5.
DORIO RACCHINI
Egy kőszobor, kin fénylett a vértezet vasérce,
a kormánydeszkát fogta, s oszolt a vak hínár,
de ő, a hős, kevélyen tőrére dőlt, úgy nézte
a fakó folyót, mintha semmit sem látna már.
Annak a bizonyos, tüzekkel terhes éjszakának a másnapján egy könnyű járatú kereskedőhajó araszolt felfelé a Shíren kerületet átszelő csatornán. Vitorláján vörös és fehér csíkok váltogatták egymást, az .árbocon lengedező türkiz zászló azonban arra utalt, hogy a nyughatatlan ibarai dzsadok egyike a tulajdonos, pontosabban valamelyik bankházuk.
A parton még a reggel nyújtózkodott, óvatos kezekkel tépve a part tejszín ködét. Számtalan kisebb-nagyobb hajó várakozott a hideg vízben a kötélbakokhoz bilincselve. Körülöttük örökké éhes kacsák és vöcskök taposták a vizet, nagyképű sirályok üldögéltek a korlátaikon, s szemeztek a felkelő nappal. A nagy kőszobor mellett - talán valamelyik godorai hős lehetett egykoron - már tömeg zsivajgott: piaci szállítók üvöltöztek álomtól vagy italtól dagadt arccal szekereiken állva. A kordékra nagy kasokban emelték fel az erioni halászok mai fogásának egy részét: ezüstösen csillanó hasú halakat, vörös és fekete rákokat, pajzsformájú kagylókat. Vidám képű kölykök a sirályokat hajigálták, a nagyobbja parittyákkal próbálta távol tartani a tolvaj szárnyas népséget.
A túlparton magányos fák bólogattak ruhájukfosztva a vízparton. Hogy magukat nézték a palackzöld vízen vagy a lassan tovaúszó leveleket, csakis ők tudták volna megmondani. Egy gesztenyeszín hajú rabszolgalány - kin bármelyik férfiembernek megakadt volna a szeme - néhány sápatag fiúval vizet mert egy nagy, kerekes dézsába. Kivörösödött kezükön, arcukon látszott, hogy nem ez az első fordulójuk hajnal óta.
A dzsad hajó pedig, kihasználva a dagály erejét, egyre beljebb araszolt a kékre és fehérre festett magas póznák között. Egy barnaarcú férfi, homokszín és égkék emáméban - úgylehet a tulajdonos - az elülső korlátot támasztotta, lehelete úgy kavargott mögötte, akárha vízipipa füstjét eregetné. A hajó orrán tekergő aranyszín tengeri kígyó tompán fénylett a korai napsütésben, a köd és a fel-fel csapó víz, csillanó gyöngyöket rakott köré nyakéknek.
A dzsad a partot nézte, a perlekedő árusokat, a részegeket, akik még nem találták haza az előző esti mulatságból, a városi őrök komor fekete csapatait, amint egy-egy kifőzde előtt sóváran nézik a csodás illatú sülteket, s vértezet helyett legszívesebben meleg kabátba bújnának. A dzsad ezen elmosolyodott. Nem túl messze előtte, a csatorna kanyarulatában feltűnt a hosszúmóló szürke csíkja. Az oszló ködben jól látta, hogy csak két másik hajó áll mellette, s hálát adott ezért Dzsahnak és biztos, ami biztos, Galradzsának is. A hosszúmóló volt az egyik legfontosabb kereskedelmi központ ezen a csatornán. Megfordult itt a távoli földek minden kincse: a délvidék vasérce éppúgy, mint a messzi észak fái és vadjai. A dzsad a szemét meregetve figyelte a homályos köd miatt csak levéssé kivehető elmosódott foltokat, s mikor látta, hogy emberei várják, csakis akkor nyugodott meg. Jókedvű kis nótát dúdolt dús bajusza alatt és a távolba nézett, ahol a felhők mögül előkacsintó nap széles foltokban világította meg a város ezer tornyát, a friss szélben verdeső zászlókat. Hátrakurjantott a tatra emberének, aki a kormánydeszkát igazgatta, hogy óvatosan sodródjanak balkéz felé, a nagy kötélbakhoz, ő maga az .orrba állt, hogy a vastag pányvát az eléjük sietőknek dobhassa. A vörös és fehér vitorla így pont árnyékot vetett rá és a dzsad hirtelen cudar hidegnek érezte a reggelt. Már éppen ideje volt, hogy kikössenek, és ő végre minden kérdésére választ kapjon az erioniaktól, elvégre nekik aztán tudniuk kell, hogy mi kavarhatta fel ennyire a várost. A lángok még a nyílt tengeren is látszottak, és - noha tudták, hogy ez képtelenség - titokban attól féltek, a városok városában elszabadult a pokol, s mire odaérnek, talán hírmondó sem marad a százezer kalandor fészkéből. A hajnallal azonban ők is megnyugodtak, amikor a tenger zöld, sirálydíszes hullámai mögött megpillantották a végestelen végig hullámzó rettentő kőfalat, amely mint roppant tengeri kígyó öleli körül a várost. Akkor már csak rossz szagú szél fújt Erion felől és korom meg pernye hullott mindenfelé a vizekre.
A dzsad bárka kecsesen a mólónak dőlt, immár több ember is fogta a-köteleket, s egy barna dzsabiba bújt fickó a rozsdamarta horgonyt is a kíváncsi kacsák és hattyúk közé dobta.
A homokszín és égkék emámés férfi nagy lendülettel a partra ugrott és széles mosollyal ölelte meg a bankház embereit.
- Csakhogy. Galradzsának hála, egészben vagytok.
- Tán csak nem a halálunkban bíztál, te sakál dörmögte egy nagydarab férfi, mellközépig érő szakállal.
- Nem én, de azt mondhatom, igencsak megijedtünk, amikor tegnap éjjel a világítótornyok megett nagyobb fényeket láttunk, de a félelmünk is csak akkor oszolt el végleg, mikor már ránk virradt. Dzsahra mondom jódarabig nem hittem, hogy bármi jóval fogadhatnátok!
- Pedig csakis jó hírünk van, Szalib -mosolygott a szakállas, oroszlánokhoz méltó fogsort villantva fel -, a kosimádó gorvikiak, meg azok a kétszínű szukék alaposan egymásnak ugrottak.
- Galradzsának hála - emelte az égre a szemét a hajós, aki egy pillanatra ugyancsak elfeledkezett a
forró fürdőről és a lélekmelengető teáról. - S mi volt az a nagy tűz?
- Azt mondják, bár ez még csupán sejtés, korántsem bizonyság, hogy az Imeko összedőlt, s lángban állt az egész környéke.
- Ejnye. Csak nem a kosimádók keze van emögött is?
- Alig hinném. Állítólag megvan a szukéknak is a maguk baja, bár a vak Sebbib szerint mégis az keresgél j ó helyen, aki a vén gorviki rókát - Galradzsa törné el a lábát - sejti a dolog mögött.
A hajós elmosolyodott, és a part felé kezdte terelgetni a többieket. Tudta jól, hogy emberei majd kirakodnak, s néki semmi kedve nem volt addig itt fagyoskodni. Ismét felrémlett előtte a forró tea lélekemelő képe, s ezúttal még a kíváncsisága sem tudta vele feledtetni. Annál is inkább, mivel a teaházban mind kíváncsiságát, mind a szomját csillapítani tudja majd.
- De mondjátok, az Imeko valóban összedőlt?
- Akár így, akár úgy, a tűz alaposan helybenhagyhatta, hisz innen úgy tűnt, egészen az égig ér az a láng. Mindegy is. Azt ugyan nehéz lenne eltagadni, hogy a szukék szorgosak, akár a szellő. Egykettőre újra felépítik a tornyukat, ha úgy akarják. Aligha veszett oda mindegyik, pedig nem bánnám egy percentet sem, ha Galradzsa így látta volna jónak.
Ebben mindannyian megegyeztek, s szélesen mosolyogva indultak a móló végének színes vászonponyvával fedett bódéi felé. Néhány halászmacska rohant félre előlük, rothadó zöldséggel vagy döglött hallal a szájában, de a hajós mintha észre sem vette volna őket, roppant elégedett arccal sétált tovább.
-Ejnye. De mondj átok, aztán a kosimádók is a rossz végét fogták meg sárkánynak?
- Mondanak -ezt is, azt is. Az igaz, hogy cudarul egymásnak ugrottak a szukékkal, s a legutóbb már körbe sem küldték a batárjukat - a nagydarab, szakállas férfi a vigyort látva felemelt ujjal folytatta -, bár nemigen hiszem, hogy ez így maradna. A vén rókának két fia oda, ez minden, amit bizonyosan lehet tudni, s talán a harmadikat, azt a nagyszájú suhancot is alaposan helybenhagyták.
- Láthatjátok, barátaim, végtelen Galradzsa kegyelme - mosolygott a hajós. - És a városi őrség? Hagyták, hogy ilyen cudar háborúság robbanjon ki a békés polgárok kárára?
- Elfeleded, hogy ez itt a Shíren. Mikor volt itt utoljára olyan, hogy az őrség bármibe is beavatkozott?
- Az már igaz. Az a hazug aszisz jól igazgatja az ügyeit, s harapós kutyákat is tart hozzá.
- Amely kutyáknak Galradzsa kegyelméből - tette hozzá mosolyogva a szakállas - jó pár fogát kirugdalták.
- Áldott legyen az ő neve.
Finom, kőcsipkével díszes házhoz értek. A reggeli nap elégedetten üldögélt a fényes rézcégéren. Odabentről sivatagi ciszterek dorombolása hallatszott, s tea, mégpedig ibarai tea semmivel össze nem téveszthető zamata kúszott ki az ajtón. A festett ólomüveg ablakokon magabiztos teve állt mozdulatlanul, s a bankház hajósa hálatelt szívvel nézett a deres cégérre. A vörös teve mintha mosolygott volna.
- Vége hát a háborúságnak? - kérdezte a szakállast. - Alig hinném, Szalib, hisz ismered a fajtájukat. De Galradzsa adja, hogy megpihenhessünk egy darabig. Elégedetten léptek be a teaillatú helyiségbe.
A háborúságnak még nem volt vége, sőt egy része csupán most vette kezdetét, ám erről nem csak Shíren kerület lakosainak, de még a résztvevő felek nagyrészének sem volt pontos tudomása. Az Imeko még füstölgő romja körül új háború bontogatta zászlait, s már első áldozatait is karmos kezei közé szoríthatta.
A Senko palota falai kékárnyak, mögöttük arannyá sárgult levelekkel hajbókoló niarei füzek. A kertben látszólag rend és nyugalom, tintafoltok csupán a testőrök a falak mentén. A fehér gyöngykavicson vörös pettyek, akárha egy rossz gyerek közönséges köveket szórt volna rajta szét. Selyemfoszlány az egyik bokor tüskeujjain, síró férfi a teknőchátforma nagy kövön. A medence vize barna, benne hassal felfelé a kövér aranyhalak, arccal lefelé egy asszony, haja fekete hínár. Mintha csak a gömbölyű köveket fürkészné az alján, de a keze, a fehér keze torz görcsbe meredt. Csak ő, a gyermek sehol.
Fekete óriásbogarak fekszenek a Tomó Ház küszöbén. Harcosok, lakkpáncélú katonák. Körül a padló vörössel, vérrel festve; s piros permet végig a falakon. Mögöttük öreg harcos térdel csendesen, ősz hős, előtte a földön mezítlen penge, háta mögött zászlók. Fekete lobogók, közepükön kézzel hímzett sárkány.
Csendélet a Semin kolostorban. Fehér szoba, benne száz virág csokorba kötve, halott ágak és kövek. Fakó gyékényen bambuszasztal, mellette füstölőedény, ezüst csillogású, nagyhasú. Tetején egymás farkát fogó elefántok, áttört oldalán fehér füst szivárog. Az asztalkán rőtfényű mécsesek, lángjuknál öreg szerzetes térdel, fehér mikóján kékkel hímzett jázminok, a feje az ölében - eperszín foltot rajzol a selyemre. Háta mögött tintafestmény a fal: Fekete felhőkkel terhes.
Dorio Racchini aznap reggel sokáig nem kelt fel az ágyból. Elégedetten nézte az ablakon bekéredzkedő bágyadt napsütést, a vékonycsíkokat a zsalugáterek között, a fénykésekben pilinckázó porszemeket. Kezeit a lúdpehellyel töltött paplanon nyugtatta, elmélázva nézte a mély barázdákat, a kusza vonalakat. Hitte is meg nem is, hogy ebből jövendőt lehet mondani, ő maga csak egyszer próbálta, de a jósnő elkomorodó arcát látva nem volt kíváncsi többé, mit tartogat számára a sors. Megtiltotta neki, hogy beszéljen, s kését a torkának feszítve eskette meg, hogy másnak sem árulja el, mit is olvasott ki a kezéből.
Valójában tudta ő, nagyon is jól tudta, mit szánnak neki az istenek. Látott rá elég példát.
Emlékezett még arra az eszeveszett dörömbölésre, s a lassan életrekelő lámpások bizonytalan fényére.
- Mi az? Mi történt, anya?
- Semmi, feküdj vissza, Dorio! - Anyja hangja még az álomtól volt rekedt, de más is bújkált a hangjában; amit a kisfiú nem értett. Félelem? Mitől kell félnie az anyjának ebben a hatalmas várban?
Meztelen lábak csattogtak a hideg köveken, s nyári szél mozgatta a szúnyogok ellen az ablak elé függesztett vékony függönyt. Anyja eltűnt mellőle, lassan hűlt az ágy, és Dorio érezte, hogy valami nagyon fontosból marad ki, valami olyasmiből, ami nem neki való; mert ő még kicsi, és ha nagyobb lesz, biztosan meg fogja érteni.
Az ajtóig ugyan nem mert lopózni, hiszen mi van akkor, ha anyja mégsem ok nélkül fél, de azért lehunyta a szemét, úgy hallgatózott. Az apja mondta, hogy így csinálja, és tényleg, mintha minden tisztábban és élesebben jutott volna el hozzá. Lábdobogást hallott és kiáltozást, de nem azt a jókedvű kiáltozást, amivel a cselédek és szolgálók szokták köszönteni a nappalt, vagy amikor ő meg a testvérei lent játszanak a csatornánál. Ideges volt ez a kiabálás, túl hangos az éjszakához, és mintha ebből is azt a félelmet hallotta volna ki, mint az anyja hangjából.
Semmi, feküdj vissza, Dorio!
Mozdulatlanul feküdt hát a kis pokróc alatt, lábujjait kidugva a hűs levegőre és figyelt. A kiáltozás mintha csendesedett volna, pontosabban mintha valaki lecsendesítette volna, de csak annyit hallott, hogy odalent halkan beszélnek a felnőttek. A kis tőrére gondolt, amit a nagyapjától kapott; és hogy milyen jó lenne, ha most is a közelében lenne. Már megint majdnem elaludt, érezte az Álomhozó puha, bársonyos kezét a homlokán és a szemein, amikor közeledő lépteket hallott a folyosóról. Azonnal tudta azt is, hogy ki közeledik. Ezt már rég megtanulta kihüvelyezni a lépések neszéből. Másként járt az apja, és húga vagy nővére járását is messziről megismerte volna. Csakis a cselédek és szolgálók lépteivel akadtak néha gondjai. Ezúttal anyja jött vissza. Felült az ágyban és az ajtó felé fordult. ,
Anyja vékony árnya a szokásosnál is soványabbnak és hajlottabnak tűnt, és Dorio megijedt, hogy ezúttal tényleg valami baj van. Talán éppen anyját érte valami. A hangja is valahonnan messziről, fátyolosan szólt.
- Gyere, Dorio, veled akar beszélni.
- Kicsoda? - a kisfiú őszintén megijedt. Semmi kedve nem volt most lemenni a biztonságos ágyból, és avval a valakivel beszélni, akitől az anyja ennyire megijedt.
- Nagyapád.
- Nagyapa? - Dorio összezavarodott. Az öreg soha nem akart csak úgy vele beszélni, legfőképp ilyenkor. Megvolt annak is az ideje, mint mindennek, és éppen tegnapelőtt beszélgetett utoljára vele. - Miért?
Ám anyja nem válaszolt, csak állt vékonyan, hajlottan a folyosó remegő fényével a háta mögött. Dorio lassan lecsúszott az ágyról.
Ambro Racchini az alsó nagyteremben feküdt egy asztalon. Sápadt volt, végtelenül sápadt; akárcsak körben a család árnyai. Hajában, kezén és lábán sár szürkéllett, arcáról már nyilván lemosták a koszt: a horzsolások éles vöröse szinte kiabált a sápadt arcon.
Szeme izgatottan és tisztán csillogott, mintha valami rejtélyes lázban égne, és Dorio megérezte, hogy ezúttal tényleg baj van. Nagyapja nem volt se részeg, se beteg, mégis roppant elesettnek és védtelennek tűnt ott az asztalon. Ahogy az oldalára dőlt, néhány álmos férfi felszisszent, és vissza akarta őt nyomni az asztalra, de egy dühödt mordulással elzavarta őket. Vér szivárgott alóla, valahonnan a háta tájékáról, rengeteg vér, és Dorio teljesen kétségbeesett.
- Gyere ide, Dorio - nyögte az öreg, egyetlen épen maradt szemét a kisfiúra függesztve -, adnom kell neked valamit.
- Mi a baj, nagyapa?
- Semmi, Dorio. Igazán semmi. - Hogy rácáfoljon, véreset köhögött. A háta mögött álló, álmos arcú kirurgusok egyike rosszalló arccal törölte le. - Csak volt egy kis balesetem itt a sikátorokban. Mindig tudtam, hogy nem mindenki szeret engem a kerületben - mosolyogni próbált, de senkit nem nyugtatott meg vele. - Most pedig menni kell. Végérvénnyel.
Doriónak akkor még fel sem tűnt, hogy a nagyapja hozzá beszél, egyedül hozzá, mintha mindenki mást ki akarna rekeszteni ebből a beszélgetésből. Úgy tűnt, a többiek nem is igazán érdeklik.
- Ne menj... - próbálkozott a kisfiú, de Ambro Racchini tekintete elhallgattatta.
- Muszáj, Dorio. Egyszer mindenkinek muszáj, és ha most kell, akkor most. Nem is igazán tiltakozhatom. Majdnem mindent megcsináltam már, amit akartam, s ezt az egyet leszámítva rendezetlen számláim sincsenek.
Fátyolos szemmel nézte az unokáját, mintha hirtelen nem is tudná, mit mondjon neki.
- Békességet érzek. Mást nem. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Se kedvem, se erőm nincs, hogy a Kosfejes döntése ellen tiltakozzak. Az ilyen urak hívását nem illik visszautasítani, tudod-e, Dorio?
Valaki fölsírt hátul, de a kisfiú szinte észre sem vette, a fakó arcot, a sáros hajat és kezeket figyelte. És a vért.
Csak volt egy kis balesetem itt a sikátorban.
- Gyere közelebb, Dorio. Azt mondják, a test mindig összeszedi magát egy időre, mielőtt búcsút mondana a lelkének, és nem tudom, meddig lesz ez így.
A kisfiú közelebb lépett ahhoz az emberhez, aki most hirtelen egyszerre tűnt szívszorítóan ismerősnek és vadidegennek.
- Fogd, ez a tiéd. Tedd el jól! - köhögve a kezéhez kapott, s a vaskos, torz vésetekkel teli aranygyűrűt kezdte feszegetni. Dorio csendesen figyelte, az öreg mérgesen hördülve hárított el minden segítő kezet. Lihegett és újra próbálta, míg végre sikerült. Dorio átlépte az apró vérfolyót, és odaállt az asztal mellé. Most egyvonalba került a szemük.
- Tedd el. A lelkem van benne... a család lelke, úgy vigyázz rá!
Dorio markába szorította a véres, sárral tömött gyűrűt. Nagyapja mosolyogva nézte, ősz, sármocskos haja az arcába hullott.
- Vigyétek innen, eleget látott! - Mintha minden ereje elhagyta volna, döccenve hanyatlott az asztalra.
Dorio csendesen sírva ment vissza anyja oldalán a szobába, háta mögött úgy rémlett, kísértetek súgtak össze.
Csendes, napsütéssel fénylő délután volt; a vén gorviki a hátsó kertbe vitette a karszékét, onnan nézett a csatorna túlpartja felé. Vastag takarókba és prémekbe bugyolálták, abraselyem fejkendője az ölében pihent. Shirappa állt mellette prémbélletű köpönyegében, hunyt szemmel élvezte a fáradtarany fényeket. A kert már régen elhervadt, száraz napraforgók és satnya zöldségfélék dülöngéltek mindenütt. A karszékkel szemben halott paradicsomlugas terpeszkedett, akkurátusan kifosztva. A lehullott, elrothadt terméseket is felkapkodták már a madarak:
- Vége, hát, Shirappa? - a szellemhang halkan, messziről szólt.
- Egyelőre, abradon. Egyelőre úgy fest, hogy valóban vége van. A szuke fattyak egymás torkának estek, kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy velünk foglalkozzanak - a pap az öreg Racchini arcát fürkészte, de semmit nem tudott leolvasni a simára borotvált ábrázatról. A napfény széles pászmákban ömlött végig rajta.
- Bort!
A pap a kis asztalhoz hajolt, vérszínű lavalost öntött a kis cserépkorsóból az öregnek. A száraz kezek lassan nyúltak a pohárért.
- Kijön?
Még mindig milyen jó a füle, morfondírozott Shirappa és a két közelgő alakot méregette. Dialmo fülönfüggői almazöld fénnyel szikráztak, mellette Secchi tömör alakja billegett. Leheletük vígan szállt mögöttük:
- A fiad és az öcséd, abradon: A levelet hozzák, hogy aláüsd a pecsétedet.
A vén gorviki nem szólt, csak elmosolyodott. A két férfi várakozón állt meg a szék mellett.
- Erre az oldalamra gyertek, kurafiak, elfogjátok előlem a napot! Semmit sem vágyok most jobban, mint egy kis éltető meleget.
- Most kellene lerohanni őket, Dorio. - Secchi kövér arcán elégedett, ravasznak szánt vigyor fénylett fel. Amíg egymást marják.
A vén gorviki nem akarta feldühíteni magát, hunyt szemmel válaszolt öccsének:
- Tök ül a nyakadon, s mindig is az volt ott, Secchi. Amíg élek, a család magától nem fog a szukékkel háborúzni! Bármint is utálják a másikat, a magamfajták ellen akkor is összefognának, ha épp egymás micsodáját marják tüzes fogókkal. Marha. Na mutassátok azt az irományt. Eléggé tisztelettudó?
- Megfelelően, atyám. Ugyanakkor kellőképp elutasító és hűvös is. Ahogy kérted.
- Rendben - szuszogta a lidérchang: - Mutasd már! --Távol tartotta magától, hogy könnyebben olvashassa, időnként megcsóválta a fejét, mintha valamilyen hibát látna, de végül elégedetten biccentett. - Rendben. No hol az a viasz?
Akkurátusan nyomta a levél alá a pecsétgyűrűjét, aztán a csatorna felé nézett. A túlparton kopasz árbocok ringatóztak, a tetejük is alig látszott; jelezve, hogy éppen apály felé jár. Vörös és fehér csíkozású vitorla siklott komótosan az öböl felé, kíváncsi, fehér sirályok kerülgették.
- Láthatja az a kutyafattya Balladi, hogy nem kellenek a számvevői - morogta az öreg maga elé. Mindig is megvoltunk, eztán is megleszünk nélkülük. Juttasd ezt el hozzájuk, Shirappa! - A vékony pap felé nyújtotta az összetekert irományt.
- Meglesz, abradon.
- Ti pedig - fordult a két másik felé -, hozassátok ide mellém Cassirt, de ágyastul! Hadd szívjon már ő is magába valamit ebből a kis fényből. Úgy hiszem, ez lesz az utolsó a hideg előtt. Valahogy érzem. A csontjaimban.
Dialmo és Secchi bólintottak, és elindultak vissza, a lakótorony felé. A komótosan kapirgáló tyúkok óvatosan kitértek az útjukból. A csatornán sikló vitorlás lassan el tűnt a partmenti házak mögött, a dzsad bankház apró zászlaja kihívóan intett a halott paradicsomlugas felé.
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Az elbeszélésben három költő verseit bátorkodtam felhasználni, és ahol Ynev megkövetelte, megfelelőképpen átírni. Legjobb reményeim szerint egyikben sem tettem helyrehozhatatlan kárt. A legelső költemény a francia Paul Scarron Párizs című alkotása, ebben csupán egy helyen kellett változtatást eszközölnöm. Jobban megszenvedte kísérletező kedvemet Andrew Marvell A bermudai emigránsok éneke című verse, melyet sem hangulata, sem mondandója miatt nem akartam kihagyni - nem véletlenül kedvelték annyira a Racchiniak -, bár néhány helyen muszáj volt belepiszkálni.
Semmit nem tettem viszont hozzá Charles Beaudelaire verséhez, a Don Juan az alvilágban címűhöz, mivel a nevek és mitológiai utalások kigyomlálása véglegesen és megmásíthatatlanul romba döntötte volna az egész műremeket, melyet - akár az előző kettőt - Faludy György fordításában adtam közre.
Aalish D'Mohlen
FEKETE VÉR
1.
Szánalmas kis fogadó volt, a legrosszabbak közül való. Nem dicsekedhetett a színvonalával, a vendégeivel, s ínég azzal sem, hogy a hitványság álcája mögött bűnös üzletek köttetnek, aranyak csilingelnek - ez a fogadó igazán szegény volt. Kopott cégér himbálódzott füstöt okádó bejárata előtt, rajta a nehezen kibetűzhető név: Khah'katum, az öreg. Hogy ki volt Khah'katum, arra a fogadós sem emlékezett, aki maga is olyan volt, akár a fogadó: elhanyagolt és mocskos: Csak az állandó (vagy némi méltósággal bíró) vendégeknek töltött tiszta italt, a többi csak ócskára kevert lőrét vedelhetett. Nem egyszer megfordultak nála koldusok, hogy elköltsék a nap folyamán összekönyörgött rézdukátokat. A Khah'katum savanyú képű fogadósa őket is kiszolgálta, feltéve, ha előre fizettek, és nem jártatták a szájukat.
A földszint egy szűkös ivóból állt, mely nyikorgó székekkel, toldozott-foldozott asztalokkal és pórul járt halandókkal telt zsúfolásig. Az emeleten - ahová életveszélyesen korhadt falépcső vezetett - dohos szobák sorakoztak, padlatuk százados veríték és vér szagát árasztotta. Sötétek voltak és nagyrészt ablaktalanok - ha mégis nyílt egy-egy ablak a penészes falból, az csak a negyed zaját és a sikátorok bűzét engedte be.
Kilteh-t mégis itt lehetett a leggyakrabban megtalálni. Nem mintha szerette volna ezt a helyet, de itt legalább nyugalma volt. Csendesen üldögélt a sarokban, görnyedt, fekete árny a füstbodrok mögött. Hosszú ujjai között csorba agyagpoharat pörgetett, melynek alján tiszta, szúrós szagú pálinka lötyögött. O mindig a legjobb italt kapta, mit Khah'katumnál kapni lehetett. Egyetlen alkalommal kísérelte meg a fogadós, hogy hamisítványt itasson vele, soha többé: a dolgot négy foga és két legénye bánta.
Pedig Kilteh egyáltalán nem tűnt erősnek: sovány volt, arca szürke és beesett, szeme mindig félig hunyva, akárha álmos lenne. Keskeny ajkán mosoly, mely állandóságával nem egy ismerősét kergette őrületbe az esztendők során. Most felvetette fejét: láthatóan várt valakit: Felsóhajtott, szájához emelte a csorba poharat, és egyszerre borította le a torkán az erős italt. Végigperzselte a garatját, majd lüktető tűzbe borította a mellkasát. A nő arcát halvány pír futotta be, s mintha könnytől csillant volna szeme sűrű pilláinak árnyékában. Megköszörülte a torkát, és ráérősen újra töltött. Jól bírta az italt, a részegségig sosem vitte.
A szomszédos asztalra borulva öntudatlan, álmában fájdalmasan nyögdécselő udvari ork hevert. Valóságos óriás volt, súlya alatt panaszosan nyögdécselt az asztal is. Viszonylag ápolt kezei ügyében szétroppantott korsó, felborult kancsó ázott a rossz borban. A lény szőre összecsomósodott a kiömlött lőrétől, a legutolsó toroni divat szerint szabott köntösét soha többé ki nem tisztítható foltok csúfították. Váratlanul megrándult, felzokogott: mély hangja most olyan gyengeséget és kiszolgáltatottságot sugallt, akár egy utcára vetett árváé. Kilteh arcán szánalom suhant át. Lám, ide jut az, aki botor módon menekülni próbál önnön sorsa elől.
- Nekem sem sikerült - suttogta, és aprót kortyolt a pálinkából.
Imbolygó alak sétált el az asztala mellett, Kiltehre meresztette üveges szemeit, majd elvigyorodott. Sárga fogai között pipaszárat harapdált, édeskés mákonyillat lengte körül. Kilteh megvetően elfordult tőle. Ebben a pillanatban felsírtak a bejárati ajtó zsanérjai, s bár az ivó zajában ez szinte kivehetetlen volt, a nő mégis felkapta a fejét. Elmosódó körvonalú árny sötétlett a bejárat négyszögében. Bár köpönyeggel és csuklyával takarta magát, Kilteh azonnal felismerte a tartásáról. Nézte, ahogy a jövevény beljebb nyomul, s eközben mosolya mintha meglágyult volna.
- Ülj le, Mirmon - szólt, mikor a köpönyeges az asztalhoz ért.
- Örülök, hogy eljöttél, Kilteh - felelte az, majd megragadott egy széket, kiperdítette az asztal alól. Az ócska ülőalkalmatosság megroggyant,- ahogy ráereszkedett. A kámzsa fellebbent, és az asztal fölött pislákoló mécses fényében széles vigyorú száj bukkant elő. Kilteh örökös mosolya megelevenedett. A szemközt ülőre emelte poharát.
- Egészségedre - mondta a köpönyeges. Vásott képű volt, szinte még gyerek. Nincstelenként született és cseperedett fel, de egy szemfüles áfiumkereskedő - bizonyos Leorme Kozo - kiemelte a szegénysorból, s szolgálatai fejében a város egyik legsikeresebb felhajtójává tette. Kozo vagyona pár esztendő alatt a duplájára növekedett. Szerencséje volt a fiúval: Mirmon páratlan szimattal rendelkezett. Mint jó kopó a prédát, ördögi pontossággal találta meg azt az embert, aki a soron következő megbízást teljesíteni tudta. Emellett szinte sosem vallott kudarcot, ha meg kellett győznie az illetőt a vállalkozás szükségességéről. Talán ezért, talán a vakszerencsének hála, az általa toborzottak kitűnően végezték a dolgukat, s többnyire beérték az előre kialkudott bérrel.
A lágy vonású, álmodozó szemű Mirmonról első látásra kevesen feltételezték, hogy elvetemült, holott eszköztárából nem hiányzott sem a hazugság, sőt, az erőszak sem. Közmondásos keménysége csak akkor enyhült, ha - mint ezúttal is - Kiltehről volt szó.
- Vágj bele - suttogta a nő.
Mirmon már nem vigyorgott: Az asztalra tette mindkét kezét, ujjai lassú táncot jártak, akárha láthatatlan mintákat vésnének a tölgyfába. Kilteh türelmesen várt. Tisztában volt vele, hogy a felhajtó kivételezettként bánik vele, hogy érthetetlen módon már-már gyermeki érzelmeket táplál iránta. Mirmon tépelődéséből és a homlokán megjelenő ráncokból azt a következtetést vonta le, hogy a megbízás veszélyes - sőt, talán több is annál.
- Nyögd már ki, fiú!
Mirmon ráemelte szemeit, melyek ez alkalommal még a szokásosnál is álmatagabbnak tűntek.
- Mondj nemet, Kilteh. Ne vállald el újra.
- Tehát a Démon Üdvéről van szó. - A nő nem mozdult, mosolya azonban egyik pillanatról a másikra alattomossá változott. - És ugyan miért ne vállalnám el? Egyszer már sikerült. Másodszorra könnyebb lesz, hisz ismerem a járást.
- Gonosz dolog az - motyogta Mirmon, s egy percre hétköznapi kölyökké szelídült, aki rémmeséktől borzongva húzza össze magát.
- Gonosz? Nézz körül, itt minden az. Az a fű pedig egy vagyont hoz a konyhátokra, csakis a tietekre és... - Kilteh elrévedt, arca elé árnyék úszott. - . . . és csakis rajtam keresztül:
- Belepusztulsz.
- Előbb-utóbb - bólintott a nő. - Ez jutott nekem.
- Ezer aranyért is őrültség lenne. - morogta a fiú kamaszos daccal. Nem csinált titkot abból, hogy aggódik. A Démon Üdvéről csak annyit tudott, hogy áfium, melyet egy torz szekta használ, és valamely démon romlott mágiája segítségével állít elő. Tudta, hogy páratlan a maga nemében, hogy közel-távol egyetlen helyen lehet beszerezni - s hogy ezt a helyet jelenleg csak Kilteh ismeri. Mivel a Démon Üdve rendkívül ritka, roppant hatékony, természetesen drága is. Mind áruba bocsátása, mind használata kivételes óvatosságot igényel: Leorme Kozo alaposan.. megfontolja, hova és hogyan adja el. Nem siet el semmit. Az első eladott morzsa után a biztonság kedvéért megduplázta testőrségét, pedig akkortájt sem ő, sem a felhajtó nem gyanította, mibe keveredtek voltaképpen.
Az áfiumkereskedőt egy esztendeje kereste fel ajánlatával a fekete ruhás, kiábrándult arcú nő. Amit elmondott, őrültségnek hangzott, holott ő maga a legkevésbé sem tűnt őrültnek. Megkötötték az üzletet. Kilteh leszállította a Démon Üdvét, alig maroknyi port, fekete selyembe csomagolva. A fű hatása túltett minden elképzelésen, felülmúlt minden eddigi borzalmat - maga volt az iszonyat, a korlátok nélküli, világon túli idegenség. Erionban az efféle játékszereknek is akad vevőköre, de mert vagyonos, rosszindulatú és kényes, éppúgy óvatosságot igényel, mint a titokzatos matéria. Leorme Kozo körültekintően üzletelt, egy esztendő múltán azonban egy csipetnyi sem maradt Kilteh portékájából.
- Emlékezz - suttogta Mirmon bőszen. - Úgy jöttél vissza, mint akin a Káosz söpört át! - Pillantása a nő pohárral játszadozó ujjaira tévedt. A nemrég elrágcsált áfium hatására furcsán élesnek, furcsán fenyegetőnek tűnt minden - körös-körül mintha még az árnyékok is elmélyültek volna.
- Visszajövök megint.
- Ki a fene vagy te? - A felhajtó haragra gerjedt, s észre sem vette, hogy a nő mosolya megdermed a száj a szögletében. Kilteh nem titkolhatta déli származását:, hosszúkás arca, sötét szemének metszése, bőrének olajszín árnyalata elárulta. Egyenes szálú, fekete haját szorosan a fejére fésülve viselte, és egy egyszerű bőrszalaggal rögzítette a tarkóján: Most kinyújtotta a kezét, hűvös ujjai a fiú állát érintették, és gyengéden húzták feléje. Közeledtek egymáshoz az asztal felett. Mirmont már épp kezdte átjárni a nem remélt izgalom; mikor a nő váratlanul megütötte. Hátrazökkent a széken, csapkodó karjával meglökte a fejük felett lógó mécsest: a türelmes homályban új, vadul imbolygó árnyak születtek.
- Mi a...?
- A leheleted - mondta Kilteh. - Füvet rágtál megint: Kozo, hogy a poklok pokla nyelné el, még. mindig ezzel fizet neked. Ha megint próbálkozik, aranyat kérj: a démon azokat sem kíméli, akik meggyőződés helyett ostobaságból... vagy merő unalomból szolgálják őt.
- Az én ügyem. - Mirmon vonásait megkeményítette a dac. - Csakis az enyém.
- Van pénzed. Keress magadnak jobb szórakozást: egyél-igyál, vásárolj lányokat, szépeket, ügyeseket, vegyél elegáns ruhákat, mulatozz! Szándd a nyomorultakat, de te ne válj azzá! - Kilteh mereven nézte a fiút félig hunyt pillái alól. Az egyre kisebb ívben himbálózó mécses tovasuhanó majd visszatérő fénnyel világította meg őket. Mirmon nyelt egyet, Kilteh poharáért nyúlt, és vadul az asztal közepére csapta. Arcukra illatos permet hullt.
- A te démonod sem különb! Nézz magadra, Kilteh: vizet prédikálsz, és kék pálinkatűzben égsz el.
A nő talpra ugrott, oly hirtelen és gyorsan, hogy a fiú hátrahőkölt. Kilteh egyetlen karmozdulattal lesöpörte az asztalról a kancsót és a poharat: a padlón robbant szilánkokra mindkettő.
- Rajtam nem fog az efféle tűz. - A nő kihúzott vállakkal, felszegett állal nézett a fiúra. Sötét szemeiben a harag szikrái pattogtak. - Üzenem Leorme Kozonak, hogy ne aggódjon: idejében itt leszek a következő szállítmánnyal.
2.
A koldus úgy aludt, ahogy a nyulak szoktak: nyomban felriadt a közeledő léptek neszére, és rongyai közül kukucskálva még látta azt a valakit befordulni a sarkon. Már épp készült visszaásni magát a vackára, mikor megpillantotta az árnyékot a holdfény áztatta kövezetre kúszni. Meghökkenve pislogott, bódulattól lomhán kereste a magyarázatot. Aztán észrevette: az árnyék gazdája hangtalanul lépett melléje, és megállt felette: A koldus riadtan hunyorgott fel rá:
- Éhes vagy? - kérdezte egy női hang. Az arca takarásban volt, testének körvonala élesen rajzolódott ki a hold fényében. A koldus nyöszörgött valami olyasfélét, hogy igen, köszöni. A nő kibontotta a kezében tartott csomagot, és tartalmát a koldusnak nyújtotta.
- Egyél! - parancsolta. A koldus félénken kijjebb bontakozott a rongyai közül. Csomós szőrzet fedte arcáról képtelenség lett volna megbecsülni a korát, de a szeme ezer évnyi szenvedésről regélt.
- Mi ez?
- Kenyér. Vedd el!
A koldus reszkető kézzel nyúlt érte. Megváltás lesz neked, gondolta a nő. Valóban kenyér volt: Kilteh a Démon Üdvéből készült oldatba áztatta az este, utána kiszárította. A tészta állaga nem változott, tán csak az illata lett valamivel kesernyésebb. A koldus az első falatokat rágás nélkül, egyben nyelte le, a különös, fűszeres aromát csak akkor fedezte fel, mikor már majdnem az egészet megette. Gyanakodva forgatta szájában a falatot. A kenyérvégre, majd a fölötte álló nőre bámult.
- Méreg....?
A nő megragadta, és felrántotta a fal tövéből. A csípős szagú rongyok leperegtek a szánalmas alakról, aki riadtan szorongatta a kenyér maradékát. Kiguvadt szemekkel meredt a nő arcába, melyet még kegyetlenebbé tette a szája sarkában reszkető mosoly.
- Nyeld le!
- Nem! - tiltakozott erőtlenül a koldus.
- Nyeld le, s akkor nem öllek meg!
A koldus nyelt, aztán csak kapkodott levegő után. A nő a falhoz lökte és ott tartotta: várta, hogy a szer hatni kezdjen. Nem kellett sokáig várnia. A koldus verejtékezve meredt rá, elmerült Kilteh szemeinek feketéjében.
Ezekből a szemekből léptek ki a Démon Üdvének első fattyai.
Kilteh, amint felfedezte a félelem és döbbenet grimaszát a koldus arcán, szívós kötelet akasztott le a derekáról, és módszeresen összekötözte a szerencsétlent: tapasztalatból tudta, hogy hamarosan vergődni fog. Felpeckelte a száját is, hogy ne kiálthasson. A koldus kifordult szemei előtt hamarosan legrettegettebb rémálmai elevenednek meg, elárasztják, körbeveszik és harcra kényszerítik. Tőle függ, felveszi-e a harcot saját múltjával, a hordába gyűlt lidércekkel, csak rajta múlik, hogy sosem látott küzdelemben hőssé, vagy gyalázatos öldöklésben szűkölő áldozattá válik-e... de mindenképp ordítani fog.
Kilteh magával vonszolta a szerencsétlent. A koldus szemei forogtak, arca rángatózott és patakokban szakadt róla a verejték. Megroggyanó térdekkel, öntudatlanul botladozott alá a nő után.
A várost ölelő roppant falat ezen a helyen árnyékokkal szabdalt derengéssel futotta be az éjszakai fény. Egy ritkás lombozatú fa levelei vetettek rá remegő foltokat. Kilteh emellett a fa mellet taszította földre a koldust, aki addigra zsákká kötözött, görcsökben rángatózó bábbá vált. A testéből gőzlő verejték kiáztatta belőle a mocsok bűzét, de még ezen keresztül is érezhető volt a Démon Üdvének jellegzetes szaga.
A strázsa pedig mérföldekről is megszimatolja ezt a keserédes illatot. Kilteh biztos lehetett benne, hogy a Fal útvesztőjében már el is indult a keresésükre. Ez a lény biztosította a szekta tagjai számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. A Homály Gyermekeinek birodalma a Fal útvesztőjében rejtőzött, s ott kóborolt a strázsa is. Ő volt a kizárólagos lehetőség a szentélybe - a Démon Üdvének fészkébe - jutásra, hisz a Falnak ezen a szakaszán, nem hogy kapu, de lőrés sem akadt. A strázsa a falon keresztül közlekedett, és saját testén át másokat is képes volt keresztüljuttatni a vastag köveken. Ha a vakmerő kalandozók némelyike ismert is egy-egy mérföldekkel távolabbi átjárót, azon vagy a csatornarendszeren bejutva a hatalmas várost körbefonó labirintusba, a kárhozatig bolyonghatott volna a szentélyt keresve.
Kilteh letelepedett a csenevész lombozatú fa és a roppant fal közé, alig karnyújtásnyira a simára kopott kövektől. A hézagokban és repedésekben fű és gaz vetette meg a gyökereit, viaszos élük megannyi kráni penge.
Csendes, tiszta éjszaka borult a világra. A horizonton; valahol az ég és a tenger találkozásánál még látható volt az első hold rőt fényudvara, a fal torlasza mögött azonban máris felfelé kúszott a második, és kékezüst árnyakkal hintette meg Ynev leghatalmasabb városának. kőrengetegét. Tücskök zenéltek, Erion szívéből táncmuzsikát hozott a szellő. Kilteh felhúzta a lábait, karjait a térdein nyugtatta. Békés volt az arca, mintha csakis a tücskök ciripelését hallaná, a mellette rémlátomásokkal küzdő koldus nyöszörgését nem.
- Öngyilkosság - suttogta. - Igen, Mirmon, pontosan az.
Egyenletesen emelkedő és süllyedő mellei között mintha felforrósodott volna a medál: érezni vélte, ahogy a rúnák a bőrébe égnek róla. Ez az amulett gondoskodik majd arról, hogy a lelke ne távozhasson el azonnal, ez a régi, ismeretlen eredetű varázstárgy fogja a porhüvelyhez kötni pontosan ötvenöt szívdobbanásnyi ideig. Annak letelte után, ha a lélek nem tér vissza a testbe, elszakad a pókfonál. Rövid idő, de egy esztendővel ezelőtt elég volt. Elég lesz most is. A koldus fojtottan felkiáltott.
- Türelem - suttogta a nő - Már nem tart soká, ígérem.
A koldus arca párálló izzadságtól ragyogott, szeme fehérje izzani látszott a sötétben. Kilteh arcán, akár a falon, árnyfoltok remegtek. Orra megtelt a koldus izzadságának szagával.
Hamarosan... Elhallgattak a tücskök. Nélkülük furán csendes lett az éjszaka. A második hold a Fal pereme fölé emelkedett, az árnyak elmélyültek és összezsugorodtak, mintha a tengervíz után a levegő is színültig telt volna a tündöklő kékezüsttel.
Kilteh tekintete megrebbent; mikor a fej ével egyvonalban mozgást fedezett fel a Falon. A mohos kövek puhatestű lényként vonaglottak, örvénykarikák futottak szét rajta, ahogy a vízbe dobott kavics körül: A strázsa megérkezett. Az örvénylés egyre erőteljesebbé és gyorsabbá vált, mind nagyobb területen lágyítva meg a sziklát. A fókuszpontból kiemelkedett egy ököl. Úgy rémlett, a képlékennyé olvadt kövekből építi fel magát, csuklót, majd vaskos kart növesztett. Az ökölből karmos ujjak bontakoztak ki.
Kilteh még mindig kifejezéstelen arccal, felhúzott térdekkel ült.
Újabb és újabb örvénygócok formálódtak a kövekben, míg egylábnyi magasságban kavarogni nem kezdett a fal. Furcsa, simán fénylő arc emelkedett ki belőle, majd a démoni teremtmény egész feje és széles vállai.
Kilteh felállt, maga elé vonta a bódult koldust, s lassan, sietség nélkül hátrálni kezdett.
A Falból újabb tagok türemlettek ki, s mintha csak holdfénnyel festett vízfelszínről válna le, teljes valójában láthatóvá vált a strázsa. Kurta lábain és pörölyforma öklein támaszkodva kúszott-örvénylett előrébb, és farkasként szimatolt a levegőbe. Mögötte lassan elsimultak a mágia vetette hullámgyűrűk, fokozatosan megszilárdultak a százados eső-és szélkoptatta kövek. A strázsa még mindig szimatolt. Nem volt nagy, de szemeiben, sőt, húsában is démoni energiák feszültek. Vakon nyújtotta ki hosszú karját, ujjának vége már-már a koldus rongyait érintette. Kilteh hátrált még egy lépést. Szíve minden egyes dobbanása visszhangot vert a fülében.
Öngyilkosság. S nem épp az első.
A teremtmény felhördült, meghatározhatatlan formába tagolt arcán apró, vörösen parázsló üregek nyíltak: a szemek. Kilteh szellemének védfalát valami hátborzongató súrolta. A strázsa orrlikai kitágultak, parázsló szeme a koldust méregette. A szag épp olyan volt, akár a szektatagoké, akik igék vagy litániák helyett ezzel az egyszerű módszerrel édesgették magukhoz a túlvilági fajzatot. De ez még nem volt elég a bejutáshoz. A szekta ura, egy ötödrangú démon jelét minden híve - vagy áldozata? - a lelkén hordozta. A strázsa ezt a billogot kereste... s persze nem találta.
Felhördült megint, majd váratlan fürgeséggel lecsapott. Kilteh ezt azonban már nem várta meg: vércsesikolyt hallatva félreszökkent, és elpenderítette a koldust a kapuőr csapásának ..útjából: A súlyosan zuhanó, önkívületben vergődő test, őt is magával rántotta. Kilteh ráesett a koldusra, s épp csak sikerült legördülnie róla, mielőtt a strázsa ráugrott. A-görbe lábak megkapaszkodtak a szerencsétlen mellkasában, a hosszú kar viszont Kilteh után kapott, karmai megszaggatták a nő fekete ujjasát. Kilteh áthemperedett a vállán, majd talpra szökkent. A strázsa egy szemhunyásnyi idő alatt szétmarcangolta a koldust. Leszökkent róla, belemarkolt a rongyaiba, és a fal felé vonszolta. Termetéhez képest hihetetlen erővel bírt, kurta lábai nemvárt fürgeséggel, szökdécselve vitték otromba testét.
Kilteh tudta, mi következik: a strázsa eltakarítja a hullát, testén keresztül átrántja a falba, és koloncnak veti a járatok dögevői elé. A démon billogja nélkül így juthatsz a túloldalra, a szekta határaira.
Öngyilkosság. Kilteh nem tétovázott.
Két hosszú lépéssel a kapuőr és a fal között termett. A démoni teremtmény kinyitotta vöröslő szemét, és felemelte ocsmány fejét. Kilteh szálfaegyenesen állt előtte, kezei világos derengéssel nyugodtak az oldala mellett. Nem volt nála fegyver, nem kívánt védekezni - sötét szemei azonban vad elszántsággal izzottak.
- Gyerünk, fattyú - sziszegte. - Ölj meg!
A strázsa karja meglendült. Egyetlen csapással szétzúzta a nő koponyáját. A medálba vésett rúnák sisteregve égtek Kilteh bőrébe az esztendővel ezelőtti hegek mellé. A vérbe boruló test egyetlen hang nélkül zuhant el. A strázsa átgázolt rajta, majd komótosan megfordult, és behátrált a falba. Az örvénylés új erőre kapott meghatározhatatlan anyagból gyúrt testén, meglágyította, megnyitotta előtte a köveket. A lény félig a kavargásba olvadtan vonszolta tovább a koldust, saját húsán át nyitott számára utat a homály világa felé. A rongyokba öltözött halott elmerült a torzalakban, lába felbukkant a túloldalon, ahol tüstént patkányok vetették rá magukat, hogy éhüket csillapítsák.
Közben egymásra hullottak a pillanatok, mind egy-egy szívdobbanás az ötvenötből. A testet a lélekkel összekötő fonál megfeszült.
A strázsa egy utolsó mozdulattal átlökte magán a koldust, majd kinyúlt a fal tövében heverő nő utána Hosszú hajába akasztotta. a karmait, annál fogva vonta közelebb. Megragadta, és átrántotta a túloldalra.
Az örvénylés pillanatok alatt elsimult, ott, ahol az imént három alak hatolt át ~ falon, már csak rideg és kemény kövek sorakoztak.
Leírhatatlan kín volt visszatérni, de Kilteh nagyon akarta.
Leírhatatlan volt a rettenet, hogy talán egyetlen isten sem fogadja magához, még a Kosfejes úr sem, de Kilteh emlékezett.
Zuhant; zuhant visszafelé, élőlény számára elviselhetetlen sebességre gyorsulva. S mikor úgy érezte nem bírja tovább, megállt.
Félájultan lebegett.
Visszatért. A pókfonál vezette, segített visszatalálni. Az első, ami eljutott a tudatáig, a fájdalom volt. A fejében lüktetett, forrón, gyötrelmesen, majd az éles fogak harapásait érezte meg a húsában. Kaparászás az érdes sziklákon, visítozás: Patkányok.
A falak csapdájában panaszosan neszező hang tévelygett. Valaki sír.
Kilteh agya egy csapásra kitisztult. Rádöbbent, hogy ő sírdogál, arcán könnyek patakzottak. Összeharapta a fogait, hogy ne sikoltson, mikor ráébredt, hogy testét patkányok kóstolgatják. Már a szagukat is érezte. Le akarta rázni őket, de képtelen volt mozdulni. Görcs és ólmos fáradtság verte bilincsbe tagjait. Eszébe ötlöttek mestere szavai: az akarat még a halál fölött is képes győzelmet aratni. Kilteh hitt benne. Felnevetett, tébolyultan, csengőn. A patkányok mozdulatlanná dermedtek, s mikor a nő felemelte a kezét, szaporán iszkoltak félre.
Kilteh a ruhaujjába törölte a véres verejtéket, majd feltérdelt. Óvatosan megtapogatta a fejét, ahonnan a fájdalom java sugárzott. Érzékeny volt, vértől ragacsos, de tulajdonképpen ép. A medál még mindig perzselte a bőrét. Mágia. Micsoda tudomány! Még a halálból is játékot űz. .
Megtámaszkodott és felállt. Szemére vörös köd borult a fájdalomtól. Szédelegve megtántorodott, belebotlott a koldus holttestébe, és elzuhant. Egy merész patkány visítozva szaladt át a hátán, apró, éles karmai még a ruha anyagán keresztül is felsértették a nő bőrét. Kilteh a falnak támaszkodva talpra vergődött, és nekiindult.
3.
A Fal labirintusa mit sem változott egy esztendő alatt; ahogyan nem változott az azt megelőző évben vagy évezredben sem. Dohos sötétség, nyálkás faiak, dögletes szagok és azonosíthatatlan motozások mindenfelől. Kilteh nem gyújtott világot, sötétben is kitűnően boldogult. Ha emlékei nem csalják meg, hamarosan úgyis gyertyákba botlik... ámbár azokban a gyertyákban nem lesz köszönet. Gondolatban felvértezte magát a Démon Üdvének támadása ellen, de tisztában volt vele, hogy nem menekülhet: kénytelen lesz újra szembenézni múltjának szörnyeivel.
Enyhén meggörnyedve haladt előre: Szeme már hozzászokott a sötétséghez, kivehette a szögletek vonalait. Ahol bizonytalan volt, ott rebbenő ujjakkal tapogatta ki az utat. Úgy számolta, most már bármikor átlépheti a szekta területének határmezsgyéjét. A patkányok elkotródtak az útjából, saját légzésén kívül más zaj ~ nem háborgatta a kriptai csendet.
A következő lépésnél testének körvonalát kéklunírszín fénysáv rajzolta ki. A pillanat tört részéig tartott csupán, aki nem számított rá valószínűleg észre sem vette... Kilteh azonban épp erre várt.
- Remek - suttogta. Áthatolt a szekta birodalmát övező mágikus burkon, mely a megszokottól eltérően nem arra szolgált, hogy kirekessze az erre vetődőket; hanem arra, hogy benn tartsa a füstöt. . . a füstöt, mely majd az erre vetődött lelkeket riasztja el: A levegő megváltozott, keserédes aromától lett nehéz: Kilteh illatosított kendőt vett elő, és a szája elé kötözte.
A következő fordulóban már ott derengett a Démon Üdvével kevert viaszból gyúrt gyertya világa. Langymeleg fénye csábítón táncolt a köveken. Megbillent a gyertyaláng, amint Kilteh elsuhant mellette, magjából lilás szikrák pattantak elő, és sercenve elenyésztek. Utánuk jellegzetes ízzel gazdagodott a levegő.
Kilteh sietett, ahogy csak tudott. Melege volt, kigombolta magasan záródó, fekete ingének nyakát, bőrén verejték csillogott. A medál fájdalmasan dörgölte a mellkasára égetett jelet. Ügyelt arra, hogy légzése egyenletes maradjon, módszeresen zabolázta meg el-elkalandozó gondolatait, fojtotta el feltörni készülő érzelmeit. Tudta, hogy a mind sűrűbb levegő őt is megfertőzi: a kendő csak késlelteti vagy enyhíti a tüneteket. Felkészült az agyának legmélyebb zugába űzött érzelmek, hangok, emlékek, szorongások fogadására. A Démon Üdve menthetetlenül rászabadítja ezeket a lidérceket. Egy-két órája van csupán, amíg még nem hatalmasodik el rajta a hatás, amíg még képes megőrizni akaratát, irányítani önmagát. Ha nem hagyja el időben a Homály Gyermekeinek területét, ha nem öblíti át tüdejét tiszta levegővel, menthetetlenül rabjává válik a Démon Üdvének, és maga is az őrült, önsanyargató szekta tagjává lesz. Semmi kedve nem volt hozzá. Nem akarta, hogy egy istenként tisztelt, ötödrangú démon lakmározzon a kínjaiból - így hát sietett.
Hamarosan megjelentek az első hallucinációk. Először csak tétova hangok a múltból: könnyű szárnyú pillangók gyanánt lebegtek körülötte, hol távolabb, hol egészen közel a füléhez. Ügyet sem vetett rájuk.
Életre kelt önön árnyéka, mely a gyertyák elhelyezésétől függően szüntelenül formálódott, hol itt bukkant fel, hol ott, nőtt és zsugorodott, Kilteh fölé hatalmasodott, a plafonra kúszott és beszélt, beszélt... Kilteh azonban csak mosolygott rajta.
A folyosó torkában lila szikraeső pattant, karcsú nőalak tűnt fel mögötte. Kilteh első ízben rezzent össze. Tudatát valami fekete és hideg simította meg, anyagi testén jeges verejték gyöngyözött. A nőalak és ő gyorsan közeledtek egymáshoz, bizonytalan fények és képlékeny árnyak siklottak rajtuk. A nőalak rongyos öltözékben, alázatos testtartásban, lehajtott fejjel lépkedett, tépett szoknyájának szegélye alatt elő-elővillant csupasz lábfeje. Vonalait elmaszatolták a rőtes lobbanások nyomán felgomolygó pára. Senki volt, nincstelen paraszt, goradon a goradonok közt. Kilteh még csak vissza sem fogta lépteit. Tudta, hogy amit lát, káprázat csupán: az alázatosan közeledő parasztlány egykoron épp így sietett vele szembe egy falu sáros utcáján. Mikor elhaladtak egymás mellett, felemelte a fejét. Kilteh - hiába is próbálta képtelen volt kitörölni emlékezetéből azt a sok évvel ezelőtti emléket, mikor meglátta az arcát. Kifürkészhetetlen tekintetét a közeledő nőalakra függesztve várta a találkozást. Mikor megtörtént, a parasztlány éppen úgy, azzal az elesett mozdulattal emelte fel a fejét, mint akkor. Kilteh felszisszent. A saját arcába nézett. Gondolkodás nélkül átgázolt a jelenésen Bárcsak így gázolhatna át az emlékeken is! A goradon a fejében lakozó gyötrelmek vetülete volt, a háta mögött hagyhatta, de az eredetiét magával hordozta, menthetetlenül.
Egész nyomasztó múltja kezdett megelevenedni. előtte. Az illatosított kendőátforrósodott a szája előtt. Émelygett. Mentális védelmét lassan morzsolgatta a Démon Üdve. Már nincs sok ideje, hamarosan védtelenné válik. Még jobban megszaporázta , lépteit. Csak egy tovatűnő árnyék volt a többi között, egyedül a gyertyalángok tánca árulkodott jelenlétéről.
Fekete test hevert előtte egy iramodásnyira. óvatosan közelítette meg, nem tudhatta miféle teremtmény, de mire felismerhette volna, a test eltűnt, beleszivárgott a halványlila ködbe, s Kilteh akadálytalanul haladt tovább:
Remélte, hogy jó úton jár, hogy nem téved el ebben a csupa füst, csupa sóhaj földi pokolban. Egyre erősebben émelygett, szája megtelt keserű ízzel. Bár mozgása könnyed volt, rendkívüli erőfeszítésébe került oldani a feszültséget, amit az elszabadult lidércek keltettek életre benne. Mentális védelme düledezett, az eltemetettnek hitt szenvedélyek keselyűk módjára kerülgették.
Az akarat még a halál felett is képes győzelmet aratni.
Vad mozdulattal letépte szája elől a kendőt.
- Takarodjatok! - sziszegte az emlék-lidérceknek. A folyosók megteltek tétova alakokkal, ;a levegő kavargó illatokkal, a csend ismerősebbnél ismerősebb hangokkal. Kilteh nem tudta eldönteni, hogy a kanyarban megvillanó hegyes fogak valóságosak-e, vagy csak a képzelet szüleményei. Hiába küzdött ellene, torkára lassan feltekeredett az a jeges, szívós testű valami, amit rettegésnek neveznek, és szorította, csak szorította... Azok az élesen villanó, hegyesre csiszolt fogak! Melyik alak és hang rejt igazi veszélyt, és melyik a képzelet szüleménye? A kiszolgáltatottság érzése a dac erejét szabadította fel benne. Egycsapásra kitisztult az agya, és ezzel együtt a folyosó is. Kiüresedett a tér. A kövekből rakott járat döglött kígyóként hevert Kilteh lába alatt. A foghíjasan elhelyezett gyertyák lángját övező halványlila glóriák moccanatlanul szivárogtatták mérgező aromájukat:
Zavarbaejtő csend, hamis nyugalom. Fojtott zihálás a homályban.
Kilteh kitörölte szeméből a verejtéket. Zihálás? Tehát a hegyesre csiszolt fogak és a hozzá tartozó, ráncosra aszalódott arc nem vízió volt. Kilteh a falhoz húzódott, és óvatosan haladt tovább. Éppen ideje volt, hogy találkozzon valakivel, már-már kezdte azt hinni, hogy eltévedt. A hang valahonnan elölről jöhetett. Egy szektatag, netán egy idetévedt nyomorult, akit a Démon Üdve magához láncolt. Bizonyára ő maga is rémlátomásokkal küszködik, de ennek ellenére felfedezte Kilteh jelenlétét, ha elrejtőzött előle.
A nő birokra kelt a rosszulléttel, és megpróbált ügyet sem vetni a látómezeje peremén képlékenyen formálódó árnyakra. Tenyere alatt rideg követ érzett, s ez egyenlőre elég volt ahhoz, hogy a valósághoz kösse: Halálos nyugalommal előhúzta fegyverét, a ramiera pengéjén fehér-lila lobot vetett a gyertyaláng. Váratlanul hátrahőkölt, mintha falba ütközött volna. Egy test feküdt ott - egy test, mely az imént még nem volt sehol. Kilteh át akart lépni a látómáson, de képtelen volt rá. Halántékába forró vér szökött. A földön, a lábai előtt ő maga hevert, az ő arca derengett ott hűlten, hideg fehérséggel. Testhezálló, fekete ruhája a gorviki Gilssomo saggia fejvadászainak tradicionális öltözéke, nyakán friss vérrel futott klántetoválás. Kilteh önkéntelenül is a saját nyakához kapott, ahol a régi tetoválásra pusztán a hegek emlékeztették. Ujjai hegyével kitapintotta verejtéktől síkos bőrén a vonalakat. Megremegett.
Háta mögött csosszanó léptek zaja és rekedt zihálás. Megperdült. Ázott varkocsa ostorként csapódott a vállára. Tekintete egy tébolyult szempárra akadt. Ebben a pillanatban a járat túlsó oldaláról fejhangú vihogás gurgulázott elő. Két kísérteties alak közelített két irányból, s a gorviki nő megborzongott a láttukra. Valaha emberek lehettek, de úgy rémlett, századokon át aludtak álomtalan álmot holmi sírüregben, mielőtt a területet védő mágia parancsára támadásra indultak. Eszelősen vicsorgó arcukban fogak sárgállottak, szemükben állatias ragyogás. Még a rajtuk vibráló árnyak sötétje sem csillapíthatta az arcukon terpeszkedő téboly látványát.
Kilteh felkészült a fogadásukra, és mit sem törődött a szemei előtt hullámzó falakkal, az áttetsző látomásokkal. Az egyik kísérteties alak arca is változásnak indult, ismerős vonásokat öltött, amely egyenlőre még megfejthetetlen érzelem-patakot fakasztott a nőben. Kilteh megszorította a ramiera markolatát. Kitisztult a látása. Velőtrázó sikoly harsant, s az egyik kísértetté nyomorodott alak előrevetődött, karmos kezeit maga elé tartva rohant Kilteh felé. A nő védekező állásba lépett, térdeit megroggyantotta, vállával kicsit befordult - de a gahul ahelyett, hogy megtámadta volna, ködös tekintettel elszaladt mellette. A folyosó sötét torkában hörgésbe fulladt a hangja. Kilteh döbbenten fordult utána. Ebben a pillanatban hálás volt, amiért nem a két tébolyodott szemével kell látnia.
A másik fürgén sántikálva ugrott rá, barnára száradt kezében valamiféle éles tárgyat tartott. Besüppedt szemgödrében lilás árnyalatban játszott a fehérje, aszott arcán halotti maszk a mocsok. Kilteh gyors mozdulattal a falhoz penderítette. Száraz reccsenéssel bicsaklott ki a nyomorult egyik karja. Kilteh tétovázás nélkül átszúrta a torkát. A test aszott végtagok halmazává roskadt. Kilteh undorodva rúgta félre.
A járat torka szürkés alakokat köpött, egyet, ötöt, tucatnyit. Formájuk bizonytalan, elmosódott. Kilteh az árnyékba szákkent, a falhoz lapult. Az alakok ismerősek voltak, és mégsem; mint minden ezen az átokverte pokolban. Körülöttük olvadni, folyni kezdett a világ. Kilteh megrázta a fejét, a rosszullét hullámokban rohamozta. A leengedett ramiera pengéjéről vér csepegett egyenesen a lába előtt heverő fejvadásznő halott arcába, hol akadálytalanul hullott át, és fekete tócsába gyűlt a kövezeten. Az alakok közeledtek, lábaik között egy szemhunyásnyi időre mintha szürke állatok - kutyák? - osontak volna. Kilteh újra megrázta a fejét. A valóság egy szívdobbanás erejére ismét összeállt. A közeledő alakok emberszabású, csontsóvánnyá sorvadt lények voltak, fanatikus tekintetű szektatagok. Messzebbről csaknem fegyelmezettnek tűntek, közelebbről annál szörnyűbb volt látni önpusztító őrületüket. Elhaladtak Kilteh mellett, bűz áradt belőlük és az a mindennél elviselhetetlenebb édes-kesernyés szag. Kilteh kénytelen volt megkapaszkodni; nehogy ledöntse lábáról a rosszullét, amely hullámként csapott össze a feje felett. Szürke bundás kutyák serege árasztotta el a folyosót. Akár a férgek. Kilteh lehunyta a szemét, és homlokát a hideg kőhöz verte.
- Isle Carremon - suttogta valaki az ő hangján. Feltekintett. A képzeletéből fakadt nő szorosan mellette állt, nyakán a véres tetoválás épp csak annyira elcsúfítva, hogy ne legyenek felismerhetőek rajta az idegen tetoválómester finom stílusjegyei. Bár kitűnő hamisítvány volt. Kilteh alapos munkát végzett, igazi mestert keresett, és a feladat végeztével örökre elhallgattatta. Nem hagyhatott nyomot maga után. Rég történt. Egy másik életben.
- Isle Carremon gon-corga. - suttogta a fejvadász ruhába öltözött nő, aki Kilteh vonásait viselte az arcán. Hangja betöltötte az elcsendesedett folyosót. Ketten voltak, csak a szektatagok lépteinek távolodó nesze visszhangzott bizonytalanul. A szürke ebek is eltűntek, falkájuk illúzió volt csupán. Kilteh ellépett a fejvadász mellől, de a nő követte, anélkül, hogy mozdult volna. Nem tágult közöttük a távolság, bármilyen messze lépett is tőle Kilteh. A halott arcú nő szemeiben hátborzongatóan élő kifejezés ült, a parasztlány rettegése. Hófehér nyakán megvonaglott a klántetoválás, egy vérpatakocska uradalmi címért rajzolt fölé.
- Isle Carremon, a gon-corga halott. - sziszegte Kilteh.
- Csak a parasztlány halott.
- Nem!
- Akkor hát - mosolyodott el a tetovált nő Kilteh módján - te ki vagy?
- Kilteh.
- Ilyen nevű halandó nem létezik -felelte a Gilssomo saggia tradicionális útiruhájába öltöztetett, halott parasztlány.
Kilteh körül ismét szétfutott a valóság, a kísértetalak is eltűnt. Ellökte magát a faltól, és rohanni kezdett. Már nincs sok ideje. El kell érnie a szentélyt, méghozzá gyorsan. Futás közben nadrágjába törölte a ramierát. Annak idején, mikor megrendezte a halálát, a személyes fegyvereit is a hasonmás mellett kellét hagynia. De azóta megtalálta a módját, hogyan tegyen szert egy másikra.
Zihált. Tudatát minden lélegzetvétellel tovább fertőzte a lila fátyolként lebegő füst. Új alakot öltöttek a fények és az árnyak, azzal a gyötrő kényszerrel ostromolták, hogy fel kellene ismernie őket. A gyertyaláng a Taba el Ibara fölött vakító napként tűzött le rá, a kőfal ~ aranyló végtelenbe szaladt. A homokból alakok léptek elő, egy régi, csaknem végzetessé vált küldetés emlékei. És mind hozzá beszéltek, mind azt akarták, hogy ismerje fel őket. De Kilteh csak az utat akarta felismerni, csak a sötét folyosók, kopott fordulók és tétova gyertyafények útvesztőjében akart eligazodni. Meg akarta különböztetni a látomást a valóságtól.
Visszajövök megint - ötlöttek fel benne saját szavai és a pillanat, amint az ivóban Mirmon aggódó szemeibe néz.
Majd a Démon Üdvének bódulata kitörölte ezt is. Szédült. Nekitántorodott a falnak. Rég legyőzött ellenségei és becsapott barátai rontottak rá meztelen fegyverekkel, nem létező csatabárd szelte ketté a koponyáját. Sikoltani szeretett volna, talán sikoltott is. Két lábon járó oroszlán ugrott nekibömbölve. Fél szemére vak bestia volt, mint az az oroszlán, amelyik ifjúkorában hajszál híján széttépte. Kilteh legyűrte a réges-régi élmény rettenetét, s meg sem próbált védekezni az illúzió ellen. Az oroszlán nekizuhant. Kilteh nekiverődött a falnak, karmok vájtak a vállaiba. Szemei elkerekedtek, mikor a bestia pofája egyszeriben átlényegült egy szenvedésben megvénült emberi arccá. Édes-kesernyés szag terjengett körülötte, átható ereje kábító volt. Kilteh megragadta a szektatagot, és letépte magáról. Az elsorvadt test könnyű volt és törékeny. Kilteh a szeme sarkából fegyver villanását látta, már csak arra volt ideje, hogy félrehajoljon előle. Fém csendült a kövezeten. Kilteh egyetlen kígyózó mozdulatba épített szúrással végzett a támadóval. Ugyanezzel a lendülettel balfelé vágott, ahol légörvény hűvöse érintette a halántékát. Villanásnyi időre látta a hörögve elhanyatló testet, egy-régi bajtárs vádló tekintetét vélte felfedezni a lefordult szemekben. Erős ütés érte az oldalán, ugyanekkor éles villanás jobbfelől. Elvetődött, nem nézte hová. Nyaktörő sebességgel gurult le egy lépcsőn, a ramiera szikrázva verődött a kőnek. Sikerült elrugaszkodnia esés közben. Keresztülbukott egy bizonytalan arcvonású látomáson, átgördült a vállán és talpra szökkent. A fal mentén egy kámzsás alak állt karba font kezekkel, fekete felleghajtóját nem létező szél cibálta a háta mögött. Kilteh önkéntelenül megtorpant a láttára.
- Mester! - zihálta. A látomás testén önkívületben ordító támadó robbant keresztül, Kilteh puszta kézzel törte el a nyakát. Akárha jeges vízzel forrázták volna le, borzongás járta át. A fekete kámzsás látomás helyébe újabbak szökkentek, de a körülötte hemzsegő alakok nagyobbrészt mégis húsból és vérből voltak, kincsüket fanatikus elszántsággal védelmező szektatagok, elsorvadt testű, áfium hipnózisban tévelygő szerencsétlenek. Alakjuk, vonásaik olvatagok voltak Kilteh szemei előtt, képzelete pillanatról pillanatra átformálta őket. Kilteh arcára ragadozómosoly simult. Hát, megtalálta a szentélyt!
A szökött gorviki fejvadásznő előhúzta keresztvas nélküli kardját. Tág pupillával figyelte a körülötte összekavarodott formákat, halkan sziszegve, a fogai között szedte a levegőt. Alámerült a Démon Üdvének gyilkos mámorába. És harcolt. Már lehetetlenség volt megfejteni, hogy ki ellen, de harcolt. Teste lassan eltávolodott a tudatától, asztrálján onixfekete orkán prédált. Halálosan kimerült volt, kínkeservesen emelte fegyverét, mégis követhetetlen ívet húzott maga köré, és ezzel a mesteri mozdulattal két támadóját vágta le. Előreszökkent, s egy félfordulattal elmetszette a harmadik torkát is.
- Ölj meg - suttogta egy rekedt hang, a többi közül tisztán kivehetően - Ölj meg, Isle!
- Egyszer már megtettem - sziszegte Kilteh a látomásnak, és faltörő kosként rontott előre. Akadálytalanul zuhant át az alakon, közben magával sodort egy tébolyodottat.
Ekkor tudata elvált a testétől, s csak az elszántságot hagyta benne, az erőt, amely tovább üldözte, amely felszabadította a test által hordozott képességeket, a kiképzés során ezerszer és ezerszer elismételt mozdulatokat. A kard ezüsten fénylő íveket táncoltatott a fekete ruhás nő körül, aki kibomlott hajjal, sápadt arccal harcolt a szentélyüket védelmező, csontváztestű szektatagok gyűrűjében. Tág szembogaraiban sötét tűz izzott, vékony ajkain a kíméletlen mosoly halált ígért.
Isle Carrerrion számot vetett a múltjával, végleg. Egy pillanatra sem torpant meg, hajladozott, macskamód siklott az útjában állók között, hol puszta keze, hol zizzenő pengéje söpörte el azokat, akiket nem volt érkezése kikerülni. Asztrálján üvöltött, tombolt az orkán.
A szentély egy, vasállványra helyezett szelence volt. Apró, lila lángocskák nyaldosták beteg fényükkel, körülötte valósággal hemzsegtek a szekta tagjai, a démon áldozatai. Nem tudták feltartóztatni a fekete ruhás nőt, aki karjának egyetlen lendületes mozdulatával kioltotta a lila lángokat. Az utolsó láng tükörképe még fellobbant a nő íriszén, majd az is kihunyt. Kilteh megragadta a szelencét, melyben egy maroknyi fekete por sötétlett, a Démon Üdve. Nevetett. Hangja friss volt és győzedelmes, mint az abbitacél fegyverek hangja, mikor összecsendülnek.
Rohant. Hármasával szökkente át a meredek lépcsőfokokat, sarkában őrültek vinnyogtak. Már nem számított semmi. Nem számított, hogy melyik látomás és melyik valóság az árnyak közül, hogy merre kanyarodnak a dohos szagú járatok, hol bukkan fel újabb forduló. Nem érzett sem fáradságot; sem félelmet. Hosszan elnyújtott léptekkel szaladt, és lassan-lassan ébredezni kezdett a tudata.
Az akarat még a halál felett is képes győzelmet aratni.
4.
Hogy az ifjú, leányarcú bárdot mi szél hozta ebbe a lőreszagú ivóba, nem kérdezte senki. Leginkább mert senkit sem érdekelt. Ha már egyszer idevetődött; hadd regéljen hősökről, Ynev kalandozóinak legendás harcairól. Édes-bús hangja; fennkölt balladái illettek is meg nem is a hangulathoz. Sem a duhajkodás, sem az olcsó kurtizánok kacagása nem tudta megtörni a bárd ujjai alól felszökő dallam hullámait. Khah'katum ivójában nem egy olyan vendég megfordult, aki többre becsülte a részeges dáridót Alborne művészeténél, ezen az estén egy hajszálnyival mégis csendesebb volt a ricsaj, mint általában. Az ifjú bárdnak sikerült valami melankóliát csempésznie a fullasztó levegőbe.
A nő egyedül ült az asztalnál, szemközt a bejárattal, a sarokban mint mindig. Ködös tekintettel játszadozott a poharával a zsíros asztallapon. Alig-alig figyelt a bárd énekére, tekintete nem Alborne tiszteletétől volt ködös. A Démon Üdve nehezen tisztult a szervezetéből. Homlokára tapadó, nyirkos hajfürtjei, kicserepesedett ajkai elárulták, hogy magas láz kínozza, szemei alatt a kéklő árnyékok súlyos kimerültségről tanúskodtak. Arcán emberi kéz karmolta sebek.
Az ajtó nyikordulására felpillantott. Ezúttal nem Mirmon érkezett, hanem Leorme Kozo személyesen. Fennhéjázó nyugalommal közelített a nő felé, de mikor megtorpant az asztalnál, és Khilteh-re pillantott, már nem leplezhette izgalmát. Bár mosolya a szokásos volt, a hosszú évek alatt begyakorolt nyájas, de távolságtartó mosoly, rángatózó szemhéja elárulta, hogy ideges. Volt annyi esze, hogy nem hivalkodott vagyonával, egyszerű, kék köntöst viselt, egyetlen dísze egy rubin köves kitűző volt.
Görcsösen biccentett. Kilteh nem állt fel a fogadására. Biccentett ő is, majd kurta mozdulattal hellyel kínálta. A kereskedő leült.. Három testőre összehangolt gyakorlottsággal vette őket körbe. Egyikük Kilteh mögé állt, pimaszul kifejezéstelen arcában ragadozószemek villantak. Kilteh tudta, hogy a férfi merev testtartása megtévesztő, hisz mögötte hallatlan mozgékonyság rejlik, fegyvertelensége pedig látszat csupán. Feszélyezte a testőr figyelmeztető közelsége, holott nem volt mitől tartania. Pótolhatatlan kincsesbánya volt ő Leorme Kozo számára. Ahogy elnézte az asztal felett billegő mécses kásás fényében a kereskedő tulajdonképpen vonzó, élesen metszett vonásait, émelyítően hamis mosolyát, ismét feltette magában a kérdést, melyre eddig sem volt képes választ találni. Vajon miért gyarapítja ő Leorme Kozo vagyonát, miért vállalja a legkockázatosabb megbízásokat, mikor még csak meg sem fizetik rendesen? Leorme Kozo igencsak szűkmarkúan méri a fizetséget. Kilteh gondolatban megrántotta a vállát. Szája szögletében dacos mosoly született.
- Pálinkát? - kérdezte, és poharát szórakozottan a kereskedő felé pöckölte. A pohár saját tengelye körül pörögve siklott az asztallapon, de mielőtt átszelhette volna, villámgyors kéz csapott le rá. A kereskedő testőre elengedte a poharat, és felegyenesedett. Közben figyelmeztető pillantást lövellt Kilteh felé.
- Ha nem, hát nem. - mondta a nő, és az asztalra könyökölve a kereskedőre bámult. Volt valami a tekintetében, amitől Leorme Kozot kiverte a víz. Talán azok a sötét árkok a szeme alatt, mintha a sírból kelt volna ki egy örült nekromanta játékszereként. És a szaga! Furcsa valahogy! Az erős szesz illata mellet még valami; valami megfoghatatlan aroma.
Ideje lebonyolítani az üzletet.
- Itt a pénz - mondta finomkodva, s a pohár mellé ejtett egy zacskót. Kilteh nem mozdult, még csak oda sem pillantott. A kereskedő arcára fokozatosan ráfagyott a nyájas kifejezés.
- Hol a fű? - kérdezte türelmetlenül; és megdöbbent attól; amit a nő arcán látott. Mintha megvetés suhant volna .át rajta. Kilteh végre megmozdult, a fegyverövéhez nyúlt - az istenekre, jó hogy nem a kirakatba teszi azt a füvet! - , és ő is az asztalra ejtette saját csomagját a zacskó és a pohár közé. A kereskedő megpróbálta fegyelmezni magát, mikor érte nyúlt, de reszketett a keze. Kibontotta a fekete selymet, és beleszagolt. A jellegzetes, keserédes illat aranyak csengését idézte. Szélesen elvigyorodott
- Jól van. - mondta. Gondosan visszakötözte a csomagot, és elrejtette kék köntöse alá. - Benned sosem csalódom, Kilteh. - A nőre emelte a tekintetét, és örömteli vigyora nyomban lehervadt az arcáról. Kilteh sötét, rezzenéstelen tekintettel bámult rá. A puma bűvöli így áldozatát az arénában. A kereskedőnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy nincs biztonságban. A testőrök jelenléte sem nyugtatta meg. Ráébredt, hogy az a furcsa, nyugtalanító szag, ami a pálinka szagával elegyedve körüllengi a nőt, nem más mint a Démon Üdvének aromája. Kilteh szeme végre megrebbent.
- Tedd el a pénzt - mondta a kereskedő, s már készült felállni.
Kilteh mosolygott, vérfagyasztóbban, mint eddig bármikor.
- Az élményeimre nem tartasz igényt, Leorme Kozo? - suttogta. - Te, aki borzalommal kufárkodsz, mióta az eszedet tudod, nyilván tudsz vevőt efféle ritkaságokra is.
- Nem rossz ötlet - felelte Kozo. Testőrei aggodalmasan köré zárkóztak. - De vajon biztonságos-e?
- Ezt magadnak kell eldöntened - somolygott a gorviki nő. Remélte, hogy a kalmár mohóságában megízleli majd az árumintát, hogy izzadni, vergődni és kínlódni fog... s hátralévő napjaiban sem felejti el, miféle kincsesbánya várja a Fátyol túloldalán.