nagyot ugrik.

– Te menj, ha annyira akarsz! Én itt maradok.

– Tudod, hogy nem hagylak itt. – Hal soha többé nem állt volna szóba velem, ha itt hagyom Leifet. – Együtt kell távoznunk.

Leif mellém térdelt a hóba, és halk, de feszült hangon ezt mondta:

– Több ezer éve, Atticus, több ezer éve várok erre, vártam és vágytam ezt, több ezer év napfénytelen létezésben. Ezzel akarod szembeállítani azt a tíz évet, amióta ismerlek. A barátom vagy, de semmilyen módon nem leszel képes eltéríteni a célomtól. És kétlem, hogy a jövőre hivatkozva el tudnád téríteni a többieket. Ha egy töre-déke is megvan bennük abból az érzésből, ami bennem él, akkor csak egyetlen jövővel fognak törődni, és abban a jövőben Thor halott. Semmi más nem számít.

Gunnar kurtán felvakkantott, és egyetértése jeléül bólintott.

Sóhajtottam egyet. Legyőztek. A bosszú és az ésszerű gondolatok soha nem alszanak egy ágyban.

– Ez az életben maradásról szól – lőttem el utolsó töltényemet is.

– Helyes – mondta Leif, aki boldogan értett egyet mindazzal, ami nem a távozásról szólt. – Akkor használd a fejedet, és segíts túl-

élnünk ezt! Mit tegyünk, amíg távol van? Mi van, ha nem látjuk új-ra?

– Visszajön, nyugi. A fagyóriások jégviharokat küldhetnek Fólkvangrba, Perun csinálhatja a villámos dolgot, ha kedve van. És gyufaszálhúzással eldönthetnénk, melyikünk szálljon szembe Tyrrel, mert ő is tutira megjelenik. – A párbajok norvég istenének egy keze volt (a másikat Fenris, a nagy farkas harapta le évekkel ezelőtt), de azzal az egy kezével is hatalmas pusztítást tudott véghez vinni. – És Vejnemöjnen sürgősen álcázzon bennünket újra, mert nem akarom, hogy Hugin és Munin leadják rólunk a drótot, és Odin egy háborús játékba képzelhesse magát. Hadd támaszkodjon csak pusztán Thor szóbeli közléseire.

Vagy egy óráig gyógyítgattam magamat, mire felharsant az Ászok közeledését jelző kiáltás. A kulcscsontom továbbra is törékeny volt, de a vállam jól mozgott, és a körülötte lévő izmok is rendben voltak, eltekintve a zúzódástól és némi merevségtől. Amikor talpra álltam, a csillagok eltűntek a nyugati égről, eltakarta őket Thor nehezen türtőztetett dühének viharfelhője. Gunnar is felállt és kinyúj-tózkodott.

Yggdrasil vastag törzse, tőlünk északra, még mindig látszott a félhomályban, szürke falként védelmezve bennünket jobb felől, pedig egy futballpályányi távolságra volt tőlem. Gunnar és én képvisel-tük a társaság jobb szárnyát, míg a többiek délnek indultak a nyugati eget fürkészve.

Még éjjellátással is csak egy fényes pontot tudtam kivenni, amiről feltételeztem, hogy Gullinbursti az. Kénytelen voltam Leifre támaszkodni, és megkérdeztem, mit lát.

– Odint és Freyrt biztosan. A macska-fogatban pedig Freyja ülhet.

Kár volt ezt a fagyóriások előtt mondania, mert a hölgy nevé-

nek említésétől ágaskodó izgalomba jöttek, és úgy ismételgették, mintha a rajongói lennének. Néhányan még tapogatni is kezdték magukat.

Leif felemelt hangon folytatta, hogy túlharsogja a begerjedt kó-

rust:

– És három másik isten.

– Thorral együtt?

– Őt nem látom.

– Hat Ász-isten, de Thor nincs velük. Ezek valamire készülnek.

– Szeretném megragadni az alkalmat, hogy Sherlocknak ne-vezzelek, és rámutatni, hogy nem viccelsz.

– Mi?! Nem, Leif. Ezt teljesen elrontottad, helyesen úgy van a kifejezés, hogy „nem viccelsz, Sher…”

– Közeledő fegyver! – szakított félbe Leif. – Odin lándzsája!

Ekkora távolságból nem tudom megmondani, kit vett célba.

– Alvilág istenei! – sóhajtottam. – Hogyan célozhatott be akárkit is? Nem Vejnemöjnen délibábja alatt vagyunk?

– Bizony, ott vagyunk – erősített meg az öreg.

– Ez is inkább Hugin és Munin képességei mellett szól, és nem Odinét dicséri. – Átváltoztam kutyává, aztán vissza, hogy a célzó varázslatot a magam részéről megzavarjam. Aztán Fragarachhal a kezemben balra indultam, és néztem, ahogy Gullinbursti fluoreszká-

ló ragyogása egyre fényesebb lesz. Annyira ragyogott, hogy megvilá-

gította a fölötte lebegő felhőpaplant.

– A fenébe, a felhők! – mondtam. – Thor a felhők fölött van! – De reagálni már senki nem tudott erre Odin terve miatt.

A lándzsa hosszú útját Vejnemöjnen mellkasába fúródva fejezte be, a finn kapálózva hátrarepült vagy tíz métert, és holtan esett a hóba. Halálával eltűnt a délibáb, és az Ászok előtt feltárult pontos helyzetünk. Hogy hogyan tudta célba venni Vejnemöjnent, csak ta-lálgathattuk, de tervének ez volt a sarkpontja.

– Az egyik Ász-isten egy íjász. Nyílvesszők közelednek. Ez csakis Ullr lehet.

– Szedd le, Perun!

– Da! – A boldog, szőrös mennydörgésisten vigyorgott, és az égből villám csapott le, de nem történt semmi, csak az egyik fagyóri-

ásunk kapott egy nyílvesszőt a nyakába.

– Most felkészültek – mondtam. – Tanultak a hibáikból.

Ugyanolyan védelmük van, mint nekünk. Most már csak a baltájára számíthat. Ha meglátja Odin valamelyik hollóját, ne féljen használni! – Miközben újabb nyílvessző talált célba, bár nem halálos sebet okozva, a fagyóriásokhoz siettem. – Hrym, Suttung! Tudtok valamit csinálni az íjásszal? Széllel vagy jéggel akadályozzátok meg, hogy célozhasson, különben sorra leszed minket!

– Grrrááá! – válaszolta Hrym. – Hrrgh! – tette hozzá sokat sejtetően. Tenyeréből hosszú jégrúd nőtt, olyan, mint egy jégcsap. A többi óriás követte a példáját, saját jégrudat kondenzáltak-fagyasztottak maguknak, majd az Ászokra mutattak vele. A következő pillanatban, körülbelül száz méterre tőlünk, hófüggöny keletke-zett, egy miniatűr hóvihar, ami megállított minden felénk repülő

tárgyat – és nemcsak a nyílvesszőket, de a szárnyas lovakat, a szeke-reket, és a hatalmas, világító, manócsinálta kandisznókat is.

– Szuper! De nézzetek felfelé is! Thor a felhők felett repül, és hamarosan lecsap ránk. – Megkerestem Vejnemöjnen hulláját, hogy kihúzzam belőle Odin lándzsáját. Hiába érintettem meg a hidegvas-aurás kezemmel a nyelét, nem hatástalanítottam vele a lándzsa he-gyébe vésett célzórúnát. De ha visszadobom, akkor újabb alkalmat adok rá, hogy az Ászok felhasználják ellenünk.

A finn varázsló meglepett arckifejezéssel a melléből kiálló lándzsára meredt. Lecsuktam a szemét, és reméltem, hogy a lelke, bárhol leleddzen is, elégedett lesz a csatában való rövidke részvétellel.

De én nem voltam elégedett, mert szívesen hallgattam volna még a történeteit és a dalait. Szerettem volna, ha tudja, hogy mennyire helyesen tette, amikor megszelídítette a tengeri kígyót. És szerettem volna, ha tisztességesen meggyászolhatom, de a csatában gyorsnak kell lenni, ha az ember fia túl akarja élni. Kihúztam a lándzsát, és úgy döntöttem, megtartom tartalék fegyvernek. Talán eljön az ideá-

lis pillanat, amikor bevethetem. Az Ászok nem tudják megkaparintani anélkül, hogy meg kellene küzdeniük velem.

De a lándzsa magamhoz vételével csak beleillesztettem magam a tervükbe. Leif kiáltása mentett meg. Gyorsan jobbra ugrottam, és ezzel éppen csak sikerült elkerülnöm Thor kalapácsát, amit odafent-ről hajított le. A föld megrázkódott a becsapódásától, és mindannyian elestünk. Fehér hószilánkok csapódtak az arcomba, miközben földet értem a közelben. Mielőtt feltápászkodhattam volna, Thor felállt a maga ütötte kráter alján. Észrevettem, hogy új pajzsa és új páncélja van. Ezúttal kicsit komolyabban vett bennünket. A páncéling továbbra is a testén volt, de ujjatlan tunikát viselt hozzá, és egy lamellás páncélt vörös, keményített bőrgallérral. Karvértje és láb-vértje szintén keményített bőrből készült, bár ezek természetes szí-

nűek voltak. Az ágyékát csak egy páncélszoknya védte. Orrvédős sisakot viselt, de nem álltak ki az oldalából nevetséges szárnyak vagy szarvak. Hideg, kék szemével rám meredt a sisak alól.

– Bosszú az öldöklésért! – kiáltotta ónorvégül, aztán támadás-ba lendült, és a kalapácsot maga elé tartotta, hogy tapiókát csináljon vele az agyamból.

– Igen, pontosan erről van szó – mondtam, miközben egyáltalán nem elegánsan, rákmászásban, hátrafelé iszkoltam. Csak abban reménykedhettem, hogy sikerül valahogy meglógnom. Ilyen elesett állapotban nem volt esélyem sem hárításra, sem támadásra, mert egy harci kalapács kivédése még optimális helyzetben is közel áll a lehetetlenhez. Az én helyzetem pedig – hanyatt feküdtem a hóban – messze volt az optimálistól.

Thor szemének hidege néhány fokot enyhült, amikor észrevette, hogy nem párbajra kell felkészülnie, hanem egy többen-egy-ellen küzdelemre. Elfordította a fejét, és felemelte a pajzsát, amikor Leif rávetette magát, és ledöntötte a lábáról. Elgurultak mellettem, a vámpír fújt, a mennydörgés istene ordított, én meg időt nyertem, hogy talpra álljak, és megnézzem, ki jön még segíteni. Gunnar Thor felé száguldott, és Csang Kuo-lao is gyorsan közeledett. Annyira be akartak szállni a küzdelembe, hogy fel sem tűnt nekik, ki támad rá-

juk tüzes istennyilaként. Az Ászok ugyanis átrepültek a fagyóriások hófüggönyén, és most kiválasztották a célpontjaikat.

– Mögöttetek! – Mindkettőjüknek szólt a figyelmeztetés, de sajnos csak Csang Kuo-lao vette a lapot. Mindkét kezébe egy-egy vasrudat varázsolt, és fogadta Tyr támadását, aki szárnyas lováról rávetette magát. Tyr Thorhoz hasonló öltözéket viselt, csak lamellás tunikájának gallérja kék volt. Természetesen bal kézzel küzdött, a pajzsát jobb karjának csonkjára erősítette.

Gunnar egy disznóagyarat kapott a gyomrába. Gullinbursti há-

tulról támadta meg. Agyara besiklott a vérfarkas hátsó lábai között, és eltalálta a lágyékát. Gunnar felnyekkent, ahogy a levegőbe repült, és vércsíkot – talán beleket is – húzott maga után. A manók által kreált disznóból sugárzó wattérték elég volt hozzá, hogy elvakítsa az éjjellátásomat. De a hátán ülő sziluett csakis Freyr isten lehetett.

Kardot tartó keze arra várt, hogy kettévágja Gunnart, amikor földet ér. Reménykedtem benne, hogy a csatának ezt a részét el tudom mismásolni valahogy, és kívülmaradásommal nem növelem a rossz karmámat. Mert Jézus és Morrigan szavai továbbra is ott csengtek a fülemben. De nem állhattam ott, mint a faszent, miközben Freyr elfelezi Gunnart.

Nem vagyok balkezes, de Freyr nem volt messze tőlem, és a rúnák varázslatára is számítottam. Gyorsan elhajítottam Odin lándzsáját és reméltem, hogy időben célba ér. A karja alatt találtam el Freyrt, aki hátravágódott Gullinburstiról, és a kardja csak enyhén vágta meg Gunnar mellkasának jobb oldalát. A vérfarkas vicsorogva bucskázott a hóba, nem volt még halott, de súlyos sebet kapott. Miközben a hatalmas, kisteherautó méretű disznó elrobogott mellettem, végigszántottam Fragarachhal a jobb oldalán, és a mozdulattal rémült visítást csaltam ki belőle. Amíg megpróbált lefékezni és meg-fordulni, hogy újabb rohamra induljon ellenem, volt egy őrült má-

sodpercem, hogy körbenézzek a harcmezőn.

Leif és Thor továbbra is egymással birkóztak, ahogyan Csang Kuo-lao és Tyr is. A maradék négy Ász-isten a fagyóriásokat vette kezelésbe, és a havon már jó pár hatalmas, kék hulla sötétlett. Első

látásra felismertem két norvég istent: Odint és Freyját. Odin ugyanazt a szemréses sisakot viselte, mint a múltkor, de az egyszerű, rénszarvas tunikát már levette páncélingéről. Bőrpáncélján széles, rú-

nákkal díszített csíkok futottak végig, és biztos voltam benne, hogy olyan erőssé varázsolták, mint az acél, de annak súlya és merevsége nélkül.

Ami Freyját illeti, nem volt olyan szexi, mint vártam. Először nem is értettem, mit esznek rajta annyira a fagyóriások. Csinos volt, de nem több. Rio tengerpartján, vagy Dél-Franciaországban több tucatjával találtam volna nála dögösebb spinéket. Szőke hajának fonott varkocsai kilógtak a virágkoszorús sisak alól. A páncél fölött zöld bőrpáncélt viselt, amit a jobb vállán brossal összefogott fehér palást takart. Vékony, arany övéről virágfürtök csüngtek, és alatta zöld lamellás szoknyát viselt. Különös összképet nyújtott, de hát kü-

lönös isten is volt, nemcsak a szépség és a termékenység istene, de egyben a háborúé is. Biztos vagyok benne, hogy a termékenység és a háború legalább annyira felajzotta a fagyóriásokat, mint a szépség – és a háborús oldala valóban tovább színezte megjelenését. Az én íz-lésemnek túl szögletes, túl férfias volt az álla ahhoz, hogy szépnek lássam. De a fagyóriások nagyon komálták.

Ha jól sejtettem, az egyik Ász-isten Odin fia, Vidar volt. Éjsötét páncélját szegecsek díszítették, álla csupasz volt. Az utolsó minden valószínűség szerint Ullr lehetett, aki kétfelé választott szakállát fonott varkocsokban hordta. Perun megpróbálta elérni Odint, de Ullr jó testőrnek bizonyult, és lőni kezdte a nyílvesszőket az oroszra. Perun némelyik elől elhajolt, némelyiket félrecsapta, de a bal karjából már így is két nyílvessző állt ki.

Ennyit láttam, amikor őrült módjára körbekaptam a fejem, mert az igazi csaták közben nem lehet sem bámészkodni, sem teáz-gatni. Az igazi csaták pörgősek és brutálisak, és minden résztvevő

számára hirtelen halállal fenyegetnek.

Én is hirtelen haltam volna meg, ha meg nem mozdulok.

Ugyanis egy sérült disznó és egy sebesült vérfarkas közé szorultam, és mindkettő könnyen pörköltszaftot csinálhatott volna belőlem.

Fragarach nem sokat ért, ha szembekerülök Gullinburstival, hiába döföm a szeme közé, továbbviszi a tehetetlenségi erő.

Megvártam, amíg a disznó lendületet vesz, aztán a kardomat Freyr teste felé dobtam, és kutyává változtam. Fragarach után ro-hantam, miközben a sertés felém kanyarodott. Gyorsabb volt nálam, de Gunnarnál nem. A vicsorgó vérfarkas kihasználta az általam felkínált szöget, és a disznó hátára vetette magát. Körmei kegyetlenül a lény hátába vájódtak, és levakarták a sarkamból. A disznó felvisított és megpróbálta lerázni magáról a vérfarkast, de Gunnar foggal és körömmel módszeresen marcangolni kezdte, miközben a saját hasá-

ból lógtak a belei.

Vidám vakkantás kúszott a torkomba, amikor láttam, hogy Gunnar hatalmas, éltető és lüktető szerveket tép ki belőle – tutira vettem, hogy fontos dolgokról van szó. A disznó felvisított, és a gyöt-relemtől a földre omlott, nehéz teste alá temetve Gunnart. Odaro-hantam, készen arra, hogy visszaváltozzam emberré, és megpróbáljam kirángatni alóla a barátomat, de addigra már Gunnar is elkezdett átváltozni. Utolsó átváltozása volt ez, amivel megszabadult a fájdalomtól. Farkasképességeivel már nem tudott orvosolni ekkora sérüléseket, elpusztult, és arcára olyan békesség telepedett, amit életében soha nem láthattam rajta.

Fel akartam kiáltani, hogy „ne!”, de elfeledkeztem róla, hogy kutya vagyok, és csak fojtott vakkantás hagyta el a számat.

Nem egy barátom halt már meg csata közben – hogy mást ne mondjak, Tahira, a feleségem is –, és mindig ugyanúgy reagálok rá.

A belém hasító fájdalmat gyorsan elmém leghátsó traktusába gyö-

möszölöm, hogy majd akkor térjek vissza rá, ha elég időm lesz feldolgozni. Kelta dühöm addigra fehér izzásba megy át, és csak az ellenség vére olthatja el. Gunnar halála átkapcsolt egy gombot a fejemben, és kelta harcossá váltam. Egy félelem és józan ész nélküli lénnyé, aki addig öl, amíg van mit. Vörös köd ereszkedett a szemem elé, szájam nyáltól habzott, és artikulálatlan üvöltés szakadt fel a tüdőmből.

Freyr testéhez futottam, és visszaváltoztam emberré. Halott volt, Gungnir megtette a dolgát, kirántottam belőle az elvarázsolt lándzsát, hogy tovább használjam. Új célpontok után kutattam, de mindegyik célpont blokkolva volt a szövetségeseim által – aztán felnéztem… és észrevettem, hogy a csatatér felett, az életben maradt fagyóriások és Ászok fölött két ellenség köröz: Hugin és Munin. Nem tudtam, melyik melyik, de ha Odin eszméletvesztésétől lepotyogtak az égről, a dolog talán visszafelé is működik… Itt volt az ideje, hogy kipróbáljam. Kiválasztottam az egyiket, és elhajítottam Gungirt a jobb karom teljes erejével, és figyeltem a röptét. Ívet írt le a levegő-

ben, mint egy jól megcsavart labda, ami a kapu sarkába kanyarodik, és tévedhetetlen pontossággal célpontja felé siklott. Éppen a begyé-

nél fúrta át a madarat. Amikor a holló spirálozva lebucskázott az égből, Odin, aki eddig Hrymet kalapálta, felkapta a fejét. Hrymnek ekkor sikerült egy jókora ütést mérnie a testére a jégrúddal. Az egyszemű isten úgy repült el, mint egy zsák csont, repülése magára vonta Freyja rémült tekintetét, aki felkiáltott, és szekerét megfordítva otthagyta a csatát, hogy Odin segítségére siessen. Ám a nagy kapkodásban megfeledkezett róla, hogy a fagyóriások meglehetősen hosz-szú karokkal rendelkeznek. Suttung utánanyúlt, és lerántotta a szekér hátuljáról, majd alapos jégverésben részesítette. Így lett belőle jégkrémistennő. Freyja szekerét Odin felé húzták a macskái.

– Grrrááá! – kiáltotta diadalmasan Suttung, és zsákmányát a magasba emelte. – Enyém a nő!

– Atyám! – kiáltotta a feketébe öltözött Ászok, és ezzel igazolta vélekedésemet, miszerint Vidar volt az. Ő sikeresebben hagyta ott a csatát, mint Freyja, és a mindenható Odinhez futott. Ez lett volna a legalkalmasabb pillanat visszavonulót fújni, és elhúzni innen, amíg lehet, vagy legalább beszállni Leif, Csang Kuo-lao, vagy Perun mellé az Ászokkal vívott élet-halál harcban, de én felkaptam Fragarachot a hóból, és Odin fia után siettem. A józan eszemmel együtt Jézus és Morrigan figyelmeztetését is régen feledtem.

Pedig jobb lett volna hallgatnom rájuk.

Rohanás közben valami oldalba taszított, és nem éppen elegánsan a hóba zuhantam. A következő pillanatban éles fájdalom hasított belém, és karom a bordáim alól kiálló nyílvesszőbe ütközött.

Rettenetes kínomban levegőhöz sem jutottam, de rájöttem, mi tör-ténhetett: Ullr Perun helyett engem vett célba, mert mindig felismerte a könnyű célpontot. Erőt szippantottam a medvetalizmánomból, hogy a fájdalom nagy részét tompítsam, aztán tántorogva felálltam, és éppen akkor fordultam vissza, amikor Perun a baltájával kettévágta a rohadékot. Megkönnyebbülve szívtam tele a tüdőmet hideg levegővel, de a harci kedvem egyből elszállt, amikor kifújtam. A józan eszem visszatért: hadd fusson Vidar a törött testű

Odinhez, én addig meggyógyítom sebesült belső szerveimet.

Odabent véres trutyi voltam, és egyre rosszabb lett a helyzet. A nyílvessző nem fúródott át rajtam, pedig át kellett fúrnom magamon, hogy letörhessem a hegyét, és kihúzhassam a vesszőt. Perun körülnézett újabb ellenségek után kutatva, aztán észrevett engem, ahogy a hóban botorkálok. Erőtlenül magamhoz intettem. Három nyílvessző állt ki a bal végtagjaiból. Az a kettő, amit már láttam, továbbra is a karjában volt, de kapott egy harmadikat a combjába, ami lelassította, és félig bicegve, félig ugrálva közelített felém. A maradék öt fagyóriás körbevette Suttungot, hogy megcsodálják zsákmányát, amit továbbra is győzedelmesen szorongatott.

Amíg Perun felém közeledett, két ádáz csata is zajlott a közelben. Tyr rájött, hogy Csang Kuo-lao részeg-karate mozdulatait lehetetlen előre megjósolnia, mert vagy a levegőbe ütött, vagy csak a kö-

pönyegét sikerült eltalálnia halhatatlan ellenfelének. Ezért nem tehetett mást, mint a pajzsával megpróbálta kivédeni Csang támadá-

sait.

Távolabb – ahol az óriások érkezésünkkor felhúzott jégfala állt – Leif és Thor küzdelme a tetőpontjára hágott. Leif kardforgatásban szerzett tapasztalataiból és gyorsaságából kiindulva biztos voltam benne, hogy így vagy úgy, de felülkerekedik ellenfelén. Ám Thor is villámgyors volt. Ez talán nem meglepő… És új pajzsa sokban hasonlított az előzőhöz. Ezen is volt valamilyen varázslat.

Perun jobbról mellém lépett, és szőrös vállára emelte a karomat. Együtt visszabicegtünk az Yggdrasil gyökeréhez.

– Odin meghalt? – kérdezte Perun.

– Kétlem. Lelőttem az egyik madarát, úgyhogy most gondolatok nélküli életet kényszerül élni… vagy emlékek nélkülit. – A megmaradt holló az elesett Odin felett körözött. Vidar mellette guggolt, és megpróbálta szóra bírni. – Hrymet meg alaposan felpaprikázták, egy jégrúddal.

– Akkor jó! – nevetett fel az orosz mennydörgésisten. – Egy bölcsnek még a halálnál is rosszabb, ha megfosztják a gondolataitól.

– El kell tűnnünk innen! – mondtam. – Ha az Einherjar ideér, vagy újabb Ász-istenek jönnek, nekünk annyi.

Közülünk ketten, az óriások közül tizenöten estek el. Ha bele-gondoltam, hogy leléphettünk volna, amikor még csak két fagyóriás szerepelt a veszteséglistán, és Gunnar még javában élt, sírni tudtam volna.

– Da. Igazad van. De Thor még mindig él és harcol.

– Segítenünk kellene Leifnek…

Perun keserűen felnevetett.

– Kétlem, hogy sokat segíthetnénk a dolgok jelenlegi állása mellett.

Leif a mennydörgés istene körül keringve próbált bejutni a pajzsa mögé. Elég lett volna egyetlen erőteljes csapást mérni Thorra, hogy Moralltach elvégezze a dolgát. Fragarachhal ellentétben Moralltach nem vágta át a pajzsot vagy a páncélt, de megvolt az a különös képessége, hogy egyetlen csapással megölt bárkit. Legyen szó csak egy rózsaszín karcolásról a vádlin, vagy egy kis lyukról a karon – ha Moralltach ejti, minden seb halálos. Legalábbis elméletben így működött. Mert én még nem láttam működés közben, hiszen a nornák fejének levágásakor nem volt szükségem erre a varázslatra.

De Thor könnyedén elhajolt Leif csapásai elől. Néha kiütött a kalapáccsal a pajzs mögül, de Leif mindig elugrott előle.

Ez azt jelentette, hogy a barátom egy kicsivel gyorsabb a mennydörgésistennél. De Leif továbbra sem tudta, hogyan kerülhetne a pajzs mögé. Valami újjal kellett előrukkolnia. Beszüntette a szé-

dítő forgást, és az isten pajzsától körülbelül tízméternyire támadóállást vett fel. Egy emberi tüdő itt már zihálva kapkodna levegő után, de Leif tökéletesen mozdulatlan volt, mint egy sápadt, szőke nindzsa szobra a fehér hómezőn. Bakancsos bal lábát behajlította a jobb előtt. Jobb karját felemelte. Moralltach pengéje kéken derengett a sötétben Leif arca előtt.

A síkra némaság hullt. Csang Kuo-lao három hátraszaltót csinált, hogy elég távol kerüljön Tyrtől, aztán felemelte a karját, hogy jelezze: szünetet kér. A hadisten megállt. A fagyóriásoknak sikerült levenniük a szemüket Freyjáról, és abbahagyták a morgást arra az időre, amíg figyeltek.

– Tudod, kik vagyunk, mennydörgésisten? – törte meg a csendet Leif. Perun kedvéért lefordítottam a mondatot ónorvégra.

– Nem érdekel! – vigyorgott gúnyosan Thor.

– Éppen ezért vagyunk itt. Mert egy gondatlan és meggondo-latlanul cselekvő isten vagy, akit a jóságos védelmező legendájába burkoltak. Ártatlanok mészárosa vagy. Több ezer évvel ezelőtt meg-

ölted a családomat, és arra bátorítottál, hogy vámpír legyek. Talán nem is emlékszel rá?

A mennydörgésisten hangja jeges megvetésről árulkodott: – Nem. Miért emlékeznék arra, mivel szórakoztam több ezer évvel ezelőtt?

– Szórakoztál? A családom halála neked szórakozás volt? Nem csalódtam benned. Gyere csak, Thor! – mondta Leif, és az isten felé intett bal kezével. – Már vár rád a végzeted.

Azt akarta, hogy Thor rátámadjon, és kihasználhassa az így nyíló lehetőséget. De én nem láttam egy hajszálnyi lehetőséget sem.

Thor felüvöltött, majd feltartott kalapáccsal és pajzzsal rárontott.

Leif mozdulatlanul várta. Lassan megértettem, mire készül a bará-

tom.

– Leif, ne! – suttogtam.

Ahhoz, hogy lesújtson kalapácsával, Thornak le kellett enged-nie a pajzsát, és egy kicsit balra fordítania. Egy másodperc töredéké-

ig védtelen lesz a bal válla, és Leif erre játszott. De ha ezt a megoldást választja, a lesújtó kalapácsot sem kerülheti el.

Összecsapásuk egy elmosódott folt volt, tompán recsegő csont-robbanással kísérve. Úgy loccsantotta szét Leif koponyáját a kalapá-

csával, mint egy görögdinnyét. Leif ott feküdt Thor lába előtt.

– Ha-ha! Kit várt a végzete?! Mert nem engem! – kiáltotta, de aztán kiesett kezéből a pajzs, és Thor a körülötte állók felé fordult.

Moralltach a kulcscsont fölötti izomzatba, a nyaka és a bal válla közé ékelődött. Kikerülte a brigandine-t, és sikeresen szétvágta a páncélt.

Thor nem viselt nyakvédőt. Alaposan vérzett, de nem volt mély a seb. Thor eldobta a kalapácsát, és kezével kihúzta a kardot, majd azt is elhajította.

– Ha! – mondta megint, aztán lehajolt Mjöllnirért, de ekkor eddig diadalittas arcára sötét redők gyűltek. A seb körül feketedni kezdett a bőr, a folt gyorsan terjedt a nyakán, majd végigfutott a karján, mintha olajjal öntötték volna le.

– Miféle varázslat ez?! – morogta a mennydörgés istene. És ezek voltak utolsó szavai. A gonosz rothadás elérte szívét, talán a gerincidegét is, és elszárította, kiszippantotta életerejét. Amikor arccal előre esett, már halott volt, a rothadás folytatódott, és zsíros, fekete masszává változtatta át.

Tündérvarázslat volt, természetesen. A hó fölött döbbent csend uralkodott, és a körülállók lassan felfogták, mi történt.

– Ne! – kiáltotta Tyr, és rohanni kezdett Thor felé. Még a Csang Kuo-laóval folytatott harcáról is elfeledkezett. – Thor nem halhat meg! Neki kell lemészárolnia a világkígyót!

Tyr ugyanúgy sebezhetővé vált azzal, hogy átadta magát az ér-zelmeinek, ahogy az imént én. Bennem is dúltak az érzelmek, de minden figyelmemre szükségem volt – gyászoltam Gunnart és Leifet, és fájt, hogy megakadályozhattam volna a történteket –, ezért szigorúan kordában tartottam őket, és csak a kár minimálisra csökkentésére koncentráltam.

– Perun, most kapjuk el Tyrt! Nézzük meg, hatnak-e már a villámok! Lehet, hogy Thor halálával a védelem elmúlt. De ne öld meg!

– Nem rossz ötlet – bólintott. – Adok neki egy bébi-villámot. – Tyr felüvöltött, amikor a villám a testébe hatolt. Megperzselte a bő-

rét, és dobott tőle egy látványos hátast.

– Szuper. Odarepítenél?

– Semmi akadálya – felelte Perun.

Felnyekkentem, amikor a szél alánk kapott és megmozdította a belém fúródott nyílvesszőt. Ügyetlenül csapkodva a párbaj véres helyszíne felé repültünk. A fagyóriások Thorhoz sétáltak, hogy megnézzék, tényleg meghalt-e, és Csang Kuo-lao a megfelelő pont meg-nyomásával lazán lebénította a tehetetlen Tyrt, hogy békéje legyen végre az Ászoktól. Miután elhaladtunk mellettük, már csak Leifet néztem – méghozzá varázslátással.

Koponyája szétfröccsent a havon, egyetlen négyzetcentije sem maradt épen. Thor kalapácsa szilánkokra törte egészen a nyakáig.

De a vámpírizmus vörös zsarátnoka tovább derengett mellkasában.

Amíg a vámpírerő nem merült le teljesen, volt esély a felépülésére.

A többszöri átváltozás és az öngyógyítás, hogy a szervezetem elkerülje az összeomlást, vagy azt azt követő fokozatot, lemerítette a medvetalizmánomat. Ha többet akartam tenni annál, hogy megakadályozom a saját elájulásomat, akkor kapcsolatba kellett lépnem a földdel. Amikor Perun letett Leif maradványai mellett, majdnem sikerült elvesztenem az eszméletemet.

– Hrym, eltakarítanál nekem egy kis havat, hogy kapcsolatba léphessek a földdel?

– Grrrááá – egyezett bele a jégóriás. Az általam kijelölt helyre mutatott a jégrúdjával, a hó felemelkedett, és Leif lábára hullott.

A fagyott földre álltam, és úgy éreztem, hogy az energia csak engem várt.

– Köszönöm – mondtam, ahogy a tetoválásaimon keresztül be-lém áramlott az erő. Elegendő volt a fájdalom lecsillapításához, a trauma stabilizálásához, és hogy tovább funkcionáljon a szervezetem. A teljes öngyógyításhoz nem volt elegendő időm. – Részvétem a harcosokért, akiket ma elvesztett – tettem hozzá.

Hihetetlen, de a fagyjöttun csak közömbösen vállat vont.

– Voltak veszteségeink, de sokkal többet nyertünk. Thor halott, Ullr, Heimdall, Freyr és a valkűrök is. Odin csak üres váz. És a mar-kunkban van Freyja. Általában semmit sem szoktunk nyerni.

– Oh – mondtam, mert nem jutott eszembe jobb válasz ennél.

Hrym góllistája emlékeztetett rá, mekkora szarban vagyok – és nem csak a belembe fúródott nyílvesszőre gondoltam. Ha ennek híre megy, akkor az egész természetfölötti világ, beleértve az életben maradt norvég isteneket is, a nyomomban lesz.

– Álltad a szavad, pici Atticus, ezt elmondom a népemnek is.

Mehetünk – mondta Hrym.

– Helyes, nem akarom pazarolni az idődet – mondtam, azzal a fagyóriások átváltoztak hatalmas sasokká. Suttung volt a sereghajtó, karmai közé vette Freyját, és úgy repült az Yggdrasil gyökere felé.

Sajnáltam Freyját, amikor láttam, hogy elhurcolják. Igaz, hogy felajánlottam nekik az istennőt, de csak azért, hogy biztosan a szövetségeseimmé tegyem őket. Fel sem merült bennem, hogy tényleg sikerülhet élve megkaparintaniuk, és Jötunheimbe vinniük. Bele sem akartam gondolni, mit fognak vele művelni a törzs kanos hímjei, ha felenged.

És nem én voltam az egyetlen, aki így érzett. Szürke csík húzott el előttem, és macskaszerű nyávogás hasított az éjszakába. Suttung felvijjogott, amikor a csík a begyének vágódott. Elejtette Freyját, és körözni kezdett a többi sassal, hogy megnézze, mi támadta meg.

Freyja repülő macskái voltak, továbbra is a szekér elé fogva – ez volt minden mitológiák egyik legőrültebb járműve. A macskák a levegő-

ben ugyanolyan ügyességgel és gyorsasággal mozogtak, mint a hétköznapi macskák a földön, a zuhanó Freyja alá siklottak, és az istennő éppen a szekérbe esett. Freyja lefejtette magáról a becsapódáskor megrepedt jégburkot, és gyorsabb tempóra biztatta macskáit.

Okos kis macsekok voltak. Nem lett volna esélyük az óriások ellen, de sasformában a jöttunok nem csaphatták le őket jégbunkókkal és nem vethettek be ellenük semmilyen elemi mágiát. Vagyis a macskáknak nem kellett mást tenniük, csak lekörözniük a sasokat a levegőben, és ahogy elnéztem, jó eséllyel indultak. Délnyugatnak, Freyja Fólkvangrben lévő háza felé indultak, és a sasok vijjogva utá-

nuk siklottak.

Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat, és is-mét Leifre fordítottam a figyelmemet. Felködlött bennem, hogy legjobb lenne itt hagyni, hiszen a norvég isteneket némileg megnyug-tatná talán, ha Thor gyilkosát holtan látnák. De ebben nem voltam annyira biztos.

Ráadásul Halt szörnyű helyzetbe hoztam. Képtelen voltam teljesíteni a kérését, hogy mindkét barátját hozzam vissza élve. Úgy fogja érezni, elárultam őt, ebben viszont biztos voltam, és kimond-hatatlanul is bűnösnek éreztem magam. Rettegtem attól, hogy a szemébe nézzek. De ha nagyon-nagyon szerencsés vagyok, talán mégis tehetek valamit Leif megmentésének érdekében. Vagy megmentés-féleségének érdekében.

A tündérlátáson át figyelve a folyamatot, sorra összezártam a nyaki ereit egy-egy kötéssel, hogy több vért ne veszítsen. Akármitől is derengett a mellkasában az az izé, vérre volt szüksége, hogy ne aludjon ki. Ez volt a dolog egyszerűbb része. A nehezebb része az volt, hogy hogyan diktáljak bele új vért, új energiát, tépőfogak vagy fej nélkül, aminek segítségével lenyelhetné. Ha simán magára hagyom, a vámpír lassan fejet növesztett volna magának, de nem tudhattam, hogy ezzel egy agyatlan, vérszívó szörnnyé változna-e, vagy továbbra is Leif marad. Mert az ilyen vámpírok nem éltek sokáig.

Túl sok embert öltek meg, és vámpírtársaik végeztek velük, hogy fajtájuk létezése titokban maradhasson.

Nem volt bűbáj arra, amire készültem. A meglévő alapanyagokból kellett összegyúrnom kitartó munkával az új kötéseket, és sokat kellett rögtönöznöm hozzá, mivel hasonló dologgal eddig nem próbálkoztam. Lassan, amíg Perun és Csang Kuo-lao őrt álltak a kö-

zelben, és Tyr hatástalan átkozódását hallgattuk a hóból, annyi szilárd anyagot kötöttem össze, amennyit csak tudtam. Körülöttem szétszórt agydarabok, szén-, és kalciumrészecskék meg hajcsomók hevertek, amik korábban a koponyáját alkották. Mindezeket egy fej-formává ragasztottam össze. Leif fejének groteszk gúnyképe lett be-lőle, egyfajta primitív vudu-baba. Eszembe sem jutott Leif valódi arcvonásait híven lemásolni, vagy újra megalkotni azt a komplex csont-és szövetrendszert, amire valóban szüksége lenne, én csak annyi alapanyagot szerettem volna adni a mellkasában lévő újjáé-

lesztő motornak, amennyit csak tudtam, hogy Leif visszaküzdhesse magát legalább előző lénye árnyékává.

Amint a fejjel és a vázlatos nyakkal elkészültem, a testére ragasztottam őket, aztán lezártam a széleket, és újra megnyitottam a belső ereket, hogy a vér a fejbe áramolhasson és a vámpír újraépít-hesse magát.

– Ennyit tudtam tenni – mondtam sóhajtva. A fekete bőrdzseki fölött nevetségesen lebegett Leif feje, ami összeszottyadt a folyadék-hiánytól, de tényleg ez volt a képességeim végső határa. Az öreg archdruida, aki engem tanított, csak azt mutatta meg, hogyan bont-sam szét egy vámpír összetevőinek kötéseit, és ehhez a bűbájhoz sem kellett folyamodnom több száz éve. Senki sem tanított meg arra, hogy kössem össze egy vámpír összetevőit, de még hipotetikus lehetőségként sem merült fel a dolog. Kétlem, hogy bárki jó ötletnek gondolta volna, amit csinálok. Én sem gondoltam egészen jó ötletnek, inkább csak egy kétségbeesett kísérlet volt, hogy kihozzak valami jót is ebből a vérfürdőből. Ha Leifet képes leszek visszahozni, és életben maradásával megakadályozok egy arizonai vámpírháborút, akkor az már a jó dolgok kategóriájába tartozna.

Perun bizonytalanul csücsörített az ajkával.

– Szerinted sikerülni fog?

– Nem tudom, de remélem. Különben még mi sem menekül-tünk meg. Távoznunk kell, méghozzá azonnal.

– Jó terv – veregette meg a vállamat könnyedén. – Benne vagyok.

 

Huszonhetedik fejezet

 

Hárman az Ászok közül még mindig életben voltak. Hamarosan az erősítés is megérkezik, de ha szerencsénk van, hajnal előtt már nem érnek ide. Heimdall kürtje mindenkit ide szólított. Frigg, Odin felesége, egészen biztosan megjelenik majd, hogy segítsen a férjének, mert ha valaki magához tudja téríteni, akkor ő az.

Nekem is hozzá kellett látnom az öngyógyításhoz, de Asgardban nem keríthettem rá sort. Vissza kellett jutnom Midgardba, vagy a tündér-síkok egyikére, ahol nyugalomban lehetek, mert ha belekezdek a gyógyításba, előfordulhat, hogy transzba esek. De várt rám még néhány elvégzendő feladat, és néhány ki-mondandó szó is. Összeszedtük a kardjaimat, és Odin lándzsáját – feltételeztem, hogy jogot formálhatok rá ezek után –, és az Yggdrasil gyökeréhez vittük őket elesett társainkkal együtt. Perun ugyanolyan herkulesi erővel rendelkezett, mint Thor, és bár sebesült volt, jobb kézzel simán kihúzta Gunnart Gullinbursti alól.

Ezután Perunnal a lebénított és átkozódó Tyr mellé sántikáltunk, és Csang Kuo-lao derűs nyugalommal csatlakozott hozzánk. A bosszút ő úszta meg közülünk a legsimábban, alig volt rajta néhány zúzódás a Tyrrel vívott hosszú harc nyomaként. Biztosan sűrűn szo-pogatta az elixírjét, hogy helyreállítsa magát.

Tyrnek beletelt néhány másodpercébe, amíg végre befogta a száját, és ránk tudott figyelni. Biztos volt benne, hogy azért vagyunk ott, hogy végezzünk vele, és mielőtt a Helbe jut, biztos akart lenni abban is, hogy alaposan elátkozott bennünket. A kimondott halálos átkokkal pedig az a helyzet, hogy nem lépnek életbe, amíg az illető

meg nem hal, és nekünk nem állt szándékunkban megölni őt. Amikor végre meg tudtam győzni Tyrt, hogy nem fogjuk megölni, rám meredt, eközben Perun nyugat felé kémlelt. Vidar nem mozdult Odin oldala mellől, és a megmaradt holló tovább körözött fölötte.

Sem Freyja, sem a fagyóriások nem tértek vissza délnyugat felől.

– Nemes ellenfeled hamarosan felold a bénultság alól, és szabadon távozhatsz – mondtam Tyrnek ónorvégül. – Ha ránk próbál-nál támadni, amikor kiszabadulsz, halál fia vagy. Szeretném, ha Gladsheimbe mennél, és beszámolnál arról, ami történt, de először is azt szeretném, ha tudnád, miért történt mindez. Mi csak Thorért jöttünk, Thorért egyedül, de túl gyáva volt ahhoz, hogy egymaga nézzen szembe velünk. A kegyetlen, véres és nemtörődöm gyilkolászásaival eltöltött hosszú évszázadok vezettek el ehhez a naphoz, mely ma rátok virradt. Ha az összes Ászokat és Vánokat megöltük volna, akkor sem tudtuk volna kiegyenlíteni a számlát a bűneiért. Ha volt valami homályos képük arról, mit művel Midgardban, tudják, hogy nem állítok valótlanságot. – Gyanítottam, hogy voltak tapasztalataik e téren. Hiszen a Leif történetében felbukkanó félkarú férfi csakis Tyr lehetett.

– Ki vagy te? – kérdezte Tyr. Látta, hogy ott állok előtte. Az íj nem a kezemben van, hanem az oldalamon, és minden energiám rámegy az erőfeszítésre, hogy talpon maradjak.

Imigyen fényeztem magam:

– A halhatatlan Bacchus isten vagyok, az Olümposzról. Egy konzorcium feje vagyok, amit olyan egyének alkotnak, akiknek le-rendezendő számlájuk volt Thorral. Beleértve a sötét manókat is, akik megmutatták nekem, hogyan juthatok ide a Bifrost megkerülé-

sével. Jobban tettétek volna, ha annak idején szépen bántok velük. – Tudtam, hogy a dumám nem állná meg a helyét egy alaposabb vizsgálat során, különösen, ha a fagyóriások beszélni kezdenek, de reménykedtem, hogy a norvég istenek legalább egy ideig elhiszik. Én időt nyerek az elrejtőzéshez, Bacchus pedig néhány gondot a nyaká-

ba. Csanghoz fordultam, és mandarinul megkértem, hogy engedje el Tyrt, de utána azért tartsa szemmel. Amikor a halhatatlan előrelendült, Tyr szemei kiguvadtak, de a kínai csak öt különböző helyen megérintette Tyrt a vasrúdjával. Bár az is igaz, hogy nem bánt túl finoman vele, és az ütéseknek nyoma maradt.

Távolabb hátráltunk, Tyr talpra ugrott, szeméből sütött a halál.

Mivel a pajzsa és a kardja továbbra is a hóban feküdt, gondolta, majd ölre megyünk egymással.

– Menj békében! – mondtam neki. – Különben lesújt rád a villám!

Elgondolkozott a dolgon. El akart kapni bennünket, de szá-

molni kezdett, és belátta, hogy mi hárman vagyunk, ő meg csak egyedül, nem beszélve a beígért villámról… Hátrálni kezdett, és közben olyan sértéseket vágott a fejünkhöz, amiket halálosaknak vélt.

Például, hogy „gyáva menyétfingok”, vagy „almaízű bálnaszarok”.

Suttogva megkértem Perunt, hogy vigyen az Yggdrasil gyökeréhez. Összeszedtem a kardjaimat, és Csang Kuo-lao kedvesen felajánlotta, hogy hozza Gungnirt.

Vettetünk egy utolsó pillantást a délnyugati égre, de nem fedeztünk fel rajta repülő sasokat. Bíztam benne, hogy a fagyóriások nem annyira hülyék, hogy egészen Fólkvangrig kövessék Freyját.

– Menjünk, Perun! – mondtam. – Hrym és az emberei egyedül is visszatalálnak Jötunheimbe.

Felrepített a gyökérig, aztán a Perun által megidézett és irányí-

tott szél átvitt bennünket – beleértve Gunnar, Leif és Vejnemöjnen testét is – Ratatosk alagútján. Visszafelé átadhattam magam az eddig elfojtott érzelmeknek. Magam miatt dühöt és bűntudatot éreztem, Gunnar és Leif miatt pedig félelmet és bizonytalanságot, mert nem tudtam, milyen következményei lesznek a történteknek. Az ér-zések nemcsak a torkomból törtek elő, de a szememből is, hagytam, hadd vigye el őket a szél.

Tartottam magam a szavamhoz, barátaim bosszút állhattak, de kételkedtem benne, hogy a Tempei Falka köszönetet mond nekem az alfahímük pusztulásáért. Nem tudom, mit kellett volna tennem, hogy mindketten megmeneküljenek. Nem jutott eszembe más megoldás, csak az, hogy nem lett volna szabad idehoznom őket. A szavam semmit nem ért volna többé, és haragudtak volna rám, de legalább élnének. Most a szavam értéke megmaradt, de ők halottak voltak (vagy legalábbis annak számítottak). Hogyan tehetném jóvá?

Mindent csúnyán elszúrtam, és Hal talán élete végéig nem bocsát meg nekem. Most ő lett az alfa, és Leif ki tudja, meddig kikerül a képből, talán soha többé nem lesz a régi. Talán hiába erőlködtem, hogy Leifnek új esélyt adjak, a vámpírháború elkerülhetetlenné vá-

lik.

Mimir forrásánál nem volt vesztegetnivaló időnk, mert a sötétség gyorsan közelgett. Megkerestük a csomagjainkat, és belenéztem Vejnemöjnen táskájába, hogy benne van-e még a tárcám és a mobilom, aztán egymás mellé álltunk a gyökérnél. Mivel három emberünk halott volt, kissé nehezebb volt összetartani a csapatot, de mégis áthúztam magunkat az indán, és megkönnyebbülten felsóhajtottam – persze csak akkorát, amekkorát az ember egy oldalába fú-

ródott nyílvesszővel tud. A táborhelyünk érintetlenül várt bennünket, és nem utalt rá jel, hogy bárki járt volna ott, mióta távoztunk.

– Eleget szenvedtem – mondtam grimaszolva. – Perun, ha át-nyomja rajtam ezt az egy nyílvesszőt, és letöri a hegyét, én is megcsinálom ugyanezt magának a három nyílvesszőjével.

– Megbeszéltük – mondta. – Felkészültél?

– Még egy dolog. Megnézné, hogy a hegy nem véletlenül a jobb oldalamon lévő tetoválásoknál fog-e kibukkanni?

Csanggal megvizsgálták a nyílvessző állását, és megerősítettek benne, hogy egy kicsivel a tetoválásom fölött fog kibukkanni, gyomortájon.

– Jó, ez egyszerűbbé teszi a dolgokat. – Ugyanis a tetoválások a bőrömmel együtt megújultak, valahányszor megittam a Halhatatlan-teámat, emiatt nem kétezer évesnek néztek ki, hanem újnak. De ha megsérülnének, renoválnom kellene őket, ahhoz pedig szükségem lenne egy Tuatha Dé Danannra. Abból meg nem kértem.

Éreztem a föld támogató erejét a talpam alatt, és elkértem Csang Kuo-lao egyik rúdját. Amikor a fogaim közé vettem, elsápadt.

Lehet, hogy bejátszott nála egy kis baktériumfóbia?

– Rendben – biccentettem Perunnak. – Kezdheted!

Igen, csaltam, mert az érzőidegeimet eltompítottam, de a he-lyemben te is ezt csináltad volna. Így is megmaradt az izzó szúrás, és az átszakadó bensőségek érzése sem volt túl kellemes, ha fájt, ha nem. Ez nem csak a szövetek vérzése volt, itt gyomorsav és egyéb mérgező folyadékok szabadultak ki. A föld segítsége nélkül halálos sebesülés lett volna.

És még nem végeztünk. Perun letörte a nyílvessző végét, és nyilalló érzés járta át bensőmet. Mindent megtett, hogy a szilánkokat letakarítsa róla, aztán ráharaptam a rúdra, ő pedig kihúzta belőlem a vesszőt.

Hála az isteneknek, nem betonon állva kellett mindezt elviselnem. A földből áradó energia segítségével nekiálltam összefoltozni magamat belülről. Erről eszembe jutott, hogy nekem is segítenem kell a földnek, hogy a Superstition-hegységben meggyógyítsa magát.

Minden pillanattal – amely során újabb és újabb adagot adott a saját éltető energiájából, hogy segítsek magamon – tovább növeltem a tartozásomat.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, amíg tudatára ébredtem az állkapcsom sajgásának, és rájöttem, hogy még mindig a vasrudat harapom. A társaim engem bámultak. Kihúztam a rudat a számból, és köszönettel – kissé nyálasan – odanyújtottam Csang Kuo-laónak.

– Tartsa meg, ajándék! – mondta a kelleténél kicsit ijedtebben.

– Majd szerzek másikat.

Ismét megköszöntem, és lehunyt szemmel a gyógyulásomra koncentráltam. Amikor újra kinyitottam, Perun testéből már nem álltak ki a nyílvesszők, és a folyamatosan kuncogó Csan Kuo-Laót rá akarta venni egy újabb pohár vodkára. A tűzgödör köré rakott szikla-tömbökön ültek. Már régen felkelt a nap.

– Hol van Leif? Srácok, hol van Leif? – kérdeztem.

– Megszólalt a druida! – kiáltott fel Perun, és a karját a levegő-

be dobta. A hóna alatti bozót majdnem olyan sűrű volt, mint a szakálla. Szőrös arcán széles mosoly jelent meg, és így szólt: – Erre iszunk!

– Tiszteletreméltó druida! – kezdte Csang Kuo-lao és felém intett, de alaposan a pohár fenekére nézhetett már, mert a mozdulattól lecsúszott a szikláról, és kalimpáló lábbal hátraesett. Ez Perunt is kibillentette az egyensúlyából, és majdnem követte a kínait.

– De komolyan, hol van Leif?

– Jó helyen – nyögte ki Perun. – Biztonságban. Eltemettük a hátad mögött – mutatta, és a megadott irányba fordulva csakugyan három sírhantot fedeztem fel. Perun hangja ismét komoly lett, a jó-

kedv eltűnt belőle. – A többieket is eltemettük. Jó így?

Nem voltam benne biztos, mit gondoljak a dologról.

– Gunnart is eltemették?

– Da. Állva aludtál, nem lehetett felébreszteni, így mi tettünk-vettünk.

Csang Kuo-lao felült, és felém intett: – Tiszteletreméltó druida, lenne egy kérdésem.

– Igen?

– Lenne egy kérdésem.

– Ezt már mondtad az előbb – jegyezte meg Perun.

– Köszönöm a figyelmeztetést. A kérdésem a következő lenne: mikor óhajt ismét felöltözni?

Végignéztem magamon, és zavartan megállapítottam, hogy a ruhámat Asgardban felejtettem. Úgy reagáltam, ahogy számítottak rá, és hasukat fogva átadták magukat a féktelen vidámságnak.

 

Huszonnyolcadik jelenet

 

Csang Kuo-lao dél körül távozott. A csomagjával és a haldobjával keletnek indult. Felajánlotta az egyik köpenyét mint „jótékonysági adományt”, de Vejnemöjnen táskájában találtam néhány ruhadara-bot, amit magamra vehettem – egy egyszerű nadrágot és egy kön-töst, amit egy zsineggel kötöttem meg, mivel övét nem találtam.

Perun beleegyezett, hogy segít Tempébe szállítani Leifet és Gunnart. Vejnemöjnent is elszállíthattuk volna egy megfelelőbb helyre, de mivel nem álltak rendelkezésünkre az ezzel kapcsolatos információk, megtalálta végső nyughelyét. Egymás után mondtunk róla néhány szót – persze egyik sem érhetett fel egy ilyen élethez – és szomorúan elbúcsúztunk tőle.

– Miből gondolod, hogy a norvégok nem jönnek ide értünk? – kérdezte Perun. Csang Kuo-lao távozása után oroszul beszéltünk egymással. Ezen a nyelven az isten sokkal folyékonyabban társal-gott.

– Mert a temetések lekötik az idejüket, nem beszélve a súlyos vezetőségi krízisről – mondtam. – És talán némi identitásproblémá-

val is meg kell küzdeniük. Hiszen többségük egész életében a Ragnarökre készült. Most pedig tagadhatatlanul bizonyítást nyert, hogy az nem a prófécia szerint zajlik majd le.

– Igaz, új életcélt kell találniuk – mondta Perun. – Már értem.

– Arról nem is beszélve, hogy a Bifrostot is használniuk kellene ahhoz, hogy elérjék Midgardot. Nem képesek olyan síkugrásokra, mint én. De mivel a dolgot rákentem a sötét manókra és Bacchusra, megvan rá az esély, hogy először őket vonják felelősségre.

Perun kuncogni kezdett.

– Ügyes húzás volt. Időt nyertünk, hogy elrejtőzhessünk.

– Elrejtőzik?

– El bizony. Hosszú időre.

– A mennydörgésistenek nem szoktak bujkálni.

Perun vállat vont.

– Én nem olyan vagyok, mint Thor. Nekem oroszosan mély a lelkem. Én segíteni szeretek az embereknek, nem fájdalmat okozni.

És általában vodkával segítek. Kérsz?

– Nem, köszönöm, nem hinném, hogy bölcs ötlet lenne piálni.

Az emésztőrendszerem nagyon érzékeny lett.

Rám mosolygott.

– Akkor máshogy segítek. Aludj, és gyógyulj tovább! Majd én őrködöm.

Hálás voltam, hogy folytathatom a gyógyításomat. Hanyatt dobtam magam, és visszazuhantam a gyógyító transzba. Még sokat kellett munkálkodnom belső szerveim megreparálásán, egy ideig biztosan léböjtre kell fognom magam, de legalább már semmi sem szivárgott belül, és a savat is semlegesítettem. A külső sebek érdeké-

ben még nem sokat tettem, és a sérült hasizmokra is ráfért volna a javítás. Azért hanyagoltam el őket, mert egyrészt nem fenyegettek közvetlen veszéllyel, másrészt némi védelmet nyújtottak a Hallal való találkozáshoz. Gunnar haláláról mostanára már bizonyára tudott, mert a vállára nehezedett az alfavarázslat súlya.

Perun alkonyatkor felébresztett, és sokkal jobban éreztem magam belülről. Arra gondoltam, talán hamarosan már az izmokra is koncentrálhatok meg a gyenge kulcscsontra.

Megkértem a földet, hogy húzódjon vissza Leifről és Gunnarról. Leif nem nézett ki jobban, de ami azt illeti, rosszabbul sem. Perunnal álló helyzetbe emeltük őket, aztán az isten megparan-csolta a szeleknek, hogy repítsenek dél felé bennünket, abba az er-dőbe, amin át Tír na nÓgba juthatunk. A tündérek földjére érve nem kívántam Leif miatt egy újabb napot várni a síkváltással. De ha azonnal tovább akartunk állni, meg kellett védenünk Leif testét a naptól, mivel Arizonában reggel volt. A megoldás egy szögek nélküli koporsó volt.

Tír na nÓgban rengeteg fa található, a trükk mindössze annyi volt, hogy olyat válasszunk, aminek egyik vagy másik gyökere nem létfontosságú a síkváltáshoz. Másfél kilométer kutyagolás után meg is találtuk a megfelelő fát, egy fiatal kőrist, ami megérett a kivágásra.

Perun nekiesett a baltájával és palánkokra hasogatta, én varázslattal egymáshoz rögzítettem őket, ügyelve arra, hogy ne maradjon köztük rés, amin keresztül a napfény behatolhat. Gunnarnak is ácsoltunk egy koporsót.

Miután ezzel megvoltunk, síkot váltottunk az Aravaipa Nemzeti Parkba.

– Még sohasem jártam itt – mondta Perun a csupasz platánfá-

kat nézve, amelyek sápadt, ujjszerű ágaikkal az eget karistolták. – Gyönyörű!

Ebben egyetértettem vele. A koporsókat és magunkat is álcáztam. Ha lakott településhez érünk, az emberek talán megérzik a me-netszelünket, és a fejük fölött valami homályosat látnak elsuhanni, de ilyen apróságok miatt nem tudtam aggódni. Biztos voltam benne, hogy majd az ufókra fogják a dolgot, vagy a titkos katonai kísérletek-re, vagy a gombára, amit bekajoltak, és ettől meg is fognak nyugod-ni. De ügyeltem rá, hogy az álcához a medvetalizmánomban lévő

energiát használjam fel, és ne a földből szippantsak újabb adagot. Az volt a gyanúm, hogy az Isten Kalapácsai megéreznék, és segítségével képesek lennének meghatározni tartózkodási helyemet. Ez választ adott volna arra, hogy honnan tudtak a legtöbb cselekedetemről, de nem magyarázta volna meg, hogy hogyan akadtak rám a Rúla Búlában. Ez titok maradt, mindenesetre elhatároztam, hogy általá-

nos elvként energiadiétát kényszerítek magamra Arizonában. Túl sok ember volt – és talán túl sok isten aki engem keresett, és nem akartam újabb nyomokkal segíteni őket.

– Hová megyünk? – kérdezte Perun.

Nem kívántam ilyen körülmények között visszarepülni Tempébe. Mert bármilyen mágia – Perunét is beleértve – nagy való-

színűséggel felhívta volna ránk a figyelmet. Így aztán megneveztem egy Tempétől százhúsz kilométerre eső várost, és bíztam benne, hogy onnan levezényelhetek egy nindzsaakciót.

– Egy rézbányász városba megyünk, Globe-ba, északnyugatra található. Jól ismerem a helyet. Tegyen le ott, és veszek magának egy Big Boyt.

– Egy nagyfiút?!

– Ne aggódjon, csak egy italt!

Globe városába valamivel délelőtt tizenegy után érkeztünk a szelek szárnyán. Perunt egy sikátorba irányítottam, ami a belvárosi Broad Street mögött húzódott, egészen pontosan a Huddle nevezetű

sportbár mögött. Nem hagyományos városi sikátor volt ez, patká-

nyokkal és rothadó kukákkal, inkább útnak lehetett volna nevezni, parkolókkal és fákkal. Az évtizedes aszfalt megrepedezett, rései kö-

zött feltörtek a dudvák.

A Huddle egy hátsó udvarral is rendelkezett, amit a dohányzó vendégek részére tartottak fent. A sikátor túloldalán lévő, használaton kívüli parkolóra nézett, amit jelenleg egy lánccal zártak le. A lánc előtt egy szemétgyűjtő dekkolt az akác árnyékában. Megkértem Perunt, hogy tegyen le ott, aztán másfél méterre a szemétgyűjtő konté-

nertől leraktuk a koporsókat. Senki sem látott meg bennünket, mert a Huddle-ben nem sok a bagózó vendég délelőtt tizenegykor. A cigi-sek este özönlenek ki.

– El kell intéznem néhány telefonhívást – mutattam a bár hát-só bejárata felé. – Aztán elszopogatjuk a Big Boyainkat! – Ezt a helyet kifejezetten a hátsó bejárat miatt választottam, az ilyesmi néha nagyon hasznos tud lenni.

Levettem magunkról az álcát, csak a koporsókon hagytam rajta. Egy rövid beszélgetés árán sikerült meggyőznöm Perunt, hogy egy amerikai bárban teljesen szükségtelen délidőben szőrmepalástot viselnie. Ráadásul Arizonában voltunk, ahol decemberben is tizenöt fokot mutattak a hőmérők. Levette a palástot, hogy feltáruljon alóla egy újabb szőrmeréteg – a saját szőrös karja és válla –, ami kilátszott az atlétatrikó alól. Vigyorogva álcáztam a koporsókra hajított palást-ját is. Az amerikaiak ösztönösen félnek a testszőrzettől – ezt a tényt használják ki a hippik, a motorosok és az építőmunkások –, ezért Perun megjelenése biztosan halálra rémiszti majd a bár vendégeit, a motorosokat is beleértve.

Miután emlékeztettem Perunt, hogy váltsunk vissza angolra, intettem Gabbynek, a bár vezetőjének. Gabby könnyen osztogatta a mosolyokat, mindig készen állt a nevetésre, és magabiztossága azt sugallta, minden helyzetet képes kezelni. Figyeltem, ahogy végigmé-

ri Perunt, aki fél méterrel magasabb volt nála és vagy kétszer annyi kiló, mint ő, és élveztem, hogy nem ijedt meg tőle, pedig Perun kezében ott volt Odin lándzsája.

– Szia, Atticus, régen jártál felénk, jó újra látni téged! – Oberonnal közös vadászkirándulásaink alkalmával ismerkedtem meg vele és a hellyel. A fegyvereinkre mutatott: – De ezeket tegyétek le valahol.

– Persze – mondtam, és a dobozos söröket rejtő hűtőnek döntöttem a lándzsát és a kardokat.

– Mit adhatok?

– Két Big Boyt! – A bár széles italkínálattal rendelkezett, a pa-lackok mögött nagy tükörrel, de a vendégek elsősorban a jéghideg csapolt sörért jártak ide. Perun és én kihúztuk a bárszékeket, és gondosan kerültük a szemkontaktust a helyiekkel. Bennünket mére-gettek, és azon tűnődtek, belénk kössenek-e, amikor Gabby nem figyel. Aztán éreztem, ahogy lassan elvesztik az érdeklődésüket. Talán rájöttek, hogy egy ilyen súlyosan borotválatlan alak, mint Perun, csakis súlyosan veszélyes lehet.

Gabby kihozta a söreinket, és Perun gyanakodva méregette.

– Ez a Big Boy?

– Pontosan.

– Ez nem vodka – észrevételezte.

– Most egy amerikai bárban van, szóval szokjon hozzá, hogy ezt issza!

Perun körbejártatta tekintetét a bár vendégein, akik farmert és pólót viseltek, és mind rendesen meg voltak borotválkozva.

– Szerinted nem lógok ki egy kicsit innen?

– Dehogynem! Persze udvariasságból tehetne egy kis erőfeszí-

tést… Egészségére! – A korsómat a korsójának koccintottam, aztán inni kezdtem. Perun néhány nagy és hideg korty után hirtelen lecsapta a poharat. Megborzongott, és néhány csepp legördült a szakállán.

– Az amerikaiaknak ez ízlik?

– Állítólag az USA-ban ezt veszik legtöbben.

– Nem tudom, hogy ezért sajnáljam vagy tiszteljem őket.

– Szép kis dilemma, mi? – mondtam. – Hé, Gabby, használhatom a telefont?

Nekem is volt mobilom, de semmiképpen sem akartam bekap-csolni, különben is minden bizonnyal halott volt. Gabby odaadta a telefont, én meg fejből tárcsáztam egy számot, amíg Perun szemre-vételezte a terepet. Volt mit nézni, a sörhűtő közelében lévő felszar-vazott, felnapszemüvegezett nyúllal az élen. De akadt üvegszemű

pekari is, mert a döglött állatok az arizonai bárok elmaradhatatlan műtárgyai voltak. A központi látnivaló egy tíkfa szobor volt, ami egy Indian motorkerékpárt ábrázolt és láncokon lógott le a mennyezet-ről. A hátsó traktusban két biliárdasztal várta volna a biliárdozókat.

A bár túlsó sarkában álló zenegépből egy Lynyrd Skynyrd-dal dü-

börgött.

Granuaile zavartan vette fel a telefont, mert nem ismerte fel a hívószámot.

– Szia, én vagyok, visszajöttem – kezdtem. – Semmi név, oké?

A városban vagy, vagy még a Verde-folyót istápolod?

– Pár napja visszatértem.

– Nagyszerű. Akkor ugorj el értem Globe-ba, és vegyél fel a Broad Streeten lévő Huddle bárban!

– Csapolok – mondta, ami azt jelentette, hogy a Rúla Búlában van. – Most kezdődött a műszak.

– Itt az ideje, hogy otthagyd az állást.

– Már megint?

– Megint, de most örökre. Költözünk, és új életet kezdünk.

– Vagy úgy. A kutyát is vigyem?

A helyes válasz az igen lett volna, de szerettem volna utoljára látni még az özvegyet, így ezt feleltem: – Nem, majd együtt elmegyünk érte.

– Rendben. Egy óra múlva ott leszek.

Gyors volt és határozott. Bíztam benne, hogy sikerül befejeznie a druidaképzést. Ami azt illeti, most már abban is csak reménykedhettem, hogy én megélem a druidává avatását. Morrigan látomása eléggé zavart, nem beszélve a Jézus által emlegetett következmé-

nyekről.

Mielőtt a második hívást megejthettem volna, Perun izgatottan a fülembe suttogott.

– Van arizonai pénzed? Mert nekem nincs. – Milyen aranyos volt tőle, hogy a számla miatt izgult!

– Ne aggódjon, Perun, a számla az én dolgom! – feleltem. – Különösen, hogy meg sem itta a piáját.

– Oké. Köszönet érte. Nekem mennem kell, kicsit felderítem a terepet és keresek egy helyet, ahol meghúzhatom magam.

– Máris? – Megköszöntem neki felbecsülhetetlen segítségét, és azt kívántam, hogy Amerikában találjon egy várost tele kövér és sző-

rös nőkkel.

– Van ilyen hely? – kérdezte egyszerre csodálkozva és reménykedve.

– Biztos vagyok benne, hiszen ez a lehetőségek országa – mondtam. Aztán kaptam még tőle néhány villámkövet Granuaile és Oberon számára, majd levettem az álcát a parkolóban lévő szőrmepalástjáról.

– Öröm volt megismerni magát – mondtam. – A kiruccaná-

sunkban maga volt az egyik legjobb dolog, ez biztos. Kevés olyan jó fej istennel találkoztam eddig, mint amilyen ön.

– Te meg az egyetlen druida vagy, akivel valaha találkoztam. – Először jó alaposan hátba akart döngetni, de aztán úgy döntött, hogy az ölelés jobban illik a helyzethez, és barátságosan összeroppantott.

Mintha szőrös sziklák közé szorultam volna. Amikor a hátsó kijáraton át távozott, majdnem elnevettem magam a vendégek megköny-nyebbült sóhaját hallva. Húztam egy nagyot a sörömből, hogy lep-lezzem derültségemet.

Az alkohol megadta a bátorságot a következő hívás megejtésé-

hez. Beütöttem a számot, és megacélosítottam magam a nem túl kel-lemesnek ígérkező beszélgetés előtt.

– Hal, én vagyok. Rossz hírem van.

– Már vártam a hívásodat. – A Tempei Falka új alfájának feszült volt a hangja. – Tudok a rossz hírről, csak azt nem tudom, mennyire rossz. Mindketten elhunytak, vagy csak az alfa?

– Még nem tudom. Találkozzunk, és nézd meg! Visszahoztam őket és megtettem mindent, amit csak tudtam. – Megmondtam, hogy talál meg, és hová hozza az új személyiket. – Egy furgonnal gyere, vagy kérd kölcsön Antoine autóját! – mondtam a helyi hulla-evő szellemre utalva, aki a halottakat egy hűtőkocsiban gyűjtötte.

– Még annyit mondj el, hogy sikerült-e bosszút állni!

– Sikerült, bosszút álltak. De nem tudtam tőlük megkérdezni, hogy megérte-e.

– Attól tartok, nem érte meg.

– Én is így gondolom…

 

Epilógus

 

Most mindenhol csapdát sejtettem, és Morrigan látomásának hála gyakorlatilag félőrült lettem a paranoiától. Granuaile is nekiállt gú-

nyolódni folyamatos fejkapkodásomon, de csak félig tette viccelő-

désből, mert az idegességem őt is feszültté tette. Ingerült sóhajtásai és szemforgatásai ellenére rá tudtam venni, hogy valahol jóval az özvegy háza előtt parkoljon le, hogy beszélhessek Oberonnal a mentális kapcsolaton keresztül.

Oberon, hallasz engem?

„Atticus! Maradj, ahol vagy! Ne gyere ide!”

Ahelyett, hogy örült volna felbukkanásomnak, meglehetősen ijedt volt. És ez nagyon nem volt rendben.

Miért, mi történt?

„Nem biztonságos. Majd én odamegyek hozzád.”

Az özvegy jól van?

„Nem, határozottan nincs jól, majd elmondom. El tudunk húzni olyan gyorsan a városból, ahogy csak lehet?”

Igen, Granuaile kocsijában ülök, a University Drive közelé-

ben.

„Pontosan hol?”

A kérdésétől bekapcsolt a vészjelzőm. Mert mi van, ha nem is Oberonnal beszélek? Nem tudtam nem gondolni a Terminátor 2 ide passzoló jelenetére, ahol a T–1000-es a nevelőanya hangját utánoz-za. Nem voltam benne biztos, hogy efféle csel nem alkalmazható-e varázssíkon is, ezért óvatos maradtam, és újabb kérdést tettem fel: Ki tudsz jutni a házból?

„Már kint vagyok, a hátsó udvaron.”

Ugorj át a kerítésen és gyere előre, de egyedül! Most!

„Nem kell kétszer mondanod!”

– Indítsd be a kocsit! – utasítottam Granuaile-t. Bólintott és elfordította a slusszkulcsot. Oberon néhány másodperc múlva egyedül jelent meg az özvegy telkének szélén, először dél felé nézett a Roose-velten, majd észak felé, ahol mi parkoltunk.

Látod a kék autót? Azok mi vagyunk.

„Jövök!” – Három másodperc alatt mozdulatlanságból csúcs-sebességre kapcsolt. „Remélem, teli a tank! Mert addig kell mennünk, amíg ki nem fogy, aztán elrejtőzünk egy barlang mélyén!”

Miről beszélsz? – Kiszálltam a kocsiból, és kinyitottam neki a hátsó ajtót. Meg sem állt egy kis simogatásra, egyből beugrott, és csaholni kezdett Granuaile-nek, mielőtt becsuktam volna rá az ajtót.

„Gyerünk! Taposs a gázra! El kell tűnnünk, mielőtt észrevesz!”

Oberon, mi ütött beléd?! Fejezd be a hangoskodást! – Beugrot-tam Granuaile mellé, és utasítottam, hogy tűnjön el a Roosevelt kö-

zeléből, aztán behúztam magam után az ajtót. Oberon viselkedése magyarázatot követelt, de ha a dolog tényleg olyan sürgős volt, mint jelezte, akkor nem lett volna bölcs dolog indulás előtt az okát követelni. Ha félreértésről volt szó, még mindig visszatérhettünk.

Granuaile U-kanyart csinált, és a Universityn kelet felé kanyarodott, a Rural Road irányába.

– Hová menjünk, sensei? – kérdezte, és a visszapillantó tükörbe nézett.

– Arra a helyre, amiről már beszéltünk korábban – feleltem. – Oberon azt mondja, ki kell jutnunk a városból. – Megfordultam az ülésen, és további magyarázatért az ebemhez fordultam: Na, most már elmondhatod, miért menekülünk! Mi történt az özveggyel?

„Szóval, két nappal ezelőtt, vagy öttel, szóval nem vagyok benne biztos, hogy hány napja történt a dolog, de meg mertem volna esküdni rá, hogy az özvegy meghalt. Az ágyában aludt, és furcsa torokhangokat hallatott, de nem horkolás volt. Odamentem, hogy megnézzem, mi van vele, de akkor már nem lélegzett, Atticus.

Megbökdöstem az orommal, megnyaltam az arcát, de semmi reakció. A fülébe ugattam, de fel sem rezzent. Akkor meghallottam, hogy kinyílik és újra becsukódik az ajtó. Megnéztem, ki jött be, nem láttam senkit, ez elég fura volt, mert ajtócsukódást hallottam, és a macskák nem növesztettek szembefordítható ujjakat. Körbeszaglásztam, és rothadt szagot éreztem, és az ajtó közelében hidegebb volt, de arra gondoltam, lehet, hogy csak képzelődöm. Akkor megnyikordult az ágy. Visszamentem az özvegy szobájába, és látom, hogy felkelt.”

Mégis életben volt?

„Ami azt illeti, nem, nem hiszem. Nem hiszem, hogy ő volt.

Atticus, ő meghalt. Láttam, szagoltam és hallottam.”

Akkor ki mászkál a házban, ki etetett és engedett ki téged?

Ennek nincs semmi értelme.

„Fogalmam sincs, ki volt, de az biztos, hogy nem az özvegy.

Mert már nem beszél magában, nem simogat, és nem mondja, milyen jó kutya vagyok. Csak némán megetet, megitat, és néha kienged. Elég hátborzongató.”

Lehet, hogy rossz passzban van, Oberon, néha depresszióba esik.

„Annyira depressziós, hogy már nem is alkoholizál?”

Tessék?!

„Mióta a halottas ágyából felkelt, egy korty whiskey-t meg nem ivott. És enni sem láttam. Hidd el, Atticus, hogy meghalt!

Akárki is mászkál a házban, biztosan nem Mrs. MacDonagh az.”

Előrefordultam, és a székembe süppedtem. Az egymást követő

sokkoktól nyitva maradt a szám, és távolba révedt a tekintetem.

– Sensei! Atticus! Mi a baj? – fordult hátra Granuaile, és szem-

öldökei közé az aggodalom árka ékelődött.

– Hajts tovább! – feleltem. – Oberonnak igaza van, sürgősen el kell tűnnünk innen…