sított bennünket a hatvanhárom vámpír kiiktatásáról.

– Az elektronika korában egy tömegmészárlást úgy lehet legkönnyebben kivitelezni, ha az embereket megfosztod az elektromos-ságtól – kezdte. – Nemcsak a városrész trafóját iktattam ki, de a stadion saját pótgenerátorait is. Ezzel a biztonsági kamerákat is leállí-

tottam, és az emberi szem számára csak homályos mozdulatok voltak láthatóak. Sötétben a mobilkamerák csak közelről használható-

ak. Szabadon kószálhattam a stadionban, és nyugodtan levadászhat-tam a Memphis fészekaljat. Amilyen hülyék voltak, szétszóródtak a tömegben, ahelyett hogy harci alakzatba rendeződtek volna – vigyorgott gonoszul a visszapillantó tükörbe. – A fiatalok és a naivok a tapasztalat és a ravaszság ölébe hullnak.

– Az újságok nem említették, hogy szokatlan sérüléseket találtak volna a hullákon, bár lehet, hogy csak most esett le nekik a tantusz – mondtam. – A holnapi újságcímlapok tutira undik lesznek.

Fogadjunk, hogy az interneten már most fent vannak a részletek!

Nem aggódsz, hogy a vámpírok létezése kitudódik?

Leif vállat vont.

– Az én létezésem titokban marad. Ráérek majd aggódni miatta akkor, amikor és ha visszatértem.

– Csak amikor, nincs ha – hangsúlyozta ki Gunnar.

– Figyelj, Leif, ha egy-két vámpírhullát megkap a nap, azonnal lángra lobbannak! Az kicseszett nagy nyom lesz, és még egy félképzett halottkém is rájön, hogy azok a tetemek nem tegnap este nyuvadtak meg. Ismerd el, hogy most bizonyítottad be a vámpírok létezését!

– Nem ismerek el semmit. A gyulladásokat az ismeretlen eredetű, tűzveszélyes gázok meg folyadékok számlájára írják majd. Azt a halottkémet, aki szerint a hullák valaha vámpírok vagy bármilyen élőhalottak voltak, páros lábbal fogják kirúgni. Ha rájönnek valamire, szőnyeg alá söprik, ha nem, akkor is lepattan majd a tudományon és szkepticizmuson nevelkedett népről.

– Neked aztán hatalmas, szőrös heréid lehetnek, ha ilyen tökös vagy – mondtam. – Vagy nincsenek. Tényleg, Leif, a vámpírok hogy állnak a tökökkel?

Gunnar megpróbálta elfojtani a nevetését, de nem járt sikerrel.

– Atticus?

– Parancsolj, Leif!

– Megengedem, hogy megcseszd magad…

Gyorsan elhallgattam, és Leif nekiállt „kibontani” a vadásztör-ténetet, ami a memphisi fészek vezetőjének feldarabolásában kul-minált.

Winkelmantól délnek haladtunk a 77-es államközi úton, ahol rögtön lemeszelt bennünket egy zsernyák, akinek minden vágya egy spurizó sportkocsi igazoltatása volt. Leif levette a gázról a lábát, és átadta Gunnarnak a kormányt, aztán lehúzta az ablakot, kihajolt rajta, és hátranézett. Tekintetét a rendőr szemébe fúrta és megbabonázta. Nem sokkal később a szirénák beszüntették a vonyítást, és a rendőr lehúzódott az út szélére.

Leif visszahúzta a fejét, és néhány hiábavaló mozdulattal megpróbálta lesimítani összekócolódott haját, amíg Gunnar tovább kormányzott az anyósülésről. Kuncogni kezdtem.

– Van valami problémája, Mr. O’Sullivan? – kérdezte viccelőd-ve.

– Ne aggódjon a külalakja miatt, Mr. Helgarson! – feleltem. – Biztosíthatom, hogy nagyon snájdigul néz ki.

Gunnar nevetni kezdett, Leif pedig dölyfösen előreszegte az ál-lát.

– Nem hallgatok a rút emberek irigy pampogására!

– Ezt magára értette, Atticus! – mondta Gunnar.

– Tényleg? Én meg azt hittem, a maga anyjára. – A vérfarkas váratlanul elvesztette minden humorérzékét, és felmordult. Mosolyogtam, de azért elhallgattam, ahogy Leif is. Tudtam, hogy tovább nem feszíthetjük a húrt büntetlenül.

Az Aravaipa Roadon balra fordultunk, és húsz kilométert to-vább haladtunk, ebből az utolsó tizenötöt kavicsúton tettük meg. Az Aravaipa Nemzeti Park nem erdő, tehát nem tartogat tölgyet, kőrist vagy galagonyabokrot, de egészséges vízparti élettér, amely elég erős ahhoz, hogy a Tír na nÓghoz való kapcsolatot támogassa. Több mint kétszázféle Arizonában őshonos madár, kilencféle denevér, és öt hal-faj él itt a medvék, a hiúzok, a sivatagi vastagszarvú juh és a koatik társaságában. A fák általában a széles levelű fajokhoz tartoznak. Az Aravaipa-patak örökké hömpölygő vize mentén égerek, füzek, dió-

fák, nyárfák és platánok szemet gyönyörködtető keveréke sorako-zott. Tempe közelében is akadtak valódi erdők, erősebb kötődéssel Tír na nÓghoz, de olyan gyorsan kellett elhúznunk a környékről, hogy ez tűnt a legjobb választásnak.

Kiszálltunk a Mustangból, Leif benne hagyta a slusszkulcsot.

Átkapcsoltam éjszakai látásra, aztán levettem a szandálomat, és a kezemben vittem tovább. A területet alacsony kerítés vette körbe, amin simán átugrottunk, majd kocogni kezdtünk a patak felé. A két part asztallap simaságú fennsíkjai nem bővelkedtek vadakban, ez már az egyébként állatfajokban gazdag kanyon aljának számított.

– Mennyit kell kutyagolnunk? – kérdezte Gunnar.

– Nagyjából másfél kilométert, aztán síkot válthatunk – feleltem. – Figyeljék, hogy nem üldöznek-e! Rendben? – Emberi alakban az érzékszerveim nem voltak túl érzékenyek. – Kétlem, hogy Bacchus feladta.

Észrevétlenül suhantunk az éjszakában, közben Sonorához beszéltem, hogy közöljem a sráccal – vagy a csajjal, ha már Granuaile annyira ragaszkodik hozzá –, hogy reményeim szerint hamarosan visszatérek.

Nyolcszáz méterre voltunk a célunktól, amikor Gunnar hátrafordult, majd egy másodperccel később Leif is követte példáját.

– Jön! – közölte Gunnar.

– Elég a kocogásból! – döntöttem. – Leif, te vagy a leggyorsabb. El tudsz vinni bennünket?

– Fogalmam sincs, hová megyünk – ellenkezett.

– Le a kanyonba, csak egyenesen. Majd szólok, mikor állj meg.

Amíg előkészülök a síkváltáshoz, dobáljátok kövekkel!

Gunnarnak nem tetszett az ötlet, hogy Leif cipelje, de belátta annak szükségszerűségét. Repülő leopárdokkal szemben nem sokáig őrizhettük meg előnyünket. Leif tűzoltófogással felpakolt bennünket a vállára, aztán rákapcsolt. Az út a Ratatosk hátán megtett kegyetlen menetre emlékeztetett. De még egy vámpír gyorsasága is kevés egy leopárdéhoz képest, hamarosan morgást hallottunk, amit Bacchus diadalmas örömkiáltása követett. A következő pillanatban Leif kiesett alólunk, és Gunnarral együtt repülni kezdtünk, majd fájdalma-san egy nyárfának csapódtunk. Feltápászkodtam, és észrevettem, hogy Leif lába belegabalyodott a repkénybe – de lehet, hogy szőlő-

kacsok voltak… Bacchus beért bennünket, és lecsapott ránk, arca olyan volt, mint egy álarc, ami a rá jellemző őrületet árasztotta.

Mivel a józanság jobb dolog az őrületnél, üzentem Sonorának a földön keresztül: „Druidának segítségre van szüksége / ne nőjenek gyorsan a növények ahol vagyok most / hála.”

Gunnar lerúgta a cipőjét és a farmerét, majd átváltozott farkassá. A rugbypólót viszont magán hagyta, mert emberbaráti szempontból az volt a legkegyesebb, ha tönkremegy átváltozás közben.

– A cicákat bénítsa le, az istennel ne cicázzon! – mondtam ne-ki, mire Gunnar bólintott, majd farkaspofává nyúlt az orra, és emberi vonásai eltűntek.

„Segítség érkezik” – jött meg a válasz, és küldtem egy gyors kö-

szönetet. Bacchus leszállt a szekérrel, és leopárdjait a „csibész” szó római megfelelőjével ránk uszította, aztán kiszállt, hogy kövesse állatait. A leopárdok Leifre támadtak, aki addigra már lehámozta magáról az indákat. Vámpírsebességgel elugrott előlük, azok meg to-vábbrobogtak. Aztán előrelépett, hogy a bor istenével nézzen farkas-szemet. Az isten kezéből látványosan hiányzott a thürszosz, de az arcán semmilyen jel nem utalt arra, hogy egy órája fenyőtoboz nőtt a szeme közé. Gunnar a két leopárd felé indult.

– Próbáld visszaszorítani a patak folyásával ellentétes irányban! Leif, ne akard összemérni vele az erőd! – kiáltottam, amikor Gunnar és a leopárdok szőr-, karom. és foghalmazzá olvadtak össze.

Bacchus nem volt teljesen képzetlen harcos, támadóállást vett fel, ahogy Leif közeledett felé, de nem volt hozzászokva, hogy több ezer éves harci tapasztalatokkal rendelkező vámpírokkal vívjon közelharcot. Leif elhelyezett néhány villámütést az állkapcsára, hogy az isten megtántorodjon. Aztán megpördült, és seggre ültette a boristent egy rúgással, amit oldalról vitt be a térdére. Amíg Bacchus a földön volt, Leif megragadta a lábánál fogva, hogy ne tudja megrúgni, aztán megpördült vele, mint egy diszkosszal, és elhajította néhány száz méterre. A patakágyban zuhant le, és talán el is törte valamijét. Igazán sajnáljuk.

Eközben Gunnar lesántította ugyan a leopárdokat, de szerzett néhány komoly sérülést. A jó hír az volt, hogy meggyógyul, de a leopárdok egy darabig nem fogják húzni a szekeret, hogy bennünket üldözzenek.

– Szép dobás – mondtam. – Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk!

Mielőtt Leif felkapott volna, hogy továbbrohanjon velem a ka-nyonban, felszedtem Gunnar cipőjét és farmerét, és a szandáljaim-mal együtt magamhoz vettem őket. Gunnar farkasbőrben ügetett mellettünk.

– Fuss a patakmederben! – adtam ki a parancsot, mire Leif irányt váltott a kért hely felé, és vethettem egy rázkódó pillantást Bacchusra. Az Olümposzi dühösen feltápászkodott. Észrevett bennünket. Egyik kezével a derekát tapogatta, majd mindkét karját ma-ga elé tartotta csípőmagasságban, és lassan felemelte. Egyértelmű

volt a gesztus, valamit növeszteni akart a földből – biztosan újabb indákat. De Sonora segítségének köszönhetően nem történt semmi.

Leif továbbfutott anélkül, hogy bármi a lábára tekeredett volna, én meg magamban kuncogtam.

Latinul, könnyed hangnemben megszólítottam: – Bacchus isten, hall engem? Bólintson, ha igen!

Bacchus leengedte a kezét és bólintott.

– Soha nem ölt meg a saját erejéből egyetlen druidát sem, és nem is fog. Csak a bacchánsnők hordájának, a római légionáriusok-nak és Minerva segítségének köszönhette, hogy egyetlenegyet is megölt közülünk. A szolgái talán elkapnának idővel, és azzal is tisztában vagyok, hogy soha nem tudnám megölni, de ismerje be, hogy maga, egy szál egyedül, soha nem lesz méltó ellenfelem! A föld ugyanis nekem engedelmeskedik, és nem a bor és a borospohár mátós istenének. – Az utóirathoz angolra váltottam. – Megszívtad, faszfej.

Bacchus nem vette a fáradságot egy intelligens riposzthoz. Ellenkezése kifejezéseképpen felhördült, és utánunk vetette magát. De nem volt különösebben gyors futó, egy halandó embernél semmifé-

leképpen nem futott gyorsabban, és volt pár száz behozandó métere.

– Keress egy valamirevaló fát a környéken, Leif!

Azonnal kikanyarodott a patakágyból, és letett egy megtermett platán mellett. A tündérekkel ellentétben, akik csak tölgyön, égeren vagy akácon át képesek közlekedni, nekem bármilyen fa megfelelt, ha elég nagy volt ahhoz, hogy Tír na nÓggal összeköttetésbe léphessen. Mindegy volt, hogy platán vagy óriásfenyő, csak egészséges legyen.

Gunnar lihegve és vérezve a hátsó lábára ült.

– Rendben, érintsetek meg engem és a platánt egyszerre! – Gunarra néztem, hogy biztosan megértette. A farkas felállt, és egyik hatalmas tappancsát a mellkasomra, a másikat a platánra helyezte.

Mivel testkontaktusra volt szükségem, bal kezem egyik ujját a bundájába fúrtam – azét a kezemét, amivel a farmert és a lábbeliket tartottam. Leif – nagy kegyesen – egyik kezét a fejemre, a másikat a fára tette.

Vetettem egy utolsó pillantást a patakágyra, hogy megnézzem, hol tart az isten. Agyvérzéses állapotban futott felénk, és nem figyelt a lábmunkájára. Megcsúszott egy mohás kövön, és nagyon halandó-

nak tűnt, ahogy látványos ügyetlenséggel elhasalt. Felnevettem, mert tudtam, hogy hall engem, és azt akartam, hogy tudja, szemta-núja voltam megaláztatásának. Rengeteg időnk volt még a síkváltás-ra.

Bacchus megérezte, hogy meg akarok lógni, és felnézett a patakmederből, ahol feküdt: – Sértéseid meg lesznek torolva! – mondta alig kontrollálva őr-jöngését. – Saját kezemmel téplek szét, a halálod réges-régen esedé-

kes!

– Lehet, hogy megérdemlem a halált – ismertem be. – De ma-ga nem érdemli meg; hogy éljen. Maga nem több, mint Dionüszosz halovány utánzata. Egy jobb isten ócska másolata.

Nem adtam neki esélyt a válaszra, mert abból a maximából indultam ki, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó. Lehunytam a szemem, megkerestem a Tír na nÓgba vezető szálat, és áthúztam magunkat a tündérek földjére.

 

Tizenegyedik fejezet

 

A vérfarkasok általában immúnisak minden bűbájra, ami nincs ösz-szefüggésben a Falka varázslatával, de azért Gunnart is sikerült át-vinnem. Nem említettem neki, hogy végig aggódtam a dolog sikeres-sége miatt. A kötés végül is nem rá, hanem magamra irányult, és csak rajtam keresztül arra a személyre, akit át akarok vinni. Felök-lendezte a vacsoráját – amíg Leif és én udvariasan félrenéztünk –, máskülönben kutya baja sem lett.

Miután ezzel végzett, azt ajánlottam neki, hogy öltsön emberalakot, mielőtt visszatérnénk a földre. Odadobtam neki a farmerét és a bakancsát, és az átváltozás alatt hátat fordítottam neki, nehogy én is kiadjam az ebédemet.

Mint Arizonában, Tír na nÓg ezen részén is éjjel volt, de nem lehetett egyből Nadim síkjára lépni, ugyanis ott már javában reggel volt, és Leif zsíros hamuvá égett volna, de Tír na nÓgban sem ma-radhattunk, mert a tündérek nem vették jó néven Leif látogatását, és talán már el is indultak, hogy megkeressék, mi bűzlik annyira. Ezért aztán Leif kérésére egy Prágától déli irányban negyven kilométernyire lévő erdőben tértünk vissza a földre. Ott volt még néhány óránk napkeltéig.

Gunnar felöltözött, és bejelentette, hogy indulásra kész. Még összekarmolt, csupasz mellkasa is jobban nézett ki a rugbypólónál.

Gyorsan gyógyult, de látszott rajta, hogy a sok átváltozás, a harc és a síkváltás megviselték. Pedig még meg sem érkeztünk…

Ahogy az előbb, Leif és Gunnar most is az egyik kezét rám, a másikat egy fára tette, aztán síkot váltva egy erdős hegyoldalban bukkantunk fel, a csehországi Osinalice kicsiny faluja mellett.

Gunnar egyből rosszul lett.

– Holnap este ennél a fánál találkozunk – mondta Leif. – Könnyű lesz megtalálni.

– Hová mész?

– Ez Zdenik territóriuma, tiszteletemet kell tennem nála – magyarázta. – Holnap folytatjuk az utat. Addig pihenjetek! – Azzal be-leolvadt az éjszakába, csak kukorica-haja sárgállott még messziről, aztán az is eltűnt.

– A síkváltás emberalakban sem volt jobb – motyogta Gunnar.

– Bocs – mondtam. – Maga az első síkjáró farkasember, amennyire tudom. A hagyomány alapján nem lehetett tudni, hogyan reagál majd rá.

– Milyen hagyomány?

– A druida hagyomány alapján.

– Most az is bekerül a druida hagyományba, hogy farkas lé-

temre rókáztam? – Ennek a lehetőségnek valahogy nem tudott örül-ni.

– Szigorúan név nélkül – biztosítottam. – Egy farkasemberek-ről szóló, általános lábjegyzet formájában. Nagyon óvatosnak kell lenni. Gondoljon csak bele! Ha maga alfa létére ilyen rosszul bírta, hogy bírná egy gyengébb farkas?

Gunnar megfontolta a felvetést, és mogorván bólintott. A sebei sokkal jobban néztek ki. Tudtam, hogy hamarosan nyoma sem lesz sérüléseinek. De meg kellett fizetnie az árát.

– Farkaséhes vagyok – mondta.

– Ember-, vagy farkaskajára vágyik? – kérdeztem. – Vadászha-tunk, vagy bemehetünk a faluba valamilyen tojásos specialitásra.

– Beszéli a nyelvet?

– Nem – vallottam be. – A szláv nyelvek közül nem sokat ismerek. De talán beszélnek egy kicsit oroszul vagy angolul. Legvégső

esetben majd rábökünk a menüre.

– Van magánál cseh pénz?

– Nálam nincs, csak néhány dollár. Vagy meglógunk a számla elől, vagy lemosogatjuk.

Gunnar undorodva csücsörítette a száját.

– Akkor a vadászatot választom.

Lekanyarítottam Fragarachot a hátamról, és a fának döntöttem – egészen pontosan egy ezüstfenyő törzsének. Aztán folytattam a sztriptízt, majd összehajtogattam a ruháimat. Gunnar felsóhajtott, és lehúzta magáról a nemrégiben felvett farmerjét és cipőjét. Négykézlábra ereszkedtem, és a formámat egy ír farkaskutyához kötöttem, aztán megvártam, amíg Gunnar is végez a sokkal hosszadalma-sabb és fájdalmasabb átvedlésével. Alaposan körbeszaglásztam, hogy megjegyezzem a környék illatait, aztán átadtam Gunnarnak az irányítást, én meg utánasompolyogtam.

Mindkettőnk számára nehézkes volt a vadászat, ugyanis nem tudtunk a falkakapcsolaton át kommunikálni, és én sem tudtam olyan kötést produkálni, mint amilyen Oberon és köztem volt, de azért sikerült egy kis őzet levadászni még hajnal előtt. A részemet Gunnarnak adtam, aztán visszatértem a fához, ahol Fragarachot és a ruhámat hagytam. A nyers őzhússal hagyjanak békén.

Ezután felvettem a bagolyalakomat néhány percre, és tettem egy légi felderítőkört a fák fölött, hogy kiderítsem, hol van a legközelebbi étterem. Nagyjából nyolc kilométernyire, Osinalicében kiszúrtam egy biztató épületet.

Fél óra mezítlábas futás után beértem a kisvárosba. Bájos fahá-

zak kollekciója tárult elém, néhány kakas kukorékolva köszöntötte a hajnalt, és egyetlen út szelte ketté a keskeny völgybe ékelt falut. Persze nem igazi étterem volt, csak egy motel ökoturisták és írók szá-

mára, akik a modern városok nyomasztó hangulatától akartak megszabadulni. A fogadós, aki a szakács szerepkörét is betöltötte, egy köpcös, joviális, gömbhal alakú fickó volt, aki beszélt oroszul, és nagyon szerette a munkáját. Foltos kötényt viselt és szolgálatkész mosoly ült őszes bajusza alatt. A fogadó körül elvégzett munkáért cserébe nagy adag reggelit készített nekem. Olajat cseréltem a fritőzben, kitakarítottam a sütő mögötti rést, és hasogattam egy kis fát a lobbyban lévő kandallóba. A lánya volt a háziasszony, és flörtölt velem evés közben. A kivezető út megszemélyesítőjét látta bennem, és bármilyen út, ami kivezetett ebből a kicsi, de gyönyörű helyről, megfelelt neki. A természet paradoxonát nem tudtam nem észrevenni: az emberek egy része alig várja, hogy kiszökjön belé, míg a másik része alig várja, hogy kiszökjön belőle, és közben észre sem veszik, hogy ez sokkal többet árul el saját természetükről, mint magáról a természetről.

A kis hotel vendégei, akikkel az étkezőben reggeliztem, megpróbáltak nem túl feltűnően bámulni, de nagyon nem ment nekik.

Talán megorrontották rajtam a vérfarkas-vagy a vámpírszagot, persze nem tudatosodhatott bennük, mert olyan éles szaglással nem rendelkeztek. Csak annyit éreztek, hogy valami nem stimmel velem, talán elfogta őket egy halvány sejtelem, hogy számomra a szörnyek-kel való utazás megszokott dolog. Meg sem kíséreltek beszédbe ele-gyedni velem.

Megköszöntem a reggelit a fogadósnak és a lányának, és amikor az ajtó fölötti csengő távozásomat jelezve megcsendült, éreztem, hogy minden szem a hátamba fúródik. Átvágtam a város egyetlen útján, és bevetettem magam az erdőbe. Biztos voltam benne, hogy különböző történeteket kezdenek el gyártani rólam, de nem zavart.

Ha röpke jelenlétemmel egy kicsit is érdekesebbé tettem az életüket, már megérte.

Ezután visszatértem a Gunnar hányásával megjelölt fához.

Nem kellett sietnem, amíg Leif nem ér vissza, úgysem folytathatjuk az utunkat. Zsebre dugott kézzel lépkedtem, és élveztem az erdő

hangulatát. A helyi elemi lény felől rég’ hallottam, ezért üdvözlete-met küldtem a földbe, és minden jót kívántam neki.

A találkozási pontunk közelében, de azért nem annyira közel, hogy szagolnom kelljen Gunnar gyomortartalmának savas bűzét, összeütöttem egy kis fészerszerűséget – nem nagy dolog, ha tudod, hogyan kösd össze az ágakat varázslattal. Szerettem volna végigszu-nyókálni a napot – Arizonában ugyanis éjszaka volt –, és a féltető

sokkal inkább a légi megfigyelők ellen védett, mint az elemektől.

Maci, kispárna, sőt, Oberon nélkül jobb híján Fragarachhal bújtam össze.

Az erdő talaja hideg volt, havazást ígért…

Gunnar a hátán feküdt, nem messze tőlem, lábai komikusan meredtek a levegőbe, nyelve kilógott, és diszkréten horkolt is hozzá.

Sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezőgép, valami vakus, mert jóval napnyugta után jártunk már. Felébredtem valamire, de nem a vérfarkasra.

Bekapcsoltam a tündérlátásomat, és anélkül, hogy megmozdul-tam vagy zajt ütöttem volna, körbenéztem. Nem láttam és hallottam semmit. Lehet, hogy csak húgyhólyagom feszülése ébresztett fel. De továbbra is biztos voltam benne, hogy valami figyel a fészeren túl, és talán csak arra vár, hogy kidugjam a fejem.

Nem akartam neki megadni ezt az elégtételt. Inkább úgy döntöttem, felébresztem a vérfarkast, és amíg az illetőnek szembe kell néznie azzal a problémával, amit egy felijesztett vérfarkas jelent, ki-surranok. Ha megmozgatom alatta a földet, biztosan felriad. A te-nyeremet a földre helyezve éppen parancsot akartam adni a földnek, hogy zavarja meg Gunnar álmát, amikor megszólalt egy hang, és elvégezte helyettem a munkát.

– Nyugalom, Atticus, nyugi Gunnar! Csak én vagyok.

Amikor Gunnar és én talpra ugrottunk, Leif lépett ki a fa mö-

gül. A képén elterülő beképzelt mosolyból ítélve tetszett neki, hogy megijesztett bennünket.

– Szép napotok volt?

– A nagyját átaludtam – mondta Gunnar.

– Én mindig ezt teszem – mondta Leif. – Úgy alszom, mint egy halott.

– Hogy van Zdenik? – tudakoltam.

– Jól öltözött, mint mindig. Meglepte a látogatásom. Zavarja, hogy olyan nyíltan védtem meg a territóriumomat. Viszont hálás, hogy az őt megillető tiszteletben részesítettem. Indulhatunk Nadimba?

Kioldottam a fészeremet összetartó kötéseket, aztán kisétáltam vizelni. Miután befejeztem, megfordultam, és bejelentettem, hogy készen állok.

– Át tudna vinni gyorsan Tír na nÓgon? Akkor talán csak egyszer hánynék, egyszerre fizetve mindkét útért.

– Megteszek minden tőlem telhetőt.

Síkot váltottunk, és a lehető legkevesebb időt töltöttük Tír na nÓgban, mielőtt felszivárogtunk volna kelet felé, a Nadim déli ré-

szén található erdőbe. Gunnart heves rosszullét fogta el az érkezé-

sünk után. Leif és én távolabb álltunk, hogy békén hagyjuk őt, és – nem mellékesen – megkíméljük az orrunkat.

Miután Gunnar késznek nyilvánította magát a továbbhaladás-ra, a csillagos ég alatt északnak futottunk, és éjfél körül megérkeztünk a találkozóhelyre. Leif nagylelkűen felajánlotta, hogy viszi a kardomat és a ruháinkat, így Gunnarral állatalakban haladhattunk.

Az égre függesztettem a szemem gyanúsan gyülekező viharfellegek után kutatva, de nyilvánvaló volt, hogy a norvég istenek másfelé keresnek. Ebben volt is logika: azt hitték, hogy olyan messze bujkálok Asgardtól, amilyen messze csak tudok, és nem kockáztatok meg egy visszautat. Amikor megláttuk a tavat, észrevettük az éjbe nyaldosó tábortüzet is, ami élesen megvilágította a parton álló, ismerős fa ágait. Három emberrel lett volna randink, de én csak kettőt láttam.

Talán Leifnek mégsem sikerült mindenkivel kapcsolatba lépnie, és elmondani nekik, hogy hol találkozunk. Két idősebb kinézetű férfi ült nagy nyugalomban a tűz körül, mint akik egyáltalán nem félnek semmitől, ami a tűz fénykörén kívül leselkedhet rájuk.

– Úgy látom, mi vagyunk az utolsók – mondta Leif, ami azt jelentette, hogy vagy csak két emberre számított, vagy valahol látta a harmadikat is. – Gyerünk, öltsetek emberalakot, aztán bemutatlak benneteket!

Gunnarral alakot váltottunk, felöltöztünk, majd elindultunk a tábortűz felé. Leif odakiáltott az idős úriembereknek, mire azok fe-lénk fordultak. Sem ízületi gyulladásnak, sem rövidlátásnak nem adták jelét, amikor felpattantak a sziklákról.

Egyikük ázsiai volt, feltehetőleg Csang Kuo-laót üdvözölhettem személyében. Ritkás, de annál hosszabb, ősz szakáll nőtt az állkapcsán, és a halántéka körüli dicsfény a fátyolfelhőre emlékeztetett, amin átdereng az ég. Hagyományos, shenyi stílusú öltözetet viselt. A királykék szövetre ezüst és arany krizantémok voltak hímezve, amitől csak az égszínkék gallér-és ruhaszegély, valamint az öv mentesült. Bár benne volt már a korban, látszott rajta, hogy szórakoztatja, ha emiatt törékenynek hisszük. Tapasztalatból tudtam, hogy az effé-

le bő ruhák tökéletesen elrejtik a váll, a könyök, sőt néha még az ök-lök mozgásának valódi irányát is. Gunnarra és Leifre hagytam az alulértékelést, engem nem tudott becsapni. Az angolja kifogástalan volt, és alig érződött rajta az akcentus. Felénk hajolt, és ezt mondta: – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önöket.

A másik öreg Vejnemöjnen volt. A kecskeszakállamra mutatott, és így szólt:

– Cuki. – Az ő szakálla hófehér volt és nagyon ijesztő. Cukinak tehát nem nevezhettem, és azt gyanítottam, valamit rejteget benne.

Talán fegyvert, vagy petárdákat, amelyek segítségével eltűnhet egy füstfelhőben. De az is lehet, hogy egy fészekalja seregély lakott benne. Szakálla élesen kiugró állkapcsánál kezdődött, és lavinaként öm-lött a hasára. A bajusza még a szakállánál is fehérebb volt, és dúsan borította felső ajkát, oldalt vékony fonatokban lelógott, mint a friss porhó taréja.

Szemöldöke hasonlóan látványos volt, feltekert ponyvatetőhöz hasonlított a kiugró szemöldökcsonton, a mély szemgödrök fölött.

Árnyékban ülő szeme, ez a két tintafekete tó éppúgy lehetett barátságos, mint dühös. Finn sapkáját a homlokán átfutó, élénkpiros sza-laggal rögzítette, és olyan ember benyomását keltette, akivel nem szeretnél találkozni egy sötét sikátorban. A mikulás gonosz verziója volt, ösztövér és éhes, az ember azt képzelte, hogy egy „ho-ho-hó!”

kíséretében felugrik, és neked esik.

Erdőzöld köntösét fekete bőröv fogta össze a derekánál, fölötte vastag, vörös palástot viselt, ami észrevétlenül kapcsolódott össze a szakálla alatt. Az övéről rövid kardhüvely lógott le, világosbarna bri-cseszét térdig érő, bokáig keresztfűzős, bundás csizmájába tűrte.

Erős volt a kézfogása.

– Milyen bájos a sapkája! – mondtam. Ha rossz bókokkal akart kötekedni, lelkiismeret-furdalás nélkül viszonoztam. Ez nem diplomáciai küldetés volt. És az volt az érzésem, hogy ez az ürge a kemény tojású fiúk legkeményebbike.

Vejnemöjnen megerősített ebben, amikor Gunnarhoz fordulva így szólt:

– Mi történt a pólójával? – mintha jól öltözöttnek lenni férfiasabb dolog lenne, mint tűrni a hideget.

– Elképesztően ronda volt – mondtam, és finoman utaltam rá, hogy tönkremenetelét senki sem gyászolta meg. Gunnar rám meredt, miközben kezet rázott a finnel, de inkább kommentár nélkül hagyta a dolgot.

Vejnemöjnen erőlködését, hogy a legférfiasabb férfi színében tüntesse fel magát, hátráltatta egy hamisítatlan isten megjelenése.

Az éjszakai égből egy sólyom csapott le – feltehetőleg egy ágról, ahol addig ült –, és a szemünk előtt átváltozott a mennydörgés izmos istenévé. Persze nem Thor volt, hanem az orosz mennydörgésisten, Perun – kommandónk hiányzó tagja.

A neve – illetve annak bizonyos variációi – számos szláv nyelv-ben ma is mennydörgést jelent. Az izmai úgy mozogtak, mint egy épület betonlapjai, szoborszerűek voltak, de minden simaságot nél-külöztek. Izmai éleit szőrfoltok tompították. Annyira látványosan szőrös volt, hogy még a válla sem maradt ki a szórásból. Szakálla rézszínű volt, kusza fürtjei az arcába lógtak.

Kék szemében villám cikázott – a Csillagkapuban bemutatott szemjátékok hatásosabb változata –, majd boldogan ránk mosolygott, és én máris ott láttam őt az egyik vasárnap délelőtti rajzfilm-

összeállításban, amiben ő lett volna Perun, a Boldog Borzas Mennydörgésisten.

Udvarias oroszsággal megkérdezte, hogy beszélhete ezen a nyelven. Leif és Gunnar értetlen képét látva elmagyaráztam neki, hogy sajnos nem mindenki beszéli ezt a világnyelvet.

– Akkor angolul? – kérdezte erős akcentussal. Beleegyezően bólintottunk. – Rossz szerencse nekem. Nem anyanyelvem. – Aztán vállat rándítva lerázta magáról a balszerencsét. – Dolgozom rajta.

Perun mindenkivel kezet fogott, miközben mindenkit megrá-

zott egy kis árammal, ő meg kuncogva konstatálta a reakcióinkat.

Aztán megkövesedett csövekre emlékeztető tárgyakat vett elő.

– Ajándék – mondta, és mindenkinek adott belőle. – Nem tudom az angol nevüket. Megvédenek a villámtól.

Gyorsan leesett a tantusz.

– Fulguritok, vagy villámkövek – mondtam. Homok, amibe villám csapott. Belül üvegsimák voltak, kívül érdesek.

Perun arra kért, ismételjem meg a nevet. Miután megtettem, bebiflázta, aztán így szólt:

– Tartsátok magatoknál a fulguritokat, megvédenek Thortól.

Most már nem jelentenek problémát a villámai, értitek?

Leif kételkedve nézte a villámkövet.

– Ez megvéd a villámcsapástól?

– Csodás! – tapsolt Perun, aztán Leifre mosolygott. – Van egy önként jelentkezőnk a demonstrációhoz.

– Tessék?! – ellenkezett Leif.

– Ne aggódj! – nyugtattam meg. Perun a levegőbe emelte a há-

tára szíjazott baltát. Nem tudtam, hová tüntette el, amikor sólyom-alakban leledzett. Azon tűnődtem, vajon megtanítana-e erre a trükkre. – Szerintem azt akarja megmutatni, hogy úgy működik, mint egy talizmán.

– Remélem, emlékszel rá, hogy az a talizmán sem védett meg, amit legutóbb hordtam! – hívta fel figyelmemet a tényre Leif komor képpel. A hidegvas-amulettre célzott, amit azért adtam neki, hogy megvédje a pokoltűzzel dobálózó boszorkányoktól. – Az én húsom ugyanis fölöttébb tűzveszély… – abban a pillanatban villám csapott Leif fejébe, láttuk, ahogy végigfut a testén, majd felszívódik a földben. A villám mindenkit megijesztett. Lelki szemeim előtt Leif máris egy feldőlt, füstölgő, megszenesedett roncsként jelent meg. De csodák csodája, semmi baja sem esett. – …es? – Fejezte be a mondatot, de immáron kérdő hangsúllyal.

– Ugye!? Látjátok? – kiáltotta Perun. – Jobb a pajzsnál. Nem érezted a forróságát, és nem csíptek a szikrái sem, ugye?

– Egy… kicsit… csiklandozott – mondta Leif.

Mosolyogtunk.

– Ez nagyon különös – jegyezte meg Vejnemöjnen. – Lehetnék én a következő, akit megcsap?

Perun válasza egy újabb villám volt. A finnek egyetlenegy szőrszála sem perzselődött meg az arcán. Most már lelkesen hangot adtunk elismerésünknek. Perun szinte ragyogott a sikertől, és mindenkit megcsapott a villámával „gyakorlás céljából”.

– Van valami védelmi limitük? – kérdeztem a villámkövemre mutatva. – Mondjuk tizenkét csapás után eldobandók, vagy ilyesmi?

– Nem, ezek folyamatosan élvezik az én áldásomat – biztosított bennünket Perun. – A jövőben minden villámtól védve lesztek. Zeuszétól, Thorétól, akárkiétől. Ha nálatok lesz, nem árthatnak nektek.

– Már megbocsásson, magasságos! – kotyogott közbe Csang Kuo-lao. – Miben tartsuk? Erszényben vagy táskában?

– Mi? – csókolóztak össze Perun szemöldökei szerelmes, sző-

rös hernyókként. – Nem! Érintkeznie kell a bőrrel. Kézzel, lábbal, háttal, mindegy. Ha erszénybe rakod, a fulgurit az erszényt védi, nem téged.

Lassan felfogtuk, mekkora ajándékot kaptunk, és lelkesen megköszöntük.

– Igazán semmiség – szabadkozott, de látszott rajta, mennyire élvezi, hogy ilyen nagy feneket kerítünk a dolognak.

– Most, hogy így összegyűltünk – mondta Vejnemöjnen –, ideje, hogy délibábot bocsássak mindnyájunkra. Ha valaki szaglászna utánunk, ne láthasson meg bennünket.

Jobban tette volna, ha azelőtt rukkol elő az ötlettel, mielőtt a villám ötször lecsap ugyanarra a pontra – gondoltam magamban de talán így sem lesz haszontalan a dolog.

– Bocsássa meg tudatlanságomat, de ez az álca megtéveszti Hugint és Munint is, vagyis Odin asgardi szemeit? – kérdeztem.

A varázsló felém kapta sötét szemgödreit.

– Kiváló kérdés, és a válaszom határozott igen. Volt már olyan alkalom, hogy el kellett rejtőznöm előle. – Visszament az ülősziklá-

jához, és a táskájából kivett egy furcsa hangszert. Úgy nézett ki, mintha egy állat fogakkal kirakott alsó állkapcsa lenne, amire vé-

kony, sárga húrokat feszítettek. – Ez a kantelém – mondta Vejnemöjnen. – Egy csuka állkapcsából és egy szőke nő hajából ké-

szítettem. – Szóhoz sem jutottam. Mégis, mit lehet erre mondani?

Megkérdezni, hogy ki volt az a szőke hölgyemény? Vagy hogy mi ba-ja a barnákkal?

Vejnemöjnen énekelni kezdett, én meg bekapcsoltam a tündérlátásomat, mert kíváncsi voltam, mi történik a varázsspektrumban.

A kötések ott böndörödtek és pöndörödtek a levegőben, a varázsló elvágott minket a dolgok megszokott rendszerétől, és egy zsebdi-menzióba helyezett. Amikor befejezte, a szája sarkában megemel-kedtek a bajszai, ebből tudtam, hogy mosolyog.

– Kész volnánk. Nem éhes valaki? Van egy kis élelmünk – mutatott a varázsló a tűz fölött lógó, öntöttvas bográcsra.

Gunnar jelezte, hogy ő spéciéi bekapna valamit, és elindultunk a tűz felé. Állva vártuk meg Perunt és Leifet, akik újabb ülősziklákat hoztak. Gondolom, azon versengtek, hogy minél nagyobbakat és ne-hezebbeket találjanak a környéken.

– Szerény vacsora. Csak egy kis nyúl répával és hagymával.

Krumpli nélkül. – Szabadkozott Csang Kuo-lao. – De már napnyugta előtt elkezdtük főzni. Adtunk hozzá sót és paprikát is. Mostanra omlós lehet.

Mosolyogtam.

– Maguk tényleg nyúlpörköltet főztek? – A huszadik századi fantasyket olvasgatva azon mulattam leginkább, hogy a hősök milyen gyorsan összedobnak egy pörköltet a tábortűznél. Számomra ez még a sárkányok megölésénél is csodálatosabb volt, hiszen egy ehető

pörkölt elkészítése minimum négy óra – vagy több, ha télen készítik és szabad tűzön –, de a könyvekben, mindenféle magyarázat nélkül, egy óra sem kell a megfőzéséhez. Prágában már egy órával napnyugta után járt az idő, Nadimban pedig éjfél felé, vagyis a pörkölt való-

ban megfőhetett. Vejnemöjnen és Csang Kuo-lao alaposan felszerel-keztek tányérokkal és evőeszközökkel. Úgy tűnt, mindketten hozzá vannak szokva a vándorélethez. Mindenki enni kezdett – Leifet leszámítva, aki megivott egy pohárral a véremből. Perunnak ízlett az étel, de a kis adagok láttán másra kezdett áhítozni.

– Jó ez. De legközelebb medvét eszünk – mondta.

Senki sem törte magát, hogy elmossa a tányérokat. Mintha mindannyian Hemingway-hősökké váltak volna – az ezzel járó hím-sovinizmussal –, és inkább meghalnának, mint hogy női munkát végezzenek. Önként jelentkeztem hát a feladatra, hogy a nagy egójuk nehogy megsérüljön, és megkönnyebbült hálálkodásukat fogadva összeszedtem a tányérokat, hogy leballagjak velük a tópartra.

– Nagyra becsült Druida! – szólított meg Csang Kuo-lao. – Hallottam néhány részletet Mr. Helgarsontól az Asgardba való eljutást illetően. De elmagyarázná, kérem, hogyan fog ez történni?

– Síkot váltunk. Fizikailag nem lesz nagy dolog. Viszont mentá-

lisan gigantikus. A két barátommal simán ment a dolog – mutattam Gunnarra és Leifre –, mert idestova tíz éve ismerem őket. Ismerem a gondolkodásmódjukat. Tudom, mi okoz nekik örömet, és azt is, mi csapja ki náluk a biztosítékot. A barátaim. Viszont magukkal ma találkoztam először – mutattam a velem szemben ülő három alakra. – Ismeretlen előttem a személyiségük. Ha Csang Kuo-laóra, vagy Vejnemöjnenre, vagy Perunra gondolok, csak nevek maradnak szá-

momra. Pedig maguk többek egy névnél. Maguk a tapasztalat, a bölcsesség, az eszesség, a butaság, a gyűlölet, a bánat, az erősség és a gyengeség gyűjtőtégelyei. Különböző erők irányítják magukat, és különböző céljaik vannak. Mindent tudnom kell ezekről a dolgokról, ha nem akarom, hogy egy részük itt maradjon, amikor átugrunk a norvég síkra.

– Vagyis mindezen dolgokról be kell számolnunk magának? – kérdezte Vejnemöjnen.

– Nem csak nekem. Hanem mindannyiunknak. Ha túl akarjuk ezt élni, be kell néznünk bajtársunk házának ablakán. És úgy nyitjuk ki ezeket az ablakokat, ha történeteket mesélünk.

– Történeteket akar hallani? Miféléket? – kérdezte Perun.

– Mindenféléket. Amerikában ezt „férfiak közti kötésnek” nevezik, és pontosan ez az a fogalom, amit el akarunk érni. Kötődnünk kell egymáshoz mentálisan és spirituálisan, ha azt akarjuk, hogy mindegyiküket a norvég síkra juttassam. Szóval addig maradunk itt, amíg meg nem győződöm róla, hogy készen állunk az utazásra, és ehhez el kell mesélnünk egymásnak a történeteinket. Azt tanácsolom, hogy először azzal a közös problémával kezdjük, ami mindannyiunkat ide hozott: miért akarnak végezni Thorral? Aztán jöhetnek a könnyedebb témák. Egyetértenek?

Egyetértően morogva bólogattak, de tekintetük összevont szemöldökük alól a tűzbe meredt – ahová minden kétséget kizáróan a norvég istent kívánták.

– Ki szeretné kezdeni? – tettem fel a kérdést.

Mind az öten egyszerre kezdtek beszélni, de amikor a szőrét meresztgető Gunnart meglátták, négyen azonnal visszakoztak, nehogy a vérfarkas azt higgye, nincsenek tisztában azzal, ki itt a domináns hím.

 

Tizenötödik fejezet

 

A vérfarkas meséje

 

A magam alig több mint háromszáz évével én vagyok a legfiatalabb a csapatban, de úgy tűnik, mintha Thort sokkal régebben gyűlölném.

Pedig tíz évvel ezelőtt kereszteztük egymás útját először. Különös, hogy a heves érzelmek mennyire meg tudják nyújtani, vagy össze tudják zsugorítani az időt. Még furcsább az, amikor egy isten az ember barátjának próbálja beállítani magát, pedig valójában az ember ellensége. Annyit sejtek, hogy Thor mindannyiukkal tett valami rosszat, különben nem lennének itt. Abban is biztos vagyok, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek a világon, akikkel valami igazságtalanságot cselekedett. Hallottam szóbeszédeket, sztorikat, pletykákat a kegyetlenkedéseiről és alantas viselkedéséről. Talán a lényéből fakad, hogy szeszélyes és sokkolóan gonosz, hiszen a teste a legrosz-szabb időjárás palackja, és az akaratereje nem bizonyul elég jó du-gónak. Elég viharosan kavarog benne, hogy mi a jó, és mi a rossz.

Mindezek nem szolgálnak számára mentségül. A vérfarkasok között akadnak kegyetlen ragadozók, és uralkodnunk kell a farkasa-ink fölött, ha életben akarunk maradni. Szigorúan kell alkalmaz-nunk a Falkatörvényt, és – ha nem ütközik a Falka-törvénybe – az emberek törvényrendszerét is. A törvény az, ami elválaszt a barba-rizmustól és a belső vonyítástól. Sötétebb lényünk, szükségszerű pó-

ráza. És ennek az istenek esetében is így kellene lennie. Ahogyan mi alá vagyunk rendelve a jognak és törvénynek, nekik is akként kéne alárendelődniük. A legendákból megtudtuk, hogy az ő igazságukat egy fensőbb istenség vezérli, ha egyáltalán vezérli valami. De ez nem mérhető össze azzal a bűnnel, amit elkövetnek, és a halandókon alkalmazott büntetésük gyakran eltúlzott, és örök érvényű.

Hogy teljesen megértsék, mit követett el ellenem Thor, vissza kell mennünk Izlandra, az 1705-ös évbe.

Akkoriban futár voltam és házaló. Nyaranta jártam a szigetet, üzeneteket vittem és apróságokat árultam a zsákomból. Híreket közvetítettem, és az isten háta mögött élő farmereket megajándékoztam azzal az érzéssel, hogy nincsenek egyedül a világban. Sokszor olyan boldogok voltak, amikor megláttak, amennyire én is örültem nekik.

A fejemben lévő pletykákért ingyen kvártélyt és kosztot kaptam, és megadtam nekik a lehetőséget, hogy felvegyék a kapcsolatot távoli barátokkal és rokonokkal. Cserébe nem kértem mást, csak néhány garast, vagy zabot a lovamnak.

A látogatás, amit azon a nyáron a Hnappavellirben tettem, megváltoztatta az életemet. A ház népe a földeken dolgozott, csak egy lány maradt otthon, akit Rannveig Ragnarsdóttirnak hívtak, ti-zenkilenc éves volt, és unta már a falusi létet. Amikor mosolygott, az orcáján rózsák nyíltak, és olyan színű haja volt, mint a búzamező.

Éppen lisztes ruhában egy tésztával birkózott a konyhában, és nem számított az érkezésemre. Felbukkanásom izgatottá tette, és megpróbált visszaemlékezni azokra az udvariassági formákra, amiket régen tanult, de sohasem alkalmazott a gyakorlatban. Nekem nagyon tetszett a lány. Amikor leültünk a poharainkkal az asztalhoz, és beszélgetni kezdtünk, szerény személyemet romantikusnak és ka-landosnak tartotta. Néhány perc elteltével más szemmel kezdett nézni rám. Flörtölt velem, én meg bátorítottam. Hetek óta nem értem nőhöz. Azt javasolta, hogy induljunk néhány elkószált bárány megkeresésére. Bepakolt pár csík szárított húst, némi süteményt és egy plédet, és miután kiválasztott egy kancát az istállóból, elindultunk arra a területre, amit ma Skaftafell Nemzeti Parknak neveznek.

Volt ott egy hely, amit szerinte mindenképpen látnom kellett. Egy vízesés volt, amit Svartifossnak hívtak. Fekete vulkanikus bazaltkö-

veken ömlött lefelé a víz. A kövek lassan kihűltek, és hatszögletű

alakzatokban kristályosodtak ki. Sötét, dallamos szépsége volt a helynek, napszállta után oda akart elvinni. Hagytam magam.

Rannveig addigi életéből csak kevés kiút kínálkozott. Hnappavellirben húsz ember élt, azok is egymás atyafiai voltak, és ebben a helyzetben egy fiatal lány nem tehetett mást, engedelmeskedett. Nekem kellett volna az ő életében annak a boldog közjátéknak lennie, ami ugyan rövid, de utána sokáig lehet ízlelgetni. Én tudtam ezt, és hálás voltam érte.

Majdnem felfalt szeretkezés közben, emlékszem, azt mondta nekem, hogy ő többet vár a földi léttől, ő élni akar, igazán. Számunkra egy holdfényes légyott többet ért egy áthortyogott éjszakánál, ami után másnap újra dagaszthatja a tésztát, és táplálhatja a tűzhelyet.

Ezt a véleményt valaki meghallotta, és félreértette.

A farkast, aki aznap este ránk támadt, Úlfur Dalsgaardnak hív-ták. Mialatt mi egymás ölelésében felolvadtunk, a farkas mélyen a térdinamba vájta a fogát, és átharapta Rannveig lábikráját. Meg voltunk bénítva, sem menekülni, sem harcolni nem tudtunk, biztosak voltunk benne, hogy ütött az utolsó óránk. Azt hittük, hamarosan az egész falka a nyakunkon lesz, de kiderült, hogy csak egy – bár hatalmas – farkasról van szó, amely hátrálva nézte, ahogy vérzünk.

Először nem akartam hinni a szememnek: bár hallottam róla legendákat, soha nem láttam farkast Izlandon. És ez a farkas nem is úgy viselkedett, mint a történetekben szereplő farkasok. Nem értettem a viselkedését. Sebesültek és rémültek voltunk, véreztünk, mindez mégsem bátorította fel arra, hogy végezzen velünk, a farkas csak ott akart lenni a közelünkben, és semmi többre nem vágyott.

Ha el akartuk vonszolni magunkat, vagy megpróbáltunk segítségért kiabálni, ránk mordult és felénk kapott. Valami különös dologra tar-togatott bennünket.

– Mit akar tőlünk? – kérdezte tőlem Rannveig.

– Nem tudom – vallottam be. – De nem tehetünk mást, mint hogy várunk.

– Gondolod, hogy megette a lovainkat? – kérdezte, mert nem hallottuk a hangjukat, mióta másfél kilométerre onnan kipányváztuk őket egy mezőn legelni. Bár ezt éppúgy lehetett a közelben zubogó vízesés, mint a távolság számlájára írni.

– Fogalmam sincs – mondtam. Így csak vártuk, hogy elvér-zünk-e, vagy átharapja-e a torkunkat végül.

A választ hajnalban kaptuk meg, amikor a hold sápadt fényét eloszlatta a felkelő nap. A farkas felvonyított, és a földre vetette ma-gát, mintha görcsöt kapott volna. Csontjai recsegtek, inai pattogtak, bőre hullámzott. Rémes átváltozása közben nem maradt ereje rá, hogy üldözzön bennünket, és Rannveig úgy gondolta, eljött az alkalom a menekülésre. Összeszedte a ruháinkat, felállt, és így szólt: – Gyere, én elég jól vagyok ahhoz, hogy futni tudjak. – Akkor vettem csak észre, hogy a vádlija hajnalra begyógyult. Ahogy az én combom is látványos javulást mutatott. Ezek a jelek, és a farkas átváltozása megmagyarázták számomra a bestia különös viselkedését.

– Ez egy farkasember! – kiáltottam. – És éppen teleholdkor harapott meg bennünket! – Manapság a vérfarkasokról szóló törté-

netek nagy eltéréseket mutatnak a részletek tekintetében, de annyit akkoriban biztosan lehetett tudni, hogy csak úgy tudják tovább bőví-

teni a falkájukat, ha teliholdkor megharapnak valakit. A bizonyíté-

kok egy rémes következményre utaltak, amit Rannveig még nem fogott fel.

– Gyere, Gunnar! – mondta néhány méterről.

– Nem megyek. Nézd! Ez egy ember! – mutattam a földön fetrengő alakra, aki addigra határozottan emberalakot öltött. Valamivel alacsonyabb volt nálam, de sokkal robusztusabb és izmosabb. Rövid, szőke haja, és hosszú szakálla volt. A vonaglása véget ért, mire befejeztem a mondatom, és a következő pillanatban ott állt előttünk anyaszült meztelenül, minden szégyenérzet nélkül.

– Azt mondtad, igazán szeretnél élni – mondta Rannveignek gúnyos bariton hangon. – Most megkapod tőlem a lehetőséget. Ma éjjel a hold ugyan nem volt teljesen kerek, de éppen eléggé teli volt ahhoz, hogy elkezdődjön az átváltozás. Vagy vérfarkasok lesztek, mint én, vagy elpusztultok átváltozás közben. Egy Falkát fogunk alkotni, és együtt fogunk élni az emberek és a vadon világában.

– De én nem akarok vérfarkas lenni! – ellenkezett Rannveig.

A férfi megrovón nézett rá.

– Ha megtanultátok, hogyan kell a farkasságot kordában tartani magatokban, csak havonta egyszer kell átváltoznotok. Fogd fel úgy, mint a menstruációt, csak itt még vérezni sem kell.

– Miért nem kérdeztél meg előtte? – mondtam. – Én nem vá-

lasztottam volna ilyen életet.

– Itt az élet választ téged – javított ki a vérfarkas. – Farkas formában nehéz lett volna megkérdeznem. És amíg ki nem próbá-

lod, nem tudod, mit utasítanál vissza. Élvezni fogod a farkasságot, hidd el nekem!

– Miért hinnénk neked?! – csattant fel Rannveig. – Rohadtul megmartál!

– Nagyon szívesen – válaszolta Úlfur. – Tudom, hogy később még meg fogod köszönni.

– Megköszönni? Ugyan mit? Hogy szörnnyé változtattál? Hogy a pokolra küldtél?

– Te a pokol miatt aggódsz? – legyintett felém, és felkacagott.

– Ez a férfi nem a férjed, ugye?

Rannveig arca vörös lett.

– Isten megbocsátja a gyengeséget. De nem bocsátja meg a…

gyűlöletességet. – Az utolsó szót már üvöltötte, és gyorsan magára kapkodta a ruháit. E ponton talán el kellene mondanom, hogy Rannveig hozzám hasonlóan lutheránus volt, ahogy abban az időben minden izlandi. De az ősnorvég vallás is tovább élt a skandinávok között, bár kisebb mértékben, ahogyan még ma is. Úlfur, a dán bevándorló, egyike volt a régi istenek követőinek. (Izlandon folyamatos dán beszivárgásnak lehettünk tanúi, mivel akkoriban Izland dán uralom alatt állt, de IV. Frigyes ránk sem hederített, lefoglalta a své-

dekkel vívott Nagy Északi Háború.) – Attól függ, melyik istenről beszélünk – mondta Úlfur. – Az Ászoknak semmi problémája a kettős természettel.

– Látod?! – mondta nekem Rannveig. – Pogány marhaságokat fröcsög. El van átkozva, ahogyan már mi is!

Úlfur hátravetett fejjel, szívből felkacagott.

– Ti áldottak lettetek, nem átkozottak! De erre időben rá fogtok jönni. Amikor együtt rohantok velem a telihold alatt és a vadászat során megízlelitek a forró vért a saját nyelvetekkel…

– Fúj! – Rannveig a fülét befogva elrohant. Nem akart hallani a nyelvét érintő, forró vérről. Felkaptam a ruhámat, és utánafutottam.

Úlfur ismét felnevetett, és utánunk kiáltott: – Fussatok csak, ha akartok! De éjjel ne maradjatok az emberek közelében, különben az a bizonyos forró vér emberízű lesz!

Rannveig egy kilométeren át rohant. Olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle, arra futott, ahol a lovakat hagytuk, és csak akkor értem be, amikor már majdnem megérkeztünk a rétre. Mire elértük a ki-pányvázott hátasokat, Rannveig egyszerre zihált és sírt, de csak egy állat maradt élve. A másik már csak csontok, bőr-és húsdarabok halmaza volt.

– Istenem, istenem! Gunnar, ez megette a lovamat! – kiáltott fel Rannveig.

– Ha a lónak köszönhetem, hogy nem evett meg engem, akkor hálás vagyok neki – feleltem.

Rannveig megpördült, és ököllel ütni kezdte a mellkasomat. És nem is gyengén. Mindent kiadott, ami benne feszült, a düh vulkán-ként robbant ki belőle.

– Hogyan… Lehetsz… Hálás? – kiabálta, és minden szót egy ütéssel tett nyomatékosabbá. – Tönkretett bennünket! Tönkretett, hallod?! Olyan gyorsan gyógyulunk, mint a démonok, többé nem vagyunk emberek! A megváltásunkat fújhatjuk! Volt, nincs! – Zoko-gásban tört ki, és a lábamat átfogva a földre rogyott. Letérdeltem elé, de nem tudtam, mit mondhatnék. Nem mondhattam azt neki, hogy minden rendben lesz. Nem lesz egyszerű elmesélnie a farmon, mi történt a lóval. És ha éjszaka tényleg farkassá változik, a farm népe halálos veszélyben lesz. Hogy ne tegyük ki őket a veszélynek, és hogy a mesénket – amit be akartunk adni nekik, ha mégis visszatérnénk – tovább szőhessük, nyugat felé akartuk folytatni utunkat, Kirkjubaejarklaustur irányában. De a dolog reménytelenül nehéznek bizonyult, mert a maradék lovunk sem tűrte az érintésünket. Rémülten nyerített, és védekezve felágaskodott, akármelyikünk próbálta megközelíteni, végül el kellett vágnunk a pányvát, és szabadon engedtük. Visszavágtatott a Hnappavellir-tanya felé.

Mivel nem láttunk más lehetőséget, jobb híján utána baktat-tunk. Egy napot kibírunk víz és étel nélkül, másnap hajnalra úgyis elérjük a tanyát, gondoltuk. Úlfurról nem hallottunk egész nap.

Rannveig és én holtfáradtak voltunk. Az előző éjjel egy szem-hunyást sem aludtunk, és egész nap utaztunk. Napszálltakor közös megegyezéssel leroskadtunk egy fa alá. Mindketten féltünk attól, ami ránk vár, de már nem maradt rá energiánk, hogy aggódjunk miatta. Még egy kicsit aludni is tudtam.

Viszont ébredésünk a lehető legrémesebb volt. A csontjaim száz helyen elpattantak, és újra összeforrtak egy idegen alakzatban, és a szervek cuppogva rendeződtek át bensőmben. Ismeritek azt a fejfájást, amikor az ember két szeme közt hasogat? Az a legször-nyűbb fájdalom, amikor az ember fejéből egy farkasorr nő ki azon a helyen. Az sem könnyítette meg a folyamatot, hogy emberi ruhákban voltunk.

Rannveig hasonló átváltozáson ment át. Fájdalmában még ná-

lam is hangosabban kiáltozott és vicsorgott, pedig én sem fogtam vissza magam. A ruháink végül leszakadoztak rólunk, és húsunk hullámzása megszűnt. Nyüszítve feküdtünk a fa alatt, a fájdalom enyhülni kezdett. Elfordítottam a fejem, feltűnt, hogy sokkal élesebb lett a látásom. Rannveigből egy világosszürke farkas lett, testéről cafa-tokban lógtak ruhájának fehér foszlányai.

Négy lábra álltam, és nagy levegőt vettem. Soha nem ismert és érzett illatok ömlöttek az orromba. Erdeiegér-család lakott a közelben, ürülékük beszennyezte a fát, amin álltunk. A Hnappavellirbe vezető ösvény felől éreztem a lovam félelmének illatfoszlányait. A lóról eszembe jutott, mennyire éhes vagyok. Vadásznom kellett.

Rannveig is magánál volt, és ő is éhesnek tűnt. Ő is kiszagolta a lovat, és együtt vetettük utána magunkat. Nem tudom, hogyan kommunikáltunk egymással, talán az ösztön szintjén, mert akkor még nem volt köztünk falkakapcsolat.

A futás jólesett. Nem futottunk teljes erőnkből, inkább csak könnyedén ügettünk. Rannveig mellettem haladt, látszott rajta, hogy ő is élvezi a dolgot. Éreztem, hogy egyre közelebb jutunk a lóhoz. A ló lelassíthatott, vagy megállt éjszakára, mert nem volt biztos az út-irányban. Ahogy közeledtünk, újabb lovak szaga csapta meg az orrunkat, és valami más is: emberszag. Egyből nyáladzani kezdtem, és ami az emberi gondolkozásomból megmaradt, az is elpárolgott, a farkas nemcsak a testem fölött vette át a hatalmat, hanem az agyam megmaradt része fölött is. A következő dolog, amire emlékszem, hogy valaki megszólalt a fejemben.

„Remek. Emberhúst ettél. A benned lakó farkas most már erős lesz. Először nehezen tudod majd kordában tartani, de végül a Falka erős tagjává válsz.”

„Tessék? Ki beszél?!” – kérdeztem. Körbenéztem, de csak Rannveiget láttam a közelben, pofája csupa vér. A saját pofámon is éreztem a vér ízét, és szagoltam rezes illatát. Nem messze tőlünk egy másik farkas ült. Ráismertem, Úlfur volt az.

„Ismersz. Én vagyok az alfahím. Mi vagyunk a Falka.”

Rannveig lassan magához tért, és rádöbbent tettünkre. Én nem ismertem rá az általunk szétmarcangolt testre, de Rannveig annál inkább. Felnyüszített, és ijedten elugrott mellőle. A falkakapcsolaton át felkiáltott:

„Neee! Ez Sigurd! Megöltük a bátyámat! Gunnar; mi megettük a bátyámat!”

Biztosan a húgát kereste. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a terepet. Az ösvényen lejjebb egy másik hulla hevert. Őt sem tudtam azonosítani, mivel a tanyáról Rannveig volt az egyetlen, akivel találkoztam, de biztos voltam benne, hogy ő felismeri.

„Ne haragudj, de… őt is felismered?” – kérdeztem. Nem figyelt rám. Nem tudta feldolgozni, hogy megette a testvérét, és most megpróbálta kiöklendezni. A férfiakért fájt a szívem, de nem tudtam gyűlölni magamat. Addigra világossá vált számomra, hogy én nem tettem semmit. Ezeket az embereket egyértelműen farkasok ölték meg, nem gyilkosság áldozatai.

„Igazad van, Gunnar!” – mondta Úlfur, vagyis tisztán hallotta a gondolataimat. – „Nem ti tettétek ezt. A farkasaitok tették.

Rannveig? Rannveig. Nyugodj meg.”

Azt hittem, ugyanúgy figyelmen kívül hagyja, mint engem, de azonnal megnyugodott. Alfaként Úlfurnak nagy befolyása volt fölöt-tünk, Rannveig fülét-farkát behúzva halkan nyüszíteni kezdett.

Úlfur folytatta:

„Mindketten figyeljetek rám! Északnak indulunk, Izland túlsó felére, és ott letelepedünk. Lassan növelni fogjuk a Falka létszámát, kialakítunk egy saját, virágzó territóriumot. Ha reggel visszavál-toztok emberré, jobban fogjátok érezni magatokat. Erősebbek lesztek. Többé nem lesztek betegek. Megtanítalak benneteket, hogyan tartsátok kordában magatokban a farkast, és akkor havonta nem háromszor szabadul ki belőletek, ahogy akarna, hanem csak egyszer, és amíg a falkakapcsolat fennáll, nem merülhettek el annyira a farkasénetekben.”

„El vagyunk átkozva, Gunnar” – mondta Rannveig.

„Talán” – ismertem el. „De talán még megtalálhatjuk az utat a megváltáshoz. ” Bár az az igazság, hogy nem akartam túl sok erőfeszítést tenni a dolog érdekében, hiszen máris tetszett a farkaslét, és nem éreztem azt a rettegést, amit ő.

„Ki az a másik ember?” – kérdeztem ismét, miután megnyugodott valamelyest.

Előreügetett és megnézte, ami a férfi arcából maradt: „Einar, a nagyapám, övé volt a tanya. Istenem, nem hiszem el, hogy ez történik!” – Hátravetett fejjel vonyítani kezdett.

„Nem történik, Rannveig, hanem megtörtént. És nem mi csináltuk. Baleset volt.”

„Ne tegyél úgy, mintha nem tehetnél róla! Házasságon kívül éltünk házaséletet, és az isten ezt a lényt küldte ránk büntetésül.

Most megöltük a bátyámat és a nagyapámat.”

„Én nem érzem magam elátkozottnak” – mondtam.

„És most már te is egy vagy közülük” – tette hozzá Úlfur.

Rannveig felnyüszített és lehasalt. Tappancsaival befogta a szemét, mint egy ember. Fülét hátrasunyta, és behúzta a farkát maga alá.

„Figyelj rám, Rannveig!” – kezdtem, és az agyam sorra vette a lehetőségeinket. „Azt mondtad, végre élni szeretnél. Itt a lehetőség.

Nem lesz rá szükséged, hogy egy férj vagy egy testvér viselje a gondodat. Csak a Falka lesz, érted?”

„Pontosan” – mondta Úlfur. „Elmegyünk Húsavikba és olyan munkát választasz, amilyet szeretnél, és ha megtelik a hold, akkor felkerekedünk és fókákra vagy lundákra vadászunk, amire csak akarunk. Nyaranta lemegyünk a Mývatn-tóhoz, és kacsákat fogunk.”

Abban az időben nem sok másra lehetett vadászni Izlandon ezeken az állatokon kívül. A norvégiai rénszarvashordák csak a ti-zenkilencedik század közepén vándoroltak be.

De ugyanígy híján volt az ország nagyobb ragadozóknak is. A legveszélyesebb ezek közül a sarki róka volt. Tehát nyilvánvaló volt, hogy senki sem hiszi majd el, hogy ezeket az embereket sarki rókák támadták meg. Ha megtalálják őket, hajtóvadászatba kezdenek a gyilkosok után.

„Mennünk kell” – mondta Úlfur. „Gyertek! Holnapra Kirkjubaejarklausturba érhetünk, és ott szerzünk majd ruhát. Majd azt mondjuk útonállók raboltak ki. ” Úlfur sokkal jobban fel volt ké-

szülve az átváltozásra. Nem csak ruhák, különféle értéktárgyak is vártak rá.

„Útonállók, Izlandon?!” – kérdeztem elképedve. Én is éppen azért utazhattam biztonságosan futárként és házalóként, mert az útonállók nem éltek meg a tanyák közt vérszegényen csordogáló ke-reskedelemből.

„Miért ne? Csak nézz ki nagyon szerencsétlennek, és beveszik!”

Ez nem esett nehezemre, mert az emberré változás ugyanolyan fájdalmas volt, mint a farkassá alakulás. A kirkjubaejarklausturi jó emberek ruhákat és élelmet adtak nekünk, és Úlfur táskákat vásá-

rolt, hogy legyen mibe pakoljuk a hosszú úthoz elengedhetetlen felszerelést. A sziget északi részén, gleccserek közt haladva szeltük át az országot. Éjszakánként a szabadban aludtunk, és nem féltünk semmitől. Rannveig nem nagyon beszélt velünk, és éjszakánként sírdogált. Nem akarta, hogy megvigasztaljuk.

Mielőtt Húsavik felé továbbhaladtunk volna, megszakítottuk utunkat Mývatnnél. Ott munkát szereztünk a parton. Féltünk bálna-vadásznak vagy halásznak állni, mert mi van akkor, ha a telihold a nyílt tengeren talál bennünket, ezért aztán más területen kerestünk állást.

Lassan

hozzászoktunk

vérfarkas

mivoltunkhoz,

és

Húsavikban két taggal bővítettük a falkát, egy hímmel és egy nős-ténnyel.

A pestis 1707-ben elérte Izlandot is, és a népesség negyedét elpusztította. Azt javasoltam Úlfurnak, hogy a falkát az általa terve-zettnél gyorsabban kéne bővítenünk, mert a farkasok túlélnék a pestist, és az átváltoztatással életeket menthetnénk. Ez volt az első alkalom, hogy megtapasztaltam rejtett rasszizmusát és teljes bigottságát.

Úlfur egyetértett abban, hogy életeket mentve gyarapítsuk a falkát, de csak skandinávok jöhettek nála szóba. A keltákat el kellett felejtenünk, ahogy a többi etnikumot is, és előnyben részesítette a pogá-

nyokat. Én nem értettem egyet a preferenciáival, sem azzal, ahogy a Húsavikban élő többi népet borzalmas halálra ítélte.

Amikor felhoztam a témát, Úlfur felborzolta a hátán a szőrt, és azt tudakolta, hogy a vezérségét akarom-e megkérdőjelezni. Én voltam a második a falkában, de a három falkatag jobban szeretett velem beszélni, mint vele. Például Rannveig csak akkor beszélt Úlfurral, ha ez elkerülhetetlen volt.

– Nem a vezérségedet kérdőjelezem meg, csak a döntéseid mö-

gött húzódó okokat, amiknek köszönhetően a keltákat kizárjuk a falkából. Tudok két izmos fickót, akit a legközelebbi teliholdkor megmenthetnénk. – Amitől már csak három nap választott el bennünket.

– A kelták megzavarnák a falka harmóniáját, és széthúzást okoznának – mondta, bár nem egészen értettem, miféle harmóniára céloz. Már így is nagy volt a nyugtalanság és a széthúzás, annak ellenére, hogy a falkánk létszáma továbbra is egy számjegyű volt.

Mire visszatértünk a telihold alatti futásunkból, a kelták vagy halottak voltak, vagy haldokoltak a pestistől.

Én ezt rossz döntésnek és nagy veszteségnek éreztem, és ez jelentette az Úlfur és köztem kialakuló viszály kezdetét.

– Megmenthettük volna azokat az embereket – mondtam, mire ő rám mordult, és fellökött. Elterültem a földön, a szemem sárgában úszott.

– A fajok tisztasága falkatörvény – morogta. – Ne merd még egyszer azt javasolni, hogy megváltoztassuk! – Gondoltam, alaposan összekeveri a faj és a nemzetség fogalmait, de lenyeltem a választ, és megtörtem a szemkontaktust.

– Ahogy kívánod, alfa! – mondtam.

A következő héten találkoztam egy másik falka vérfarkasával.

Hallbjörn Hauknak hívták.

– Én vagyok a második Reykjavíkban, a falkavezért Ketill Grímssonnak hívják. Maga áll közvetlenül Úlfur Dalsgaard alatt, ugye?

– Igen.

– Beszélhetnénk négyszemközt?

– Kevés helyre mehetnénk a falka tudta nélkül – feleltem. – Kis falka vagyunk, és Húsavik nem nagy hely.

Hallbjörn mosolygott.

– Értem. Akkor rövid leszek. Tud róla, hogy Úlfur Dalsgaard a reykjavíki Falka tagja volt egészen két évvel ezelőttig, amíg nem száműzték?

– Nem, erről nem tudtam. Miért marták ki maguk közül?

– A faji tisztaságra vonatkozó nézeteit Ketill és a többiek visz-szataszítónak találták. Állandóan becsmérelte vagy gúnyolta a Falka más eredettel rendelkező tagjait, beleértve engem is, aki apai ágon angolszász gyökerekkel rendelkezem. Ketill azt mondta neki, hogy vigye a rasszista keresztes háborúját máshová, és száműzte Reykjavíkból.

– Miért keresett meg?

– Hogy tudassam magával és a farkasaival, hogy van egy másik Falka is Izlandon, ha úgy éreznék, hogy helyet változtatnának. Amíg nem teszik magukévá Úlfur nézeteit, szívesen látjuk magukat közöttünk. Sokszínű társaság vagyunk.

– Ennyi? Ezért tett meg olyan hosszú utat?

– Nem. Arra is kíváncsi vagyok, mennyit tud a falkatörvényekről.

– Úlfur hozza őket. Az alfahím szava parancs.

– Természetesen. De hogyan működik a vezércsere?

– A… mi?

– Tegyük fel, hogy a falka egyik tagja nem ért egyet az alfa vé-

leményével. A falka valamelyik alacsonyabb rendű tagja, vagy mondjuk maga. Vagy a falka többsége új alfahímet szeretne választani. Mi történik ekkor?

– Nem tudom.

Hauk felhorkant és megrázta a fejét, mintha erre a válaszra számított volna.

– Az alfát mindenki kihívhatja, hogy megszerezze tőle a vezér-séget. Akkor megküzdenek. A győztes lesz az új alfahím.

– Milyen küzdelemről van szó?

– A legvéresebbről. Vagy megadja magát az egyik, vagy halálosan megsérül.

– Érdekes. Úlfur elfelejtette említeni nekem ezt a falkatörvényt.

– Vigyázzon a gondolataira! – figyelmeztetett Hauk. – Ha Úlfur a falkakapcsolaton keresztül meghallja, mit gondol, előbb kell harcolnia, mint felkészült volna rá.

– Engem akár már most meghallhat – mondtam. Úlfur kivéte-lével minden falkatagot a házamba hívtam megbeszélésre. Gondoltam, jobb, ha előbb rájön, és akkor vagy elfogadja a kihívásomat, vagy sem. Húsavikban még mindig akadtak emberek, akiket meg lehetett volna menteni a pestistől.

Bár fogyó hold volt, és a farkasaim a leggyengébbek voltak, a falkakapcsolaton keresztül bejelentettem, hogy kihívom Úlfurt, az-tán nagy fájdalmak között, a saját akaratomból átváltoztam, és vártam Úlfur érkezését.

A harc leírását most mellőzném, elég legyen annyi, hogy brutá-

lis volt és rövid. Kevesebb, mint egy perc alatt megöltem őt. Csak akkor jöttem rá saját erőm nagyságára, amikor a körülmények ki-kényszerítették belőlem. Amikor meghalt, csípős hideget éreztem a levegőben, amit akkor el is felejtettem, és csak hosszú évek múlva kaptam rá magyarázatot. A Húsavik Falka alfahímje lettem, később egész Izlandé, amit megelőzött egy vita Ketill Grímssonnal, amit szintén nem részleteznék. Alfahímként első cselekedetem a falkatörvény megváltoztatása volt.

– A tagválasztásnál az etnikai háttér nem szerepel kritérium-ként a jelentkező rátermettségét illetően – jelentettem ki. – Kívánja valaki megkérdőjelezni ezt a döntést, illetve a vezérségemet? – Egyikük sem kívánta, Úlfur leváltását már a kezdetektől támogatták.

A Laki-vulkán 1783-as kitörésekor az akkor már húsztagúra bővült Falkámmal elhagytuk Izlandot, az Újvilágba jöttünk, és lassan tovább bővítettük csapatunkat a legkülönbözőbb származású tagokkal. Néhányuk elhagyta a Falkámat és egy másikhoz csatlakozott, de sokan maradtak. Létszámunk az 1918-as spanyolnátha járvány alatt indult ugrásszerű növekedésnek. Addig csak ritkán adó-

dott rá esély, hogy életet mentsek meg a lükantrópia által – amit nem is tekint mindenki ajándéknak, ezt Rannveig példájából tudtam. De a szörnyű betegség idején eszembe jutott az izlandi pestis-járvány, és a mulasztás, hogy nem mentettük meg az embereket, amikor megtehettük volna. Elhatároztam, hogy nem ismétlem meg ezt a hibát. Így az év teliholdas időszakaiban utasítottam a társai-mat, hogy tartsák nyitva a fülüket lehetséges tagok után kutatva.

Olyan embereket kerestem, akiknek nem voltak olyan hozzátartozó-

ik, akiket el kellett volna tartaniuk, és élet-halál közt lebegtek. És otthon kellett haldokolniuk, valahol vidéken, nem egy kórházban.

Mert nem kockáztathattuk meg, hogy felfedjük magunkat.

Néhányan megfeleltek a kritériumoknak, a farkasok nyolc embert mentettek meg abban az évben, akik meghaltak volna az influ-enzában. Egyikük sem volt skandináv.

Lett egy amerikai őslakónk, egy mexikóink, két kínai nőnk, egy német tinédzserünk, egy vékony fiúnk Indiából, egy angol lányunk, és egy Fülöp-szigeteki emigránsunk, akinek a családját máris elpusztította a vírus. Mind szeretetre méltó emberek voltak, és fantasztikus farkasok. És nemcsak a Falkánk életét gazdagították, de Rannveigét is.

Belőle és belőlem nagyon különböző farkas vált. Én domináns voltam, ő általában behódoló, bár volt egy-két flörtje. Nem választ-hattam párul, mert képtelen volt alfaként viselkedni, és a falka egy behódoló lelkületű farkast soha nem fogadott volna el vezetői pozí-

cióban. Az volt a helyzet, hogy bár mindenki kedvelte, párként senki sem tudta elképzelni magának. Ezért nagyon megörültem az örömé-

nek, amikor szerelmesek lettek egymásba a Fülöp-szigeteki férfival.

Honoratónak hívták, és képes volt kihúzni Rannveiget a kétszáz éves bánatból. Komolyan mondom, teljesen kicserélték, miután párja lett. Megszállott gondolatai az elátkozottságot illetően szétosz-lottak, mert hogyan adathatna meg egy elátkozottnak a szerelem érzése? Most először kezdett áldásként és nem átokként tekinteni a farkaslétre. Mert ha Úlfur nem választ ki bennünket pár száz évvel ezelőtt, soha nem ismeri meg Honoratót.

De a hosszú évek óta halott Úlfur még a sírból is talált rá mó-

dot, hogy megmérgezze boldogságát. Mert a halálakor érzett hideg borzongás azt jelezte, hogy a valkűrök kiválasztották, és a Valhallában csatlakozhatott az Einherjarthoz. Ebben biztos voltam.

És miközben naponta készültek a Ragnarökre, sikerült magára von-nia Thor figyelmét. És amint ezt elérte, minden erejét arra fordította, hogy az istenből merénylőt csináljon.

Tíz évvel ezelőtt a Falkámmal Norvégiába utaztunk. Minden évben ellátogatunk oda, mivel a Falkám nagy része norvég vagy izlandi ősökkel rendelkezik, és szeretik meglátogatni az anyaországukat. Egy hétre mentünk, hogy vadásszunk, játsszunk és álmodoz-zunk a farkasaimmal. A harmadik nap éjjelén, a telihold éjszakáján, nyolc kedves barátomat – akiket 1918-ban mentettünk meg, beleértve Rannveig párját is – villámok csapták agyon. A Falka skandináv tagjai sértetlenek maradtak. És – hangsúlyozom – nem volt vihar.

Az ég szórványosan volt csak felhős, és én azonnal tudtam, hogy nem természeti csapásról van szó. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor Thor leereszkedett a szekerén, és röviden beszélt velem.

Ügyelt rá, hogy a Falkám ne érhesse el.

Ezt mondta: „Úlfur Dalsgard, a Valhalla egyik legjobb harcosa üdvözletét küldi. És azt ajánlja, hogy változtasd meg a falkatörvényt az idegenfajú tagok felvételének tekintetében!” Aztán kinevetett bennünket, mi meg vicsorogtunk és csaholtunk. Élvezte, hogy képtelenek vagyunk kárt tenni benne. Aztán szó nélkül elrepült, mi meg ott maradtunk vonyítva és gyászolva.

Képzelhetik, hogy Rannveig mennyire vigasztalhatatlan volt.

Meggyilkolt férjét gyászoló vonyítása a mai napig kísért.

Thor nem a Falkám tagja. Nem is lesz soha az, tehát azt sem mondhatja meg, milyen törvényeket hozzak. Semmi köze nem volt az Úlfur és köztem dúló vitához, amit azzal zártam rövidre, hogy el-lenfelemet a Valhallába küldtem. Ami pedig az emberi szempontot illeti, nem volt joga senkit megölni, különösen nem a bőrszíne miatt.

Úlfur semmit nem ajánlhatott fel számára szívessége viszonzásául, értik? Csak szórakozásból tette. Mi másnak lehetne ezek után nevezni, mint gonosznak?

Rannveig… nos. Két hónappal ezelőtt elesett egy harcban, amit ezüst tőrökkel felfegyverkezett boszorkányok ellen vívtunk. Bár hi-

ányzik, sokszor arra gondolok, megváltás volt a számára. A férje ha-lála után öngyilkos hajlamai lettek. És öngyilkos is lett volna, ha nem gátolja meg benne lutheránussága és vérfarkas mivolta.

Most már tudják, miért kell Asgardba mennem. Úlfurt nem ölhetem meg még egyszer, és ha megtenném, azzal sem mennék sokra, mert az első alkalomból sem tanult. De Thort megölhetem, hogy megbosszuljak nyolc életet, és egy asszony összetört szívét, és így fogok tenni. Utána talán már nem hallom éjszakánként azt a vonyí-

tást.

 

Amikor Gunnar visszatelepedett a sziklára, csak a tűz ropogása hallatszott. Arra a két vérfarkasra gondoltam, akik elhunytak Tony Kunyhójánál, az Aenghus Óg ellen vívott csatában. A haláluk mindig érzékeny téma volt a Falka számára, most már kicsit jobban kapis-káltam, miért.

– Részvétem Rannveig miatt – mondtam, hogy megtörjem a csendet. Gunnar szomorúan bólintott, bár nem hiszem, hogy kért az együttérzésemből vagy a bocsánatkérésemből.

Csang Kuo-lao szólalt meg:

– Fáj hallani, hogy Thor milyen rettenetesen bánt magával és a Falkájával. De sajnos azt kell mondanom, hogy ez összhangban áll azzal a karakterrel, amilyennek én ismerem.

– Egy hatalmas geciferi! – erősítette meg Perun. Hirtelen mindenki döbbenettel vegyes jókedvvel nézett rá. – Most mi van? Ez rá a megfelelő szó a nyelvükön, nem?

Erre én azt mondtam, hogy ha nem lenne ilyen szó, ki kellene találni, és mindenki egyetértett.

– Én is egy bűnt akarok a fejére olvasni – mondta Vejnemöjnen, amikor elmúlt a Perun szóújító leleménye által okozott derültség. – A csökött agyával azt hiszi, hogy vétkeit igazolja, hogy az Ászok tagja. Bárki kritizálni meri, az találkozik a villámaival.

Hallgassák meg, hogyan szentségtelenítette meg a világ egyik csodá-

ját!

 

Tizenhatodik fejezet

 

A varázsló meséje

 

Finnországon kívül kevesen ismernek, és még ott is elfeledtek. Mint oly sok isten és népmesei hős, én is arra a sorsra jutottam, hogy át kellett adnom a helyemet az új megváltónak, akiről kiderült, hogy egy zene, nemiség és nevetés nélküli ember, és az alázatos engedelmességért cserébe csak a paradicsom ígéretét tudja felajánlani. Nem ma jöttem le a falvédőről: engem a népem valami puhábbra cserélt le, és hiába harcoltam ellene, küszködtem és erőlködtem, nem hogy baba nem lett belőle, de még szar se.

Nem maradt más választásom, mint hogy méltóságteljesen tá-

vozzam, és ezt is cselekedtem: énekeltem magamnak egy rézcsónakot, belepakoltam a dolgaimat, kifésültem a szakállam, és – mint Tennyson Ulyssese – a napon túlra utaztam, és megfogadtam, hogy visszatérek még, ha népemnek egyszer szüksége lesz rám. Egy nap, talán nem is olyan sokára megunják majd ezt a sápadt, gyenge istent, és akkor rimánkodni fognak a hazatérésemért. A szarv és a sisak évében volt ez.

Azóta sok év eltelt, de senki sem hívott vissza. És beleuntam a várakozásba. A népem soha nem tér vissza az általam kínált világba, dicsőségem évszázadai elenyésztek.

Asgardban viszont rengeteg munka vár egy jó fejszére.

Elkeseredtem, úgy éreztem magam, mint egy kéthetes, pené-

szes, eldobott sütemény, de lassan, az óceán árjával és apályával emelkedve és süllyedve új ritmus ébredt bennem, az apály-dagály érzése, tudtam, mit mos el, és mit sodor ki új partokra. A kantelémből úgy hömpölygött a zene, ahogy az óceán örvénylett de-reglyém mentén, és jobb kedvre daloltam magam.

Utam során nem kellett éheznem, csak daloltam a halaknak, azok meg a hajómba ugrottak, ha enni akartam. Társaságom is akadt: énekeltem a bálnák rendjeinek és a föld állatainak, ők meg visszadalolták nekem a habok, a krillek és az örökös vándorlás éne-két. Még a mélyben megbúvó, ősi lényekről is énekeltek, óriási kí-

gyókról, olyan félelmetes szörnyekről, amiket a térképek sarkaiba rajzoltak valamikor.

Lassan elkezdtem vágyódni a szárazföld után, kikötöttem hát egy zöld szigeten, ahol a fehér tavakból gőzfelhők szálltak fel, és gej-zírek szöktek az égbe. Mind forróbb volt, mint a sebesült medve dü-

he. Ma ezt a szigetet Izlandnak hívják. A nyugati felén, azon a ré-

szen, amit ma Reykjavíknak hívnak, norvégok éltek, de én az ellenkező oldalra igyekeztem, a fjord északi oldalára, arra a területre, amit ma Eskifjördurnak neveznek. Építettem egy kis kunyhót, részben a hangom, részben a kezem segítségével, hogy valamivel felfog-jam a fagyos szelet, és megvédjem a kincseimet az elemektől. Mindezt a magány érdekében cselekedtem, de nem mizantróp célzattal.

Nem, én annyira szerettem az embereket, hogy inkább úgy mentettem meg őket, hogy elkerültem mindet.

A lelkemben kérdések horgonyoztak, de nem volt ember, aki megválaszolhatta volna őket. Látni fogok dolgokat, de nem lesz ember, aki megmutassa őket nekem. Hallani fogok meséket és dalokat, de nem akad ember, akinek ajkán kigyúlnának.

A bálnák viszont érdekeltek. A mélyben még nálam is ősibb lé-

nyek éltek, és én velük akartam foglalkozni. Távol akartam tartani magam az embertől, hogy ha küldetésem kudarcba fullad, csakis én magam szenvedjek a rám mért csapástól. És egy hónap eredménytelen próbálkozás után, a fodrozódó tenger felett szétterjedő alkonyati szürkeségben végre sikerült felcsalogatnom egy szörnyet egyedül a hangom és a kantelém segítségével.

Azért használom rá a szörny szót, mert a nép így hívja azokat a lényeket, amelyek az embereket előétel gyanánt fogyasztják. A víz vadul pezsegni kezdett, ez jelezte érkezését, én pedig a béke és a párbeszéd dalát daloltam, és a megszerzett tudás és a megosztott tudás örömét, aztán kirobbant a vízből. Egy leviatán volt, kékeszöld pikkelyek borították a testét. Képes lett volna egyben lenyelni egy sárkányfejes hajót, és legalább hat embernyi magasságban tornyosult fölém, de a vízben maradó része ennél is jóval nagyobb volt. A testét a tengerfenéken támasztotta meg, hogy a nyakát kinyújthassa.

Öt porc ugrott ki a tarkójából, köztük vékony, hártyaszerű szö-

vet csapkodott a szélben, és korona benyomását keltette. Először azt hittem, csak esztétikai célokat szolgálnak, de gyorsan rájöttem, hogy ezek érzékszervek, amikkel a víz rezgéseit felfogja. Akkora szeme volt, mint az én fejem kétszer, két fényes kátránygödör, amivel a vi-zek sötét mélységében is látott. Észrevett a parton, és ordított egyet üdvözlésképpen, elővillantotta méteres fogait, és láttam fekete nyelvét. A pofája végén orrcimpák helyezkedtek el, nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, inkább szaglásra használja őket, mint légzésre, mert az álla alatt és a nyakán kopoltyúk fénylettek, és jelezték, hogy nem sokáig képes a felszínen maradni. De meglátott, és én is megláttam őt, és ennyi elég is volt. Hangos csobbanással visszazuhant a fjordba, de nem ment el. Néhányat csapkodott, elhelyezte ormótlan lábait, aztán a feje teteje ismét kiemelkedett, most csak az obszidián szemet láttam, és a kékeszöld szenzor-koronát. Dalolva beszélt hozzám, mint a bálnák, másnak megfejthetetlen, de nekem olyan egyszerű, mint a maga, vagy a maga nyelve. Így vagyok én minden állattal, és ők is értenek engem. Halkan pengettem a kantelémet beszélgetés közben.

„Te nem vagy halász” – mondta. „Akkor mi vagy?”

„Egy sámán, ha egyáltalán ember vagyok. Elsősorban varázsló, néhányan népmesei hősként emlegetnek, sőt, isten hírében is állok.

De elsősorban egy kíváncsi lény vagyok, aki most rád kíváncsi. Mi a neved?”

„Az emberek vagy az istenek nyelvén nincs nevem. Ők kígyó-

nak emlegetnek. Szörnynek hívnak.”

„Te hogyan hívod magadat?”

„Eddig még soha nem kellett hívnom magamat, mert mindig itt vagyok. Neked kellett már hívnod magad?”

„ Nem, de van nevem, ahogy a többiek szólítanak.”

„Tényleg van neved?! Mi az?”

– Vejnemöjnen. Áruld el, vannak még a vízben hozzád hasonló lények?

„Vannak a nálam idősebbek, akik megtanítottak beszélni, amikor a mélyben úsztam, de mióta kíváncsi vagyok, nem beszélnek velem, amíg be nem nő a fejem lágya.”

– Úgy beszélsz a kíváncsiságról, mint valami rossz dologról.

„Az én fajtám rossz dolognak tartja. Életünknek az a legveszé-

lyesebb időszaka, amikor elkezdjük kutatni a rejtett tudást. Már csak egy kicsit leszek kíváncsi, azután túllépek ezen a korszakon.”

– Ezek szerint a néped közt te gyermeknek számítasz?

„Már csak néhány újabb napciklusig. A legközelebbi bálnaszüretkor csatlakozni fogok a népem kórusához. Eléneklik a nevemet, és soha többé nem jövök felszínre ismét.”

– Értem. Mennyi tagot számlál a kórus?

„Én leszek a tizenkettedik. De az óceánban más kórusok is vannak, nagyon-nagyon messze.”

A lény, aki nőnemű volt, arra kért, rakjak tüzet, hogy lássa, hogyan kell. Aztán azt tudakolta, hová tűntek a fények aznap éjjel, én meg elmondtam neki, hogy a felhők mögé bújtak. Azt kérdezte, mi-

ért rejtették el a fényeket a felhők, aztán azt, hogy az emberek adtak-e neveket a fényeknek. Azt kérdezte, hogyan kapják az emberek a neveiket, illetve, hogy hogyan tartják tisztán.

Aztán elmesélte nekem a Figyelemreméltóan rövid sagát a Hihetetlenül együgyű Sheerthről, aki a hatalmas kélgyó fészkét kereste. Ezt egy ballada követte, amit énekelve adott elő nekem, A bátor Moth balladája, aki a mész és a rothadás barlangjában le-győzte a sziréneket. A mélység sok titkát megosztotta velem, köztük a legendás Atlantisz pusztulását is. Csillogó aranyai és márványai már csak a habfikat boldogítják. Minden ország partjainál nagy kincsek hevernek, de Dél-Amerika partjánál a gonoszság istenei alszanak, amíg néhány ember fel nem ébreszti őket a hatalom álmával.

„ Te is a hatalomról álmodsz?” – kérdezte. „Azért hívtál, hogy elpusztítsam az ellenségeidet?”

– Nem, természetesen nem. Csak nagyon szerettem volna veled találkozni és ismereteket cserélni. Sok dolog van, amit megtaníthatnánk egymásnak, mielőtt a bálnaszüretkor nevet kapsz. Mit ta-nítsak meg neked? Mit szeretnél tudni?

Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, csak a tábortűz lobogott a fjord partján. A felhők hullámzó szoknyájának alja villogni kezdett, és a villanások néha megvilágították az egész partot. A hatalmas lény az alacsonyan lógó felhők felé emelte orrát egy különösen nagy villanást követően.

„Mitől villog az ég?”

Kuncogtam.

– Erre több magyarázat is létezik. Általában egyik vagy másik isten tehető felelőssé érte.

„Hogy néznek ki azok az istenek?”

– A norvég istent Thornak nevezik, egy szekéren robog, amit két kecske húz, a kecskék szőrös lábú, szarvakkal rendelkező állatok.

Thornak van egy vastag öve, ami megkétszerezi az erejét.

„Akkor őt látom ott.”

– Hol?! – A vállam fölött hátranézve megláttam a kalapácsát, és a kalapácsa tetején pulzáló villámgömböt. Gunyoros arcát szőke haj keretezte, a szekér és a két kecske tisztán látszott a fényben.

Nincs annál aggasztóbb, mint amikor a villámlás istene egyenesen feléd tart.

Megijesztettek a szándékai, és integetni kezdtem.

– Ne! Várjon! – kiáltottam neki.

De Thor már lendítette is a karját, és a villám ívelve csapott le, egyenesen a csodálatos teremtmény szeme közé. A lény felágaskodott és megtántorodott a fájdalomtól, aztán belevette magát a fjord vizébe, de ahányszor csak kibukkant a háta, újabb villámok égettek lyukat a pikkelyébe.

Elhajítottam a kantelémet, és elkezdtem ugrálni meg integetni, félnótás pásztor agyatlan fattyának neveztem, de hiába. Tovább kalapálta a szerencsétlen lényt, ahogy az a fjord vizéből kétségbeesve próbált kimenekülni a nyílt tengerre. A kunyhómba futottam, és a nem túl gazdag fegyverkészletemből kivettem egy lándzsát. Gyorsan elvarázsoltam, hogy repülni tudjon, aztán Thor legközelebb lévő

kecskéje felé hajítottam. Telibe találta, a szekér vadul oldalra farolt, és a mennydörgés istene egyenesen a tengerbe borult.

Ezzel már magamra vontam a figyelmét.

A lényt, aki korábban megajándékozott dalával, egyelőre meg-mentettem a további villámoktól, és most felvettem a kantelémet, hogy beszéljek hozzá.

– Merülj le mélyre, és soha ne bukkanj fel ismét! – mondtam neki. – Nagyon sajnálom, ami történt.

Nem érkezett összefüggő válasz, csak fájdalmat sugárzott fe-lém, és az elárultság kétségbeesett érzését. Korholtam magam, ami-

ért nem rejtettem el magunkat egy délibábbal, és nem próbáltam határozottabban meggátolni az istent abban, hogy szabadjára engedje a pusztító villámait. Kölcsönös kíváncsiságunkért szörnyű árat fizettünk. De még mindig élt, és talán életben is marad, ha megakadályozom a mennydörgés istenének további támadásait.

Thor felbukkant a vízből, és újabb adag villámot gyűjtött a hullámok fölé tartott kalapácsába. Megcéloztam a hangommal, és rá-

gyújtottam egy dalra, amivel eloszlathatom a dühét. A megmaradt kecskéje megpróbálta letenni a szekeret a parton. Nemcsak a kocsit kellett vonszolnia, de halott társát is.

A leviatánt nem láttam többé, de Thor valahonnan tudta, hol lehet, mert a fjord bejárata közelében tarajozódó hullámra villámot hajított. Rá sem hederített a dalomra és ellenállt a varázslatomnak.

A tengerből fájdalomláng csapott ki, és olyan mélyen égett az agyamba, hogy megtántorodtam. Aztán nem volt már semmi. Egyszerűen semmi.

El kellett énekelnem egy dalt, hogy a dühömet lecsillapítsam.

Áradata majdnem az istenre szabadult, és semmilyen gát nem tudta volna megállítani, kivéve az akaratomat. De azt is tudtam, hogy ha valaki, akkor Thor ellen tudna állni egy ilyen árnak, és azzal is tisztában voltam, hogy szánalmasan felkészületlen lennék a harcra.

Semmilyen védelmem nem volt a villámok ellen. Ehelyett azt tettem, amit már korábban meg kellett volna tennem: egy délibábbal ellep-leztem magam, hogy ne lásson. Thor hatalmas csapásokkal úszott a part felé, aztán újabb délibábot tettem a kunyhómra, és egy másikat a hangomra, hogy ha megszólalok Thor közelében, ne tudja, honnan jön a hangom.

A villámisten kiemelkedett a tengerből, és épp olyan mérgesnek tűnt, mint amilyennek én is éreztem magam. Kivette a kalapá-

csot az övéből, ahová úszás közben bedugta, és fenyegetően rázta felém.

– Gyáva! Mutasd magad, ha már lemészároltad a kecskémet, és felelj érte!

– Maga vajon felel a leviatánért? – kérdeztem. A hangom minden irányból mennydörgött, az isten körbefordult, hogy megkeres-sen.

– Nekem nem kell felelnem semmiért, én a világnak tettem ezzel szolgálatot!

– Tegyen meg egy másik szívességet is a világnak, és ölje meg magát! Az a lény senkinek sem ártott!

– Bolond halandó! Fel akart falni téged!

– Békésen elbeszélgettünk, és maga még az előtt megölte, hogy megismerhette volna valódi szándékait. És nem vagyok halandó.

Arcára hitetlenkedés ült ki, aztán megvetően elmosolyodott.

– Mi vagy te? Valamiféle varázsló, aki leviatánokat tart háziállatként?

Hasonló hangnemben feleltem:

– És maga micsoda? Egy nehézfejű isten, aki azt hiszi, a halhatatlanság minden bűnre mentség?

A mosoly elpárolgott az arcáról, és vörös fejjel, körbefordulva kiáltotta, hogy biztosan halljam:

– Az a világkígyó leszármazottja volt, és mint ilyet, jogomban állt levadászni! Csak a Ragnarökre edzettem. De mik voltak a te szándékaid? Jörmungandr nem vár senki engedélyére, hogy megtá-

madja Asgardot, ezért lesújtok azokra, akik ezt siettetik.

A szekeréhez lépkedett, és mielőtt a fjordba dobta volna, kihúzta a lándzsát a kecskéből. Aztán a kalapácsa egyetlen érintésével feltámasztotta az állatot, amely egy kicsit meglepve nézett, de más jelét nem mutatta annak, hogy az előbb még halott volt.

– Akárki vagy, remélem, láttad, mekkora hatalmam van. Én vagyok az élet és a halál. Ha tovább bosszantasz, elnyered méltó büntetésed.

Megvárta, hogy válaszolok-e, de hallgattam. Akkoriban még nem jött el az ideje annak, hogy tovább bosszantsam – most érkezett el.

Elégedetten azzal, hogy kellőképpen rám ijesztett, felszállt a szekerére, csapott egyet a gyeplővel, és eltűnt a sötét felhők mögött, ahonnan érkezett.

Attól a naptól fogva gyászolom névtelen barátomat, és átkozom Thor nevét. Elrabolta tőlem az óceán titkait, megfosztotta az embereket egy olyan világ csodáitól, ahová sosem léphetnek be. A finnek-nek talán nincs szükségük egy öreg varázslóra, hogy gondjukat viselje, de Thornak felelnie kell a kegyetlen gyilkosságért.

Megsóztam és megfüstöltem a gyűlöletemet, aztán elraktároztam elmém legsötétebb szegletébe, arra a napra, amikor egyetlen táplálékom lesz. Ez a nap végre elérkezett. Levágok egy darabot eb-ből a húsból és megízlelem.

 

Vejnemöjnen utolsó szavai garantálták a közönség tapsát. Perun azt mondta, jó alkalom ez a pohárköszöntőre. Elővett valahonnan egy üveg dugi vodkát és elkezdte kitöltögetni. Csatlakoztam az ivászat-hoz, nem holmi vérszomjas érzésből, amit Thorral szemben táplál-nék, inkább Vejnemöjnen költőiségéből kifolyólag. Megdöbbentett, hogy névtelen barátjának leírása mennyire emlékeztetett arra a lényre, amelyről Odüsszeusz beszélt nekem Hadészben – nem hazudtam Granuaile-nek, amikor azt mondtam neki, hogy a szirének nyúlpaprikásról meg sárkánygyíkokról hadováltak a hősnek. A mondandójuk nagy része Ithaka királya számára teljes sületlenség volt, de nekem lassacskán összeállt a kép. Olyan próféciákról zengtek, amik sokkal pontosabbak voltak Nostradamus agyalmányainál.

És ez volt a szirének valódi vonzereje: nem gazdagságot ígértek, sem hatalmat, hanem olyan ijesztő és kínzó próféciákat, amiket meghallva már ugrott is ki az ember a hajóból, hogy megtudja az idegbeteg kurvától, mi a francról dumál. De ha ez sem használt, arra már tényleg mindenki kiugrott a hajóból, amikor arról kezdtek beszélni, hogy mi fog történni a tengerésszel vagy a tengerész családjá-

val. Odüsszeusz is összeszarta magát, és követelte, hogy vágják le az árbocról, amikor a próféciájukat Pénelopéra meg Télemakhoszra is kiterjesztették.

Odüsszeusz nem látta a jóslatok beteljesedését, de én igen.

Minden kapcsolatban állt velem, amit mondott – pontosan elmondta, mert kitörölhetetlenül a memóriájába égett a jövendölés –, és hátborzongatóan pontos volt. Megjósolták az európai Fekete Halált és a mongol birodalom terjeszkedését. Ilyen mondatok hangzottak el: „A vörös kabátosokat legyőzik az Újvilágban.” Vagy: „Ázsia két városa gombafelhőben enyészik el.” És azt is mondták, hogy „Egy üvegarcú férfi a holdon fog sétálni”, meg hogy „Jeruzsálem földje a viszályoké lesz”. Csak ez az egy jóslatuk nem vált még be: „Tizenhá-

rom évvel az után, hogy egy fehér szakállas férfi nyulat vacsorázik és sárkányokról mesél, a világ lángba borul.”

Jöhetnek a hátborzongató hegedűszólamok. Elkezdődött a vég-ső visszaszámlálás? Csak nem Vejnemöjnen az apokalipszis első je-le? Elég kényelmetlenül érintett, hogy a szirének utolsó próféciájá-

nak beteljesülése nagyjából Granuaile képzésének befejezésére esett, arra az időre, amikor teljes jogú druidává válik majd.

A kölcsönösségi viszony nem feltétlenül von maga után ok-okozati viszonyt, emlékeztettem magam. A szirének talán a globális felmelegedésre céloztak.

Perun az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban egyre barátságosabb lett. Mindenkinek töltött nyolc centiliter vodkát, de a boldogságon kívül nem volt más jele az ittasságának.

Talán ez is az egyik isteni képessége volt.

– Következhet az én történetem, ugye? – kérdezte. Könnyedén felállt, és kedvesen ránk vigyorgott. – Biztosan azt gondoljátok, hogy Perun csak féltékeny Thorra. Mert nem akar osztozkodni az égen. De nagyon tévedtek! – Rám mutatott, majd az óramutatóval megegyező

irányban rajzolt egy kört az ujjával, azt jelezve, hogy mindenkire ér-ti. – Az ég elég nagy ahhoz, hogy minden isten elférjen benne. Elég férfi és nő imád bennünket, és vodkából is van elég, azám! – szünetet tartott, és felemelt szemöldökkel ránk nézve magasba tartotta a vodkát. – Kértek még? – Mivel senki sem kapott az ajánlaton, vállat vont, és újra töltött magának.

– Akkor egyedül iszom. – Behajította, aztán elismerően fintorgott, amikor égetni kezdte a torkát, és hangosan fellélegzett.

– Ahhh, ez jó volt! Nagyon-nagyon jó. Most pedig úgy fülelje-tek, mint a tolvajok!

Éles pillantást lövelltem felé, mert kíváncsi voltam, vajon szándékosan utalt-e az INXS együttes dalára, de úgy látszott, hogy tudtán kívül élt a popkultúrából vett utalással, és rajtam kívül kü-

lönben sem tűnt fel senkinek.

– Elmondom, mi történt. De rövidre fogom, ha nem baj, mert az angol nem az erősségem.

 

Tizenhetedik fejezet

 

A mennydörgésisten meséje

 

Az amerikaiak szerint minden ember egyenlő. Nagyon szép szavak ezek. Az ember különlegesnek érzi magát tőlük. Jól tudják, hogy ez nem igaz, vagyis nem igazán, de mindig azt mondják, hogy igaz – aztán rámutatnak erre a mondatra, és így szólnak: az ilyen ideák tesznek minket erőssé. Ezek csinálnak az egérből medvét. Meg a kutyából is. Ha amerikai aggyal gondolkoztok, mindenből lehet medve.

De ha minden és mindenki medve, akkor mit eszik a medve?

Az amerikaiak egy varázslatos, tökéletes világot akarnak. De ilyen helyek csak a filmekben léteznek. Az emberek sohasem egyenlők, ahogy az állatok sem. Mindig van ragadozó és van préda. A nagy hal megeszi a kis halat, ugye? És mindig van nagyobb hal…

Ugyanez igaz az ideákra is. Pontosan ugyanez. A kis gondolatokat megeszik a nagyok. A nagy gondolatok tovább időznek az emberek fejében. A kicsik elfelejtődnek. Ugyanúgy, ahogy a nagy hal megeszi a kicsit.

Az istenek a nagy ideák. Sokáig időznek az agyakban. A földön lépkednek, vagy az égben élnek, vagy a vízben, vagy a föld alatt. De még az isteneket is megehetik a nagyobb istenek.

Engem például Krisztus kapott be. Krisztus sok istent mege-vett. Úgy értem, hogy ideaként falt fel, nem hús-vér értelemben.

Megevett engem meg a többi, szláv istent is. Megette a kelta isteneket és a görög isteneket, a rómaiakat és a norvégokat, még Vejnemöjnent is, és a felszabadult helyet ő töltötte be az emberek fejében. Néhány régi isten meghalt azóta. Az emberek elefele lejtették… izé, elfelejtették őket.

De engem még nem törölt ki minden fejből. Vannak, akik még imádnak. Nem fogok meghalni, amíg el nem felejtenek.

De gyenge vagyok, mint egy kismacska. Nem olyan erős, mint az előtt, hogy Krisztus a földemre jött. És ennek az oka Odin és Thor.

Először azt hittem, csak Thor tette. Később azt gondoltam, Odin kérte rá. Thor eljött hozzám, és így szólt: „Az én népem szebb szobrokat épít nekem, mint neked a tiéd. Jobban szeretnek, mint téged. Nincs szebb a szobroknál és emléktábláknál.”

Aztán megmutatta a szobrait Svédországban. Megmutatta Norvégiában és Dániában, és valóban tetszetősek voltak. Irigy lettem, féltékeny. Megkértem a népemet, hogy építsenek nekem szobrokat. Fából is. És nemcsak nekem, hanem az egész panteonomnak.

Azt mondtam nekik, hogy így mutathatják ki az irántam érzett szeretetüket. A népem megtette nekem, és szebb szobraim és emléktáblá-

im lettek, mint a norvég isteneknek.

De később rájöttem az igazságra. Nehéz dolog kőre írni. Annyira nehéz, hogy jobb, ha nem írnak rá semmit. És a szobrokra írt be-tűket úgyis lekoptatja az idő. Ezért amikor Krisztus megérkezett az olvasni tudó papjaival és kinyomtatott szavaival, az ő ideje nemcsak hogy nem múlt el, de ereje egyre hatalmasabb lett, míg Perunét el-koptatta a szél és az eső.

Az istenek ma csak így maradhatnak erősek. Krisztus, Allah, Jahve, Buddha, Krisna: számtalan könyv szól róluk. Ezek a könyvek aztán eljutnak mindenhová, és az új generációkkal is megismertetik az isteneket. Nekem meg ott vannak a sehová sem mozduló szobraim. Ha szerencsém van, kapok egy félórányi műsoridőt a History Channelen, ahol egy mély hang azt kérdezi: mi voltam?

Odin tudta, hogy ez lesz. Azért küldte Thort, hogy rászedjen, és ezzel lassú haldoklásra ítéljen. Aztán Thort Izlandra küldte, hogy a skald költőkkel megírassa az Eddát. Évszázadokkal később, amikor már késő volt, rájöttem a cselre. A norvég istenekre az Edda miatt emlékeznek. Továbbra is gyengébbek, mint Krisztus előtt voltak, de nálam sokkal erősebbek. A szavak miatt. Mert a világ különböző ré-

szein élő gyerekek hallottak róluk. Így maradtak ők nagyobb ideák.

Mit tehetek most? Megjelenhetek az embereknek, és azt mondhatom nekik, én vagyok Perun, én vagyok az isten, erre ők azt felelik, hogy dehogy, te csak egy ijesztően szőrös alak vagy. Ez tényleg megtörtént. Minszkben azt mondta nekem egy ember, hogy tegyem le a baltát, ő majd ad helyette hajkefét.

Ha azt mondom az embereknek, hogy én irányítom a villámokat, azt felelik, hogy nem, a villámok természeti erők. Tudomány.

Vagy véletlen. A mágia nem létezik. Az istenek nem léteznek. Mint láthatjátok, egyik hit sem olyan erős, mint a hitetlenség.

De ha el is hiszik az istenek létezését, akkor is azt mondják nekem, hogy nem lehetek a mennydörgés istene, mert Thor az.

Látjátok, mit tett? A világ mennydörgésistenei között ő lett az első. Mindezt szavakkal érte el, és azzal, hogy becsapott engem. Ki-dalolta a számból a villámot, vagy hogy is mondják.

De nem csak az én számból. Más mennydörgésisteneket is meg szoktam látogatni. Shangót Afrikában, Susanoo-t Japánban, Ukkót Finnországban. Mindegyikhez elment Thor, és elhitette velük, hogy a szájhagyomány a legjobb mód a fennmaradásra, vagy az, ha kőbe-fába vésik a hagyományukat, mert akkor nem felejtik el őket. De Thorra ma is úgy emlékeznek, ahogyan csak az Olümposziakra.

Zeusz és Jupiter jól megvannak. A népük sokat írt róluk. Thor és Odin szintén jól vannak. És biztos vagyok benne, hogy ők előre látták, eljön majd ez az idő. Az Öreg Egyszemű rúnakövekkel jósolt vagy a nornákkal beszélt, és onnan tudta, mit kell tenni ahhoz, hogy a tudomány korában erős maradhasson. Tudta, hogy a norvég istenek ideáját nagyobbá kell növesztenie a szlávokénál vagy a keltáké-

nál, vagy a többi népek isteneinél. És azt is látta, hogy ezt nem lándzsával, hanem szavakkal lehet elérni. Elküldte Thort a világba, szobrok és vésetek születtek, és sok isten áldozatul esett a nagy ide-

áknak.

A szavaik, a hazugságaik belőlem is kis halat csináltak. De még mindig egy éles fogú hal vagyok. Vérrel tartoznak nekem, és a fejszémmel veszem el a tartozást. Ennyi, amit mondhatok.

 

Amikor befejezte a történetét, Perun szeme már nem villámlott olyan barátságosan. Ahhoz képest, hogy isten, meglepően nagy ön-ismerettel rendelkezett. Mert el nem tudtam volna képzelni, hogy például Morrigan beismerje, hogy ő egy kishal. Flidaisben fel sem merülne az ötlet, hogy ő a vad, mert mindig vadásznak tudta magát.

Az, hogy Perun erre képes volt, az önvizsgálat fájdalmas óráiról ta-núskodott. Látszólagos jókedve szörnyű dühöt takart.

Bekapcsoltam a varázsspektrumot, hogy megnézzem, a törté-

netek meghozták-e a várt eredményt, és láttam, hogy igen. A mesé-

lők és a hallgatóság között kötelékek alakultak ki, auráik között a bajtársiasság ökörnyálai ágaztak szerteszét. Azoknál, akik még nem meséltek, a kötelékek csak egy irányba áramlottak. De engem fűzött a leggyengébb kötelék hozzájuk. Thor ugyanis semmivel sem ártott nekem, ezért nem is tudtam hozzájuk kapcsolódni ebből a szemszögből. Később kapcsolódom hozzájuk, más mesékkel, más közös élménnyel, ami barátokká tesz majd bennünket.

Már csak ketten maradtak. Mindenki Leifre nézett, de ő Csang Kuo-lao felé fordult, és bólintva jelezte, hogy az alkimista elkezdheti a történetét. Az ősi halhatatlan bólintva fogadta el a lehetőséget, és finoman megköszörülte a torkát.

– Ha nincs ellenükre, akkor megosztanám a történetemet önökkel – mondta.

Jöttek is a megerősítések, hogy „Halljuk, Csang úr!”, meg „Csak rajta!” meg „Remek!”. Csang Kuo-lao, a halhatatlan pedig meghajolt, és belekezdett a történetébe.

 

Tizennyolcadik fejezet

 

Az alkimista meséje

 

Előre is bocsánatukat kérem az én szerény, együgyű történetem miatt, ami csak egy csip-csup ügy, és nélkülözi azon kalandok komolyságát és baljóslatúságát, amelyeket önök megosztottak velem.

Idősebb napjaimban a földön éltem, egyszerű emberként, és a Tao titkait kutattam. Sok tanulással és munkával sikerült előállítanom a Halhatatlanság Elixírjét. A csaták és a tapasztalatok segítsé-

gével elismerést vívtam ki magamnak. A legendákon és az imádsá-

gokon keresztül isteni erőre tettem szert. A bölcsesség eddig elkerült, de a bolondságra már régen szert tettem, és azóta is hű bará-

tom, bár sokan bölcsnek tartanak.

Egész Kínában úgy ismernek, mint az embert, aki egy fehér szamáron lovagol. Az ábrázolásaimon, mert sokszor lerajzoltak, mindig a barátom hátán ülök. Ez a szamár egy különleges lény volt, és sok dicsőséget szerzett nekem. Minden nap li-k ezrein kocogott végig velem, és amikor megérkeztem a célomhoz, csak összehajtogattam, mint egy origamit, és beletettem a kalapdobozomba. Amikor újra útra készen álltam, csak egy kis vizet köptem rá, és szamár nagyságúra dagadt.

A világnak ezen a részén találkoztam Thorral hétszázharminc évvel ezelőtt. Éppen tábort vertem éjszakára, és össze akartam hajtani a szamarat, amikor két kecske által húzott szekerén leereszkedett az égből. A hideg éjszaka ellenére mindössze egy bőrdarabot viselt, amit egy öv tartott a derekán, ezen kívül csak egy marhabőrrel megkötött bundacsizma volt rajta.

Üdvözöltük egymást. Ő nem beszélt mandarin nyelven, én nem beszéltem ónorvégül, de akadt egy közös nyelv, amin megértettük egymást, ez pedig az orosz volt. És törve, de boldogan a tudattól, hogy gyakorolhatjuk, elkezdtünk ezen a nyelven társalogni. Mosolygott, és nagyon kedvesnek látszott. Kértem, hogy csatlakozzon hozzám, és költsük el együtt a szerény vacsorát, ami aznap zöldséges halleves volt.

– Miért elégszel meg szeméthalakkal, amikor nagy lakomát csaphatnánk az állatainkból? – kérdezte az isten.

– Nem ehetem meg a saját öszvéremet – mondtam, bár azt gondoltam, ez számára is egyértelmű. – Elvisz, ahová csak szeretném.

Thor vállat vont.

– Nekem is szükségem van a kecskéimre a szekérhúzáshoz, de ez mégsem gátol meg benne, hogy megegyem őket, ha megéhezem.

– Nagy kecskenyája lehet, ha elbír ilyen féktelen fogyasztást – jegyeztem meg.

– Nekem ugyan csak ez a két kecském van – felelte.

– Nem kerül szorult helyzetbe, ha megeszi őket?

Meglengette a kalapácsát.

– Nem, csak megérintem őket ezzel, és máris feltámadnak holtjaikból.

– Maga csak ugrat.

– Nem, őszintén beszélek. Mindjárt megmutatom. – Kalapá-

csának két, gyors csapásával lemészárolta a kecskéket, kibelezte őket, aztán a tábortűznél nagy szelet húsokat sütött ki belőlük. Teli-ettük magunkat, de közben folyton a földön fekvő maradványaikra sandítottam. Amikor befejeztük a vacsorát, Thor a kecskék maradványai fölé állt, és finoman, sőt, gyengéden megérintette őket a kalapáccsal. Azonnal talpra ugrottak, olyan egészségesek voltak, mint amikor megszülettek, újraformálódtak a csontjaikból és a bőrükből.

Az este fennmaradó részében elégedetten legelésztek.

– Ezt nevezem! – ismertem el. – Még soha nem láttam hasonlót.

– Nem rossz, mi? – mondta Thor. – Egyszerűbbé teszi az utazást. Hová tartasz?

Beszélgettünk az utazásainkról, és történeteket mondtunk egymásnak távoli városokról. Barátságos és udvarias volt velem, és azon az estén élveztem a társaságát. Amikor összehajtottam a sza-maramat éjszakára, úgy nézett rám, mint egy levegő után kapdosó hal:

– Csak ámulok és bámulok, Csang mester! – követte szemével, ahogy a szamarat a kalapdobozomba raktam. – Micsoda új módja az állatok elszállásolásának! De ez az ellopását is megkönnyíti, nem?

– A kalapdoboz egész éjjel mellettem marad, nagyon biztonsá-

gos. Ráadásul nem sokra menne vele, aki ellopná. Mert rajtam kívül mindenki más számára csak egy darab összehajtott papír.

Az éjszakát a tábortűz másik oldalán ülve töltötte el, és másnap azt tudakolta tőlem, hogy elkísérhetne-e egy darabon, mivel olyan üdítőnek találja a társaságomat. Én beleegyeztem, mert egy tapasztalt utazótárs nem kis előnyt jelent a hosszú vándorlásban. Azokról a szokatlan dolgokról beszéltünk, amiket a világ különböző pontjain találtak, közben listát állítottunk össze magunkban a következő kalandos utakról, amiket a másikunk tanácsa ihletett.

Amikor megint letáboroztunk, és neki akartam látni a vacsora-főzésnek, Thor azt javasolta, próbáljunk ki valami mást: – Már túl régóta eszem kecskét. Valami mást kóstolnék. Mi lenne, ha a szamaradat ennénk meg? Holnap feléleszteném.

– Nem, nem! Soha nem tudnék ilyesmit tenni vele! – tiltakoz-tam a kezemet feltartva.

– Nem fog emlékezni semmire – biztosított a mennydörgés istene. – Nézd, az én kecskéim sem félnek sem istentől, sem embertől, pedig naponta megölöm őket utazás közben. Ugyanolyan erősek, mint aznap, amikor a tulajdonomba kerültek. Az egész teljesen fájdalommentes. Kérlek, ne tagadd meg a szívességet tőlem, a vendé-

gedtől!

De nem voltunk a házamban, csak együtt utaztunk, és nem hittem, hogy az udvariassági kódex ilyen helyzetre is kitért volna.

Mindazonáltal nem akartam udvariatlannak vagy megátalkodottan önzőnek látszani, ezért hamarosan beadtam a derekam.

Kalapácsával lesújtott a drága szamaram fejére, és az állat már azelőtt halott volt, hogy földet ért volna. Megettük, de ezt nem kívá-

nom részletezni.

Evés után arra kértem, hogy élessze fel a szamarat ígérete szerint.

– Természetesen megteszem mindjárt – törölte zsíros kezét az ágyéka köré tekert bundába. – Csak várj egy pillanatot, amíg könnyí-

tek magamon! – intett a fák felé, és elsétált egy bokor mögé, hogy a természet hívásának eleget tegyen. Mivel én is éreztem a hívást, az ellenkező irányba sétáltam, hogy egy kis magányra leljek.

Képzelhetik a megdöbbenésemet és a rémületemet, amikor a tábortűzhöz visszatérve azt láttam, hogy a mennydörgés istene a szekerén az égbe emelkedik, és a kacagása úgy vágott végig rajtam, mint a jégeső.

– Köszönöm a vacsorát! – kiáltotta le, és azonnal tudtam, hogy alaposan rászedtek. Otthagyott Szibériában az öszvérem véres maradványaival, saját udvariasságom áldozataként.

Még sohasem aláztak meg ennyire. Rászedett egy ilyen címeres ökör, mint ő – a dolog képtelensége kimerítette a képzeletemet, és a rideg valóság megkeserítette a tudatomat. Szégyenem táplálta a dü-

hömet, belső békém elhagyott. Máshol kerestem menedéket, amíg a belső viszályok elmúlnak. De ahogy most elmondom önöknek, még most is remegek a dühtől. Azóta gyorsan öregszem, és sokkal több elixírt kell készítenem, hogy életben tartsam magam. Szeretnék megszabadulni ettől az érzéstől. Le szeretnék számolni vele. Több száz éve mindennap elképzelem az összecsapásunkat, és sajog a szí-

vem, hogy visszaadjam neki azt a sebet, amit tőle kaptam. Nem félek a kalapácsától. Soha nem lesz képes megérinteni a szerszámával, és rá fog jönni, hogy nem tudja saját magát feléleszteni vele.

 

Leif megköszörülte a torkát. Mivel a vámpíroknak ritkán csorog tor-kukra az orrváladékuk, ez csak egy udvarias kísérlet lehetett arra nézvést, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Ha nem bánják, én is elmondanám a történetemet. A föld to-vább forog tengelyén, és közeleg a hajnal. Szeretném még befejezni az addig fennmaradó, rövid időben.

Egyből hódolatteljesen figyelni kezdtünk. Leif volt az, aki leginkább erőltette az expedíciónkat, és amennyire tudtam, ezer éve erre ácsingózott. A szálka, ami Leif torkán Thorral kapcsolatban megakadt, legalább akkora lehetett, mint egy bálnacsont, és még sohasem hallottam, mi is volt az pontosan.

 

Tizenkilencedik fejezet

 

A vámpír meséje

 

Thorral több ezer évvel ezelőtt találkoztam, amikor még ember voltam. Azóta minden tettemet az a cél vezérli, hogy közelebb kerüljek hozzá.

Izlandi gyarmatosító voltam, még a korai időkben. Egy büszke viking, aki a megélhetését a kemény földből kaparta ki, hű voltam a családomhoz és az isteneimhez. Most már fáj kimondanom, de annak idején nagy hódolattal és tisztelettel tekintettem Thorra. Mindennap viseltem ezt a kalapács nyakláncot. Imádtam őt, Odint, Freyját és Freyrt – mind a norvég isteneket. Abban reménykedtem, hogy egy napon a Valhallában fogok lakomázni, és a valkűrök mézsört szolgálnak fel nekem, aztán helyet kapok az Einherjarban és harcolhatok a Ragnarökben a világ végén, Muspell gyermekei ellen.

Az egy másik kor volt, de ahhoz, hogy megértsék, hogyan jutottam idáig, ezt is tudniuk kell.

A feleségemet Ingibjörgnek hívták. Két fiunk volt, Sveinn és Ólaf. Halásztam, birkákat tartottam, és a kezemmel túrtam a földet.

Az izlandi parlament, az Althing képviselőjelöltje voltam. Láttam az Újvilágot Leif Erikssonnal, és visszatértem. A híres felfedező-

vel szorosabb kapcsolatot is kialakítottam volna, ha nem tért volna át a keresztény hitre, és nem várta volna el ugyanezt az embereitől is. De a lényeg, hogy bejártam az egész világot, és huszonhét embert küldtem a Valhallába a kardommal. Minden új siker tovább dagasz-totta az egómat, növelte hírnevemet, és növelte a történetek számát, amelyeket egy korsó sör mellett előadhattam az ivóban. Biztosan tudják, hogy a részegen folytatott beszélgetések milyen könnyen mennek át trágárságba és bizarrságba, valaki elsüt egy poént, a má-

sik rákontrázik, és mire észbe kapnál, már olyan nevetséges dolgokról beszélsz, amiről józanon eszedbe sem jutna, például a kék tehe-nek tenyésztésének lehetőségéről, vagy hogy készíthető-e fegyver lundacsőrből.

Egy ilyen beszélgetés indított el azon az úton, ami ide vezetett.

Egy csípős, tavaszi estén éppen mézsört iszogattam két cimborámmal és két idegennel. Az idegenek nem voltak szokatlanok Reykjavík közelében, valaki mindig behajózott valahonnan. Az idegenek nagydarab, behemót emberek voltak, még nálam is nagyobbak, sző-

kék, kék szeműek és büszkék arra, hogy végigfosztogatták, végigpor-tyázták Írország partjait. Életünk bizonyos pillanataiban mindegyikünk fosztogató volt, és a világ nagy része számára mi voltunk a legnagyobb mumusok. Ezért mi természetesen valami mástól féltünk és azon az éjjelen is mással ijesztgettük egymást. Előástam a sárkány-hajókon hallott történeteket, és úgy suttogtam el őket a sötétben, hogy ezek az edzett, kemény emberek is ijesztőnek találják. Némelyik olyan emberekről szólt, akik teliholdkor átváltoznak. Mások olyan elfajzott lényekről, akik a hullák húsát eszik, és mindig annak a testét öltik fel, akit legutoljára megettek. És olyan lényekről is hallottam történeteket, akik mások vérét szívják, és évszázadokig élnek.

Emberfeletti erővel és gyorsasággal rendelkeznek és kard meg pajzs nélkül szét tudnak tépni egy berserkert. Ráadásul egyfajta hűvös intelligenciával rendelkeznek. Az a szóbeszéd járta, hogy ők álltak a rómaiak hatalma mögött is. Lassan észak felé nyomultak, és fokozatosan elérték a viking földeket. Néhány titokzatos halálesetből kiindulva feltételezhető volt az is, hogy egy különösen erős lény Prágá-

ban telepedett meg, Bohémia fővárosában. Manapság a vámpír szót használjuk rájuk, de ez a modern terminológia csak az utóbbi pár száz évben terjedt el. Azelőtt különböző neveket használtak: a franciák revenantnak vagy diable-nek nevezték őket, a németek Blutsaugernek, és Bohémiában chodíci mrtvolák voltunk, vagyis sétáló hullák. A legendák szerint ezek a lények néha másokból is magukhoz hasonlót csináltak, az emberek lelkét olyan szennyes gonoszsággal átkozták meg, ami miatt még a nap csókját sem viselhe-tik el a bőrükön.

– Hát nem nagyszerű a halhatatlanság?! – mondtam a faasztal körül ülő embereknek. – Képzeljétek el, mennyi gazdagságot tud felhalmozni közben az ember! Mekkora befolyásra tud szert tenni!

Mennyi országba látogathat el, ha elég idő áll rendelkezésére!

– Te is szívesen lennél halhatatlan? – kérdezte az egyik idegen, aki egy nagy kalapácsot hordott magánál kard helyett, és azt gondoltam magamban: mennyire illik hozzá! – Ha efféle lények valóban léteznének, feladnád emberi mivoltodat?

– Most már nem, ez természetes, hiszen ott van a családom, akikről gondoskodnom kell. De fiatalabb koromban, nyughatatlan szívvel, beleugrottam volna egy ilyen lehetőségbe.

– Tényleg? Feladtad volna a Valhallát, az ételt és az italt Odin asztalánál? Mindezt miért? Egy sötét vérszívólétért Midgardban?

– Kihagytad azt, hogy elképzelhetetlenül erős volnék, és évszá-

zadokig élnék. – Az asztaltársaim ezt a választ különösen szórakoztatónak ítélték, mert kacagni kezdtek. Ha elég mézsört nyakaltál, minden viccesnek tűnik.

– Rendben – tárta szét a kezét az erősebbik. – Én ezt lehetővé teszem a számodra. Ezért arról a megtiszteltetésről is lemondasz, hogy az Einherjar tagja légy?

– Már mondtam, hogy most már nem mondhatok igent. Kötelességeim vannak a családommal és a közösséggel szemben. De ha újra kezdhetném, semmi sem tarthatna vissza. Miért is ne?

Az idegen hátradőlt a székében, és rám nézett.

– Valóban. Miért is ne? – A társára tekintett, aki egyik kezét elvesztette egy csatában. Az első idegen arcára kimondatlan kérdés ült ki, mire az egykarú egy közömbös vállrándítással válaszolt.

Az egyik barátom megpróbálta a sárkányokra terelni a szót, de az első idegen közbevágott:

– Rendben, akkor eldöntetett. Te Leif Helgarson vagy, ugye?

Kissé meglepetten pislogtam, mert nem emlékeztem rá, hogy bemutatkoztam volna, vagy a barátaim említették volna a nevemet.

Úgy kezdtünk el beszélgetni az idegenekkel, ahogy a veterán harcosok szoktak, készen arra, hogy együtt nevessünk, de neveket csak akkor mondtunk, ha úgy terveztük, még egyszer találkozni szeretnénk egymással.

– Igen. És te ki vagy?

– Én Thor vagyok, a mennydörgés istene.

A barátaimmal jó viccnek gondoltuk, és a képébe röhögtünk.

De az idegen el sem mosolyodott, ahogy a félkarú sem.

– Azt mondtad, csatlakoznál ezekhez a lényekhez, ha nem lenne, ami visszatart – mondta. – Ajándékul megkapod a szabadságot tőlem, és megvalósíthatod az álmodat. Felszabadítalak a családi kö-

telezettségek alól, Leif Helgarson. Most valóra válthatod az álmodat, és halhatatlan vérszívó lehetsz. Gyerünk!

– Miről beszél? – kérdeztem.

Az egyik barátom közbeszólt:

– Akármit is isznak, én is olyat akarok!

– A családod meghalt – mondta az idegen. – Semmi sem tarthat már vissza.

Hirtelen vége szakadt a nevetgélésnek.

– Ezzel ne vicceljünk!

– Nem vicc – mondta az idegen.

– A családom jól van, reggel láttam őket.

– A villám akármikor lecsaphat, és le is csapott egy perce.

Szerettem volna bemosni neki, de ha csatlakozni akartam az Althinghez, akkor a bunyókról le kellett mondanom. Semmire sem mentem volna vele, ha verekedést kezdeményezek. Ezért kurtán el-búcsúztam, és elhagytam a fogadót. Egy kicsit bizonytalanul álltam a lábamon, és észrevettem, hogy amíg iszogattunk, vihar kerekedett.

Nagy nehezen lóra ültem, és az esőben hazavágtattam, közben nyug-tatva magam, hogy az idegen nem lehetett Thor, csak egy nagy rohadék egy kalapáccsal.

A tagadásommal egyenes arányban növekedett a rettegésem.

Nem lehetett Thor. De akkor ki volt? Mi van akkor, ha egy részeges hetvenkedéssel elpusztítottam a családomat?

Képzelhetik, mennyire összeomlottam, amikor a házba lépve megpillantottam a feleségem és a fiaim holttestét. A szívem hamu lett, és nem éreztem mást a számban az epén kívül.

Bűntudat és gyász szorította össze ajkaimat, és nem préselő-

dött át rajtuk más az állatias nyüszítésen kívül. Leroskadtam mellé-

jük a padlóra, és miután képes lettem újra megszólalni, elmondtam nekik, hogy mennyire sajnálom.

Néha azzal vigasztalom magam, hogy mivel nem követtek el semmi rosszat, Fólkvangrbe juthattak, Freyja palotájába. De ahhoz az istenek kegyelmére lett volna szükségük, és Thor minden volt, csak kegyes nem. Sokkal valószínűbb, hogy a részeges nagyotmon-dásomnak köszönhetően, mely során kinyilvánítottam, hogy többre vágyom fajtám hatalmánál, a pokol sötét birodalmába jutottak.

Megácsoltam nekik a temetési csónakot, és lángba borítva út-jukra bocsátottam őket. Számomra már nem zöldelltek többé a me-zők. Nőtt bennem a semmi, a fekete, ásító üresség azzal fenyegetett, hogy elnyel, és Thor győz. De küzdöttem ellene: az ürességet dühvel palástoltam, és rájöttem, hogy a dühöm ugyanolyan határtalan, mint az üresség. És nem álltam útjába. Megvolt az életcélom: halhatat-lanná válni, és legyőzni Thort. Ő kereste magának a bajt.

Valóban nem láttam más módot arra, hogy párbajra hívjam őt.

Mit törődtem én az elátkozottsággal, amikor már így is el voltam átkozva, de a halhatatlanságra, az erőre és a gyorsaságra szükségem volt, ha meg akartam bosszulni a családomat, és erre esküt tettem.

Elhagytam a tanyámat, és Reykjavíkba mentem, felszálltam a következő Európába induló hajóra. Egy kis zsoldossággal itt, egy kis fosztogatással amott átjutottam az Északi-tengeren, aztán az Elbán egészen Hamburgig hajóztam. Ez 1606-ban történt, még mielőtt II.

Mieszko lengyel fejedelem porig égette volna. Egy kis kérdezőskö-

déssel és türelemmel sikerült állást találnom testőrként egy kereskedő mellett, aki Prágába vitte az áruit. Jaromír herceg udvarával akarta megszilárdítani a kapcsolatot, és a bohémiai Premislid-dinasztiával. Útközben megtanított néhány cseh kifejezésre, de azzal nem sokra mentem. Ő nem beszélt ónorvégül, és akkoriban még csapnivaló volt a németem, de nem hagytam abba a tanulást, mert tudtam, hogy ha meg akarom találni az állítólag Bohémiában tanyá-

zó vérivó halhatatlanokat, akkor fel kell tennem néhány kérdést a helybélieknek.

A Vlatava-folyón eljutottunk Prágába, ami akkoriban még nem volt olyan gyönyörű város, mint ma. Mint a középkori városok általában, Prága is koszos volt és szánalmas, tele betegekkel és írás-tudatlanokkal. Én is elég jól beleillettem a képbe. Volt egy viruló rabszolgapiac, ami a régió kereskedelmi központjának számított. A legtöbb kereskedő ott bonyolította le az üzletét.

Miután segítettem kirakodni a német kereskedőnek, munkát vállaltam a kikötőben a raktárak őrzőjeként. Unalmas munka volt, de legalább nem éheztem, és ki tudtam venni egy szobát arra az idő-

re, amíg a nyelvet megtanulom. A havazás beálltával elkezdtem látogatni a fogadókat és kérdezősködtem. A kérdéseimen általában jól szórakoztak a részegek, és nyíltan kigúnyoltak. Ezekre a helyekre nem tértem vissza. Más helyeken a kérdéseim jeges némaságba üt-köztek, vagy udvarias figyelmeztetésbe, hogy ilyen dolgokról talán nem kéne itt beszélni. Felfigyeltem rá, hogy ezek a helyek mind a folyó nyugati partján álló Premislid-erőd közelében voltak, az erődöt ma már csak Várnegyednek vagy egyszerűen csak Prágai Várnak nevezik.

Két hónapig csináltam hülyét magamból, megismerkedtem minden részeggel a városban, és sok alkalmi ivócimborával is, de nem tudtam meg semmi érdemlegeset. Már éppen azon gondolkoztam, hogy továbbállok – mondjuk Rómába –, mert azt hallottam, ott nagyobb szerencsével járhatok, amikor egy magas gallérú, díszes ruhát viselő, mókuspalástos, apró emberke leült mellém a nyugati part egyik fogadójában. Szakálla vékony csíkban futott az álla körül, viszont a bajusza annál sűrűbb volt, de gondosan nyírt. Cseh nyelven beszélt, de valamilyen idegen akcentussal, amit nem tudtam hová tenni. A fogadós kapkodva és idegesen szolgálta ki, mintha nem kí-

vánna a beszélgetésünk fültanúja lenni.

– Maga az az északi, aki a vérivókról kérdezősködik. —Nem kérdés volt ez, pusztán egy állítás.

– És maga kicsoda? – tudakoltam.

– Az nem lényeges. Egy bizonyos urat képviselek, egy tudóst, aki hajlandó válaszolni a kérdéseire. Kíván vele találkozni?

Gyanakodva néztem rá.

– Ez meghívás a halálomra? Láttam, milyen rossz szemmel néznek az emberek, és hallottam hogyan fohászkodnak, különösen a keresztények, amikor a vérszívókról beszélek. Maga közülük való?

Odakint vár a bandája, hogy örökre elhallgattassanak?

– Ugyan! – horkant fel a férfi. – Ez a bizonyos úr csak beszélni kíván önnel. Szerintem túléli.

– Miért nem jött el személyesen, hogy beszéljen velem? Mondja meg neki, hogy hol talál!

– Már tudja. Azért vagyok itt. Bocsásson meg neki, nagy vissza-vonultságban él. A tekercseit akarja megszállottan könyvekké formálni. Hallott már ezekről?

– Igen, láttam már könyvet. A keresztény papoknál és szerzete-seknél.

– Pontosan. De nekik csak egy könyvük van, ugye? Az én mes-teremnek sok van a könyvtárában, és újabbakat készít. Az araboktól tanulta meg a papír előállításának módját, akik pedig a kínaiaktól vették át ezt a tudományt. Írástudókat alkalmaz, hogy a tekercseit lemásolják és könyvekké alakítsák.

– Nem elég simán lemásolni a tekercseket?

– A könyvek tartósabbak, könnyebb velük utazni. Maga tud olvasni?

Vállat vontam.

– A kocsma szót három nyelven is ismerem, bár ez gondolom, nem sokat jelent.

A kis ember kuncogott.

– Valóban nem sokat, de nagyon hasznos szó. Akkor sokat ta-nulhatna a mesteremtől. Elkísér hozzá?

– Ugye, ez nem csapda? – kérdeztem meg ismét.

Kiitta az italát, és játszott egy kicsit a bajuszával, mielőtt vá-

laszt adott volna:

– Én nem emelek kezet magára, sem az embereim, és azok az emberek sem, akiket a mesterem alkalmaz. Megnyugodott?

– Mi a helyzet a munkaadójával?

– Róla nem beszélhetek. Ő a… tudás elszánt védelmezője. De azt hiszem, tényleg csak beszélni akar magával. Mást nem mondhatok.

– Hm. Hogy hívják a munkaadóját?

– Majd ő elárulja magának, ha úgy látja jónak.

– Rendben, magával megyek. – Rendeztük a csapossal a számlát, és kiléptünk a sápadt holdfényben fürdő Kisoldal városnegyed-be. A kis ember nem vette magának a fáradságot, hogy udvariasságból társalogjon velem, inkább hallgatott. A szememet ide-oda jártat-tam, a kezemet pedig a kardom markolatán tartottam. Három utca-sarok után megálltunk egy fallal körbevett ház kapujánál. Az őrök felismerték az alacsony embert.

– Meghoztam – mondta, mire a kapu kitárult. Mögötte egy lenyűgöző épület magasodott – mármint lenyűgözőnek számított abban az időben –, téglákkal kirakott udvar, fáklyákkal megvilágított falak. Szökőkút. Virágágyak. Épületek. Ez a könyvkötő tehetős ember lehetett.

Kísérőm egy gyertyákkal megvilágított előtérbe vezetett. A márványpadlót perzsaszőnyeg borította. A falakon falvédők lógtak.

Ilyen gazdagságot csak egy kolostor kifosztásakor láttam, személyes tapasztalataimat pedig messze felülmúlta. Csak néhány szobába pil-lanthattam be, mert a bajuszos férfi egy lépcsőn levezetett a pincébe.

A pincében egy gyertyákkal itt-ott megvilágított folyosó futott végig, ahonnan több ajtó is nyílt. Megálltunk az elsőnél, és kísérőm beko-pogtatott.

– Jöjjön! – mondta egy hang az ajtó mögül.

Beléptünk egy szobába, melynek minden fala mentén könyves-polcok sorakoztak. Hát persze, hogy egy könyvtár volt, de azelőtt még nem jártam hasonló szobában. A hosszú asztalon fekvő könyv-lapokon, bőrdarabokon és furcsa szerszámokon végignézve egy sá-

padt férfin állapodott meg a tekintetem, aki az asztal végében állt.

Bár tél volt, és a pince meglehetősen hűvös – hálát adtam a meleget nyújtó kabátomnak –, ezt az embert mintha nem zavarta volna a hideg. Ázsiából hozott, gazdagon díszített, bíbor selymet viselt – az anyag ismeretlen volt számomra, de rögtön láttam, hogy a vászonnál és a gyapjúnál nemesebb szövettel van dolgom. Egy könyvet vizsgált, amit akkor húzott ki egy fából készült satuból.

– Ah, szóval maga az északi! Nagyszerű! – mondta.

– Maga pedig a titokzatos tudós – feleltem. – Leif Helgarsonnak hívnak.

– Örülök, hogy megismerhetem – tette le finoman a könyvet az asztalra, és alaposan szemügyre vett. – Magas, szőke és viking. Kivá-

ló.

Megjegyezhettem volna, hogy maga pedig egyik sem a felsorol-tak közül, de nem akartam megsérteni.

– És magát hogy hívják?

Eltűnődött a kérdésen, azt éreztette velem, hogy akármilyen nevet mond is, nem a valódi neve lesz.

– Hívjon csak Björnnek.

– De ez nem az igazi neve.

– Nem. De maga így fog hívni. A nevemet nem adom ki ilyen könnyen.

– Maga sem fizetett semmit az enyémért.

– Ez nem igaz. Máris túl sokat fizettem a maga őrült, prágai vérszívókereséséért. – A kísérőmre nézett: – Köszönöm. Elmehet.

Miután a névtelen szolga becsukta az ajtót maga mögött, a névtelen tudós halványan elmosolyodott, és belevágott a dolgok köze-pébe: – Árulja el, Mr. Helgarson, miért keresi olyan megátalkodottan azt a lényt, aki semmi mást nem iszik véren kívül?

– Maga is közéjük tartozik?

Legyintett a kérdésemre.

– Rólam majd később. Most magáról beszéljen! A kíváncsisága felkeltette az enyémet.

Nem lett volna értelme az elterelő hadműveletnek. Vagy tudott nekem segíteni, vagy nem.

– Úgy hallottam, ezek a lények nagy erőt birtokolnak és hosszú életet. És nekem szükségem lenne erre, hogy megbosszuljam a családomat. Thor meggyilkolta őket, és a gyilkosságot meg kell torol-nom. De nem leszek képes a bosszúra elegendő erő és idő nélkül.

– Meg akar ölni egy istent? – szaladt fel a szemöldöke.

– Nem egy istent általában, csak Thort.

– És ezért szeretne egy ilyen lénnyé válni?

– Igen.

A tudós nézett egy darabig, aztán megnyalta a száját. Majd hirtelen kitört belőle a nevetés.

– Ilyen magyarázatot még nem hallottam, bevallom. Minden elismerésem az eredetiségéért. Szóval maga nem keresztény.

– Nem.

– Tudatában van annak, hogy a keresztények elátkozott lelkek-ként tekintenek ezekre a lényekre, vagy még inkább: démonokként?

– Igen.

– Mert ahhoz, hogy egy legyen ezek közül a lények közül, előbb meg kell halnia, aztán bízni benne, hogy feltámad halottaiból.

– Hallottam erről is, igen.

– Mondja el nekem, Viking, mit lenne hajlandó elviselni a bosszúja érdekében? Mit lenne képes megtenni a bosszú nevében?

Vártam egy pillanatot, hogy megfontoljam a kérdést.

– Ha közelebb visz a célomhoz, akkor bármit képes vagyok elviselni, és elkövetném érte a legtöbb bűnt.

– A legtöbbet?

– Nem lennék képes… gyermekeknek ártani.

A tudós arcán fanyar mosoly suhant át.

– Mert ártatlanok?

– Nem, nem erről van szó. Öltem már ártatlan és romlott férfi-akat és nőket egyaránt. Bárkik legyenek is ők, amikor a végzetük eléri őket, nem mások, mint amivé a nornák tették őket, és én csupán eszközként működök közre a halálukban. De a gyerekek… még nincsenek készen. Azt hiszem, a nornák nem akarják befejezni azokat, akik meghalnak, de én sem akarom, ha érti, mire gondolok.

– Érdekes. Maga nem szereti a dolgokat félbe-szerbe hagyni.

– Pontosan. És Thor megölése olyasmi, amit el kell végezni.

Aztán gúnyosan ezt mondta:

– A nornák is tartogatnak neki valamit, ha jól emlékszem egy kígyóval kell megvívnia.

– Majd kitalálok valamit, de előbb időre van szükségem.

– Maga aztán elszánt! Át akarja írni a sorsot a saját akarata szerint. Erre tényleg sok idő kell. Látom, hogy a testét arra edzette, hogy kardjával a többi ember fölött uralkodjék. Az agyát is meg tudná edzeni, hogy a világot uralja vele?

– Mire gondol?

– Azt szeretném tudni, hogy hajlandó lenne-e megtanulni olvasni és írni?

– Mi értelme lenne annak? Nem akarok Thorral levelezni.

– Rengeteg értelme lenne, de elsősorban a túlélését szolgálná.

Tegyük fel, hogy maga a vérivók egyike lesz. A maga által emlegetett hosszú életnek és nagy testi erőnek hatalmas ára van, különben ilyen lényekkel lenne tele a világ, nem igaz?

– Azt hiszem, ebben van valami.

– Pompás. Szóval maga szerint milyen árat kell fizetniük ezek-nek a lényeknek?

A homlokomat ráncoltam.

– Soha nem láthatják ismét a napot.

– Helyes. És még?

A kérdésétől akaratlanul megvontam a vállam.

– A keresztényeknek félniük kell az elátkozottságtól is. De ez rám nem vonatkozik.

– Nem, lesz még valami, amiről le kell mondania.

– Mi lenne az?

A tudós válasz helyet sóhajtott, majd végül így szólt: – Talán üljünk le! Teljesen elfeledkeztem az udvariasságról.

Nem éhes vagy szomjas esetleg?

– Egy italt elfogadnék, köszönöm! Ha van világos söre, vagy mézsöre, vagy valami hasonló itala…

Elhagytuk a könyvtárként és könyvkötő műhelyként funkcioná-

ló termet, és felmentünk a lépcsőn. A tudós – mert továbbra is vonakodtam őt Björnnek szólítani – utasította az egyik lakáját, hogy hozzon egy kis innivalót a nappaliba. A nappaliban négy szék volt és egy kandalló, de nem volt egyetlen ablak sem. A kandallóban tűz ropogott, és a füst – ahelyett, hogy a szobában kavargott volna – felszállt egy láthatatlan lyukon. A vendéglátóm meglátta zavarodott ábrázatomat, és magyarázatba fogott.

– Ah! A füst egy bizonyos, kéménynek nevezett eszközön keresztül száll fel, és a tetőn át távozik. Csodálatos találmány. Fojtoga-tó füst nélkül élvezhetjük a kandalló melegét. Meglátja, hamarosan minden házon lesz egy ilyen!

Egy székre mutatott, és letelepedett velem szemben. Egy csinos, fiatal nő egy korsó sört hozott nekem. Megköszöntem, a vendéglátóm pedig megvárta, amíg megkóstoltam és megdicsértem az italt.

– Mielőtt az imént feltett kérdésére válaszolnék, remélem, nem tartja udvariatlanságnak, ha a kedves foglalkozása után érdeklődöm!

Biztos voltam benne, hogy már tudja a választ, ezért elárultam.

– A kikötőben dolgozom őrként.

– Itt is nagy szükség lenne egy biztonsági őrre. Van néhány ér-téktárgyam, amelyek védelmet igényelnek. Lenne kedve nekem dolgozni? Többet fizetnék, és cserébe itt lakhatna, nem kellene lakbért fizetnie.

– Megfontolom.

– Miért kéne átgondolnia? Egyértelműen kedvezőbb ajánlat.

– Továbbra sem tudom, ki és mi maga. Maga következetesen nem válaszol a legalapvetőbb kérdésekre. Mindig témát vált.

A vörös selyembe öltözött, sápadt figura elmosolyodott.

– Azt hiszem, maga tetszik nekem, Mr. Helgarson. Maga nem hülye. De a verbális képességein még csiszolni kell.

– Már megint kezdi.

A mosolya még szélesebb lett.

– Igen. De most az árakról beszélünk. A vérivókról szóló isme-reteimhez borsos áron jutottam hozzá. És mint ahogy a nevemet, ezt a tudást sem adom olcsón.

– Mit kér cserébe?

– A hűségét. Dolgozzon nekem! Az általam diktált feltételek mellett, magasabb fizetésért és lakhatásért cserébe. De senkinek sem szabad elmondania, amiről itt hall.

– Rendben.

– Megesküdne erre a vérével is?

Furcsa kérés volt, különösen a témánk fényében, de nem láttam értelmét visszautasítani.

– Igen.

Mielőtt újra levegőt vehettem volna, a nyakamnak ugrott, és szívni kezdte a véremet. Megpróbáltam ellökni magamtól, de a szorítása olyan erős volt, mint a vas, és ugyanakkora eséllyel tudtam volna elmozdítani a testét, mint egy csillagot. Amikor a veséjébe öklöztem, olyan volt, mintha egy oszlopba öklöztem volna. Mindenesetre az ellenállásommal sikerült felidegesítenem, aminek köszönhetően hatalmas ütést kaptam a gyomromba, és elállt a lélegzetem.

Végre abbahagyta, és bár látómezőm szélei kissé elsötétültek, érzékeltem, hogy visszatér a székéhez. Megpróbáltam felállni, de rádöbbentem, hogy ahhoz sincs erőm.

– Most már tudja, mi vagyok én – mondta. A szájában tépőfo-gakat pillantottam meg, amik addig nem látszódtak. – Olyan lény vagyok, amivé maga is válni fog. De először tanuljon meg több nyelven beszélni és írni, bizonyítsa be a hűségét és a diszkrécióját! Aztán esküdjön fel egy háromszáz éves szolgálatra! A dolog az után veszi kezdetét, amikor maga először kikel a sírból, és én egy halál utáni életet garantálok a maga számára. Akkor válaszolok a kérdéseire, és elárulom a nevemet. És utána, de csakis utána elkezdődhet a szemé-

lyes vendettája. Elfogadja ezeket a feltételeket?

– Legyen konkrétabb! – nyögtem.

Felnevetett. A vérem sűrűvé tette a hangját. Olyan lett, mint a karamell.

– Még mindig van ereje, hogy vitatkozzon velem? Maga meglepően erős. – Leült, aztán vidám és véres arccal felém fordult. – Há-

rom nyelvet mondok, amit elvárok – kezdte számolni az ujján. – Gö-

rög, latin, német. Szerencsére már beszél csehül. Nem kell írnia ezen a nyelven.

– És ha visszautasítom?

– Akkor nem távozik innen élve. Mondtam, hogy a túlélése a műveltségtől függ. Ha beleegyezik, aztán megpróbál elárulni, ahogy már mások is megkísérelték, meghal. Teljes hűséget követelek.

– A többi ember, aki itt él magával… mindegyik olyan akar lenni, mint ön?

– Egytől egyig.

– Mindegyiküket átváltoztatja?

– Jó kérdés. És a válaszom nemleges. Néhányan elárulnak majd közülük. Néhányukat megölik, ahogy ez már Bohémiában szokás. És néhányan sohasem fogják kihasználni a lehetőségeiket.

– Tehát ha nem tanulok meg görögül, latinul és németül, akkor megöl?

– Gyors felfogású – mondta. – Jöjjön! Továbbra is vérzik, hamarosan ahhoz is túl gyenge lesz, hogy felépüljön.

– Elfogadom a feltételeit.

Megint olyan gyorsan pattant fel, hogy szemmel alig követhettem – különösen az elködösödő tekintetemmel. Éreztem hideg kezét a nyakamon, aztán semmi mást. Egy tollakkal kitömött matracon ébredtem, gyenge voltam, de legalább éltem. Ez 1006-ban történt, 1010-ben elmondta, hogy Zdeniknek hívják és vámpírrá változtatott.

Természetesen minden titkot elárult a fajtánkról, de ezekről nem fogok beszámolni maguknak.

Háromszáz évig szolgáltam. Öltem érte – nem embereket, hanem boszorkányokat, hullarabló szellemeket és egy különös, magá-

nyos vérfarkast. Segítettem neki megvédeni a territóriumát a többi vámpírral szemben, és megtanultam befolyásolni az emberek akaratát. A vikingek joggal rettegtek tőlünk, mert szörnyű dolgokat tettem.

1310-ben végre lejárt a szolgálati időm, visszatértem északra, és megpróbáltam Asgardba jutni. Skandinávia minden pogány böl-csével tanácskoztam, mind azt mondták, hogy vagy a Bifrost hídon jutok el oda, vagy a valkűröknek kell a Valhallába juttatniuk. Az egy másik valóság, mondták, és Thor bűnének szörnyűsége csak ekkor tudatosult bennem: bár megvolt hozzá az erőm, hogy szembeszálljak vele, nem volt meg a képességem, hogy elérjem őt.

A figyelmem tehát fokozatosan a síkváltók felé fordult. Nagyon kevesen voltak, és legtöbbjük csak egy-két síkra volt képes eljutni.

Az egyedüliek, akik oda mehettek, ahová akartak, a Tuatha Dé Danannok voltak… és a druidák. De a Tuatha Dék csak ritkán hagyták el Tír na nÓgot, leszármazottaiknak, a Tündéreknek pedig tölgy-re, kőrisre vagy akácra volt szükségük a síkváltáshoz. Azt hittem, elveszett minden remény, de a tizennyolcadik században találkoztam Flidaisszel. Nem volt hajlandó Asgardba vinni, viszont elárulta, hogy egy druida még ma is él a földön, és ha megtalálom az illetőt, talán hajlandó lesz átvinni.

– Hol találom meg ezt a druidát? – tudakoltam tőle.

– Nem tudom – felelte a vadászat istennője. – Bujdokol, és a megidézés elől is levédte magát valamivel. Ha jól sejtem, trópusi országokban és sivatagos területeken rejtőzhet, ahol a tündérek nehezen találnak rá. Talán az Újvilágban. De ne aggódj, idősebb nálad, és nem tervezi, hogy meghal a közeljövőben.

Így érkeztem az Újvilágba. Kiválasztottam egy sivatagot a kontinens délnyugati részén, és vártam. Hosszú, bénító várakozás volt, de meghozta gyümölcsét, mert a druida felbukkant, nem igaz? Nem voltam képes rá, hogy megbabonázzam, és úgy kényszerítsem az asgardi útra. A druida jól felvértezte magát az efféle varázslatokkal szemben. Úgy kellett elvarázsolnom, ahogy az emberek varázsolnak: el kellett nyernem a barátságát, és ki kellett érdemelnem a bizalmát.

Hamarosan Asgardban leszünk, és ezeréves szenvedésem akár így, akár úgy, de véget ér.

A részeg hencegésért sok évszázados szenvedéssel fizettem. Sok mindenen át kellett mennem a bosszúm érdekében. De ha eljön az alkalom, barátaim, gyors leszek. Nem fogom kárörvendőn nézni Thor halálát, sem megkínozni őt. Nem az a célom, hogy szenvedést okozzak neki, hanem az, hogy a sajátomat megszüntessem. Mindegy, milyen gyorsan hal meg Thor, a családomnak már túl késő lesz.

 

Huszadik fejezet

 

Ez a meglepetés erejével hatott. Amikor Tempébe való érkezésemet követően Leiffel megismerkedtem, fogalmam sem volt arról, hogy ilyen sokáig várt rám, és azután sem említette. Tehát számára a személyes ismeretségünk és a szakmai kapcsolatunk nem volt más, csak vendettájának előjátéka.

Egy macskabajusznyi fájdalmat éreztem. „Csak kihasznált!” – nyávogta bennem egy hang, de aztán csak nevettem magamon. Vé-

gül is vámpír volt, vagy mi a fene? Vagyis minden teremtmény csak eszköz volt a számára. De Leif elhitette velem, hogy ő más.

Nem csak engem tett bolonddá, Gunnar ábrázata hasonló gon-dolatokról árulkodott. A kérdés az volt, hogy az új információ változtat-e valamin?

Leif a szavát adta nekem, és állta is. Én is a szavamat adtam neki, és az én generációm számára ez még jelentett valamit. Az emberek fogadalmat tesznek, aztán simán megszegik, majd kimentik magukat azzal, hogy „én megpróbáltam”, amikor valójában nem próbálták eléggé. A vaskor emberei – tehát az én korom számára – az ember szava egyet jelentett a reputációjával. Becsületének alapja volt, személyiségének alapköve. Bár sokszor hazudtam – ami egé-

szen más tészta –, sohasem szegtem meg a fogadalmamat. Erre egyszerűen nem voltam képes, ahogy arra sem, hogy elhiggyem, Thor megérdemli a halált.

Mert, Jézusnak hála, erősen kételkedtem benne, hogy Thor megölése olyan jó ötlet lenne, annak ellenére, hogy minden jel arra mutatott, hogy Thor barátunk egy hamisítatlan seggfej, és a seggfe-jek világban betöltött funkciója hasonlatos a valóságos seggekéhez, vagyis a szar terjesztése. A szar gusztustalan, koszos és büdös, viszont életbe vágóan fontos.

Ebből a gondolatból kiindulva el kellett töprengenem a vámpí-

rok természetén is. Ők is nélkülözhetetlenek? Milyen szerepet tölte-nek be a világ rendszerében?

Az áthatolhatatlan függöny ellenére, amit Leif az élőhalottsága köré vont, tudtam néhány dolgot a vámpírokról, amiket talán jobb lett volna, ha nem tudok. Képtelen volt elrejteni előlem, mert átláttam rajta.

Az átlagos emberek körül gomolyog az élet, gomolyognak a kö-

tések, amikkel a földhöz kapcsolódnak. Agyuk aktivitása és egészségi állapotuk tisztán látható az aurájukból, ami átjárja a bensőjüket is. A vámpírok viszont abban különböznek tőlük, hogy bárminemű „léte-zést” csak két helyen lehet tapasztalni a testükben. A bordáik és a szemük mögött látható némi aktivitás, egyfajta sápadtan pulzáló vörösség, ami az izzó szénhez hasonlatos. A test többi része steril, de mozgó gyűjteménye a szénnek, a kalciumnak és a vasnak, bár a fejük és a felsőtestük körül szürke aura látszódik.

Ám ezek a vörösen pislogó fények – a vámpírizmus fekete má-

giája, aminek titkát Leif hét pecsét alatt őrizte – atombiztosak voltak. Szerintem feltámasztó-motorokról volt szó. Ezért nem elég egy karót döfni a vámpír szívébe, hogy kinyírd, le kell vágnod a fejét, hogy megelőzd a regenerációt, mert ha valaki kihúzza azt a karót, akkor idővel új szíve nő. Akkor aztán kapsz egy vékony és lerobbant, de rettenetesen éhes vámpírt, ami addig fog zabálni, amíg vissza nem szerzi a régi formáját.

A druida hagyomány szerint a vámpírok földöntúli lények, vagy legalábbis démoni szimbiózis során jutottak el erre a síkra réges-régen. Nekem ez teljesen mindegy volt az eredmény szempontjából, mert azt kezdhetek a vámpírokkal, amit csak akarok. Földi szempontból nézve a vámpírok nem számítanak érző lényeknek, csak ásványok és elemek gyűjteményei, amelyek csak arra várnak, hogy visszaolvadjanak a földbe, és mint ilyen lényeknek, bátran kioldoz-hatom a kötéseiket. A druidák számára semmiféle tabu nem tiltja, hogy a halottakon végrehajtsák varázslataikat. Mi csak az élőkkel nem szórakozhatunk.

A druidák kihalására nekem van egy személyes teóriám – ezt Granuaile-nek csak szőrmentén említettem meg –, és ennek köze van a vámpírokhoz. Szerintem Cézár csupán kard volt Róma vám-pírjainak kezében. Köztudomású, hogy Rómában volt – és jelenleg is van – egy vámpírfészek, és ha jól sejtem, a háttérből irányították a szenátust, hogy törölje el a druidizmust. A fiatal vámpírok északra vágyakoztak, ahol területeket akartak szerezni maguknak, de Gallia kontinentális druidái meggátolták a terjeszkedésüket, ugyanis, amint meglátták őket, kioldották a kötéseiket, és gombává vagy pro-toplazmává változtatták a delikvenseket, aztán az egészet tűzre vetették, hogy a feltámadás legkisebb esélye is elháruljon.

Én is így cselekedtem volna Leiffel, amikor először találkoztunk, ha Hal nem mutat be minket egymásnak, és nem hívja fel a figyelmemet arra, hogy egy halotthoz képest nagyon kedves srác. Bár először meglehetősen távolságtartó voltam vele, fokozatosan rájöttem, hogy Halnak igaza van, és élvezni kezdtem Leif társaságát, sőt, elkezdtem barátként tekinteni rá. De többé nem lehettem biztos benne, hogy Leif barátsága valaha őszinte volt.

Történetéből az is kiderült, hogy tisztában volt vele, mit tudnék számára nyújtani, ha hajlandó vagyok rá. A druidák bukása után vált vámpírrá, ahogyan az átváltoztatója, Zdenik is – bár ezt csak az etnikai névből saccoltam meg, illetve abból a tényből, hogy a vámpírok Bohémiába csak a hatodik század után szivárogtak be. De az is el-képzelhető volt, hogy Zdeniket az egyik római vámpír változtatta át, aki elmondta neki, mire képesek a druidák, és ezt a tudást Zdenik megoszthatta Leiffel is. Mivel biztos voltam benne, hogy erről felesleges lenne megkérdeznem Leifet, mert úgysem válaszolna őszintén, inkább kitöröltem a fejemből a gondolatot. Helyét valami más foglalta el szinte azonnal, egy szörnyű gestalt, ami a felszínre bugyogott.

Leif tudta, hogy kételyek fognak felmerülni bennem a története hallatán, ugyanakkor abban is biztos volt, hogy ettől még nem gondolom meg magam. De miért?

A borzongató válasz az volt, hogy szavamat adtam neki, és egy olyan lény, aki képes volt évszázadokig várni a bosszúra, semmilyen eszköztől nem riadna vissza, ha ki akarnék szállni az ügyből. Egy olyan teremtmény, aki annyit szenvedett, mint ő, szemrebbenés nél-kül okoz szenvedést másoknak. Tudja, kik állnak közel a szívemhez.

Tudja, hol élnek.

De amint végiggondoltam ezt, el is vetettem, mondván, ennyire senki nem lehet machiavellista, még maga Machiavelli sem.

A legegyszerűbb megoldás – tudniillik, hogy eloldjam a kötéseit, mint ahogyan a többi vámpírral tettem – nemcsak bonyolult, de teljességgel dicstelen is volt. Több literrel benyakalt a véremből, szinte a részemmé vált. Ha szétoldom a kötéseit, nem teszek kárt magamban is? Ezt nem tudhattam. Mert nem volt még hasonló dologra példa. És nem most volt itt az ideje, hogy kipróbáljam, mert mindenki engem bámult. De vajon miért? Esetleg hangosan gondolkoztam?

Csang Kuo-lao enyhítette zavaromat, amikor udvariasan azt tudakolta, sikerült-e eléggé kapcsolódnom hozzájuk az Asgardba tartó úthoz.

– Oh. Nagy haladásról tettünk tanúbizonyságot – válaszoltam, és nagyon megkönnyebbültem, hogy csak erre kíváncsi. – De attól tartok, még nem végeztünk.

– A holnap esti viszontlátásra! – búcsúzott el Leif faarccal. – Mindenkinek jó éjszakát kívánok!