(A

világkígyó,

amely

mindannyiunkkal végezend!)

Munin: Múnin (Emlék, Odin másik hollója.) Ratatosk: Ratatoszk (A Világfán/ban élő mókus.) Sleipnir: Szlepnír (Odin nyolclábú lova, Loki és egy csődör gyermeke.)

 

Vagány norvég fegyverek

 

Gungnir: Gúngnír (Odin varázslándzsája) Mjöllnir: Mijölnír (ahol az első szótagot hangsúlytalanul ejtjük, mintha csak egy kis díszítés lenne)

 

Kedves norvég házikók és bútorok

 

Bilskírnir: bílszkírnír (Thor palotája) Gladsheim: gledszhem (a norvég istenek csarnoka) Hlidskjálf: hlidszkájelf (Odin ezüst trónja) Valaskjálf: valaszkjalf (Odin palotája) Valhalla: valhalla (Sokféle módon lehet ejteni, de én a legegyszerűbbet választottam. A két l-t nem ejtettem dl- nek, ahogyan Idavoll esetében sem.)

 

Asgardi és izlandi helynevek

 

Alfheim: Alfhem (vagyis manó otthon) Hnappavellir: Napavedler

Húsavik: Húszavík

Idavoll: Ídávól

Jötunheim: Jötunem (A szó jelentése óriások hazája. Ha egy óriásról beszélünk, akkor a jötun, ha többről, akkor a jötnar szót használjuk.) Muspellheim: Muszpelhem (a tűz világa) Mývatn: Mívatn (vagyis Törpe-tó)

Nidavellir: Nidavedlir (a törpék világa) Niflheim: Nivulhem (vagyis ködország, amit sokszor a Helell, és a holtak országával azonosítanak)

Reykjavík: Rejkjavík

Vanaheim: Van a hem (vagy nincs – bocs, rossz vicc volt, különben a Vánok Országa)

Vigrid: Vigrid

Yggdrasil: Igdraszil (pörgetett-berregtetett r-rel még viccesebb)

 

Izlandi városnév, amivel a kocsmában sörfogadást nyerhetünk

 

Kirkjubaejarklaustur: kirkjubjejarklovsztur (Mulatságos lesz hallgatni, ahogy angol anyanyelvűek a szokásos módon próbálják kiejteni a j-ket. De még ha ez menne is nekik, tutira elszúrják az ae hangnál, mert vagy á-nak, vagy e-nek akarják majd mondani hosszú í helyett. Garantáltan nyerhetsz vele egy vagy két sört, és ha a bár teli van nyomikkal, az egész estét végigihatod.)

 

Első fejezet

 

Az általános vélekedés szerint a mókusok imádni valóak. Ugrálnak a fákon, az emberek meg mutogatnak, hogy „De cukiii!”, miközben a hangjuk csöpögőssé válik, és az eksztázis fejhangú magasságát ver-desi. De megsúgom, hogy a mókusok csak addig aranyosak, amíg elég kicsik ahhoz, hogy eltapossuk őket. Mert ha egy teherautó nagyságú vérmókussal találkozol, abban már semmi cukit nem találsz.

Ezért nem lepett meg különösebben, amikor hűtőszekrény mé-

retű fogakkal, ostorként csapkodó bajszokkal és traktorkerék-szemekkel találtam szembe magam, amelyek úgy meredtek rám, mint tintafekete lávabuborékok. Csak megrémültem attól, hogy milyen látványosan igazam volt.

Mielőtt eljöttem volna Arizonából, a tanítványom, Granuaile, meg volt győződve arról, hogy csak képzelődöm.

– Nem, Atticus – kezdte. – A szakirodalom szerint az egyetlen Asgardba vezető út a Bifrost híd. Az Edda-dalok, a szkaldikus költemények mind egybehangzóan arra utalnak, hogy a Bifrost az egyetlen lehetőség.

– Hagyjuk a szakirodalmat! – vágtam vissza. – Az az istenek propagandája. Ha eléggé figyelmesen olvasod, még az Edda-dalokban is ott lappang az igazság, tudniillik, hogy Ratatosk a kulcs Asgard hátsó bejáratához.

Granuaile kérdőn rám meredt, hogy vajon viccelek-e: – A Világfán élő mókus?!

– Pontosan. Őrült sebességgel fel-le rohangál a lombok között élő sas, és a gyökereknél lakozó hatalmas kígyó között, és hozza-viszi az egymásnak címzett sértéseiket és rágalmaikat. Most pedig gondolkozz el azon, vajon hogyan lehet erre képes!

Granuaile egy másodpercig töprengett: – A szakirodalom szerint az Yggdrasil két gyökere Asgard alá nyúlik. Az egyik Jötunheimbe, Mimir forrásához, a másik Niflheimbe, Hvergelmir forrásához, ami alatt a „kélgyó”, Nidhogg rejtőzik. Talán tényleg van ott valahol egy kis mókuslyuk. – Granuaile megrázta a fejét, mint aki képtelenségnek tartja a tervet. – De úgysem leszel képes használni.

– Fogadjunk egy vacsorában! Egy kedves, házias vacsorában borral, gyertyafénnyel és olyan elegánsan modern dolgokkal, mint a cézár saláta.

– A saláta nem modern találmány.

– Az én időszalagom szerint az. A cézár salátát 1924-ben találták fel.

Granuaile szeme kiguvadt:

– Honnan tudsz te ilyeneket? – De amint feltette, már el is hessegette a kérdést. – Ne tereld el a figyelmem! Rendben, fogad-junk egy vacsorában! Vagy bizonyítsd be, vagy máris kezdj el főzni!

– Csak úgy tudom bebizonyítani, ha megmászom az Yggdrasil gyökerét, de – emeltem fel az ujjam, hogy ellenvetésének gátat vessek – bár most egy kicsit összezavartalak, végül fantasztikusan elő-

relátónak fogsz tartani. Feltételezésem szerint Ratatosk egy igazi rohadék. Gondolj bele! Normális esetben a sasok kedvenc csemegéje a mókus, a Nidhogg nevű gonosz kígyók pedig általában mindent felzabálnak. De egyikük sem próbál belekóstolni Ratatoskba. Nem szenyóznak vele, csak udvariasan megkérik, hogy vigye el ezt meg ezt az üzenetet távoli ellenségüknek. És nem felejtik el hozzátenni, hogy: „Ratatosk, kérlek, aztán ne siess ám, ráérsz!”

– Szóval, szerinted ez egy izommókus.

– Nem, szerintem egy izomkolosszus-mókus. Méretarányos a Világfával, tehát egy hatalmas mókusról beszélünk. Nagyobb, mint te meg én együttvéve. Akkora, hogy Nidhoggnak eszébe sem jut ka-jának nézni, inkább egyenrangú félnek tekinti. Csak azért nem hallottunk még arról, hogy valaki az Yggdrasil gyökerén mászott volna fel Asgardba, mert senki sem volt annyira idióta, hogy megpróbálja.

– Na, ez az – mondta Granuaile gúnyos mosollyal az arcán. – Mert Ratatosk i- dió-tákat eszik…

– Pontosan – bólintottam, és én is bedobtam szokásos, cinikus vigyorom.

– De… – töprengett hangosan Granuaile – …hol találhatók voltaképpen az Yggdrasil gyökerei? Feltételezem, hogy valahol Skandináviában, de akkor miért nem látszik a műholdas felvételeken?

– Az Yggdrasil gyökerei egy másik síkon találhatóak, ez az igazi oka, hogy még senki sem próbálta megmászni őket. De kapcsolatban állnak a földdel, miként Tír na nÓg, vagy az Elízium, vagy Tartarosz, vagy az általad ismert druida a tetoválásain keresztül – tartottam fel televarrott jobb karomat.

Amikor felfogta szavaim jelentését, és levonta a logikus következtetést, Granuaile-nak leesett az álla.

– Vagyis bárhová eljuthatsz.

– Ühüm – erősítettem meg. – De ezt azért nem verném nagy-dobra… – mondtam, aztán Granuaile-re mutattam. – És neked sem szabad majd dicsekedned vele, ha hasonló módon a földhöz leszel kötve. Bres és Aenghus Óg megölése miatt már így is ferde szemmel néz rám egy csomó isten. De mivel ezen a síkon nyírtam ki őket, és Aenghus Óg kezdte az egészet, egyelőre nem hisznek mániákus istenölőnek. Most úgy látják, hogy bár önvédelemben nagy vagyok, addig nem jelentek számukra halálos fenyegetést, amíg nem provokálnak. És azért hiszik ezt, mert eddig nem láttak druidát a territóri-umukon, és ezután sem fognak. Ha az istenek tudnák, hogy bárkihez és bárhová eljuthatok, akkor kiakasztanám a fenyegetésmérőt.

– Az istenek is eljuthatnak bárhová, nem?

– Nem igazán – csóváltam meg a fejem. – A legtöbb isten általában két helyen tartózkodhat: a saját területén és a Földön. Ezért nem látták még soha Kalit az Olümposzon, vagy Istárt az abhassarák közt. A negyedére sem látogattam el azoknak a helyeknek, ahová elmehettem volna. Például egyik mennyben sem jártam még, viszont a nirvánában megfordultam egyszer, de nagyon uncsinak találtam.

Félre ne érts, gyönyörű síkról van szó, de a vágyak tökéletes hiánya miatt senki sem akart szóba állni velem. Viszont Mag Mell tényleg csodás, azt látnod kell egyszer! Ja, és persze Középföldét is meg kell nézned!

– Nagyon vicces vagy! – bokszolt a karomba. – Nem is voltál még Középföldén!

– Dehogynem! Elrond még mindig Rivendellben tartózkodik, és nem Szürkerévben, ahogy az emberek hiszik, és elárulom neked, hogy egyáltalán nem hasonlít Hugo Weavingre. Egyszer a Hádészbe is leugrottam, hogy megkérdezzem Odüsszeusztól, mit mondtak ne-ki a Szirének, na, attól aztán az agyamat eldobtam! De nem árulha-tom el a titkot.

– Megint azt akarod mondani, hogy azért, mert túl fiatal vagyok, mi?

– Nem. Azért nem mondom el, mert ahhoz, hogy megfelelően értékelni tudd, a saját füleddel kell hallanod, ugyanis szó van benne nyúlraguról, tengeri sárkányról és a világ végéről.

Granuaile összehúzott szemmel nézett rám: – Rendben, akkor ne mondd el! De hogyan akarsz bejutni Asgardba?

– Először is ki kell választanom egy gyökeret, amin felmászha-tok, de az semmiség. El akarom kerülni Ratatoskot, tehát Jötunheim felől megyek. Azt a gyökeret Ratatosk ritkán használja, és rövidebb is, mintha Niflheimből másznék. Mivel látom, hogy utánaolvastál a témának, elárulnád, hogy a Mimir-forrás hol csatlakozik ehhez a síkhoz?

– Valahol keleten – vágta rá Granuaile. – Jötunheim mindig keletre esik.

– Helyes.

Skandináviától

keletre.

Mimir

forrása

egy

szubarktikus tóhoz csatlakozik, ami néhány kilométerre található egy Nadim nevezetű, orosz kisvárostól. Ide kell eljutnom.

– Nem vagyok képben az orosz kisvárosokat illetően. Hol is van pontosan ez a Nadim?

– Nyugat-Szibériában.

– Rendben, szóval elmész ehhez a tóhoz, aztán hogyan tovább?

– Lesz ott egy tóba lógó gyökér. Nem kőrisé, hanem inkább valami satnya örökzöldé, mivel tundráról beszélünk. Ha megtalálom ezt a gyökeret, megérintem, hozzákötöm a részecskéimet, áthúzom rajta a lényemet, aztán megölelem Yggdrasil gyökerét az északi sí-

kon, és a tó Mimir forrása lesz.

Granuaile szeme felcsillant.

– Alig várom, hogy képes legyek erre! Aztán már csak fel kell rá másznod, igaz? Mert a Világfa gyökere hatalmas lehet.

– Igen, ez a terv.

– Az Yggdrasiltól milyen távol esik Idun lakhelye?

Vállat vontam.

– Fogalmam sincs, még nem jártam arrafelé, rögtönöznöm kell majd. Nincs róla térkép. Biztosan azt hiszed, hogy valaki már feltér-képezte a síkokat, de neeem!

Granuaile összehúzta a szemöldökét.

– Tudod egyáltalán, hol találod meg Idunt?

– Nem – mondtam szomorú mosollyal.

– Akkor nem lesz egyszerű ellopni az almát Lakshának.

Hát igen, semmi jó nem várt rám, de az üzlet az üzlet: megígértem Lakshának, hogy ellopok neki egy aranyalmát Asgardból, cseré-

be azért a tizenkét bacchánsnőért, akiket Scottsdale-ben kinyírt nekem. Laksha Kulasekaran, az indiai boszorkány teljesítette a megállapodás ráeső felét, most én következtem. Volt némi esélyem rá, hogy különösebb következmények nélkül megússzam a lopást, viszont a megállapodás felrúgása esetén százszázalékos megtorlásra számíthattam Laksha részéről.

– Biztos vagyok benne, hogy nagy kaland lesz! – mondtam Granuaile-nek.

Ahogy a mellékelt ábra mutatta, egy nagy mókuskaland. Eltá-

tott szájjal néztem szembe a kegyetlen valósággal, amikor az óriási rágcsáló fölém magasodott a Világfa törzsén, és egy régi reklámszlo-gen bukott ki ajkaim közül: – „Támad az árzabáló.” Komolyan bíztam benne, hogy ez a gyökér Ratatosk a másik gyökéren lesz, vagy téli álmot alszik, elvégre november huszonötödike volt, ami Amerikában a legrosszabb házban is a hálaadás ideje, de Ratatosk úgy né-

zett ki, mint aki már Rhode Island összes pulykáját felzabálta. Alaposan belakva arra készült talán, hogy eltegye magát tavaszig, de most, hogy észrevett, még ha nem is harapja le a fejemet a metsző-

fogaival, egészen biztosan el fogja mondani valakinek, hogy Midgardból egy ember mászik felfelé a gyökéren, és egész Asgard tudomást fog szerezni az érkezésemről, vagyis a titkos akciónak, mint olyannak, lőttek.

Az Yggdrasil megmászása nem volt nehéz, egyszerűen hozzákö-

töttem a térdemet, a bakancsomat meg a kabátomat a törzséhez, és még energiát is szippanthattam belőle mászás közben a kezemen keresztül, hiszen a Világfa síkváltáskor a föld megfelelőjévé változott. Bár jó tempóban haladtam, és a leeséstől sem kellett tartanom, mozgékonyságban és gyorsaságban sehol sem voltam Ratatoskhoz képest, akihez viszonyítva egy gleccser sebességével kúsztam előre és Asgard továbbra is kilométerekre volt tőlem.

Dühösen rám makogott, és amikor megcsapott a lehelete, égnek állt a hajam minden szála, és állott mogyorószag töltötte meg az orrcimpámat. Szagoltam már rosszabbat is életemben, de ez sem volt virágillatú. Szóval nem véletlenül nem gyártanak „Rohadt Nagy Mókus” fantázianevű tisztálkodószereket.

Aktiváltam a nyakláncom tündérlátásnak nevezett bűbáját. Ezzel bepillantást nyerhettem a varázsspektrumba, ahol megnézhettem, hogyan kötődnek egymáshoz a dolgok. Ez saját kötéseim létrehozását is megkönnyítette, mert valós időben láttam a bűbájommal létrehozott csomókat.

Láttam, hogy Ratatosk nagyon erősen kötődik az Yggdrasilhoz.

Mintha a fa egyik ága lett volna, a fa lényének kiterjesztése, amit tapasztalva nem lettem boldogabb. Ha a mókusnak ártok, ártok a fának is, és ezt nem akartam, de más lehetőséget – azon kívül, hogy cserkész becsületszavára megesketem, hogy senkinek sem árulja el, hogy éppen Idun aranyalmáit igyekszem ellopni – nem láttam.

A tudatát jelentő szálakra koncentráltam, és óvatosan a sajá-

tomhoz kötöttem őket, hogy kommunikálhassak vele. Beszéltem va-lamicskét ónorvégül, amit egészen a tizenharmadik század végéig Európa-szerte ismertek, és lefogadtam, hogy Ratatosk is érti, hiszen az ónorvég agy szüleménye volt szerencsétlen.

Üdvözöllek, Ratatosk – küldtem egy üzenetet a kötésen keresztül. Amikor meghallotta a fejében a szavakat, megrándult az orra, aztán megpördült, és miután alaposan képen csapott a farkával, ugrott néhányat, majd visszafordult felém, és aggódva pislogott rám.

Talán okosabb lett volna, ha a számat is mozgatom a szavakkal együtt.

„A fagyos Hel lyukára, ki a fene vagy te?!” – rángatta idegesen a bajszát. „Mit keresel a Világfán?”

Mivel a középső sík gyökerén másztam, három helyről jöhettem. Nem voltam Jötunheim fagyóriása, és soha sem hitte volna el, hogy közönséges halandóként megmászom a fát, tehát hazudnom kellett és bíznom abban, hogy beveszi: Követ vagyok, Nidavellirből érkeztem, a törpék birodalmából – magyaráztam. Nem hús-vér lény vagyok, inkább egy új konstruk-ció, ezért olyan lángvörös a hajam, és innen a dögletes bűz, amit árasztok. Fogalmam sem volt, milyen szagom lehet a számára, de mivel bőrbe voltam öltözve, és magamon viseltem a cserzés szagát, személyes védelmem érdekében legjobb volt szagomat és jómagamat moslékként tálalni. Az északi törpék híresek voltak arról, hogy olyan varázslényeket hoznak létre, amik úgy sétafikálnak, mintha normális teremtmények lennének, pedig gyakran valami speciális képességgel rendelkeztek. Egyszer például az istenüknek, Freyrnek egy vaddisz-nót készítettek, ami nemcsak a vízen tudott járni, de a szeleket is meglovagolta, és a feje körül arany sörény lobogott, ami éjjel világí-

tott. Gullinburstinak nevezték el, ami annyit tesz, mint Aranysörte, szóval képzelhetitek.

A nevem Eldhár, Eikinskjaldi készített, aki Yngvi fia volt, aki pedig Fjalart tekintette apjának. A három manónevet egyenesen az Eddából bányásztam elő. Tolkien is innen merítette a koboldjai ne-veit, beleértve Gandalfot is, ezért nem láttam benne kivetnivalót, ha saját használatra én is ehhez folyamodom. A magamnak adott név, az Eldhár, azt jelentette, hogy „Lánghajú”. Mivel én is egy varázs-lénynek adtam ki magam, a Gullinburstihoz hasonló nevet kerestem.

Valhallába igyekszem, hogy beszéljek Odinnel, Mindenek Atyjával, az Egyszemű Vándorral, a Szürke Rúnavetővel, Sleipnir Lovasá-

val, Gungnir Forgatójával. Nagy fontosságú ügyben járok, mely a nornák biztonságát is érinti.

„A nornákét?!” – Ratatosk annyira megijedt, hogy egy fél pillanatra megdermedt. „Az Urd-forrásnál élő Hármakét?”

Pontosan. Segítenél az utamon, hogy ezt az életbevágó küldetést minél gyorsabban teljesítsem? Így talán a Világfát sem érheti baj. A nornák feladat volt a Világfa öntözése, ami egyfajta folyamatos küzdelmet jelentett az öregséggel és a korhadással szemben.

„Örömmel elviszlek Asgardba!” – mondta Ratatosk. Újra megpördült, aztán hátratáncolt, és udvariasan leengedte a farát, majd félrehúzta bozontos farkát az útból. „Fel tudsz mászni a há-

tamra?”

Tovább tartott, mint gondoltam, de végül felmásztam a hátára, és szorosan a vörös bundájához kötöztem magam, majd jelentettem, hogy készen állok a vágtára.

„Indulunk!” – kurjantotta el magát Ratatosk, majd kilőtt, és olyan vadul kezdett vágtatni, hogy azt hittem, leszakad a lépem.

Mégsem panaszkodhattam. Ratatosk minden képzeletemet felülmúlta: hiszen nemcsak hihetetlenül nagy és gyors volt, de any-nyira hiszékeny is, hogy minden vadidegennek segített, aki ónorvégül karattyolt neki. Talán mégsem kell megölnöm…

 

Második fejezet

 

A norvég kozmológia vizuális megjelenítése általában ezen az alap-elven nyugszik: „Úgysem juthatsz el ide.” Ez egyfelől azért van, mert a világképük a szó szoros értelmében nem kifejezetten varázsalapú, másfelől pedig azért, mert teli van belső ellentmondásokkal. Tehát a hozzám hasonló síkvándorok nem tehetnek mást, mint jól megkötö-

zik magukat, és megpróbálnak a szeren maradni. Például némely források szerint a Hel Niflheimben van, a jég birodalmában, más források szerint a Helnek külön birodalma van Niflheimen kívül, szóval, ha be akarsz ugrani, akkor gyakorlatilag egyszerre két helyen kell lenned. Muspelheim, a tűz birodalma pedig nemes egyszerűséggel csak „délre” van, de senki sem tudja, hogyan lehet eljutni oda.

Szerencsére nekem egyik helyen sem kellett tiszteletemet tennem, én csak Asgardba akartam eljutni, hogy ellopjak egy aranyalmát Iduntól Laksha számára, hogy a boszorkány ne szállja meg az agyamat, és kapcsolja le. (Bár nem tudhattam, hogy képes lenne-e rá.

Bíztam benne, hogy az amulettem megvédene, de ez nem olyasmi, amire bátorítanád a másikat, hogy próbálja csak meg…) Ratatosk jó irányba vitt, tehát biztos voltam benne, hogy – ösz-szerázott lép ide vagy oda – elérek Asgardba. Hogy mi lesz, ha oda-

érek, számomra is titok volt. A legrosszabb forgatókönyv az lett volna, ha érkezésemkor éppen tanácsülést tartanak az istenek az Urd-forrásnál, a nornák közelében, és Ratatosk ezekkel a szavakkal dob le a hátáról: „Helló mindenkinek! Elhoztam Eldhárt, aki rossz híreket hozott Nidavellirből!” Ezután persze rövid úton a kezembe nyomták volna a fülemet.

Tehát ezt nem ártott volna elkerülni.

Ratatosk, mennyi idő, amíg Asgardba érünk? – kérdeztem, miközben a vastag fán felfelé vágtatott. A gyökér sokkal, de sokkal vastagabb volt, mint egy mamutfenyő, és nem vörös, meg érdes, hanem sima és szürke.

„Kevesebb, mint egy óra.” – felelte Ratatosk.

Te jó ég, te aztán gyors vagy! Ha elmondom, hogy segítettél, Odin biztosan megdicséri fürgeséged. Az istenek, ugye, most nem üléseznek az Urd-forrásnál?

„Korán kelők, mostanra befejezték az ülést. Viszont a nornák ott lesznek. Tényleg, miért nem mondod el nekik is, milyen baj fenyeget?!” – fékezett le hirtelen Ratatosk a zavaró gondolattól vezér-elve. Ha nem lettem volna a bundájához kötve, nagyot repülök, mielőtt engedelmeskedem a gravitáció hívó szavának. „A nornáknak elvileg látniuk kellene a közeledő veszélyt… Nem értem, miért kellene bárkit figyelmeztetnünk.”

A jelek szerint Ratatosk nem volt képes egyszerre futni és gondolkozni.

Ez a veszély Asgardon kívülről fenyeget – magyaráztam, aztán tovább kamuztam: A rómaiak felől. A római sorsistennők, a párkák felől, akik Bacchust meg a követőit a nornákra uszították, hogy öljék meg őket, mert jól tudják, hogy a nornák nem veszik észre a közeledésüket.

„Vagy úgy!” – szökkent előre Ratatosk, de néhány lépés után ismét megtorpant, mivel a motorikus funkcióit ismét lekapcsolta egy gondolat. „ Hogy lehet az, hogy a törpék királya tud róla, míg Odin nem?”

A franc essen ebbe az inkvizítor vénájú mókusba!

A sötét manók királyától tudta meg. Az egész dolog az ő gonosz agyalmányuk. Ha gáz van, mindig fogd a sötét manókra!

„Vagy úúúgy!” – mondta Ratatosk nagy egyetértésben, és az volt az érzésem, hogy szerinte is csak a sötét manók képesek elhall-gatni bármit Odin elől. „Mikorra várható Bacchus?”

A Törpék Királya szerint már úton van. Az idő kulcsfontossá-

gú. Ezért hát szedd a lábad, Ratatosk!

„Rendben!” Azzal kételyek nélkül, újult erővel nekilódult, és gyorsabban rohant az Yggdrasil törzsén, mint valaha. „Bacchus erős istennek mondható?”

Úgy mondják, hogy még a hősök is tehenet kakálnak, ha meglátják. Az embereket megőrjíti. De nem tudhatom, milyen esélyekkel indulna a nornákkal szemben. A veszély a meglepetés erejében van. Ha a nornák nem tudják, hogy közeledik, készületlenül érheti őket a támadása. A legjobb védekezés az én figyelmeztetésem lesz számukra, és a te segítségeddel Asgard istenei felkészülhetnek, hogy megfelelően fogadják a beképzelt római bagázst.

„Remélem, én is a környéken leszek!” – ábrándozott Ratatosk.

– „Régen volt már, hogy az istenek utoljára megszorongatták valaki mogyoróit.”

Eufemizmusa csak azért ijesztett meg, mert egy mókussal beszéltem. Mentális kötésünkön keresztül ellenőriztem a képeket és az érzelmeket, hogy megállapítsam, a kifejezést biztosan csak az ellenség legyőzésére használta-e, és nem többre.

Jóváhagytam a gondolatait, majd mély hallgatásba burkolóztam, amíg eltűnődtem hazugságom lehetséges következményein. A nornák az Yggdrasil tövénél várnak majd, amint felbukkanunk Asgarban. Biztos voltam benne, hogy nem tudnak az érkezésemről, és nem azért, mert más panteonhoz tartoztam, mint Bacchus, hanem mert az amulettem megvédett a megidézéstől. Viszont arról lehetett némi sejtésük, hogy Ratatosk egy ismeretlennel a hátán felé-

jük robog. A legjobb esetben kíváncsiak lesznek, a legrosszabban paranoiások. Ha a második eset a nyerő, biztosan kifőznek valami nagyon kellemetlen dolgot. Lehet, hogy leküldenek valakit a törzsön, hogy nézze meg a potyautast. Amint ez a gondolat átfutott az agya-mon, elővigyázatosságból álcáztam magamat, a ruhámat és a kardomat.

A norvég istenek nem fognak átlátni rajta, ha a mitikus törté-

neteiknek hinni lehet. Az Eddában a legegyszerűbb álruhákat is be-szopják, nem hogy egy varázsálcát!

Mivel továbbra is hosszú út állt előttünk, gondoltam, eljött az ideje egy kis adathalászatnak, ezért azt mondtam Ratatosknak, hogy készítőm, Eikinskjaldi csak nagyon hiányos információkkal rendelkezik Asgardot illetően, és hogy lenne-e kedves betömni az említett lyukakat. Mivel a mókus hajlandó volt rá, a régi mítoszokkal kapcsolatos kérdésekkel kezdtem bombázni. Loki továbbra is saját fia bensőségeivel van-e megkötözve? Igen. A Bifrost híd áll-e még, és Heimdall isten őrzi-e? Igen. A sas és a kélgyó kifogytak-e egymás sértegetéséből?

„Dehogy!” – kuncogott Ratatosk. „Akarod hallani a legutóbbit?”

Örömmel.

„Nidhogg szerint a sas csak egy hígat fosó tollporoló, aki még a saját nevét sem tudja.”

Ez tényleg jó – ismertem el. Rövid, de velős. A sas válaszolt rá valamit?

„Hogyne! Éppen az üzenetet akartam levinni, de a nornák azt mondták, nézzem már meg a másik gyökeret is, mert valami gyanús dolog közeledését észlelik. Hé! – fékezett le megint. „Ezek rólad beszéltek, mert te is elég gyanús vagy.”

Ezt nem először kapom meg – vallottam be.

„Ha tudják, hogy jössz, az csak jó” – döntött Ratatosk, és to-vább rohant a fán. A gyanúm megerősíttetett, a nornák tudnak ró-

lam, és ez nagyon rosszul hangzott. „Na, mindegy! Szóval a sas azt felelte, hogy Nidhogg a nyelve bal hegyét dugja be a kloákájába, és ízlelje meg, mi a véleménye a nevekről. De ha jól emlékszem, há-

romszáz évvel ezelőtt is hasonlót riposztolt.”

Milyen furcsa kapcsolat! De ha már a furcsa kapcsolatoknál tartunk, hogyan mehetett hozzá Idun Bragihoz, a költők istenéhez?

Nem a legkifinomultabb módja volt portyám valódi céljának felveze-tésére, de úgy éreztem, Ratatosk nem igényel különösebb kifinomultságot.

A mókus lelassított, amíg átgondolta, de most nem állt meg.

„Azt hiszem azért, mert élvezik egymással a párzást” – aztán újra rákapcsolt.

Kétségtelenül ez is lényeges szempont – ismertem el. De elég kényelmetlen életük lehet. Hiszen Idun almái Asgard városától tá-

vol, vagyis Bragi isteni közönségétől messze nőnek, nem igaz?

Ratatosk élesen felmakogott, először a szívbaj jött rám, de a kapcsolaton keresztül megállapítottam, hogy csak szórakoztatónak találja felvetésemet. Ez a hang a nevetése lehetett.

„Senki sem tudja, hol teremnek az almák. Ez szigorúan titkos.

De tényleg távol laknak Asgardtól.”

Ah, akkor jól gondoltam. Hol laknak?

„Az Asgard-hegytől északra, Vanaheim és Alfheim határán, a kastélyuk a vanaheimi oldalon áll, a másik oldalon Freyr kastélya magasodik. Nem lehet eltéveszteni.”

Miért nem?

„Mert éjszaka a nagy Gullinbursti sörénye még az ólján át is megvilágítja az eget.”

Nekem azt mondták, Freyr kastélya Alfheimben található, de azt nem gondoltam, hogy rögtön a határ mellett. Szeretnék találkozni Gullinburstival, mert hozzám hasonló teremtmény, de az alkotó-

im csak azt mondták el, hogyan találhatok Gladsheimbe. Talán az üzenet átadása után oda is ellátogatok. Hogyan juthatok Gladsheimből Freyr kastélyába?

„Észak felé kell tartanod” – mondta Ratatosk. Természetesen senkitől sem szerezhettem információkat Asgardról, de azzal, hogy a sagákból ismert híres kastélyok és helyek Gladsheimhez képest való elhelyezkedéséről érdeklődtem, lassan képet kaptam a síkról, és kezdtem eligazodni. Egy kis bűntudatom támadt, amiért így kihasználtam a szőrös fickó hiszékenységét, de kegyetlenül elnyomtam magamban, és tovább faggatóztam. Az információk megnövelték esélyemet, hogy következmények nélkül elmenekülhessek, és Ratatosk teli volt szaftos pletykákkal az istenekről. Heimdal újabban sok időt töltött Freyr kastélyában, Freyja macskája éppen most kölykezett le, de Odin kutyái felfaltak hármat közülük. És Odin nem akarta, hogy a jelenlétében bárki Baldrt emlegesse.

„Ha már Odinról beszélünk, Hugin és Munin ott köröznek!”

Hol?

„Balra!”

És valóban, a valószerűtlenül kék égen két fekete folt csapkodott, Odin hollói lehettek. Odin azt látta, amit a hollók. Eltűnődtem azon, vajon megtévesztem-e őket az álcámmal, és nagyon reméltem, hogy igen.

Már látom őket.

„Odin számára van üzeneted, nem? Akkor miért nem mondod el nekik?”

Mert nem tudnék úgy beszélni velük, mint veled – feleltem, bár hozzájuk köthettem volna a tudatom, de nem akartam még köz-vetett módon sem Odin tudatához kapcsolódni.

„Nem?! Akkor mondd el nekem, és majd tolmácsolom nekik az üzenetet!”

A fekete foltok vészesen közeledtek, és nem bújhattam ki a dolog alól azzal, hogy azt mondom „Odinnak személyesen kell átad-nom az üzenetet”, hiszen az a két holló alapjában véve maga volt Odin. Ők voltak a Gondolat és az Emlék. Itt volt az ideje egy újabb hazugságdömpingnek, és a sötét manók hibáztatásának.

Mondd nekik, hogy Bacchus közeledik, hogy megölje a nornákat. A Svartálfheim-beli sötét manók a rómaiakkal szövet-keztek, hogy Bacchust Asgardba juttassák egy titkos alagúton keresztül, amit évszázadokon át ástak. A részletekről majd beszámo-lok Odinnak, ha a gladsheimi tróntermébe értem.

„Rendben, átadom az üzenetet.”

Hirtelen megálltunk, hogy Ratatosk jobban tudjon összponto-sítani a hollókkal való beszélgetésre. Nem tudom, hogyan csinálta, mert hangot nem adott ki. Néhány másodperc múlva a hollók megfordultak, és visszarepültek oda, ahonnan jöttek.

„Odin dühös” – közölte Ratatosk, aztán tovább sprintelt a fán.

„De vár téged Gladsheimben.”

Köszönöm. Jobban jártam vele, ha Odin Gladsheimben tartózkodott, és nem a másik rezidenciájában, Valaskjálfban, mert ott volt egy ezüst trónja, és a legendák szerint abból mindent látott – talán még az álcázott druidákat is.

„Már nem sokáig megyünk” – tette hozzá Ratatosk. „Hamarosan elérkezünk az Yggdrasil középpontjához, és kibukkanunk Asgardban.”

Előre néztem, de semmire sem tudtam fókuszálni a mókus-turbulenciától. Csak annyit láttam, hogy eltűnt fölülünk az ég. Lassan elmerültünk egy hatalmas… földdarab árnyékában. Ez volt Asgard mezeje.

A zsíros, barna földet sziklák támasztották, és a száraz szélben gyökerek ostorai lengedeztek. Olyan gondozatlanul és vadul burján-zottak, mint öregember fülében a szőr.

Mivel a fa és a föld között nem láttam ajtót, gondoltam, a mó-

kus átmegy majd faltörő kosba. Hacsak nem nyomakodik át valami szuper vagány optikai illúzión, amilyen például Bruce Wayne bar-langja előtt található. De Ratatosk inkább bebújt a világfa törzsén lévő egyik lyukba, amit addig nem lehetett látni, és egy rövid ideig – egy fél lélegzetvétel erejéig – vízszintesen haladtunk egy vájatban a felettünk ásító fatorok alján lévő mélyedésben. Falai simák voltak, az alját mogyoróhéj és levedlett szőrcsomók borították. A másik lyukon át falevelekből rakott, hevenyészett fészket és felhalmozott mogyorókészletet pillantottam meg a homályban, gondoltam, ezen a helyen alussza át Ratatosk a telet. A belső fal, vagyis a fa kérgének belső fele göcsörtös volt és lyukacsos, tehát ideális a mászásra, ezért Ratatosk – velem együtt – megpördült, hogy felkússzon rajta. Aztán a pokoli sötétség dunnájába fúrtuk magunkat, amelynek mélységét csak a fütyülő és hajamat borzoló szélből ítélhettem meg.

Meddig megyünk sötétben? – kérdeztem Ratatoskot.

„Egy másodperc múlva meglátod a fényt” – hangzott a felelet.

„Az lesz a lyuk, ami a gyökérből Idavoll síkja fölött nyílik.”

Milyen magasan a síktól?

„Csak egy mókusnyira.”

Most a saját hosszodról beszélsz, ugye?

„Persze. Ha a lyuk a talaj magasságában lenne, eltömítené a föld.”

Most már látom a fényt. Nagyszerű. Minden kétséget kizáró-

an te vagy a világ legklasszabb mókusa.

„Köszönöm!” – mondta Ratatosk egyszerre büszkén és piron-kodva. Néhány pillanatig mosolyognom kellett ezen a kedves fickón, aztán összehúztam a szemem az éles fényben. Minden ugrással kö-

zelebb kerültünk a nornák jelentette elkerülhetetlen problémához.

Ebből már nem ügyeskedhettem ki magam, ugyanis Ratatosk bármit tett, a nornák előre látták. Attól féltem, hogy ha valóban osztják a paranoiámat, és alig várják, hogy rám támadjanak – a láthatatlan és ismeretlen veszélyre Ratatosk hátán –, akkor nem fogják érdekelni őket a járulékos károk, ártani fognak barátnak, ellenségnek egyaránt. Nem akartam, hogy Ratatosknak baja essék, de megállítani sem akartam, mert a nornák biztosan felkészültek erre az esetre is.

Úgy állt a helyzet, hogy egyenesen a nornák karjaiba rohantunk, a mókus hátán ülve simán eltalálhattak engem, aki eleven céltáblát nyújtottam nekik, és maradványaimat szétmázolhatták a fán.

Ratatosk kibukkant a járatból, és elindult lefelé a kérgen. Amikor a föld már csak három méterre lehetett tőlünk, kibontottam a bundáján alkalmazott kötést, és leszaltóztam róla. Esés közben re-kedt káromkodás riasztott meg, és egy villanást láttam. Hallottam – és éreztem is – Ratatosk visítását, térdembe és bokámba fájdalom nyilallt, ahogy becsapódtam a földbe. Pörögve jobbra vetődtem, mert arra számítottam, hogy a fáról lezuhanó mókus maga alá temet. De nem így történt. A visítása hirtelen abbamaradt, a tudatunk közti kapcsolat megszakadt. Amikor felnéztem, hulló hamut és zápo-rozó csontszilánkokat láttam azon a helyen, ahol az előbb még Ratatosk mászott a világfán.

Leesett az állam, és azt hiszem, fel is nyögtem. A nornák meg-semmisítették miattam. Egy lényt, akit évezredek óta ismernek.

Olyan volt, mintha a Mikulás lelőtte volna Rudolfot…

Egyértelmű volt, hogy a nornák számára akkora fenyegetést jelentek, hogy még egy ilyen durva támadást is szükségesnek láttak.

Nagy nehezen elfordítottam tekintetem az elém táruló horrorról, és félve a nornákra sandítottam, miközben maximalizáltam az álcám hatékonyságát.

Nem láttak meg. Világító, sárga szemüket, aminek gödréből füst bodorodott elő, továbbra is Ratatosk örvénylő maradványaira szegezték. Görbe hátú banyák voltak, karmos ujjakkal, és olyan ronda arckifejezéssel, amire az anyák azt szokták mondani, ha a gyermekük hasonlót vág, hogy ne csinálják, mert úgy maradnak. Szürke rongyaik passzoltak zsíros és szürke hajukhoz. Óvatosan a fához ara-szoltak, hogy megnézzék, elmúlt-e a megjósolt veszély.

De nem múlt el.

Ennek gyorsan hangot is adtak. Az egyikük oldalra billentette a fejét inas nyakán, és így szólt:

– Még mindig itt van. A veszély nem múlt el.

Milyen veszélyről beszélnek? Nem azért jöttem, hogy megöljem őket, csak egy ritka termékből szerettem volna elvinni egy „prototí-

pust”. Ratatosk megöléséért minimum egy seggberúgást érdemeltek volna, és égett is a lábam, hogy megtegyem, de nem láttam, mi jó származhatna abból, ha leállok harcolni velük, amikor egy óriásrág-csálót is képesek voltak porítani. Ezért jobbra fordultam, és már majdnem futni kezdtem, amikor megérezték a mozgásomat, és felém kapták a fejüket. Egyenesen rám bámultak, záptojássárga, undok tekintettel.

– Ott van! – kiáltotta a középső, és rám mutatott. Aztán kórusban vonyítani kezdtek egy ősi nyelven, felém nyújtották kezüket, és koszos körmeik alól bűzös gázt eresztettek a levegőbe.

Nem tudom, mit akartak vele, de legnagyobb valószínűséggel a halálomat. Talán konfettit akartak felém szórni, de annyira öregek és meszesek voltak, hogy rossz gombot nyomtak meg, bár viselkedé-

sükben nem volt semmi kedvesség vagy melegség. Inkább az ellenté-

téről beszélhettünk, a hidegvas amulettem felizzott a nyakamban, jelezve, hogy tényleg meg akarnak ölni. A beleim hirtelen megrándultak, és egy oltári nagyot reccsentettem.

Normális esetben nevetek az ilyesmin, hiszen egy feszült helyzetet mi sem oldhat fel sikeresebben egy fingásnál. De ez most nem az emésztési folyamatok természetes velejárója volt, ez egy halálosan komoly fingás volt. Arra utalt, hogy a nornák varázslatának egy aprócska része átjutott az amulettemen – talán csak a gáz egyetlen ré-

szecskéje –, és ez fölöttébb aggasztott.

– Még mindig él! – bosszankodott a jobb oldalon álló, és ezzel eloszlatott minden kételyt a szándékukat illetően. Megpróbálhattam volna elfutni, de hiába lógok meg, riasztanák egész Asgardot, és mindenki engem keresne. Annak meg nem lenne jó vége. Stratégiailag és logikailag az lett volna a legszerencsésebb, ha kiiktatom őket, és az önvédelemi ösztönöm is ezt diktálta. Ha ilyen döntés születik egy krízishelyzetben, akkor nincs olyan, hogy józan, nyugodt problémamegoldás. Csak tettek vannak, amiket az agy ösztönös részei diktálnak.

A nornák csontos testükön természetes alapanyagokból szőtt ruhát viseltek, amit könnyen manipulálhattam. Amikor a zsebükbe nyúltak egy újabb adag porért, és az előbbinél is halálosabb rontást kezdtek kántálni, elmormoltam egy kötést a lapockáik fölötti ruhaszövetre. Amikor aktiváltam, a ruháik egymáshoz rántották őket a hátuknál fogva, így a három norna sziszegő háromszöget alkotott. A varázslatukat megakasztottam, amit vonyítva és fogcsikorgatva fo-gadtak. Szünetet tartottam. Majdnem otthagytam őket összekötve és lefegyverezve. De hirtelen elhallgattak, forogni kezdtek, és halk, de annál gyilkosabb kántálásba kezdtek. Sorjában mind felém fordították a fejüket, kihúztak egy-egy szálat a ruhájukból, majd átadták a tőlük balra álló nővérüknek. Elkezdték összefonni a szálakat, forgás közben tovább húzkodták a ruhájukat, és a kántálást sem hagyták abba. Szuperijesztő volt, és tudtam, hogy akármiben mesterkednek, nem engedhetem, hogy befejezzék, mert az egyidejűleg az én életem befejezését is jelentené. Előrántottam Moralltachot, és rájuk támad-tam, az sem érdekelt, ha meghallanak. Sárga szemük elkerekedett, amikor felneszeltek közeledésemre, de nem hagyták abba a kántá-

lást, ezért én sem állhattam meg. Egyetlen, széles csapással lekaszáltam mindhármuk fejét. Szürke, bolyhos pamutgombolyagként elrepültek, és a nornák megszabadultak a sors láncaitól. Jómagam pedig fejest ugrottam a balsors galaktikus méretű kádjába.

– A rohadt életbe! – kiáltottam, mert hihetetlenül idegesített, hogy ilyen rosszul sült el a dolog. Feloldottam a kötést, mire a testek összerogytak. Annyira nyomasztott, amit tettem, hogy magam is le-rogytam melléjük.

Ha almát lopsz, észrevétlenül elhúzhatsz. Ahogy terveztem. De ha a sors megtestesítőit lemészárolod, akkor Hans Gruber mondata válik érvényessé a Drágán add az életed ből: „megtalálnak.”

Elkezdtem ízlelgetni az ötletet, hogy lefújom az akciót. Kellemes, könnyed íze volt a gondolatnak, megbolondítva a meglepetés aromájával. Kipróbálhatnám például, hogy milyen munkanélkülinek lenni Grönlandon. Ott talán eltűnhetnék a radarról, és Laksha nem találna meg, ebben biztos voltam.

De mégis volt az egésznek valami keserű utóíze: tudniillik, hogy a norvég istenek úgyis megtalálnának, és Oberon nem lenne boldog.

Persze, lett volna rá időm, hogy valami jobbat kiötöljek, hiszen az aranyalmát újévre kellett leszállítanom – vagyis Laksha addig nem fog keresni, és ezalatt megtervezhettem volna a teljes eltűné-

semet.

Csak az volt a probléma, hogy ettől kezdve már nemcsak Laksha, hanem a norvég istenek elől is menekülnöm kell majd. Akár tetszett, akár nem, az önvédelemből elkövetett gyilkossággal az egész norvég panteont az ellenségemmé tettem.

Mielőtt Moralltachot visszadugtam volna a hüvelyébe, megtö-

röltem pengéjét a nornák ruhájában, aztán az ujjaimat az avaron át Asgard meglepően puha földjébe fúrtam, ami az Yggdrasil közelében hasonlított a láphoz. A nornák teste gusztustalanul elfeketedett.

Megszólítottam a földet a tetoválásaimon keresztül. Felismert, bár éreztem, hogy erőlködik, és olyan távolinak tűnt, mintha gézrétegen kellene áthatolnia. A föld engedelmesen megnyílt, a nornák lesüly-lyedtek tőzegsírjukba, majd ugyanilyen engedelmesen összezárult fölöttük, és nem maradt nyom, ami a történtekről árulkodhatott volna. Miután ezzel megvoltam, átvizsgáltam a fa környékét, és megtaláltam a világ legkedvesebb mókusának, Ratatosknak apró maradványait. Örültem, hogy legalább egy olyan pillanatban távozott az élők sorából, amikor büszke volt magára. A csontdarabokat óvatosan az övemen lévő erszénybe tettem, azt terveztem, később mondok pár szót érte.

A nornákat a holnap reggeli tanácsülésen fogják először hiá-

nyolni, addig ellophatom az aranyalmát, és elhúzhatom a csíkot.

Nem időzhettem tovább, vetettem egy utolsó pillantást az Yggdrasil fölém tornyosuló törzsére, és emlékezetembe véstem a menekülési útvonalat. A fa méretei minden képzeletet felülmúltak. A törzse mindkét irányban kilométerekre terjedt ki, az embernek az volt az érzése, hogy egy hatalmas fallal áll szemközt, nem egy hengerrel.

Feltételezésem szerint egy másik lyuknak is lennie kellett a törzsön, amit Ratatosk a Niflheimbe futó gyökerek eléréséhez használt. Az óramutatóval megegyező irányba kocogva hamarosan meg is találtam a lyukat, ami nagyobbnak tűnt és lestrapáltabbnak, mint a má-

sik. Miután megnyugodtam, hogy nem fogom összekeverni a két lyukat, és nem fogom a rossz utat választani hazafelé, elindultam a Ratatosk által javasolt irányba – nem is annyira Gladsheim, inkább egyenesen Idun palotája felé. Nyugatnak futottam, némileg déli irányba, az Asgard-hegység legészakibb szirtjei felé. Ha napszállta után érkezem, ami nagyon valószínűnek látszott, Gullinbursti söré-

nye úgy fog világítani nekem, mint egy partot jelző világítótorony.

Minden egyes lépésnél energiát szippantottam a földből, hogy fá-

radhatatlan és friss maradjak. Mert lehet, hogy mire odaérek, Odin tajtékzani fog a dühtől – a többi istennel együtt – a svartálfheimi árulás híre és a római istenek állítólagos inváziója miatt. Alaposan szétrúgtam a norvég panteon hangyabolyát, az istenek hamarosan elősereglenek, hogy valakit seggbe csíphessenek.

 

Harmadik fejezet

 

Több szempontból is csalódást okozott, hogy az Űrszekerek nem vált vallássá. Meg volt benne a vallás archetipikus csontváza, de nem erőlködtek, hogy többet hozzanak ki belőle egy jó sorozatnál. Ha rajta lettek volna a dolgon, akkor a hívők parancsokat kaphattak volna a Szövetség távoli isteneitől, hogy derítsenek fel új világokat, és bátran induljanak el az ismeretlenbe. Az Enterprise űrhajó le-génysége képviselhette volna a kisebb isteneket, mondjuk az angya-lokat, akik a mindennapokban segítenek bennünket átjutni saját határainkon. Spock lett volna a logika angyala, az emberek bal vál-lán ülve rámutatott volna a téveszmékre, és olyan tetteket követelt volna, amik a tények halmazán alapulnak. Kirk az érzelmek angyala lett volna, aki az emberek jobb vállán ülve megparancsolja, hogy kösd fel a gatyád, hallgass a szívedre, és kövesd az ösztöneidet.

– Öld meg őket! – súgta a képzeletbeli Kirk a jobb fülembe. – Egyetlen csapás Moralltachhal és végük. Nem is fognak meglátni.

Könnyű lesz.

– Nem lenne bölcs lépés – súgta a képzeletbeli Spock a bal oldalamon lévő karfioldarabba. Egy német boszorkány lelőtte a bal fülemet három hete, és bár a jobb fülemnél gyorsabban gyógyult – azt egy démon rágta le egy kicsivel korábban –, továbbra sem volt túl esztétikus látvány. – Helyesebb lenne titokban végrehajtani a küldetést. A sérülés és a halál eshetősége rohamosan megnő, ha itt-létedre fény derül, és a riadólánc is sebesebben működik majd…

Kirk itt venne könnyes búcsút az önkontrolljától.

– A francba, Spock, a létezés másik síkján vagyunk, itt egyszerűen csak annyit kell mondani, hogy bassza meg, aztán elengedni a faltörő kost. Nem igaz, Atticus? Nyírd ki mindet! Ratatoskért!

– Kapitány, az a küldetésünk, hogy elcsenjünk egy almát, ami fiatalsággal ajándékozza meg az elfogyasztóját, semmi szükség nagybani mészárlásra, és nem is ajánlott.

– Mi van magával, Spock?! Mindig csak az elővigyázatosság, az óvatosság, meg a tojásokon táncolás. Hát tényleg nincs semmi ke-mény a vulkáni gatyájában?

– A nemzőszerveim megvannak, és tökéletesen működnek, ka-pitány, de kétlem, hogy most róluk lenne szó. Az ember nem oldhat meg minden problémát kegyetlenséggel és macsósággal.

– Mér’ nem? Chuck Norrisnak működik.

Így szórakoztatom magam, ha órákon át kell futnom, és többé már képtelen vagyok arra a kilencvenkilenc módra gondolni, ahogy meghalhatok. Talán vennem kéne egy iPodot.

Az Yggdrasilt körülvevő mocsaras területen átcuppogva végre Idavoll mezejére jutottam. Lenyűgöző, gondozatlan préri volt, ahol kövér fácánok, mezei egerek, és karcsú, vörös rókák rejtőztek a fű-

ben. A szemfájdítóan kék égről tépett vattaként lógtak le a felhők, és a késő őszi szél fű-és földillatot fújt az arcomba. Szép nap volt, de nem tudtam élvezni. Egy pelenkás nyomkövető is minden nehézség nélkül rám talált volna, és bár ez a közelgő „Keresd meg és pusztítsd el a behatolót!” játék előre eltervezett taktikái közé tartozott, önkéntelenül is ideges voltam miatta.

Azon kaptam magam, hogy azt kívánom, Scotty – minden utazó védőszentje? – bárcsak átsugározna a síkon Idunn palotájához.

Mert a teleportálás volt az ő isteni képessége – meg, hogy a motorját nem csak warp-sebességre, hanem a warpnál warpabb sebességre tudta felpergetni és ehhez nem volt szüksége másra, mint néhány tartalék csőre, és titokzatos mellékutakra.

Az emberek azt hiszik, hogy a druidák képesek a teleportálásra, de ez természetesen badarság. Soha nem bomlottam atomjaimra az egyik helyen, hogy összeálljak egy másikon. Viszont fáradtság nélkül lefutok kilométereket – mint ahogy most is tettem –, mégpedig gyorsabban, mint ahogy a normális emberek vánszorognak. Tír na nÓgba – nagy ravaszul – egy csomó rövid utat tudok, hiszen bármelyik ligete egy-egy földi Tündér-erdőhöz kötődhet. Tündéri, vagyis egészséges erdőhöz. Arizonából kevesebb, mint öt perc alatt értem Oroszországba. Síkot váltottam Tír na nÓgba, megtaláltam a Szibé-

riába vezető gyökeret, ami számomra sínként funkcionált, áthúztam magam rajta, és máris kikötöttem a borscs és a vicces usánkák hazá-

jában. Persze a síkváltáshoz először az Aravaipa-kanyon természet-védelmi területére kellett átruccannom Tempéből, és ez kerek két órát vett igénybe. És miután Oroszországban felbukkantam egy egészséges erdőben, jó három órába tellett eljutnom a magas tundrán a Mimir forrásához kötődő tóig.

Most azonban egyelőre búcsút mondhattam az efféle rövidített utaknak, és mindenhová lábbusszal kellett mennem, de arra a dön-tésre jutottam, hogy ez nem is annyira rossz dolog. A teleportálás utáni vágyam úgy halványodott, ahogy hozzászoktam a föld érinté-

séhez, és az alattam hullámzó varázslathoz. A halálon túli élettel kapcsolatos ontológiai szorongások vetületei közül Asgard az egyik legszebb hely. Nem jellemzi természeti gazdagság, ahogy azokat a fagyott földeket sem, ahonnan a norvég panteont imádták, de maga a letisztultság, és ontja magából a titokzatosság illatát, melybe egy csipetnyi veszély is vegyül.

Ami azt illeti, ezt a veszélyillatot én vetíthettem bele a szélbe.

Mert ez nem egészségügyi kocogás volt, hanem maga a halálos para.

Ratatosk azt mondta, egyből tudni fogom, ha Vanaheimbe érek. Egyrészt felködlik majd előttem az Asgard-hegység bíbor foga-zata a maga hatalmasságában, másrészt Idavoll mezeje átadja helyét a tarlónak, egy idilli tájnak, a horizonton élénk színű foltokkal ott, ahol a magtárak és csűrök úgy csücsülnek rajta, miközben az első

hóra várnak, mint egy impresszionista festő kapkodó ecsetvonásai.

Napnyugtára érkeztem meg, és eltűnődtem a norvégok fantáziáján, akik egy kőrisfán lebegő síkon ugyanolyannak képzelték el a naple-mentét meg a gravitációt, mint a földön.

De azért jól elképzelték a paradicsomukat, és ha nem lettem volna a norvég panteon legkeresettebb bűnözője, elidőztem volna itt egy darabig.

Tovább futottam a madarak esti hangicsálásától kísérve, és bekapcsoltam az éjjellátásomat, hogy el ne taknyoljak. Már több mint nyolc órája száguldottam tizenhat kilométer per órás sebességgel, és most végre az Asgard-hegység közelébe értem, melynek csúcsai mint megannyi zikkurat tornyosultak előttem. Újabb másfél kilométer futás után sárgás derengést észleltem az északnyugatra elterülő erdő

fölött, amihez gyorsan közeledtem. Vagy egy hatalmas tábortűz lehetett, ami nem volt valószínű, vagy Gullinbursti arany sörénye sugárzott. Úgy vettem észre, hogy túlságosan délnek tartok, ezért kissé megváltoztattam haladási irányomat, és célba vettem az erdőt. Nem sokkal később megálltam – első alkalommal, mióta megöltem a nornákat. Ugyanis egy folyó állta az utamat, Ratatosk elmondása szerint Vanaheim természetes határa. Nem voltam strandolós ked-vemben, de nem akadt más választásom, mert ha bagoly képében repülöm át, mindent hátra kellett volna hagynom a parton. Megráztam magam, és nagyot sóhajtva belegázoltam. Minden, aminek szá-

raznak kellett maradnia, biztonságban lapult vízhatlan szütyőmben.

Szerencsére lassú sodrású folyó volt aránylag gyenge áramlással, és bár a ruhám meg a kardom lehúzott, minden probléma nélkül partot értem, csak a hidegsége zavart, amitől – bevallom – eléggé összement a cerkám.

Gondoltam, hogy a hidegrázásra a futás lesz a legjobb gyógyszer, ezért újabb negyven métert kocogtam, mielőtt megtorpantam volna az erdő előtt. Amikor be akartam lépni a fák közé, fényesség izzott fel, és valami felreppent a levegőbe. Vakító és foszforeszkáló üstökös húzott csíkot az égen. Megdördült az ég és a semmiből egy sötét felhő került elő. Megdermedtem, csöpögött rólam a víz, és egyre jobban fáztam, mert a repülő objektumok istenek voltak, és nagy valószínűséggel engem kerestek.

Freyr, a termékenység istene, Gullinbursti hátán lovagolt, őt követte Thor, akinek szekerét két kecske húzta, és az Yggdrasil felé tartottak.

Megvártam, amíg eltűnnek a horizonton, csak aztán mozdul-tam meg újra. Továbbhaladtam északnyugat felé, megbizonyosodtam róla, hogy jó irányba tartok, és arról is, hogy hamarosan megérkezem.

Amit nem is bántam, mert az idő nagyon szorongatott. Addig kellett volna elhúznom a csíkot, amíg fel nem fedezik a nornák hiá-

nyát, de ez kivitelezhetetlennek tűnt. Hogy milyen gyorsan akadnak a nyomomra, az attól függött, milyen gyorsan állítják rám Heimdall istent. Heimdallnak ugyanis olyan érzékszervei voltak, amelyekről csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni, és amelyek remek nyomolvasóvá tették. Közelről még a szívdobogásomat is meghallotta volna, és kiszagolta volna a félelmemet.

Nem maradt más választásom, gyorsan kellett cselekednem.

Gyanítottam, hogy Odin addigra rájött, hogy félrevezettem a közelgő

Bacchusszal meg a sötét manók terveivel. De továbbra sem sejtette, ki vagyok, mit akarok, és hol vagyok. Thor és Freyr azért repültek az Yggdrasilhoz, hogy nyomokat találjanak, talán más istenek is csatlakoznak hozzájuk, de Odin nem volt velük. Biztos voltam benne, hogy éppen az ezüst trónja felé repül, vagy már ott van. Tudtam, hogy fel akar kutatni, és megfelelő „fogadtatásban” részesíteni, ezért gyorsan kellett cselekednem, mielőtt esélye nyílna rá, hogy mindent lásson a trónjáról. Ratatosk kissé homályosan fogalmazott a Valaskjálf és Gladsheim közti távolság tekintetében, tehát nem igazán tudtam megmondani, mennyi időm maradt.

Az erdő gondozatlan káosza hat kilométer után gondozott, so-rokba ültetett gyümölcsfáknak adta át a helyét. Körte-, szilva-, alma-

és egyéb gyümölcsfák ágai voltak tanúi néma átkelésemnek. Aztán egy lassú, mély folyót pillantottam meg, nagy valószínűséggel ugyanazt, amit egyszer már átúsztam. Mivel gyanítottam, hogy Vanaheim és Alfheim határáról van szó, a déli oldalon maradva palotákat kezdtem keresni a partján. Másfél kilométer múlva meg is találtam mindkettőt.

A folyó északi partján Freyr palotája a novemberben is virágzó, buja kert közepén úgy nőtt ki a földből, mint egy vaskos tölgyfa.

Mintha nem is építették, hanem növesztették volna, de azért láttam, hogy falai és vízálló teteje ugyanolyan biztonságot és kényelmet nyújtanak, mint bármely más palotáé. Véletlenszerűen elhelyezett, fából faragott asztalokon gyümölcsökkel megrakott fonott kosarak álltak. Apró, éjszakai élőlények falatoztak belőlük, és lecsapott egy bagoly is, hogy az említett élőlényekből falatozzék. Freyr kandallójá-

nak fénye látható volt a nyitott ablakon keresztül, az ajtó ki volt tár-va. A lépcsőtől ösvény vezetett a kert határáig, aztán délnek fordult, és miután kiszélesedett, összecsókolózott egy kurta, de annál helyesebb híddal, mely átívelt a folyó felett. Vastag deszkáin hárman is elfértek egymás mellett, és bármilyen nagy testű állatot vagy szekeret elbírt volna. Az ösvény a túlsó parton folytatódott, vagyis azon, amin én álltam, és egy zömök, az előbbinél kisebb, ám az organikus formák helyett határozottan „megépített” palotához vezetett, amelynek minden négyzetcentiméterét rúnák és viking hőstettek képei díszítették. Közelebb lopakodtam, hogy elolvashassam a rúnákat.

Valamelyik skald versformában íródtak, és arról regéltek, hogy a palota Idunné és Bragié, akik sokáig éljenek és szeressék egymást meg blablabla…

Műélvezetembe a palotából kiszűrődő halk, de annál feszültebb hangok zavartak bele. Az ajtók és ablakok Freyr palotájához hasonlóan itt is nyitva voltak, és a kandalló inkább a világítás kedvéért, mint a melege miatt égett.

– Menj közelebb! – mondta a képzeletbeli Kirk. – Hallani akarom, mit mondanak.

– Egyetértek – felelte a képzeletbeli Spock. – Az információk mindig hasznosak. – Közöltem velük, hogy jobban szeretem, ha ve-szekednek, majd óvatosan elindultam, és az egyik ablak alá kupo-rodtam.

Egy nő meleg, telt hangja kúszott a fülembe: – …mit akar ez jelenteni? Ha a nornák halottak, akkor a prófé-

ciájuk sem ér semmit. Végre tényleg szabadok lehetünk, Bragi, kép-zeld!

Egy zengő bariton felelt rá merengve: – A Ragnarök veszélye elmúlt volna a fejünk fölül? – Hangos puffanás és széklábcsikorgás jelezte, hogy valaki leült. – Akkor talán még van remény mindannyiunk számára.

– De mennyire, hogy van! – lelkesedett az asszony, akit Idunnak sejdítettem. – Számunkra meg különösen! Hát tényleg nem érted? Végre gyermekünk lehet! A ránk mért végzet talán megsem-misült a halálukkal! – Csókolózás cuppogását hallottam, aztán a bariton torokhangon felkacagott.

– Már értem! De ezt csak egy módon ellenőrizhetjük le…

Innentől kezdve a csókolózás hangja szinte állandósult, és hamarosan kevésbé szemérmes zajok meg lihegések is társultak hozzá.

Csüggedten térdeltem le, mert attól tartottam, ez eltart egy darabig.

Ezek nem fél tüdejű tinik voltak, akik néhány felajzott perc alatt le-tudják a dolgot. A hosszú életű ember tudja, hogyan kell hosszan szerelmeskedni.

Viszont az imént elcsípett rövid beszélgetés rengeteg tűnődésre adott okot. Idunn szavai azt sugallták, hogy kettejüket terméketlen-séggel átkozták meg, és jelenlegi viselkedésük arra utalt, hogy már alig várták, hogy megszabaduljanak az átoktól. Sőt, mi több, azt is jelentette, hogy továbbra is szerelmesek. A halandók nem próbálhatják ki, hogy szerelmük évszázadokig tart-e, de Bragi és Idunn megtehette. Egy másodpercre elfogott a féltékenység, aztán megsajdult a szívem a felkavart emlékektől…

Afrikában volt egy nő, akit több mint kétszáz évig szerettem.

Miután Dzsingisz kán hordáival visszavetődtem Kelet-Európába, gyorsan rájöttem, hogy nem sok babér terem számomra arrafelé.

Ezért aztán Arábiába mentem, ahol furcsa hitetlenként éltem a kali-fátusban, majd bevetettem magam Afrika mélyére, és eltűntem a csodálatos szavannák, dzsungelek és sivatagok világában. Nem is jöttem elő onnan a tizenötödik századig, így szerencsésen elkerültem a tomboló fekete halált. Ennél már csak az tett boldogabbá, hogy Aenghus Óg is elvesztette a nyomomat, és ha babonás lettem volna, akkor a szerelem számlájára írom ezt (pedig valójában arról volt szó, hogy addigra annyira sikerült tökéletesítenem az amulettemet, hogy meg tudott védeni a megidézés elől, és amíg Aenghus Óg nem rukkolt elő egy újabb módszerrel, biztonságban voltam).

A Tahirah iránti hosszan tartó vonzalmam természetesen a kémián alapult, ugyanazon az izgalmon, ami a hátam mögött egymást gyömöszölő istenek közt is fennállt. Gyors esze az enyémmel vetekedett, és lágy, barna szemével lecsillapította örökösen űző

nyugtalanságomat, és magához láncolt vele. Finom, dallamos hangja lágy selyemként simogatta fülem, és a kacagása annyira tiszta volt, mintha hangvillát koccantottak volna a csontomhoz. Borzongás futott végig tőle a gerincemen. Ő volt az utolsó ember, akivel megosz-tottam a Halhatatlanshake-emet. Házasságunk szépséges kétszáz éve alatt nem kevesebb, mint huszonöt gyermekkel ajándékozott meg, és mindegyik maga volt a boldogság! Nem bántam meg semmit. Talán még ma is boldog szerelemben élhetnénk, gyárthatnánk a kisbabákat, és megpróbálhatnánk elkerülni, nehogy a korábbi gyer-mekeink leszármazottaival házasodjanak össze (bocs, kicsim, de nem mehetsz hozzá, mert ő testvéred ükgyereke, aki még 1842-ben született). Ezt már sohasem fogom megtudni, mert a maszáj harcosok, akikbe véletlenül belebotlottunk, elvették esélyünket az örök szerelemre.

A székláb újra megnyikordult, és felriasztott a gondolataimból.

Távolodó lépteket hallottam lihegéssel és kéjes kacajokkal kombinálva.

Végre eljött az alkalom.

Óvatosan felemelkedtem, és átkukucskáltam a párkány fölött.

Először a tőlem balra eső kandalló ragadta meg a figyelmem, a lángok fölé akasztott bogrács tartalmát melegítette, amit Idunn és Bragi akasztottak oda főni. Előttem a konyhaasztal állt, rajta gyümölcsökkel teli fatál. Körték, szilvák, barackok, de alma egy sem.

A képzeletbeli Kirk így szólt:

– Meg mered enni a barackot?

– Hogyne merném?! – suttogtam.

– Hadd emlékeztesselek rá, hogy az aranyalmáért jöttünk – mondta a képzeletbeli Spock. – Nem engedhetjük, hogy a figyelmünket felesleges gyümölcsök tereljék el.

Benyúltam az ablakon, és kivettem egy szilvát a tálból, mert biztos voltam benne, hogy egy egész barackot nem lenne időm me-genni. Érett volt és puha tapintású.

– Ez az, haver! – mondta Kirk, amikor beleharaptam. Hihetetlenül ízletes volt.

Huncutul mosolyogtam, és reméltem, hogy ez volt a jel, hogy előrukkolhatok a C-tervvel. Annyira megszállottan tervezgettem ezt a kiruccanást, hogy a különböző lehetőségekre épülő tervek sorában egészen a Q-tervig jutottam (sajnálatos módon egyik terv sem szá-

molt a nornákkal vívott harccal). A C-tervben szerepelt egy bűnjel, amit a helyszínen hagyok. Miközben a szilván csámcsogtam, kezdett körvonalazódni, mi legyen az. Már csak meg kellett találnom az al-mákat.

Csendben az ablak alá temettem a szilvamagot, és suttogva parancsot adtam a földnek. Kitapogattam az erszényemet, és anélkül, hogy odanéztem volna, kioldoztam, majd elővettem belőle egy vízhatlan vászonba bugyolált csomagot, amiben – többek között – pa-pír és töltőtoll lapult a C-tervem kivitelezésére. Levettem magamról az álcát, és az említett dolgokkal a kezemben belopakodtam a házba, ahol a tulajdonosaik hangosan kéjt halásztak egymásban.

Amikor átléptem a küszöböt, észrevettem egy fatalapzatot, olyasmit, amihez hasonlók Freyr palotáját is körülvették. Az ablak-ból nem lehetett látni, de amint az ember belépett, egyből szemet szúrt. Aprólékosan kidolgozott faragásai minden bizonnyal a norvég isteneket ábrázolták. A rajta álló kosárban megláttam az aranyalmá-

kat, amelyek szemmel láthatóan a látogatók számára voltak kitéve.

Tollal és papírral a kezemben, vigyorogva a konyhaasztal felé oson-tam. A C-terv elkezdődött. William Carlos Williams modernista köl-tő versét parafrazeálva egy rövid, ónorvég nyelven írott poémát rity-tyentettem a papírra, amivel Bragi ízlését akartam megsérteni, mivel a skald költők ki nem állhatják a szabad verset.

 

Csak azt akarom mondani

Hogy megettem

A tálból

A szilvákat

 

Pedig alighanem

A nornáknak

Tetted el

Freyja cicijére, ízletesek

Voltak

Olyan hűsek

Olyan édesek

 

Utána aláírtam: „Bekaphatjátok, hülyék! Bacchus.” Aztán az összes szilvát a zsebembe tömtem, és csak a körtéket meg a barac-kokat hagytam a tálban. Nem érdekelt, elhiszik-e, hogy tényleg Bacchus írta, az volt a lényeg, hogy eltereljem a figyelmet magamról.

Olyasvalakit fognak keresni, akinek van keze egy könnyed, modern verset kanyarítani, mert én hamarosan kezetlen leszek.

Eljött a tolvaj pillanata. Idunn és Bragi elszántan tovább kísér-leteztek a különféle dörzsölések fiziológiai hatásaival a hálószobá-

jukban, és az istenek aranyalmája hívogatóan kacsingatott rám a nyitott ajtó közelében. Az almákhoz lopakodtam, és óvatosan kivettem egyet, aztán perverz módon füleltem, vajon megszólal-e a riasztó. A palota másik végében Idunn szirénázott, és követelte, hogy Bragi csináljon neki gyereket, de azt hiszem, ez nem számított.

Olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, zajtalanul a folyóhoz siettem, és beledobáltam a szilvákat. Lábnyomokat hagytam a partig – hadd higgyék, hogy beleugrottam, és keressék csak a parton minden irányban, hogy hol másztam ki belőle!

Elhátráltam a folyótól, a föld betemette lábnyomaimat, csak a partra vezetőket hagyta meg. Végül a gyümölcsfák alá jutottam, itt a föld egy kicsivel keményebb volt, és a lehullott levelek nemcsak felfogták lépteim zaját, de álcázták is a nyomaimat, mivel a levelek még harmatosak voltak, és nem szárazak. Ez lesz az a hely, ahol végképp szagot vesztenek, reménykedtem.

Az aranyalmát óvatosan egy ágvillába helyeztem, aztán kibújtam a ruháimból, és összehajtogattam őket egy nett kis csomaggá.

Jólesett megszabadulni az átázott bőrszerkótól. Majd egy újabb gyors üzenetet firkantottam le: „Mindenki tudja, hogy szokatlan él-vezetet találsz a birkák seggében… bebebe-bebebe! Bacchus”, majd a ruhákra helyeztem. A kardomat kissé távolabb tettem le. Megkértem a földet, hogy nyíljon meg, és a föld engedelmeskedett. Fél méter mély, fél méter széles gödör nyílt meg előttem, amibe belehelyeztem a ruháimat és az erszényemet, majd a pakk tetejére rábiggyesztettem az üzenetet is, aztán a föld összecsukódott fölötte. Még arra is szakí-

tottam időt, hogy mondjak néhány szót Ratatoskért, akinek csontjai az erszényemben lapultak. Beterítettem levelekkel a helyet, és elégedetten felálltam. Ha valaki – például Heimdall – kiszagolná a göd-röt, és kiásná, nem nyerne vele semmit, csak jól felhúzná magát az üzeneten.

Nagyon bíztam benne, hogy Odin nem sasolja trónjáról az elő-

készületeimet. Levettem az ágról az almát, és valamivel távolabb a földre helyeztem. Aztán Moralltachot a hátamra kanyarítottam, majd lazítottam a szíján, amitől így nevetségesen lógott le a jobb oldalamon. A kard lecsúszott a hátamon, úgy kellett visszarántanom, aztán négykézlábra ereszkedtem, hogy a szíj a derekam alatt lógva a földet verdeste. Addig ráncigáltam a kardot, míg végre sikerült rendesen rögzítenem a hátamon. Készen álltam: aktiváltam a nyakláncom bűbáját, ami szarvassá változtat, és amikor az alakváltás megtörtént, éppen belepasszoltam a kardszíjba.

A procedúra sok gyakorlatot igényelt, és sok órát, amit szíjlyu-kasztgatásra fordít az ember, de megérte, mert az A-tervtől a Q-tervig mindegyik tervben éltem vele. Így sokkal gyorsabban futha-tok, és a kardom is kéznél van, ha közelharcot kell vívnom. Óvatosan szarvas-szájamba vettem az aranyalmát, aztán álcáztam magam, az almát meg a kardot is. Szarvasként határozottan más szagot kezdtem ontani – arizonai farkasember bárátaim szerint képtelenség a szagból megítélni, hogy ki voltam az alakváltás előtt –, és ha Odin valahogy nem jön rá, mi folyik itt, nem tudtam elképzelni, mi zavar-hatna meg abban, hogy öt-hat óra alatt gond nélkül visszatérjek az Yggdrasilhoz, nem pedig nyolc óra alatt, ahogy idejutottam. Ugyan kinek tűnhetne fel egy álcázott szarvas, amint átrohan Idavoll éjjeli síkján?

Félreértés ne essék, annyira nem voltam naiv, hogy azt higy-gyem, nem kerülök bajba. Mindössze nem tudtam elképzelni…

 

Negyedik fejezet

 

Sajnos néha akut beképzeltségben szenvedek. Ez a legjobb családban is megesik, de azokkal fokozottan, akik különösen okosnak hiszik magukat. Ahogy egyre közelebb kerültem az Yggdrasilhoz üldö-

zők és riasztások nélkül, úgy kezdett rajtam elhatalmasodni ez az érzés. A meglepetés, a gyorsaság és a ravaszság erejével sikerült úgy összezavarnom egy egész panteont, hogy a lábukat sem tudták megkülönböztetni a lutefisktől. A nornákkal kapcsolatos súlyos balfogá-

som hatásos ellenszere lehetett volna a betegségemnek, de erőnek erejével elfojtottam magamban, ás a beképzeltséget választottam helyette.

Vagy tizenöt kilométerem lehetett még hátra. Az Yggdrasil törzséhez közel jártam, de a Jötunheimbe vezető gyökértől még mindig kilométerekre, és súlyos beképzeltségem makogó „bassza meg”-

szindrómává változott. Szerintem ez egy létező pszichológiai fogalom, mert ha nem az, sürgősen azzá kell tenni.

De már tárom is fel a részleteket a kíváncsi világ előtt: amikor az ember ellop valamit, aztán elhúzza a csíkot, az első dolog, ami kibukik a száján, amikor rájön, hogy üldözik: „bassza meg!”, akármilyen nyelven beszélt is gyerekkorában. Mert egyszerűen abban a pillanatban nem lehet mást mondani. Néhány hagyományokhoz ragaszkodó brit azt mondja, hogy „a fenébe!”, de csak először, mert amint rájön, hogy tényleg a sarkában vannak, gyorsan kijavítja ma-gát, és csatlakozik az emberiség nagyobbik részéhez: „bassza meg!”

Attól eltekintve, hogy szarvas voltam, és egy alma volt a po-fámban, a hagyományos utat választottam. Amikor észrevettem, hogy követnek, felkiáltottam: „bassza meg!” De csak magamban, és mindent elkövettem, hogy kihozzam magamból a maximális warp-sebességet, Scotty meg a motorjai pedig le vannak szarva.

A paranoiás rutinellenőrzés során észrevettem, hogy két holló repül fölöttem. Tíz perccel ezelőtt, tehát a legutóbbi paranoiás rutinellenőrzéskor még nem voltak ott, ami azt jelentette, hogy Odin tudja, hol vagyok, és valószínűleg a nyomomban van, hogy megállítson.

Nem sejthettem, hogy sötétben és álcázva milyen jól láthattak engem a hollók, de elég információt szereztek ahhoz, hogy meghatá-

rozzák a hozzávetőleges helyemet, még ha csak a patadobogás alapján tájékozódtak is.

Egy órával ezelőtt újra láttam Gullinbursti aranycsíkját, és Thor sötét felhőit, ahogy visszatértek Freyr palotájába. Északon jelentek meg az égen, én meg néhány kilométert délnek futottam, mert nem akartam belecsöppenni a buliba. Észrevették a nornák eltűnését, talán Ratatoskról is tudtak, és most követték a nekik szánt nyomot. Legalább biztos lehettem benne, hogy nem az Yggdrasilnál várnak.

A mennydörgésszerű robogásra, ami minimum egy lovas hadsereget ígért, azért már hátra kellett néznem – de csak egyetlen lovat láttam a horizonton. Nagy ló volt, magasabb a telivéreknél is, inkább teveméretű, és a szokásos négy helyett nyolc lábbal rendelkezett.

Sleipnir volt az, Odin paripája, a hátán az egyszemű isten lovagolt lándzsával a kezében. Viszont a horizont fölött további tizenkét re-pülő ló vágtatott, mindegyik nyergében egy pajzzsal és karddal felfegyverkezett szűz ült, ők voltak a valkűrök – ez azt jelentette, hogy a Mariana-ároknál is mélyebb szarban vagyok. Ezen a síkon ők voltak a Halottválogatók, vagyis Morrigan norvég megfelelői, csak nekik idétlen, szárnyas sisakjaik is voltak, és valami azt súgta, nem Odint akarják kinyírni.

Megpördültem, és vágtatni kezdtem. Klassz, végre egy üldözési jelenet! – gondoltam magamban, miközben az almával teli pofámmal lihegtem. Kár, hogy nem volt nálam iPod, mert akkor elindíthattam volna Wagnertől „A valkűrök lovaglását” aláfestő zeneként. De ha jobban belegondolok, elég bánatos zene, nem ösztönzött volna nagyobb sebességre. Szórakoztatóbb és lelkesítőbb lett volna valami kulturálisan ellentétes, és teljesen abszurd zenét alájátszani, mondjuk Jerry Reed bendzsó-játékát valamelyik hetvenes években ké-

szült, alkoholcsempész-moziból, a valkűrök lettek volna a Smokey-k én meg a legendás Bandita. Odin egy hangyányival fenyegetőbb volt Buford T. Justice sheriffnél, én meg valamivel lassabban mozogtam, mint egy 1977-es Pontiac. Sleipnir patáinak döngése mindenesetre egyre hangosabb lett, ahogy beért.

Odin lándzsája, Gungnir, ugyanolyan varázsfegyver volt, mint Moralltach vagy Fragarach, és a hegyére vésett rúnáknak köszönhetően mindig célba talált, áldozatai pedig kivétel nélkül meghaltak. Az efféle mágiák megbízható működéséről Fragarach és Moralltach forgatójaként első kézből szereztem tapasztalatot. Elgondolkoztam azon, mekkora a lándzsa „lőtávolsága”. Vajon elég, ha megcéloz vele, aztán tessék-lássék elhajítja, és a többit a rúnákra bízza? Vagy olyan közel kell kerülnie hozzám, hogy a saját – bár isteni – erejéből eltalálhasson? Ilyenkor bántam, hogy nincs harmadik szemem.

A harci kürt hangjára kénytelen voltam hátranézni. Mert a valkűrök nem fújogatják csak úgy viccből. Csakis okkal, az ok pedig mindig a támadás volt. Éppen akkor néztem hátra, amikor Odin felemelkedett a nyergében, és Gungnirt nagy ívben felém hajította, egyértelműen a szívemre vagy a koponyámra célozva vele. Ugyanebben a másodpercben a valkűrök is rákapcsoltak, és felemelt kardja-ikkal felém mutattak. Hidegvas amulettem deres lett, és rázkódni kezdett a mellkasomon, ebből tudtam, hogy most választottak ki a halálra. Reménykedhettem volna benne, hogy az amulettem érvényteleníti a halálos ítéletüket, de túlságosan paranoiás voltam ahhoz, hogy mindent egy vasdarabra bízzak, amikor egyéb lehetőségeim is voltak. Mi van, ha az amulett csak akkor szól bele a célzásba, amikor a lándzsa az aurámhoz ér? Nem engedhettem, hogy a lándzsa né-

hány centire megközelítsen, hogy csak azután próbáljak meg elha-jolni. Ki akartam próbálni valami mást.

Gungnir célzó berendezését és a valkűrök átkát a célpont természetének megváltoztatásával kívántam elkerülni. Jobbra ugrottam, hogy kitérjek a lándzsa elől, aztán kevesebb, mint egy másodperc alatt mindjárt három dolgot is műveltem: levettem magamról az álcát, újra emberformát öltöttem, és megálltam. Az alma kiesett emberi ajkaim közül, de bal kezemmel elkaptam. Attól eltekintve, hogy úszott a szarvasnyálban, egyéb baja nem volt.

A szarvasnak, amit Gungnirnak meg kellett volna ölnie, nyoma veszett. Hallottam, hogy a lándzsa elfütyül a fejem fölött, aztán utánafordultam, és láttam, amint – tőlem úgy negyven méterre – fenyegetően beleáll a tőzegbe azon az ösvényen, amelyről az imént letértem. Az üldözőimre néztem, akik megálltak, hogy megbizonyo-sodjanak róla, nem képzelődtek.

Nem akartak hinni a szemüknek: a lándzsa, amelyik soha nem hibázik, most célt vesztett. A halálra kijelölt lény nem halt meg, hanem Idavoll mezején almával a kezében, pökhendi vigyorral az ar-cán, pucéran parádézott. Sőt, a vörös hajú démon még a kezét is felemelte, jelezve, hogy várjanak, majd a lándzsához sétált, mintha egy közönséges fegyver lenne, amit ő hajított el az előbb. Volt annyi vér a pucájában, hogy megmarkolja a nyelét – Odin varázsfegyverének! –, és pofátlanul kirántsa a földből. Aztán…

Amikor észrevette, mit tervezek, Odin a valkűrök felé kiáltott.

Nem volt teljes páncélzatban, de nem is öltözött barátságos vándor-nak szürke köpönyegben és szalmakalapban. Szemnél kivágott sisakot viselt, és rénszarvasbőr palástja alatt páncéling bújt meg. Előre-ugratott a lovával, a valkűrök meg utána.

Jó ideje nem hajigáltam sem dárdát, sem lándzsát, de úgy tűnt, ez az éjszaka épp megfelelő alkalmat kínál, hogy újra felvegyem régi szokásomat. Ha Gungnirral leszedek valakit, talán megállítom őket, és alkalmam nyílik némi előnyt szerezni. Ha elvétem, akkor is kény-telenek lesznek megállni, hogy a lándzsát kihúzzák a földből, vagyis szintén előnyhöz jutok. A hátamon és a vállamon keresztül a dobás-ba transzformáltam minden erőmet, megpróbáltam felidézni a régi technikámat, és a lándzsát teljes erőmből az ellenfeleim stratégiailag leggyengébb pontja, Sleipnir felé hajítottam. Nem vártam meg, hogy talál-e, négykézlábra ereszkedtem, bekaptam az almát, és megigazí-

tottam a kardszíjat. Amikor újra felkaptam a fejem, hogy folytassam a vágtát, láttam, hogy a lándzsa a hatalmas csődör nyakába fúródott, a ló a fájdalomtól nyerítve felágaskodott, és mielőtt felbukott volna, ledobta a hátáról Odint.

Ettől majdnem kiesett a számból az alma. Nem hittem volna, hogy ilyen pontos lesz a dobás. Bárki hajította el a lándzsát, a rúna-varázslat működött. A valkűrök megpördültek, hogy segítsenek Odinnak, én meg olajra léptem, amíg tehettem.

Miközben a gyökér felé vágtattam, két homályos folt zuhant le az égből, Hugin és Munin, a hollók: a Gondolat és az Emlék. Ha ők leestek, az nem kevesebbet jelentett, mint hogy Odin vagy elvesztette eszméletét, vagy meghalt. El kellett tűnnöm, mielőtt újabb károkat okozok.

Újra álcáztam magam, mert az volt a feltevésem, hogy a valkű-

rök Odin segítsége nélkül képtelenek lesznek átlátni rajta, és féltem attól, ami következik.

Moralltach ugyanis hirtelen problémát jelentett: nem vihettem át Ratatosk járatán, ami az Yggdrasil gyökeréhez vezetett. Üldöztek, nem volt időm rá, hogy a járaton egy csigalassú módszert alkalmazva – tehát bőrömet minden lépésnél újra a kéreghez kötve – halad-jak végig. Repülnöm kellett, viszont bagolyként nem bírtam el a kardot.

Nem volt más választásom, itt kellett hagynom. Hátranéztem, és láttam, hogy néhány valkűr ismét felreppen, és a levegőben ke-rengve keresi a nyomomat. Mivel Hugin és Munin továbbra sem tértek vissza az égre, Odin nyilván továbbra is eszméletlen volt. Ká-

romkodtam, amiért nem kerülhetem el a dolgot, de újra kénytelen voltam emberformát ölteni, és miután elkaptam a számból kieső

almát, levettem a kardot a hátamról. Letérdeltem és megkértem a földet, hogy nyíljon szét előttem. Engedelmeskedett és befogadta a kardot, amit mélyen beleszúrtam, amíg a karom könyékig el nem tűnt a lyukban. A kard úgy hatolt a földbe, mint tüske a bőr alá. A körülményekhez képest elégedett voltam, óvatosan bezártam a göd-röt, ügyelve rá, hogy semmi jele ne maradjon. Még arra is fordítottam időt és energiát, hogy tíz lépést visszatolassak, és közben eltüntessem a lábnyomokat.

Talán megtalálják. Ha Heimdallt ráállítják a kard keresésére, akkor tuti. De ha addig távozom, amíg Odin eszméletlen, azt fogják hinni, hogy magammal vittem a kardot. Már így is volt egy okom, hogy hamarosan visszatérjek Asgardba: megígértem ügyvédemnek és barátomnak, Leif Helgarssonnak, hogy elhozom ide, és erőszakos eszközökkel elrendezünk egy régi viszályt Thor és közte.

Amerikai uhuvá változtam, és óvatosan a karmaim közé vettem az almát. Elkerülhetetlen volt, hogy a vékony héját ki ne lyukasszam, de azt gondoltam magamban, hogy Laksha ne kényeskedjen. Felrepültem a gyökéren lévő lyukig, aztán a szájánál összecsuktam a szárnyam, és lesiklottam az aljára.

Amikor Asgard alatt kibukkantam, továbbsiklottam a gyökér aljáig. Mimir forrása őrizetlen volt, ahogy érkezésemkor is. Mimirt a vánok már régen lefejezték, de azt hittem, egy ilyen fontos helyszínt azért szemmel tartanak. Mivel fekete péntek volt, gondoltam, az őr-zője egy végkiárusításon próbál szerencsét. A siklás végén a hóba ejtettem az almát, és visszavedlettem a régi, jó Atticusszá. És egyből rázni kezdett a hideg.

A fagyökeret ölelgetve, meg azt az átkozott almát szorongatva megtaláltam a földre vezető szálat, és áthatoltam rajta abba a világba, amit mindenki „valóságnak” mond. Szibériában nem volt egy fokkal sem melegebb, mint Jötunheimben, és pucér voltam. Hangosan felnyögtem, és egy másodpercig kiélveztem, hogy végre nem kö-

vetnek. A testemnek is pihenésre volt szüksége. Bár az energiát a földből merítettem, az állandó átváltozás nem maradt következmé-

nyek nélkül. Testem remegett és gyenge volt, és a májam nagyon szerette volna tudni, hogy eltölthet-e végre némi időt a szokásos formájában.

A válaszom sajnos nemleges volt, mert a veszélyek még nem értek véget. Ugyanis a norvég panteon minden nehézség nélkül utá-

nam jöhetett erre a síkra is, és nem volt kétségem afelől, hogy előbb-utóbb meg is teszik. Amikor majd követik a nyomomat Idunn és Bragi palotájába, elkezd nekik összeállni a kép. Ha megtalálják a gyümölcsösben eltemetett ruhámat, tudni fogják, hogy a Midgardból jövök. Ha megtalálják a nornákat, világos lesz számukra, hogy karddal végeztem velük. Ha megtalálják Moralltachot, rájönnek, hogy fa fegyverrel van dolguk, és addig követik a nyomot, amíg ki nem derí-

tik az igazságot – nevezetesen, hogy én vagyok a felelős az aranyalma ellopásáért, és Odin egy druida miatt esett seggre, nem valami démon miatt.

Bíztam benne, hogy erre inkább később jönnek rá, mint előbb.

Jelenleg legnagyobb előnyöm az anonimitásban rejlett. Ha Odin magához tér, talán Jötunheimben keres majd, amíg rá nem jön, hogy midgardi illetőségű vagyok.

Vettem néhány nagy levegőt, aztán bocsánatot kértem a má-

jamtól, összeszedtem minden erőmet, majd újra szarvassá változtam, és számba vettem az aranyalmát. Dél felé most nem három, csak két órát futottam. Életemben nem nyugtatott meg annyira egy barátságos liget látványa, mint akkor. Ha átjutok Tír na nÓgba, fel-

öltözhetek az előzetesen otthagyott ruhákba, és regenerálhatom magam. Szerettem volna még azon a délutánon eljutni Észak-Karolinába, és lovagias közönnyel Laksha tenyerébe pottyantani az almát, mintha a lopás nem került volna nagyobb erőfeszítésembe, mint leugrani a sarki boltba.

Laksha tizenkét bacchánsnőt ölt meg anélkül, hogy veríték ütközött volna ki a homlokán – ez az, amire én sohasem lennék képes – igazi, nagypályás keménycsajként. Tehát úgy kellett tennem, mintha ez a kis lopás nem került volna nekem semmibe, még akkor is, ha könnyen mindenembe kerülhet. Megfordult a fejemben, hogy Laksha esetleg abban reménykedik, nem térek vissza az akcióból, és hogy az egész egyezség csak körmönfont módja volt az elveszejté-

semnek. Laksha lelkének egyik fele – talán a nagyobbik – csalódott lesz, hogy egyetlen karcolás nélkül megúsztam.

Amikor arra gondoltam, mennyire meglepődik majd, mosolyognom kellett. Az volt a helyzet, hogy veszélyesen közel álltam egy újabb beképzeltség-rohamhoz. De mielőtt kényelmesen elhelyez-kedhettem volna egy öreg tölgyön, hogy átlépjek Tír na nÓgba, felnéztem az égre, és észrevettem, hogy két holló köröz fölöttem, és északról sötét viharfelhő fejlődik fel rohamos gyorsasággal.

Odin magához tért, és azok a rohadt hollók tényleg átláttak az álcámon. Thor, a dörgőcsávó közeledett, hogy rendezze velem a számlát.

 

Ötödik fejezet

 

Néha megkérdik tőlem, hogyan sikerült ilyen sokáig életben marad-nom. Ilyenkor azt felelem, hogy kemény ügy. A rövid verzió szerint élj úgy, ahogy tudsz, de kerüld el azokat a dolgokat, amik megölhetnek. Ezzel nem szoktak megelégedni. Speciális bölcsesség-morzsákat akarnak, mint például: „Ne hajókázz Szomália partjainál!”, vagy „Ne egyél sushit olyan étteremben, ahol te vagy az egyetlen vendég!” De még ezek is harmatgyenge tanácsok. „Tartsd magad távol az olyan fickóktól, akik villámokat hajigálnak!” Na, ez már egy klasszikus. És nagyon ajánlatos betartani.

Mivel az amulettem nem védett volna meg a villámtól, jobbnak láttam átruccanni Tír na nÓgba, mielőtt Thor lőtávolba ér. Kinéztem belőle, hogy miután leléptem, puszta szemétségből felgyújtja az er-dőt.

Csak addig maradtam Tír na nÓgban, amíg felöltöztem, aztán átcsusszantam egy másik tündér-síkra, Mag Mellbe, és áztatni kezdtem magam egy termálvizes forrásban. Egyrészt azért jöttem ide, hogy regenerálódjam, másrészt, hogy lerázzam Hugint és Munint, akik nem követhettek ír síkokra, és ez egy pint áldott békét jelentett.

A második áldott pintet egy csinos fanimfa nyújtotta át, miközben a forrásban ücsörögtem: Goibhniu Mag Mell-serét. Nemes és ízletes ital, elég testes, majdnem rostos, egy csodálatosan provokatív utóízzel, melyben a buja barack a szűzies ártatlansággal ölelkezik össze. Ha Mag Mellben jártok, ne hagyjátok ki, különben teljesen grátisz!

Jól hallottátok, az ír paradicsomban ingyen van a sör! Lehet irigykedni.

Néhány korsó után megint elkapott a beképzeltségroham, az-tán Észak-Karolinában, az Asheville melletti Pisgah Nemzeti Parkon át visszatértem a földre, hogy látogatást tegyek Lakshánál. Mobilte-lefonon megbeszéltünk egy találkát a belvárosi Pritchard Parkban, ahol letelepedtünk a kis vízesés melletti sziklákra. Ha meglepte vagy csalódást okozott neki a viszontlátásom, ügyesen leplezte. Miután megkérdezte, mitől lyukadt át több helyen az alma héja, belehara-pott, és láttam, ahogy a testét – ami nem az ő teste volt, csak megszállta – beragyogja a gyönyör. Egyébként is hibátlan bőre feszesebb és simább lett, szinte kicsattant az egészségtől.

– Elégedett?

– Az nem kifejezés – bólintott. – Jó munkát végzett, Mr.

O’Sullivan!

– Akkor én mennék is – álltam fel, és biccentettem. – A maga helyében gyorsan megenném, mert Hugin és Munin keresik. Akkor jár a legjobban, ha elülteti a saját halhatatlanság fáját.

– Csak ennyi? Több udvariasságra nem futja?! – húzta össze a szemöldökét.

– Tartottam a szavam, Laksha. Kérem, ez alapján ítéljen meg, és ne törődjön mással! Ami pedig az udvariasságot illeti, legyen elég annyi, hogy én jobb körülmények közt hagyom itt magát, mint maga hagyott engem, amikor lemészárolta a bacchánsnőket. Különben is rengeteg dolgom van még, szóval, ha most megbocsát… – Sarkon fordultam, és a Pisgah-erdő felé kocogtam, mert bár nagyra értékeltem Lakshában, hogy állja a szavát, és tiszteltem a boszorkányképességeit, közelebbi barátságot nem kívántam ápolni vele.

És tényleg rengeteg dolgom volt még. A termálvízben való ücsörgés a legmegfelelőbb helyzet volt a kényelmetlen tényekkel va-ló szembenézésre. Igazán nem volt mire felvágnom, azon kívül, hogy bementem az oroszlán barlangjába, és kijöttem belőle – kizárt dolog, hogy Odin lenyelje Sleipnir halálát, vagy a nornákét, és nem is fogja… Érvelhettem volna, hogy önvédelemből öltem meg őket, de a makacs, és kínos tényen nem változtathattam: tudniillik azon, hogy saját akaratomból mentem Asgardba, senki nem tartott kést a nya-kamhoz, csak csináltam egy cserét, amely során egy rakás problémát egy még nagyobb rakásra cseréltem. És már nem lehetett tovább cserélgetni – hacsak nem arra, hogy mindent itt hagyok, ami fontos számomra.

Annak idején, amikor még csak önmagammal foglalkoztam és a talpam alatt lévő földdel, olyan egyszerű volt lelépni valahonnan – Tahirah halála óta ez volt a modus operandim. Sehol nem maradtam annyi ideig, hogy kötelességeim keletkezzenek, nem kevertem személyemet mások életébe, és azt hazudtam magamnak, hogy mindezt Aenghus Óg, a szerelemisten elkerülése miatt teszem. Vagyis nagyon is őszinte voltam magamhoz, hiszen tényleg a szerelmet kerültem – ami ezen a földön a legerősebb kötés – és a bensődbe maró fájdalmat, amikor ez a kötés erőszakkal megszakad.

Ötszáz éve történt, de még mindig hiányzott. Néha még most is látom mosolyogni álmomban, olyankor arra ébredek, hogy az elvesztését siratom.

Amikor házasok voltunk, mielőtt bármit tettem volna, mindig rá gondoltam először. És most némileg hasonló helyzetben voltam: nem léphettem le anélkül, hogy ne gondoltam volna Oberonra vagy Granuaile-re. Nem hagytam, mert nem hagyhattam ott őket. Az el-múlt hónapokban mindent azért tettem, hogy megvédjem és megóvjam őket – Aenghus Óg megölésétől kezdve a Leiffel kötött, felelőtlen paktumig, amiért cserébe Leif segített kiiktatni egy német boszorkánykört. Flidais azt mondta Tony Kunyhójánál, hogy megint elmenekülnék Aenghus Óg elől, ha Oberont nem kapták volna el, és mennyire igaza volt! Ugyanez volt a helyzet a Töchter des dritten Hauses esetében is: ha nem ölik meg Perryt, és nem próbálnak meg-gyilkolni engem és Granuaile-t is, akkor nem kérem Leif segítségét, és nem egyezem bele, hogy eljuttatom Asgardba. Ezek elkapkodott, kétségbeesett döntések voltak, nem olyasfélék, amelyek az életben maradásomat szavatolják. De ha egyszer a szeretet megkötöz, nem hozhatsz más választást, ha ember akarsz maradni. Annak idején egyszerű volt meghozni őket, de most ezek a döntések bonyolulttá tették az életemet. A biztonságom illúzióvá vált, és a következmé-

nyek úgy tértek meg hozzám, mint a tékozló fiúk. Laksha úgy nevezné ezt, hogy karmikus adósság, de akkora uzsorával, mint a BAR

listások esetében.

Ideje volt elhagynom Arizonát. Volt egy tempei nyomozó, bizonyos Kyle Geffert, aki rendíthetetlenül hitte, hogy közöm van a hí-

rekben csupán „Szatürn-mészárlás”-ként szereplő csúnya ügyhöz, és hogy ráhibázott! Eddig az ügyvédemnek sikerült megóvnia attól, hogy hosszú kihallgatásokat kelljen elviselnem egy acélszürke, ciga-rettafüsttel teli szobában, de nem tudtam, hogyan kerülhetnénk el ezt továbbra is. Egy bacchánsnőnek sikerült megszöknie abból a fi-askóból, méghozzá azzal az első kézből származó információval, hogy az utolsó druida Arizonában él. Nos, Bacchusnak már ez is elég ok lenne, hogy berágjon rám, és akkor még nem beszéltünk arról, hogyan fogadja majd, hogy rákentem a hálaadás napi, asgardi balhémat.

Aztán ott volt egy csapat fanatikus, Oroszországból szalasztott démonvadász, akik úgy vélték, túlságosan jó viszonyt ápolok a sötétség erőivel, mindezt annak ellenére, hogy több démont mészároltam le életemben, mint ők összesen. Yosef Bialik rabbi valószínűleg visz-szatér majd a cimboráival, hogy zaklasson, hiszen közben arra is rájött, hogy vérfarkasokkal meg boszorkányokkal barátkozom.

Mindezek tetejébe az egyik törzsvásárlóm a múlt héten feltette a könyvesboltomban az ominózus kérdést, hogy mitől őrzöm meg ilyen jól a fiatalságomat.

Eljött az ideje, hogy továbbálljak.

Nem az bántott, hogy költöznöm kell, hanem az, hogy mit kell hátrahagynom. Például a Rúla Búla halas krumpliját, a whiskey-zgetést az öreg MacDonagh nénivel, a gyógynövény-szakértői munka örömét – nos, ezek fognak fájón hiányozni. Aztán ott volt még a To-ny Kunyhója körül elterülő hatalmas senkiföldje, aminek haláláért részben én voltam a felelős, és semmit sem szerettem volna jobban, mint az időm nagy részét arra áldozni, hogy helyrehozzam, ami ré-

mesen elromlott. De akadtak más kötelezettségeim is, amiket le kellett tudnom – sorba kellett állítanom őket, mint a kacsákat.

Bár az elmúlt napjaimat folyamatos futással töltöttem, hazaér-ve azzal leptem meg Oberont, hogy megkérdeztem, lenne-e kedve egy kis futáshoz.

„A számból vetted, ki a szót!” – mondta. Elmentem érte MacDonagh nénihez, ahol az elmúlt napokat töltötte, amíg távol voltam. Az özvegy nem volt otthon, ami miatt nem sokat sírtam. Ha otthon lett volna, le kellett volna ülnöm vele egy kicsit csevegni, és Oberon már így is eleget várt rám. Az özvegy macskái sokféle szórakozást nyújtottak a számára, de nem vitték el sétálni, és nem tudták biztosítani neki azt az edzést, amit egy igazán nagy testű, ír farkas-kutya megkíván.

A lakóhelyem környékén lévő Mitchell Parkon haladtunk át, miközben felvilágosított mindarról, amiről lemaradtam.

„A macskák elkezdtek hozzám szokni” – panaszkodott. „Rájöttek, hogy akárhányszor futottam utánuk ugatva, egyszer sem öltem meg őket, még csak beléjük sem haraptam. Szóval mostanra már annyira sem zavartatják magukat, hogy felmeresszék a sző-

rüket. Nagyon csüggesztő. Vagy nem is! Tudod, milyen érzés?

Férfiatlanító.”

Kacagni kezdtem, hangosan beszéltem hozzá futás közben.

Gyakran telepatikusan beszélek vele a közöttünk lévő mentális kapcsolat segítségével, de most jólesett a saját levegőmet használni: – Tyűha! Hat szótag, ezt nevezem!

„Ezért csak megérdemlek egy jutalomfalatot, nem?”

– Kétségtelenül. Hamarosan vadászni is elmegyünk, ha lesz egy kis időm. A férfiatlanítottságodat sajnálom.

„Dehogy sajnálod! Viszont azt sajnálni fogod, hogy az özvegynek egy halom egészségügyi problémája van”

Összehúzott szemöldökkel fürkésztem, vajon viccele.

– Komolyan?

„Aha. Mindent részletesen elmagyarázott nekem. Szemléletesen. Néha még szemléltető oktatásban is részesített.”

– Oh. Ezt tényleg nagyon sajnálom. Nekem ezt egy szóval sem említette.

„Nem tudnál valamit tenni érte?”

Tettem néhány lépést, mielőtt válaszoltam volna. A sirató ger-lék boldogan turbékoltak. Egy hajlott hátú, öreg, bermudanadrágos fickó a zsályabokrát nyírta meg éppen télire, lassú és körültekintő

mozdulatokkal. Annyira elmerült a kertészkedésben, hogy fel sem tűnt neki, hogy a kutyámmal beszélgetek, amikor elhaladtunk mellette.

– De igen. A Halhatatlanság-teával visszafordíthatnám az öregedési folyamatot, és ezzel gyakorlatilag mindent elintéznék. Hely-rehozná a sejtkárosodásokat, megóvná őt a ráktól, megemelné a fe-hérvérsejtek számát, amit csak akarsz. De mi történne, ha ezt megtenném vele?

Jobban érezné magát, Atticus, és ez a lényeg!”

– Igaz, de nem gondoltad végig. Az özvegy a kilencvenhez kö-

zeledik, de az is lehet, hogy már betöltötte. Tegyük fel, hogy intenzív Halhatatlanság-tea kúrában részesítem, és ledob magáról ötven évet öt hét alatt. Negyvenévesnek fog látszani, és úgy is fogja érezni ma-gát, és ha attól a naptól fogva nem kap tőlem egyetlen csésze teát sem, akkor is van még újabb ötven szép éve.

„Az csodálatos lenne!”

– Azért annyira nem. Az emberek kérdezősködni kezdenének.

Mindenki tudni akarná, hogy csinálta. Különösen a barátai és a rokonai. Beszélt neked a gyerekeiről és az unokáiról, nem?

„De.”

– A legidősebb fia hatvanhét éves, vagyis fiatalabb lenne nála.

Az egy kicsit furcsa lenne. Az unokái kikészülnének, hogy a nagy-mamájuk többé már nem egy aranyos, öreg nénike. Mit mondana nekik? Hogy az a kedves druida tett nekem egy szívességet?

„Miért ne? Nem árthatnának neked.”

– Nem is arról van szó. Hanem arról, hogy meg akarnák tudni a fiatalság titkát, és az ő barátaik és rokonaik is meg akarnák tudni, és mielőtt észbe kapsz, a pletykalapok máris ráugrottak a sztorira, úgy ráakaszkodnának, mint hét kölyökkutya hat csöcsre.

„Te jóságos Nagy Medve! Ez elég rosszul hangzik!”

– Aztán érdeklődni kezdene az állam is, mert egy ilyen hosszú élet feltűnne az adóhatóságnak és a társadalombiztosítónak is, a jogosítványában lévő fotó többé nem illene az arcához. Jönnének a faggatózások.

„A barátaid csak megérnek neked ennyi kellemetlenséget, nem?”

– Az özvegy már egymagában megérné, mégsem tehetem meg ezt vele. Mert ha segítek rajta, újrakezdené az életét negyvenéves-ként, miközben a gyermekei sorra megöregszenek és meghalnak.

Vajon megköszönné nekem a fiatalságot, ha a fia sírja mellett állna?

Vagy az unokái sírja mellett?

„Hát azt hiszem, nem. Értem már a problémát.”

– Akkor jó. Számtalanszor kerültem már hasonló szituációba, Oberon. Eltemettem a gyermekeimet meg azok gyerekét, és így to-vább. Mindegyikük elvitt egy darabot a szívemből.

„Soha nem adtál nekik Halhatatlanság-teát?”

– Dehogynem. Így tanultam meg azokat a dolgokat, amikről az előbb beszéltem. Tehát a magam kárán. És azt is megtapasztaltam, hogy azoknak, akik elkülönülnek az emberiségtől, pszichés problé-

máik támadnak, visszahúzódóak lesznek a túl hosszú életút hatásá-

ra. Ahogy a vámpírok, csak nem kezdenek el vért szívni. Ha az elmé-

jük nem olyan felkészült, mint egy druidáé, akkor úgy gyűlnek a ne-urózisaik, mint napimádó testén a rácok. A Halhatatlanság-tea nem óv meg a komplett őrülettől.

„Neked voltak olyan gyerekeid, akik megkattantak?”

– Bizony, azért is hagytam abba egy idő után a tea kínálgatását.

„Lesznek még gyerekeid?”

– Előfordulhat, de ahhoz kell egy hely, ahol megtelepedhetem, és ez határozottan nem az a hely. Erről is beszélnünk kéne igazság szerint.

„Miről is?”

Elmagyaráztam neki, hogy el kell költöznünk Tempéből.

– Hamarosan vissza kell térnem Asgardba, és ez hosszabb út lesz, mint az első. Az is lehet, hogy örökre elmegyek, és soha nem térek vissza. Ha így történik, legyél kedves Mrs. MacDonagh nénihez. De ha visszatérek, azonnal elmegyünk innen.

„Hová megyünk?”

– Még nem tudom.

„Nekem minden hely megfelel, ahol kolbász meg kurva van.”

– Ha! Ezt így még soha nem fogalmaztam meg magamban! – mosolyogtam. – De ha már így felnyitottad a szemem, tényleg érde-kelne, hogy ezt a két tényezőt miért nem említik meg az ingatlanhir-detésekben? Már-már bűntett számba megy ekkora hanyagság.

„Az emberek teljesen elcseszték a fontossági sorrendet, Atticus. Én már sokszor hangot adtam a meglátásaimnak, de egy kutya bölcsességeire a kutya sem kíváncsi.”

– Én az vagyok, haver! Én tudom, milyen veszettül bölcs vagy.

„Például tudom, hogy milyen bölcs lépés lenne tőled, ha örök-be fogadnál egy francia uszkárhölgyet.”

Felkacagtam.

– Talán majd, ha letelepedtünk egy biztonságos helyen.

„Ezt vehetem ígéretnek?”

– Nem ígérhetek semmit, Oberon – mondtam megbánással a hangomban, és éreztem a csalódottságát. – De ide hallgass! Az jó, ha vannak álmaid, persze csak addig, amíg nem keserítik meg a jelent!

Mert láttam már embereket, akiket az álmaik emésztettek fel, és az egy nagyon szomorú ügy. Ha túlságosan kötődni kezdesz egy álomhoz – legyen az egy francia uszkárhölgy vagy egy magán kolbászfüs-tölő, vagy bármi –, lemaradsz a szíved dobogásának hangjáról, a fű

illatáról, a gyíkok surranásáról, amikor átvágsz egy telken a bará-

toddal. Az álmod legyen olyan, mint a kedvenc, régi rágócsontod, amelyet ízlelgetve, finoman és boldogan rágcsálsz. Akkor – ahelyett, hogy nehéz sóhajokat lopna a mellkasodból, vagy egy meghitt órát az életedből – különös módon elégedett leszel egy lehetséges jövő

iránt érzett nosztalgiával, amelyet annyira ízletessé tesznek a lehető-

ségek, a pirított hagyma illata és a lágy szalonnaszeletek, hogy akkor is jóllakottnak fogod magad érezni, ha nem ettél semmit. Aztán egyszer csak, amikor a nap az orrodra süt, amikor eljön az idő, akkor végre egy nagyot haraphatsz belőle. Az álom a tiéd lesz. Akkor aztán elkezdheted ízlelgetni a következőt.

Oberon vakkantott, ez volt az emberi nevetés kutyás változata.

„A macskák szenvedésére, Atticus, te úgy beszélsz, mintha én egy pattogó pomerániai törpespitz lennék, pedig érzelmileg még nálad is stabilabb vagyok. A gyíkokra meg végképp figyelek. A sé-

tányrózsák alá besurranni most is vagy hetet hallottam. Legjobban a lila meg a sárga színűeket csípik, a fehéreket kevésbé. De azért egyet szeretnék tudni: hol lehet olyan csontot szerezni, amiről beszéltél?”

 

Hatodik fejezet

 

Ebből tudhatod, hogy valakinek jó ötlete volt: az emberek bevallják a barátaiknak, hogy az említett ötlet megváltoztatta az életüket. Manapság a legtöbb ember a kerékre meg a tűzre szavaz mint legfontosabb találmányra. Az ezt követő ötletek fontossági sorrendje már sok vitára adhat okot. Egyfelől ott vannak a fanatikusok, akik egyik vagy másik istent dicsőítik, másfelől a tudósok, akik Darwint, aztán jönnek a praktikusok, akik rámutatnak egy írott szövegre, és benyögik, hogy nézzétek kiscsávók, ezek az elméletek nem terjedhettek volna el, ha nem találják fel az írást.

Szombat este, vagyis az Asgardból való visszatérésem másnap-ján, hallottam egy újabb világmegváltó (legalábbis némely ember számára az életét megváltoztató hatással bíró) találmányról, nevezetesen a salátacentrifugáról.

– Én imádom a salátacentrifugámat – vallotta be Granuaile. – Megváltoztatta az életemet.

Ezt a konyhájában vallotta be, amikor vacsorát készített nekem, ugyanis elvesztette a fogadást Ratatosk méretét, illetve az Asgardba történő bejutást illetően Yggdrasilon keresztül.

– Bocsáss meg egy pillanatra! – mondtam, és elhagytam a konyhát, hogy a nappaliba menjek, ahol a laptopján csatlakoztam a ház wifijére, rágugliztam a „salátacentrifuga megváltoztatta az életemet” kifejezésre, és hatezernél több találatot dobott ki. A Facebookon még egy salátacentrifuga rajongói csoportra is bukkantam. Nem neveztem volna kulturális forradalomnak, de azért megvolt a svungja, és elszántam magam, hogy többet megtudok róla.

Visszatértem a konyhába, és így szóltam: – Bocs. De kifejtenéd, milyen módon változtatta meg?

– Oh – sütötte le a szemét Granuaile egy árnyalatnyi szégyen-kezéssel. – Szóval, ha salátát mosol, nehéz megszárítani, elhasználsz egy rakás konyhai papírtörlőt, vagy rámegy az életed a paskolásra.

Ha nedvesen hagyod, akkor a szósz híg lesz, vagyis más ízű, mint szeretted volna. Az olaj és a víz nem jönnek ki egymással, ugye? De most… – mélyítette el a hangját, mint egy teleshopos ajánlóban, az-tán megragadta a gépet, és miközben megszállottan dolgozott, hasonlóan izgatott hangnemben folytatta: – …bevethetem a SALÁTACENTRIFUGA nyers és féktelen erejét!!! – A mondat végére a hangja az őrült izgatottság szférájába emelkedett. – A centrifuga a SZEMÜNK LÁTTÁRA CSODÁT TESZ a vízzel! Vörös saláta, zöld saláta, sóska vagy arugula, JÖHET BÁRMI!

Csak rakja be a centrifugába, pörgesse meg a kislányt, és a nedves-ség ELTŰNIK! – Ennél a résznél Granuaile csípőre tette a kezét, és buján előrelökte ágyékát. – Íme!

Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább. Addig leesett állal, döbbenten bámultam, de amikor bedobta a kefélő mozdulatot egy saláta okán, na, akkor aztán elkapott a röhögőgörcs. Alakítása tovább gyűrűzött az agyamban, és abszurditása annyira csiklandozott, hogy képtelen voltam leállni. Addig rázott a paroxizmus, hogy leroskadtam a székbe, de attól csak még rosszabb lett. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a laminált padlót csapkodtam.

Granuaile hirtelen elvörösödött, és belőle is kitört a nevetés, egyszerre nevetett magán és a reakciómon.

Végül eljutottunk addig, hogy megegyük az említett salátát, de addigra a hasam már fájt a hosszúra nyúlt jókedvtől. Az eredmény valóban nagyon zamatos volt: sóska és vörös káposzta mexikói karalábéval, fehér hagymával, mandarinnal és kandírozott dióval meg-vadítva. Öntetnek Granuaile házi készítésű citromos vinaigrette-et tálalt fel.

De a saláta csak az előjáték volt. Mert Granuaile MacTiernan főszakács sült gránátos sügérfilét kínált vadrizses ágyon, és megbolondította Beaujolies vörösborban pácolt portobello gombával.

Enyhén sós, olívaolajjal meglocsolt spárgalándzsák egészítették ki a halat, és egy palack pinot noir a Santa Cruz-hegységből megtette mindazt a sznob és fincsi dolgot a számban, amiről a borszakértők papolnak.

– Nagyon finom – mondtam elismerően rágcsálva. – Tényleg fantasztikus.

– Én mindig kiegyenlítem a számlát – húzta fel fél szemöldökét Granuaile.

– Ezt jó tudni. Én is így vagyok ezzel. Másfelől vannak néhá-

nyan, akik szintén ki szeretnék egyenlíteni a számlát velem, és talán nem ártana erről is beszélni.

– Oké – mondta. Összehúzott szemmel felém bökött a villájá-

val, hogy azzal nyomatékosítsa szavait. – De ha megint arról akarsz lebeszélni, hogy druida legyek, akkor felejtsd el!

Szomorú mosollyal megráztam a fejem.

– Még nem tudsz mindent.

Ratatoskról meg az Yggdrasilról már hallott, és nagy vonalak-ban elmondtam neki, milyen Asgard, de azt még nem meséltem el neki, mi történt valójában, csak annyit tudott, hogy sikeresen ellop-tam az almát. Most eljött az ideje, hogy kitálaljak.

– Szóval Hugin és Munin most is keresnek? – kérdezte, miután befejeztem.

– Kétségtelen, hogy ebben a pillanatban is. Csak azért nem találtak meg eddig, mert nem tudják, mit vagy kit keressenek. De ha Odin rájön, hogy a nornákat és a kedvenc paciját egy druida nyírta ki, kiveri a balhét Tír na nÓgban, és meg fognak találni, mert ott mindenki tudja, hol vagyok fellelhető. Vagyis el kell tűnnöm innen.

– Az egy dolog, hogy neked el kell, de… – felhősödött el az ar-ca. – Ez azt jelenti, hogy nekem is.

– Pontosan – bólintottam. – És nevet kell változtatnod. Meg kell szakítanod minden kapcsolatot a családoddal és a barátaiddal, hogy megvédd őket. Hacsak nem szereted, hogy családod és barátaid vannak, mert akkor jobb lesz felhagyni a druida-álmaiddal, hogy aztán boldogan élj utána, amíg meg nem halsz.

Granuaile lecsapta a villáját.

– A francba, sensei, nem fogom feladni, már megmondtam!

– És mit fognak ehhez szólni a szeretteid? Próbáld meg egy percre az ő szemszögükből nézni a helyzetet! Számukra úgy tűnik majd, mintha elraboltalak volna, vagy csatlakoztál volna egy szektá-

hoz.

– Miért? Ez is egyfajta szekta, nem? – viccelődött.

– Ja – kuncogtam –, egy nagyon kicsi szekta, mivel csak kettőnkből áll. Leborotválhatod a fejedet, hogy még szektásabbnak hassunk.

Granuaile-nek leesett az álla.

– Azt hittem, szereted a hajam!

A francba. Ezt is észrevette. Ebből már jól nem jövök ki, gyorsan váltsunk témát…

– Nem válaszoltál a kérdésemre. Nem fognak aggódni a szüle-id? Csak elvétve veheted fel velük a kapcsolatot, ha egyáltalán…

Vállat vont, és közönyösen fújt egyet.

– Úgysem igen beszélünk. Elváltak. Apa mindig ásatáson van a civilizáció valamelyik bölcsőjénél, anyát meg az új családja köti le abban a rohadt Kansasben. – Ahogy a városnevet kiköpte, azt kellett gondolnom, hogy Kansast nem sorolja a civilizáció bölcsői közé. – Idejekorán a tudtukra adtam, hogy függetlenséget akarok, és ők meg is adták nekem.

– Látom, azért jól kistafírungoztak – jegyeztem meg, és körül-néztem.

– Ja, hogy egy pincérnői fizetésből hogyan engedhettem meg magamnak egy ilyen kecót? Hát a dinoszauruszok fizetik. Anyám új férje egy olajos bőrű olajbáró. Annyira zsíros, mintha vazelines kádban aludna. Van néhány hajszála, amit olyan hosszúra megnövesztett, hogy átfésülhesse a kopasz fején. Én utálom, és ez kölcsönös.

Amikor bejelentettem, hogy az Arizonai Állami Egyetemre szeretnék járni, majd kibújt a bőréből örömében, és addig fizeti a számláimat, amíg távol maradok tőle.

Behunyt szemmel sóhajtottam. Láthatóan nem fogja hiányolni régi életét. Azon kaptam magam, hogy egy ideális druida-tanoncom van. De azért nem ártott átbeszélni a dolgot, és volt még néhány el-tántorító hatású közölnivalóm.

– Granuaile, mondtam már neked, mi történt a legutóbbi ta-noncommal?

– Nem, de biztos vagyok benne, hogy elmondod, milyen szörnyű halált halt.

– Tragikusan végezte, ebben nem tévedsz. A mórok ölték meg a galíciai királyságban, 997-ben. Már csak hónapok választották el attól, hogy megkapja a tetoválásait és igazi druidává váljék. Ő is nagyon sebezhető volt, teljesen védtelen. És rád is ez vár még tizenkét évig. Túl sokat nem rövidíthetünk a dolgon. Ez nem egy olyan film, amelyben elkezded érezni magadban az Erőt, és megtanulsz mindent egy háromperces montázsban, amire szükséged van, sem egy olyan regény, ahol a fiatal hős néhány hónap alatt mesteri kardforgatóvá válik. És végig céltábla leszel. Méghozzá olyan mértékben, ahogyan sem én, sem Cíbran nem voltunk inaskorunkban.

– Cíbrannak hívták a tanoncodat?

– Igen, a legnagyobb titokban tanítottam, a helyiek azt hitték, buzgó keresztény vagyok, a közösség sarkköve, és egy másodpercig sem gyanították, kit fed az álarc. Annak idején, amikor én voltam inas, még a kereszténység előtt, tökéletesen biztonságos volt druidá-

nak lenni. A legjobb életút volt, ami egy legényre várhatott. De te más helyzetben vagy. Jelenleg is keresett célpont vagyok, de a kö-

vetkező asgardi utam után én leszek az istenek első számú ellensége, akárhogy végződik. Ha a dolgok rosszul alakulnak, te is velem buksz, és eldobhatod az életedet…

Granuaile összepréselt szájjal, feszülten mosolygott.

– Nem tudsz megijeszteni. Javíts ki, ha tévednék, de jelenleg az istenek elleni küzdelemben 5-0 az állás a te javadra!

– Nem jó hasonlat, mert ha egyetlen gólt is rúgnak, én megha-lok, és ők győztek.

– Mindegy – tette fel a kezét –, te seggeket rúgsz szét, amiről eszembe jut valami, amit meg szerettem volna kérdezni: hogyan sikerült a rómaiaknak kiirtani a druidákat? Átjuthatsz más síkokra, alakot válthatsz, álcázhatod magad, harcolhatsz anélkül, hogy elfá-

radnál. Szóval mi történt?

– Cézár és Minerva – mondtam. – Az történt.

Granuaile nem mondott semmit, csak megfogta a borospoha-rát, és ivott egy kortyot. Felvont szemöldökkel várta a részleteket.

– Azért persze ennél többről volt szó – vallottam be. – Ha jól sejtem, vámpírok is álltak a háttérben. De annyit biztosan tudok, hogy amikor Cézár végigsöpört Gallián, felégette a szent ligeteket, és ezzel hatásosan meggátolta, hogy a druidák síkot váltsanak, vagy könnyen megszökjenek. Akkoriban még nem használhattuk akármelyik egészséges erdőt, mint most – ezt csak azóta kísérleteztem ki. És a tűz nemcsak a fákat égette el, hanem az összekötő szálakat is a föld és Tír na nÓg között. Vagyis az összes európai druida ezen a síkon ragadt. Miután a rómaiak ezzel megvoltak, Minerva úgy cseszett ki velünk, hogy a felderítőket megajándékozta azzal a képességgel, hogy átlássanak az álcánkon, és könnyen elkaptak. Kitörölheted a valagad a fáradhatatlanságoddal, amikor egy római cohors légiósai vesznek körbe, és minden irányból egyszerre döfnek a lándzsájukkal.

Mert pontosan ezt csinálták, nem hagytak helyet a hibalehetőségnek. Szisztematikus mészárlásról volt szó. Néhányan madárformát öltöttek és megpróbáltak elrepülni, de az íjászok lelőtték őket.

– Párnak mégis sikerült megszökni.

– Ez igaz. A druidizmus tovább vegetált, főleg Írországban, ami el volt vágva a rómaiaktól. Aztán jött Szent Patrik, mint te is tudod, és nagy gőzzel katolizálni kezdett. A legények ott álltak, és választa-niuk kellett tizenkét évnyi kemény tanulás és felelősség, vagy az ins-tant kereszténység között. Persze hogy a könnyebb hit mellett dön-töttek. Aztán a többi munkát elvégezte a folyamatos lemorzsolódás.

Airmid gyógynövényeiről rajtam kívül senki sem tudott, és ha a ró-

maiaktól meg is menekültek, az öregségtől már nem tudtak. És egy napon az utolsó előtti druida is meghalt, és nem hagyott hátra képzett tanítványt, hogy átvegye helyét. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor történt ez, de valamikor a hatodik-hetedik században.

Granuaile letette a poharát és előrehajolt.

– El kellett volna pusztítanod őket. A föld minden ereje a rendelkezésedre állt. Láttad a dolgok közti kapcsolatot. Miért nem tudtad…? – Nem fejezte be a mondatot, de úgy tett a kezével, mintha eltörne valamit.

– Gyerünk, kérdezd meg! Ezt minden tanítvány megkérdezi egyszer.

– Hát, miért nem szakítottad meg a kötést mondjuk az aortá-

jukban? Miért nem okoztál nekik agyvérzést? Vagy vontad ki a vasat a vérükből?

– Ez akadályozott meg benne – nyújtottam ki jobb karomat, és a ballal a tetoválásokra mutattam. – Még nem tudod elolvasni, mit jelentenek ezek a kötések, de egy törvény van beléjük szőve. Ha a föld energiáját arra használod, hogy tudatosan bánts egy élőlényt, vagy végezz vele – tehát nemcsak emberről van szó, hanem minden élőlényről –, akkor halott vagy. A föld csak azért ad a druidáknak az erejéből, mert felesküdtünk, hogy őt védjük vele. Tehát, ha egy orr-szarvú rám támad, akkor nem robbantom szét a szívét. Szépen félre-

állok.

Granuaile rám meredt.

– Ennek semmi értelme.

– Hogyne lenne.

– Az előbb mondtad el, hogyan kötözted össze a nornákat, és nyakaztad le őket.

– A ruháikat kötöztem össze, amiket viseltek. Nem alkalmaz-tam közvetlenül a testükre irányított varázslatot. A kardommal öltem meg őket.

– Ezt nem nevezném az élet védelmének.

– A saját életemet védtem.

– Azt mondtad, Aenghus Óg varázslatot alkalmazva szállta meg Fagles elméjét. – Granuaile egy olyan kötésről beszélt, amit egy tempei nyomozón alkalmaztak, aki hat héttel ezelőtt rám lőtt. Mivel a Tuatha Dé Danannok is a földhöz kötődtek, rájuk is hasonló szabá-

lyok voltak érvényesek.

– Valóban így történt. De a kötés nem okozott kárt Faglesben.

Őt a phoenixi rendőrök ölték meg.

– De nem Aenghus parancsára lőtt rád? Vagyis nem benned akart kárt tenni?

– A varázslat célpontja nem én voltam, hanem Fagles. És Fagles egy teljesen átlagos pisztollyal, vagyis nem varázsfegyverrel lőtt rám.

Granuaile dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– Ezek csak leheletnyi különbségek.

– Igen, és ezt Aenghus Óg is tudta.

– Akkor minek vannak egyáltalán? A földnek tudnia kell, hogy azért kell az erő, hogy tovább bírd a kardozást, vagy magasabbra ugorj, és így tovább…

– Igaz. És versenyzésre használom az energiáját, hogy napról napra bebizonyítsam, méltó vagyok az életre. Versengés, harc, zsákmányszerzés – természetes dolgok, és a föld támogatja ezeket.

Ahhoz, hogy túléljek, okosabbnak és ügyesebbnek kell lennem a többieknél. Nem intézhetek el mindent azzal, hogy kisütöm az emberek agyát.

– Várjunk csak! Állandóan a bőrsejtekkel szórakozol. Az emberek pamut alsónadrágját összekötöd a hátuk közepével, hogy bevágjon a seggükbe. Pofozkodást indítasz el két rendőr között a Satyrn bárnál…

– Nem tettem bennük kárt. A bőrük sértetlen maradt. Ha nincs sérülés, nincs probléma.

– Értem, de mi a helyzet a démonokkal? Jeges Tüzet használtál ellenük.

– Ők nem földi teremtmények, a pokol lelkei, csak alakot ölte-nek itt. De már most figyelmeztetlek, hogy a szokásos eszközökkel nem mész velük semmire! A kötéseik nem olyanok, mint a föld flórá-

jának és faunájának esetében, vagyis semmilyen druida varázslat nem működik velük szemben a Jeges Tűzön kívül. De a legjobb, ha felaprítod őket. Az elég hatásosan elválasztja őket a materiális formájuktól.

Granuaile elfújt egy eltévedt tincset a szája elől, aztán a füle mögé dugta és megkérdezte:

– Ezek a tabuk nem sérthetők meg gyógyítás érdekében sem?

– Elméletileg nem, de a gyakorlatban igen. A szövetekkel és a szervekkel való bajlódás nagyon komplikált dolog. Könnyen hibázhat az ember, több kárt csinál, mint jót, és máris halott vagy. Ezért nem alkalmazom soha más emberen. Csak magamat gyógyítom varázslattal, mert nincs tiltva, hogy magadat kicsináld, és a saját tes-temet sokkal behatóbban ismerem.

– Ah, szóval ezért használsz kizárólag gyógynövényeket a gyó-

gyításhoz.

Bólintottam.

– Igen. Olyan kötést alkalmazol a gyógynövényen és a ható-

anyagain, amilyet csak akarsz. Lassabb folyamat, de biztonságosabb.

Nem hágsz át semmilyen tiltást, ami a varázslattal való közvetlen ártásra vonatkozna, és a képességeidet is titokban tarthatod. Ha valaki megkérdi, hogy a teáid és a kenőcseid mitől olyan hatásosak, teljesen hihetően a saját receptekre, a friss alapanyagokra, vagy valami másra hivatkozol, és a varázslat lehetősége fel sem merül.

– Biztos vagy benne, hogy te vagy a ma élő utolsó druida?

Megforgattam nyitott tenyerem a levegőben, és azt üzentem vele: „majdnem”.

– A Tuatha Dé Danannok gyakorlatilag druidák, ugyanolyan tetoválásokkal rendelkeznek, képesek arra, amire én, és még valamivel többre is. Bár a legjobb, ha nem hívjuk őket druidáknak. Szeretnek istenekként tekinteni magukra – mosolyogtam gúnyosan. – A druidák alacsonyabb rendű lények, és ami ezeket az alacsonyabb rendű lényeket illeti, biztos vagyok benne, hogy én vagyok az utolsó a földön, hacsak a hippi neodruidákat nem számítod, akik szeretik a földet, de híján vannak a valódi varázserőnek.

– Nem, én az olyan druidákra gondoltam, mint te.

– Akkor csak én vagyok. Te leszel a második, ha megéred.

– Megérem. Hála a tökéletesen faroklohasztó amulettnek, amit adtál – vette elő a pólója alól a könnycsepp alakú, aranyláncon lógó hidegvas medált. Morrigantől kaptam, és továbbpasszoltam a tanít-ványomnak.

– Nem fog mindig megmenteni – emlékeztettem.

– Tudom. El kell tűnnünk.

– De keresni fognak!

– Kik?

– A megmaradt norvégok, meg még néhányan, akik meg akarják tanítani nekem, hogy isteneket nem lehet büntetlenül öldösni.

– Mi van, ha halottnak hisznek bennünket? Akkor is keresné-

nek?

Elégedetten felsóhajtottam.

– Mindig megnyugtatsz. Minden alkalommal, amikor valami okosat nyögsz be, reménykedni kezdek, hogy több mint ezer év után tényleg te leszel az első, igazi druida.

 

Hetedik fejezet

 

A költözés szívás.

A legtöbben kérdezősködés nélkül rábólintanának erre, pedig az efféle fogalmazásmód teret ad a különféle értelmezéseknek. Mert például mekkora szívás? Nem olyan rossz, mint egy éttermi kuka bűze. A szív lassú égéséhez sem hasonlítható, vagy ahhoz a fájda-lomhoz, amikor tökön találnak rúgni, és elakad a lélegzeted. Vagy ahhoz a titkos, egzisztenciális rettegéshez, amikor gumicukor-kukacokat látok…

A kilencvenes évek elején volt egy barátnőm San Diegóban, aki észrevette, mennyire nem ismerem a modern kajákat. Egyik nap, amikor a parton szundítottam, letesztelte tudatlanságom mértékét, és gumicukor-gilisztákkal pakolta teli a testem. Amikor felébredtem, és megláttam a zselatinkígyókat, azt hazudta, hogy ez egy új pakolás, amit Szalmakalapnak hívnak, és megvéd az UV-sugaraktól, én meg naivan elhittem a magyarázatát. Amikor felébredtem, a felsőteste-met kukoricakeményítő szirup halálos csíkjai borították, ragacsosan és némán azzal vádolva engem, hogy kukacos lettem a forró naptól.

Még a Csendes-óceán nagy mosógépe sem hozta le rólam őket, úgy csüngtek rajtam, mint a lélekszívó piócák. Azon a napon szakítottam a nővel, és még az éjjel elhagytam San Diegót.

Minél hosszabb idő telik el két költözés között, annál rosszabb, mert van időd mindenféle szarságot felhalmozni, még akkor is, ha olyan visszafogott vásárló vagy, mint én.

Amikor végignéztem a több mint egy évtized alatt felhalmozott dolgokon, örültem, hogy a költözés megszabadít tőlük. Ha valamit magammal vinnék, „ők” máris tudnák, hogy olajra léptem. Szóval a huszadik századi gyűjteményeim legjobb darabjaitól simán megváltam – ezek olyan tárgyak voltak, amelyeket az előző költözésekkor még magammal vittem. Például a Beatles White Albumá nak dedikált példánya vagy az eredeti csomagolásban lévő Csubakka akciófigura. Hasonló sorsra jutott a Randy Johnson által dedikált baseball-labda is, amit akkor szignált, amikor a Diamondbacksben játszott, valamint az a sörösüveg is, amit Hemingway szája érintett. A ga-rázsban lévő fegyverek nagy részéről is lemondtam, csak az íjamat vittem el meg a tegezemet, amiben a Szűz Mária által megáldott nyílvesszők lapultak, mert azok még jól jöhettek valamikor. Minden más ott maradt, leszámítva Fragarachot, Oberont meg annyi ruhát, amennyi rajtam lesz a távozáskor. A háztól sem esett nehezemre bú-

csút venni.

Az üzlet már keményebb dió volt. Ha azt akartam eljátszani, hogy visszajöttem, ki kellett nyitnom a boltot. De Granuaile-en kívül egyetlen alkalmazottam maradt, Rebecca Dane, és nem akartam egyedül hagyni az üzletben, mert ez volt az első hely, ahol az ellensé-

geim kereshettek. A bolttal is úgy állt a helyzet, mint a személyes holmikkal: ha eladnám a boltot, és szépen összepakolnék, mindenki tudná, hogy leléptem, és nem csak beadtam a kulcsot. Márpedig én azt szerettem volna, ha halottnak hisznek.

Bármivel is próbáltam érvelni, mindig ott lyukadtam ki, hogy ha Rebeccát egyedül hagynám a vártán, legalább akkora rohadék lennék, mint Thor. Ha valakit felvennék mellé, akkor csak az emlí-

tett rohadékságot növelném.

Ehhez társult a következő probléma: a könyvritkaság-gyűjteményem. Nagyon veszélyes köteteket tartalmazott, amiket különösen intenzív varázslatok védtek. Vagyis sem az említett köteteket, sem a varázslatokat nem hagyhattam a helyükön – mégis úgy kellett tűnnie, mintha a ritkaságok a helyükön maradnának. Az ilyen problémákra jók az ügyvédek.

Elintéznek egy csomó praktikus dolgot, és a titoktartási fogada-lomnak köszönhetően senkinek sem beszélnek róla. A reggeli futás után bekapcsoltam Oberonnak az Animal Planet et, és találkozót beszéltem meg az egyik ügyvédemmel, Hal Haukkal egy tempei pék-ségben, a Chompie-ban. Hal lazacos bagelt rendelt (brrr), én meg egy sajtos-áfonyásat.

Nagyon hivatalos volt, arckifejezése professzionálisan kifejezéstelen, mozdulatai kimértek és precízek. Sötétkék, csíkos öltönyé-

ben mintha kissé feszengett volna, ami vicc volt, hiszen tökéletes volt a szabása. Tudtam, hogy valamiért ideges. Utoljára akkor volt ilyen, amikor először jöttem Tempébe, és a Falka még nem határozta meg a státuszomat. Ez felkeltette a kíváncsiságomat. Talán hirtelen megváltozott a Falkához fűződő kapcsolatom?

– Mitől vagy olyan viszketeg, Hal? Ki vele!

Hal élesen a szemembe nézett, és némi derültséggel szemléltem, ahogy erőnek erejével megpróbálja elernyeszteni a vállizmait.

– Egyáltalán nem vagyok viszketeg, a feltételezés nemcsak sér-tő, de megalapozatlan is. Az elmúlt két percben, mióta itt vagyunk, egyszer sem vakaróztam.

– Tudom, de az elfojtásra fordított erőfeszítéstől emésztési problémáid támadtak. Miért nem mondod el, mi zavar, akkor aztán kinyomnád magadból, és megkönnyebbülnél.

Hal néhány másodpercig halálos némasággal meredt rám, az-tán dobolni kezdett ujjaival az asztalon. Tényleg nagyon kivoltak az idegei. Amikor megszólalt, alig hallottam a szavait: – Nem akarok alfahím lenni.

– Nem akarsz alfa lenni? Akkor az álmod valóra vált, ugyanis nem vagy az. Gunnar az alfahím, te csak a második kutyus vagy.

– De Gunnar elmegy veled Asgardba.

Pislogtam egyet.

– Valóban?

Hal alig észrevehetően bólintott.

– Múlt éjjel dőlt el. Leif beszélte rá. Én leszek az alfa, amíg visszatér. Ha meg nem… akkor nekem befellegzett.

– Ha-ha-ha, ez volt a gúnyos kacaj helye, senki sem veszi be, hogy neked befellegzett, ha vezérkutya leszel!

– Én szeretek Gunnar alatt állni – dörmögte. – Nem akarok döntéseket hozni, pedig sok döntést kell hoznom, ha Gunnar nem tér vissza, és még többet, ha Leif is otthagyja a tépőfogát.

– Hogy van Leif? Visszanőtt már az ujja?

Leif elvesztette az ujját, és az élőhalott státuszát is majdnem, amikor összecsaptunk a Töchter des dritten Hauses banyáival, és sikerült lángra lobbantaniuk gyúlékony testét.

– Igen, jól van. Ma este meglátogat téged Gunnarral együtt.

– Helyes. Milyen problémák származhatnak abból, ha Leif nem tér vissza?

– Ha egy hónapnál hosszabb ideig lesz távol, a legvéresebb vámpírháborúra számíthatunk. Már most elkezdődött a szimatolga-tás.

– Tessék?

– A vámpírok. Leif territóriumát akarják.

– A történelem legvéresebb vámpírháborúja Tempében lesz?

Rám meredt, és megpróbálta eldönteni, szórakozom-e vele.

– A territóriuma nem csak Tempére terjed ki. Ne mondd, hogy nem tudtad!

– Pedig nem tudtam. Leif soha nem beszél a territóriumáról.

Engem nem érdekel, ő meg nem dicsekvő típus. Csak annyit tudok, hogy Leif egymaga uralja Tempét, mert másik vámpírt még nem tudtam kiszagolni a környéken. Nem is értem, hogyan lenne képes a gyakorlatban ennél nagyobb territórium fölött uralkodni.

Hal felhorkant, és a tenyerébe temette arcát. Csak az ujjai kö-

zött kukucskált ki rám.

– Atticus, Leif egész Arizonát uralja, teljesen egyedül, ő a legvámpírabb vámpír. Rajtad, meg a helyi isteneken kívül ő a leg-

öregebb fickó, aki ezen a féltekén mászkál. – Leengedte a kezét, és félrebiccentett fejjel úgy nézett rám, mint egy kíváncsi kiskutya. – Ezt tényleg nem tudtad?

– Nem, de nem is érdekelt a téma. Nem vagyok vámpír, nem akarom a territóriumát. Te sem akarod az állam minden farkasát a Falkádban tudni, nem?

– Valóban nem. De azért érdekelhetne a terület sorsa.

– Nem érdekel. Én költözöm.

– Akárhová mész, érezni fogod a hatását. Az effajta erő-

vákuum minden vámpír-Napóleont az államba vonz majd, mindegyikük le akar majd szakítani belőle egy darabot. Ha Leif nem tér vissza, az egész országon végigfut a hullám, erre mérget vehetsz, és még néhány szomszédos országon is.

– De mit tehetnék én az ügy érdekében?

– Gondoskodj róla, hogy Leif és Gunnar rohadtul visszatérjen!

Hogy ne kelljen alfahímmé válnom, és aggódnom a vérszívókkal való harc miatt.

– Hihetetlen, hogy Leifet ennyire rettegik. Pedig tök rendes fickó.

– Velem és veled az, ez tény. Velünk nagyon jól tud együtt dolgozni, de értesüléseim szerint a többi vámpírral szemben maga az ördög. Félnek tőle, és jó okkal. Ekkora égési sérülést is csak ő volt képes túlélni.

Összehúztam a szemöldököm.

– Miért?

– Mert nem egy hétköznapi tűz volt, amit el lehet oltani egy kis hempergéssel. Ez pokoltűz volt, Atticus. Gyakorlatilag lehetetlen eloltani, és minden vámpírt megölt volna rajta kívül.

Ezen némán elgondolkoztam. Egy vámpírháború senkinek sem jött volna jól, de nem tudtam, mit tehetnék ellene. Legnagyobb megkönnyebbülésemre arra a következtetésre jutottam, hogy nem az én problémám.

Hal törte meg a csendet.

– Akkor talán térjünk a tárgyra…

– Igen, persze!

Hal az asztalra fektette aktatáskáját, és kivett belőle egy jegy-zetfüzetet. Előadtam neki a kívánalmaimat: nagyjából háromszáz könyvritkaság – semmi különös, csupán régiek legyenek – leszállítá-

sa a FedEx által holnap reggel; bolt eladásához szükséges papírok elkészítése, ami három hónap múlva Rebecca Dane-é lesz hetvenkét centért.

– Miért pont hetvenkét centért? – töprengett el hangosan Hal.

– Mert mindenki, aki belekukkant az adásvételi papírokba, ugyanezt fogja kérdezni. Azt akarom, hogy Geffert nyomozó azt higgye, ez egy fontos nyom. Pedig csak azért találtam ki, hogy össze-zavarjam, és az idejét vesztegesse vele.

Hal vállat vont és leírta. Aztán arra kértem a céget, hogy Rebecca Dane számára folyósítson fizetést három hónapig, és azoknak a munkaerőknek is, akiket Rebecca Dane jónak lát alkalmazni.

– Majd azt mondom Rebeccának, hogy egy darabig neki kell vezetnie az üzletet, a többi kíváncsiskodónak pedig azt, hogy hosszú vakációra megyek az Antipódus-szigetekre.

Hal szemöldöke felszaladt, de nem szólt.

Magammal hoztam egy dobozt, ami eddig mellettem feküdt a boksz műbőr ülésén. Most az asztalra raktam, kibontottam a spárgát és levettem a doboz tetejét. A selyempapír bélésben egy igazán régi könyv lapult. A zöld szövetkötés, az aranyozott betűk és a dombornyomott levelek felkeltették Hal érdeklődését.

– Az egy… egy első kiadás? – kérdezte.

– Aha. Whitman Fűszálak című kötetének ritka példánya. Si-mán ér ezerötszáz zöldhasút, ha nem többet. Ez is Rebecca Dane tulajdona lesz. De csak miután megvásárolta a boltot. – Hal a könyv borítóját bámulta, amíg vissza nem tettem a dobozra a tetejét.

– Rendben – rázta meg a fejét Hal, hogy újra a munkára fi-gyelhessen. – Mi van még?

– Új személyazonosságra van szükségem nekem és a tanítvá-

nyomnak egy véletlenszerű ír névvel.

– Oké, e-mailen küldj át néhány képet! A tanítványod hol lesz, amíg távol leszel?

– Néhány napig még itt, aztán egy biztonságos, titkos helyen. – Hal úgy nézett rám, hogy kénytelen voltam hozzátenni: – Nem, az alelnök nem lesz ott.

– Rendben. Ez minden?

– Majdnem. Granuaile kapcsolatba lép veled, ha három hónapig nem hall felőlem. Ha ez megtörténik, akkor halott vagyok. – Reméltem, hogy erre nem kerül sor, de a legrosszabb lehetőségre is fel kellett készülni. – Szeretném, ha Oberonnak valaki gondját viselné, a legjobb lenne, ha Granuaile lenne az, aki számára életjáradékot fogok biztosítani.

Miután kidolgoztuk ennek részleteit, Hal így szólt: – Van néhány hírem a számodra. Mint tudod, egy nyomozót állítottunk a magukat Isten Kalapácsainak nevező társaságra.

– Igen, és?

– A nyomozó eltűnt. Feltételezhetően meghalt.

– Hm. Lehet, hogy a rabbi erősítéssel tér vissza?

Yosef Bialik rabbit annak idején meggyőztem, hogy jobban teszi, ha sértetlenül távozik a városból, de sejtettem, hogy még visszatér.

– Igen. A Falka minden tagja vékony páncélt fog viselni a ruhá-

ja alatt, ami elég erős ahhoz, hogy felfogja a repülő ezüsttőröket.

– A nyelükön is bűbáj lesz, ezért kesztyűt is javaslok. Azzal csapnak le rátok másodszor, amikor megpróbáljátok kihúzni a tőrt.

Hal vállat vont.

– A varázslattól nem félek, csak az ezüsttől.

Azon tűnődtem, milyen érzés lehet egyetlen dologtól félni.

A Hallal elköltött reggelit követően az üzletbe mentem, hogy Rebecca Dane-nel találkozzam. Feldobtam a napját az előléptetés és a béremelés hírével, aztán a délelőttöt azzal töltöttük, hogy végigvet-tük az üzlet irányításának részleteit. A komplikáltabb teákat, amik-hez kötés szükségeltetik, nem tudja majd egyedül elkészíteni, de az egyszerű gyógyteák jó kezekben lesznek nála, még a Mobili-tea is, az ízületi gyulladással küszködő vevők kedvence.

– Ha úgy gondolja, felvehet valakit maga mellé. Hosszú időre elmegyek, és Granuaile is. Ásatásra megyünk az Antipódus-szigetekre.

– Oh – mondta, és a szeme között halvány ráncok formájában megjelent az aggodalom. – Mégis, mennyi időre?

– Talán hónapokra. – Egészen biztosan hónapokról beszéltünk, sőt, évekről. Felkészítettem mindenre, amire tudtam, elmondtam neki, hogy a Magnusson és Hauk ügyvédi iroda folyósítja majd a fizetését, és tartani fogják vele a kapcsolatot. Izgatott volt és lelkes az új felelősség súlyától. Mindig üde volt és kedves, és a vásárlók szerették. Ártatlanságot sugárzott, az embereket ravaszság és leereszkedés nélkül szolgálta ki. Reméltem, hogy ez megvédi majd őt, és ha keresni fognak, rájönnek, hogy a lány semmit sem tud.

Malina Sokolowskival ebédeltem aznap, a Három Auróra Nő-

véreinek vezetőjével. A Four Peaks sörözőben, a Nyolcadik utca sarkán. Ugyanazt a vörös gyapjúkabátot viselte, amit két hónappal ezelőtti megismerkedésünk alkalmával. Szőke haja úgy feküdt a vállán, mint egy gazdag hölgy a díványon, karcsún, csillogón és szemérmet-lenül dekadensen. Éreztem a féltékeny férfiak hátamba döfő pillantását, amikor csillogó mosollyal üdvözölt, és a nevemet dorombolta.

Furcsa volt belegondolni, hogy békét kötöttem egy boszorkánykörrel, de el kellett ismernem, hogy Malina köre más volt. Bár továbbra is az emberek kiszipolyozásából éltek, és örökké azon fognak ügyködni, hogy valamiféle irányításra tegyenek szert az adófizetők felett, legalább szerették volna a tisztességes polgár benyomását kelteni. Egymás oldalán küzdöttünk, és rá kellett jönnünk, hogy van egy közös terület, a Venn-diagram vékony ellipszoidja, ahol a boszorkányok és a druidák találkoznak – találkoznak, és úgy tesznek, mintha a mögöttük lévő hatalmas szférák az ismeretlent és nem a komfortzónájukat jelentenék.

Jelentéktelen dolgokkal kezdtük a beszélgetést. Ő Oberonról és Granuaile-ről kérdezett, én meg a boszorkánykörbe tartozó nővérei-ről. Aztán kihozták a söreinket. Én egy Kilt Liftért ittam, Malina egy Sumbru Kölscht. Az egészséges szövetségre emeltük poharunkat, és elégedetten sóhajtottunk, amikor leraktuk.

– Az ilyen sörök szinte el is feledtetik velem, milyen hatalmas veszélyben vagyunk – mondta.

– Tessék?! Igen, a sör tényleg jó volt, de milyen veszélyről be-szél?

– Mivel tudtuk, hogy nem utoljára látjuk az Istenek Kalapácsa-it, folytattuk a megidézést, és határozottan állíthatjuk, hogy a rabbi más kabbalistákkal az oldalán fog visszatérni. És ez még nem minden – mondta Malina. – Mást is látunk a horizonton. Több dolgot is.

És az egyikük Bacchus. Idejön, hogy megkeresse magát.

Ez nem lepett meg, hiszen kinyírtam a bacchánsnőit Scottsdale-ben, és mindent rákentem Asgardban.

– Mikorra várható?

– Legkorábban holnap, hajói olvastam a jeleket.

Na, ez már meglepetés volt.

– Alvilág istenei! – káromkodtam. – Nincs időm ezzel is foglalkozni!

– Idő?! – bukott ki Malinából. – És mi van az erővel? Nem győzhet le egy Olümposzit!

– Emlékszem, abban is kételkedett, hogy Aenghus Ógot le-győzhetem – gúnyolódtam. – Nem érdemlek meg egy halvány esélyt legalább Bacchus ellen? Bár ez azt jelentené, hogy meg akarok vele küzdeni, pedig szó sincs róla. Mit látott még?

– Rengeteg vámpírt. – Ha megerősítésre lett volna szükségem Hal vámpírháborújával kapcsolatosan, most megkaptam. – Hogy halad Mr. Helgarson felépülése?

– Nagyszerűen, ahogy hallottam. Ma este találkozom vele. De maradjon köztem és a kör között, hogy holnap távozik.

Malina szája megfeszült.

– Örökre?

Vállat vontam.

– Attól tartok. És a táj hamarosan hemzsegni fog a trónkövetelőktől.

Malina grimaszolt, aztán motyogott valamit lengyelül, amit ká-

romkodásnak sejtettem.

– Ha már itt tartunk, én is távozom vele együtt.

A szeme elkerekedett, és még vehemensebben káromkodott.

– Ja, és Gunnar Magnusson is.

Nem talált szavakat, amivel a döbbenetét kifejezhette volna.

Miért hagyja el egy alfahím a Falkáját?

– Mi folyik itt? – suttogta.

– Azt nem mondhatom el. Viszont a szövetségeseként a legnagyobb tisztelettel azt tanácsolom, maguk is hagyják el a környéket.

Az Isten Kalapácsai már úton vannak magukért, és ez olyan biztos, mint ahogy mondom. És ne akarjon itt lenni, amikor kitör a vámpírháború! Akárki kerül ki győztesen belőle, semmi esély rá, hogy ugyanúgy megtűrje a körüket, mint Leif tette.

– Ebben én is biztos vagyok – húzott egy nagyot a söréből, hogy bátorságot merítsen. – Azt hiszem, a tanácsa megszívlelendő, csak nem tudom, hová mehetnénk. Azt hittük, ez a terület sokáig stabil marad.

– A hely stabilitása a múlté, ez a város hamarosan a Mély Szar Árnyékos Völgye lesz. Legjobb itthagyni mindent, és menekülni, amíg lehet.

– Maga is ezt csinálja? Elmenekül?

– Én csak egyik harc elől egy másikba menekülök. De bárhogy felfoghatja. Figyeljen! Ma éjjel pakolja be a holmijait egy költöztető

autóba, és hagyja el az államot! Mindent zsuppoljon be egy raktárba, aztán nekiállhat megfelelő helyet keresni a letelepedéshez.

– Biztos vagyok benne, hogy maga nem először csinál ilyet.

– Hát persze. És eddig nagyon jól működött. De ha önnek nem igazán tetszik ez az ötlet, gondoljon arra, hogy így újjáépíthetné a körét! Beszervezhetne új boszorkányokat! Nézzen a jövőbe, ahelyett, hogy a jelen rövid távú veszteségeire koncentrál! Csak így van esélye a túlélésre.

– Ez… egészen jó ötletnek tűnik. Csak azt nem tudom, el tudunk-e költözni elég gyorsan. Sok ingó és ingatlan értékünk van itt.

– Bízza meg a Magnusson és Haukot, hogy mindent adjanak el, és az összeget utalják át a maguk offshore számlájára! Új személyazonosságot is kapnak tőlük, ha akarnak. Ez utóbbit nagyon javasolnám, mert az Isten Kalapácsai biztosan alaposan felkészültek ma-gukból.

– Jó tanácsokat ad.

– Á, semmiség!

Malina néhány napfényes másodpercig rám bazsalygott, aztán leolvadt arcáról a mosoly, amikor rájött, hogy a búcsúzás talán egy életre szólhat.

– Keresztezik még egymást az útjaink?

– Talán. De nem a következő évtizedben. Ugyanis lemászom a térképről, ha túlélem, ami következik.

– De nem mondja el, mire készül…

– Nem. Biztonságosabb, ha semmiről sem tud. És az a legbiz-tonságosabb, ha elmegy innen, és újrakezdi az életet máshol.

Megértően bólintott, és ezt mondta: – Rövid ismeretségünk meglehetősen tanulságos volt. Egyrész-ről maga tehető felelőssé azért, hogy a köröm fele elpusztult, viszont azt is magának köszönhetjük, hogy a többiek életben maradtak. Az első esetben meg kellett védenie magát, a második esetben senki sem kényszerítette, hogy segítsen nekünk. Tehát azt a következtetést kell levonnom, hogy a druidák veszélyes, de kedves ismerősök, persze a mintavételem roppant csekély – mosolygott. – Bármire is ké-

szül, remélem, hogy túléli, és megkeres bennünket a jövőben! Ha előre bejelenti az érkezését, Berta süt valamilyen édességet magá-

nak.

– Köszönöm! Szolgál valamilyen meghatározható hellyel, ahol valószínűleg fellelhetem magukat? Meg kellene már tanulnom a rendes lengyel kiejtést.

Gúnyosan rám mosolygott, és így szólt: – Biztonságosabb, ha nem tudja.

 

Nyolcadik fejezet

 

Mivel előreláthatólag ez volt az utolsó estém Arizonában, szerettem volna jól kialudni magam. Vicces, hogy éppen a vámpírok nem tartják ezt tiszteletben, akik annyira kényesek arra, hogy napközben hagyják őket aludni.

Miután a délután elment azzal, hogy Rebeccával még egyszer átvettük a tearecepteket, valamint megismerkedtettem a gyógy-fűkereskedőkkel, akiktől árut szerezhet, a konyhaasztalomhoz ülve megpróbáltam papírra vetni Asgard hevenyészett térképét, a művelet során az emlékezetemre, valamint Ratatosk információira tá-

maszkodva. Aztán a késő őszi, korai alkonyaiban elmentem futni Oberonnal, hogy mire sötétben visszaérek, egy jól öltözött vámpír várjon a tornácon. Az oldalán egy hibátlanul szabott öltönyt viselő

vérfarkas ült.

A két faj általában nem érintkezett egymással, de Leif Helgarsonban és Gunnar Magnussonban sok közös vonás akadt: például mindketten ügyvédek voltak, mindketten Izlandról származ-tak és mindketten gyűlölték Thort. Jól kijöttek egymással, persze kebel barátnak nem neveztem volna őket. Két autóval jöttek a találkozóra. Gondolom, mindketten túl dominánsak voltak ahhoz, hogy a másikat engedjék vezetni. Leif fekete, lehajtható tetejű Jaguar XK-ja Gunnar nyitható tetejű, ezüst BMW Z4-e előtt parkolt. A tempei Falka általában ilyen autókkal furikázott, de soha nem kérdeztem őket, miért választottak ilyen kis kocsit.

„Odasüss! A halott ürge, meg az ázott kutya!” – mondta Oberon, amikor a kocogásból hazatérve megálltunk a ház előtti gye-pen. Az utcai lámpák sápadt fényében Leif és Gunnar felálltak, hogy elénk jöjjenek, kezüket zsebre dugták, és a mozdulat közben megvil-lantották jobbnál jobb mellényeiket – bár lehet, hogy ők még mindig lajbinak mondták.

Leif duplasoros gombolású, viktoriánus-burgundi mellényt viselt matt-fekete béléssel. Ezt egy a gombokra tekeredő aranylánccal toldotta meg, ami zsebórában végződött. De még egy régimódi fekete nyakkendőt is felkötött. Leszámítva egyenes, fakó kukoricahaját és bajusztalanságát, úgy nézett ki, mintha egy steampunk regényből lépett volna ki. És ami a legérdekesebb volt, a pokoltűz még csak meg sem kapta a bőrét.

Gunnar öltönye hasonlóan régimódi volt, csak szürke és ezüst.

Hidegszürke, metálszínnel szegélyezett mellényén dekadens, szürke kasmírminta kunkorodott. A nyakkendője már sokkal modernebb volt – fekete alapon ezüst kasmírminta –, és neki is volt egy arany zsebórája. Haja sötétebb szőke volt, mint Leifé, sárgásbarna oroszlánsörény, amit kétoldalt hátranyalt, a tetején meg borzasan hagyott. Szép oldalszakálla lefékezett az állánál, és átívelt a szája felett.

A ruhatárának színválasztása csak addig hatott furcsán, amíg rá nem jöttem, hogy ez is csak státuszkérdés, mint minden a falkatagok esetében. Alfahímként nem félhetett az ezüsttől, ezért egyértelmű, hogy ezüst kocsit vezetett, és ezüst ruhában járt. Ha jobban belegondol-tam, Halt soha nem láttam ezüst ruhában. Metálkék kocsija volt, de ezzel kifújt. Ha tényleg alfaként végzi, le kell cserélnie a ruhatárát.

„Ez a fickó legalább nem erőlteti a citromillatot, mint Hal” – észrevételezte Oberon. „Hagyja, hadd párologjon ki a benne lakó kutya. Nagyra értékelem.”

– Jó estét, Atticus! – mondta Leif a maga kimért módján.

– Üdv! – biccentett Gunnar mogorván.

Volt köztünk bizonyos feszültség, és ez nem volt új keletű, bár nem én voltam az oka. Én kedveltem a fickót. Az volt velem a fő

problémája, hogy nem tudta, ki nyerne kettőnk közül egy harc során, és a farkasai sem tudták ezt. Alakváltó mivoltomat számításba véve, valamint azt, hogy pár száz évecskével öregebb voltam nála, Gunnarnak mögöttem kellett volna állnia a rangsorban, ha a dolgok úgy hozzák. És Gunnar tett róla, hogy a dolgok nehogy úgy alakulja-nak. Néhány évvel ezelőtt megkaptam tőle a Falka Barátja kitüntető

címet, és azóta mindent megtett, hogy elkerüljön engem, nehogy a farkasai összehasonlítsanak bennünket, ha egymás mellett állunk.

Mindig barátságosak voltunk egymáshoz, bár Gunnar barátságossá-

ga egy kicsit mérséklődött, amikor a Superstition-hegységben elvesztett két falkatagot Hal megmentése során, aki csak miattam szállt be az összecsapásba.

– Jó estét, uraim! – biccentettem feléjük. – Megtiszteltetés, hogy itt vannak. Behívhatom önöket egy sörre… vagy egy kis vérre?

– Leifnek időnként adtam egy pohárkával a véremből, és el kellett gondolkoznom rajta, hogy talán ennek a nem elhanyagolható ténynek is köze van ahhoz, hogy túlélt egy túlélhetetlen támadást.

Hálás morgásokat hallattak, aztán megvakargattam Oberon fültövét, és mind beljebb fáradtunk. Gunnarnak és nekem Ommegang’s Three Philosophers-söröket halásztam ki a hűtőből.

Leifnek egy poharat vettem ki a konyhaszekrényből, aztán a fiókból kivett húsvágó késsel megböktem magam, és hagytam, hogy a vérem a pohárba folyjék. Egy kis erőbedobással blokkoltam a fájdalomérzetet.

– Úgy hallottam, hogy teljesen felépültél, Leif – jegyeztem meg. – Te is így érzed?

– Snorri tasakos vérrel traktált – mondta a Scottsdale-kórházban dolgozó vérfarkasra utalva. – Nagyon tápláló volt, de más jó nem mondható el róla. A tasakos vérnek nincs meg az a hódító félelemaromája, és a vágy zamata is hiányzik belőle, arról nem is beszélve, hogy le voltak hűtve – tette hozzá megborzongva.

– Akkor ez jól fog esni – mondtam, miközben a vérrel telő poharat néztem. – Bár attól tartok, nem szolgálhatok sem a félelem, sem a vágy bukéjával. Gyakorlatilag teljesen visszaszerezted az erő-

det?

– Azért nem egészen – hangzott a felelet. – Bár a te véred ren-geteget segített. Van benne valami, amiről a múltkor is beszéltünk.

– Na, igen. Kíváncsi lennék rá, hogy egészen pontosan, mi lehet az. – A pohár megtelt, ezért összekötöttem a bőrszövetemet, hogy megállítsam az áramlást. – A vendégem vagy bármennyi vérre, ami a szervezetemtől kitelik az elkövetkező napokban. Végül is miattam sérültél meg.

A konyharuhával letöröltem a karomról néhány vércseppet, az-tán átnyújtottam a poharat. Megköszönte, és így szólt: – Ha segítesz végezni Thorral, tökéletesen kiegyenlíted a számlát.

– Ugyanez a helyzet az én esetemben is – vágott közbe Gunnar.

Gondoltam, a Superstitionön elhunyt falkatársaira értette, nem mintha én kértem volna, hogy segítsenek… Én legalábbis nem hívtam őket. Szóval, ha valakinek a lelkén szárad a haláluk, akkor az csakis Gunnar lehet, de nem tettem szóvá a dolgot. Minek pattogjak, ha az ő képzeletbeli számláját egy olyan dologgal rendezhetem, amiben már amúgy is nyakig benne vagyok.

– Egy tósztot? – emeltem fel a poharamat. – Mivel benneteket erősebb érzelmi szál fűz az ügyhöz, mint engem, átadom nektek a megtiszteltetést! – Én csak annyit éreztem, hogy már így is sokkal nagyobb pusztítást hajtottam végre a norvég síkon a kelleténél.

Leif és Gunnar kórusban harsogták, mintha begyakorolták volna a sztereó-kiáltást: – Igyunk Thor megölésére! – Annyira lelkesek voltak, hogy egyikük biztosan, de szerintem mindkettő leköpött közben.

– Úgy-úgy! – mondtam erőltetett lelkesedéssel, aztán koccin-tottunk, és alaposan meghúztuk poharainkat. Leif szinte azonnal egészségesebbnek látszott.

„Ilyenkor sajnálom, hogy nincsenek szembefordítható ujjaim”

– panaszkodott Oberon. „Nem vehetek részt a nélkül az ivási rituá-

lékban, hogy hangosan ne lefetyelnék.”

Szeretnél egy jutalomfalatot vigaszdíjul?

„Az tökéletesen megvigasztalna.”

A kamrából egy jutalomfalatot hoztam Oberonnak, aztán vendégeimhez fordultam.

– Na. Talán videojátékozni jöttetek? Játszunk egy pár kör koc-kapókert, mint a régi szép időkben?

– Majd boldogabb időkben, talán – mondta Leif szárazon. – De most az asgardi utunk részleteit szeretnénk megbeszélni.

– Ahogy óhajtod. Foglaljatok helyet! – intettem a konyhaasztal felé, és letelepedtünk mellé. A korábban rajzolt térképem az asztalon feküdt, de lefordítottam, hogy ne vonja el a figyelmüket. Ráértem később megmutatni. – Megtudhatnám, kijön még velünk Gunnaron kívül?

Leif feltette a könyökét az asztalra, aztán összeérintette ujjvé-

geit, és kipislogott a keze mögül.

– Természetesen. Hárman csatlakoznak hozzánk. Egy megbeszélt helyen és időben várnak ránk.

– Adhatok GPS koordinátákat? Megfelel? – kérdeztem.

– Tökéletesen.

– Ki az a három? – sürgette a választ Gunnar. Leif mindenképpen elmondta volna, de egy vérfarkasnak nem volt elég gyors Leif stílusa. Ha a vámpír ideges is lett, jól leplezte.

– Perun, a szláv mennydörgésisten. Vejnemöjnen, a finnek sámánja és kulturhérosza, valamint Csang Kuo-lao, a nyolc halhatatlan egyike.

„Tetszik az utolsó fickó neve” – vetette közbe Oberon. Vajon egy Pai Mei és közte rendezett ketrecharcban ki nyerne? – A lábam mellé ült, hogy simogathassam.

Természetesen Csang Kuo-lao, ugyanis Pai Mei halott.

„Pai Mei legalább hatszor meghalt különböző filmekben, és mindig feltámadt. Biztos vagyok benne, hogy azokat a mérgezett halfejeket is kiheverte már, amiket a Kill Bill 2-ben Daryl Hannah-tól kapott. Talán a Facebookon is fent van, nézd csak meg!”

– Csak ennyi? Hatan az egész Asgard ellen? – Gunnar hozzá volt szokva, hogy hatnál több vadászt visz magával, még ha a legjob-bakról volt szó, akkor is.

– Engem nem érdekel az egész Asgard – magyarázta Leif. – Engem egyedül Thor érdekel. – Leifnek éppen az ellenkező volt a problémája. Mindig egyedül küzdött, és széttépett mindent, ami az útjába került, ezért a hatot is túlzásnak tartotta.

– Az egész Asgard ellenünk lesz, és olyan erősítésekkel rendelkeznek, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül – mondtam.

– Nevezetesen? – kérdezte Leif, mire én beszámoltam az aranyalmalopás során szerzett tapasztalataimról. Például Thor szekeréről, Gullinburstiről, Huginról és Muninról, a hollókról és a tizenkét dühös valkűrről. Meg ott volt Odin és a többi isten, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy az Einherjart, a Valhallában gyakorlatozó, csatában elesett vikingek csapatát is riaszthatják.

– Az Einherjar tagjai naponta gyakorlatoznak, készülnek a Ragnarökre – tűnődött el Gunnar. – Vigrid mezején mindennap el-esnek és feltámadnak. Nem félnek a haláltól, és létszámuk hatalmas-ra dagadt. Ők a tökéletes hadsereg. Barátaim, lehet, hogy mi jók vagyunk, de ők jobbak.

– Kezdetben nem kell számítanunk az Einherjarra, az csak egy

későbbi lehetőség. Minél gyorsabban cselekszünk, annál kisebb az esélye annak, hogy az Einherjar problémát jelent.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte Leif.

Megfordítottam a térképet, hogy lássák.

– Ez itt egy térkép a síkról, amit legalább részben alaposan ismerek.

 

– Az Yggdrasil gyökerén átjutunk fel, de, mint látható, a Valhalla és Vigrid mezeje a másik oldalon található, ha hihetünk a forrásomnak. – Jötunheimből felfelé menet Ratatosk elmondta ezt is, és ezen kívül még néhány dolgot.

– Ki a forrása? – kérdezte Gunnar.

– Hát… őőő… egy mókus.

– Egy mókus! – mondta megvetően az alfa. – Az ember nem bízhat meg egy mókusban!

„Ebben az egyben egyetértek a vérfarkas kollégával. A mókusok nagyon cselesek.”

– Nézze, az információinak köszönhetően egy csomó bajtól megmenekültem, és abban, amit le tudtam ellenőrizni, nagyon pon-tosnak bizonyult. Tehát semmi okunk azt feltételezni, hogy a többi információja légből kapott lenne. Ha sikerül elérnünk, hogy Thor Idavoll mezején álljon ki velünk – minél közelebb az Yggdrasilhoz, annál jobb az Einherjar nem tud időben akcióba lépni, hogy beleköpjenek a levesünkbe. Nincsenek repülő lovaik, mint a valkűröknek. Tehát végig kell menetelniük a távot, ami napokba telhet.

– Igen, ezt értem – mondta Leif. – De hogyan csalogatjuk oda Thort? Mi van, ha úgy dönt, inkább Gladsheim vagy Bilskirnir falai mögött ülve várja meg, amíg mi megyünk oda?

– Ugyan! Nem kell mást tennünk, csak becsmérelnünk a fizikai erejét, vagy szidnunk az édesanyját. Verekedős, nem? A verekedős emberek ritkán bunyóznak ésszel.

– Figyelj, Atticus! – mondta Leif. – Azt sem fogja tudni, hogy ott vagyunk, nem hogy egy pusztába kiáltott kurvaanyázásra vála-szoljon.

– Dehogynem fogja tudni. Van egy tervem, bár jelenlegi formá-

jában még nem kalkuláltam bele a csapatunk további három tagjá-

nak képességeit.

– Halljuk! – mondta Gunnar, és Leif is rákontrázott. Elmondtam mindent, amit kifőztem, és mindent jóváhagytak, kivéve a gu-miruhát és a mászófelszerelést.

– Azok nélkül megleszünk, hidd el! – mondta Leif. – Szóval, mikor ütjük nyélbe a dolgot?

– Holnap éjjel nekivágunk.

Leif elégedettnek tűnt a hírrel, Gunnar kevésbé volt lelkes.

– Muszáj ilyen hamar? – kérdezte a vérfarkas.

– Mivel az Isten Kalapácsai és egy igazi isten is le akar mészá-