X.
Csendben álltak, lábuk előtt két összegörnyedt holttest: valaha társak voltak kalandokban és bűnben, most üveges szemekkel meredtek a felettük gomolygó gőzbe.
- Megölted az apámat - mondta a dzsad. Már nem lobogott gyűlölet a szemében. Húzta a vállát, a szakadt ruhán átütött a vér.
- Megsebesültél? - kérdezte a shadoni. Még mindig a kezében szorongatta fegyverét.
- Mit törődsz te azzal? - A fiú hangjában ott rezgett a félelem. - A boszorkány emberei voltak:.. őket követtem, hogy rád lelhessek. Ide már nem akarta lehozni őket.
- Honnan... - kezdte Grangor, de tekintetében érdeklődés helyett csak valami fásult szomorúság csillant.
- Morter megölte magát félelmében - mondta a fiú - Talán ő szenvedett legjobban mindannyiótok közül. Látta. . . a jövő egy részét, megálmodta, hogy te leszel az átok beteljesítője, a társaság gyilkosa. Minden éjjel erre az álomra ébredt... és egyszer valóban átlépted a küszöbét. - Szünetet tartott - A padlón a naplóként használt feljegyzései hevertek. A nevedet láttam meg először; és elhoztam az egészet. Hajnalban rágtam át magam rajta. - Megborzongott. - Ha apámat, azt a jótét lelket csak ugyanennyire gyötörte az önvád és a félelem, neki is áldás volt a halál. Sok mindent leírt pillantott a mozdulatlan shadonira -: az átkot; az utazást, de legfőképp az álmait, melyekben minden áldott éjjel végeztél vele. Közvetve ezt is tetted, igaz? Apámmal volt a legkönnyebb dolgod, hisz várt téged. Igaz, egy nappal későbbre, és nem gyilkosként, hanem társként, hogy kiderítsétek, ki törte meg a fogadalmat. Megölted, és én még meg is könnyítettem a dolgodat: felkerestelek, mert nem tudtam, hogy apám szavai a vád szavai voltak, segélykérése pedig nekem szólt. Jártam a Nagyúr Ékkövében - nézett fel szomorúan. - Megtaláltam Harrg holttestét is. Hátulról szúrtad le, amikor a szürkék elől menekültek, tőrrel, nem a kardoddal, aztán gyorsan belökted a függöny mögé. A boszorkányt elintézte más. Nehéz lett volna megölnöd a nőt, akit szerettél, s aki kezdetben épp rád gyanakodott?
- Én szenvedtem a legtöbbet - szólt tompán a shadoni. - Én haltam meg először, hogy Darton bosszúálló angyala lehessek.
- Kacaghatott ott fent - suttogta Jazub. - Mi illene jobban a halál és a komor tréfák istenéhez, mint ez?
- Banditák öltek meg, a tisztáson, ahol vörös sziklák
őrzik a csendet - mondta Grangor - Meg mindenkit a karavánból, akiket Erionba kísértem. Ő... Ő intézte így - mutatott felfelé bizonytalanul. - És én semmire nem emlékeztem, csak hóborította erdőkre gondoltam, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére. Tudattalanul végeztem apáddal, igent mondtam kérésedre, mert tudni akartam a választ, meg akartam találni azt, aki ránk szabadította a végzetet. Morter megölte magát, Harrggal félig öntudatlanul magam végeztem, s mikor ott álltam a teteme fölött, már tudtam, mit teszek, de a testem magától mozdult: belöktem a függöny alá, aztán jöttél te, és én el akartam menni onnét... - Először moccant meg, a levegőbe sújtott - Ó, istenek! Állandó fejfájással gyötört a bizonytalanság... és a másfajta lét. Két napig ember lehettem még, álmodhattam és borzonghattam, de ahogy telt az idő, a test oszladozni kezdett körülöttem. Aztán álmodtam, és már tudtam, ki vagyok, miért vagyok... és belenéztem a tükörbe.
- Egy halott - mondta Jazub, és a keléseket, a foszladozó bőrt, a szinte szemmel látható gyorsasággal pusztuló testet figyelte. - Beszéltem az egyik emberemmel. Délután már elég gyászosan festhettél, de még...
- Emlékeztem a halálomra! - üvöltötte a shadoni .Ahogy gyengült a test, úgy erősödtek az emlékek. Elindultam; hogy beteljesítsem a küldetésemet... de. az már valóban a sorsón múlt, hogy így alakult. - A két holttestre mutatott.
- Elmegyek - mondta Jazub, és hátat fordított neki. Grangor némán állt, a kristályt fürkészte.
- Jazub - suttogta. - Most már tudod, miért tettem. Gyűlölsz? - Hangjában iszonyatos fájdalom csengett.
- Nem tudom - válaszolta a fiú, és csak ment, felfelé a nyirkos vaslépcsőn, a penészes falak között; melegén ölelő gőzben, ki a jéghideg külvilágba: nem látta a kristály utolsó felvillanását, nem tudhatta, hogy odalent már csak a boszorkány és a tolvaj holtteste fürkészi egymást üveges tekintettel - hogy nincs ott a kő, sem a shadoni (talán már a túlvilágon kóborol, abban a behavazott, néma rengetegben), de ha tudja is, alighanem ugyanolyan kifejezéstelen arccal csapja be az utolsó vasajtót, mint így.
XI.
Eltűntek.
Az összes.
Nem tollászkodtak varjak a behavazott tetőkön.
Nem maradt más, csak a fehér hólepel és ezernyi madár nyoma.
Novák Csanád
RICARO TÉVEDÉSE
A halál elkerülhetetlennek tűnt, Shiren. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ránk találnak, csak szerencse kérdése az egész. Az én szerencsémet pedig magaddal vitted. Meg akartalak keresni, Shiren; reménykedtem benne, hogy meggyőzhetlek. Gork erre azt mondta volna, hogy ostobaság, de hát Gork halott. Meghalt a szentélyben.
Emlékszel? Akkor azt hittem; hogy sajnálod, hogy tényleg sajnálod Gorkot. Pedig nem a nomád halála rázott meg, hanem a csapatot ért veszteség, az esély csökkenése.
Az esélyre pedig sokat adsz, igaz?
Katara az imént lőtte le a Kobrák egyik felderítőjét. A szemközti ház falának lapult, onnan figyelt minket. Jó volt a fickó, átkozottul jó, a rejtőzés igazi mestere: egy pillanatra sem lépett elő az árnyékból, ha én őrködöm, biztosan nem veszem észre. De nem tudta, hogy Katara ork, hogy lát a sötétben, s emellett az íj a kedvenc fegyvere.
Mégsem árultál el minket, Shiren? Vagy csak esélyt akartál adni?
Katara mindig méreggel preparálja a vesszőit, semmit sem bíz a véletlenre. A Kobra mégsem tapasztalhatta meg a toroni áfium kínját, a vessző pont a torkán találta, úgy halt meg, hogy azt sem tudta, hol hibázott.
Katara elvigyorodott, új vesszőt készített elő, és büszkén ránk pillantott, hogy azután lefagyjon képéről az ostoba vigyor. Leolvasta az arcunkról a feszültséget - bár nem értette -, rájött, hogy ennyivel nem úsztuk meg.
Ugye jönnek még, Shiren? Nem adják fel, igaz? Kell nekik az idol.
Eljönnek, és miután nem találják meg egyikünk holttesténél sem, tovább kutatnak. Gondolod, hogy jobban elrejtőzhetsz, Shiren? Téged nem találnak meg?
A térkép, amit mutattál, öregebb volt, mint a legrégebbi dal, amit tudok. A tépés a szélén, és a megbarnult vérfoltok azonban újak voltak, sokkal újabbak, mint szerettem volna. Az ösztöneim rögtön figyel. meztettek: biztosra vettem, hogy nem szabad elvállalni a megbízást, de rám pillantottál, és a szemeidből annyi vágy sütött, hogy nem tudtam nemet mondani.
Zöld bőrnadrágot viseltél, meg szürke inget - egy cseppet sem illettek egymáshoz; de leginkább hozzád nem. Suttogóra fogott hanggal kértél, hogy mihamarabb csináljuk meg, szorítottad a kezem, és az egyetlen gyűrűd apró sebet ejtett a tenyeremen.
Nincs megmérgezve - neveltél fel kényszeredetten, s talán akkor nemet mondok mégis, ha nem csókolsz meg olyan vadul. Azután nevettél megint, de felszabadultan, diadalmasan, és én azt hittem, tudom miért.
Tévedtem, Shiren. Akárcsak Ricaro. ,
A csatorna lejáróját könnyen megtaláltuk, Dovin jobban ismerte a várost, mint te vagy én a szülői házat. A kőlap nehéznek bizonyult, ráadásul szorult: sok idő eltelhetett azóta, hogy valaki utoljára kiemelte onnan. Katara ment elöl - mint mindig -; nem szerettünk fáklyát gyújtani, amíg meg nem bizonyosodunk; hogy teljesen egyedül vagyunk. A térképet Dovin tanulmányozta, leghátul pedig Gork jött, hogy dobótőreivel fedezzen. Te mellettem lépkedtél, időnként, ha egy sírszagú elágazásnál megálltunk a térképet tanulmányozni, hozzám simultál, és röviden, gyorsan megcsókoltál. A szád különös ízét még most is érzem.
Órákon keresztül bolyongtunk, valahol Erion alatt, hogy milyen mélyen, csak Dovin érzékei tudták meghatározni, a mogorva kis fickó azonban nem beszélt. Egyébként sem volt túl közlékeny - a törpék sosem azok -, akció közben meg végképp elnémult. Odalent amúgy is szentségtörésnek éreztem minden hangos szót, s még te is hallgattál: megnémított az évezredes kőboltozat tökéletessége, a kövekbe vésett minták ódonsága. Minden az elmúlást hirdette odalent; csak a kő örök, meg a penész.
Közel jártunk már a shemarini elágazáshoz, amikor az első élőhalottakat megpillantottuk, s ezt jó jelnek gondoltuk mindahányan, terven felüli sikernek. Gork biztos volt benne, hogy a csatornában hemzsegnek majd a zombik, s hogy minden lépésért meg kell küzdenünk. Gork babonái leggyakrabban pesszimizmusán keresztül nyilvánultak meg, s most örültünk, hogy tévedett. Pedig ha igaza lett volna, talán meghátrálunk az összecsapások elől, s most is Rattikani fogadójában üldögélünk.
A három zombi nem lehetett nagyon régóta idelenn: még áradt belőlük a rothadás fertelmes bűze, arcukra a halál iszonyata fagyott, de szerencsére szeme egyiknek sem maradt. Katara és Dovin gyorsan végeztek velük, a levágott fejeket szerte rugdosták, Gork pedig halk imát mormolt felettük; noha egyikünk sem gondolta, hogy ettől visszakerülnek az Örök Körforgásba: Inkább a saját lelkiismeretünket nyugtattuk ezzel.
A könnyű siker feldobott, arra a fertályórára még a bennem sikoltozó, veszélyt ordító hang is elnémult. Dovin letörölte kardjáról a vért, körbepillantott és meglepő módon felnevetett.
- A Nekropolisz alatt járunk - mondta. Te megborzongtál, és még szorosabban markoltad a kezem, egy hűvös légáramlat arcomba fújta a hajad. A fáklya fényében rézvörösen világított az is, a tekintetedben azonban rémület szűkölt.
Vártunk egy keveset, csak hogy meggyőződjünk, a rövid közelharc és az azt követő szóváltás nem vonzott ide senkit, azután tovább siettünk.
Az Erion alatt húzódó csatornarendszer nem tartozott a legrosszabb helyek közé: egy részét jól ismertük mi is, de ahol nem jártunk, azt is végigkóborolták már mások. Néhol hajléktalanok, törvényenkívüliek ütöttek tanyát, megint másutt egykori búvóhelyek árválkodtak kifosztva. Voltak azonban tabu részei, ahová ép ésszel nem tette be a lábát senki, még akkor sem, ha odafenn a kalandozóknak kijáró megbecsüléssel övezték. Olyan helyek, ahová már az építését követő századokban sem szívesen jártak, pedig azóta eltelt néhány évezred. Rossz hírük előbb szájról-szájra járt, azután legendává lett, míg végül mindennél erősebb tabuvá kövesedett. Ilyen helynek számított a shemarini elágazástól északra fekvő folyosók zöme, mindaz, ami a Nekropolisz alatt terül el - azok a járatok is, ahová az utunk vitt.
Hányszor utasították vissza Ricarót? Nem mondta el; ugye, Shiren? Csak abból következtethettél rá, hogy egyre kevesebbet esküdözik, és egyre több pénzt kér. Tudtad, hogy nem lesz egyszerű embereket találni erre az őrültségre, de bíztál Ricaróban. Elvégre ő volt a legjobb ügynök az egész városban. Mindenkit ismert közülünk, tudta, kit mivel lehet meggyőzni, kinek mennyi az ára. És a maga módján becsületes volt. Sosem hallgatott el semmit, sosem próbálta kisebbíteni a veszélyt. Ha nem volt biztos, hogy valami esély mutatkozik a feladat végrehajtására, ha nem ismerte a részleteket pontosan, akkor nem állt kötélnek. Nem csapott be senkit - ő azt mondta, árt az üzletnek. Én azt hiszem, inkább maga miatt tette.
Egyszer átmulattunk együtt egy éj szakát - j ó két éve múlt -, apró termetét meghazudtolóan sok pálinkát ivott, és mire feljött a kék hold, már elázott annyira, hogy beszéljen magáról. Szeretett volna közénk tartozni, és az istenekre mondom, semmi sem hiányzott belőle ehhez. Ha nincs az az ostoba baleset, most az egyike a legjobbaknak. De bénán, egy kerekeken guruló kocsihoz szögezve nem maradt más számára, csak a közvetítés.
Te persze minderről mit sem tudtál. Csak az érdekelt, hogy találjon egy kellőképp elkeseredett és ütőképes társaságot. Én a ráadás voltam. Talán lefeküdtél volna Katarával is, ha ő dönt az indulásról. Nyilván úgy gondoltad, az égiek kegyesek hozzád, s talán áldottad Ricarót, hogy nem egy mosdatlan barbárt, vagy épp egy kimosdott orkot kell szeretned a célodért.
- Nagarail cwa Dhautin... - ízlelgetted a nevem. Északi vagy igaz? És bárd?
Csak bólintottam, és néztelek: rémült kislánynak láttalak, nem elszánt kalandornak, aminek mutatni akartad magad. Vörös haj, zöld szemek - a legrosszabb kombináció, akár abban a régi románcban.
Remélted, hogy ilyen könnyű lesz a dolgunk? A sorsban bíztál vagy az istenekben? Hitted, hogy eljött a te időd, hogy ez a nagy lehetőség?
A szentély, amiről beszéltél legendaszámba ment. Ocsmány híre volt, és bármekkora jutalommal is kecsegtetett a kifosztása, senki sem kísértette miatta a sorsát. Egyikünk sem a haláltól félt; az elmúlás gondolata, afféle jóbarátként, mindenhová elkíséri a magunkfajtát. Tudod, Shiren, a halálnál vannak sokkal rosszabb dolgok is.
- Babona - mondtad. Próbáltam hinni neked - szerettem nem gondolni a saját babonáimra. Gork kiköpött, ő nem bízott benned. Rám nézett, azután Ricaróra. A kocsi megnyekkent, ahogy a kis ember közénk gurult, okos arcáról könyörgést véltem leolvasni. Gork végül biccentett, és megkönnyebbültünk. Én is, mert a döntést nem egyedül kellett meghoznom.
Ricaro sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem tud embereket szerezni neked. Mondtam már, ő volt a legjobb. Nem vallhatott kudarcot.
Te is megkönnyebbültél, ugye, Shiren? Az időd egyre fogyott, és féltetted az esélyt.
Igazad lett, a szentélyt senki 'sem őrizte. Az odavezető úton is csak kétszer támadtak ránk, két röpke próbálkozás - Dartontól többet vártunk.
Az ajtót Dovin nyitotta ki. Előre akartál sietni, de Katara hátratolt: Odabent halványzöld fény derengett, engem pedig elborított a szakrális mágia semmivel össze nem téveszthető, émelyítő kavargása. Elengedted a kezem, de megtántorodtál.
Téged is elvakított Raufletwa hatalma, igaz?
Ha jobban odafigyelek rád, ez figyelmeztethetett volna. De én a falakat bámultam, meg az oszlopokat - az ódon faragások burjánzó mintáit, a kő izzadságától gyöngyöző freskókat. Tudatom egy része hálásan nyugtázta, ahogy a többiek gyorsan, igazi veteránokhoz méltón, átkutatják a termet.
Az oltárkő a szentély bal sarkában állt, de te tudtad ezt. Tétovázás nélkül futottál oda, én pedig növekvő balsejtelmekkel követtelek. Amikor megláttam a kis fekete idolt, már tudtam, hogy igazam volt, és hogy Ricaro tévedett.
Sosem lett volna szabad idejönnünk.
Mióta imádják Raufletwát? A Hatodkor óta, vagy már a kyrek előtt is voltak szentélyei? Ezt tudnod kellene, Shiren, biztosan tanították. A Shedocki Őrzők az utolsó szektája, igaz? Az egyetlen szekta, amelyik várja a visszatértét?
A Hatodkorban angyalnak, a Hetedkorban démonnak nevezték, pedig csak egy kisebb istenség, aki sosem ismerte el az ősi Egyezményt. Ilyen egyszerű, ugye?
Hallottam az idolról is, bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer látok is egyet. A Shedocki Őrzők hatalmának forrása, egyike a legritkább és legrosszabb fajta ereklyéknek. Raufletwa pontosan végrehajtja a hozzá intézett kéréseket, megsegíti az idol birtokosát - ha az beavatott.
Gork persze mit sem tudott minderről. Nem halt meg azonnal, arcából kifutott a vér, szemrehányó tekintete az enyémbe kapcsolódott, azután hosszan sikoltott, a teremnek pedig átkozottul jó akusztikája volt. Mindig Gork vette magához a zsákmányt: a szerepeket már rég kiosztottuk egymás között. Nem tudta, hogy férfiember nem foghatja kézbe az idolt, hogy ezúttal változik az felállás - de nem tudtam én sem.
A kis fekete szobor hangos koppanással esett a földre, a nomádból azonban nem maradt annyi sem, amennyi puffanhatott volna: láng nélkül égett el, egy pillanat alatt.
Találtál egy beavatottat, Shiren? Mennyi pénzt ígért az idolért?
- Csak nő érintheti - suttogtad, miközben kézbevetted az idolt: Féltem, hogy folytatod tovább, hogy beavatsz minket a titokba: Gork nem halt meg teljesen, Raufletwát szolgálja mostantól. Ha megteszed, nem tudtalak volna megmenteni - Dovin gyorsabb mindannyiunknál, és nagyon kedvelte a nomádot.
Nem maradtunk tovább. Még Katara is megértette, hogy ez most nem a zsákmányszerzés ideje. Futottunk visszafelé, szürke selyeminged kibomlott, és néha elővillantak a melleid. Ha lecsukom a szemem, most is látom, ahogyan futsz: lobogó hamuszín selyem és rézszín lobonc.
Odakint gyülekeznek a Kobrák; Katara azt mondta, hogy legfeljebb négyen vannak. Bízóm benne, hogy igaza lesz: ha elég óvatlanok, elbánhatunk velük.
Dovin nagyon jó; bár erről mit sem tudhatsz. Az egyetlen törpe, aki - tudomásom szerint - Via Sheenben tanulta ki az ölés mesterségét; fajtáját meghazudtolóan hajlékony és gyors. Csodálkoztál, hogy miért nem hord szakállat, igaz? Azt hazudtam, hogy a klánja kitaszította, és ezzel vezekel - mindenkinek ezt mondjuk, ha kérdezi. Az igazság szerint sosem nőtt neki, és ezt örökké szégyellni fogja. Egyszer kisebb vagyont áldozott rá, hogy varázstudók segítsenek rajta, ám a hatás időlegesnek bizonyult - arra már nem maradt elég pénze, hogy állandósítsa.- Végül eldöntötte, hogy nem kísérletezik tovább, azóta legfeljebb azok bánták szőrtelenségét, akik ostoba módon élcelődni próbáltak rajta.
Katara pisszeg: úgy látszik megindultak. Egy ócska bérkaszárnyában húztuk meg magunkat az Utazónegyed szélén. A tulaj semmit sem kérdezett, elrakta az ezüstöket, és gondolom azonnal a sietett jelenteni a Kobráknak, hogy miféle vendégek szálltak meg nála. Már Rattikaninál látszott, hogy valami nem stimmel: az ismerős gazemberek is átnéztek rajtunk, és amikor Katara mégiscsak erőltetni próbálta a társalgást, hirtelen mindegyiknek sürgős dolga akadt. Az egyiket istentelenül összeverte, de ez sem segített. Lerángattam a szerencsétlenről, akkor már tudtam, hogy nagy a baj, és Dovinnak sem kellett magyarázni.
Katara még most is bizakodik, ostoba pofájáról lerí, hogy várja az összecsapást. Odakint bújt el a mocskos lépcsőfordulóban, az egyik töredezett kőkorlát mögül várja a felfelé igyekvőket. Dovin felkapaszkodott az ajtófélfa fölé, én pedig az egyetlen, kócot vedlő karszékben foglaltam helyet. A hátamat fal védi, és így szemmel tarthatom az ablakokat is.
Ketten jöttek onnan; egy halk pendülés elárulta, hogy a megmaradt kettőből legalább az egyik a lépcsőt választotta. Azzal nem lesz több gondunk. A harmadikat, amelyik bújkált, Dovinra hagytam.
Ostobán csinálták, de amúgy sem volt sok esélyük. A szobában négy egyforma északi ült, négy, egyformán ócska karosszékben. Egy pillanatig tétováztak; s mire feleszmélhettek volna, az egyiket ledöftem.
Még egy pendülés: a harmadik is a lépcsőn jött. Az utolsó megmaradtra ketten vetettük rá magunkat hála az isteneknek, Dovin bizonyult gyorsabbnak.
A Kobra végül köpött, kedvesem. Ismerünk egy-két módszert, amivel egy darab kavicsot is meggyőzhettünk volna.
Kíváncsiskodott, hogy miért öltük meg az egyik mesterüket, valami régi keletű leszámolásfélére gyanakodtak. Nem világosítottam fel halála előtt: jobb ez így mindannyiunknak. Dovin tőrét persze visszavettük, mielőtt megpucoltunk, régi emlék, a kis fickó igencsak fájlalta elvesztését.
Úgy lett, ahogy eltervezted, Shiren?
Mellette hevertél az ágyban, vagy éppen bort töltöttél neki? Mindegy. Amikor váratlanul beállított a hírhozó, nem küldött el. Megbízott benned, ugyanazt a hibát követte el, mint Ricaro.
És tévedett.
A szerencsétlen, ostoba Tamur - mert így hívták, ugye? - talán még át is karolt, amikor a fickó megmutatta neki a térképet. Belepillantottál és azonnal felismerted Raufletwa rúnáit, de jól megtanultad elrejteni meglepetésedet. Mennyi idő kellett a terved kiagyalásához? Túl hosszú nem lehetett, hisz nem volt sok időd. Egy nap mindössze, igaz?
Ricaróról mindenki hallott már, aki Erionban él, te sem voltál kivétel. Ösztönösen hozzá siettél; az egyetlen döntést hoztad meg, ami sikerrel kecsegtetett. Négy órát adtál neki, vagy csak hármat? Ha mégis megússzuk, megkérdezem.
A kis ember hosszan faggatózott; mindent tudni akart. Ez persze meglepett, de gyorsan feltaláltad magad. Talán szívszorító mesét adtál elő neki, egy örökségről, amit most kaptál meg; vagy csak a feladatot ismertetted fagyos arccal, az esélyeket és a haszon nagyságát. ~ Most már ez sem számít. Ricarót sikerült elbolondítanod, s ez tiszteletre méltó teljesítmény; előtted senki sem boldogult vele.
Amikor először találkoztunk - ragaszkodtál hozzá, hogy Ricaro magával vigyen - Rattikaninál, meglepődtél, ugye? Egy ork; egy törpe, egy nomád és én - fura felállás, kétségtelen. De Ricaro megnyugtatott, emlékszem azt mondta, hogy nálunk jobbat akkor se találna a munkára, ha napjai lennének rá. Nem győzött meg, de nem volt választásod. Azután megint remekeltél. Elloptad Dovin tőrét, s ezért csak tisztelni tudlak. Ha észreveszi, gyorsabban meghalsz, semhogy megértsd, mi történt. Megállapodtunk, te hazamentél, és megint szerencsének bizonyultál. Tamur ott tartotta a hírhozót, egyedül akarta learatni a babérokat. Persze nem tudhatta, mihez vezeti el a térkép, de megsejtette a nagyságrendeket. Gondolom előbb vele végeztél - a Kobra úgy mondta, egyetlen tiszta szúrás a szívbe; a hírhozó ehhez képest gyerekjáték lehetett. A tőrt ott hagytad, és megint jól számítottál. A Kobráknak másnap fel tűnt a mestertolvaj hiánya. Tudtad, hogy a varázslójuk könnyen megtalál minket - a szimpatikus mágiát erre találták ki.
Feljött a kék hold, és te ott álltál az ágyam mellett. Reszkettél a félelemtől, és én azt hittem, tudom miért. Végigszeretkeztük az éjszakát. Azt mondtad, jó volt, olyan jó, mint még senkivel sem - én pedig hinni akartam neked. Hajnalban indultunk, közben azt tervezgetted, hogy mihez kezdünk a kincsekkel. Délre vágytál, azt mondtad, hogy tudsz egy helyet, a Hat Városban, ahol nyugtunk lehet.
Ugye azt hitted, a Kobrák elkapnak és ezzel vége? A bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, te pedig szabad vagy, mehetsz a pénzzel, amerre látsz. Komolyan gondoltad, hogy téged nem fognak keresni? Hogy leírnak? Nem értem, Shiren - ennél okosabbnak tűntél.
Minket megtaláltak Dovin tőre nyomán; a te holmid lekövetése sem okozhat gondot nekik. Semmi az egész, tudod, és a Kobrák sosem végeznek félmunkát.
Meg akartalak keresni, Shiren. Dovinnak nem mondtam el semmit; bíztam, hogy a Kobrák hozzád is csak négy ügynököt küldenek. Hogy megléphetünk, mielőtt kiderülne az igazság, mielőtt komolyan vadászni kezdenek ránk. Persze olyan helyen kellett volna várnunk, ahová nem követnek sem a Kobrák, sem Dovin - de tudtam ilyen helyet: A pénz nem érdekelt volna, eddig is megvoltam vagyon nélkül, de téged akartalak; mindennél jobban.
Most itt vagy nekem, a karjaimban tartom a tested, és nézlek. A hajad rézvöröse ugyanúgy lángol, mint odalent, de a szemed tompazöld. A válladról leszakadt az ing, kivillan egy aprócska jel - ha nem ragaszkodsz a sötéthez Rattikaninál, már az éjjel észreveszem.
Te is a Sliedocki Őrzők közé tartozol, igaz? Egyike voltál a csendes informátoroknak: figyeltél, hogy előkerül-e bármi fontos, bármi, amit a szekta felhasználhat. Egy mestertolvaj szeretője - igazán jó helyre kerültél. Még néhány év, és feljebb lépsz a sorban. Az Őrzők díjazzák a hűséget és a hatékonyságot.
Ha elviszed nekik az idolt, talán beavatnak. Igazi beavatott lehettél volna, olyan, aki akár használhatja is az idolt.
Nem voltál ostoba, ó nem! Nem pénzt akartál, hanem hatalmat. Meg sem fordult a fejedben, hogy eladd az idolt. A segítségét akartad, az esélyeidet állandósítani. Ha sikerül a szertartásod, jöhettek volna a Kobrák - most már értem -, persze, hogy nem féltél. Az őrzők is legfeljebb a fejüket csóválták volna, de elfogadnak.
De nem tudtad, Shiren; ugye nem tudtad, hogy az idol csak az igazi beavatottakon segít? Apró információ, amit az őrzők nem osztanak meg a szekta alacsonyabb rangú tagjaival. Megpróbáltad, de nem volt esélyed.
Tévedtél kedvesem, akárcsak Ricaro:
Halott vagy, még megcsókollak utoljára, de odakint vár Katara és Dovin. Talán van még időnk, mielőtt megérkeznek a Kobrák vagy az Őrzők. Nekünk még van esélyünk.
Dovin kérdőn néz rám, muszáj magyarázatot adnom.
- Átvert minket .- mondom. - A Shedocki Őrzők boszorkánya volt, nekik szánta az idolt.
- Csak szánta? - szegezi nekem a kérdést Dovin. Tekintete az agyamba döf, akárcsak a fájdalom.
- Halott a ribanc - válaszolom halkan, de állom a pillantását.
Jan van den Boomen
LÁGY SZÉLBEN, LAZACSZÍN HOLD ALATT
F.F.C.-nak
Egymás hegyén-hátán a házak
utcák; melyeket szennylé öntöz,
sok híd, palota, templom, tömlöc
s butikok, honnan szörnyű bűz árad;
százfajta ember-s asszonyállat,
ringyók, szenteskedő kevélyek,
besúgók, brávók, rendőrkémek
s tollforgatók, kik plagizálnak;
bicegő koldusok, kifestett
perverzek, sanda ágyrajárók,
kiket a fogdmegek keresnek,
apródok, zsebmetszők, lakájok,
szekerek, lovak, szörnyű lárma.
Erion. Vágyódol utána?
1.
DORIO BACCHINI
Hogy Don Juan alászállt az Ákherón vizéhez,
S Khárónnak, a révésznek már obuluszt dobott:
egy koldus, vad nézésű s dölyfös, mint Ántiszthénesz,
bosszúálló marokkal két evezőt fogott.
Hideg szél csapott 'le a nyikorgó kerekű batárra, amint az lassan döcögött a kopott kövezeten. Meglibegtette a mélyvörös bársonyfüggönyöket, és sebzetten szűkölt a dohogó rézsárkány kéményében. A megszokottnál hamarabb érkezett, talán a lassan kitelő holdak hozták, talán valami közelgő égiháború tolta maga előtt sápatag hírnökként. Idegen volt az érintése, s noha az esős évszak már a vége felé járt, mintha senki sem vette volna komolyan, hogy megérkezett.
A batár utasa komor arccal figyelte a bársonyfüggöny mögül a nyirkos utcát, a lassan vetkező kékplatánokat, a sok lidércfénnyel világló, vastag üvegű lámpást a kapuboltok kőszájaiban. Az árnyak furcsán megnyúltak _a vizes kövezeten, reszketve hasaltak a homályos pocsolyákba, akár a kiömlött tinta, úgy szivárogtak szerteszét.
Erion megváltozott ilyenkor, mihelyst az óriás planéta napja alászállt, s csak vérszín ködöket és a fény szomorú emlékeit hagyta maga után. Más fények gyúltak ilyenkor, más élet ébredezett, a hideg kőépületek között, s mire az Imeko torony baljós sziluettje felolvadt az éjszakai égen, hogy csupán a sárkánylampionok pislogjanak ablakréseiben, megfordult a világ, s másik arcát tárta az utca felé. Sötét; hideg és mogorva volt ez az arc. Nyirkos ködminden lehelete.
Ezeken a ködpamatokon dübörgött most keresztül a batár, súlyos függönye lassan lebbent, mocskos kristálydarabokra törtek vasalt kerekei alatt a pocsolyák, kályhájának kéménye keserű füstöt köpött a ködbe. Erős abradói heréltek húzták, fekete hátukon néha felfénylett a kövér arcú kék hold, amint letekintett a mohos tetőcserepek fölül a roppant városra. Két kistestvére ficánkolt a batár két oldalán: vastagfalú lámpásokba zárt kék kísértetláng. Homályos fényük ezüsttel futtatott, kopott címert nyalt körül - kétfejű farkas vicsorog egy öt sávval osztott pajzson.
Egy, a távoli Gorvik számtalan nemesi címere közül s gorviki volt az a hat lovas is, aki a nehéz batár előtt és mögött rúgatott. Görbe orruk sólyomcsőr, szemük fekete zsarátnok, árnyékköpönyegük alaktalan, libbenő fantom. A kocsiban utazó intéseit lesték, a súlyos, arannyal terhes kéz minden mozdulatát, hogy ha kell, vérüket ontsák érte. Mert vérük az ő véréből való volt, mert az a kéz őket is óvta, mert az a magányos alak a batárban az ő családjuk első embere volt. Dorio Racchini.
A vén gorviki szótlanul meredt a patacsattogástól zajos utcára, súlyos teste egyszerre mozdult a nyikorgó batárral. Jobbja a dísztelen ramiera markolatán játszott, acélszürke szemei a kékplatánok zörgő leveleit, a házfalakon felkúszó ködöt figyelték. Ilyen idő volt akkor is. Már ha a családi krónika rézveretes könyvének hinni lehet. Akkor, majd egy évszázaddal ezelőtt, amikor a koldusszegény Ambro Racchini a városok városába érkezett.
Odakint új erőre kaptak a fények: valahol a lejtős utca aljában erős lánggal világló fáklyák lobogtak. Az egyik elől haladó lovas lassított, megvárta, míg a dübörgő batár melléje ér. A bakon ülő szikár, fekete kendős alak visszafogta az abradói herélteket. A lovas lehajolt a vaslemezekkel megerősített kocsi ablakához, és néhány szót suttogott a függönyt félrehajtó kezeknek. Csak beleegyező bólintás a válasz.
Megérkeztek.
A palota nem volt sem a legszebb, sem a legnagyobb Erionban, mint ahogy a bál sem volt az, amelyet gazdája, egy kivénhedt aszisz kalandor - jelenleg Shíren grófja - adott adóbérlői tiszteletére.
Ha az épület nem is volt párját ritkító, azért meglehetős híre volt a Kereskedőnegyed déli kerületeiben. Hatalmas ablakaival, üvegezett ajtóival és a kerti tavacska vizéhez hajló niarei füzekkel irigységet váltott ki a helyi nemesek közt. Az aszisz kalandor értette a módját; miként bánjon az adóbérlőitől befolyó pénzekkel, s mivel érzéke és stílusa is volt, előkelő palotát varázsolt maga és szerénynek épp nem nevezhető udvartartása köré.
Valaha Ramish volt a neve, s a Dul Mordakok zászlaja alatt szolgált a Vadvíz vidékén - Shíren grófjává csak sokkal később lett. Vizitor volt, s nem is utolsó, míg egy nap rá nem döbbent, hogy másként, sőt jobban is megélhet, ha maga mögött hagyja a Héjafészek néven ismert hercegkapitányi palotaerődöt. Megszolgált zsoldjával a Délvidék felé vette útját, jószerencséjében és Antohban bizakodva, hogy Erionban, a messzehírű városban kamatoztathatja majd fegyveres tudását. Meglehet, többet és talán veszélyesebben is kell majd dolgoznia, ám a fizetség sem a vén héja szúk markából fog csordogálni.
Becsvágytól és kíváncsiságtól telten kanyarította nyakába a világot, nagyképűen egy félbevágott ezüstpénzt vetve az elképedt révésznek, aki a Vadvíz túlpartjára evezett vele azon a huszonkét esztendővel ezelőtti napon. Meg sem fordult többé.
Most pedig Erion egyik nemesi családjának élén áll, szolgálataiért a Shíren kerület felett nyert hatalmat a hercegtől. Egy bukott kegyenc rózsavízzel teli palotája volt ez akkor, s vele együtt kapta meg a néhai talpnyaló adóbérlőit is - mindazokat, akik Erion sajátos törvényei szerint a városok városának polgárai lehetnek, ha a kerület uránál évről évre gazdag ajándékokkal váltják meg maguk és családjuk letelepedési engedélyét. A néhai Ramish körömfeketényit nem törődött azzal, honnan származnak azok az ajándékok. Nem -voltak erkölcsi aggályai, s ugyanúgy szemet hunyt adóbérlőinek tevékenysége felett mint mások Erion zűrzavaros kerületeiben - s mint rendesen, ezúttal is mosolyogva fogadta az utca ködéből palotájába lépőket.
A bálteremre ezer meg ezer fahéj-és szegfűszegaromájú gyertya lángja vetett sápadt fényt. Nem mintha, az aszisznak nem telt volna örökégő lámpásokra, de egyrészt így kívánta á báli etikett, amire egyébiránt nem sokat , adott -, másrészt, bár elegendő fény érte a termet, aki akart, találhatott magának árnyas zugokat is.
Dorio Racchini öblös karszékbe húzódott a gyertyák arany fénykörein túl, és a nyirkos utcáról érkezőket figyelte. Szürke haját fekete kendőkkel fogta össze, s ezüst hurokcsattal rögzítette. Mélykék és fekete ruhát öltött, orkabőr csizmáját ezüstveretek ékítették: Acélszín szemei csaknem elvesztek a bozontos szemöldök alatt, tekintete a jelenlévőket követte. Kőbe metszett vonású arca szigorról és magányosságról árulkodott - igen, e férfi magányos volt, hiába leste minden óhaj át a mellette álló három sólyomcsőr orrú fiatalember.
A gesztusok tudorai könnyűszerrel felismerhették Racchiniban a goromba, bármire kész embert, aki elvei miatt mar el maga mellől mindenkit, ugyanakkor vasmarokkal óvja ,övéit, legyen bár szó családjáról vagy alantasairól. Ennél mélyebbre azonban senki nem láthatott: zátonyra futott minden próbálkozás a sziklaarc moccanatlan árkain.
- Ki ez az ember, atyám? - Fiatal, erőteljes hang a nehéz bársonyfüggönyök árnyékából. Tizenöt tavaszt megélt gyerekember, serkenő bajusszal. Tartása hányaveti, a derekára kötött fekete kendő arany mintái alapján siedon, szabad nemesi harcos. Cassir, a legfiatalabb fiú. Még sosem tette tiszteletét az adóbérlők bálján, szeme kíváncsi parázs, pillantása mélyén kihívó dac és dölyf.
Hirtelen vér. Rossz vér.
Tudta ezt a vén gorviki is, s mert nem tehetett Ranagol döntése ellen, fejet hajtott előtte. Cassir előbb-utóbb menthetetlenül felnyársaltatja magát egy mocskos sikátorban, mert hiába mutatta a hajába és derekára kötött két abraselyem kendő, hogy dispada és demor, vagyis kétkezes harcos és már két halálos párbajt vívott, hiányzott belőle mindaz, ami igazán kitűnő harcossá tehette volna: a türelem és az önuralom.
- Az a macskaképű? - suttogta Dorio. Mély és rekedt volt a hangja, inkább tűnt kísértetnyelvnek, mint emberi beszédnek, s Cassirnak közelebb kellett hajolnia, ha érteni akarta. - Semven. Délvidéki strici, a csatorna déli részének bordélyházai tartoznak hozzá. Nem volt semmi köze hozzánk, s nem hiszem, hogy valaha is lesz. Ostoba és erőszakos kutya. A legrosszabb keverék.
Dorio Racchini ismerte mindazokat, akik jelen voltak, s még többeket, akik el sem jöttek. Mindent tudott: nem volt hír, ami fertályórán belül el ne jutott volna hozzá, ha ő úgy akarta. Ez volt az egyik előnye a többiekkel szemben, akik hiába igyekeztek, képtelenek voltak olyan hatékony füleket és szemeket az utcára küldeni, amilyenek az öreg Racchini számvevői voltak.
Ha egy korsó eltört a Permen-piacon, azt is megtudta, s nem került különösebb nehézségbe kideríteni azt sem, ki volt az ügyefogyott, aki elejtette.
Lassú zene foszlányai kanyarogtak elő a belső termekből, női nevetés, sütemények és likőrök édes illata. Dorio Racchini azonban hajigált már annyi obuluszt az élet csodakútjába; hogy tudja: nem kell foglalkoznia sem egyikkel, sem másikkal, ugyanúgy, ahogy a ködtengerből befelé igyekvő kereskedőkkel és céhmesterekkel sem. A Shíren kerület ezen polgárai nem voltak fontosak a családja szempontjából.
Fiatalabb éveiben vágyta ismerni az ismeretlent, az eljövendőt, hogy ellenfelei feje felett vesse papírosra a sors kalkulusait, hogy ismerje a sikátort, amelytől Cassirt tiltania kell... ám hamar rájött, hogy a mákonnyal kereskedők, a látüvegeik mögött kucorgó csillagfejtők vagy a pyarroni cafka, Noir álomtengeren kufárkodó papjai sem tévedhetetlenek. Alázattal telve lemondott hát a jövő idő hívságáról és elfogadta, hogy azokról a dolgokról egyedül a Kosfejesnek van joga dönteni.
Jókedvet mímelő és kapatos vendégek rajzottak mindenütt. Abban a biztos tudatban páváskodtak, hogy övék a holnap, hogy a város teljes jogú polgárai, és nem kell félniük a duhaj kalandozóktól, akiktől kemény kézzel védte őket a herceg. Dorio Racchininnek nem volt kedve mosolyogni ostobaságukon, sötét pillantással vizslatta a termet. Intésére egyik testőre napsárga habzóborral telt kristálypoharat kerített neki, azt forgatta révetegen. Vaskos ujjait aranygyűrúk ékítették, akár a csuklóját, s a kékmintás selyeming rejtette, tetoválásokkal teli kart is. Tömpe hüvelykje a legszebb, a torz vésetekkel teli gyűrűt érintette, s Cassir tüstént megdermedt: apja ilyesmit csakis babonaságból tett, s csak olyan alkalmakkor, ha számára kínos dolgok következtek.
A lépcső tetején vállas alak bukkant fel. Széles arcán öntelt mosoly, bajsza warviki módra vékonyra nyesve. Vérvörös inget és köpönyeget viselt, fegyverövében díszramiera, ingének mellfodrán gyémántokkal ékes medál, füleiben smaragd függők. Derekán hányaveti, mégis parancsoló stílusban megkötött almaszín zöld kendő. Andon, a kerület gorviki klánjainak hercege.
Dorio Racchini hirtelen ugrott fel, s hajlongva közelített a nálánál j óval fiatalabb férfihoz. Két testőre komor árnyék a két oldalán. Cassir foga megcsikordult tehetetlen dühében. Miközben kihívóan nagy léptekkel követte apját, azon igyekezett, hogy unoka testvérei - a sólyomcsőr orrú testőrök - mindig közte és a vérszín selyeming között maradjanak.
- Üdvözöllek, Serindo an Balladi, s számmal üdvözöl családom minden tagja - suttogta Dorio a térden felül érő, csillogó csizmáknak. A két testőr szótlanul bólintott: Cassir makacsul összezárta száját, s kihívón bámulta a zöld szemű férfit; aki mindeddig nem vett róla tudomást.
- Külön öröm számomra, Racchini, hogy jó egészségben talállak. Ajándékod bőkezű volt, köszönet érte.- Az Andonnak erős, szivaroktól és italtól kikarmolt hangja volt, s bár a vén gorviki felé fordult, fakózöld szemei változatlanul a termet fürkészték. Csak akkor nézett ismét, mikor az öreg már felegyenesedett. - Mindazonáltal ajánlatom még érvényben van: csupán egy szavadba kerül, hogy gazdasági tanácsadóim a szolgálatodra legyenek. Nem kell most válaszolnod - vágott elébe a rekedt szellemhangnak, hogy csuklókendőinek apró aranycsengettyűi feldaloltak -, időnk van bőven. Jó mulatást - intett az ifjú Racchini felé, nem tudván elnyomni egy lenéző mosolyt. Cassir apja kérges kezét érezte csuklóján. Nem mozdult, csak tekintetével kísérte Balladit, amint két "sógorával" eltűnik egy homályos üvegajtó mögött.
- A kutya! - sziszegte Cassir, de apja sápadt arcát látva tüstént elhallgatott.
- Ne merj így beszélni - morogta az öreg - Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ilyesmit engedjünk meg magunknak. Ha még egyszer ilyesmit hallok tőled, a saját kezemmel töröm ki a nyakad! - Szuszogva nézett körül - Nem mintha nem lenne háromszorosan is igazad, de tartsd észben, hogy ez nem a Kővár, és hogy bármelyik szavad illetéktelen fülekbe juthat. Legközelebb használd is a fejed, mielőtt szóra nyitod azt a lyukat rajta, amit nekem kell élelemmel tömnöm! - Dohogva indult a karszéke felé, majd ismét szembefordult fiával. Háta mögött millió csillag a gyertyafény, dünnyögő mormogás csak a vonósok hangja. Cassir leforrázva állt, keze ramierája markolatát szorította, hogy elfehéredett. - Most még vagyunk olyan erősek, hogy megfogjuk a területeinket, s ahol hiányzik az erő, ott az eszünkkel érünk célt. Ezt soha ne feledd használni - kocogtatta meg fia homlokát az öreg. - Olykor mélyebbre döfhetsz vele, mint a ramieráddal.
A terem padlatának kövein főnixek marakodtak, azt nézte a vén gorviki végtelen türelemmel. Emberei sokat nem adtak volna érte, ha tudják, mire morfondírozik, de sem megzavarni, sem segíteni nem merték, szoborarccal figyelték hát a termet, a fátylakkal ékes erioni nőket, a sokféle nép keveredésének káprázatos virágait. A Kosfejes ugyan nem nézte jó szemmel, ha nem a Szent Föld lányai közül választottak maguknak társat, de szemet hunyt afelett, ha alkalmanként más nőkkel intézték a dolgukat.
Az órák ólomlábakon vánszorogtak, s az öreg mindegyre a termet figyelte: Csak testőrei tűntek unottnak: egyik lábukról a másikra állva várták, mikor vet véget a vén Racchini a "szórakozásnak". Asztalkát kerítettek számára, arra szemezgettek neki az ebédlő pompás táljairól, apró amulettel ellenőrizve, nincs-e méreggel preparálva valamelyik fogás.
Tarka ruhás szolgálók cserélték a csonkig égett gyertyákat, tapintatosan jelezve, hogy a bál a feléhez érkezett, amikor feldúlt arcú, árnyékköpönyeges alak loholt fel a lépcsőn. Fekete Racchini-kendője parányi zászló a nyakában, övében két ramiera, bőrkesztyűje nedves a kinti ködöktől. A vén gorviki a tekintetéből olvasta ki a rossz hírt, s hüvelykujja megint szerencsegyűrűjére tévedt.
- Megbocsáss, abradon - lihegte az érkező a vacsora törmelékei fölött. Egy pillanatra mintha elhalkult volna minden: a dámák nevetése, a vonósok cincogása és a kristálypoharak csengése.
- Rossz hír - suttogta a kísértethang.
- Igen. Fiaidat, Sarrdát és Chimessát meggyilkolták.
Vékony jégkéreg futotta el az öreg szemét.
- Balladi emberei voltak? - Cassir hangja kiáltásnak hatott a rájuk szakadt csendben. A ködöktől nyirkos férfi a fejét rázta. Nem nézett a fiúra, Doriónak válaszolt:
- Enoszukeiek.
A vén gorviki kezében véres szilánkokra roppant a kristálypohár.
A Racchiniak pénzszállító kocsiját mindenki jól ismerte a kerületben. Az acéllemezekkel megerősített, nehéz batár minden héten ugyanakkor gördült ki a csatorna északi partját uraló Kővár kapuján, végighaladt a céhmesterek utcáin, sorra véve előbb a Permen-, majd a Sedrit-, végül az Északnyugati piacot. Nem volt titok senki előtt, miért is jár körbe, a dübörgés mégis valami rejtélyes, félelmes léggel övezte a súlyos járművet. Nem változtattak ezen az előtte és mögötte ügető marcona lovasok sem: arcukon sejtelmes fensőbbség, homlokkendőiken egy távoli, sosem látott föld színei, a köpönyegek láncra vert szellemárnyak a hátuk mögött.
Az út nem maradhatott el egyetlen alkalommal sem. Hóban, fagyban ugyanúgy végigcsúszott a szántalpakra fektetett monstrum a szűk utcákon, mint a rekkenő nyárban, a megsarcolt iparoscéhek, kereskedők, a koldusklánok, csepűrágók, étekházak és örömtanyák - a kerület biztonsága, nemkülönben saját háborítatlanságuk érdekében - csengő arannyal váltották meg nyugalmukat. A környéken rend és béke, a Racchiniak békéje honolt - egészen két nappal ezelőttig.
A hírek gyorsan terjedtek ugyan, annyira azonban mégsem, hogy az embereket nyugtalanság fogja el. A kocsi komótosan haladt szokásos útvonalán, s időről-időre megállva összegyűjtötte a kerület lakóinak apróbb-nagyobb ajándékait. Hat abradói sárga herélt vontatta, melyek a szóbeszéd szerint maguktól is ismerték az utat. A jármű egyetlen ajtaja várkapunak is beillett volna, a bak két oldalán vasbilincsbe vert üveggömbök derengtek: mágikus hatalom gyújtott lidércfényt bennük, mihelyt besötétedett. Hátulról sötét vasfogódzók vezettek egy kisebb felépítményhez; mely-távolról - s aligha véletlenül - a hadigályák bástyáira emlékeztetett. Több helyen is meg kellett változtatni az útvonalat miatta: az utcák felett átívelő, fából vagy kőből rótt átjárók és hidak némelyike a monstrum számára leküzdhetetlen akadályt jelentett. A felépítménybe különleges kahrei számszeríjat építettek, mely egy központi tengely körül forogva a batár egész környékét eláraszthatta acélvesszeivel.
Cassir szinte maga előtt látta a ravasz kahreit, amint a szerkezet működését magyarázza apjának. Ő maga öt-hat éves lehetett akkor, s jól emlékezett: más vágya sem volt, minthogy egyszer ő kezelhesse a masinát.
- Ez az a kar, amely egyetlen rántással újra felajzza a szerkezetet, s egyúttal új nyilat is emel a vájatba mondta a mérnök egy rézrúdra mutatva, mely ékszerként csillant a napsütésben. Apró, okos szemei voltak, amolyan mindenre figyelők, s Cassir meg volt győződve róla, hogy a kahreinek bizonyosan nem kell kutatnia elgurult pénzdarabok, szertehagyott kacatok után: elegendő körbepillantania, s máris megmondja hová is lett, amit keres. - Ilyen méreteknél rendszerint több csörlő és még több idő kell a számszeríj harckésszé tételéhez. Ez a kar, mely számos áttételt és kereket mozdít.. . a részletekkel nem untatom, méltóságos uram... egyetlen rántásra elvégzi mindezt. Nem mondom, legény a talpán, aki megteszi, de rengeteg időt nyer vele.
Cassir Racchini most fenn zötykölődött a toronyban, s unott arccal figyelte a mohlepte cseréptetőket, a kőfaragványok alatt szorongó galambokat. Kétoldalt szürke kőfalak emelkedtek; megvetemedett ablakkeretek, foghíjas zsaluk mindenütt. A szél a csatorna felől fújt; s más, téresebb utcák fáinak leveleit sodorta. A mennybolt dermesztő egykedvűséggel, óntányér-szürkén borult Erionra: egyetlen felhő sem látszott, s a nap is csak kifakult foltnak rémlett a tornyok magasában.
A batár előtt két, mögötte három Racchini-kendős lovas haladt, övselymeik alapján mindannyian siedonok. Szélfútta hajjal, fel-fellebbenő köpönyegük miatt jócskán átfagyva értek el az Északnyugati piacra néző pihenőt. Alant az ismert világ leghatalmasabb bazárja terpeszkedett, jobbfelé lejtős út vezetett a zömök kereskedőtornyok uralta térre. A kőépületek árnyékában pavilonok guggoltak, bőrsátrak lebernyegei csillogtak nedvesen. A tér közepén a kereskedők büszkesége, a Csarnok trónolt, ezer oszloplábon terpeszkedő monstrum, mely télen-nyáron megóvta az árusokat az időjárás szeszélyeitől. Nemzedékek óta helybérlettel bíró famíliák, alkalmi kufárok, céhek boltjai kaptak itt helyet, és ha mindent nem is lehetett kapni, meghökkentően kevés olyan dolog akadt, amit hiába keresett a vásárló.
A bakon ülő mogorva férfi a piacfelügyelő tornya felé irányította. a lovakat. A batár elől óvatosan félrehúzódott koldus és gazdag egyaránt, még a tapasztalt kalandozók is kitértek tiszteletet parancsoló méretei láttán. Cassir és övéi a Csarnok sokat megélt főutcáján robogtak keresztül; a paták és a vasalt kerekek robaját felhangosítva verték vissza az ódon falak. A homály életet lehelt a varázsgömbökbe, melyek kékes fénnyel derengtek fel.
Az árusok portékái, a gyümölcsöspultok, a kancsók és tálak mázráncos képe, a kalitkába zárt madarak díszes tollruhája és Erion cserfes népének tiritarka ruházata kaleidoszkópként kavargott az ifjú gorviki körül. A megszokott nyüzsgés, a jól ismert látvány... valami mégsem volt rendjén. Nem a Csarnok üvegteteje alá szorult fény, nem is a magasban lassan köröző galambok és sirályok, nem is a függőfolyosók vetette cakkos árnyak zavarták Cassirt.
Inkább az álságos nyugalom. A visszhangok moraja.
A gyanúsan szabad út a rohanó szekér előtt.
Két férfi bukkant fel úgy ötven lépésnyire, a Csarnok főutcájának közepén. Sétáló tintaárnyék mindkettő, mögöttük a kijárat sápatag ellenfénye.
Harminc lépés: éjkék ujjasok, koromszín haj. Huszonöt: sárkányként tekergő, lángsárga homlokpántok.
Húsz: résnyi szemek, olajsárga arcbőr.
- Mocsok szukei mindkettő! - ordította Cassir, s jobbja nagyot rántott a rézkaron. Olajozott csattanás. - Gázold le őket, Terda!
Az elől haladó két lovas nem késlekedett: fegyverövükből kettős markolatú kardok villantak elő, ahogy vágtába ugratták lovaikat. A kocsi nekilódult, amint a heréltek fölött üvöltve a levegőbe mart az ostor, s Cassir dereka a torony hátsó falának ütközött. Hideg szél sepert végig a Csarnok főutcáján, megemelt minden kelmét; megborzolt minden lángot, rozsdás leveleket zörgetett maga előtt.
A két enoszukei, mintha nem észlelte volna veszélyt, nyugodtan közelített. Cassir már a homlokpántok rézvörös hímzését is látta, ahogy célra emelte a roppant számszeríjat, azután...
...azután a két enoszukei körül meghasadt, színek kavargó látomásává olvadt a levegő. Ahogy szellemi energiáik segítségével kiléptek a halandók idejéből az ifjú Racchini hallott már ilyesmiről - ezüst villanás jelezte kiröppenő fegyvereiket. A két elől vágtató kancakeservesen felnyerített. Immár halvány derengés volt csupán a két kardművész helyén, vágásaik nyomán vér freccsent; a lovak megrogyó lábakkal zúdultak tovább, akárha cukorparipák rohannának holmi láthatatlan falnak - és egy szemvillanással utóbb tehetetlenül roskadtak össze. A két fejvadász torz ívben bukott ki a nyeregből; s a tompa reccsenések hallatán Cassir ráébredt: sok hasznukat nem látja mar.
A fedett bak alól rémülten üvöltött fel a kocsis, az elől haladó lovak vérpermetbe vesztek, lerogyó testükre nyerítve rohantak társaik. A batár megbillent.
Az ifjú Racchini nem kapaszkodott, jobb karjával lassan fordította a nehézkes számszeríjat, balja vadul rángatta a rézkart, s acéltollú, nehéz vesszőkkel szórta tele a vészesen megdőlő, szikrázó kerekekkel csúszó batár környékét. A két enoszukeit nem tudta szemmel követni, elmosódott színes villám volt mindkettő, csak a fülsértően magas hangok - talán vágások, talán a beszédük - alapján tudta, hogy elkésett. Vad j égeső vert végig a batáron; acélhegyű, vérszín tollú jég. .
- Árulás! - üvöltötte Cassir a Racchiniak harci nyelvén.
Dermesztő csikorgással csúszott tovább a nehéz batár, a szikrázó kerekek zaját elnyomta a lovak sikolya, amint egymásra zuhantak, elszaggatva a fogatolás szíjait. Cassir a szeme sarkából látta a három íjászt - az egyik függőfolyosó fából ácsolt ívéről lőttek -, de egyelőre képtelen volt irányban tartani fegyverét, s Ranagolhoz üvöltött, hogy ne engedje felborulni a batárt. Ha átbillen a holtponton, szilánkokra zúz mindent; ami az útjába kerül, s az ifjú Racchininek nem volt kétsége felőle, hogy ő maga sem élné túl a borulást.
Talán a Kosfejes hallgatta meg, talán csak a szerencse pártolt hozzá - az egyik kerék vasalása mindenesetre pengő sóhajjal adta meg magát, s az abroncs szikrázva perdült messzire. A megrogyó tengely elgörbült, fülsértő csikorgással fékezte a batárt, kőszilánkokkal verve végig a környéket. Cassir egy pillanatig azt hitte, kettéroppan a gerince. A hirtelen döccenő mentette meg az életét: a következő nyílzápor a batár mögötti virágárus pultján vert végig.
Halk hörgés kúszott végig a Csarnokon. A hozzáértők ijedten néztek össze: ráébredtek, hogy valahol a közelben varázshasználó próbálgatja az erejét.
Cassir nyöszörögve markolta meg ismét a számszeríjat, de érezte, hogy lassú, hogy képtelen lesz felajzani... hogy végképp elveszett. Várta a halálos sorozatot, de az nem jött. Értetlenül nézett fel.
Egy enoszukei átlőtt torokkal rogyott a függőfolyosó padlójára - a haláltusájukban remegő lovak mellett rémítően széttört lábú fejvadász, markában kézinyílpuska -, a másik kettő egy sötét árnyat vett célba éppen. A hátsó kíséret egyik tagja kapaszkodott a Csarnok egyre magasabbra a faragványokkal ékes oszlopokon, ám az íjászok újabb sorozata nyomán átlyuggatott tüdővel hullt alá: az enoszukeiek ilyen távolságról ritkán hibáztak.
Mindaz, ami ezalatt történt, egyetlen mozdulatsor ként égett Cassir elméjébe, s később sem volt képes eldönteni, mi történt előbb, s mi később. Onnantól kezdve, hogy látta Terda lövésétől holtan összerogyni az egyik íjászt, megszűnt, elolvadt és egyetlen csomóba állt össze az idő. A batár tornyából látta, ahogy az egyik kardművész visító pengével lép ki halálos meditációjából, hogy körülötte vibrálva rándul össze a tér és az idő förgetege, hogy lábainál a batár lemészárolt kísérete fekszik, aztán maga is összerándul, mert a mögötte álló cserépárus - a család embere - hátba lövi tűvetőjével. Cassir érzékelte, hogy egyszerre minden megváltozik a csarnokban, hogy galambok, sirályok és verebek vetik magukat a magasból a kocsira, hogy csaholó kutyák rontanak ki a pultok alól, sármocskos patkányok rajzanak elő, s mintha millió rovar szárnya kezdene egy intésre döngeni. Látta azt a derengő foltot, a második kardművészt, amint elsuhan összerogyó társa mellől: egy szemvillanásra tényleg mindenestül eltűnt, mert a vasveretes batár eltakarta. De felbukkant megint, és Cassir tudta, hogy ez a halál arca, ez a villanó, hihetetlen hangon visító folt, amelyik abban a pillanatban - vagy még előbb? - tűnt fel a kahrei szerkezet optikájában, amikor Cassir öntudatlanul, végső, kétségbeesésében meghúzta a ravaszt.
A cseppfolyós derengés olajsárga bőrű, hitetlenkedő tekintetű arccá állt össze, mely körül egy rémisztő pillanatra darabjaira tört az idő, s mire rendje ismét helyreállt, az enoszukei átlőtt fejjel zuhant a batár mögé. Ez a nesz, a zuhanás tompa hangja józanította ki a fiút - és ekkor értek oda az állatok is. Cassir nem értette; honnan kerültek oda, szándékaik felől azonban nem lehettek kétségei: galambok és sirályok vetették rá magukat, -véres karmokkal szálltak fel újra, s ismét alá. Verebek és fakópintyek, a piac apró tolvajai rohantak neki, nem törődve azzal, hogy maguk is összetörnek, legyek és darazsak, a hideg hónapok utolsó túlélői érkeztek mindenfelől, csatakos hátú patkányok és egerek kapaszkodtak fel a megrogyott batárra, mintha minden állat a Csarnokban egyetlen beteg elme irányítása alá került volna. Kutyák ugattak a batár körüli tollfelhőben, nekibőszült madárkák verték magukat öngyilkos rohammal kalitkáik belsejéhez, ,macskák ugrottak a pultokra, hogy néhány pillanattal később az acéllemezeknek feszíthessék karmaikat. A halászok pultjain még élő rákok, tengeri pókok kezdtek vad vonaglásba, üvegtartályaik mélyén véres fejjel szaladtak újra meg újra a falnak a halak. Halálos sebekben vonagló lovak nyerítettek kétségbeesetten.
Cassir nem látott és nem hallott; a hús-és vérszagú tombolásban Ranagol nevét üvöltve rángatta a kahrei masina karját, és nyilakkal árasztotta el az út mindkét oldalát.
A két enoszukei íjász találomra az állatok közé lőtt, azután a függőfolyosó kék árnyakkal teli vége felé iramodott - ott kaszabolták le őket a Racchiniak későn eszmélő piaci őrei.
Az ifjú Racchini később eskü alatt vallotta a család sacerdonának, hogy maga Ranagol segítette meg ott a Csarnokban. Vakon és süketen fordult a számszeríjjal, balja egyetlen izzó fájdalomköteg, ahogy újra és újra életet és halált lehel a csodálatos szerkezetbe, míg jobbja a dühöngő állatokat tizedeli ujjának állhatatos mozdulataival.
Precíz, nyugodt és olajozott kattanások.
És az állatok szétrebbentek: Egyetlen varázsszóra, ahogy jöttek. Dögök és nyomorékok mindenfelé, verdeső szárnyakkal, véres sebekkel szűkölők. A környék üzletei tönkrelőve, millió darabra tört vázák és tányérok, kiluggatott szőnyegek és gyümölcsöspultok. Egy távoli halárus üvegmedencéje darabokban, törmelékei között, mint életre kelt drágakövek, síkos halak vonaglottak. A szétgurult, tenyérnyi lyukakkal roncsolt kosarak és kasok között pedig egy férfi holtteste hevert: szeme keskeny, halott rés, arca olajsárga, bő ruhája éjkék. Ujjain szőrből font gyűrűk, nyakában kagyló-és pikkelyláncok, csuklóján levágott farok minden karperec. Madártollal ékes sapkája rongydarab, markában ezer légy és darázsláb; mellében erős, gorviki acélvessző.
Cassirt, a véres és győzelmes Racchinit a család emberei emelték ki a batár lőtornyából. Bal keze menthetetlen volt, s a jobb szemére sem nyerte vissza többé a látását.
Hideg szél fújt keresztül a csarnokon, gúlába hordta a batár mellett a vérszínű leveleket.
- Fogd, Dorio, a tiéd.
Hang nagyon régről, nagyon messziről. A nagyapja hangja, Ambro Racchinié.
Most pedig itt a másik ajándék: Cassir lassan emelkedő mellkasú, megtöretett teste. Gyengén, bátortalanul zihál.
A vén gorviki elfordult fia testétől, és kilépett a Kővár ispotályából. A komor épület belső udvarán tanácstalan emberek álldogáltak, mellettük esőáztatta kocsik. Az ég szürke volt, mint a vén gorviki haja, a szeme, vagy mint a lelke. Szomorúszürke.
Az eső halkan dobolt a belső udvar falán kígyózó körfolyosó cserepein, s kinn maradt, ahogy Dorio Racchini betette maga mögött a következő ajtót. A huzattól megremegtek a falikarok fáklyái, s végig a rosszul rögzített kárpitok. Az esőtől homályos ablakok: gyásztól és haragtól sötétlő szemek.
Pedig tudhatnák, hogy a gorviki bosszúálló fajta... Halkan nyikordult a szoba égerpadlata, ahogy belépett. A sárkányszáj forma kandallóban vaskos rönk: kitart a parazsa estig. A vén gorviki nyögve ereszkedett bőrfotelébe. Hosszan, nagyon hosszan bámulta a parazsat.
- Fogd, Dorio, a tiéd.
Almadarab volt, az a savanyú sebbeni fajta, héja akár az olvasztott arany. A kisfiú hálásan nézett fel az öregre, s az visszamosolygott rá: Félszeme most már mindörökre csak horpatag lyuk, szája erős, egyenes, akár a késvágás.
- Ettől nősz nagyra.
- Erős leszek? - kérdezte bizonytalan hangon a kisfiú, és beleharapott a gyümölcsbe.
- Erős, Dorio. Nagy és erős. És tudod-e, miért?
A kisfiú érezte, hogy valami bújkál a kérdés mögött, valami rejtett dolog, s hogy a nagyapja nem is azt várja tőle, hogy helyesen válaszoljon. Mondani akar majd valamit, valami fontosat, de Dorióban bújkált annyi dac és önbizalom, hogy legjobb tudása szerint feleljen neki:
- Mert megeszem az almát: Meg a sülteket. Az öreg megcirógatta a haját.
- Hát persze. Azért is.
Kinn ültek a Kővár nyugati erkélyén. Erion végtelenül és utánozhatatlanul terült el alattuk az alkonyfényben, vörös rubinként csillogtak üvegablakai, véres sárrá olvadtak a sikátorok árnyai. A kisfiú masszív székről lógázta le a lábait, az öregembernek kedvenc bőrfotelét hozták ki a langyos szélbe. Dorio összehúzott szemmel méregette nagyapját, a sellőkígyókkal tetovált izmos karokat, s az ügyes, erős ujjakat, melyek az alma arany héját a két réztengelicének vetették a nádkalit belsejébe. A madarak hálásan rebbentek mellé. - Nesztek - dünnyögte az öreg, azután visszafordult kedvenc unokájához.
- De nem csak azért leszel erős, Dorio. Legfőképpen azért, mert nem lehetsz gyenge. Aki gyenge, az elbukik. Aki gyenge, az nem tudja megvédeni a családot. S ennél nincs nagyobb szégyen. Érted-e?
A fiú bólintott. Bár nem nagyon kapisgálta az összefüggést az alma és a családja között, de az, hogy a nagyapja feltétel nélkül megbízik benne, boldogsággal töltötte el.
- És apa is erős, ugye? - kérdezte.
- Igen, az - felelte az öreg; de nem nézett a szemébe, s nem is mondott többet. Az önfeledten lakmározó madarakat nézte, de nem mosolygott. Keze a ramiera markolatán, nyitott ingére, ezüstősz mellkasára ingó fényfoltokat varázsoltak az arany fülbevalók.
- És a madarak is erősek lesznek, ha megeszik az almát
- Nem, Dorio - fordult oda hirtelen az öreg. Hangja vágott, mint a penge. - Vannak, akik sosem lesznek erősek. Ha két marokkal zabálnak akkor sem. A madárkáid semmiképp. Teneked kell etetned és gondoznod őket. S így lesz ez még sok mindennel, meglásd. Mert hozzád tartoznak, és mert felelősséggel tartozol értük. Mert szereted őket, és ha elvesznek, belészakad a szíved. Érted?
Dorio tanácstalanul nézett, szája sarka lefelé görbült: annyit értett dologból, hogy elveszik a két madarát, és neki bele fog szakadni a szíve. Ez biztos, mert a nagyapja mondta, és az ő szava Ranagoléval ér fel a Kővárban, pedig a Kosfejes még nála is hatalmasabb - ezt a leckét már régen, a kezdetekkor megtanulta.
Nagyapja megérezhetett valamit a keservéből, mert megenyhült kissé. Nem mosolyodott el, de a szeme, a tiszta, kék szeme bátoritóan csillant.
- Ezért vigyázz a madaraidra, Dorio. Szeresd őket, mert nincs más támaszuk rajtad kívül. Ezért légy erős. A kisfiú bólintott, megkönnyebbülve és hálatelten bámulta az öreget. Az elnézett, messze a város felett, talán a felhőket figyelte, talán a távolban csillámló tengert - Dorio nem tudta eldönteni. Ő maga inkább a tetoválásokkal ékes kart figyelte a felgyűrt ujjú vászoning alatt. Tudta, hogy mindegyik jelnek megvan a maga jelentése, de még nem ismerte mindet. A csillagot nézte, ami egy nagyon távoli földet jelentett, meg azt is, hogy neki olyan soha nem lehet, mert már itt született; a kutyákat és a kis vackokat, amiről nagyapja elmondta; hogy csigolyák és a fejét tartják, nehogy leessen, tehát nagyon fontosak; az evezőt, ami azt jelentette, hogy a nagymama apja egy víz melletti föld ura volt valaha, s mind a többi káprázatos szépségű rajzokat. Nagyapja olykor órákon át mesélt neki csakis a két karjáról, a rajzokból formálva a hősöket. Egyetlen történetet sem ismételt, Dorio mégis kívülről fújta az összeset, s neki kellett a nagyapját kijavítania, ha az valahol hibázott. Az öreg ilyenkor csak mosolygott, és tovább mesélt.
Ezúttal azonban nem volt mesélős kedvében, csak nézett a vérvörös napkorongba, s szél játszott kendő alól kiszabadult ősz tincseivel. Egy dallam kúszott fel hozzájuk a belső udvar felől, s az öreg végre elmosolyodott.
- Kedves dal; szeretem.
- Én is szeretem - mosolyodott el Dorio, mert tényleg szerette.
A farönk nagyot durrant és a vén gorviki felrezzent: Odakint beesteledett, csak a szél zörgette a zsalugátereket. A szobába mélyvörös fényt okádott a kandalló szája, s Dorio Racchini felmordult: Sihederforma legényt parancsolt magához, s levétette vele a falra akasztott öreg dormont. A legény szótlanul elhelyezkedett egy padlóra vetett párnán, és felhangolta a hangszert. Az öreg nem szólt egy szót sem. A fiú tudta a dolgát, keze ügyesen járt a húrokon. Szokás szerint a régi melódiába fogott, s Dorio Racchini lehunyta a szemét.
Arcát ilyenkor lágy szellő cirógatta, s bronztengelicéi örökké az almahéjat csipegették.
2.
DIALMO RACCHINI
Szétnyílt köntösben, mellük hervadt terhét kitárva,
vonagló nők vonultak az ólmos ég alatt
bús áldozati nyájként, s jajuk özvegyi fátyla
hosszan lengett utánuk, s el már sosem szakad.
Dialmo Racchini a háziszolgának vetette vércsevörös lova kantárját, s intett a többieknek, hogy kövessék. Kis dombon álltak, szemközt keskeny utca vezetett a csatornához, vénséges fái lemondóan lógatták megereszkedett karjaikat. Lábukhoz réz-és aranyszín leveleket hordott a víz felől fújó szél. A nap kevélyen trónolt Erion felett, mintha sosem lett volna másként, csak időnként rejtette vakító arcát a friss széllel szálló fellegek mögé. Ilyenkor viharszín árnyak vonultak a végtelen város dimbes-dombos hátán, hideget és szomorúságot csempészve a kőlabirintus minden zugába.
Az örömház előtti, avarral borított terecske álságos napmelegben fürdött éppen. A kétszintes épület homlokzatán faragott díszek sorjáztak, mohos tetején galambok tollászkodtak, máris feledve; hogy az imént még fázósan kucorodtak össze. Előrelátó gazdára vallott a kéményből szállongó füstcsík, a tisztára sepert kő, a fényesre suvickolt rézcégér.
A gorvikiak leugráltak a nyeregből, leheletük szélesen bodorodott mögöttük. Hajuk tintafekete a kendők alatt, vidraprémmel szegett köpönyegeik hangtalanok, akár ők maguk.
Dialmo Racchini megvárta, míg mindannyiuk lovát elvezetik az álmosarcú szolgák, majd belépett a vaskos ajtón. Húsz év körüli, almazöld szemű férfi volt, az a fajta, akit már régen nem neveznek suhancnak, noha a kora alapján még rászolgálna. Mozgása, akár a harci kutyáké: ránézésre kissé darabos; de erő és gyorsaság lapul a mélyén, keze finom és ápolt. Arca barátságos, orra ívelt, szája szegletében még nem erősödtek meg azok a ráncok, amelyek igazán kegyetlenné varázsolhatnák: Fürge szemekkel kutatta át a helységet.
Kis előtér, húsvörös kárpit a falakon, a bútorok huzata akár a korall. A falakon delfinforma fogasok - aranynak látszanak, de természetesen sosem láttak nemesfémet. Kis asztalok, kis lámpások és székek. Az előtérből cseresznyefa lépcső vezet az emeletre, ahol apró szobák és fürdők várják a vendégeket. Tegnapról ittmaradt illatok halovány nyoma terjengett a levegőben, s a kárpitokba ivódott zene halk akkordjai. A borfoltokat és a szemetet már eltüntették, s hírmondója is elveszett a férficsizmák sáros nyomainak: Ma Fiorra cselédei értették a dolgukat.
- Dialmo, kicsi szentem, mi a rossznyavalya ütött beléd, hogy ilyenkor háborgatsz?
Rekedt, álmos, vidám hang. Kortalan, vékony nő állt a lépcsőtetején, haja vörös - hogy milyen valójában, a fiatal gorviki nem is találgatta, habár voltak elképzelései -, szemei gesztenyebarna gyöngyök. Szétnyílt szája sürgető felhívás a csókra, arcán vörös párnakarmolás. A nő elmosolyodott. Lehetett harminc, vagy akár ötven esztendős, akik jól ismerték, azok is csak találgathattak, melyikhez jár közelebb: Dialmo is elmosolyodott, és közelebb lépett. A nő csak csóválta a fejét a behordott piszok láttán.
- Ebadta gorviki, igazán körülnézhetnél, hol állsz: a lányok nemrég fejezték be a takarítást, ti pedig még meg sem érkeztek, s máris milyen felfordulást rendeztek itt nekem!
- Szerencséd, hogy kedvellek, különben már elláttam-volna a bajodat - válaszolt még mindig mosolyogva Dialmo Racchini.
- Tudom én azt, szentem - indult lefelé a nő. - S még igazad is lenne, ha eddig csak köntösben találkoztunk volna. Na mesélj, miben segíthetek? Ne is próbálkozz azzal, hogy csak a két szépszememért jöttél!
- Melyek mindazonáltal megérik a pénzüket, Fiorra szívem.
Az Erionban lakó gorvikiak sem hagyhatták figyelmen kívül a tényt - már ha hosszú életre vágytak -, hogy az örömtanyák és mulatók leányai a városok legjobban értesült lakói. És ha nem is tudják úgy összerakosgatni az ismereteiket, mint azok, akik mással sem foglalkoznak, hiszen nekik nem hivatásuk a titkos szálak, indítékok és összefüggések felismerése, azért nem ejtették őket a fejükre: gyakorta kihámoznak a mámoros férfiak szavaiból olyasmit, melyeket azok nem is említenek, s olyan bizonyossággal ismerik fel mondandójukban a rejtett rációt, mintha papirosról olvasnák őket.
Dorio Racchini rég ráébredt erre az igazságra, ezért járta hajnal óta a Shíren mulatóit és bordélyházait. Bár e környék térképen a Kereskedőnegyedhez tartozott, az itt lakók sem vetették meg a test örömeit, s a bájaikkal kufárkodó nőknek sem kellett szűkölködniük. Számosan voltak, ezen a reggelen azonban kevés olyasmit mondtak; amit Dialmo Racchini ne tudott volna, ráadásul - a korai időpont tehette unottan és dacosan válaszolgattak kérdéseire. Fáradtak voltak és dühösek, ám hangját egyikük sem merte felemelni: tisztelték az almazöld szemű férfi kísérőiben megtestesült erőt, a csapatot körüllengő, már-már tapintható fenyegetést.
- Hallottam a gondotokról, Dialmo, de kötve hiszem, hogy segíthetek - mondta sajnálkozva a Fiorrának nevezett kurtizán, s köntösének zsebébe ejtette kezét. - Mersét kérdezd, ő végig itt volt, s ő zárt be, amikor a szolgák befejezték a takarítást. Kinn van a szállása az istállók mellett.
A köd már felszállt, az épület árnyékában, a hátsó udvaron azonban még deres volt a fű, s néhány zúzmarapáncélos levél is .megroppant a csizmák talpa alatt. Lombhamuval meghintett szemétdomb bújt a kőkerítés mellé, a fal tövében hervadt virágok haldokoltak. Kicsiny, szürke cserepekkel fedett házikó dőlt az istállónak: Ökörhólyagos ablakában üres virágláda, ajtaja résnyire nyitva.
- Már vártalak, Dialmo - zihálta az izzadságszagú sötét. Valaki mocorgott odabent. Szalmabéletű ágyon üldögélt, hátát a falnak vetette. Inas öregember volt, hunyorogva figyelte a belépő árnyakat. A szobában piszok és rendetlenség, csupán egyetlen polcról törölték le a port. Két hosszúnyakú dormon volt rajta, meg egy kisebb, predoci basszusciszter. - Reméltem, hogy jöttök, s nem nekem kell a hírt a Kővárba vinnem.
- Szukék voltak, Merse? Az öreg bólintott.
Egy. Meg kettő távolabb. Azt mondták, nem jönnek beljebb a területetekre. Azt is mondták, egyelőre. - Elhallgatott. - Háború lesz, ugye?
- Az - válaszolt csendesen az almazöld szemű, ahogy papírtekercsért nyúlta - Ha nem vigyázunk, rajtaveszthetünk - de ezt csak neked mondom, Merse. Mert ismered a kedves dalomat:
- Ismerem én mindőtökét - mondta az öreg. Hangja nagyon vékony volt; hidegséggel teli. - Valamennyit.
A nehéz, kortól fekete asztalt hallgatag gorvikiak ülték körül. Napfény nem szűrődött a szobába, csak a tízkarú gyertyatartók lángjai vetettek némi világot a keserű arcokra. Az asztalfőn Dorio Racchini ült, simára borotvált arcán borongó kifejezés: mintha messze járt volna, társai azonban tudták, hogy változatlanul a teendőkön töpreng. Alacsony, barna boltívek hajoltak föléjük, mintha maguk is kíváncsiak lennének .a horgas orrú férfiakra és nőkre - mintha át akarnák vállalni lelkük terhét.
Doriótól jobbra Dialmo ült, szótlan szája sarkában keserű ránc; akárha figyelmetlen szobrász megszaladt vésője repesztette volna meg. Mellette Ferran, a bátyja - most, hogy két idősebb fivérét megölték, Dorio legidősebb fia. Magas, csinos férfi volt, orra sólyomcsőr, haja göndör, bajsza, álla alá engedett kerek szakálla sűrű és fekete. Két évvel volt idősebb Dialmónál, s a család egyöntetű vélekedése szerint kevésbé meggondolatlan és hirtelen haragú, akár az öccse. Harci kutya volt ő is, ám mindig gondolkodott, mielőtt mart volna, ezért kevesebb harapás csúfoskodott a lelkén.
Mellette Erinna, Dorio nővére gubbasztott. Csúf, a család gondjaiba belevénült öregasszony, fakó tollú varjú. Fején-hátán csomós gyapjúkendő: rossz nyelvek szerint minden bogába a család egy-egy ellenségének lelkét börtönözte. Legtöbbet mégis a szemeit emlegették: eleven ékkő volt, fénye fiatal, mint a tavaszi nap, mélye azonban kútként feketéllett, s gyilkos indulat szűkölt benne.
Dorio balján sacerdon Shirappa, a Kővár szent embere foglalt helyet. Magas homlokán fekete kosfej. Elgondolkodón dőlt hátra a székben, bal kezének göcsös szőlővessző-ujjaival csontos orrát masszírozta. Fekete tincseit hosszú, vékony copfokba rendezte, ahogy Abradóban szokása. A másik, a vérben edzett ezüst kosfej, urának szent jelképe vékony mellkasán nyugodott, mintha szíve dobbanásait fürkészné.
A Ranagol-pap mellett testes, deresedő halántékú férfi ült, akit a felületes személők gyakorta tévesztettek össze a családfővel: Secchi volt az, Dorio élveteg öccse. Az italért és a nőkért élt, amióta az eszét tudta. Száj-és párbajhős, erioni kalandor, aki sosem merészkedett a városok városának falain túlra, s ha utazásait emlegette, azokon a Szórakozó-és Örömnegyedben szerzett kétes tapasztalatokat kellett érteni. Ha Dorio ránézett, Cassirt látta maga előtt, amilyen lehetett, amilyen lett volna. Az élvhajhász Secchi. Már a neve is jelezte, hogy nem tartozik a család fontos férfitagjai közé. Senki, még a szolgák és rabszolgák sem szólították az igazi nevén; Seccalmónak - ám úgy tűnt, őt mindez a legkevésbé sem zavarja, s tökéletesen elégedett a világ folyásával.
Az asztal végében karcsú, szemrevaló nő, a családfő húga, Doria ült. Ha férfinak születik, Dorio alighanem maga mellé emeli, hogy denardonban, kettős fivéri vezetésben irányítsák a családot. Nyelvénél csakis ramierája volt élesebb, szépségéről nem csak a gorviki famíliákban esett szó, s kegyetlen és ravasz természete már azelőtt megálljt parancsolt a kalandoroknak, hogy pengetávolába merészkedtek volna. Korán elhíresült bosszúhadjáratáról, az apja gyilkosait felkutató és példátlan kegyetlenséggel kiirtó vérzivatarról. Arca szép, mosolya megnyugtató, szeme mélykék és tiszta, akár a sheralani tavak. A gyertyafényben vonásai ellágyultak: az ötven felé közelítő asszony helyett fiatal, tettre kész dáma nézett farkasszemet Dorióval.
A családi tanács jó két órája fontolgatta a tennivalókat, halkan, akár az összeesküvők, megfontolt sorba rendezve az eseményeket. Itt voltak mind, noha tudták, valójában nincs szükség rájuk: a vén gorviki már mindent elrendezett magában, s ha kíváncsi is valamire, sosem fogják megtudni, változtatott-e szándékán, miután mindannyian hozzátették a magukét. Odakint a folyosón meghallgatásra várók gyülekeztek: adósok, kérelmezők, segítségre szorulók, s itt gunnyasztott az öreg két menye is a gyász fölbarna színeiben.
- Engem akarnak - szólalt meg Dorio fagyosan, miután felszegte fejét. - Kihívó és pimasz levél, a szukékra vall. Sosem volt bennük tisztelet, s most úgy hiszik, eléggé meggyöngült a családom ahhoz, hogy magam menjek egyezkedni velük.
Bár senki sem szólt, s még magának sem vallotta be, lelke mélyén valamennyi jelenlévő tudta, hogy a szukéknak ezúttal igazuk lehet. Hordoztak egy sötét göböt, egy fel nem nyílt rossz sejdítést, hogy a szukéknak ezegyszer igazuk van. De hát nem véletlenül voltak gorvikiak, nem véletlenül voltak Racchiniak - konok elszánással zárkóztak el a tények elől, melyek bizonytalanságot, széthúzást keltettek volna soraikban. Nem feledték, hogy Ambro Racchini sem mérlegelt sokat, hogy fütyült az erőviszonyokra, s hogy esztelenségbe hajló vakmerőségével még csapásokat is sikerült a maga javára fordítania. Ezért, noha Dorio két fia Ranagolhoz tért, noha a legkisebb változatlanul élet és halál közt lebegett, s noha az alárendelt családokban is megsokasodtak az özvegyek, meg sem fordult a fejükben, hogy á sorsot okolják. Tudták; hogy ellenségeik nagyon is evilágiak - s biztosra vették, hogy kezdeti sikereik mögött az Imeko-toronyban növekvő, maszkok és olajsárga arcok mögé rejtező hatalom áll.
- Nem; apám - horkant fel Dialmo. - Szó sem lehet róla, hogy egyedül menj óda.
- Shirappa segítségével ez sem lehetetlen.
- De hát ez csapda! Nem lehetünk ennyire kiszolgáltatottak... és megalkuvók.
- Csapda - suttogta a vén gorviki -, de sem kiszolgáltatottak, sem megalkuvók nem vagyunk. Kedvellek, fiam, de ha még egyszer ilyen tiszteletlen hangot használsz a család asztalánál, magam gondoskodom róla, hogy az ősök is megérezzék a fájdalmadat.
- Elnézést, apám - fordult a gyertyák felé Dialmo. Nem nézett a többiekre, a halálarcú Erinnára vagy a késpenge mosolyú Doriára: Szemlesütve hallgatta a nyikorgó bőrszéken előrecsúszó papot.
- Ne engedj az indulataidnak, Dialmo: ellenségeid azok, s Őelőtte nem kedves senki, akit a test heve irányít. Csitulj, s Ő meglátja benned az erőt. - A Kosfejes szolgája majd' mindig suttogva beszélt, önkéntelenül is csendre intve hallgatóságát. - Apáddal mindent apróra kidolgoztunk már.
Dialmo bólintott, és mereven bámulta a vonagló gyertyalángot. Doria elmosolyodott, keskeny arcát Ranagol szolgája felé fordította. A vénséges Erinna sóhajtott; hogy beléreszkettek hátán a kendőbogok. Hideg fuvallat kélt s enyészett el a falak között.
- Beavatnál minket is, Doro? - hajolt előre Secchi. Tudta, hogy a bizalmaskodás dühíti bátyját, de nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy éreztesse: rá, a gon-wierrára más hagyományok és törvények vonatkoznak.
Dorio az öccsére sandított, mintha azt mérlegelné, ezúttal mennyit engedjen neki.
- Nos, rendben. Beszélj, Shirappa!
Az aszkétaarcú pap elmosolyodott. Egy csepp vidámság nem volt ebben a mosolyban, csak elszánás, bosszúvágy... és leplezett káröröm.
A vén gorviki egyedül maradt a pappal. A többiek már. mind távoztak, s a kosfej tetoválású férfi is csak Dorio alig észrevehető mozdulatára fordult vissza az alacsony ajtóból. Az őrök ismét becsukták az otromba zárat, a folyosóról beszüremlő déli nap csalóka fénye kiszorult a barna boltívek alól.
- Shirappa - szuszogta Dorio, vastag karláncain babrálva.
- Parancsolj velem, abradon - telepedett ismét az asztal mellé a pap. Csontos arcának hegyvölgyein ide-oda lebbent a gyertyák fénye.
- Hogy is hívják azt a dispadámat, aki annak idején a Minal kaszinóban dolgozott?
- Abban az enoszukei bűnbarlangban?
- Tudod jól, kire gondolok, ne köntörfalazz!
A papnak szeme se rebbent.
- Vindarin a neve, abradon.
- Hát akkor küldd ide nekem ezt a Vindarint, de gyorsan, és ne szólj róla senkinek, a mindenségit! Beszéli még a fickó a szukék nyelvét?
- Minden bizonnyal - mosolyodott el a pap. A gyertyafényben sárgán villantak a fogai, s kéken egy tetovált harapásnyom végig a nyakán.
- Terveim vannak vele - Dorio hangja halk kísértetmorgás volt. - Te pedig eriggy, s ne szólj erről egy léleknek se! A magad dolgát készítsd elő mihelyt lehet.
Ranagol papja a homlokán éktelenkedő kosfejet a lángok felé tartva mosolygott, aztán meghajolt, és kisietett a teremből. Pinceszagú hidegség maradt mögötte.
Azon a napon, amit az enoszukeiek önhatalmúlag a találkozó napjául választottak, szürke fellegekből szürke esőhullt a mind szürkébb Erionra. A tornyok és tetők végtelen sokasága felett hamuszín árny terpeszkedett, megfojtotta a napot, s tengerszagú könnyeivel befurakodtak mindenüvé. A város lakói nyomott hangulatban siettek a dolgok után, azok pedig, akiknek kevésbé fontos teendője akadt, különféle kibúvókon töprengtek, hogy ne kelljen a felhőnyáltól síkos utcákra lépniük.
Tompa moraj volt a zörgés, mely a Terrini-raktárak utcájának szűk falai között kúszott végig. Talán a hátborzongató hang, talán az örökös kíváncsiság volt az oka, mindenesetre megmozdult néhány ablaktábla: sápatag nők és gyermekek pillantottak a pocsolyákkal teli utcára. A szerencsésebbek abradói heréltek vontatta batárt láttak odalent - a nehéz alkotmány kerekeinek zörgésébe a lovak patacsattogása csempészett szomorkás ritmust. A kocsis arcát nem lehetett látni: fekete bőrcsuklya fedte, köpenye döglött óriásdenevérként borult vállaira. A kocsi vassárkánya tompán duhogott, karcsú kéménye foszló füstpamatokat okádott az égre. Oldaláról kétfejű faragott farkasok vicsorítottak, mintha a kíváncsiakat fenyegetnék.
Az utcára szorított dübörgés szétterült, ahogy a kocsi egy sáros térre ért. A lovak meg-megcsúsztak, de egyenletesen vontatták tovább a mocskos kerekű hintót a szemerkélő eső függönyén át. Egérszürke és sárbarna volt minden, csak az aláhulló cseppek vertek fehér buborékokat a pocsolyák tükrén: A hintó súlyos függönye nem mozdult, s a kocsison kívül senki más nem volt a közelben - ahogy az enoszukeiek parancsolták.
A felhők konok egykedvűséggel vonultak odafent, megbámulva magukat külön-külön minden pocsolyában. A batár megállt. A lovak fel-felhorkantva ácsorogtak, testük gőzölgött, a palaszín világba sugározta veszendő melegét. Egy elhagyott raktár előtt ért véget az utazás. A súlyos faépület mogorva óriás gyanánt terpeszkedett előttük, falait kikezdte az idő és a fűteni akaró szegények, kapuja akár egy haldokló; rozsdás vasujjakkal kapaszkodott a gerendákba, hogy hanyatt ne zuhanjon.
Csend mindenütt. Csak a batár tetején, meg a kocsis bőrgúnyáján dobolt egykedvűen az eső. Az ólmos mennybolt mintha a városra rogyott volna, a Racchiniak kocsija azonban tovább várt, türelemmel. Egyszerre megmoccant a batár, ahogy felállt odabenn valaki, s felsírt a rugózás. A kocsi utasa kiszálláshoz készült, hogy találkozzon az Imeko torony urával. Ahogy az kérte egyedül.
Lassan nyílt az ajtó, egy kis szerkezet cirádás lépcsőt nyitott a kiszállni készülődő elé. Vaskos, komor árny lépett rá, majd lejjebb, a puha sárba. Vörös köpönyeg hullámzott utána, legvége a mocsokba hullott, de gazdája szemmel láthatóan nem törődött vele. Őt magát nem lehetett látni, teljesen eltakarta a vérszín köpönyeg; Lassan elindult a romos raktár felé. Az erősödő eső ezüstpénznyi foltokat rajzolt köpönyegére.
- Légy üdvözölve, Dorio Racchini - suttogta a homály.
A vörös köpönyeg megtorpant, felemelte kámzsás fejét, és körbefürkészett a sötét teremben. Lidércfény villant a közelében, lassan erőre kapva, megvilágítva egy jókora trónust, amit egy deszkaemelvényre helyeztek. Ahogy a kék lángocska erősödött, úgy mutatott meg mind többet a dohos, esőáztatta raktárban. A kristályokként fel-felszikrázó vízcseppeket, melyek a tető hibás illesztéseinél szivárogtak be, a trónus lábaihoz teritett káoszmintás szőnyeget, a sötétből alátekeredő színes selymeket, s két jádezöld selyemmikós férfit. A trón tövében ültek, széles övükben lakkozott kardhüvely. A trón hatalmas volt, méltó ahhoz a valamihez, ami benne terpeszkedett.
A lidércfény sercegve erősödött, színeket lopva az árnyak mögé, s a homály ismét megszólalt.
- Foglalj helyet, Dorio Racchini. Látom, tartori a szavad, s egyedül jöttél. Nem is lehet ez másként, ha tiszta szívvel akarod a békét. - A pyarroniak nyelvét beszélte, azt a formáját, amit a városban szinte mindenki, de kihallottak mögüle otthona, a távoli sziget torokhangjai.
A vörös köpönyeg körülnézett, s már látta is a homályból kirajzolódó vaskos széket. óvatosan odalépett és leereszkedett. Ahogy szembenézett a trónussal, a lidércfény egy pillanatra beviláglott a csuklya alá, s tompaszürke vasmaszkon halt el. A gorviki feltekintett az Imeko torony urára. Pokolbéli rettenet bámult vissza rá a trónszékből.
Legalább két ember magas volt, vékony testét nem lehetett látni a jégmadárszín mikótól, ám soványabb volt bárminél, amit emberi ész ilyen méretek láttán el bír képzelni. Kezei túlméretezett karmok és ujjak csupán, színük, akár a holt napraforgók törzse. Gyorsan mozdult, pedig bábnak látszott, óriási bábnak, foszló szörnyfején elégedett vicsor repedt végig, s szemei, a koromszín, vékony hasadékok mélyén földöntúli láng lobogott.
- Hibáztál, Dorio Racchini - recsegte a karszékben ülő alak felé. - Nem kellett volna eljönnöd.
Karja előrelendült. Halálos penge siklott ki az aszott kézfejből, s reccsenve vágott a gorviki mellkasába.
- Ghe... - nyögte az: az ütés ereje még egy kis levegőt préselt ki a torkán. Nem dőlt el. Változatlanul a rémlátomásra meredt a maszk alól.
- Hezike nom ranasati-ka - mordult fel a rémség, és közelebb lépett; hogy azután felüvöltsön. Ám ez az üvöltés már nem a szörny ordítása volt, csupán egy sebzett emberé, valahonnan a rém belsejéből. A vörös köpönyeg még egyszer meglebbent, ahogy a giribichi-páncél tűvetői másodszor is a gyilkos látomás felé szórták nyilaikat. Akárha az ég repedt volna ketté, fülsiketítő csattanás hallatszott, s a jégmadárkék mikó eltűnt, semmivé foszlott, s kifakult a valóságból a trónszék és a két olajsárga arcú férfi is. Csak a csepegő víz maradt, meg a dohos emelvény, ahová a mágiából szőtt káprázatot bájolta a vörös köpönyegre bámuló férfi. Ott állt, ahol az előbb a sosemvolt szörnyeteg, jobbja hosszú tőrt döfött a gorviki mellkasába.
Meghatározhatatlan korú enoszukei volt, fején sárga szalagokkal és gyöngyökkel díszített, sárkányfarkot mímelő hosszúkalap: Köpönyege libbenő látomás, mikója zöld, karját a penge bilincselte még mindig áldozatához. Arcát, mellkasát véresre karmolta a tűvető, ruhája cafatai még mögötte szállongtak. Ordítva ütött a maszk felé; s az messzire pördült.
Sápadt hulla nézett szembe vele, lekonyuló, egérszín bajuszáról azonnal felismerte: négy nappal ezelőtt lőtték le az Északnyugati piac Csarnokában. Szeme vékony, halott rés, arca olaj sárga, nyelve, akár az éjszaka, oly kék. Ujjain szőrből fontgyűrűk, nyakában kagylóból és pikkelyekből a láncok, csuklóján levágott farok minden karperec. Szemének mélyén felvillant valami... s a sebzett enoszukei rádöbbent, hogy egykori társának testén keresztül valaki figyeli őt. Sziszegve rántotta ki a kardot, hogy lekaszabolja a holtat, ám az nyögve meglódult, balja villámként csapott előre. A hosszúkalapos mozdulata megakadt, kardja nem csapott le, elkerekedett szemei a holttest kezét figyelték. A kezet, amelyen hersegve nőttek a körmök, s véres csapást vágott az enoszukei mellkasára. A zöld selyembe öltözött férfit rángó húsbilincsbe verte az idegen mágia: tehetetlenül nézte, ahogy vére átáramlik a halott hamuszín tenyerébe. Hideg kúszott felfelé a törzsében, a szíve felé. Rémült sikollyal rúgta el magától a másikat. Nem engedhette, hogy újra érőre kapjon, s befejezte az előbb megkezdett mozdulatot. A holttest feje messzire pördült a szisszenő vágás nyomán, s koppanva gurult végig a nyirkos deszkákon. A vörös köpönyeg összerogyott, mintha sohasem lett volna benne senki.
Az enoszukei szitkozódva tűnt el a nedves homályban.
Sacerdon Shirappa elégedetten vigyorogva tápászkodott fel a földről. Körülötte a meditációs kamra hűs homálya, a vaskos ajtók mögött a Kővár tompa, távoli neszei. Bal szeme bevérzett ugyan, s fogait is vér szennyezte, de elégedetten pislogott, tenyerén ökölnyi hólyag lüktetett.
- Megvan? - lépett felé Dialmo.
- Meg bizony - vigyorgott a karóvékony pap, aki néhány minutummal ezelőtt még egy halott koponyából bámult a világra. - Nem is kevés. S az ilyen vérnek mindig nagy hasznát látni.- Hálatelt szívvel nézte a tenyerén rángó hólyagot. Az enoszukei vére háborgott benne.
- Megnézted a halott emlékeit? Megmutatta neked a sacerdon? - Dorio Racchini kísértethangja a sötétből sziszegett. A kőpadlón a Vindarin nevű dispada térdelt, majd összerogyott a vén gorviki tekintetének súlya alatt.
- Igen, abradon - felelte az -, láttam.
- És felismerted azt az alakot?
- Nagyon zavaros volt minden...
- Nem érdekel, mit gondolsz - csattant fel Dorio Racchini, hogy az őrök összerezzentek odakint. - Azt mondd meg, felismerted-e vagy .sem!
- Azt hiszem, abradon. Hiunn Tinn volt az, az Imeko torony sárkánybárdja. Gyakran megfordult a kaszinóban.
- Ranagol adja, hogy igazad legyen. - A családfő elgondolkodott. - Tisztában vagy vele, mi a feladatod
- Igenis, nagyúr - felelte a térdeplő árny.
- Rendben: Akkor indulj, s ne feledd: engem illet elsőnek a tudás, amire szert teszel.
- Hogyan is hagyhatnám, hogy másként legyen, abradon?
A vén gorviki elégedetten dőlt hátra, s hosszan, nagyon hosszan nézte a bőrfotel repedezett karjain kirajzolódó vonalakat.
Vindarin kicsire, egészen kicsire húzta össze magát, hogy még véletlenül se keltsen feltűnést. Egérszürke szerzetesi mikót viselt, mind színében, mind szerepében tökéletesen megfelelőt, bal kezében kis bambuszperselyt tartott. Fejét kopaszra borotválta, s kevés kékvenyigével még a kolostor kis jegyeit is utánozni próbálta a fülén és a homlokán. Nem volt tökéletes persze, nem is lehetett, de arra elegendő volt, hogy ne keltsen gyanút a körötte-mellette elhaladókban.
A mikó gazdája egy gabonaraktárban hevert átvágott torokkal, s egyhamar bajosan fogják megtalálni: Vindarin egy búzakút mélyére lökte, s harminc mázsa gabonát ömlesztett rá egy enoszukei kereskedő vastartalékából. Azt persze nem leplezhette, hogy ő maga nem enoszukei, ám a szigetlakók elkövették azt a hibát, hogy bárki a Sárkányisten szolgája lehetett, tekintet nélkül a hovatartozására. Vindarin hálát adott ezért Ranagolnak, aki valószínűleg soha nem engedne hasonló csábításnak.
Erion három nagy enoszukei kerületének legnagyobbikában pillanatnyilag biztonságban tudhatta magát, kaszinóban összekuporgatott nyelvtudása pedig lehetővé tette, hogy híreket csipegessen fel, feltűnés nélkül kérdezősködjön - az egérszürke mikó mindig megnyitotta a szájakat.
Az eső a város felett lógázta a lábát, hideg szél csatangolt az utcán. Kifőzdék szagát hajtotta maga előtt, nyers fűszerek és rákok dús zamatát. Vindarin elégedetten követte a szagokat, óvatosan jobbra-balra kémlelve a tömegben. Közel járt már az Imeko toronyhoz, körülötte olajsárga bőrű férfiak és nők csiviteltek, hatalmas ponyvák hajoltak a kövezet fölé; hogy megóvják az esőtől az ezerszínű zöldséges-és gyümölcsöspultokat. Mesteremberek kínálták nagy hangon portékáikat, száz és száz kígyózászlót lengetett a szél. Bambuszkalapok, sásból font fej fedők és fekete fejek hullámai mozdultak a lépések ütemére, nevetve vagy éppen siránkozva; és ha nagynéha ezek az emberhullámok szétváltak; csak díszes gyaloghintóknak vagy fekete bogárpáncélba bújt fegyvereseknek, lovasoknak adtak utat. A házakat, Erion egykori házait alaposan átalakították á jövevények, másokat elbontottak és újakat építettek a helyére. Magasba szökő tornyok vigyázták az utcasarkokat, faragott erkélyeikről, sárkánypofájú tetőgerinceikről selyemzászlók tekeregtek alá a négy szél jelképével. A kapuk felett kék, sárga és vörös selyemlampionok várták, hogy az éj eljövetelével világot leheljenek beléjük, s fényükkel, illatukkal elijesszék az árnyékokból születő démonokat és a lelkekre vadászó szellemeket. Kicsiny füstölópavilonok álldogáltak a házak előtt, égszínkék fakupoláik alatt száz és száz gyertyát és füstölőt gyújtottak a járókelők, Kaoraku, a Sárkány isten és szolgái segítségét kérve sorsuk jobbá tételéhez. A nagyobb pavilonok környékét nem is lehetett tisztán látni, a gyalogosok remegő szellemalakoknak tűntek a halványkék áldozati füstben. A szantál, jázmin és ópiumillatú köd lassan, megfontoltan kavargott körülöttük, a mélyén, akár egy százszemű démon, lámpások és gyertyák lángja hajladozott.
Vindarin nem kedvelte az ilyen zsúfolt és párás helyeket. Az arcok egybeolvadtak előtte, jellegtelenné váltak a rák-és gyömbérillatú felhőben, a kiszemelt emberek eltűntek, mások pedig hasonlókká olvadtak, míg egy csengettyűszóval terhes fuvallat el nem sodorta a ködöket. Folyvást duruzsoltak a kis fakolompok s az enoszukeiek más hangszerei: mint ezüstsípokon játszó kabócák és mélyhangú réztücskök, úgy ciripeltek, s mindezek mögött, afféle aláfestésként, szüntelenül duhogtak a templomok embernagyságú dobjai, s csilingeltek, nevettek a férfiökölnyi harangok.
Vindarin szaporán csörgette az alamizsnás perselyt, ahogy lehajtott fejjel haladt a tömegben. Sok mindent hallott, s bizonyos volt benne, hogy a vén gorviki -elégedett lesz a munkájával. Magabiztosan haladt hát a kerület pereme felé, az enoszukei szerzetesek mosolyával, ám ha valaki, ő aztán tudta, hogy ez a mosoly a jól végzett munka örömének szól, s az meg sem fordult a fejében, hogy hasonló elégedettség késztetheti mosolyra Kaoraku szerzeteseit is - megdöbbent hát, amikor hirtelen egy ismerős arcba bámult.
Még elkapni sem volt ideje a tekintetét, olyan gyorsan történt minden. Igazság szerint nem is számíthatott arra, hogy egy cifra, szuke gyaloghintóból ez a férfi bámul majd rá, egykedvűen ringatózva a hintóhordozók futólépésének ütemére. Vindarin biztos volt benne; hogy nem ismerte fel, és újfent hálát adott ezért Ranagolnak. Nem ismerhette fel, mert részint alig találkozhattak, másfelől Vindarin alaposan elváltoztatta a küllemét. Más dolgok is azt támasztották alá, hogy a gyaloghintó utasa nem azonosította az egérszürkét viselő szerzetesben a Racchiniak dispadáját. Ha ugyanis átlát Vindarin álcáján, most alighanem kivont ramierával állna vele szemben, hogy vérével együtt az. emlékét is elvegye annak, amit látott.
A gorviki Ranagolhoz fohászkodott, és sietősebbre vette lépteit - a tömeg azonban nem volt hajlandó gyorsabban ~ haladni, ezért mind türelmetlenebbül szuszakolta magát előrébb. Hirtelen azután megnyílt előtte az út, az emberek nyájként húzódtak félre, Vindarin pedig elégedetten lépett előre - s ezt nem kellett volna tennie.
A folyamatos csilingelés és dobolás közepette fel sem tűnt neki a patadobogás. A jázminszagú köd most dübörögve szakadt szét, s a dispada kétségbeesetten ugrott félre a nehéz harci lovak elől. A csontnyergeikben fekete páncélos katonák ültek, lakkozott vértjeik, félelmetes csatamaszkjaik dermedten csilllogtak a füstölőpavilonok kékes derengésében. Vörös láng a kígyózászló a nyergek kápáin, vékony acéllándzsáik ezüst villámok, szemük jádekő a maszkok mélyén.
Vindarin a földre hemperedett, háttal egy pocsolyába, a lábak elé. Az egérszürke mikó azonnal átnedvesedett, a bambuszpersely messze gurult, a három és négyszögű enoszukei réz-és kagylópénzek ugrálva szaladtak szét a vizes köveken. Még a csengésük is kárörvendő kacagás. Vindarin üvöltve tápászkodott fel, a legsúlyosabb sértést vágva a tovarobogó lovasok felé, amit szerénynek éppen nem nevezhető enoszukei nyelvismeretéből csak összedobhatott.
Büszkén nézett körül, valamiféle elismerésre várva, már ha ilyen ügyesen megmenekedett a haláltól, ám csak döbbent és értetlen arcokat látott mindenfelé. Arcáról lehervadt a mosoly. Ő hamarabb megértetette, mint a körülötte állók: villogó szemével, kivörösödött arcával aligha tűnhetett jámbor szerzetesnek. Futva indult az egyik sikátor felé, perselyét, a szétgurult pénzeket az utcakövön hagyta. Egy vékony szakállú alak állt elébe, arcáról már leolvadt a döbbenet, s megpróbálta feltartóztatni. Egyetlen mozdulat volt csak, ahogy a ramiera a gorviki kezébe ugrott, s ugyanazzal a lendülettel felnyársalta a férfit. Az úgy rogyott össze, mint égy zsák.
Mögötte felhördült a tömeg, ám Vindarin nem várta meg, míg észbe kapnak. Őrt, enoszukei katonákat ugyan nem látott, de ez nem is érdekelte; azokkal mindenképpen el tudna bánni. Azoktól félt, akik egyszerű kereskedők vagy utcai szakácsok - vagy legalábbis annak látszanak.
Durván félrelökdöste az előtte haladókat, fonott kosarakat, gyümölcsöspultokat rántva futtában üldözői elé. Éktelen kiáltozás támadt a nyomában, ám ezzel most nem törődött; keresztülvágott egy újabb füstölőpavilon homályos felhőjén, s önkéntelenül is lassítania kellett, felborított egy madarakkal teli, embernagyságú bambuszkalitkát, s keresztülrohant egy teaház teraszán. Rémülten ugrottak félre az asztaloknál ülők, egy bambuszszék összerogyott a lépte alatt, s amikor az egyik darvakkal telefestett paraván mögül előlépett egy szoborarcú férfi, Vindarin már biztosan tudta, hogy rossz irányba futott. Ramierájával a férfi felé vágott, és kiugrott a szemközti ablakon, szilánkokra törve a leeresztett árnyékvetőt.
Majd egy emeletet zuhant, s nyögve érkezett a kövezetre, ám rögtön félrehenteredett, nem törődve a bokájába hasító fájdalommal. Megelégedni sem volt ideje, amikor látta, hogy égkék tollú vessző csapódik be mellette, s háromfelé törik a kövön.
Jobb kéz felől elhallgatott a cincogó zene. Vindarin döbbent nőkkel és férfiakkal nézett farkasszemet: kezükben dzsad vízipipa és valami hosszúnyakú hangszer, arcuk kékre és fehérre festve. Nem volt ideje eldönteni, álmodik-e vagy sem - kék tollú vessző csapódott az egyik nő arcába, az hanyattzuhant, asztalt, széket, porcelánokat sodorva magával. Vindarin sántikálva továbbrohant, miközben az ólmos égből szemeregni kezdett az eső. Magas falakat látott balra, a tetejükön aranyszín füzek nyújtották át vékony karjaikat, jobbról színes fatornácok sorjáztak nádzöld és jégkék lampionokkal, földig lógó zászlókkal. Rohant. A festett arcú nőket már el is felejtette, habár jajuk még mindig élénk visszhangott vert a fejében. Valami testőrféle állt elé feltartott kézzel - nem tudhatta, kivel áll szemben -, gondolkodás nélkül levágta. Egy pillanatra fordult csak hátra; a teaház emeleti ablakából lángvörös mikóba öltözött férfiak ugráltak az utcára, s újabb nyílvesszők csapódtak arra a helyre; ahol egy pillanattal azelőtt volt. Valahol messze sípok sírtak fel, s valamelyik közeli szentély dobja felelt rá, mintha tudná, mit is beszél Vindarin pedig futott tovább a könnyező ég alatt, a kertekből kisodort aranyszínű avarban. Az utcát mohos kőfal zárta el, s kénytelen-kelletlen jobbra fordult, egy szűk utcácskába. Néhány lépés után megtorpant. Vaskos mogorva ház állta útját, faragott tornáca viharfelleg színű, kéken világló sárkánylampionjai lassan forogtak az iszapszagú szélben.
Zsákutca! Más választása nem lévén, gyors mozdulatokkal felkapaszkodott az erkélyre, onnan a sárkányfaragásos tetőgerincre. Üldözőit csak rövid ideig tévesztette meg; alig ért fel a tetőre, megjelentek a sikátor bejáratánál, s az első nyilak már a sárkánypofákat fenyegették. A túloldalon óvatosan leereszkedett a csúszós zsindelyeken és átugrott egy kis sikátor sötétkék mélysége fölött: Megreccsent a lapos tető, amire érkezett, s bár így biztosabb célpontot nyújt üldözőinek, egy másik lapos, szürke palával fedett házra kapaszkodott fel - így gyorsabban menekülhetett.
Bömbölő meleg vágta hátba, és felhemperedett. Valami átkozott varázshasználót is a nyakába szabadított hát: izzó sárkányláng maradéka vergődött néhány lépésre tőle, kormos csíkokat nyalva a szürke palára. Feltűntek az első íjászok a tetőn, Vindarin nem várhatott tovább, talpra vergődött, s a tető széle felé sántikált. Ott megtorpant: Nem tudta eldönteni, sírjon vagy nevessen.
Odalent a kerület határát jelző ötven láb széles csatorna ólomszürke vize hullámzott. Csak egy ugrás, és megmenekülhet. Ismerte magát és a csatornát, volt olyan jó úszó, s a hajók kínáltak annyi búvóhelyet, hogy ha szárazon nem is, de elvihesse az irháját.
Ám a mocskos víz húsz láb mélyen csillogott, s a mohos dokknál, ami felett kinézett kisebb nagyobb hajók lavíroztak, piszkosbíbor és valaha fehér vitorláikat bevonva, közöttük csónakok és kosarakkal megrakodott enoszukei dereglyék ringatóztak. Meglehet, el sem találja az ugrás végén a vizet, ahhoz meg semmi kedve nem volt, hogy egy hajót tönkretéve halálra zúzza magát - az sem vigasztalta, hogy a hajó valószínűleg követné őt a hullámsírba.
A sors nem hagyott neki több gondolkodási időt: vállát egy nyílvesző tompa ütése dobta meg, s félig megpördülve még látta, hogy újabb robbanás mágikus fénye repeszti meg a valóságot közvetlenül mellette. Ordítva vetette magát a csatorna felé, miközben sárkányszáj nyílt a háta mögött az égre, s üvöltve okádott tüzet minden irányba. Vindarin lángolva bucskázott előre, s csak zuhant, zuhant, zuhant - úgy rémlett neki, egy örökkévalóságig tart, míg az esőverte vízig ér.
A vén gorviki a parazsat piszkálta, azután visszaült a vaskos bőrfotelbe. Sikerült tisztáznia bizonyos kérdéseket, ám újabb és újabb gondok szakadtak a nyakába, s cseppet sem érezte szerencsésnek magát, hogy így alakult. Odakint már bealkonyult, már ha a hirtelen sötétedést alkonynak lehet nevezni: ilyenkor nem látszik a nap, csak valami halványszürke derengés, vagy még .az sem, s ahogy elenyészik, a hamuszín előbb vasszürkévé, majd feketévé olvad.
Az a Vindarin nevű gazfickó olcsón megúszta a dolgot. Ritka nagy gazember lehet, ha így pártolja a szerencse - esetleg maga Ranagol, már ha igaz, amit elmondott. Efelől pedig egy csepp kétsége sem volt az öregnek: egyfelől neki senki nem mert valótlant mondani, másfelől többen látták a csatorna partján történteket az ó emberei közül is. A dispadát egy hanyagul bevont tatvitorla perdítette meg, s vetette ki a víz fölé zuhantában, különben menthetetlenül az erv kereskedők hajójára esik. Így azonban csak egy lemberi kalmárt sodort le a csónakjáról két kosár salátával, s azután vágódott a vízbe. Bámulatos szerencse, s ha hozzávesszük, hogy a szuke kutyák papja - ha az volt - pillanatokkal korábban borította lángba a fickót.
A vén gorviki egy órája beszélt a visszatérővel: Vindarin ínég csepegett a víztől, amikor meghozták, s azt sem engedte, hogy megtöröljék, nemhogy a sebeit ellássák. Kemény fából faragták, az látszott rajta, s az a diadalmas vigyor sem hagyott kétséget afelől, hogy sikerrel járt.
- Szóval a fiai gyűlölik egymást? - kérdezte Dorio, amikor a kopasz férfi mondókája végére ért.
- Egymás torkának ugranának, ha ő nem lenne, abradon. Pedig ritka vénember mindahány. Az ő fiaik meg őket támogatják, s azt beszélik, egész hadseregek állnak mindhárom oldalon.
- Az már igaz, hogy Sin vénséges vén - mormolta Racchini. - Már akkor aggastyán volt, amikor én a világra jöttem. A démonok se értik, milyen mágiával élteti magát.
- Alig hiszem, hogy Ranagolnak tetsző lenne, abradon - szólalt meg a kopasz, s gyorsan, bocsánatkérően összegörbedt, ahogy ráébredt, kivel is beszél.
A vén gorviki hallgatott. Mást talán megkorbácsoltatott volna, de ez a Vindarin nevű most nagy szolgálatot tett a családnak.
- Arról beszélj inkább, mikor hagyja el a házat ez a kuruzsló - szuszogta vésztjóslón. - Nem kétséges, hogy könnyebben elintéznénk a vackán kívül, mint a tornyában. Akkor azután acsaroghatnának a fattyai egymásra, és j ó ideig nem lenne érkezésük velünk foglalkozni.
- Szinte soha nem jön ki onnan, abradon... de három nap múlva lesz a Sárkánytánc a kerületben. Akkor minden évben kihozzák, s a gyaloghintaján körbehordozzák; akár valami szentképet.
Három nap múlva?
- Igen, abradon - Vindarin még mindig nem mert feltekinteni, pedig a családfő esze egészen máshol járt.
- Rendben, elmehetsz - intett neki, és a balján álló árnyékhoz hajolt - Shirappa! A közelébe juthatunk a vén disznónak?
A vékony pap előrelépett, kostetoválással ékes homlokát meghajtva bújt ki a bársonyos árnyak közül. Mélykék köpenyt kanyarított a válla köré, vérvörös selyemövéből kikandikált nyúzókésének ezüst markolata. Hideg és kárörvendővolt a hangja.
- A vérszimpátia a lebírhatatlanokat is igájába vonja, abradon, s kétlem, hogy a bárdja ne lenne mellette egy ilyen ünnepen.
- Rendben.
- Abradon?
Racchini értetlenül bámult az előtte térdeplőre.
- Mit akarsz még? - rivallt rá. - Miért nem kotródsz el a sebeidet nyalogatni?
- El kell mondanom még valamit - felelte Vindarin szemlesütve.
- Mondd hát, aztán hagyj békét!
- Csak neked szánom, abradon. - A kopaszra borotvált félve nézett fel, igyekezett kerülni a pap és a szék másik oldalán álló Dialmo tekintetét.
- Rendben, akkor mondd nekem - az öreg odaintett fiának és a papnak, hogy távozzanak:
Vindarin megvárta, míg elhalnak a léptek a folyosón, csak azután nézett fel újra.
- Láttam a szukék kerületében valakit, abradon: Racchini szájában keserű nyál futott össze. Tudta ő. Tudta, már a legelején, csak magának sem merte bevallani. Nem mert gondolni rá, hátha csak véletlen egybeesések ezek, a sors ostoba tréfái. De legbelül, a szíve legmélyén tudta, mit akar mondani a dispada; s ha csak teheti, most megállítja az időt, hogy ne kelljen előre szaladnia. Mert ismerős volt mindaz, amit látott, és mindennek csak egyetlen lehetséges megoldása volt. Bántotta; hogy élete alkonyán rossz apának, rossz családfőnek bizonyul. Ujja önkéntelenül a vastag, vésetekkel teli gyűrűt kereste.
- A Kővárból valót? - kérdezte elfúló hangon, és Vindarin olyasmit érzett, amiről soha nem gondolta, hogy valaha is megtörténhet vele, mióta a Kővár ura levetette az özvegyi színeket: megsajnálta az öreget. Mert nem a kőszívű nagyságnak látta, aki gondolkodás nélkül öl, ha az érdekei úgy kívánják, nem a környéket megsarcoló, vasszigorral uralkodó vénségnek, hanem egy egyszerű öregembernek, s szívesen megkímélte volna az elkövetkezőktől.
- Igen, abradon.
A gyertyafény megdermedt az öreg szemén.
- Ki volt az?
Vindarin meglepődött a kérdésből kihallatszó dühön. A magányos öreg eltűnt, mintha sosem létezett volna, s ő újból az acsargó vaddal nézett szembe. Körülpillantott, bizonyosan nem hallja-e senki, csak azután mondta ki a nevet.
Dorio Racchini egyedül ült a szobájában.. Előtte a kandalló a kétfejű farkassal, afölött díszramierák regimentje, hang nélkül csillanó halál valamennyi, pengéjük tükrében szótlanul bólogattak a démonforma gyertyatartók lángjai. Az eső megint rákezdett odakint; kitartóan püfölte a zsalukat, s csak nagyritkán világlott fel a felhők mögül kibukkanó holdfény. A kék hold volt fenn, s bár az öreg hallott már arról, hogy Ranagol messziről jött papjai egy vénséges vén harmadik holdról is prédikálnak, most még ez az egy is sok volt neki. Csendet akart és nyugalmat maga körül, s legfőképp sötétet. A gyertyák is csak azért égtek, mert bánatos fényük jobban kiemelte a szoba sötét zugait. A tűz már csak zsarátnok a kandallóban, felfénylő, vörös villanásai, akár egy sárkány pikkelyes háta. A füst ördögfiókák gonosz fátyla. Csend.
- Gyere csak, Dorio! Idenézz, mit fogtam neked! Az öreg Racchini, Ambro, akinek a Racchiniak mindent köszönhettek itt-Erionban, félmeztelenre vetkőzve állt a csatornában, haja vizes gubanc, megereszkedett izmain kék és zöld tetováláskígyók. A nap magasan trónolt a város felett, arany csillámokkal hintette meg a csatornát. Az öreg pedig gyerekeket meghazudtoló vidámsággal lábalt a vékony iszapban, tenyerét szorosan összezárva a kisfiú felé.
- Nézd csak!
A kisfiú fél szemét lezárva, kíváncsi félmosollyal hunyorgott nagyapjára. Az öreg arcán széles vigyor, vak félszeme körül is mosolyra húzódtak a ráncok.
- Mi az?
- Halacska. De nem ám akármilyen. - Akár egy büszke gyerek, az öreg kihúzta magát, és Dorio most már bizonyos volt benne, hogy tényleg nem akármilyen halról lehet szó, s nagyapja arcáról azt is leolvashatta, hogy valamiféle titok részese lesz ő is nem sokára. Félve nézett hátra, hogy mással is meg kell-e osztania a titkot, de szerencsére nővére és a húga, a makacs Erinna és a szép Doria a homokos parton játszottak valami várfélével: szemmel láthatóan cseppet sem érdekelte őket nagyapa halacskája.
- Hát akkor milyen?
- Hát szerencsehalacska. - Dorio még egyszer Ambro vidáman csillogó szemébe nézett, nem tréfál-e mégis, azután ujjait nagyapja erős markára tapasztva próbálta szétfeszíteni a kérges kezeket.
- Nem olyan egyszerű ez, Dorio. A szerencsehalacska kényes jószág, s ha egyszer megfogod, még nem biztos, hogy meghozza a szerencsédet. Jól meg kell becsülni, mert minden ilyen kis halat Ranagol küld, s ha elmulasztod jó szavakkal útjára bocsátani, meglehet, magával viszi a szerencsédet is. Akkor azután hosszan várakozhatsz, míg újra a kezedbe akad.
- Útjára bocsátani? - Dorio elkerekedett szemekkel nézett az öregre. Körülöttük ragyogott a világ, a csatornatúlpartján aszisz bark döcögött a város belseje felé, a taton zöld zászlócska lengett. Tizenkét ökör vontatta, nyomdokvizének gyöngyein hófehér hattyúk kolduló csapata. . Az asziszok nevetgélve dobáltak nekik valamit, s egy butykost adogattak körbe.
- Úgy bizony. El kell engedned, méghozzá szép szavakkal. De azután sem nyugodhatsz: Ranagol nem szereti a tétleneket, s a szerencsehalacska is csak akkor dolgozik neked, ha te magad is serény vagy. Az öreg a víz alá dugta a kezét, hogy pótolja azt, ami eddig kicsurgott. - Különben a hal segítsége mit sem ér.
Dorio már most szerencsésnek érezte magát, hogy végre a nagyapja ráér vele is játszani, s hogy mosolyog rá. Nem tudta, de talán ő volt az egyetlen, a feleségét, egy Erionban született gorviki lányt kivéve, aki valaha is mosolyogni látta. Dorio imádta azokat a napokat, amikor nagyapa végre rájuk is szakított időt; és lejöhettek vele a csatornára játszani. Nem látta persze az őröket és fejvadászokat, akik száz lépésnél közelebb senkit sem engedtek, és szó nélkül levágták volna azt, aki az öreg engedélye nélkül ilyesmivel próbálkozik. Örült, mert soha nem értette, miért nevezik nagyapját félszemű ördögnek mindenki láthatta, hogy nem ördög vagy démon.
- Mondj neki valamit, aztán engedd el!
Dorio összerakta a két kezét, hogy az öreg át tudja engedni a halacskát. Nagyon összpontosított, még a nyelvét is kidugta közben. A halacska kicsi volt és egyáltalán nem tűnt nyugtalannak. Háta égkék, az oldalán, a hasa alján aranyszín sávok. Türelmesen lebegett a tenyérnyi vízben, mint aki biztosra veszi: mindjárt szabadon engedik.
- Mit mondjak neki?
- Bármit. Verset, mondókát, egyre megy, csak neki szóljon.
Dorio leguggolt a sekély vízben. Egy darabig a hattyúkat és az utánuk úszó kacsákat nézte.
- Szerencsehalacska, hozd meg a szerencsémet! Ez jó?
Az öreg bólintott, Dorio pedig útjára engedte a kis halat. Az egy darabig még tanácstalanul úszkált, mintha a hallottakon morfondírozna, azután elillant.
- Most már szerencsés leszek?
- Rajtad is áll, Dorio - nevetett a nagyapja, hogy Erinna és Doria is odafigyeltek. - Rajtad is; bizony. Dorio pedig elégedetten állt a napfényben, végtelenül boldognak és szerencsésnek érezte magát, s azon morfondírozott, mihez is kellene fognia, hogy kiderüljön, megtette-e a magáét a különös áldozat.
A vén gorviki morogva megpiszkálta a parazsat. Néhány vékonyabb hasábot dobott rá, majd kísértet-, hangján az ajtaja előtt strázsálókat szólította, akik utóbb parancsokkal siettek el,
Tíz perc múltán álmos kisfiú állt a családfő előtt. Hálóköntöse fölé rókaprém palástot kerített virrasztó anyja, egy beesett arcú, csúnyácska nő, Racchini legidősebb fia, Sarolla özvegye. Ura halálával egyszerre lekerült a legfelső polcról, s tudta, aligha kerülhet vissza valahais. Csak egy feladata maradt: az, hogy fiát igazi Racchinihoz illő nevelésben részesítse.
- Szervusz, Ranti.
- Jó estét, nagyapa. - A fiúnak vékony, álmos hanga és paplanillata volt.
- Egy dalt kell megmutatnom neked. Talán egyszer majd te is megtanulod, aztán meg továbbadod a tieidnek. - Dorio intésére a fiatal kobzos lépett be, s letelepedett a kandalló elé. Az eső szakadatlanul dobolt odakint, a tűz nagy durranásokkal ette egyre beljebb magát a fahasábokba. Az öreg is helyet keresett, s fájós lábára pokrócot terítve sandított megint az unokájára.
- Nagyon régi dal. A nagyapám kedvenc dala volt. Az özvegy csendben állt fia mögött, keselyűujjai szótlanul fogták a rókaprém fedte vállakat. A zenész rákezdett. Lágy dallamot csalt a dormonból, méltót a kinn zörgő esőhöz, s eső volt ebben a melódiában is, de meleg, napfényes eső. Félve az öregre tekintett, azután kezdett csak énekelni:
Az enyhe szél, mely késő délután
zenélt a sárga partú Carrodán,
a lágy szél, mely lazacszín hold alatt
cirógatott élőket s holtakat,
halotta kék ködökbe érkezett
warvikiaktól ezt az éneket:
-"Itt, hol köröttünk nincs, csak víz meg ég,
mit zenghetnénk mást, mint az Ő nevét
és zsoltárait, melyek átvezettek
útvesztőjén a hullám-ezredeknek,
hol zöld örvénytölcsérben forrt a só,
s az osztrigákat hátán hordozó
szökőkút-orrú bálnanép között,
s fellebbenti a halványkék ködöt,
melyen túl vendéglátón integet
az otthonunknál itthonabb sziget,
hol nem vagyunk a pártviszályok rabja,
s nem ér utol a bíbornok haragja.
Itt ád a Kosfejes örök tavaszt,
hol háromszor vet s arat a paraszt,
itt küld halászni minden estvelen
roppant halakra kinn a tengeren,
s a langyos légbe, kecsesen s puhán
kolibriket sző minden délután,
s érett narancsot lenget fenn a fán,
mint aranylámpást mélyzöld éjszakán,
s szőlőt növeszt, hogy adjon édes bort,
szőlőt, melyet karója nyögve hord,
s tornyos Akvilon minden cédrusát
szolgái keze hozta ide át,
feldíszítve a lankák kertjeit,
s dagályával borostyánt hengerít,
és mikkel hívságunkban hencegünk,
igazgyöngyöt marokkal szór nekünk,
s templomot ád, úgy rendezve a mélykék
tenger fölött a kőszirtek szeszélyét,
hogy köztük, mint csúcsíves bolt alatt
állunk míg lenn hullámok zsonganak,
s mit zenghetnénk mást, mint az Ő nevét,
míg zsoltárunktól megrendül az ég
és visszhangjától, hogyha visszaszáll
az Ibaráig ömlő tengerár?"
Így hangzott kék alkonyba elvesző
daluk, míg húzott minden evező,
s csupán a szél, mely lazac-hold alatt
cirógatott élőt és holtakat,
hallotta kék ködökbe érkezett
warvikiaktól ezt az éneket
Meleg, telt akkordokkal fejezte be, s felnézett a kandalló előtt terpeszkedő árnyékra. Ám az öreget nem érdekelte a messzi dal, sem a parázsszemű özvegy az unokájával, s az sem, hogy odakint az eső megállíthatatlanul szakad: percekkel korábban mély, álomtalan álomba zuhant.
3.
SACERDON SHIRAPPA
Sganarello, a szolga, röhögve kérte bérét,
míg Don Luis a parton bolygó halotti nép
felé fordult, s remegő ujjal mutatta vérét,
fiát, ki oly merészen csúfolta ősz fejét.
A Kővár szentélye a szürke, hajnali ég felé nyújtotta oszlopkarjait; a kőcsipkés kezek kérőn fordultak az egek gorviki ura felé. A két torony oldalán pára csillogott, tetejükön mogorván gubbasztottak a démonlovagok szobrai. A szentély belsejében, a torzókkal teli vaskapu mögött csonkig égett gyertyák árválkodtak a hűs szélben, s a hagyományosan mennyezet nélküli helység szürke-fekete kőpadlatán tócsákba gyűlt az esővíz.
Az oltáron a bűnök allegorikus szobormásai vergődtek örök kínok között, meredt szemekkel bámulva a záportól elnehezült díszlobogókra. Csak egyikük nézett időtlen idők óta egy torz alakok ölelte vasajtót, amely mögött a Kosfejes papjain kívül ember nem látta csigalépcső tekeredett a Kővár nyirkos gyomrába. A lépcső mentén ódon fáklyatartók kapaszkodtak a fekete falakba, de csak minden másodikban hajladozott jégkék láng, a földmélyi huzat útját mutatva. Kis ajtóhoz, egy szolga ajtajához vezettek a lidércfények - ám a nagyurak szolgája maga is úr, s ezt sacerdon Shirappa, a Kővár szent embere réges-rég megtanulta. Elmélyülten imádkozott a fogadalmi oltár előtt, rúnaékes fekete gyertyája a huszonhetedik kiemelkedési stáció rémalakjai előtt sercegett. A dohszagú Ikonfal hús-és ezüstszín miniatúrái elnyílt szájjal, tébolyultan vagy vágyakozón bámulták a papot.
Shirappa kék-fekete köpönyeget öltött, s úgy kuporgott a gyertyaviasz dermedt hullámaival borított oltár előtt, hogy mind jelentéktelenebbnek látsszék. Vékony kezeit a szertartás szabályai szerint vágta végig nyúzókésével, vére cseppjeit jókora ezüstkehelybe fogta fel.
A kehely párja - maga is ötvösremek - a vezeklési oltáron állt, filigrándíszes karjai homályos kristálycsészét öleltek. Az oltár elgyötört figuráin lassan imbolygott a gyertyafény, az árnyak óvón simogatták. a festményeket, a vérrel írt betűket.
A kehely megremegett. Nem a föld moccant meg, s nem is az ezüsttalp alá tett bőrkötésű fóliáns. Maga a kehely billent egy kicsit, mintha a benne kavargó barnásvörös folyadék kívánná így. Apró cseppekre vált a sötét ital, majd összeesett megint, hogy haj szálnyi kacsok ezreivel tapogassa végig a kristálybörtönét. Azután nyugodtan remegett megint - társa, sacerdon Shirappa vére kérte erre. Talán érezte; hogy nemsokára munka vár rá. Ranagol kívánalmának megfelelően igába kell hajtania egykori gazdájának akaratát.
Mérföldekre onnét Hiunn Tinn, az Imeko torony sárkánybárdja sikollyal, kínokkal álmodott.
Hideg köd ült a csatorna partján, bizonytalan derengéssé oszlatva a kelő nap vérszín tündöklését Erion keleti negyedei felett. Az esti hideg zúzmarát rakott a csatorna fölé hajló fák ágaira, a vízre nyúló dokk gerendáira, s értő kezekkel rajzolta ki a kötélbakok erezetét.
A szürkeségbe olvadó háttérben komor óriás volt a Kővár, s apró szolgák a durva kövekkel rakott part házai. A köd még nem akart felszakadni: úgy tűnt, igencsak kedvére való ez a hajnal. Bodor kacsokkal nyúlt az ólmoszöld víz fölé, melyen levelek tömege sodródott a tenger felé, csalhatatlanul jelezvén a meleg évszak végét. Kacsák és szárcsák lavíroztak át a nyár romjain - azt figyelték, nem tűnnek-e föl városi jótevőik, a hajnallal kelő asszonyok és szolgálók, akik a gőzölgő felmosóvödrök vize mellett finom falatokat is vetnek a csatornába.
Hangok közeledtek a partoldal magasában. A madarak nem tudhatták, hogy férficsizmákat és fegyvercsörgést hallanak, bizakodva indultak hát a deres móló felé. Hamarosan megjelentek a jövevények is: a ködben derengő folt, földszín emberárny maradt valamennyi.
Dorio Racchini a recsegő móló végében, legidősebb fia, Ferran valamivel hátrább torpant meg. Leheletük elkeveredett a víz felett gomolygó párával: Súlyos léptek dübögtek mögöttük: négy rezzenetlen arcú, sötéten csillogó szemű testőr zárta el a part felé vezető utat.
- Itt jó lesz, atyám? - Ferran apja tarkóját nézte, a három bogra kötött kendőt. Öregnek és törődöttnek látszott most Dorio, szemöldöke épp oly ritkás, mint ködbe bodorodó lehelete.
- Jó.
Ferran intett az egyik testőrnek. Energikus, határozott mozdulat, sehogy sem illett a hajnali perchez. A fiú figyelte, ahogy a testőr megindul, favedret markolva lépdel végig. a mólón. A kacsák izgatottan ricsajozva gyűltek közelebb. A vén gorviki meg sem fordult, úgy szuszogta:
- Zavarjátok el a madarakat!
Elegendő volt a fegyver villanása, hogy azok méltatlankodón gágogva odébb ússzanak: távolabbról nézték az embereket s a közéjük sodródó véres dögöt.
- Ide vele!
Az öreg tenyerében érezte a hideg rézfogantyút. Ahogy a vederbe pillantott, arcán elégedett kifejezés derengett fel: Térdre ereszkedett a zúzmarás deszkákon, morogva hárította el Ferran segítségét. Tucatnyi utcagyerek két álló napon át csak neki dolgozott, s megérték a pénzüket, mert épp idejében végeztek feladatukkal.
A kacsák közelebb óvakodtak, de a partról feléjük hajított kövek egykettőre kedvüket szegték. Dorio Racchini a vízbe eresztette a veder száját, s tartalmát a zavaros vízbe eresztette.
- Szerencsehalacska, hozd meg a szerencsémet suttogta. Elnézte az ezüstös villódzást, aztán feltápászkodott és Ferrannal a sarkában a part felé indult. A vedret otthagyta a gerendákon: a kacsák bizakodva úsztak közelebb mindenfelől.
Nem volt neve. Nem volt címe, csak klánja, nemzetsége és kardja - ez utóbbit emelte most magához szertartásos lassúsággal, ahogy a monoton litánia követelte. A lakkozott hüvely fényesen, komoran hevert előtte az alacsony asztalon. Fekete selyemövébe csúsztatta, s összezárta felette az éjszín mikót. Vékony selyemövekkel rögzítette, hogy ne akadályozza a mozgásban; s ahogy a gyertyalángnál összekormozott tükörről arcára kente a fekete anyagot, a Sárkányistent kérte vállalkozása patrónusául.
Hogy megszolgálhassa a bérét.
Az este messze volt még, de a kerület máris díszben állt. Vigyorgó gyerekek, arany és ezüstszín ünnepi köntösök tarka kavalkádja hullámzott az utcán.
Kaoraku szerzetesei ezüst csengettyűkkel jártak körbe a füstölőpavilonok kékes leheletében, a sárkányszentélyek mélyén óriás dobok duhogtak lankadatlanul. Időről-időre éles süvöltéssel emelkedtek a magasba a bíbor és villámsárga röppentyűk, az emberek áldó jeleket mutattak a nehéz fellegekkel terhes égre. S míg kigyúltak a nádzöld és jégmadárkék lampionok, fakerekeiken kopogva előgördültek az ünnepi lámpásszekerek is. Póklábvékony bambuszpóznák végén forogtak, lengedeztek a kis lángok, fura ábrákat, figurákat rajzolva a búrák belsejére. Gyömbér és nádolaj buja illata hömpölygött a kifőzdék felől, s gólyalábakon előtáncoltak az első bábosok. Maskaráikban démonok voltak és emberevő szellemek, sípjaik, harangocskáik táncra hívtak, igazi vigasságra. Festett arcú színészek kerültek elő a sárkánygerincű házak gyöngyfüggönyei mögül, s lassan megteltek a zenészek emelvényei. Fájdalmas hangú, hosszúnyakú hangszerek sírtak az égre a röppentyűk szikrafarka mellé, óriás bogarakhoz hasonló fekete vonósok dunnyogtak alájuk halkan: A Sárkánytánc közeledett.
Az Ikonfal vérszín festményei elhomályosultak, amint a karóvékony pap végigloccsantotta a fűszeres keveréket a parázstartón. Gőz pöffent a magasba, s aranyszín könnycseppekként csapódott ki a falakon. Shirappa halkan dúdolt magában egy vérrel írt zsoltárt, s a vezeklési oltár csontoszlopai felé indult. A kehely ott billegett előtte, a sárkánybárd vére zubogva habzott a belsejében, ám mintha láthatatlan erőfal óvná, egyetlen cseppje sem hullott a fekete márványra vagy a bőrkötésű fóliánsra. Shirappa magasra tartotta a kezében lévő tálat, és egy szertartási oszlop tetejére rakta.
A fogadalmi oltárhoz lépett, s leemelte onnét a saját vérét tartalmazó kelyhet. Óvatos léptekkel vitte a tálhoz, s Ranagolhoz fohászkodva az utolsócseppig beletöltötte. Nyakán elégedetten kéklett a tetovált harapás.
A felfreccsenő folyadék finom ábrákat, apró hurkokat és vékony szálakat rajzolt az ében lakkrétegre. A Kővár sacerdona elégedetten szemlélte művét, majd a sárkánybárd vérét tartalmazó kehelyhez lépett. Az mintha megérezte volna a mágia érintését, hirtelen mozdulatlanná dermedt, s csak akkor kezdett megint heves fortyogásba, amikor a pap a kezébe vette. Shirappa homlokán felfénylett a kosfej, bántó, fakósárga világot vetve a környékre; s gennyszín borongást keltett az ébenlakkos tál körül is.
Fennhangon szavalva Ranagol papja a sárkánybárd vérét is a tálba öntötte. Vérszín gömbök pattantak el a magasban, harsogó szikrák keltek életre, vetettek rőt lobot a szentély falaira. Az Ikonfalról elégedetten figyeltek a kék szájú szentek.
Hiunn Tinn véreset hányt az Imeko torony északi teraszfülkéjének gyékényágyán.
Halk csengettyűszó töltötte be a termet. A selyemkárpitokon éj-és violaszín madarak csapdostak, nehéz árnyak vonultak körbe a falak mentén. A trónszék mögött vörös lámpások derengtek, kivehetetlenné olvasztva a székben gunnyasztó alak vonásait. A trónus tövében két lélegző szobor, félmeztelen testükön kék és zöld tetoválás. A kígyó-és sárkányminták némelyike mintha mellkasukkal egy ütemre moccant volna, festett pikkelyeik ködfénnyel derengtek.
Megrebbentek a halfarkat mímelő selyemzászlók, ahogy a jégszín mikót viselő alak belépett a tolóajtón. Két kezét a lakkozott padlóra téve meghajolt a trónus felé. Mintha közelebb lopóztak volna hozzá a rőt árnyak, mintha suttogott volna valaki a vörös lámpásokból.
A távolból röppentyűk és petárdák robbanásai hallatszottak, s mélyen, egészen mélyen a roppant dobok duhogása.
- Minden készen áll - suttogta a jövevény trónszékben ülő alaknak. Az nem válaszolt, csak megbiccentette kissé a fejét. A vérszínű fény megvillant az arcát takaró maszkon. Sárkány.
Holthalvány árnyék figyelte a Kővár egy ablakából a csatorna zavaros vizét. A parton dermedt ujjú rabszolgák igazgatták kosarakba a frissen mosott ruhát. Hangyanépnek tűntek innét. A sápatag árny megfordult, ellépett az ablaktól. A huzat libbentette meg gyapjúkendőjét, vagy magától. moccant – kívülálló nem dönthette el. A falak mellől fekete szobrok vigyorogtak az öregasszonyra,. aki csontkeretes tükör elé ült. Ritka szép, tiszta fényű tükör volt, ezüst felszíne megremegett a vénasszony minden leheletére. Erinna a vállára eresztette bogos kendőjét, azután a haját is leengedte. A kőfülkében bolygó szél meggörbítette a gyertyalángokat, s a vén Dorio nővére csontmosollyal rakta a fésülködőasztalkára kontytűit.
Lassan fonni kezdte derékig érő, galambősz haját. Kimérten, megfontoltan dolgozott: vékony tincsekbe rendezte előbb egy fekete fésűvel, azután göcsös ujjai munkához láttak. Odakint ködöt izzadtak a falak, meg-megvonaglott a hideg szikla. Kísértethangon sírt fel a vaskos tölgyajtó vasalása, pedig nem mozdította senki - s Erinna, a halálarcú Erinna mosolyogva fonta tovább galambősz haját.
A falakban, á tükörben, a gyapjúkendőben, s körben mindenütt felzokogtak a rabbá tett szellemek.
Hiunn Tinn eltorzult arccal nézett maga elé. Gyomrát görcsbe rántotta az ismeretlen betegség. Összegörnyedt, azután mély lélegzetet véve egyenesedett fel. Verítékes arcát gyapjútörölközőbe dörgölte, majd illatszereket permetezett szét - azt a szagot azonban így sem sikerült elűznie.
Ágyasa csak a fejét rázta, amikor kérdőre vonta: ő semmit nem érzett. Pedig a szag nagyon is valóságos volt. Rátelepedett a szobára, beszivárgott minden ráncba, repedésbe. Iszap volt, édes iszap. Ott terjengett mindenütt, s mintha megerősödve került volna ki az illatszerekkel vívott küzdelemből: döglehelete körbejárt a hálófülkében.
Hiunn Tinn óvatosan kifestette magát. Felöltötte ünnepi köpönyegét, a kék sárkányokkal hímzett sárga csuklyásköntöst, s elsimította az aranyszín övet a derekán. A vércseppet, az áruló vércseppet észre sem vette, pedig durván és tiszteletlenül nyújtózott köntöse mellén. Fehér festéke eltakarta hamuszín arcát, de a szája, a máskor cseresznyeszép szája szürke volt szürke, akár az iszap.
Elkészült. Tétova mozdulattal az ajtó felé indult azután elveszítette az egyensúlyát. Szemének fénye kihunyt, s valami rőt, halotti fény kelt benne életre. Hiunn Tinn habozás nélkül a lakkozott fegyverállványhoz lépett és arasznyi, borotvaéles agínkést rejtett köntöse ráncaiba.
A fény kihunyt. A sárkánybárd értetlenül meredt a fegyverállványra, majd töprengve ismét a kijárathoz indult. Öltözékén két apró vérfolt, a levegőben édes iszapszag terjengett.
Sötétbe öltözött alakok lopóztak a kék holdfényben fürdő, mocsokszagú sikátorokon át. Léptük nem vert zajt, arcukon nem időzött el. a vertezüst fény, csak leheletük bodorodó fellegei mutatták, hogy nem a Nekropolisz lakói, a holt-eleven nép portyázói kutatnak préda után. Puha lépteik elkerülték a pocsolyákat, az ablakok kövezetre hulló fényudvarát. Rég maguk mögött hagyták a Sárkánytáncra váró negyedet, elcsendesedett mögöttük a hangszerek zaja, az Imeko torony felé tülekedő emberek zsivajgása. Csak nagynéha adott hírt az ünnepről egy-egy magasba kúszó röppentyű, hogy égzengésmorajjal robbanjon csillagokká a menny kupolája alatt.
A torony orgyilkosai sajkán keltek át a csatornán, s míg az ezüstfényű vízen álmos szárcsák méltatlankodtak, ők már előre figyeltek: ezen a parton az ellenség volt az úr, s minden sarok mögött kémek és gyilkosok settenkedhettek. Szemközt gyertya-és fáklyalánggal rajzolta magát az égre a gorvikiak fészke, az otromba Kővár.
Dorio Racchini még az előző beszélgetésén töprengett, amikor Ferran és Dialmo beléptek hozzá. Illedelmesen fejet hajtottak és közelebb jöttek. Köpönyegük az éjszaka illataival volt terhes, ramierájuk markolatáról még nem fakult el a holdfény.
A családfő elégedetten fordult feléjük.,
- Meglehetősen ügyes testőrre tettem szert, azt hiszem.
- Testőrre, atyám? Értsem úgy, hogy nem bízol eléggé bennünk? - Ferran az öccsére sandított, Dialmo azonban ajkait összeszorítva bámult, s nem szólt egy szót sem. Számított az öreg lépésére, és bátyja felháborodására is. Most nem ő volt a meggondolatlan, heves harcikutya, hanem Ferran. Tűnődve
nézett bátyjára, nyelvén az utolsó korty lavalos savanyú zamata.
- Nem számít, ki mit hisz, ha a magam és a család biztonságáról van szó - suttogta Dorio.
- S honnan tudhatjuk, hogy az az ember valóban mellettünk áll?
- Erre ne legyen gondotok. - Az öreg rekedten nevetett. - A herceg levelére válaszoljatok inkább ha kész, majd ráütöm a pecsétemet.
- Levél, atyám? - Ferran megint öccse tekintetét kereste, annak rezzenetlen arcáról azonban semmit sem olvashatott le. Talán ő többet tud a dologról? S ha igen; miért nem beszélt róla?
- A szokásos hősködés és fenyegetőzés. Doria nénéteket kellett volna feleségül adnom a gazemberhez, úgy biztosan könnyebb dolgom lenne vele.
- Ismét felajánlotta a számvevőit?
- És tanácsnokait. Egyben mélységesen sajnálkozik a kialakult helyzet miatt.
- Összejátszana a szukékkel? Ő állna a csapások háttérben?
- Nem - sóhajtott az öreg. - Azt nem hiszem. Elnézett fiai mellett, ujja a gyűrűvel babrált. A terem túlfelén a gyertyák vidáman lobogtak, körben régi festményekről figyeltek a család nagyjai.
- Megnézem Shirappát, hogy boldogul. Intézzétek a dolgotokat!
Nagy léptekkel kivonult a teremből, aranyékszerei összekoccantak. Kongó csend maradt utána.
A faragott sárkánymaszk dühös szemekkel vizslatta a táncoló, őrjöngő sokaságot. Két ember tartotta, s a testében is tízen rejteztek. Orrából füst kanyarodott a hold felé, tüzek gyúltak mindenütt, amerre lépett: kicsiny, gyorsan ellobbanó ~ tüzek. A dobok őrülten zakatoltak, a pavilonok füstje remegő árnyakká változtatott mindenkit. Sípok sírtak az utcákon, bánatosan forogtak a lampionok az éneklő tömeg felett. Egyetlen rés rángott a kék-fekete árnyak alkotta sokaság testén, ebben araszolt előre a sárkány. Fáklyák varázsoltak lobogó fényköröket mindenfelé, piros és zöld lámpások öltöztették vad színekbe a nekihevült embereket - csak a csatamaszkos, bogárpáncélos lovasok` meredtek ki moccanatlan szirtek gyanánt a hullámzó embertengerből; kígyózászlaik, a lándzsák tetején verdeső klánlobogók sötét árnyak a holdfényes ég hátterén.
A torony teteje az éjszakába veszett. Az alsóbb szintek lampionjai maradtak csak égve. e, sejtelmes derengésben a kőmonstrum oldalát borító selyemzászlók mintha egyenesen a mennyekből tekeredtek volna alá. A téren felizzottak a lámpások, petárdák sora vetett lángot s szakadt darabjaira fülsiketítő robbanással. A tér nyugati kapujánál lovasok tűntek fel, lándzsáikon a torony urának; a kerület mindenható pártfogójának lobogóival. Kísérteteknek látszottak, ahogy a füstölőpavilonok gőzét maguk előtt hajtva utat nyitottak a tömegben: Hatalmas hadilobogó következett, nyelén a behódolt klánok címereivel, mögötte szoborarcú testőrök lakkpáncélos hada. Harminc vörös lámpás billegett óriás bambuszpóznákon a nyomukban.
Moraj futott végig a tömegen, amint megpillantották a kapu festett oszlopai között a robosztus gyaloghintót. Húsz-húsz kékre festett rabszolga cipelte, nyakukon, karjaikon kidagadtak az erek. A hintó méltóságteljesen ringott, mögötte újabb póznalámpások tűntek fel, rőt világot vetve mindenüvé, mintha az első, s nem a második hold trónolna odafent.
A gyaloghintó lassan araszolt a tömegben, ívelt tetején sárkányok acsarogtak, csengettyűk és kisharangok ezrei szólaltak meg minden egyes döccenésére. Belsejében az alkonyi nap színével égő lámpás, utasa, akár az árnyszínházak bábjai: sejtelmes, mégis sokat mondó.
Hiunn Tinn a torony tövében várta, hogy a gyaloghintó közelebb érjen. Sárga csuklyásköntöse fűzöldnek rémlett, az orrából csordogáló vér bizarr arcfestésnek. Tekintete már rég nem volt a sajátja, arcán sejtelmes mosoly, szemében idegen akarat kránköves visszfénye. A tömeg meglökte, de nem törődött vele. Gyöngydíszes kalapja meggyűrődött, tenyerének tetoválásai azonban váltig biztosították számára a kegyeltek összes előjogát.
A gyaloghintó a közelébe ért és ő - illetve az a valaki ott legbelül - nekiindult. A kétoldalt feszítő, kék selyembe bújt testőrök csak addig tétováztak, míg fel nem ismerték a tenyérrajzokat. A gyaloghintó három lépésnyire járt.
Iszap. Keserű iszap.
A bűz orrfacsaró, de már nem törődik vele. Két lépés.
Hiunn Tinn mosolyodik el, vagy az a valaki szorítja rá, mit sem számít most már. Térdmagasságban a gyaloghintó szantálból faragott lépcsője.
Egy lépés.
A sárkánybárd keze a kígyókból font kapaszkodó felé nyúl, orrából vér csordul a csuklyásköntösre. Az egyik lándzsavivő, mintha babonaság ülne rajta, végtelen lassúsággal fordítja oda a fejét. Szemében hitetlenkedés.
A lépcső.
Hiunn Tinn bal lába a szantálfaragványokon, bal keze a kígyókapaszkodót markolj ahogy elfehéredik. Jobbja a sárga köntös mélyén, markában kígyótest az agínkés markolata. A testőr szája elkerekedik.
A függöny.
A hintóhordozók észrevehetetlenül megrogynak, kék testükön kék holdfény s a röppentyűk szikravilága. Tinn előrenyúl, két ujjal húzza félre a nehéz selyemfüggönyt, melyen felvillan a hímzett aranysárkány.
A lámpás.
Halkan mordul a fény odabent, végignyal az agínkés pengéjén. Felé fordul az árnykép. Aszott keze a sárkánymaszk fogóján, mögötte vérszínnel ég a szeme. A sárkánybárd vért köhögve ugrik a gyaloghintóba, mögötte acéllándzsák emelkednek.
Iszap. Rothadó iszap. .
A gyaloghintó gazdája leereszti a faragott sárkánymaszkot. Mosolyog, homlokán, arcán lassan csordul végig a vér.
A Kővár fekete kolosszusként meredt a csillagfényes égre. Falai tövében négy árnyék lehelete gőzölgött. A kopott lépcsősor, melyen álltak, a jéghártya födte várárokhoz vezetett. Ott volt a vaskapu is: kicsinyen és észrevétlenül, ahogy mondták. És nyitva, ahogy az utolsó üzenetben állt.
Az orgyilkosok vezetője mélyet lélegzett. Más talán nem is hallhatta a suttogást, amint vállalkozásukhoz a sárkányisten áldását kérte. Szemét egy pillanatra lehunyva távoli nádasok képe derengett fel előtte, égkék festékkel megrajzolt nádbugák és sás. Darvak nyújtották nyakukat az égre, borostyánszín szemükben, mint mindig, feszült várakozás Azután felröppentek. Beleborzongott a tó tükre.
Az enoszukei nem szólt, csak intett. A sötétség mutatta, merre kell menniük. Az első árnyék eltűnt a sármocskos ajtó mögött, ujjai nyomán durva rozsdapermet szitált a fagyos földre.
A gyertyafényes teremben csend honolt: csak a pap egyre csituló lélegzetét lehetett hallani, meg a kőpadlón elvásó körmök csikorgását. A száj félig eltátva, a szemek bevéreztek. A gorviki hajfonatai kígyókként remegtek a kövön. Halkan, mintha minden mozdulat fájna, köhögni kezdett. Dorio Racchini csendben figyelte. A szertartási köpönyeg szétnyílt a pap mellkasán, szent jelképe saját vérét mázolta szét rajta. Szemében a nemrég átélt halál rettenete izzott: ha másé volt is, minden erőt kiszipolyozott a tagjaiból.
Száraz szája felemás vigyorra görbült ugyan, pillantása azonban zavart volt, távoli. Racchini szótlanul bámulta, nem nyújtott neki kezet, se boroskupát. Tudta jól: a sacerdonnak egyedül kell megküzdenie a szellemvilág marasztaló őrületével, s csakis Ranagol akarhatja, hogy visszakerüljön.
- Meg. . . van - susogta erőtlenül Shirappa. Bágyadtan elvigyorodott. - Megvan. Legalább láttam...
- Megölted?
- Nem... Az nem sikerült, de már benn voltam a gyaloghintójában.
- És? - Dorio kissé félrehajtotta fejét, hogy mélyen a véres szemekbe pillanthasson.
- Nehéz lesz... elpusztítani - köhögte Shirappa, és feltápászkodott. Kimerülten üldögélt a fekete kövön, aszkétaarcának hegyvölgyeit borongós színekkel világították meg a gyertyák. A vénember nem szólt, csak vésetekkel teli gyűrűjét forgatta az ujján. A pap az arcát fürkészte, de sem kíváncsiságot, sem gyűlöletet nem látott rajta. Megborzongott: a családfő arra a másikra, a gyaloghintó utasára emlékeztette. Arra a kortalan, s mégis agg fantomra, akit a sárkánybárd szemével látott, mielőtt az meghalt volna. Nem látta és nem érezhette a holttest végső útját - nem láthatta, amint vércsíkokat rajzolva a sárkánydíszes gyaloghintóra, onnét az utcára zuhan. Mellkasa és torka feltépve, lelke zavarodott sikollyal kering az üvöltő tér felett.
Mindezt nem látta, de még magában őrizte egy darabját. Elgyötörten nézett az öregre. Csend ült közöttük; csak a gyertyák sercegtek. Az utolsó emlékképeket - ezzel a pap nagyon is tisztában volt semmiféle praktikával nem lehet kiégetni az elméjéből. Ahogy a sárkánymaszk lehull. Ahogy a vénség elmosolyodik.
- Miért lesz nehéz megölni, sacerdon? - Az öreg kísértethangjára Shirappát kirázta a hideg.
- Azért, mert az a szuke... Sin vagy hogy nevezik. . . már nem él, abradon. Azért, mert a szukék családjainak irányítója egy vámpír.
Dorio Racchini összeszorította a száját. Egy darabig nézte a padlón gubbasztó alakot, azután lassan feltápászkodott, és kisétált a viasszagú kamrából.
Az élen haladó orgyilkos felkapta a fejét: valami megváltozott benne. Érezte az öreget - nem is lehetett másként, hiszen evett belőle: az áruló megszerezte a családfő haját és körömvagdalékát, s az enoszukeinek most úgy rémlett, mintha a gorviki hernyóselyem szálon rángatná magához. A láthatatlan szál mást elé tárt, nem csak a célpont helyzetét: düh és tehetetlen, parttalan harag áradt a mágikus kapocs túlsó végéről.
Hideg fuvallat söpört végig a pincefolyosón, s a vén gorviki újból nekiindult valahol odafent. A Kővár nyugati szárnya felé, a szállására tartott. Az enoszukei intett á többieknek. Egy csiganyálas lépcsőn indultak felfelé nesztelenül.
A kijelölt úton senki sem botlott beléjük: minden úgy alakult, ahogyan az Imeko toronyban elképzelték, a gyilkosok vezetőjét mégis megmagyarázhatatlan; bántó előérzet kísértette. Mintha maga a sárkányisten tiltakozna szándékaik ellen - ám erre gondolni sem mert. Az emlékei peremén kapaszkodó fűzekre figyelt inkább, kimért neszezésükre, s a belső árnyak megnyugtató szavai ismét az összpontosítás mélyebb régióiba vezették.
Ott voltak a folyosón. Mélybarna és szürke sziklaüreg volt, halotthalvány fáklyák derengtek benne, egészén a vaskos tölgyajtóig. A vezér intett a hátvédeknek, ő maga pedig szétfolyt, kilépett a köznapi halandók egynek és oszthatatlannak vélt idejéből.
Fényvillanás, amint végigfut a folyosón, árnyékot sem vet a vastag szőnyegre. Fémsikoly, ahogy előkapja a pengét. s máris ott áll az ajtó előtt. Azután...
Az az alak mintha a semmiből termett volna előtte. A levegőből, a nyirkos folyosó halovány fényéből bontakozott ki akkor, amikor senkinek nem lett volna erre joga. A többi enoszukei késlekedett: ők maguk képtelenek voltak kilépni az időből, számukra még semmi nem történt: a vezérre rontó alak gunyoros mosolyú képe számukra legfeljebb májszín villódzásnak rémlett:
- Ide nem jöhetsz be - közölte a fantom. Nem enoszukei volt, s nem is niarei. Haja fakó, akár a holt hamu, szeme jégkék; szája gúnyos ecsetvonás.
- Be kell mennem - suttogta a feketére mázolt arcú gyilkos, és lesújtott rá. Az alak nem lépett félre, könnyedén hárította a vágást. Kezében keskeny ezüstpenge sírt fel, s a gyilkos szeme tovább keskenyedett a döbbenettől: Sakagi műhelyében készült kard volt, tökéletes és megfizethetetlen. Kettőt lépett balra, várta az idegen támadását, de az nem mozdult, csak mosolygott. Hátuk mögött lassan ébredező szobrok voltak csupán az Imano gyilkosai.
- Ki vagy? - a gyilkos új alapállást vett fel, kardját rézsút maga előtt tartva. A másik nem reagált, csak jégszeme villant az ólmosan billegő fáklyafényben.
- Nem számít ki vagyok, sem az, hol születtem. Tudom a titkaitokat, szuke, s jó pénzt kapok azért, hogy távol tartsalak titeket ettől a küszöbtől.
A gyilkos szeme összeszűkült. Újra vágott, s elkeseredetten érezte, hogy a vén gorviki mozgásba lendül a hernyóselyem fonal túlsó végén. Egyre távolabb került tőle.
Társai mindebből mit sem láttak, a folyosó végén támadt derengésből bántóan éles, sivító hangok szüremlettek ki csupán - fegyvercsörgés vagy talán beszéd -, jelezve, hogy vezetőjük ellenállásba ütközött az időnek azon szegletében, hová nekik nem volt bejárásuk. Közelebb óvakodtak.
Az idegen - beszéde alapján északi kardművész minden vágást hárított, s váltig mosolyogva vizslatta az enoszukeit.
- Erős vagy, szuke. Jó harcos, de ellenem mit sem érsz. Lássuk, ki bírja tovább a táncot!
A gyilkos fogást váltott, jobbra lépett. Még egy támadást meg kell próbálnia, mielőtt szellemének energiái elfogynak, s ő maga visszazuhan a halandók idejébe. Vagy megöli vele az északit, vagy saját erejét végletekig kiszipolyozva tovább bírja a sárkányálmot, mint amaz.
Sárkányálom. A harcosok saját ideje. Míg százat dobban az ő szívük, s a kívülállóké csupán tizet. A darvakra gondolt, a borostyánszemekre, és támadásba lendült.
Az északi hárított. Kicsit lépett csak arrébb s most elégedetten figyelte a gyilkost; a feketére mázolt arcról lecsorgó izzadság mocskos csatornáit. Látta szemében a fáradt villanást. Elmosolyodott megint.
- Vége az álomnak, szuke.
A gyilkos hörögve bukott vissza a halandók idejébe. A levegő szétfolyt körülötte, ahogy kardját magasra emelve próbálta hárítani a homályos derengésben készülődő vágást - sikertelenül.
Fakó hajú férfi lépett ki a semmiből. Szeme jég, ujjasa akár a csillagtalan éj. A gyilkosok értetlenül bámulták, míg az magától értetődő mozdulattal rázta le kardjáról vezetőjük vérét.
- Ide - nyúlt hátra a vaskos rézkilincsért - nem jöhettek be. - Szélesre tárta az ajtót, s a szoba homályából síró árnyak zúdultak a folyosóra. Egy lomha alak jött közöttük, akár valami pásztor, halottszín bőrét sárgára festette a fáklyafény. Görnyedt öregasszony volt, göcsös kezű, haja, akár ezer vékony kígyó, hártyavékony fejbőre körül tekergett. Elmosolyodott; fekete gyapjúkendője alól szabadon engedte az árnyakat, aztán csak várt - hagyta, hogy bömbölésük nyomja el a gyilkosok végső sikolyát.
Dorio Racchini nehéz léptekkel kapaszkodott egyre feljebb a Kővár sziklatornyába. A várost akarta látni odafentről, a millió fénnyel világló monstrumot, hogy valamelyest megnyugodjon. Erion látványa, a horizontig nyúló fények pisla tengere mindig lehiggasztotta, mint egy homlokon végigsimító, hús anyai kéz.
Ahogy a toronysisak alá ért, valósággal mellbe vágta az éjszaka hidege. Régi babona késztette rá, hogy megtorpanjon (gyerekkorában úgy hitte, mély levegővétel nélkül a szél kikapja az erkély korlátja mögül) aztán nagyot szusszant, s kilépett a tintafekete ég alá.
A vörös hold magasan állt a város felett, fátyolos uszálya, tágas udvara elsápasztotta a csillagok fényét. A város csillagaival persze nem tudott elbánni: a vén gorviki a korlátra támaszkodott, úgy vette számba az ismerős fényeket. A Hercegi Palota szikrázó koszorúját, a rőt Darton-tornyot, a Rivini Aréna roppant körének jelzőlámpásait messze északon, a Nekropolisz lángoszlopait keleten, kissé közelebb a világ közepének nevezett kalandorfészek szikrafüzérét, a Kapuk terének szürke tornyát, s körötte a zsarátnokok kígyózó füzéreit. Nyugatra a kikötő világítótornyai tündököltek az éjszakában, a dokkokon innen a Hercegi Bankház mágikus lámpásai hunyorogtak, elnyomva az elpusztíthatatlannak tűnő Tharr-szentélyek beteges derengését.
És közel, egészen közel, szikraesőben tündökölt az Imeko torony, kicsiny világa nagy ellensége.
Dorio sokszor jött fel ide, mióta az apja meghalt, és ő kézbe vette a család ügyeit. A roppant háztömeg látványa most is egyfajta révületbe ejtette: kilúgozta belőle a haragot, a bosszúvágyat: a jó gazda elégedettségével támaszkodott a hideg kőkorlátra. Mellette kis láncokat csörgetett a szél. Amíg a felesége élt, ő akasztgatott ide a meleg időszakban mindenféle növényeket, őelőtte Dorio kalitkáié volt a hely. Csupán az enoszukei torony látványa szúrt, akár a mérgezett tőr.
Árulás. Apja arca derengett fel Dorio előtt-milyen törékenynek és esendőnek látszott, mikor meghozták a sikátorból! Csizmájáról sárdarabok hullottak; ahogy a véres kocsiról leemelve tető alá cipelték. Hörgött és vérbuborékokat köpött: a dzsadok mérge nem volt elég erős, ő pedig mintha végre elszánta volna magát a cselekvésre, és életben akart volna maradni, minden erejével a lassan terjedő halál ellen feszült: Arca szürke volt, a méreg és a kín minden színt kiszívott belőle. Kendői félrecsúsztak: nem az abradoni csomókkal ékes selyemdíszek voltak már, csupán véres rongyok, melyeket szorosabbra bogoztak, hogy el ne vérezzen.
Emberei üvöltöztek, kirurgusért, papért szalajtottak, a testőrök elreteszelték a kapukat. Dorio apja a konyhaasztalon feküdt - egyelőre nem merték mozdítani, mert sötét folt terjengett alatta, és a zsírszagú lámpások bolond táncot jártak a kormos mennyezet rézláncain. Árnyak ugráltak a fiú szeme előtt: a ház sajátemberei és rézserpenyőkben villanó tükörképeik. Halálszag terjengett a levegőben, s Dorio sosemvolt érzéssel kezdett barátkozni: perceken belül mindenki az ő szavát lesi majd. Szép Doria az apja mellett térdepelt, ajkáról törölgette a vérfoltokat. Másik keze ökölbe szorult, s Dorio biztos volt benne, hogy vérengzéssel vesz majd bosszút a gyilkosokon. Ő maga hátrébb húzódott, hogy utat engedjen a kivörösödött arcú kirurgusoknak. Erinna sikoltva törte darabokra a piócásüvegeket, s átkozódva rontott egy rákszín seborvosnak.
A haldokló tekintete a fiát kereste, s mikor rátalált, Dorio furcsa fényt látott felvillani a ködös szemekben. A mocskos csizmák remegő ütemet doboltak a konyhaasztalon, sáros vér csorgott a kőre. Apja nem szólt egy értelmes szót sem, míg kiszenvedett, Dorio pedig félrefordult, így nem látta az elhomályosuló, messze, nagyon messze néző szemeket. Egy sültekkel és pörccel teli tepsit piszkált, s csak akkor nézett fel, amikor nővére és húga felzokogott a háta mögött.
Vadkansült és áfonya illata, rézszín fények a himbálózó serpenyőkön.
- Mit kívánsz, abradon? - Szertartásos szavak a háta mögül. Nagyot sóhajtott és megfordult. Kék szemek, vékony bajusz, deres halánték. Terda, apja testőrkapitánya. Szemében a ki nem mondott félelem visszfényei.
- Végezzetek a gyilkosokkal - mondta csendesen.
- Hadd vezessem őket én, Dorio! - A húga hangja. Még könnytől nedves.
- Menj - Dorio áldásra nyújtotta a kezét. Húga térdet hajtott, majd szótlanul felállt, és emberei élén kisietett a konyhából.
Nehéz idők jártak ezután a dzsadokra Erionban. Szép Doriát tizenötször próbálták meggyilkolni, a hús és az arany hatalma azonban mindannyiszor megálljt parancsolt nekik.
- Mindent neked köszönhetünk, Dorio. Mindent neked köszönhetek.
A vén gorviki megfordult. Erinna; a halálmosolyú Erinna állt mellette. A várost figyelte ő is, a távolban remegő fényeket. A bogos gyapjúkendőjében raboskodó árnyak nyugtalanul mocorogtak.
- Nos? - sziszegte kísértethangján Racchini.
- Megpróbálták.- mosolygott rá nővére - A vezetőjükkel a fakóhajú végzett, és nekem hagyta a többit. Köszönöm őket, Dorio. - Halkan, kehesen nevetett, csak a vén gorviki tudta, hogy nem köhög. - Őket is.
- Hagyj ezzel, Erinna. - Racchini megfordult, és magára hagyta nővérét a fagyos éjszakában.
Fényes reggel köszöntött Erionra, olyan, amilyennel az istenek kegye csak őszelőn szokta meglepni a városlakókat - a meleg holmit csak a korábbi fagyok emléke marasztalta az embereken.
Dorio Racchini csendet parancsolt a Kővárra, ő maga kedvenc unokájával a központi torony nagytermében üldögélt. Rantinak narancsot hozatott és kevifügét, s a gyerek hálatelt arccal pislogott feléje a magas támlájú székből. Övé volt a világ, ez kétségtelen, s a nagyapja azt is megígérte, hogy egyszer tényleg minden őt illeti majd, s akkor ehet narancsot meg kevifügét, amikor csak akar.
A csiszolt deszkával burkolt falakról vaskos, aranyozott képkeretek lógtak, faragásukon megült a por, s a képek, a Racchiniak legdicsöbbjei mogorván vagy épp néma daccal tekintgettek utódaikra.
Ranti álmélkodva szemezett a festményekkel: Konokul villanó szemeket, karvalyorrokat, büszke szájakat, s olyan gőggel előrevetett állakat látott, hogy nem lehetett kétsége felőle: nem csupán a Kővár, de egész Erion urai innen kerültek ki, s immáron bizonyos volt benne, hogy maga a herceg is Racchini kell hogy legyen.
Felismerte apját, a szúrós szakállú Sarrolát, amint öccsével a mosolygós Chimessával egy terített asztal mellett üldögél, s egy pillanatra elszorult a szíve. Csak az nyugtatta, hogy apja most már magát Ranagolt szolgálja, s hogy a Kosfejes meg lehet vele elégedve, ha nem engedi vissza.
És ott volt Secchi, a mindig vidám Secchi is, de ő is sokkal fiatalabb volt, nem ült óezüst a halántékán, és még nem tűnt kövérnek sem. Biztosan az az abraselyem kendő volt rákötve, amit azóta Rantinak ajándékozott, mert hogy neki nagyobbra lett szüksége.
- Az ott meg te vagy, nagyapa - mosolygott az öregre.
Dorio száj a megmoccant, mintha maga is mosolyogna, de csak sóhajtva megrázta a fejét.
- Nem én vagyok. Az az én nagyapám. Ambro. Mi Racchiniak mindent neki köszönhetünk - A festményre nézett, mint már annyiszor, ha segítségre vagy tanácsra volt szüksége, a merészen görbülő szájra, az erős karokra, és felsóhajtott. Mindennél többet adott volna azért, ha a festett alak leléphessen a vászonról:
- Tényleg - mondta Ranti -, neked még megvan á másik szemed is. Neki miért nincs? e
- Baleset volt - lehelte a lidérchang. - Csúnya baleset.
- Hát akkor te hol vagy? - A gyerek leszökkent a székről, és futva indult körbe a festmények alatt: Dorio lassan követte. Ragaszkodott hozzá, hogy hetente egyszer magára maradhasson unokájával, s Rantinak fogalma sem volt, hogy ha bárki másba botlana nagyapján és a fakó hajú, fura mosolyú férfin kívül, az alighanem belehalna a találkozásba.
- Ez vagyok én - állt meg az öreg egy kép alatt. - Amikor készült, fiatalabb voltam. - Halvány mosoly. - Sokkal fiatalabb.,
Szinte érezte, ahogy két selymes kéz átöleli azt a sokkal fiatalabb derekat. Hátulról; ahogy csak a nővére, Erinna szokta. Ahogy ott az istállóban tette.
- Azt ne mond, Dorio, hogy még sosem voltál szerelmes...
- Tudod jól, hogy nem, és hogy nem is leszek felelte dacosan Dorio, miközben szíve majd kiugrott a helyéről. Bizonytalan mozdulatokkal csutakolta tovább az almásderest. - Ismered a véleményemet a nőkről és minden praktikájukról. Nem akarom, hogy valaha is másként legyen. - Nem mert nővére szemébe nézni, mert akkor ő rögtön rájött volna. Dorio sejtette, hogy tudja, de hogy miként és hogyan jöhetett rá, arról fogalma sem volt. Tulajdonképpen magának sem merte bevallani, hisz a vérfertőzés mégiscsak bűn, ha nem is a legnagyobbak közül való. Sacerdon Cascát nem kérdezte, de úgy sejtette, feloldozásra tőle sem számíthatna. És ha a Kosfejes helyeselné a dolgot, akkor mi lenne? Aligha változna bármi is.
Erinna melléje perdült. Selyemszoknyája minden suhanása mintha őt csúfolta volna, a szeme megőrjítette, s a fiúban olyan édes vágyakozás ömlött el, hogy a torka is kiszáradt tőle.
- Hagyj békén a gyerekes dolgaiddal, Erinna! Gyűlöllek! - Hátat fordított neki, mintha csak kedves kancája zablájával bíbelődne. A ló és Erinna illata az orrába kúszott, valahova egészen belülre, hogy remegni kezdett a keze. Ujja a torz vésetekkel teli gyűrűre tévedt. Összeharapta ajkát. Pont most nem jár erre senki! De hiszen ő parancsolta el a lovászokat, mert egyedül akart maradni a lovával. A kanca oldalra fordította a fejét, borostyán szembogarában aggodalom csillogott. És Erinna, ahogy ott mosolyog a háta mögött.
Dorio az apjára haragudott, őt okolta mindenért, amiért a széltől is óvta mindőjüket, amiért gyáván bezárkózott a Kővárba, míg odakint, a mindennél hatalmasabb és érdekesebb városban annyi minden történt. Nem kerülhetett volna ilyen helyzetbe, ha néhanap kiengedik, hisz ott kinn nők is voltak - igazi, mindenre kapható nők, akikkel heves álmait benépesítette.
Ám ezek a nők egyszerre mind eltűntek, megszűntek létezni, bármiről is handabandáztak Dorio felnőttnek számító unokabátyjai, mert - talán mégis Ranagol akarta így - volt valaki a Kőváron belül, aki beköltözött a legrejtettebb gondolataiba.
- Dorio - Erinna mintha közelebb lépett volna. - Ne butáskodj, Dorio.
Az ifjú Racchini felemelt, ökölbe szorított kézzel pördült meg; már látta is nővérét vérző, betört orral a szalmára zuhanni, és akarta... ó Ranagol, mennyire akarta, hogy így legyen! Ha megüti, egyszer s mindenkorra vége - de a lány csak mosolygott, és volt a szemében valami, ami kiszívta az erőt a felemelt ökölből, és ha maradt is vágy, hogy rávesse magát, az már teljesen mást takart, nem reccsenve összeroppanó orrcsontot, hanem bűnös, mindennél szégyenletesebb ölelést.
Erinna mosolygott, szeme borostyán, szája vércsepp és az illata, akár a sárló kancáké:
Dorio keze lehanyatlott, szemébe könnycseppek gyűltek, hogy legalább azok elhomályosítsák a látását. Vaksötét helyre zuhant, vagy csupán ő maga akarta, hogy ne is emlékezzen rá. Soha.
Amikor magához tért, a szalmatörek közepén feküdt meztelenül, akár Ranagol valamely őrült szentje; testén vér; vérrel rajzolt ábrák végig még pelyhes mellkasán. Vérből és verítékből, de nem az övéből.
Erinna az almásderes kanca mellett állt, nyugodtan, akár valami szobor, és a ló homlokát simogatta. Ruhája elrendezve, egyetlen ránc, gyűrődés sincs rajta, mintha valóban márványból faragták volna. Öccsére pillantott. Szeme sötét borostyán, szája alvadt vércsepp, a haja ősz.
- Köszönöm, Dorio - suttogta. - Mostantól mindent neked köszönhetek.
Szoknyája mintha magától moccant volna, s köré lopóztak az istálló kancaszagú árnyai.
- Ne! - Dorio Racchini ökölbe szorított kézzel üvöltött, immár szellemhangon. - Ne... - térdrerogyott a kép alatt, melyről ő maga nézett le, s görcsös tenyerébe rejtette arcát.
Ranti rémült arccal nézett a nagyapjára, aztán elpityeredett.
4.
TOD
A szűzies Elvira, soványan, gyászban, fázva,
álnok férjét figyelte, a remek szeretőt,
s ajkáról még utószor az első mosolyt várta,
és esküit, melyekkel lángra gyújtotta őt.
Rossz idők jártak a Shíren kerületre, zavaros idők. Aki tehette, a négy fal közt maradt - s nem csak az egyre mostohább időjárás késztette bölcs megfontolásra az embereket.
Egyszerre megindult a kalandozók áradata. A városgigászt életben tartó száz és ezer nyughatatlan lélek mintha varázsütésre ébredt volna: mihelyt megneszelték, hogy a gorvikiak és a távoli sziget lakói egymás torkának ugrottak, azonnal akadtak zsoldosok, százszámra önkéntesek, akik a jó üzlet reményében az Imeko torony vagy a Kővár környékén kórincsáltak. Szűzies boszorkányok s ártatlan arcú gyilkosok éppúgy akadtak közöttük, mint sötét bérvarázslók vagy megcsömörlött bajvívók. A tapasztaltabbak ugyan a vállukat sem rándították az ügy hallatán, mondván, nincs az a pénz, amiért hajlandóak lennének két ilyen megveszekedett hírű népség perpatvarába avatkozni. A bizakodóbbakat is hamar elriasztotta az a konok gyűlölet, amivel a családok befolyási övezetének határain találkoztak. Akik még ebből sem értették meg, hogy mindkét fél szigorúan belügynek tekinti a vitát, és nem hajlandó kívülállókkal osztozkodni a várható nyereségen, azokat két-három nap múlva halászták ki a tengerbe ömlő csatornák vizéből. S ha volt olyan, aki ezek után is pénzt szimatolt az ügy mögött, s érzett magában kellő tehetséget, ráadásul még bizonyságot is tudott adni kivételes képességeiről, azoknak - rendkívüli esetről lévén szó - a családok általában adtak egy lehetőséget.
Megszaporodtak az idegen hullák a kerületben ismeretlen holttesteket fújt be avarral a szél, és senki nem csodálkozott azon, ha kimeredt szemű dzsadok vagy egyéb délvidéki népek úsztak hanyatt a csatornákban, s bőrüket a halak csipkedték.
Egy nap különösen heves összecsapás tanúi lehettek a Permen-piac árusai, s mind a környéken élők: két házat is a földdel tettek egyenlővé azok a martalócok, akik a két gyilkos horda zsoldjában fenekedtek egymás ellen. Gorviki zászlók alatt harcolók csaptak le egy lopva közeledő társaságra, nem messze a piac szélső, aranysárga tetejű pavilonjaitól, s véres küzdelemben hátrálásra kényszerítették őket: Két füstös képű hergoli boszorkánymester maradt a nyirkos kövezeten haláltól fátyolos szemekkel, és néhány - a tetoválások alapján aszisz - férfikar, melyekről utóbb már bajosnak tűnt kideríteni, melyik oldalon forgatták a fegyvert. Az enoszukeiek bérencei egy kereskedő raktárába, egy csinos, héttornyú palotába s a vele szomszédos mutatványos barakkjába vették be magukat. A tiltakozó tulajdonost és a truppot kardélre hányták, és megölték a széltoló legfőbb látványosságát, egy vak és bilincsbe vert hegyi óriást is, akinek testével később a barakk nagykapuját torlaszolták el.
Ám a sors soványan mérte számukra a szerencsét aznap: mikor egy renegát tűzvarázsló lángokból szőtt vadállatokat eresztett rájuk - akik a tetőn perzseltek maguknak lyukakat, hogy sercegve alázuhanjanak nemhogy nem bírtak végezni velük, de a Sacron miatt elegendő levegőhöz sem jutottak, s hamarosan megfulladtak.
Fekete fellegek komorlottak Erion felett, s az öregebbek már arról kezdtek beszélni, hogy hamarosan kezdődik a havazás. Szomorúak voltak az utcák, hová önszántukból csak kevesen merészkedtek, s szomorúak voltak a dalok, melyeket az asszonyok a szájukra vettek. Gyászban álltak a déli kerületek, s csak kevesen gondolhatták, hogy hamarost vége szakad a nyomorúságnak. Akár a mohos tetőgerinceken a galambok, fázva bújtak egymáshoz az emberek, s egyre az egeket lesték, mikor könyörülnek meg végre az istenek.
A férfi azt mondta, Tod a neve, ami akár igaz is lehetett, a vén gorviki egy fikarcnyit sem törődött vele. Az késztette mosolyra, hogy az Imeko vénségét éppen egy sárkánnyal - mégpedig gorviki sárkánnyal - falassák fel:
Tod sápadt volt, akár egy fényesre csiszolt ezüsttükör, fekete szemei ezért az átlagosnál is jobban magukra vonták a szemlélődő tekintetet. Szép szeme volt, az asszonyok legalábbis megvadultak tőle, és mély, álnok tüze valamelyest arcának hideg fényét is ellensúlyozta. Haját hosszúra hagyta, s nem fogta össze semmilyen praktikával, se homlok-, se fejkendőt nem rakott rá bilincsnek. Fekete márványként vette keretbe vékony és pökhendi arcát. Bajuszát vékonyra vágta halovány ajkai fölött, s az együtt izgett-mozgott a szájával, miközben beszélt. Azt állította, Akvilonból szólította el a jósors, erre utaltak derekának gonddal kötött kendői is, de Doriót ez is csak annyira érdekelte, mint a neve. Inge hófehér volt, abraselyem, akár a bokaöve, bársony ujjasa és jófajta nadrágja fekete, akár a csillagtalan éj.
A családfő a haját fogó ezüst hurokcsatokkal és kendőkkel bíbelődött, míg a hivalkodó ficsúrt méregette. Azt a férfit akarta látni a saját .szemeivel is, akiről Dialmo, Ferran és a sacerdon beszélt, nem a sima mosolyú, választékos beszédű pengeművészt. Ez a Tod nevű alak egyelőre inkább keltette kígyó, mint sárkány benyomását.
Hivalkodó kardjait, ramieráját elvették, búcsúznia kellett kendőpengéitől, csizmájában dugdosott hajítótőreitől - ennek ellenére olyan magabiztosan és jókedvűen ült az öreg előtt, hogy Racchini feltételezte, mégiscsak maradt nála fegyver. Ez a lehetőség sem izgatta különösebben: ha a ficsúr munkát keres, felelőtlenül cselekszik, ha a fogát vicsorgatja reménybeli gazdájára. Mert kutya ez, ha vadászeb is jó, ha tisztában van a helyével, és nem próbál feljebb kapaszkodni onnét.
- Azt állítod tehát, hogy gond nélkül bejutsz oda.
- Pontosan - bólintott Tod, és Racchini most először látott meg valamit az éjfekete szemekben. Valamit, ami miatt a fickó talán tényleg rászolgál veszett hírére, ami miatt talán több asszony is elveszítette hirtelen haragú férjét vagy fivérét. Az akvilonai sárkánykígyó elmosolyodott. - Pontosan ezt állítottam, abradon.
Dorio csendben figyelte a székébe visszadőlő alakot, s egyetlen mozdulattal elhallgattatta a jobbján várakozó Dialmót. A zöld szemű ifjú tekintete egy minutumra összevillant az atyja baljára szorult Ferranéval. Az nem szólt - nem is szólhatott -, csak bámult a fekete alakra. A terem homályában még valaki szusszant: Ranagol papja úgy állt Dorio karszéke mögött, akár egy hűséges árnyék.
- Rendben - suttogta a lidérchang. A vén Racchini vizslatta még egy darabig Todot, azután felállt. - Ha igazat beszélsz, mostantól csak velem van dolgod és Ranagollal. - Ismét .intett, mielőtt fiai megszólalhattak volna. - Gyere utánam! És te is, Shirappa!
Határozott léptekkel vágott át a termen, orkabőr csizmája meg-megnyikordult, s hamarosan csatlakozott hozzá Tod kopogó, kimért lépteinek és Shirappa csoszogásának nesze. Ajtónyílás ragyogott fel a terem túlfelén - a három árnyék eltűnt, az innenső oldalon azonban kék derengés rajzolta ki egy hatodik, mindeddig láthatatlan férfi vonásait. Az északi kardforgató, Dorio előző szerzeménye mintha mosolygott volna. Fakó haján, meztelen pengéjén táncot járt a fáklyafény.
Dorio egy kis helyiségbe vezette őket. Alacsony ajtó nyílt oda, le kellett hajolnia annak, aki befelé tartott - talán csak a kis Rantinak nem lett volna szüksége ilyesmire; ám a vén gorviki biztosra vette, hogy unokájának jó darabig nem lesz még dolga itt. Később... nos, talán.
A férfiak boltíves kamrába lépte. A falon penészvirág, a levegőben fém és korom szaga érzett. Újabb rövid folyosó következett: Shirappa intésére baljós remegéssel keltek életre a falikarok kék lángjai. Dorio Racchini egy darabig elszöszmötölt a fal egy pontján - Tod nem látta pontosan mit is csinál, de emlékezetébe véste a helyet: bántatlanul legfeljebb idáig juthatna, innen valószínűleg gyilkos csapdák és lélekorzó varázsjelek veszik körül. Magabiztosságát nem veszítette el, de nem lett nyugodtabb. Hosszú csigalépcső tárult fel, melynek grádicsain egy örökkévalóságig ereszkedtek lefelé. A lépcső alján kis terem várta őket, mennyezetéről és falairól nedvességtől halódó freskószentek néztek a fényből érkezőkre. Újabb macskahátforma, vaskos tölgyajtó gyerekkarnyi reteszekkel és rozsdában morgó zárakkal. Hosszú folyosó terpeszkedett mögötte, szinte hallani lehetett, ahogy nyöszörög a ránehezedő föld és szikla nyomása alatt. Kékes derengés világlott fel a falikarok markában, ahogy beléptek. A pap elégedetten göcögött Tod háta mögött.
A folyosón különféle rituálék nyomai bukkantak elő: befalazott kezek maradványai lógtak ki a falból, ördögi fáklyatartók, kusza és torz vésetekkel borított falrészek váltakoztak mágikus ikonokkal, hogy Ranagol áldását biztosítsák. Tod immár bizonyos volt benne, hogy Racchini és a Kosfejes kutyája nélkül nem juthatna el idáig, s ettől fogva nem is összpontosított többé a részletekre - hagyta, hadd vezessék.
Racchini szuszogott, akárha a torkát vágták volna el, s a sacerdon szótlansága sem derítette jobb kedvre a néhai akvilonai gon-corgát. Már régen letett arról, hogy gyűrűtőreit vagy selyemhurkait használja, ha úgy fényesebb jutalomhoz juthat: e két baljós alak nélkül élve sosem jut ki innen. Sötét sejtelmeit csak fokozta az egyik sarok mögül előbukkanó látvány.
- Remek - suttogta alig hallhatóan.
A folyosó bal oldalán, roppant csatabárdjára támaszkodva, három láb magas ércszobor terpeszkedett, szemei - holt üregek - az érkezőket fürkészték a szarvas sisak árnyából, ércszakálla akárha összenőtt volna páncéljával. Damquuis. Todnak nem kellett bemutatni Ranagol ereklyéinek őrét, s azt is jól tudta, hogy a démonlovag mögött az ellenség koponyái fognak rávicsorogni a habarcsból egy ajtó körül. Úgy vizslatta a szobrot, ahogy a hűtlen szeretőt szokás, s a szeme sarkából még akkor is azt nézte, amikor Racchini szélesre tárta előtte a vasalt ajtót.
- Itt nyugodtan beszélhetünk.
- Minden bizonnyal, abradon - mondta széles mosollyal Tod, bár nem sok helyen lett volna kevésbé szívesen, mint itt. Shirappa egyhamar székeket kerített. Az akvilonainak Racchinival szemben, magának a vén gorviki mögött rakta le. Csontos arca elégedetten fénylett a sercegő fényben, a homlokára tetovált kosfej mintha vicsorgott volna. Todnak minden szívélyessége ellenére a legkevésbé sem tetszett a pap:
Kis, homályos teremben voltak, és a sápadt férfit az sem derítette jobb kedvre, hogy a falak mentén számos újabb ajtót látott felderengeni. Az égő szurok bűze az orrába mart:
- Shirappával mindent tisztáztunk már - kezdte Dorio. - Az utolsó részletet is kidolgoztuk, s csupán Ranagol kegyelmében bizakodtunk, hogy előbb-utóbb akad valaki, aki végrehajthatja tervünket. Várt, vén szemei a kalandor tekintetét keresték. - Azt állítod, hogy bármikor behatolsz az Imeko toronyba.
- Igen, abradon.
- És hogy addig jutsz odabent, ameddig csak akarsz.
- Most sem mondhatok mást. - Tod ajkáról nem tűnt el a mosoly.
- Rendben. Shirappa!
A tetovált homlokú felállt, és kicsiny ajtót nyitott a homályos falon. Tod érdeklődve figyelte. A pap morgott valamit. Sápatag lidércfények ugrottak elő a sarkokból, baljós árnyakat bűvöltek életre. Mint valami kővé vált cetgyomorban, görbe oszlopbordák és csigolyaívek derengtek odabent. A pap motozott egy sort a vasveretes ajtó mögött, s mikor vékony árnya ismét megjelent, valamit tartott a kezében - egy ezüstveretes ládikát, s megfontolt léptekkel tért vissza ura mellé. A lidércfények kilobbantak odabent.
- Mi az ördög ez?
Shirappa megállt az öreg mellett, hosszú orra mellett ékkövekként ragyogtak a szemei.
- Sárkány. - A családfő szántszándékkal váltott pyarra, hogy külön nyomatékot adjon a szónak, melyet a zsoldos név gyanánt viselt. - Tüzet hord a gyomrában, hogy kedvedre tombolhass és pusztíthass ellenségeink fészkén. Sáfárkodj jól az erejével: csakis a vén szuke mellett engedheted szabadjára. Ne félj, a tűz megérzi a közelségét, és tudni fogja, hol keresse. - Pengevékony mosoly. - Ranagol démonlovagjai mindig rábukkannak az Ő ellenségeire.
Ha lehet, Tod egy árnyalattal még sápadtabb lett. Szárazat nyelt.
- Raquan Tüze?
Shirappa bólintott, és átnyújtotta a szelencét. Tod kényszeredett mosollyal nyúlt utána. Racchini először látta szertefoszlani a fejvadász magabiztossága, de ezt ezúttal nem a gyengeségnek tudta be. Örült, hogy olyan férfi akadt az útjába, aki tisztában van azzal, mi vár rá, ha hibázik.
- Még valamit - hallotta a szellemhangot Tod. Kezében ott remegett a szelence, akárha élne, s ő nem lehetett biztos abban, hogy csak képzelődött. - Egészen közel kell menned a szuke kutyához, s utána nincs visszaút: a tűz téged is elemészt.
- Hogyan? - Tod szemei hitetlenkedve villantak, hüvelyke a gyűrűtőrök zárjára ugrott, hogy négy pengét varázsoljon öklére, ha kell.
- Hacsak... - sziszegte a vén gorviki előrehajolva, talán hogy kiélvezze a pillanat adta hatalmat, hogy beszippantsa a fejvadász izzadta félelem zamatát ...hacsak nem használod fel időben ezt.
Újabb tárgyat nyújtott az akvilonainak, alig hosszabbat, mint saját mutatóujja. Ránézésre csontból faraghatták, s nem lehetett vastagabb egy fűzvesszőnél. Sárgás felszínét vésetek borították: megfeketült vagy barnára színeződött göbök, parányi árkok, hő és penge marta hegek.
- Mi lenne ez, abradon? - Tod minden energiáját felemésztette, hogy újra felöltse a nemtörődömség álarcát. Az öreg intett papjának, hogy beszélhet.
- Térmágikus vésetekkel telerótt pálca. Csak egyszer használhatod - A pap boldognak tűnt: magas homlokán kisimultak a ráncok, így megnyugodott a tetovált kosfej is. - Ha eltöröd, felszabadítod a belézárt hatalmat, megtöröd a vésetek biztosította kötéseket, s a pálca idehoz téged a Kővár udvarára. Magad mögött hagyhatod a démonlovag Tüzét, s mi várni fogunk rád a jutalmaddal.
Tod eltöprengett. Arcán tétovára vált a mosoly.
- Mi a biztosíték rá, hogy ez a pálca valóban erre alkalmas; nem csak egyszerű csontdarab?
- Semmi - sziszegte Racchini -, a szavamat kivéve. - Tod jó színész volt, sokkal jobb az átlagos fejvadászoknál, a szemvillanása sem árulkodott, Dorio azonban ismerte annyira a fajtáját, hogy enélkül is olvasson a gondolataiban. - Két dolgot ajánlhatok még. Az egyik, hogy Ferran fiam elkísér, s együtt jártok a dolog végére - Egy darabig hallgatott, a fekete szemeket fürkészte: már látta bennük az elutasítást. - Ám ekkor értelemszerűen a kialkudott áradnak is csak a felét kapod meg.
- Megtisztelsz, abradon de talán megértesz, ha ezt nem fogadom el. Nem mintha kételkednék fiad képességeiben, ám egymagam minden bizonnyal könnyebben boldogulok odabent.
- A másik - recsegte a lidérchang, s Racchini vaskos aranypénzt varázsolt elő a markából -, hogy ellenőrizteted a pálcát. Nesze, a költségekre.
Erion hercegének, a Godorai Birodalom és Kyria helytartójának profilja villant a fejvadász felé dobott érmén. Tod marka hangtalanul zárult össze.
- Bérvarázslót kedvedre találhatsz, Sárkány - csak rajtad áll, melyikre bízod magad. Ha értik a dolgukat, nem fognak megcáfolni: ugyanazt fogod hallani a pálcáról, amit Shirappától.
- Nem mintha kételkednék a szavadban, abradon...
- Ne fárassz a pimaszságaiddal, Sárkány Eredj, végezd a dolgod!
- Mikor láthatok hozzá, abradon?
- Tüstént. Mehetsz, visszafelé menet nem fogda utadat állni semmi. A testőrömtől visszakapod a fegyvereidet. - Dorio nem nézett a hajbókolva távozó alak után. A fal repedéseit figyelte, s-a szurkos lángok hajladozásait a falikarokban.
- Idősebb annál, amennyinek látszik - morogta utóbb Shirappának. - Mit gondolsz, tényleg képes rá?
A pap nem válaszolt rögtön: talán a távozó léptek neszét figyelte, talán a Damquuis szemeivel követte a fejvadászt.
- Biztosíthatlak, abradon, ténylég ő a legjobb. Láttam már munka közben, jóllehet sok éve történt a dolog. - Kifújta tüdejéből a viaszbűzű levegőt. - Ő volt az apám gyilkosa.
Alig hagyta el Tod a Kővárat, a Racchiniak egyik embere vágtatott a nagyudvarra, akár a forgószél. Szemében viharfellegek villámai, köpönyege makrancos vitorla, vércseveres csődörének patkója szikrákat csiholt a kövezeten. A gyeplőt a lovászfiúk egyikének vetve leugrott a nyeregből, s szó nélkül a torony lépcsője felé lódult. A tyúkok kárálva tisztultak el az útjából, őt magát hangtalan elnyelte a torony szája, a kétfejű farkassal ékes ajtó. Dorio Racchinival beszélt egy fertályóráig.
A vén gorviki csak akkor fordult meg, amikor az ajtó becsukódott fia mögött. Akkor sem nézett rögtön a szemébe, először a kezeit figyelte, a hosszan mögötte rángó mélykék köpönyeget, finom csomókkal kötött kendőit.
- Atyám? - A kérdésben nem volt türelmetlenség, sem kíváncsiság: Ferran alázattal várta, hogy megtudja, mit kíván tőle a család vénséges feje.
- Hírnök jött az imént. Lóhalálában. - A szellemhang érzelmek nélkül, halkan szólt - Orgyilkosok támadtak Serindo an Balladira és kíséretére a paplankészítők utcájában.
- Szukék?
Az öreg arca akár a hűlt parázs, fellegszürke szeme résnyire szűkült.
- Talán igen, talán nem. Pontosat nem tudni a történtekről.
- Mérhetetlenül elszemtelenedtek.
- Igazán? - csattant fel az öreg - Mérhetetlenül, úgy véled? ~ Hogy az ember már saját otthonában sincs biztonságban tőlük? Miért nem azt kérdezted, sikerrel jártak-e? Miért nem a herceged élete érdekel? Szukék! Csak ennyire telik tőled, Ferran? Ennyire biztos vagy a dolgodban? - Kifulladva lihegett. Fia szakállában dühtől elsápadt száj vöröslött. Szemei tompa fényű gyöngyök. Nem szólt, apját figyelte, testében mélyre, nagyon mélyre kúszott a hideg, hogy beléremegett a gyomra is.
- Csalódtam én már eleget az életben - sziszegte Racchini. - Nem volt rá szükségem, hogy te is hozzátegyél.
- Atyám...
- Ne merészelj többé így nevezni! - A hirtelen kiáltástól Dorio köhögni kezdett, szemei kimeredtek. - Azt hitted, te magad ülhetsz a helyére, ha alkut kötsz az Imeko urával?
- Megértem, ha indulatos vagy, atyám, de hidd el, semmi közöm ehhez az egészhez, bármit állítottak is a rosszakaróim.
- A rosszakaróid? Azt mondod, a rosszakaróid? Dialmo, a tulajdon öcséd küldte az üzenetet, és egyetlen szóval sem vádol téged. Csupán azt üzente meg, mi történt azzal a kurafival és miként. Rossz hírt kell közölnöm, Ferran: a herceg él. Megsebesült, de él: Ranagol végtelen kegyelmében megőrizte nekünk a fattyút... - Halkan, kapkodva lélegzett - Csak én gondolkodtam el egy kicsinyég mindazon, ami mostanság történik, és mondhatom, egy percentet sincs a kedvemre mindaz, amire rájöttem.
- Nem értem...
- Meg ne merészelj szólalni, te korcs! Ha akarom, ízenként tépethetlek szét! Nem volt elég, hogy megöletted két bátyádat, hogy a tetűevő szukék kezére őket? Nem érted be annyival, hogy eztán engem is el akarj tétetni láb alól? Hát ilyen sürgős neked? Hát nem bírod kivárni, míg magamtól megdöglök? Miben bíztál? Hogy majd megváltod magad Őelőtte? Hogy elfogadja az áldozatodat, ha andon leszel közöttünk? - Köhögve megfordult. - Mert herceg akarsz lenni, ne is tagadd. Ha kell, a bátyáid élete árán. Ha kell, az apád testén keresztül. Gondolom, a területeinkből ígértél a szukéknak, hogy a szekeredet tolják.
Ferran nem válaszolt, dacosan összeszorított szájjal nézte az apját. Mikor mégis megszólalt, tompán kongott mögötte a terem:
- Mit képzelsz, vénember? Hogy mindenható vagy? Hogy bárkire rákényszerítheted az akaratodat? Azzal vádolsz, amivel magadat is perbe keverhetnéd. Hatalomvággyal és hiúsággal. Hiúsággal és mérhetetlen büszkeséggel. Én soha nem lehettem volna családfő, az én családom soha nem ülhetett volna az asztalfőn a nagyteremben. Csak azt tettem, amit te is megtettél volna a helyemben: utat csináltam magamnak. Rühelled a módszereimet? Te magad sem vagy különb! Neked mennyi bűn terheli a lelkedet? Te mit tettél, míg biztosan tudtál ülni a farkasfejes székedben?
Dorio visszafordult, villanó tekintettel méregette. Szája kiszáradt, szíve tébolyult ütemet vert roskatag mellkasában.
- Te talán nem akartál herceg lenni? - sziszegte Ferran. - Nem akartad, hogy a kerület ne a Balladik, hanem a Racchiniak nevét emlegesse igazi alázattal?
- De igen.- Az öreg meglepően higgadtan beszélt. - Soha nem akartam mást. . . csak belém több tisztelet és elővigyázatosság szorult. Több büszkeség annál, semhogy saját családom nevének bemocskolásával kerüljek előbbre. Hibáztam. -Hibáztam, mikor nem Szép Doriát adtam nőül Balladihoz, de én... én beláttam a tévedésemet, és vártam. Vártam, hogy jobb idők jöjjenek. Hogy Ranti... vagy épp a te fiaid legyenek azok, akik hercegi címet nyernek.
- És mire mentél vele? Megöregedtél, elgyengültél, és a hercegi család lassanként felfal bennünket.
- Még nem tette meg! - üvöltött Dorio -, és egyhamar nem is fogja! Ide be nem teszik a lábukat a számvevői és tanácsnokai! Amíg én élek, semmiképp! És Ranagol adja, hogy jöjjenek jobb idők, amikor több lehetőségünk lesz a felemelkedésre. Mert nem az a művészet, hogy elherdáljuk a hírnevet és a dicsőséget, Ferran, hanem hogy megtartsuk, erős kézzel megnöveljük azt! Utoljára beszélek veled, s tán kár is a szóért: áruló lettél, s ami még ennél is nagyobb bűn, nem egyetlen ember, de a család árulója. Ranagol a tudója, beköszöntenek-e azok a jobb idők vagy sem: én soha nem fogom ilyen módon siettetni az eleve elrendeltet. Egyszer én is ott maradok majd egy sikátorban, de ennek még nem jött el az ideje. Még nem.
Látta a gyilkos szikrát a fia szemében, látta a gyors mozdulatot, ahogy a ramieráért nyúl, s tudta, hogy mindez szánalmas kísérlet, meggondolatlan, kétségbeesett próbálkozás, amit Ferran immár semmiképp nem tehet jóvá.
Halk sikoly volt csak, a levegő finom remegése, ahogy a fakó hajú kardforgató a fiatalabb gorviki mögé ért. Talán a térdhajlatába rúgott, meglehet, ramierát tartó kezét is eltörte; a sárkányálom idején történteket soha nem kérte számon tőle senki. Ferran előrebukott, a fakó hajú a szikrázó remegésből kilépve megragadta mindkét karját, s egy gyors rúgással térdre kényszerítette. Jégszeme tompán villant.
- Csak nem hiszed, hogy a kivárással bármit is elérhetsz? - sziszegte Ferran.
- A cselekvés ideje épp most érkezett el - suttogta az öreg. Az ő kezében is ramiera villant. - Talán már akkor meg kellett volna tennem, amikor megtudtam, hogy a szukékkal egyezkedsz. Hibáztam. Azt reméltem, tévedtek, akik téged ott láttak. Hogy mégsem igazak a legszörnyűbb sejtéseim. Hogy nem lettél áruló.
- Első...
- Megvonom a szavadat, Ferran. Megvonom a nevedet - mondta Dorio Racchini - Ha volt is valaha bűnöm, ha tettem bármit, ami Ranagol előtt undok, most mindet rád testálom. Számolj el te Őelőtte mindenről: bűnöm immár a te bűnöd, rosszsorsom mindenestől a tiéd. Nem vagy Racchini, nem vagy a fiam. Ártatlan vagyok, ment bűneimtől és immáron tőled is!
Csak egyszer nézett a szemébe. Egyetlen pillanatra, mielőtt szíven döfte volna.
Nagy volt a tömeg a torony környékén, de ez sem Todot, sem őket nem zavarta különösebben. A gon-corga magabiztosan haladt előre, s mosolyt láthatott volna a száján az, aki veszi a fáradtságot, hogy jobban megfigyelj e. De a tömegnek esze ágában sem volt épp rá figyelni, és nem csupán azért, mert Tod jellegtelen, szürke ruhát viselt - azért is, mert a Kővár sárkánya átalakult, s inkább hasonlított egyszerű gyíkra, mint magabiztos szörnyetegre. Szellemi energiáival végigsimított maga körül, s még jelentéktelenebbé, semmitmondóbbá vált, beolvadt a tömegbe, s egy lett a serény enoszukei kalmárok, dzsad kereskedők, erv talizmánárusok közül, akire sem a városi őrök csapatai, sem a szigetlakók lakkozott bogárpáncélú katonái nem figyeltek fel.
A tömeggel haladt, s mégis magányosan, bő ujjasába rejtette a csendesen lüktető szelencét. Nem bámészkodott a szájtátiakkal az árnyjátékosok sátrainál, nem hallgatott a koldusokra, de a prófétákra sem, akik rongyokban vagy selymekben magyarázták küldetésüket a sodró embertömegnek. Pyar és enoszukei szavak elegye hullámzott Tod körül, aki megbújt a füstölőpavilonok leheletében, s kihasználta a hordó nagyságú edények és a törékeny pálcák gőzét. Más módszerei is akadtak a köddé válásra, de azokat egyelőre nem használta: tisztában volt vele, hogy ha az enoszukei aggastyán közvetlen közelébe akar jutni, még szüksége lehet rájuk.
Dorio nem hazudott neki: az a lar-dori adeptus, akit a Kapuk Terén szólított meg, aligha állt gorviki szolgálatban, s bár jó darabig kételkedett Tod fizetési hajlandóságában, végül ráállt, hogy megvizsgálja a pálcát, s véleménye a babkóróforma papot igazolta. Tod a homlokára tapasztotta az aranyat, és mosolyogva állt odébb: immár nem látta akadályát annak, hogy megtegye a szívességet, amire a Rachiniek kérték.
Jókora szívességnek ígérkezett persze: akkora summát kért érte, melynek hallatán a vénember arcából kifutott a vér. Utóbb csak bólintott, s Tod máris bánta, hogy nem tett merészebb ajánlatot. Ha nem tart attól, hogy a háznép vérmesebb tagjai megpróbálják felkoncolni, talán kufárkodik még egy sort - így beérte a kilátással, hogy a nap végére gazdag, nagyon gazdag ember lesz belőle.
A torony immár alig néhány utcányira magasodott: kitűnő útjelző bárkinek, aki el akár igazodni a buja zenével és szagokkal zsúfolt környéken. Tod magabiztosan haladt, a sors kiszámíthatatlanságáról morfondírozott s arról, hogy talán csak a pyarroniak eszement istene, Darton eszelhetett volna ki hasonlóan sötét tréfát.
Nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, képes bejutni a toronyba. Még akkor is képes lenne rá, ha nem lenne meg a gyűrűje vagy palackba zárt segítője. Így persze jóval könnyebb lesz: nem hiába volt annyi éven át a vén Sin legkisebb fiának testőre. Most a bosszúállás démonlovagjának Tüzével térhet vissza a helyre, ahol megalázták, ahol a becsületébe gázoltak. Keze ökölbe szorult. És ha az ösztövér sacerdon átlátott a szitán? Ha épp emiatt esett rá a választás?
Az nem fordulhat elő. Erről senkinek nem lehet tudomása.
Akárhogy próbálta elnyomni őket, nem sikerült végleg megszabadulnia a nyomasztó emlékektől. Ahogy a lakkozott padlón térdepel, s a fiatal kimi-ho, a kisherceg gyerekei bámulják, amint a bogarakat eszi. Nevetnek, a torony tetoválóembere pedig illatos füstölői mellől, fájdalomból húz vonalakat a hátára: patkányt és kókitövist.
Szégyen és hanyagság.
Bogarak undorító íze a szájában.
Hogy meg ne haljak. Csakis azért tettem, hogy meg ne haljak.
Ezerszer végiggondolta már, s ezeregyedjére sem tűnt sokkal igazabbnak. Csak remélni tudta, hogy Ranagol nem fogja példásan megbüntetni gyengeségéért, s hogy most talán elegendő súlyt vethet a másik serpenyőbe ahhoz, hogy végleg el" esse látomásait. A bogarak ocsmány ízét.
- Kanagina. - Hajbókoló szerzetes kért elnézést tőle, s Tod rádöbbent, hogy kis híján hibázott. A szerzetes továbbra is ott állt előtte, az alamizsnáját várta, s a fejvadász kelletlenül, ám mosolyogva néhány rézpénzt szórt a bambuszperselybe. Hálát kell adnia a sorsnak, hogy nem egy Imeko-testőrbe botlott. Figyelmetlenségére csúnyán ráfizethetett volna: azonnali halált kockáztat, ha akár odabent, akár idekint horogra kerül.
Óvatosan félrehúzódott, és egy nyirkos törzsű fa tövéből szemrevételezte a tornyot. Száz-egynéhány lépésnyire lehetett tőle. A tömeg itt megritkult valamelyest, ami nem volt kedve ellen való: Legalább gond nélkül használhatja a gyűrűjét. Az égre nézett. A nap egyhamar nem fog kisütni: hasas felhők sodródtak odafent, színük a szikkadt tengerimoszaté. Erion távolabbi negyedeiben már-már a földig értek, szomorú esőfátylat feszítettek a Nekropolisz és a dokkok közé. Savanyú szél ébredt Tod háta mögött, a térre érve féktelenül tekergett fel-alá, leveleket és papírszemetet hajtva maga előtt. Tod egy házfalhoz simult, hátát a faragott oszlopnak vetette, krizopráz gyűrűjéhez nyúlt... s ködként foszlott szét a fűzöld lampionok árnyai közt.
Láthatatlanságáról meggyőződve gyorsított léptein, óvatosan, előre kiszámítva, merre is menjen, nehogy valaki elbotoljék benne. Legjobb tudomása szerint nem voltak láthatatlanságot felfedő varázsszemek a toronyra festve, s szolgadémonok sem leplezhették le, mégsem bízhatott semmit a véletlenre. Ahogy az emberek között oldalazva egyre közelebb ért a ködös felhőket cirógató épülethez, a nyakában hordott üvegcse után kapott. Két ujjával roppantotta el a mágikus zárat, s a szellem máris kiszabadult a palackból. Úgy lobbant fel Tod mellett a Belső Síkok e kicsiny küldötte, ahogy a torony oldaláról lelógó zászlók verdestek a szélben.
Ranagol hozott, kistestvérem.
Tudta, hogy mindenképp meghallja, s azt is, láthatatlan kacsokkal épp most csomózza magát gazdájához, azaz őhozzá. Végtelen melegség és hálaérzet töltötte el, mikor a névtelen asztráldémon a vállára ült: az ő segítségével nem jelenthet gondot a bejárat sem.
A páncélos őrök egyike maga tárta ki a rézsárkányokkal ékes kaput. Akár egy fagyos lehelet, úgy kúszott be Tod a résen. Később még hallotta, amint a két őr vitatkozik, ám ez már egyáltalán nem érdekelte. Talpa alatt meg sem nyikordultak a lakkozott deszkák, ő maga nem vetett árnyat az üvegfalú lámpások halvány fényénél, még csak el sem homályosította a selyemre festett darvak, oroszlánok és sárkányok képét.
Nézz körül, kistestvérem!
A torony központi lépcsőjénél állt, láthatatlan árny volt csupán a nádzöld és jégkék lámpások között. Óvatos illatként vált el tőle a kis lény, sorra megmutatva a fenyegető pontokat. Óvó rúnák, festett és vésett jelek villantak a falakon csak számára láthatóan, túlontúl figyelmes őrök néztek egy pillanatig másfelé, amíg elhaladt mellettük. A kis asztráldémon roppant erőknek parancsolt, s ha az evilági fenyegetések mindegyikét nem is tudta elhárítani a feje fölül, a legtöbbre legalább a figyelmét felhívhatta.
Édeskés illatok és halvány színek vették körül, amint ereszkedni kezdett a lépcsőn. Nem lépett azokra a fokokra, amit a teremtmény megjelölt, s nem érintett semmit, amit az tiltott neki. Hangtalanul haladt lefelé, a párás ködöket lehelő mélységbe, óvatosan kitért a felfelé igyekvők elől, míg azt számolgatta, meddig tart még gyűrűjének ereje.
A falakra rótt rajzolatok tehetetlenül vicsorogtak rá: el nem szakadhattak őrhelyükről, ő maga pedig nem tett olyasmit, amivel magára szabadíthatta volna őket. A falak egyre melegebbek, egyre nyirkosabbak lettek, mint valami élőlény beleiben, és Tod tudta, hogy hamarosan elérkezik a bosszú ideje: saját szemével ugyan sohasem látta még a vén Sin lakhelyét, de a selyemajtók és bágyadt zászlók tiltásaiból okulva biztosra vette, hogy mind közelebb ér hozzá. Ha olykor mégis feléledtek kétségei, az ujjasa mélyén remegő szelence moccanásai végképp meggyőzték róla: jó nyomot követ.
Hirtelen, minden előjel nélkül derengett fel keze a homályban, s egy pillanattal később ő maga is előlépett a láthatatlanság fátyla mögül. A kis gyűrű varázsa kimerült, s arra sem volt módja, hogy egyhamar újra használja: nem kevés időre volt szükség, hogy hatalma visszatérjen. Tod az asztrállény figyelmeztetését észben tartva egy sarokba húzódott. Higgadtan nézett körül: az árnyékfoltokat, a léptei neszét elnyelő szőnyegeket vette számba. Feje fölött halkan sercegtek a lámpások, borostyánszín fényfoltjaik ott remegtek a padlón, s átfestették a falakra aggatott zászlók és festmények színeit. Újra elindult.
Pörölycsapásként érte a támadás. Nem tudta, merről érkezett, mert nem volt iránya, csak ereje, méghozzá rettentő ereje. A láthatatlan karmok úgy martak elméjébe, hogy kis híján felsikoltott. Az őrződémon jól álcázta magát - talán fahéjillatú füst volt, talán remegő fényfolt - s Tod tudta, hogy bármilyen higgadtan próbáljon ellene szegülni, egyhamar átrágja magát a védelmén, s akkor nem sok esélye lesz rá, hogy e falak közt elhangzott fenyegetéseit valóra váltsa. A félelem, akárha cseppekben mérnék, lassan szivárgott belé, apránként, mégis biztosan mérgezve őt. Tudta, hogy nem ő ijedt meg. Nem eshetett kétségbe. Az a láthatatlan valami, az marta meg, az folyatja belé az asztrálsík sötét esszenciáját.
Kistestvérem, segíts!
Meghallotta - miért ne hallotta volna? - az a másik is, és megkétszerezte erőfeszítéseit. Ám nem ért a végére. Tod démona végre előkerült, s az akvilonai felszisszent örömében, ahogy enyhülni érezte támadója szorítását. Ha lett volna szeme, amivel az asztrálsíkra pillanthat, bizonyosan vihart lát ott, tündöklőn kavargó vihar-párbajt melyben - efelől nem volt kétsége - őrzője előbb-utóbb felülkerekedik. Nem maradt azonban ideje töprengeni, vajon mennyi ideig tart majd a küzdelem, mert hirtelen neki is dolga akadt. Nem is kevés.
- Nonega shoheti nan-sza?
Érdes, kellemetlen hang. Todnak semmi kedve nem volt válaszolgatni, nem akarta, hogy a hangját valami átkos szuke praktikával elrabolják - emellett aligha tudta volna megmagyarázni az olajzöld árnyékok közül előlépő férfinak, mit is keres itt. A ferde vágású szemeket, a sápadt bőrt, a száj két oldalán lecsüggő egérszín bajuszt nézte, aztán hirtelen ütött. Gyűrűtőreit használta, azokkal zúzta össze a testőr gégéjét. Az enoszukei hang nélkül rogyott össze, halálában még tétován végigsimított egy viharkékkel festett nádas vékony bugáin. Tod körülpillantott, s a fénykörök remegő ívein kívül szaladt tovább.
Ez volt a pillanat, ahonnan már nem volt visszaút, amikor már elfelejthette mindazon zavaró tényezőket, melyekkel nem számolt, mert nem volt többé elegendő idő arra, hogy megfelelően felvértezze magát ellenük. Halkan dohogott a lába a lefelé vezető lépcsősoron. A kis démon ismét a vállára ült, Raquan Tüze izgatottan mocorgott a szelencében.
Amikor meglátta az ajtót, rögtön tudta, hogy ez az - egyszerűen nem lehetett más. Magas,, vérvörösre festett kapu volt inkább, semmint egyszerű ajtó. Két lámpás égett a két oldalán, a vörös lángok elkárhozott lelkek gyanánt rángatóztak üvegketrecükben. A kaput tömérdek véset borította, sárkánycsontvázak és dermedt zászlók vonaglottak rajta, az aprólékosan megfaragott emberalakok eltörpültek mellettük, jelentőségük csupán a vastag ajtókarokon üldögélő porszemekéhez volt fogható. A kaput arany és sárgaréz díszek tették tökéletessé. Tod ajakbiggyesztve figyelte a remekművet. A Shíren kerület ötvösei és ékszerészei piparezezők sem lehettek volna e mestermunka kivitelezői mellett.
Miután démona a beleegyezését adta, Tod baljával óvatosan megfogta az egyik kapuszárnyat, másik kezébe kedves hajítótőrét csúsztatta, és teljes erejéből nekifeszült a faragott csodának. Az hang nélkül feltárult.
Vérszín fények hullottak a lábára, testét iszonytató meleg vetette hátra. Mintha valami undok illat fészkébe került volna. Nem volt ideje ilyen apróságokkal vesződni, gyors mozdulattal beljebb lépett és körbefürkészett a teremben. A szelence hallhatóan felmordult a mellkasán.
Meglibbentek a vörös kígyózászlók a mennyezeten, és mintha felerősödtek volna a fények is. Rozsdaszín lámpások hunyorogtak valami trónféleség mögött, ami most üresnek látszott. A falakon körben selyemkárpit, éjszín és viola madarakkal, s mintha mindenünnen lágy, szellőfútta csengettyűk dalolnának.
Beljebb, gyorsan!
Kígyó villant balról, s Tod már el is engedte a hajítótőrét. Oda sem nézett, a hangból tudta, hogy ezúttal sem hibázott. A haldokló férfi torkában a késsel hanyattzuhant, meztelen, fénylő felsőtestén a tetovált kígyók sziszegve vonaglottak. Éktelen robajjal rántott magára egy selyemparavánt, mögötte életrekelt az eddigi árnyszínház: ezüst teáskanna borult fel csilingelve, s pozdorjává tört a kis bambuszasztal. Gőz szállt a magasba, s halott virágok émelyítően édes illata. Meglibbentek a domború mennyezetről alálógó kígyózászlók.
- Szavudake mane-to nanakide - sziszegte a halott férfi ikertestvére, aki jobbról emelkedett fel. Tod rápillantott és tudta, hogy hibázott, hogy mégsem szoborról van szó, s hogy könnyen lehet, hogy a célhoz ily közel végül rajtaveszt. A fejvadászkard a jobbjában villant, s hogy mentse, ami menthető, baljával az ezüstlánc felé tapogatózott, amivel a szelencét köntöse alatt rögzítette.
A halott kígyó ikertestvére mintha elmosolyodott volna, s Tod döbbenten látta meg a lángvörös fogak között vonagló villás nyelvet. Ez volt az utolsó, amit láthatott, mert a tetoválásoktól kéklő alak körül meghasadt a levegő, s ő át tűn egy olyan helyre, ahová az akvilonai nem követhette; csak karjainak, kezének kígyóra emlékeztető körvonalai maradtak hátra egy pillanatra. Tod annyit látott, hogy a kígyóember körül cseppfolyóssá válik a lég, s máris valami keserű tolult a nyelvére, maró, akár az epe, s ő tudta, hogy ez a vereség íze, a halálé, mért ő nem lesz soha olyan gyors, mint az enoszukei. Ugyanakkor meg mert volna esküdni rá, hogy a millió apró pillanatra széteső, szemhunyásnyi időben - míg a kígyónyelvű derengő, elmosódott folttá lett - látott és hallott még más dolgokat is. Tompán felnyögött valami vagy valaki, s a lámpásokból, ó Ranagol, igen a lámpásokból hangok suttogtak felé. Árnyak suhantak végig a falon - Tod akkor még nem jöhetett rá, hogy aki ezeket az árnyakat életre hívja, mégiscsak ott ül a trónszékben, amit eddig üresnek hitt. A halált várta, a vereséget, amit a derengő, elmosódott folt hoz majd neki - azután minden másként alakult.
Egyszerre ismét ott állt előtte a kígyónyelvű, döbbent, tanácstalan arccal, kezei maró kobrák, olajos testén derengő kék és zöld tetoválások. Todnak szerencséje volt, hogy ő értette meg hamarabb, mi is történt.
Köszönöm, kistestvérem!
A férfi félig tátott szájjal bámult Todra, amint az a fejvadászkardon fogást váltva kettéhasította kígyódíszes mellkasát. Szájában remegve haldokolt fekete nyelve.
- Vasani te nada... - Holt szél kel ilyen szavakkal. A szelence felmordult, Tod pedig mintha rossz álomban járna, ólmos tagokkal fordult a hang irányába.
Az aggastyán a trónszékben ült. Magas volt és roppant vékony: mikója akár az olvadt ezüst, vörös fények játszottak rajta, s háta mögött megmoccantak a lámpások. Vérszínnel lobogó tüzük már nem is emlékeztetett lángra, inkább valamiféle börtönbe zárt alakra, aki bilincseit rázva könyörög a szabadulásért.
Ahogy a meleg fényben Tod megpillantotta a felé forduló sárkánymaszkot, egy darabig képtelen gondolat motoszkált a fejében: hogy ha hibázik, ő sem lesz több kínlódó lángnál, szabadulni vágyó rőt lobogásnál, aki mást sem tud, csak panaszosan suttogni a lomhán libbenő kígyózászlók felé. A tea émelyítő, virágdög-illata ismét körülfolyta.
A sárkánymaszkos alakra rontott, félelem nélkül, hisz veszítenivalója itt már csak az öregnek lehetett, s míg jobb keze megemelkedett, szemei összekapcsolódtak a sárkánymaszk szemüregeinek mélyén rejtező tompa fénnyel. Megdermedt... és rémülten kellett megállapítania, hogy esélye sincs a szabadulásra. Az öreg halkan, reszelősen kuncogni kezdett. Jobbja, karomszerű, sápadt jobb keze megemelkedett, s noha tudta jól, mi következik, Tod nem volt képes felé üvölteni, hogy: "Ne tedd, ne vedd le azt a maszkot! Nem akarom látni, hogy ki vagy, egyetlen egy porcikám sem kívánja látni az arcodat!". A vénség elemelte arca elől a maszkot, s az akvilonai döbbenten bámult rá. Még arról is elfeledkezett, hogy kihasználja a pillanat adta lehetőséget, amikor a sárkánymaszk az ő és az öreg szeme közé került, hogy gyorsan lecsukja a szemeit, hogy a pillantásával ne kerülhessen ismét fölibe ez a förtelem. A lehetőség odalett, s Tod megbabonázva meredt a legrémesebb arcba, amelyhez nem túl rövid evilági pályafutása során szerencséje volt.
- Sashani matane nagan.
Halott hang. Tod fejében nem állt össze értelmes szavakká a mondandója, s csak később jutott eszébe, hogy ősrégi módon beszélheti az enoszukeiek nyelvét, és hogy valószínűleg soha nem tanulta meg a pyrt.
Felnyögött. Mozdulni próbált, de a vérszín pillantás nem engedte, s minden kísérlete irtóztató kínokkal töltötte el. A rém ismét suttogott valamit, és ő többé nem is gondolt arra, hogy megértheti, csak a mielőbbi halált várta. A vékony alak, aki szemeivel bilincsbe verte, pedig változni kezdett. Kicsúszott az ezüst mikóból és á szoba mennyezete felé lökte elvékonyodó testét, amely - mintha soha nem akarna véget érni - egyre csak csúszott elő a levedlett ruhadarabból.
Kezei elkorcsosultak, s az arca is recsegve növekedett: csontsárga fogak sarjadtak a száraz pofában. És Tod immár látta, hogy a teste szelvényezett, akár valami óriás féregé, és hamuszín meg barna pikkelyek borítják. Az arc pedig, amelybe folyamatosan bámulni volt kénytelen - míg testét a kín rázta, és vérpatakok indultak meg a szemei alól - ez az arc egy vénséges sárkány pofájává torzult.
Úgy tűnt, befejezte már az átalakulást, amikor az asztráldémon nekirontott. Az újonnan született lény húsz láb hosszú lehetett. Lábai nem voltak, csak két csökött keze, és sziszegő nevetése, megrepedt tökökhöz hasonló, száraz, fogakkal teli mosolya, amikor Tod "őrző angyala" - anélkül, hogy bármiféle kárt okozhatott volna neki - átsuhant rajta. Ha volt is ennek a förtelemnek valamilyen lenyomata az asztrálsíkon, az halott volt és érzéketlen - a démon mit sem árthatott neki.
Ismét Tod felé sziszegett valamit. A sápatag gyilkos érzéketlenül meredt rá, hosszú, fekete haja szabadon lebegett a háta mögött, fehér arcán vörös könnyek folytak. A szelence ismét felmordult.
A roppant sárkánykígyó halott szemeiben valami megcsillant, és Tod ismét zihálva levegőért könyöröghetett, míg térdrerogyott, ahogy a rémség pillantása szabadon engedte. Zizegve tekeregtek a pikkelyek a padlón, amint a szörny érdeklődve közelebb csúszott, és Tod már tudta, mi következik. Baljával az öve felé tapogatózott, a kis faragott csontpálca után, és lecsukta a szemeit, amikor az ujjnyi karmok végigmartak a mellkasán, és eltépték a szelencét fogó ezüstláncot.
- Adj neki, Raquan! - suttogta Tod, és kettéroppantotta a pálcát.
Nem láthatta a sárkánykígyó arcán a döbbenetet, amikor a szelence remegve kiszökött a karmai közül és a torkába mart, nem látta az apró; életrekelő ezüstkarmokat, amint végigmarják a szörny védtelen nyakát, letéphetetlenül rögzítve a kisdobozt, és nem látta a vakító fehéren előtörő Tüzet sem, a pusztító lángokkal maró, életrekelt bosszút. Csakúgy nem hallotta a szörny torkából előtörő rémült sikolyt sem.
A pálca hatalma arra nem volt elég; hogy mágikus módszerekkel megerősített tárgyait és fegyvereit is a manaháló kiismerhetetlen szövedékébe ragadja. Ezek éles csengéssel estek a padlóra, míg körben a tűz őselemi síkjára nyílt átjáró. Tod pedig kétségbeeset nyüszítéssel el tűt egy kék lánggal felvillanó forgatagban.
- Most - szólalt meg halkan a manaháló fürkésző pap. Szemeit kinyitotta, arcán elégedett mosoly játszott. A gyertyaláng sápadtsárga színekkel festette meg magas homlokát, hosszú orrát, a tetovált kosfejet. - Mindkettőt éreztem. Raquant is, áldott érte Ranagol, és a kis pálcát is.
- Akkor te is elégedett lehetsz, Shirappa - a szellemhang valahonnan távolról érkezett, a gyertyák fénykörén túlról - a démonlovagod neked is bosszút hozott.
Az aszkéta arcú pap csendesen nevetett, ahogy gyerekkora óta mindig - csúnya fogait kezével eltakarva -, úgy nézett a bársonyosan hullámzó sötétségbe, ahol a vén gorviki üldögélt nyiszorgó bőrszékében.
- Ha Raquant éreztem, az valóban jót jelent mindkettőnknek, bár alighanem csak holnap lehetünk igazán okosak. Ám abban is bizonyos vagyok, hogy a kis akvilonai sárkánynak sem kell kifizetni egy rézgarast sem. Ha a bosszú tüze nem végzett vele eddig, abból a csapdából aligha szabadul.
- Ravasz vagy, Shirappa. Túlontúl ravasz. Vigyázz, nehogy új pap után kelljen néznem!
- Hű szolgád vagyok, abradon.
- Tudom - mintha mosolygott volna az öreg a sötétben. - De honnét vagy benne bizonyos, hogy Tod nem áll lent a nagyudvaron? Hátha csak egy kicsit pörkölődött meg?
- Ranagolnak hála, abradon, arról a térgátról már említés esett egy régi oklevélben, melyet a Hercegi Könyvtárból bátorkodtam annak idején elemelni. Alig hiszem, hogy a szukék lerombolták volna ezt az igen hasznos kis termet, amikor átvették az uralmat az Imeko felett.
- Ravasz vagy, Shirappa - nevetett szuszogva a lidérchang - Igen ravasz.
Nem a nagyudvarra került. A mágia ugyan magával rántott számos fehéren kígyózó lángot a robbanásból, de ezek egyhamar kihunytak, egyik sem gyújtotta lángra még Tod haját sem. A levegő áporodott volt, dögletes, mintha valami holtakkal teli verem aljára érkezett volna és nem a szabad ég alá. Fény sehonnan nem érkezett, vaktában tapogatózott hát egy darabig. Rémülten vert a szíve.
Becsapták! Az a ravasz vénember mégis hazudott! Tod dühödten ordított, s a hangja miden irányból azonnal visszahullott rá: Egészen szűk helyre került, még felemelkedni sem tudott rendesen. Kőbörtön volt, ablaktalan sziklasír, s lábai legnagyobb rémületére csontokon, recsegő és málló csontokon tapodtak.
Nem mert gondolkodni, nem akart lehiggadni, hogy józanul mérlegelje a helyzetét, mért valahol a lelke mélyén nagyon is jól tudta, hogy hol van. Valahonnan a távolból tompa moraj hallatszott, s érezhetően remegett körülötte minden. És ami a legszörnyűbb, egészen bizonyos volt benne, hogy már sokkal melegebb van, mint akkor, amikor erre az elátkozott helyre érkezett. És ez csak egyet jelenthetett: odakint, a sziklabörtön túlfelén most tomboló lángtengerré változott minden, ahol egyetlen teremtmény nem maradhat életben. Még mindig az Imeko toronyban van.
Már hallott ilyen csapdákról, roppant erejű mágikus vésetekről, amelyek nem engedik, hogy az építményben bárki térmágiát használjon. És ha valaki mégis megpróbálja, ha ellene akar szegülni a védő varázsnak, könnyedén odaveszhet. Mert a vésetek magukhoz rántják, nem engedik, hogy a térmágia másutt jöjjön létre. Se ki., se be nem engednek semmit és senkit: Csakis egyetlen helyen működhet az ilyen építményekben térvarázs. Az még csakis az építőkön múlik, hogy hol helyezik el ezekét a véseteket. Akár egy ablak és ajtó nélküli sziklacellában is.
Tod sírni kezdett. Meg sem kellett néznie, bizonyos volt benne, hogy ha letúrna a csontok között, előbb-utóbb egy jókora, kőbevésett pentagrammát tapintanának az ujjai. Nem valószínű, hogy kijuthat innen; még mielőtt veresre sülne. Kevés az idő. Méghogy kevés! Hisz ő maga szabadította el odakint azt a poklot. S ha meg nem is sül, erősen kell imádkoznia a Kosfejeshez, hogy rá ne omoljon az egész torony.
Talán három perc múlva történt. Tod a hátán feküdt a vaksötétben, s már meg sem próbálta kisöpörni a szeméből az izzadtságot. Hallotta, hogy megroppan odakint valami. Akárha kőóriások karját törné szilánkokra egy roppant erő. Beleremegett a mindenség. Azután csönd lett egy pillanatra; lélekbénító csönd.
- Ranagol add, hogy ne legyen igaz - suttogta Tod. Iszonyú sikollyal repedtek meg a falak, ahogy az Imeko torony, engedve a lángok durva nógatásának, egy égig érő szikrafelhőben összeomlott.
Az akvilonai fejvadász sem akkor, sem később nem érkezett meg a nagyudvarra. Senki sem kereste. Dorio Racchini mit sem látott a távolban az egekig nyúló tűzijátékból. Őt nem érdekelte immár sem a sápatag sárkányfi, sem a szukék. kerülete. Hosszú napok óta először aludt nyugodtan, álmában mosolygott, még a nyála is kicsordult. Sacerdon Shirappa pedig halkan kiosont a teremből, hogy ne zavarja a vén gorvikit.
Dorio álmában lazacszín hold alatt futott, egy ismeretlen tengerparton, s messziről, nagyon messziről lágy szél hozott valami dalt, egy ismerős dallamot. Gorvikból kitaszított gorvikiak éneke volt, új hazát kereső vándoroké.