M.A.G.U.S. antológiák
Legendák és Enigmák
sorozat 4. kötete
Erioni regék
A kalandok kontinensének leghatalmasabb városa, Godora és a világ lüktető szíve tárul fel előttünk e kötet lapjain.
A gyűjtemény - melynek eredetijét egy névtelen tollnok rótta pergamenre Torozon tavernájának falai közt - nem szépít a valón, s Enika Gwon példáját követve az erioni hétköznapok magasságaiba és mélységeibe egyaránt bepillantást enged.
Jan van den Boomen jóvoltából egy gorviki család túlélésért vívott küzdelmének részeseivé válunk, Juhász Viktor bűnről és bűnhődésről, Ed Fisher egy maroknyi rászedett tengerész bosszúhadjáratáról mesél, a M.A.G.U.S. univerzum legújabb szerzője pedig a két véglet, egy megkeseredett s egy ifjú kalandozónő szemével láttatja az évezredes kődzsungel csodáit és rejtelmeit.
Aalish D'Mohlen
RAGADOZÓK
1.
A Déli kapun át érkezett, lóháton. Szórakozni jött a városba.
Könnyed tartással , már-már hanyagul ült a nyeregben. A felületes szemlélődő azt hihette, nem lenne nehéz egy váratlan, jól irányzott rántással kibillenteni egyensúlyából, hiszen csak baljával fogja a kantárszárat, azt is alig-alig, jobbjával a combtövére támaszkodva nézelődik, miközben nemtörődöm módon ringatózik a ló hátán. Az értőbb szem azonban megsejthette, hogy a látszólag hanyag testtartás mögött robbanékonyság és erő rejlik; észrevette, hogy a férfi vaskos combjai milyen szilárdan tartják őt a nyeregben, hogy a lazán támaszkodó jobb bármikor fegyver után kaphat, hogy a ló lépteire ringatózó vállak fordulékonyabbak bármely feszes, büszke deréknál. A jövevény úgy ülte a hátast, ahogy az északi könnyűlovasok, biztosan, de gondtalanul, harcra, vadászatra készen; bár sem az alkata, sem a lova nem adott okot a könnyedségre.
A nehéz csontozatú mén leszegett fejjel lépkedett, a pofájába hulló rőtes sörény mögül időnként elővillant szeme fehérje. Fejét, nyakát, érzékeny csüdjét foltosra kopott, dísztelen bőrvért, oldalát csataménekre tervezett széles nyereg óvta: Tágra nyílt orrlyukakkal fújtatott, de inkább tűnt érdeklődőnek, mintsem nyugtalannak. Megjárta ő már Ranagol poklát is a gazdájával, vágtatott nyílzápor közepette az elfek déli erdejében, nagy, vasalt patájának nyoma tán még ma is ott kéklik a Sheral havában. És nem ez az első alkalom, hogy megtér a kalandozók ezerszín városába.
A férfi sok mindenben hasonlított a lovához. Mindketten erősek voltak, egészségesen magabiztosak, sörényűk lángvörös, tekintetük élénk.
Hogy honnan jöttek? Mindenhonnan. Sehonnan.
Szeplős Aichon vérbeli kalandozó volt, zaklatott múlttal és íratlan jövendővel. Az a fajta, akit nem a végzet hajt, csak a vére forróbb a természetesnél. Nem követi a hősök ragyogó útjait; nevét sem fogja feljegyezni a történelem, nem emlékezik rá a tegnap, és nem fog emlékezni rá a holnap sem. Csak az, akinek pillantása pengekeskeny szemeibe téved, s van olyan szerencsétlen, hogy el is időzik ott egy szívdobbanás erejéig, csak az nem felejti el haláláig... talán még azután sem.
A nap magasan járt az égen, bőséggel folyatta fényét és melegét a városra. Homokot sepert a langyos szellő. Szürkére öregedett, heverésző kígyó volt az Ordani út, hegyes farkát a Déli kapu alá tekerve pihentette, onnan vezette beljebb a szerencsevadászokat. Széles volt, lusta volt és mindenképpen álnok. Veszélyes, tolvaj, kavargó tömegbe köpte a gyanútlant, és alattomosan leskelődő szemeket növesztett a hátán.
A szürke kövezeten léptető férfi szoros varkocsba kötött haja szinte tapintható forróságot árasztott a verőfényben, akárha eleven parázs lenne. Vonzotta a házak árnyékában, poros köpönyegek alatt avagy harsány kereskedőálarc mögé bújt mohóságot. Bár a férfi szegényes útigúnyája nem sok vagyont ígért, a dinamikusan lépkedő, éjközépszín csatamén négy lábon járó pénzeszsákká változott egyesek sóvár szemeiben. A lókufárok szája keskeny vonallá feszült a láttán. A nyeregben ülő férfit - ostobamód? - ez egy cseppet sem zavarta. Kényelmesen léptetett a kígyó gerincén, oda sem sandított, ha egy élelmes kalmár felé kínálta portékáját, nem érdekelték sem a fegyverek, sem a bestiák, sem egyéb hasznos és haszontalan holmik. Csak a szeme sarkában időnként megvillanó szikra árulta el, annyira azért nem ostoba, hogy az érdektelenség mellett vak is legyen. Úgy tűnt, sehova sem igyekszik, mégsem torpant meg egy pillanatra sem.
Egy ifjú enoszukei ügynök nem kímélvén sem a lábát, sem a könyökét, áttülekedett a tömegen az út jobb széléhez, hogy onnan - tisztes távolból - szólhasson a csatamén gazdájával. Szerette volna felhajtani az értékes árut. Már most akadt volna rá vevője, olyan; aki nem sajnál némi tiszteletdíjat az ügynök markába csúsztatni. Persze a cserehasznon felül. Éles szisszenéssel próbálta felhívni magára a vörös varkocsos férfi figyelmét, de csak egy arany sújtásos kaftánba öltözött, sötétarcú dzsad érdeklődését sikerült felkeltenie, akinek alig észrevehető intésére két simán kúszó árny és egy félnyomorék kölyök sodródott az út széle felé. A tapasztalatlan enoszukei egyre szaporában lépkedett és lökdösődött, nehogy lemaradjon a fekete mén oldaláról. Jókorát taszított az útjába kerülő félnyomorékon is. A kölyök hátratántorodott, púpos vállával egy járókelőbe ütközött, aki méla undorral lépett arrébb. Sem ő, sem az enoszukei nem láthatta a deformált arcot megrántó, furán torz vigyort. Az ügynök későn kapott észbe. Valaki alárántotta a mélybe, a forgatag színpompás felszínéről a dögszagú falak tövébe. Az éjközépszín csatamén felhorkantott, patájával szikrát kapált a kövezeten. Az aranysújtásos kaftánt viselő dzsad arcában fehér cápavigyor nyílt. Hova is jutna a jó kereskedő, ha nem léteznének szánalmasan oktalanok is a népek közt?
Az utazónegyed színes hullámai izzani látszottak a késő délelőtti napsütésben. A ponyvák és bódék árnyékában is kezdett izzasztóvá melegedni a levegő. Legyek zsongása volt az alkudozó, nézelődő forgatag hangja. A szürke kövekkel kirakott, széles Ordani úton meglustult a forgalom; lovak és gyalogosok jártak keresztül-kasul; ügynökök tolakodtak pofátlanul a préda-gyanús utazók közelébe, tisztességtelen üzletet ajánlottak a lapos pillantások. A városi testőrség jólszabott egyenruhásainak próbálkozásai, hogy szabaddá tegyék az utat az érkezők és haladni vágyók előtt, rendre kudarcba fulladtak. A negyed szívében hátasok toporzékoltak türelmetlenül, magasra emelt fejjel, bólogatva kerülgették az előttük veszteglőket. A szitkok éles hangjai felszínre csaptak az általános zsongásban. Egy sárga predoci telivér megelégelte a bosszantó huzavonát, és harsányan nyerítve hátratáncolt. A nyergében feszítő leányarcú nemesfi hiába próbálta lecsillapítani. A telivér körül szétspricceltek a járókelők, az éjfekete mén is félreszökkent. Lebbenő sörénye egy villanásra engedni látta a kerek lószemekben villódzó harci fényt. Megrázta nagy fejét, és csattogó patákkal nekiiramodott. A vörös varkocsos férfi mit sem veszített könnyed testtartásából, mikor a hatalmas állat megugrott alatta. Csak a térde és a lábszára szorult meg egy kicsit, rövid, dörmögő parancsára a csatamén ismét lépésre váltott. Hátuk mögött gúnyos kiáltozással vegyes nevetés csapongott. A nemesfit szégyenszemre levetette a megbokrosodott telivér. Az éjszín csatamén hátrasandított hosszú sörénye alól, és félreérthetetlen megvetéssel prüszkölt egyet. A vörös varkocsos férfi .arcán játékos mosolyba szaladtak az apró szeplők, de szeme körül feszes maradt a bőr, nem mélyültek el a nevető szarkalábak. Csak egy türkiz lobbanás a pillái alatt. Nem először léptetett már keresztül ezen a széles úton, nem először borzongatták meg halántékát a lopva figyelő tekintetek, nem először érezte meg a kavargásban rejtőző árnyak hidegét. Váratlanul letért az Ordani szürke hátáról. Felhördülve nyitott neki utat a színes sereglet, amint egy mellékutcába rúgatott. Nem félte Eriont.
Két férfi álldogált látszólag dologtalanul egy hosszú bódé előtt. Öltözékük, szorosan a tarkójukra fogott sima hajuk hollófekete, vonásaik éles metszésűek. Vásárolni jöttek, netalán üzletelni? A szerencséjüket keresik vagy a halálukat? Jöttek-e egyáltalán vagy csak a tömeg jön-megy körülöttük? Jeltelen, közönséges útiköpönyegük alatt acél és méreg rejtőzött. Bár nem itt születtek, ízig-vérig erioniak voltak, a város ragadozó gyermekei.
Az idősebbik féloldalasan állt, kényelmesen a pultra könyökölve. Tekintetét tűnődve járatta a kirakodott áruk során. A kövér árus, homlokáról legyeket hajszolva kínálgatta portékáját; bár már letett róla, hogy a hollószín hajú férfinak bármit is eladjon. Kezdett dühbe gurulni.
- Hát - mondta nyers pökhendiséggel a hangjában - ha nem vásárolsz; uram, húzódj arrébb kicsinyég, hogy mások is ideférjenek.!
A megszólított ügyet sem vetett rá, még a könyökét sem emelte fel. Tekintete higgadt figyelemmel rebbent a körülöttük forrongó életre, napbarnított arcán árnyékfoltokat táncoltatott a szél. A kalmár felháborodottan megütögette a férfi pulton támaszkodó könyökét.
- Kérem! - mondta már-már nőies felhanggal Vásárolni óhajtasz, uram? - Kapkodó mozdulattal hessentett félre egy legyet az orráról. Elviselhetetlen izzadságszag lengedezett körülötte. A fekete ruhás megvetően végignézett rajta, majd felegyenesedett. Hátat fordítván a bódénak, a társa mellé lépett. A majd' húsz esztendőnyi korkülönbségtől eltekintve, úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy anya szülte volna őket. Testvérek is lehettek volna, de nem voltak azok: Vér szerint nem.
- Szerinted mennyit érhet? - szólalt meg a fiatalabbik. Vércsetekintete az emberhullámok szakadásaiban fel-felbukkanó lovast kísérték. Szeme ifjonti vágytól csillogott.
- Micsoda? - kérdezte az idősebb, de mire kiejtette az utolsó szót, már felfedezte társa merev tekintetének célját. Keskeny szája sarkában elmélyültek az árkok. - Eleget - morogta.
- Mennyit? - erősködött az ifjú:
- Felejtsd el, Ranol. Nem a mi dolgunk.
- Mégis mennyit?
Az idősebb komoran felsóhajtott.
Annyit semmiképp, hogy megpróbálkozz vele. Ismerem a szeplősképű fickót az átokverte lovával együtt.
- Ismered?
- Járt már erre. Azt a tűzsörényű mént nemigen veszi el tőle senki. Ne törődj vele, Ranol! - Pengevékony ajkán mosoly derengett fel. - Juhaaz El Habro nyomoréka figyel bennünket a túloldalról. Lefogadom, itt vannak valahol a hurkosai is. Talán próbát tesznek, de ezúttal... khm... egy lyukas rezet sem tennék a sikerükre.
- Miért? - dörmögte a másik, és a bódé mellett lassan sétálva kísérte a mén útját. Könnyú volt szemmel tartani a tömegben, a lovas tűzvörös haja második napkorong gyanánt haladt a fejek tengere felett. Ki ez az alak? És mi teszi győzhetetlenné?
- Sok tanulnivalód van még, kölyök.
- Hát akkor taníts! - perdült sarkon az ifjú. - Azért vagy itt, nemde?
A férfi arca egykedvű maradt, csak ajkainak feszes vonala árult el némi rosszallást.
- Nyisd ki a szemed, a részletek beszédesebbek ezernyi szónál. Nézd meg jól a lovast - ilyen messziről is megtudhatod róla a legfontosabbakat. Első pillantásra barbárnak tűnhet, de nem az. Ahhoz túlságosan otthonosan mozog, határozott cél felé tart. A lova jól idomított csatamén, kóbor lovagi vértezettel. De ahogy megüli; az inkább vall ilanori vadászra. A fegyvere azonban... nézd csak a válla felett a keresztvas nélküli markolatot! Fejvadászkard. Biztos vagyok benne, hogy használni is tudja. Bár nem hinnéd róla, számíts rá, hogy harc közben fürge és taktikás. Messziről jött, messzire megy. Nincs hazája, de bárhol képes eligazodni, nincs barátja, de mindenütt lel segítőtársakra, nincs ellensége, de bárhol megfordul, talál ellenségeket is. Nem kell aggódni miatta, nem nagyon állt az útjába senkinek, pártatlan és istentelen, vagyis - elmélyült a hangja - jobb békén hagyni.
- Érdekes - mosolygott az ifjú. Hajlékony teste úgy kúszott a bódék és nyüzsgő emberek között, ahogy fekete macska oson a kertek alatt. - Tíz aranyat rá, hogy mégis elkapom!
- Apád kitagad ezért a meggondolatlanságért.
- Csak a tudásvágy hajt.
- Forrófejű vagy.
- Te pedig szolga.
Megszaporodtak az árnyak. Libbenő káprázat gyanánt nyalták meg a házak oldalát, lobbantak a bódék sarkán. Csak a ponyvák szakadozott szélével játszott a fel-felébredő szellő, vagy köpenyeg lebbent siető csizmák sarkain?
Az éjközépszín mén továbbra is higgadt tempóban lépkedett, bár térdeit mintha magasabbra emelte volna a megszokottnál. Időről időre megrázta a sörényét. Egyre beljebb kerülvén a negyed mellékutcáinak szövevényébe, módosult a városkép is. A zsivajgó kavalkádtól forrongó zsibvásárt, az emberekkel zsúfolt végeláthatatlan teret állandó épületek labirintusa váltotta fel, s már csak elvétve lehetett színes ponyvákkal árnyékolt pultokat látni. Egymást kísérték a kékes-szürke kövekből épített boltok, előkelőbb üzletek, ivók és vendéglők, becsületes vagy alvilági ügynökök nyíltan vagy rafináltan álcázott épületei. A tér beszűkült, olvashatatlanná váltak hirtelen vargabetűi, az illatok és szagok megültek az utca kockakövezete felett, minden elágazás más arcát mutatta Erionnak vagy magának a kontinensnek -, apró karakter lenyomatai Ynev nemzeteinek.
A vörös varkocsos férfi lehajtotta a fejét, hogy átférjen egy kereskedőcímerekkel telefestett boltív alatt. Az épületsor foghíjában vaskos fénycsóva tűzött a megszürkült kövezetre, egyenesen egy teaház küszöbére vetült. A tárt ajtón csilingelő kagylókból fűzött függöny hívogatta a távoli népek aromái után sóvárgókat. A kagylócskák földöntúli zenéje fényszikrák tánca volt a zsibvásár tompa morajában. Fanyar-édes illat bodorodott élő a függöny láncai közül, Tiadlanból származó tea gőze. A vasalt paták hangjára megcsörrentek a kagylók, és felbukkant egy mosolygós arc. Kíváncsian bámult a rőtes farkú csatamén után. Nem igazán értette, mit keres egy ekkora ló egy ilyen utcácskában. Megcsóválta a fejét. Ferdén vágott szeme sarkából gyors lobbanásra lett figyelmes. Még egyszer megcsóválta a fejét, és sietősen visszahúzódott a kagylók mögé.
A tiadlani teafű illatába csípős szag vegyült, kutyaugatást, elégedetlen kaffogást adogattak egymásnak a falak. Az éjközépszín mén hátrasunyta füleit, majd jobb felé biccentett vele. Szája sarkában megcsörrent a zabla. A vörös varkocsos férfi keskeny szemeiben életre keltek a türkiz fények. A kutyák bal felől acsarkodtak. A zsíros tunikába öltözött ebkereskedő pöffeszkedve ült közöttük, szegecselt csizmáit hanyagul keresztbevetette egymáson. Tucatnyi lánc vas és acél, karvastagságnyi is akadt közöttük - feszült körülötte, mindegyik végén egy-egy bestia. Volt ott mindenféle, reménykedve üldögélő elf kopó éppúgy, mint nyálcsorgatva hörgő blegront. Fekete rácsok mögött vörös tekintetek pislantak, mikor a mén feltűnt a sarkon. Egy foltos cirnecos visítva feszült a láncának. A ló léptei mintha egy leheletnyivel lendületesebbé váltak volna, de zavartalanul haladt tovább. Jobb füle ismét megbillent. A kutyák elviselhetetlen ricsajt vertek, balról. Az ebkereskedő foghíjas vigyorral dőlt előre ültében, és gőgösen, szánakozva kísérte tekintetével a lovast.
- Készülj, Gilbro - suttogta a nyeregben ülő férfi. Hangja lágy, vonásai nyugodtak. Válla lazán leeresztve, jobbja még mindig a combján. A ló undorodva fújta a bűzös állatszagot, hűs homály lepte a kutyavizelettel átitatott falat. Az ebkereskedő mereven utánuk forduló tekintete semmi jót nem ígért. A vörös varkocsos férfi szája sarkában megrándult egy izom, szempillái alatt acélszínt öltött a fény. Lassan úsztak körülöttük az árnyak. A nehéz csatamén vasalt patáinak hangja túlszárnyalta a láncukat rángató kutyák acsarkodását. Ritmusa egyenletes volt, tépett sörénye alatt azonban kimeredtek a ló szemei.
Bicegő árnyék vetült a kövezetre, simán kúszó társai meghúzódtak az árkádok alatt. Egy nyomorék kölyök lépett elő a sarok mögül, és ocsmány képén alázatos vigyorral a vörös varkocsos férfi felé intett. Sietősen sántikálva közeledett. A férfi fegyverforgató keze még mindig békésen pihent. Az acsarkodó ebek nem zavarták meg a nagy csatamént, harcrakész léptei fölött kihívó lángokat lobbantott a rőt bokaszőrzet. Az árkádok sötétjéből nesztelenül mozgó alakok olvadtak ki.
Gilbro felnyihogott, gazdájának arca megfeszült. A kutyák elhallgattak egy lélegzetvételnyi szünetre, csak a foltos cirnecos vinnyogott halkan. Csengő patadobogás.
Ezüst villanás jobbról.
A csatamén váratlan fürgeséggel félreszökkent egy szisszenő penge útjából, mely á lovasát célozta. A dobás elvásott a kőfalon, mérge ártalmatlanul freccsent szét. A kutyák felharsantak. A hatalmas mén jókora lendülettel felágaskodott, és két hátsó lábán hátratáncolt. A gazdájának szánt pengék a ló nyakát óvó vértbe fúródtak.
Az ebkereskedő szemei elkerekedtek. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte egyszerre történtek. Egyszerre villantak a pengék, mozdultak a szereplők, egyszerre hanyatlottak el az árnyak. A csatamén testét meghazudtoló kecsességgel lejtette harci táncát hátsó lábain, a vörös varkocsos férfi úgy ült a nyeregben, mintha egy és ugyanaz lenne hátasával. A gyilkos paták beszakították egy óvatlan támadó mellkasát, az összezúzott bordák átfúrták a férfi tüdejét, aki vért hörögve bukott el. A negyedik ezüst villanást az ebárus irányából küldték. A lovas gyors vállmozdulattal a villanás indulópontja félé perdült, karját követhetetlenül sebesen kapta az arca elé. A mérgezett penge tompa puffanással csapódott ujjasa felé szíjazott alkarvédőjébe. Baljából ugyanekkor az épp felfogott penge párja röppent útjára, mit a lova nyakvértjéből rántott ki. Fojtott nyögés a fekete rácsoknál, a mögöttük leső káoszkutya hörögve mart a ketrecbe.
A csatamén visszazökkent a kövezetre. Egy harapás. Véres tajtékot rázott ellenfele arcába. A nagydarab blegront lánca vészjósló pendüléssel elpattant, s az állat elszabadult. Az ebkereskedő sikoltva talpraugrott. A blegront szétcsapott a kutyák között, majd előreszegett fejjel ugrott a harcolók közé. Felhúzott ínyéről nyálhab fröcsögött, nekivadulva döntött le egy feketeruhás alakot.
A vörös varkocsos férfi váratlanul kifordult a nyeregből a ló oldala mellé, és az alkarvédőbe fúródott dobókés kiálló végével, egyetlen hirtelen mozdulattal felhasította támadója torkát. A fekete ruhás megdermedt, döbbenetet tükröző szemei kimeredtek az üregükből. A vörös varkocsos férfi visszalendült a nyeregbe, és csizmás lábával a földre rúgta felhasított torkú ellenfelét.
A fekete mén hátrasandított, csapzott sörénye mögül hátborzongató könyörtelenséggel szemelte ki áldozatát. Farával kicsit jobbra táncolt, villámgyorsan hátrált egy-két lépést. A mögüle közeledő megsejthette, mire készül a csatamén, de már nem volt ideje kitérni. A ló hátsó lábait maga alá húzta, majd kirúgott, szilánkokra robbantva támadója egész felsőtestét.
Vége. Az éjközépszín csatámén bősz kihívással tiport a szerteheverő testeken. Irdatlan patájával áthengergette az egyiket, mintegy prédaként vetve a kutyák elé. Az állatok pattanásig feszülő láncokkal, egymáshoz is oda-odakapva vetették rá magukat. Az ebárus kísérletet sem tett arra, hogy rendet teremtsen közöttük. Dehogy akart ő ujjat húzni Darton kutyáival! Csak az elf kopó nem vett részt az őrületben, szomorú megvetéssel hunyorgott eszeveszett társaira. A querda véresre rágta állkapcsát a fekete rácsokon.
A kutyák lecsendesedtek, ugatásuk, visítozásuk morgássá halkult. Tisztán hallatszott a kőfalakra pattanó lódobogás ritmusa. A querda tompa puffanással ugrott a rácsainak. Kedvére való volt ez a pusztítás. Az éjközépszín csatamén és a nyergében ülő türkiz tekintetű férfi talán csak egy fokkal volt kíméletesebb a káosznál. A ló nagyokat fújtatva rázta a sörényét, véreres szemeit forgatva fürkészett új áldozat után.
Az ebkereskedő rezdülni, pisszenni sem mert, nem kívánt a földön heverő tetemekhez hasonlatossá válni. A blegront nagyot harapott ember zsákmányába, hörögve megrázta az élettelen tömeget, majd hátrálni kezdett vele egy békésebb zug felé. A vonszolás súrlódó neszezése és szaggatott, véres csík követte. A csatamén gyanakodva figyelte. Hatalmas testének ellentmondó fürgeséggel megfordult, és haragosan felnyerített, mikor az egyik kutya vörös zászlós bokája után kapott. Leszegett fejjel megállt, vasalt patájával szilánkosra kapálta a kövezetet. Sörénye alatt kimeredő szemei a fekete rácsok mögött parázsló zsarátnok párra szegeződtek. Harcias lénye, testének dinamizmusa, tettrekészen reszkető izmai tapintható, zsigerekig hatoló kisugárzással telítette az elnéptelenedett utcarészt.
A vörös varkocsos férfi módszeresen fürkészte végig a bélátható környéket. Nem tűnt izgatottnak, s az alatta ficánkoló ló csak még kísértetiesebbé hangsúlyozta nyugalmát. Tekintete megállapodott az utca napfényes kijárata mögött húzódó árnyékok valamelyikén, s hiába forgolódott a csatamén, a férfi tekintetét nem volt képes leszakítani onnan. Markáns arcát szögletes keretbe foglalta a jobb válla felett dologtalanul pihenő, mellékmarkolatos fejvadászkard.
- Észrevett minket - suttogta a hollóhajú ifjú. Keskeny arca mintha egy leheletnyivel sápadtabb lett volna a szokásosnál.
- Lehetetlen - súgta vissza idősebb társa. - Csak ne mocorogj !
- Dehát egyenesen minket bámul!
- Csak lapulj, fiú! - szűrte összeszorított fogai közül az idősebbik - Véletlen lehet.
Talán az volt, talán nem. A józan ész számára mindenesetre a véletlen tűnt elfogadhatóbbnak, a két hollóhajú férfi ugyanis művésze volt a lopakodásnak. Ügyesebben osontak a házak tövében a kóbor macskáknál, észrevétlenebbül lapultak, mint, gyík a sziklatörmelék közt, s ha kellett, alattomosabban gyilkoltak a kígyónál. Erre születtek, ebből éltek. Most mégis mindketten visszatartották a lélegzetüket, tenyerük megnyirkosodott a kőfalon. Vártak.
Aztán a vörös varkocsos férfi a másik irányba fordult, és alig észrevehető mozdulattal megugratta hátasát. Vörös varkocsa átreppent a válla felett, összecsapott a ló rőten lobbanó sörényével. Útját távolodó, szapora patadobogás jelölte a friss vértől csillogó kövezeten:
A hollóhajú ifjú megrándult. A mögötte lapuló férfi már ebből a rándulásból megértette szándékát. Szemeire a rosszallás sötétje borult.
- Nem a te dolgod, Ranol - morogta - Hagyj fel ezzel az őrültséggel!
Az ifjú hátrapillantott a válla .felett. Nemes arcéle volt, pengére feszülő ajkai csak még nemesebbé tették, holott egy cseppnyi nemes vér sem csörgedezett az ereiben.
- Köteles vagy követni - sziszegte, és ragadozó simasággal kiszökkent a rejtekhelyéről. Gyors volt, de a társa gyorsabb. A férfi egyetlen lendületes mozdulattal visszarántotta, és a háta mögé perdítette. Az ifjú a falnak esett. Megüthette magát, de még csak fel sem nyögött. Árnyéktakarta arcát tovább sötétítette a gőgös harag. Forrófejű volt, valóban.
Idősebb társa karbafont kézzel megállt előtte, nyúlánk vonásai kifürkészhetetlenek voltak. Sejtette, mi fog történni, mégsem tett ellene. Moccanatlanul hagyta, hogy az ifjú markába bámulatos sebességgel perdülő kés felhasítsa a karját. Továbbra is mellkasán összefont kezekkel állt, csak az egyik szemöldöke rezdült kicsit feljebb.
- Hagyj fel ezzel az őrültséggel - suttogta már-már lágyan.
- Eressz! - sziszegte az ifjú: A kés már rég felszívódott a markából. Ökölbe szorított kezekkel, gőgösen felszegett állal nézte, ahogy társa szája szögletében feketére mélyül a barázda.
- Hagyj fel ezzel az őrültséggel, fiú - ismételte - Ez nem tartozik ránk. - Fekete ujjasára nedves foltot áztatott az arasznyi sebből szivárgó vér.
- Állj félre, már döntöttem!
Az idősebbik férfi még mindig nem mozdult. A patacsattogás távolodott.
- Apád kitagad a klánból, ha megtudja, micsoda ostobaságot művelsz.
- Nem tudja meg, Ronfo, hacsak... de ugyebár nem akarsz saját klántestvéreid kezétől elpusztulni?
Az idősebbnek első ízben vonaglott meg az arca.
- Ostoba - suttogta, majd vontatott mozdulattal félrelépett. Az ifjú elsiklott mellette, ő pedig gondolkodás nélkül perdült utána. Nem volt más választása.
A súlyos csontozatú csatamén meglepő fordulékonyságról tett tanúbizonyságot. A félnyomorék kölyökszánalmasan bicegve próbálta menteni az irháját. Torz szökkenéssel változtatott irányt, hogy bemeneküljön egy kapualjba, de elkésett. Arca formátlanná gyűrődött a kétségbeeséstől, mikor a csattogó paták hangja utolérte. A vörös varkocsos férfi kihajolt a nyeregből, megragadta a kölyköt, és felrántotta maga elé. A ló ezenközben egy szemernyit sem veszített lendületéből. Tovadübörögtek.
- Azt szeretted volna megtudni, hogy eladó-e a lovam? - kérdezte tőle egy mély, karcos hang. A félnyomorék kölyök nem felelt. Rémülten szorította össze szemhéjait, hogy ne keljen a hang gazdájának szemébe néznie. Talán jobban is tette. Így legalább nem kellett megtudnia milyen kegyetlen is Ynev legsötétebb véreinek öröke, mely a férfi szeplős arcában égő szemeket uralta. Nyöszörgött inkább, kegyelemért. A nyeregkápa fájdalmasan vájt a derekába, a lónak nevezett gyilkos bestia fújtatásától patakzásnak indult lapockái között a jeges veríték.
- Ne ölj meg, uram! - vinnyogta szorosan zárt szemekkel.
- A lovam nem eladó - suttogta a karcos hang. És a félnyomorék kölyök már tudta, hogy számára véget ért az út. Nem sikoltott. Nyikkanva csapódott a kőfalnak. Jelentéktelennek hangzó roppanás a hátában. Vakító fénybeborult a világ, majd kongó ürességbe hullt. Magatehetetlen zsák gyanánt zuhant a fal tövébe. Torz tagjai kifacsarodva, hasznavehetetlenül. Nem érzett fájdalmat, mégis sírt.
Pontban dél volt. A nap a zenitre hágott, Erion túlsó végében felhördült a cifra tömeg. Egy ragadozó madarat formázó, kék tüzű, zafír figura légiesen siklott odébb a Critai Táblán. A bámészkodók izgalma, a szerencséjükben bízó játékosok, a fogadószelvényeket gyűrögetők feszültsége megdagasztotta a csendet. Az alexandrit figurát mozgató titokzatos erőnek nem volt szüksége gondolkodási időre, lépett ő is. Még egy szívdobbanásnyi némaság ült a népeken, majd megbolydultak az emberek. Sokan csalódtak, kevesen nyertek, a többség csak legyintett.
S az élet zajlott tovább, a maga megfejthetetlen szabályai szerint.
2.
Az Északi kapun át érkezett, gyalogszerrel. Munkát találni jött a városba.
A szórakozónegyed színes forgataga akarva-akaratlan magával ragadta. Sodródott az ezeregy irányba mozduló szilánkok között, önkéntelen részese lett Erion legragyogóbb, legszínesebb ékkövének. Pökhendi nemesek címeres őrségükkel, jól öltözött csavargók között lépdelt, olyan hatalmasságok lábára taposhatott büntetlenül, akikhez egyéb körülmények között csak térden csúszva szólhatott volna. Harsány zsoldosok és kifürkészhetetlen arcú kalandozók bukkantak fel a kapuk mellett és az utcákon, ha jól kinyitotta szemeit az ember, legendákra lelhetett köztük. Ide tértek haza a bárdok és muzsikusok, majd innen indultak új utakra. Alborne érintése fénylett minden sarkon, a csillaglant jegyében épült boltíveken. A mindennél .csábítóbb szimbólum bölcseket és ostobákat, szegényeket és gazdagokat csalogatott a színházak falai mögé, hogy részesítse őket a harmónia gyönyörében. Vibrált a levegő Alborne dallamaitól. A rendre őrködő városi testőrség arcán is jól olvasható nyomot hagyott ez a hangulat, itt még a tolvajok is mosolyogva keresték mindennapi kenyerükét.
A rozsdabarna köpönyegbe burkolózó alakot mindez csak sietségre ösztönözte. Csuklyáját az arca elé húzta; mert bár feltűnést nemigen keltett volna a kaleidoszkóp szilánkjai közt, de éppúgy szégyellte is származását, mint amilyen büszke volt rá. Hunyorgott a napközép ragyogásától, lehajtotta a fejét. Nem nyűgözték le a feléje sodródó dallamfoszlányok. Gyors, kecses mozdulattal került ,ki egy behízelgő mosolyú férfit, aki a következő gladiátorviadal jegyeivel üzérkedett.
- Pedig soha nem felejtené el ezt a nagyszerű harcot! - szólt utána, szavait elnyelte néhány csilingelve felreppenő hangszerfutam. A rozsdaszín köpönyeg lebbent egyet, mielőtt eltűnt volna a kavalkádban. Tépett szegélyén fekete minták, selyemhímzés, fonalsújtás vagy csupán felfreccsent sár? Ki tudja? A puha, hasított bőrcsizma, melynek sarkát lépésről lépésre nyaldosta a poros köpönyeg, valaha gyöngyökkel kivarrt, értékes darab volt. Mára már annyira elhasználódott, hogy a koldusok lábán is különbet látni. Ellenben az arcát csuklya alá rejtő idegen semmiben sem emlékeztetett koldusra. Tartása kecses volt és magabiztos, tiadlani slan harcosoknál látni ilyet, a mozgása azonban ruganyos és alattomos, akár a cserkésző nagymacskáké. Karcsú termete alapján lehetett nő, de magassága inkább férfit sejtetett. A rozsdavörös köpönyeg tépett ráncai közül időről-időre előbukkant egy fegyver markolata, a jövevény csípőmagasában. Párás, kék felületén, finom ívén egyedülálló módon tompult el a verőfény. Nem csillogott, nem hivalkodott, tulajdonképpen majdnem tökéletesen elveszett a köpenyeg árnyékában. Majdnem...
Valaki durván megtaszította a vállával, testéhez egy szemhunyásnyi időre egy másik test nyomódott. Ekkora nyüzsgés közepette gyakran előfordulnak efféle ártatlan esetek. A rozsdaszín köpönyeg gazdája azonban másképp gondolta. Egy lobbanás, lágyan libbenő légáram, alig hallható szisszenés. Méltó lehetett volna bármely harci iskola elismerésére. Valami felhasította a mellőle épp ellépni készülő férfi zekéjét. Négy párhuzamos, kétarasznyi csík. A párduc csap így le áldozatára, egyetlen villanással, zavarbaejtő hirtelenséggel. A férfi megtorpant, és értetlenül bámulta a mellkasán rongyosra hasogatott ruhadarabot. A hasítékok alól sértetlenül fehérlett elő a bőre. Mintha karmok lettek volna! Miféle karmok? Zavaros tekintetét a rejtőző arcra emelte. Hátrálni kezdett. A csuklya övezte árnyék meredten bámulta. Nekihátrált egy sötét ruhás északinak, majd egy utolsó megrettent pillantás után eliszkolt. A rozsdavörös köpönyeget viselő alak lehajtotta a fejét, és tovább lépett.
A bajvívó nem véletlenül került mellé, szórakozott tekintete végigkísérte a megszégyenített tolvaj menekülését, látta az acélkarmok villanását, a csíkosra hasított zekét. Meglehet, a titokzatos alak kecsessége és lenyűgöző járása is felkeltette az érdeklődését. Vagy valami más, valami egészen más. Egyszer csak feltűnt mellette, és a világ legnagyobb természetességével igazította hozzá a lépteit.
- Légy üdvözölve, szép hölgy - mosolygott elragadóan, és káprázatos eleganciával meghajolt. - Engedd meg, hogy gratuláljak, különbül a magamfajta sem csinálhatta volna.
A csukja alá rejtőzött arc még csak felé sem fordult, de a shadoni mosolya így sem vesztett ragyogásából. Táncos könnyedséggel kísérte a libbenő, rozsdaszín köpönyeget.
Látom, sietsz valahová. Elkísérhetlek? - Mivel kérdését válaszra sem méltatták, eltöprengeni látszott. Sötétarany szemöldöke összeszaladt. - Arcod, hangod elbűvölő, szép hölgy... kár, hogy kicsit félénk vagy.
- Mással ripacskodj, kölyök! - Árnyék festette ajkak moccantak a csuklya sötétjében. Kósza fény szökött a rejtőzködő arcra, ahogy az a bajvívóhoz fordult. Nőiesen lágy vonások derengtek fel, mandulavágású szemekben vetett zafír lobot a suhanó fény. A bajvívó ismét meghajolt.
- Kedvességed örök trófeaként viselem a szívemen. - lehelte játékos áhítattal - Engedelmeddel, szép hölgy, most elbúcsúzom. - Megállt, majd elmaradt a szaporaléptű köpönyeges mögött. Az hátra sem pillantva sietett tovább. Megkönnyebbült, keserű sóhaját már nem hallhatta a shadoni.
3.
Kezében sörrel telt korsóval hátradőlt a székén, hosszú lábait kinyújtóztatta az asztal alatt. Egymáson keresztbe rakott csizmái körül a fogadó megtűrt ingyenélője, egy koromfekete kandúr tekergőzött. Legalább kifényesíti a csízmám, gondolta Aichon szórakozottan. A macska hangos dorombolása még a vendégek moraján át is eljutott a füléhez.
Pedig volt ricsaj bőven. Harsány beszéd, edénycsörgés és hahota vegyült a díszesen faragott emelvényen muzsikálók játékába. A leghangosabbak az egyik kerek asztalnál összeverődött gorvikiak voltak. Jókedvű italozással köszöntötték egymást. Aichon őket figyelte, mialatt ebéd utáni sörét kortyolgatta. Maga Rattikani is közöttük emelgette a korsót, persze csak módjával. Szinte soha nem engedte meg magának, hogy elveszítse józanságát, tettrekészségét. Bár megvoltak az emberei, szerette maga ügyelni a rendet. Nála nem volt törés-zúzás, sem vérontás. Meglepő módon képes volt rendet tartani heves vérű földijei között, a harsányság nemigen fajult ezek között a falak között kötekedéssé, s ha mégis, a megvadult felek hamar a küszöbön túl eszméltek. Ha időben, akkor még az utcára kirakott holmijukat is megtalálhatták maguk mellett, ha nem volt szerencséjük, a hatékonyan dolgozó tolvajok már kifosztották őket.
Rattikani és a gorviki zsoldosok összedugták a fejüket, pergő nyelvükön sutyorogtak, majd éktelen hahotával zökkentek hátra a székűkön. Korsóikat majdnem tökéletesen egyszerre az asztalra csapták, habos ital csorrant a kezükre Rattikani megveregette a mellette ülő férfi hátát, majd felemelkedett .a székről. Bivalytermete volt, s a jóléttől csak még inkább kiterebélyesedett, de cseppet sem veszített régi erejéből, mely szintúgy a bivalyhoz volt hasonlatos. Felhajtotta az italát, majd kurta mozdulattal letörölte szakálláról a habot. Ellépett a zsoldosoktól, közben végigfutatta tekintetét az asztalok során. Úgy tűnt, mindent rendben talál. Nemvárt fürgeséggel sietett a dolgára. Léptei harcos múltról árulkodtak, a derekát ölelő széles, aranyveretes öv alatt a legjobb gorviki penge lapult.
A zsoldosok folytatták a kedélyes társalgást. Aichon megfejthetetlen tekintettel méregette őket. Nem kedvelte a gorvikiakat, gyermekkori borzalmak sötétjéből és a későbbi iskola tanításából fogant gyűlölettel viseltetett minden Ranagol hitű nép és halandó iránt. Nem bosszantó megvetés volt ez, hanem valódi, mélyről fakadó gyűlölet. Máshol csikorgó fogakkal került volna el mindenkit, aki a Kosfejű gyalázatos törvényeit és hatalmát tiszteli, mert szembesítette egyetlen olyan ellenségével, amit nem győzhetett le, ami könyörtelenül űzte céltalan kóborlásain Ynev szerte: sajátvérével. A vérében hordozott, vele született elemi indulat már gyermekkorában elmérgesedett, és hiába a nevelés, a szigorú és bölcs mentor tanítása, a vadság olyan mélyen gyökeredzett Aichonban, mint azokban a vadállatokban, melyeket soha nem lehet megszelídíteni. Így hát megtanult együtt élni a benne lakozó vadsággal. Keserű együttélés volt ez, mert nem társult elfogadással. És ott kísértett felette egy régi árulás - vagy inkább menekülés - bosszúszomjas angyala is, iskolájának és elhagyott otthonának öröksége.
Mégis, Aichon békességgel üldögélt a gorvikiaktól hemzsegő fogadóban, s bár nem igyekezett, hogy eltitkolja származását, senki sem látott benne mást, csak egy zaklatott sorsú, de töretlen életerejű kalandozót; egyet a kontinensen kóborló ezrek közül.
Rattikani fogadója más volt, mint a többi. Semleges és önálló. A kiszolgált gorviki zsoldos, ha emlékezett is a szülőhazájában beléoltott hitére, mára már átírhatta magában. Rattikani fogadója volt az egyetlen olyan hely Erionban, ahol a vándor zavartalanul megiszogathatott egy korsó sört. Itt nem kellett tartani az inkognitóban járó nemesurak felkéréseitől, hogy megfélemlített, verejtékező homlokú küldöttek ülnek az ember asztalához, és könyörögve, fenyegetőzve, pénzt és drágaköveket csörgetve próbálják arra csábítani, adja el karja erejét, a múltját, az életét, s talán még a lelkét is. Itt nem kell félrenézni a lelkes ficsúrok arcáról, attól félvén, hogy önkéntelenül is meglátod mögöttük jövendőjüket, az élet és a hatalmasok martalékainak sorsát avagy saját régi önmagad, mert itt nincsenek ficsúrok. A tolvajokat pedig tűzzel-vassal irtotta ki fogadójából Rattikani, s az alvilág sem volt eddig még képes tartósan átlépni a küszöbét. Ha igaz a tétova szóbeszéd, Rattikani egyezséget kötött a Kobrákkal, de hogy mi áll az egyezségben és mik a feltételei, arról már nem suttognak a mindentudó ajkak.
A biztonság azonban nem egyenlő a nyugalommal. A fogadó ivójának tágas, árnyékos helyisége valósággal forr Ynev déli népeinek hangjától, színeitől. Délutánonként arany fénypászmák szabdalják a füsttől gomolygó, porszemcséket úsztató levegőt, az ablakok alatt glória reszket az alakok körvonalain, távolabb rubin csillag gyúl a poharakban, ha árnyék takarta kezek ivásra emelik őket. A berendezés nem ismer semmiféle ízlés-szabályt és sablont, mégis kellemes. Mindenki találhat kedvére való zugot. És ezt az egészet valami - Erionban egyedülálló - családias hangulat fogja össze.
A feketebundás kandúr abbahagyta a dorombolást, és méltóságteljes gőggel elvonult. Aichon kiürítette, majd az asztalra lökte a korsót, és felállt. Elsétált a gorviki zsoldosok mellett, és kilépett a fogadó ajtaján. Hunyorgott a délutáni napsütésben. Egy sóhajtásnyi időre eltöprengett, mihez is fogjon, majd kényelmesen elindult az első adandó irányba. Úgy tervezte, hogy marad ebben a nyüzsgő, az egész kontinenst magába fogadó városban, amíg meg nem unja, vagy amíg el nem fogy a pénze. Bár sem türelme, sem pénze nem volt sok, úgy gondolta, ráér mindenre. Jól akarta érezni magát.
Az első sarok után azonban megváltoztak a léptei, hosszabbak és rugalmasabbak lettek. Kívülálló nem láthatta meg ezt a változást, nem vehette észre, hogyan válik a békésen j árkáló emberből gyanakvó vad, majd prédára váró ragadozó. Eleve elveszett próbálkozás volt a vörös varkocsos férfit becserkészni, Aichon ugyanis tévedhetetlenül megérezte, ha a veszély a sarkában settenkedett. Tengernyi gyakorlat és szigorú tanulás csiszolta adottság volt ez, ősi, önvédelmi ösztön, mely csak egyetlen igazságot ismert: VAGY TE, VAGY ÉN.
Láthatatlanná vegyültek a nyüzsgésben, mely a Kapuk Tere felé egyre sűrűbbé, egyre hangosabbá dagadt. Csak az ifjú Ranol ádáz tekintete lehetett árulójuk.
A hollóhajú férfi egykedvűen nézelődve lépdelt társa után, tekintete ártatlan érdeklődéssel rebbent ide-oda. Közönséges járókelő is lehetett volna. Csakhogy a közönséges járókelők nem vájják tenyerükbe a körmüket útiköpönyegük alatt. A férfi pillantása elsötétült, mikor az előtte haladó ifjú fejére tévedt. Tharr poklára, hogy micsoda félresikerült elmét hordoz az a fej! Őrült, mert oktalan szenvedélyek hajtják cselekvésre, ostoba, mert úgy hiszi, nem szükséges úrrá lenni ezeken a szenvedélyeken, hiszen a klánfőnök egyszülött fia lévén mögötte áll a klán összes harcosa és hatalma. Dölyfös, mert nem hajlandó tudomásul venni, hogy minden kakas csak a saját szemétdombján úr, hogy még az ő apja is pusztán csatlósa, szánalmas alattvalója más, nálánál sokkal nagyobb hatalmaknak. Ranol semmibe veszi a játékszabályokat, a Kobrák által diktált íratlan törvényeket. Egyszer még pusztulásba taszítja saját testvéreit, az egész klánt. Például épp most.
Átlépték a számukra kijelölt felségterület határait, s ezt nem fogják jó szemmel nézni a Kobrák, nem kérdezik, mit akarnak, mit keresnek, egyszerűen elvágják a torkukat. Az alvilág törvényei könyörtelenebbek a farkasok törvényeinél.
A hollóhajú férfi ajkai felett verejték gyöngyözött. Ostoba, önhitt kölyök! S épp engem választottak örökös kísérőjéül! Fájdalma a fájdalmad, balszerencséje a tiéd is, halála a te halálod. A játékos kedvű istenek kegyelméből! Három, hosszú lépéssel az ifjú mellé zárkózott. Alig moccant a szája, mikor megszólította.
- Forduljunk vissza, Ranol, azonnal!
- Nyugalom, Ronfo!
- Itt csak úgy hemzsegnek a Kobrák!
- A Kobrák mindenütt hemzsegnek - felelte magabiztos gúnnyal az ifjú.
A hollóhajú férfi arca agresszív fintorba rándult, de egy szemhunyásnyi idő alatt felülkerekedett indulatán, s vonásai kifejezéstelenné simultak. Le kellett volna ütnie a kölyköt, mielőtt még átlépték a két negyed határát. De Ronfo gyáva volt hozzá, félt a megtorlástól, hogy saját klántestvérei kínozzák meg, amiért felülbírálta a kölyök utasításait, megszegte a klán törvényeit, bántalmazni merte a klán fejének egyszülött fiát. Ha kérdeznék is tőle - ami nem valószínű -, hogy miért tette, hiába válaszolna, nem hinnének neki, mert a fiú kitűnő színjátékos. Az ő szavának adnának igazat.
A hollóhajú férfi karján perzselt a még mindig szivárgó seb. Sötéten izzó tekintete átsiklott a fehér kőből faragott, roppant magas épület árkádáin, amint elhaladtak előtte. Az egyik árnyékba ívelő árkád mellett, fény és homály határán egy jelentéktelen külsejű férfi álldogált. Félvállról beszélgetett valakivel. A márványból faragott sárkánykígyó, melynek a hátát vetette, balsejtelmesen tekeredett fölé. Ronfo és a jelentéktelen külsejű férfi tekintete egy szívdobbanásnyi időre összeakadt, majd mindkettő tovább fordult a saját dolga után. A fehér testű márványkígyó mintha megvonaglott volna, rémlett, hogy eltátja a száját, villás nyelve gyors villanással kicsap. A hollóhajú férfi felszisszent, és visszakapta a tekintetét oda, ahol imént még a társalgók álltak. Már nem voltak ott. A szobor, melynek egy pillantással ezelőtt még ketten is támaszkodtak, vészterhes mozdulatba merevedve ragyogott a napsütésben, vibrálni, élni, kárörvendőn vigyorogni látszott. A hollóhajú férfi arca megfagyott, akárha egyetlen mozdulattal letöröltek volna róla minden érzelmet. Halk pattanással kiszabadította rögzítő hevederéből keskeny pengéjű kését, közben társa füléhez hajolt.
- Készülj a harcra, Ranol! - sziszegte. És megszaporodtak az árnyak.
Aichon érzékelte őket, nem a fülével, sem a szemével, hanem sokkal mélyebbről, a véréből, az ösztöneivel. Felkészült a harcra. Céltalannak tűnő mozdulattal kioldotta, meglazította fegyvereit, a csuklójára és csizmájára szíjazott hajítópengéket, a borotvaéles kést, a szöges korbácsot. Elsétált egy árkádokkal tagolt, vakító fehér épület előtt, betért egy kicsiny fogadóba, megtekintett egy szobát, melynek ablaka az utcára nyílt, majd anélkül, hogy válaszolt volna a nyájas képű fogadós kérdésére, távozott. A zsongásba szabadtéri előadás hangjai, dob, csörgő és énekszó vegyült. Aichon édességet vásárolt, amit végül nem fogyasztott el, hanem egy fürge, helybéli kisfiúnak adott. A süteménybe egy rézpénz dugott, csekélyke szolgálat ellenében. Rátért a keleti sugárútra. A csörgő-és énekszó felerősödött. A fiúcska visszatért, süteménytől ragacsos kezét kérőn nyújtotta előre, de vékony gyermekhangján a mozdulathoz egyáltalán nem passzoló szavakat motyogott. A vörös varkocsos férfi megborzolta a kölyök üstökét, a kezébe nyomta a sütemény másik felét - egy újabb rézpénzzel -, és elhessegette maga mellől a gyereket.
A sugárút kiszélesedett, és minden tekintetben nagyobbá, ragyogóbbá nőt. A valamikori Kyria dicsőségét hirdető, égbetörő épületek bár letompították oldalukkal a napfényt, ott, ahol az út a főtérre nyílt, a fény fehérarany sugarakban tűzött be, és felhasogatta az árnyékot. A színeket lobbantó ragyogás pedig maga volt a Kapuk Tere.
A vörös varkocsos férfi haja valósággal lángra kapott a délutáni napsütésben, amint kilépett az összeboruló épületek takarásából. A Kapuk Őrzőinek égbeszökő tornyával szemközt akrobaták szórakoztatták a nézelődőket. Nevetséges kis bohócok voltak a Kapuk óriás, nemes erőt és borzongató titkokat sejtető látványa mellett. Aichon a csepűrágók felé vette az irányt, és elmerült a sokadalomban.
Az ifjú Ranol arcán időről időre görcsösen összeugrott egy izom. Kezdett nyugtalanná válni, tenyerében síkosra maszatolta az izzadság a késmarkolatot. Egy iramodásnyi távolságot tartottak az árkádoktól, nehogy onnan lepjék meg őket, ugyanakkor elérhető menedékhez juthassanak takarásukban, ha esetleg úgy alakul. A járókelők testével fedezték magukat. Ranol a hollóhajú férfira sandított. Ronfo egyetlen szót sem szólt, mióta a figyelmeztetés elhagyta a száját, tekintetében leplezetlen váddal, perzselő, visszás derűvel kísérte az ifjút. Ráhagyta a döntést, és Ranol nemigazán boldogult a feladattal. A férfi egész valójából áradó hanyag megvetéstől pedig egyenesen kiverte a víz.
Fájdalma a fájdalmad, balszerencséje a tied is, halála a te halálod.
A hollóhajú férfi lassan, fehéren elvigyorodott. Tarkóját borzolgatta a vadászok hideg, kimért tekintete. Kobrák. A Kapuk Teréről mulatozó női rikoltások, táncos lábak dobbanásai peregtek rájuk a csörgő hangjával keveredve, mint holmiféle különös eső... halála a te halálod... Mit számít már!
A mulatozáshoz ritmikus dobszó csatlakozott. Az ifjú Ranol arcát akárha fehér márványból faragták volna, éppúgy, ahogy az elbukott Godorai birodalom épületeinek homlokzatdíszeit, fényes hollószín haja csak még inkább kihangsúlyozta sápadságát, ahogy a szobrok mélyen vésett szemgödreiben megülő sötét a márvány simaságát. Reszkető ajkaira verejték csorgott.
A férfi sebzett karja zsibbadt volt, az alvadó vérbe száradt ingujj minden mozdulatnál fájdalmat okozott. Ostoba kölyök! A térről felcsapó jókedvű zene karmok módjára szaggatta az idegeit, a dobok minden egyes leütése együtt kezdődött és végződött szíve dobbanásaival, a rikoltozó női hangról civakodó dögevő madarak jutottak az eszébe.
A két hollóhajú férfi, az idősebbik és az ifjú együtt áramlott a tömeggel együtt a Kapuk Tere felé. Emberek merültek el a verőfényben. Ronfo egy sebesen osonó árnyat pillantott meg a szeme sarkából. Sarkonperdült. Itt vannak! Ezzel egyidőben parázs gyúlt a verőfényben. Ranol torkában megakadt a lélegzet, rémületében nekihátrált a hollóhajú férfinak. A napfény sugarainak kápráztató fókuszából egy glória övezte alak robbant elő, száz szilánkra hullott körülötte a tömeg. A mulatozás hangjába egy nő éles sikolya vágott. A glória .övezte alak kibontakozott a verőfényből, hosszú, erőteljes szökkenésekkel repült feléjük, a glória leolvadt róla, s most csillámló porból szőtt felleghajtóként úszott utána. Tarkója mögött Sogron kígyója tekergőzött, egy tűzvörös varkocs. Ranolt egy szemhunyásnyi időre megbénította a döbbenet, zavartan felnyögött, mikor egy hajítópenge csapódott a vállába. Alig három szökkenés, hogy a vörös varkocsos harcos utolérje a pengéjét. A hollóhajú férfi ezt már nem kívánta megvárni. Szétlökte az embereket maga körül, és a legközelebbi árkád felé iramodott. Magával rántotta az ifjút is. Két szívdobbanásnyi idő volt az egész. Egyikük sem mert hátra pillantani: Bevetődtek az árnyékba. Ranol a férfi sebzett karjának esett, majd átgördült a vállán, és hátát a falnak vetve előregörnyedt. Hörögve nyeldekelte a levegőt. Húsából félarasznyira állt ki a penge. A hollóhajú férfi sebe kifakadt, karját elöntötte a vér. Szeme ifjú társára villant a sötétben... fájdalma a fájdalmad... A hollóhajú férfi ördögi sebességgel húzta végig fegyverének élét a zsírral pépesített mérgen, közben megpróbálta kivenni az árkád mélyében rejtőző íveket, hátha vezetnek valahova. Zsibbadt jobb kezébe fojtóhurkot kapott.
Ennyi idejük volt, csak ennyi. Nem reménykedtek. Szöges korbács vágott rájuk, alattomosan pattant elő a fal mögül. Vagy a semmiből csapott 1e? Mindkettőjükbe belemart, zizzenő végén a horog azonban Ranol testébe markolt. Az ifjú felhördült. Ronfo fojtott kiáltással kapott utána, de már csak a köpönyegét érte el. Az anyag panaszos hanggal feslett el, mikor a korbács iszonyatos erővel tépte ki Ranolt a férfi markából. Hollóhajú társa csak annyit látott, hogy az ifjú tompa puffanással elvágódik az árkád árnyékának küszöbén. Még sikerült elkapnia a kölyök szemének utolsó villanását. Hitetlenkedés és borzalom. Aztán kirántotta őt a korbács az árkád bejáratából. Vadállatok rántják be így áldozatukat a barlang torkába. Egy reccsenés és vége.
A csörgő hangja megszelídült, de a dobütések erőteljesebbé váltak. Énekszó, önfeledt női hang. Halála a te halálod...
A hollóhajú férfi megmarkolta mérgezett fegyverét, és kiugrott az árnyékból, köpönyege finom port kavarva csapott utána. Megperdült, pengéje széles, ezüst ívet húzott a teste köré, élén felsírt a levegő. Tekintete villám gyanánt cikázott végig, de a vörös varkocsos férfit nem találta. Csak Ranol hevert a lábainál élettelenül, koponyája brutálisan összezúzva. Ronfo lehajolt, megragadta az ifjú ruháját, és behúzta maga után az árnyékba. Belökte a sarokba. Összeszorított fogakkal zihált. Felkészült a halálra. Sohajobban.
Halkan, panaszosan megnyikordult az árkád alatt megbúvó ajtó. A hollóhajú férfi össze sem rezzent, habár tisztán hallotta a hangot. Karcsú, fekete alak ugrott ki a homályból. Egy Kobra. Nem kérdezni, ölni jött. Ronfo a nyikordulással egyidőben már nyúlt is a holttestért, hogy maga elé rántsa, a neki szánt halált így klánja fejének egyszülött fia fogta fel. Alig csapódtak be a párosan röppenő pengék, a hollóhajú férfi már ki is perdült az árkád alól. Elöntötte a fény, fájdalmasan vágott tág pupilláiba, a fájdalom kitisztította az agyát. Keze a fegyvermarkolatra szorult, teste kinyújtózva feküdt a levegőre, ahogy elrugaszkodott. Nincs menekvés, tudta jól, de ha lenne, sem menekülne. Harcban kívánt meghalni, nem saját testvérei által, megalázva, megkínozva elveszni. Élesen felkuncogott, mikor a szeme sarkából megpillantotta a Kobrát utána ugrani. Szinte kísértetiesen ugyanekkor fellobbant a tűzszín varkocs is.
A Kobra hátulról, az idegen elölről támadott, úgy tűnt, pontosan felette fognak találkozni. A Kobra akrobatamód perdült a levegőben, a vörös varkocsos férfi úgy, ahogy a nagyvadak, hosszan, szilárdan. Egyesülő árnyékuk egy szemhunyásnyi időre az épp elvetődő Ronfóra siklott. Két penge villant egyidőben, mindkettő talált. Az árnyékok, a harcosok szétváltak. Mindketten a vállukon átgördülve értek földet. Aichon az egyik kezével a fejvadászkardot húzta elő, a másikkal megtámaszkodott, hogy azonnal el tudjon rugaszkodni. A Kobra is talpraszökkent, de ahelyett, hogy felvette volna a harcot, fedezékbe ugrott. A fejvadászkard visszakerült a helyére, a vörös varkocsos férfi eltűnt a legközelebbi sarkon. A városi testőrség egykedvűen nézett utána. AA utcán zavartalanul folyt tovább a városi élet, a mulatozás zaja változatlanul ott csapongott a fejek felett.
A Kobra átbukott az ajtón, egy fekete kesztyűs kéz támogatta meg, hogy el ne essen. Hűvös sötétség borult rájuk. Csak a sebesült zihálása ós a kintről beszűrődő fojtott hangok neszeztek. Tisztán kivehető volt a csörgő kísérte dobütem. A Kobra, hátát a falnak vetve görnyedt előre, két karját a gyomrára szorította. Fekete ruhája vértől és verejtéktől nedvesen tapadt a bőrére. Lassan a földre csúszott, a kesztyűs kéz már meg sem próbált segíteni rajta. A sebesült feje előre billent, még lihegett egy kicsit, de a teste gyorsan hűlt, élete sebes iramban távozott belőle. A felette álló sötét alak nézte egy darabig, majd megfordult.
Nyitott ingnyaka alól egy stilizált kobra tetoválás tekergőzött elő derengő bőrén.
- Ha meghalt, takarítsátok el - morogta.
A sötét megmoccant, és két újabb fekete ruhás alak merült fel belőle. A tetovált férfi szeme fehérje mintha felizzott volna.
- És persze ezt se felejtsétek itt! - Kinyújtotta hasított bőr csízmába bújtatott lábát, és egy árnyék fedte rongykupacba akasztotta. A rongykupac kifordult a fal tövéből: Egy holttest volt. Hosszúkás, nemes vonású arca békés volt, elfehéredett szájának sarkaiból is kisimultak a ráncok. Fiatalabbnak látszott a koránál. Mindig szorosan hátrafogva viselt, hollószín haja vértócsában ázva terült szét a válla körül.
- És mi lesz a vörös hajúval? - kérdezte a hátrébb állók egyike. A tetovált férfi tűnődve nézegette a halottat és halódó emberét.
- Őt hagyjátok békén - szólt rekedten. - Kalandozó. Csak bajt hozna ránk.
4.
A füstös homály áttetsző fátylat borított a karcsú nőalakra, de ha valaki fel akart figyelni rá, hát így is felfigyelt. Magányosan üldögélt egy kis asztalkánál, és gyümölcsöt csipegetett. Köpönyegét nem kanyarította le a válláról - szárnyával védte különleges fegyverét a kíváncsi tekintetek elől -, de a csuklyát levette. Fejét kecsesen előrebillentve könyökölt az asztallapon, és türelmesen várt.
A taverna hatalmas tetőablakán valósággal ömlött a fény, de ide, a legalsó szintre már csak leheletfinoman szitált. A nő egészen rövidre nyert, mogyoróbarna haját, halovány zöld ujjasát éppúgy jelentéktelenre fakította ez a fény, ahogy a kor és a por rozsdavörös köpönyegét. Az asztalok sűrűjében, a ködből fénybe kígyózó, végeláthatatlan körfolyosók gyűrűjében olyan apró volt, mint egy homokbucka a Taba el Ibara végtelen dűnéi között.
A taverna óriási volt, olyannyira, hogy tíz különböző pontján, akár tíz muzsikus és kísérete is szórakoztathatta közönségét anélkül, hogy akárcsak egy hangfoszlánnyal is zavarná a másikat. És még a csendnek is jutott számtalan hely. A nő körül csend volt, csak tompa moraj dongott a feje körül. A füst és pára melynek mindig egyéni és szinte mindig változatlan illata volt itt Torozonnál - monoton, hullámzó duruzsolássá lágyította a száz meg száz vendég beszédét és a fogadó egyéb hangjait. Halétezne olyan praktika, ami képes lenne megfejteni a ködben motozó duruzsolást Torozon Tavernájában, hatalmakat megdöntő, sorsokat fordító titkokra lelne magyarázatot, Ynev történelmét formáló események születésének lenne fültanúja.
A rozsdavörös köpönyeget viselő nőt mindez hidegen hagyta. Az asztalon könyökölve lehúzta baljáról a puha szarvasbőr kesztyűt. Kezének hosszú, vékony középső ujján természeti ornamentikákkal ékes gyűrű sziporkázott fel. A nő tűnődő, kesernyés mosollyal a szája sarkában játszadozott a gyűrű opálos kövén suhanó fényekkel.
Munkát keresni jött Erionba. Az a fajta volt, aki nem ajánlotta fel szolgálatait - egy-egy kivételes esettől eltekintve -, mindig megvárta, hogy kérjék azt. Most is így tett. Bár ezúttal égető szüksége volt munkára, mert elfogyott a pénze s minden készlete, még lova sem volt. Úgy sejtette, kivételesen szinte bármilyen ajánlat képes lenne gondolkodóba ejteni.
Már percekkel ezelőtt felfigyelt a körülötte settenkedő alakra, érezni vélte a belőle áradó izgatott vívódást. Az illető még ebben a homályban is feltűnően színes öltözéket viselt, és térdig érő, selyemfényű kaftánt. Enyhén görnyedt, hízelgő modort sejtető tartása, alattomos settenkedése, túlcicomázott öltözékével együtt meggyőzte a lányt arról, hogy egy pénzes avagy jól pénzelt dzsaddal akad hamarosan dolga. Már nem kellett sokáig várnia. Érzékeny füleivel anélkül is pontosan tudta követni a dzsad surranó lépteit, hogy feltekintett volna. Selyem lágy suhogása, bőrtalp neszezése a homokszín padozaton.
- Kegyes elnézésedet kérem, amiért bátorkodom megzavard nyugalmadat - szólalt meg mellette egy gyomorkavaróan édeskés hang - Szabad helyet foglalnom az asztalodnál?
A nő felemelte a fejét. Vonásait elmaszatolta a homály, de jellegzetesen fimon metszésű arca, mandulavágású szemei és az átlagosnál jóval nagyobb, csúcsosan végződő fülei, melyek szabadon kandikáltak elő tüskerövid hajából, kétségtelenné tették származását. A n8 nem szólt, csak intett a fejével a dzsadnak, hogy üljön le. A férfi behizelgő vigyorral a képén helyet foglalt. Édes, fűszeres illat lengedezett körülötte.
- A nevem Szahil Madaho. Nincs miért titkolni a kilétemet. Kereskedő vagyok. - A férfi az asztalra támaszkodott, és kissé előrehajolt. Suttogóra fogta a hangját. - Bocsásd meg őszinteségemet, de már az első pillanatban feltűntél nekem. - Bizonytalanul elhallgatott, vigyora még szélesebbre, még nyájasabbra nyílt. - Ritkán lát az ember a te nemes népedből... kalandozókat... ha nem csalatkozom veled kapcsolatban.
- Nem vagyok elf - jegyezte meg a nő komoran.
- Hát, pedig tökéletes a hasonlóság!
- Félelf vagyok.
- Hát persze - vigyorgott a dzsad émelyítőn - És gyönyörű lány is egyben.
A nő szeme, akár a csípőjén hordott fegyver pengéje, megvillant. Arca kifejezéstelenre keményedett. Hátradőlt a széken, és karbafonta a kezeit. Rideg ellenszenvvel méregette a szemközt ülő dzsad férfit. Micsoda felszínesség, gondolta megvetőn, micsoda sunyi tekintet! Nincs még egy olyan ostobán alattomos; világi hiuságokban dagonyázó nép, mint a dzsad. A férfi tekintete - látszólag véletlenül - a nő gyűrűjére vetődött.
- Szép ékszer - jegyezte meg. - Talán értékes is.
- Talán - felelte a nő. Arca elől lassan elúszott a homály, vonásai kiélesedtek, nagy szemeinek hideg tüze teljes pompájában ragyogott fel. A dzsad önkéntelenül hátrahőkölt. Figyelmeztetést olvasott le a nő arcáról, veszélyt. ~ Idegesen megnedvesítette a szája szélét.
- De hát nem a gyűrű miatt ültem az asztalodhoz - mondta változatlanul lágy hangon. - Vállalkozó kedvű harcosokat keresek, nem mindennapi fizetségért, nem mindennapi munkára.
- Halljuk!
- Van egy csekélyke értéket képviselő szállítmányom. Ékszerek. - fuvolázta a dzsad. Ezúttal nem játszotta túl a szerepét, a nő mégis sejtett, hogy az a csekélyke érték valóságos vagyon lehet. - Van köztük egy különösen értékes darab is. Engedelmeddel nem árulom el, mi is teszi oly becsessé, elég, ha annyit mondok, nem egy olyan hatalom akad Yneven, mely nem sajnálna érte némi áldozatot, ha megkaparinthatná. A legjobb védelemre lenne szükségem.
- Fogadj őrséget.
- Van kirendelt őrségem, nem is akármilyen. Csakhogy... - A férfi gyászosan felsóhajtott, és rejtélyeskedve közelebb hajolt. - ...csakhogy épp 8k azok, akiktől leginkább tartok. Érted ugye?
- Értem. - bólintott a nő. - Olyan harcosokra van szükséged, akikről még a kíséreted sem sejti, hogy azok.
- Így van. - mosolyodott el megkönnyebbülten a dzsad. - Te például...
Ekkor egy pimasz hang derékba törte a mekezdett mondatot.
- Felajánlhatom a segítségemet, szép hölgy? Mindketten felkapták a fejüket. A hang a magasból szólt. A két szökkenésnyire tóluk ívelő, igényesen faragott lépcsőn, könnyű léptű fiatal férfi szaladt lefele: Ahogy a lépcső aljához érvén feléjük perdült, megcsillant rapírjának visszafogottan cizellált kosara.
- Ki ez? - morrant a dzsad.
- Arel szemére - hökkent meg a n6. - A ripacs!
A shadoni táncoshoz illő eleganciával közelített feléjük, smaragdzöld köpönyege örvényekbe kavarta a füstöt. Hűvös légáramlatot hozott magával az asztalhoz. Mosolygott. Megtorpant a nő oldalánál, és udvariasan meghajolva egészítette ki előző felkiáltását.
- Ha ez az úr netalán zaklatna, szép hölgy...
A dzsad arcán ingerülten összeszaladtak a ráncok ezekre a rágalmazó szavakra.
- Mondtam már, hogy máshol, mással ripacskodj ! - suttogta a nő anélkül, hogy a bajvívóra nézett volna. Nem tűnt felháborodottnak - ellentétben a dzsaddal -, csak zárkózottnak. Nagyon zárkózottnak. A shadoni megmagyarázhatatlan viselkedése, tolakodó közeledése kifejezetten zavarta.
- Elnézésedet kérem az ismételt zaklatásért - egyenesedett fel a bajvívó, de az asztaltól nem lépett hátrébb. - Én úgy láttam, hogy a káprázatosan színes selymet viselő úr kiabált és erőszakoskodott veled.
- Mi?
- Gondoltam, ezt mégsem hagyhatom. - biccentett a shadoni a dzsad felé - Ha kell, küzdeni fogok. folytatta. Hangja tisztán, magabiztosan csengett, mintha nemes viselkedéséhez kétség sem férhetne, mintha kész lenne valóban meghalni e becsületbeli ügy érdekében. A szélhámosok nem így beszélnek. Ez az ifjú őrült, vagy... vagy valami célja van a színjátékkal. A nő felpillantott, egyenesen a bajvívó jégszürke szemeibe, s amit ott látott, az több volt holmi szórakozott, úri szeszélynél és bármely más őrületnél. Tekintetük egy szívdobbanás idejére összekapcsolódott.
- Kardom a szolgálatodra áll - mondta a shadoni, és utánozhatatlan mozdulattal elővonta rapírját. A selyemfényű pengén átlátszó méreghártya feszült.
- Elég ebből! - csattant fel a dzsad. - Takarodj innét, ripacs!
A bajvívó fürgén, mégis a legteljesebb nyugalommal fordult felé.
- Megsértettél - mondta gyermeki tűnődéssel az arcán. - És újra megsértetted a hölgyet is. Hogy mersz ilyen szavakat kiejteni a szádon az ő jelenlétében? Színpompás öltözéked - pillantása nem titkolt gúnnyal siklott át a kereskedő ruháján - jobb ízlésre vall.
A dzsad elvörösödött, s már nyitotta is szitokra a száját, mikor a rapír hajlékony pengéje lágy zümmögéssel elcikázott az álla alatt. Képtelenség volt követni. A dzsad döbbenten bámulta az orra előtt tollpihe mód aláhulló selyemfoszlányokat. A kaftánjából való selymet. A shadoni úgy állt ott, mintha mi sem történt volna. A dzsadból kitört a szitokáradat, saját nyelvén hadarta egymásra a cifra átkokat. A shadoni óarany szemöldöke alig rezdült, a félelf nő ajkait pedig alig észlelhető mosoly lágyította.
- Nincs becsületem, ha mindezért a borzalomért elégtételt nem veszek. - szólt a bajvívó - De ha visszavonod, természetesen megelégszem ennyivel is.
A dzsadnak eszébe sem volt bármit visszavonni. Félig felemelkedett ültéből, úgy fenyegetőzött. A bajvívó szeme felszikrázott, elkántált valamiféle hagyományőrző szöveget, majd felemelte a rapírt. Egy tánclépés, és néhány káprázatos csuklómozdulat volt az egész. Színes pillangók gyanánt repkedtek a selyemdarabkák. A dzsad felugrott, széke nagyul döndülve borult el. A bajvívó addigra már vissza is csúsztatta fegyverét az övére. A rapír hegyén apró rubincsepp csillogott, vér. Kicsiny vágás volt, a dzsad meg sem érezte.
A shadoni a félelf nőre pillantott, arcán a könnyed mosoly inkább volt elégedett semmint büszke.
- Látom, hölgyem, hogy ismét voltam oly balga, és rosszkor jöttem. Alkalmatlankodom netán. - Hangja ,azoknak a kisfiúknak a hangjára emlékeztetett, akik komolyan veszik a játékot. Elegánsan meghajolt. Engedelmeddel távozom. -Meghajoltában derűsen a nőre emelte tekíntetét. - De elsőbb még hadd rójam le tiszteletemet szépséged előtt! Valóban lenyűgöző. - Elhátrált az asztaltól, majd sarkon fordult és távozott. Smaragdszín köpönyege nyomán táncraperdültek a lomha füstszalagok. A dzsad felháborodottan nézett utána, a nő töprengőn. Biztos volt benne, hogy a ripacs nem jókedvében komédiázott velük, hogy van valami célja. Kell, hogy legyen! Ez a sejtelem óvatosságra intette.
A dzsad végre felállította a székét, és visszaereszkedett rá. _
- Piha! Ezért még feldaraboltatom - morogta. Miféle sértésről beszélt? Miféle erőszakoskodásról? - meresztette szemeit a nőre, mintha félig-meddig őt tenné felelőssé a történtekért.
- Én éppúgy nem tudom mire vélni a ripacs viselkedését, ahogy te. Lépjünk túl rajta!
A dzsad fájdalmasan megnyúlt képpel végigsimított rongyosra szabdalt selyemkaftánján. Még siránkozott egy sort érthetetlen anyanyelvén - bizonyára elbűvölő öltözékét siratta meg -, majd erőt vett magán.
- Felejtsük el - sóhajtott, bár látszott az arckifejezésén; hogy amint teheti, utána ereszti kopóit a bajvívónak, és darabokra tépeti velük. Ha sikerül neki. A nő nem fogadott volna rá.
- Beszéljünk inkább a megbízásról - kezdte újra a férfi. - Elvállalod?
- Szinte még semmit sem tudok róla.
- Épp, eleget ahhoz, hogy válaszolj. - A kereskedő hanghordozása megváltozott: talán az iménti kellemetlen közjáték hatására vesztette el a türelmét. Nem volt többé sem édeskés, sem udvarias, sokkal inkább célratörő, mi több, követelőző. A nő egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy észrevette a fordulatot, holott nagyon is észrevette.
- Aligha bánod meg, a fizetség bőkezű lesz mondta a dzsad, és szúrós tekintetét késpengeként szegezte asztaltársa torkának. A kaftán alol gazdagon hímzett erszényt halászott elő, és jelentőségteljesen előrébb lökte. Néhány hosszúra nyúlt pillanatig farkasszemet néztek, a nő szépen metszett arca előtt füstábrákat rajzolt a homályba egy láthatatlan ujj. A dzsad most már teljes bizonyossággal tudta, hogy ez a nő veszedelmesebb a legtöbb harcosnál és kalandornál, akikkel a sors eddig összehozta. Ennek ellenére nem kívánt meghátrálni.
- Fáradj velem, harcosok legszebb győngyszeme! mondta, ismét a legtökéletesebb negédességgel. Egy békésebb helyre megyünk, ahol bemutathatlak kis csapatomnak. Ráérsz akkor dönteni, ha megismerted őket. Meggyőződhetsz róla, hogy nem vagyok csaló, s hogy méltó társakkal fogsz együtt dolgozni.
- Már összeállt a csapat? - lepődött meg a nő.
- Hellyel-közzel. Te még hiányzol belőle. - A férfi felállt. - Kövess, kérlek!
A nő a homlokát ráncolta, de felemelkedett ültéből ő is. A kereskedő héjamód csapott az asztalon elhagyatva heverő erszényre, és megtépázott kaftánja alá rejtette.
- Ha döntöttél, tüstént a tied - mondta, és hamis tisztelettel meghajolt. - Induljunk!
Szapora léptekkel haladt, jól ismerte Torozon útvesztőjét, gyakran megfordulhatott itt. A nő minden kétsége ellenére követte. Ajánlottak-e valaha is kalandozónak olyan munkát, ami nem volt kétes? Kifelé haladtában megpillantotta a smaragdszín köpenyes shadoni bajvívót. A férfi, mintha megérezte volna, hogy észrevették, felé fordult. Csinos arca mosolytalan volt, szeme úgy szikrázott, akár a csiszolt jég. Meghajtotta a fejét, de ez a mozdulat inkább tűnt valamiféle jóváhagyásnak, mint üdvözlésnek. A nő ezt sem, tudta mire vélni, de alaposan megjegyezte.
Kiléptek a taverna főbejáratán. A nap ragyogása és heve mellbe taszította őket. Adron harmadik hava volt, a lángok ideje. A dzsad pompázatos öltözékéből pillanatokig csak a színek vakító játékát érzékelte a félelf nő. Aztán kitisztult a látása. A kereskedő biztos léptekkel vezette keresztül a forgalmas, a kyr számmisztika rendszere alapján épült negyed útvesztőjében. A nőnek feltűnt, hogy a férfi a kelleténél többször vesz éles kanyarokat, és szándékosan bonyolultan kígyózó labirintussá teszi az utat. Csendesedett körülöttük a nyüzsgés. A nőnek minden izma megfeszült, már tudta, hogy hibát követett el, a veszély felismerése és a harc gondolata mámorosan izgató forrósággal járta át a testét.
- Hova megyünk? - kérdezte, mikor egy tenyérnyi liget fái közé léptek. A nő ezelőtt még sosem járt enne, nem is tudta, hogy a negyednek létezik ilyen része. A dzsad pompázatos virág gyanánt haladt előtte, kaftánja szegélye lágyan surrogott a fűben.
- Türelem! Mindjárt ott vagyunk. - felelte kurtán, hátra sem fordulva.
A nő ajkai megremegtek, kísérteties mosoly simult rájuk. Könnyedén hátralebbentette rozsdaszín köpönyegét. Fegyverének indás markolatán halványkék selyemfény kúszott a nő csípőjéhez, és tovább az uscayhafa levelébe hajló keresztvasra. A nő megtorpant.
- A válaszom: nem.
A dzsad hátraperdült, szemeiben éles fény, ujjai között vékony penge villant. A nőt cseppet sem érte váratlanul a támadás. Kecses fegyvere máris a kezében termett, félreszökkent, s ezzel együtt már le is csapott. Technikája kivételes volt, mi több: meglepő. S bár nélkülözött minden felesleges riposztot, mégis legalább olyan tetszetős volt, mint a slan harcosok tánca. Sirenar elfjei értettek a harchoz, a félelf nőnek nem mindennapi mestere volt egykor.
A dzsad felnyögött, ujjai közül kifordult a penge. Eltátott szájjal a nőre meredt, selyem kaftánján gyorsan terjedt egy nedves, karmazsin színű folt. Megingott. Alla a mellkasára bukott. A nő megvető hidegvérrel nézte. Semmit sem gyűlölt jobban az alattomosságnál. Féltő mozdulattal visszacsúsztatta fegyvertartó hevederébe a khossast.
A dzsad még mindig nem esett el, karjait az oldalára kulcsolta. Feltekintett, egyenesen a nőre. A félelf szemei kitágultak a látványtól, ami a dzsad arcán fogadta. Megvonaglott az undortól. Hátratántorodott. A dzsad arca már csak halványan hasonlított emberi archoz, és pillanatról-pillanatra torzult tovább. Bőre megráncosodott, petyhüdtté nyúlt, mint az újszülött patkányok bőre, olyanná. Színe megfakult, akárha valami hihetetlenül gyorsan terjedő fertőzés támadta volna meg, ocsmány májfoltokkal lett tele. Közben a férfi jellegzetesen déli vonásai is átalakultak, orra visszahúzódott, szája besüppedt, mint a fogatlan véneké, szeme apró, gonosz kavicsokká korcsosult. Ébenfekete, hullámos haja lepergett, koponyája lágyulni kezdett, és egyre áttetszőbbé vált. Alatta valami nedves, valami rózsaszín és eleven lüktetett.
A nő hátrált még egy lépést, nem sok választotta el attól, hogy öklendezni kezdjen. Ha igaz hite lett volna valamely istenben, bizonyára elrebeg egy imát, de ő elhagyta az isteneket. Vagy az istenek hagyták el őt?
A dzsad - vagy inkább amivé lett - elbukott végre. Színpompás kaftánja addigra már csak roskatag kórótestet takart, az arca helyén lüktető nedves vörösség úgy vált mind sötétebbé, akár az alvadó vér.
- Miféle átok vagy te? - suttogta a nő elborzadva. A lény nem válaszolt. Üveges szemekkel meredt maga elé, és szörcsögve kapkodta a levegőt.
Ekkor megmoccantak a liget fái, emberek léptek elő a mélyzöld árnyékokból. A nő megperdült, fémesen surranó hang röppent, ahogy elővonta kardját. Sápadt arcáról fokozatosan leolvadt a borzalom grimasza, és átadta helyét az összpontosításnak. A köpönyege alá nyúlt, és baljára egyetlen sima mozdulattal mesterséges acélkarmokat csúsztatott.
- Gyertek hát - suttogta. - Mutassátok az igazi arcotokat, fenevadak!
- Elteheted a fegyvert, szép hölgy - csendült fel az ismerős hang. A nő felszisszent. A lombok takarásából újabb alak lépett elő. A félelf először a smaragd köpeny lobbanását ismerte föl, majd a rapír művészien cizellált kosarát.
- Mit keresel itt? - kérdezte éles hangon. - Követtél?
- Nem téged - felelte a shadoni tisztes távolban megtorpanva.
- Hanem?
- Őt. - A férfi a döglődő ocsmányság felé intett. Engedj hozzá, kérlek!
- Kik vagytok?
- A gyanútlanok védelmezői. Ha kegyeskednél...
A nő tétován hátrált még két lépést a lénytől; és intett a bajvívónak, hogy jöhet. Gyűlölettől izzó tekintettel kísérte a közeledőt. A férfi csaknem futott, kurta pillantást vetett a nőre, és lebbenő köpönyeggel a lény mellé guggolt.
- Elrontottad a játékunkat, szép hölgy - mondta csalódottan.
- Tessék?
- A kereskedő halott - egyenesedett fel a férfi, és csízmája orrával megbökdöste a szivárványszín kaftánt. Hol volt már a ripacs, a szórakozottan komédiázó ifjú? Arca szigorú, tartása határozott volt, szemeiben hideg tűz lobogott. - Persze nem te ölted meg: ez a micsoda egy esztendeje, ha nem régebben végzett vele.
- Hogyan? - kérdezett vissza a nő, zavarában lejjebb engedvén fegyverét. A férfi felfigyelt a mozdulatra. - Elárulnád, mi ez?
- Zauder - A férfi hátraintett a válla felett. Vigyétek gyorsan! Mágiával ideig-óráig késleltethetjük a pusztulását - szükségünk van a tudásra, amit e falak közt összerabolt!
Ketten felnyalábolták a sebzett teremtményt, mely rútságában szánalomra méltóan festett a pompás kaftánban. A férfiak egycsapásra el tűntek az aprócska ligetből. Ketten maradtak, a nő és a bajvívó. A férfi lehajolt, felemelte a zauder kezéből kihullott pengét. óvatosan megszagolta, majd eltette.
- Mérgezett volt? - kérdezte a nő. A shadoni úgy pillantott rá, mintha meglepte volna, hogy itt találja.
- Gyenge méreg, inkább csak altató. Enyhe fejfájást okoz.
A nő nem szólt, várakozón függesztette tekintetét a bajvívóra. A férfi váratlanul elmosolyodott. Karba fonta a kezeit, és félrebillentette fejét - a nő most felismerni vélte benne azt az ifjút, akit következetesen ripacsnak nevezett. Eltette a fegyverét.
- Miért mondtad, hogy elrontottam a játékodat? kérdezte ellenségesen.
- Mert ez az igazság. Hetek óta figyeltük az állítólagos kereskedőt. Ma végre kedvező alkalom nyílt rá, hogy elkapjuk.
- Az a színjáték a tavernában tehát. . .
- A rapír mérgezett volt - közölte a férfi. - Azonnal ható, halálos anyaggal kentem be, a legerősebbel, amit az enyémek ismernek. A mutatvány arra volt jó, hogy megvághassam Madahot. . . hogy próbát tehessek vele. Ha meghalt volna - komiszan elvigyorodott, - bebizonyosodik a tévedésünk. Persze életben maradt: a zauderekre nem hatnak a köznapi mérgek.
- Mi az ördögöt akart tőlem?
- A szép arcodat, a tudásodat, a jellemedet és az életedet. . . téged; mindenestől. Ő és a társai így dolgoznak. Talán titkos seregük élharcosai váltak volna belőled, tucatnyi vagy egy egész századnyi, mind a te képességeiddel. Megtörténhetett volna, hogy többen is megfordultak volna belőled szerte a kontinensen, de egyik sem lettél volna te magad.
A nőnem szólt, erőnek erejével próbálta palástolni borzongását.
- Ügyesek - mondta végül.
- Még nem eléggé - mosolygott a férfi, s szürke szemében ismét felvillantak a kaján szikrák. - Abban reménykedtem, hogy elvezet bennünket a társaihoz. - Megcsóválta a fejét. - Hiába, ahogy az írás mondja, a legszentebb célokhoz tövisek sokaságán át vezet az út. - Könnyedén meghajtotta magát. - Búcsúzom, szép hölgy. Bocsáss meg arcátlanságáért a szegény komédiásnak, s ha teheted, őrizd meg jó emlékezetedben.
- Várj - szólt utána a nő. - Az én nevem Ruelsse. Te ki vagy?
- Domvik harmadik :arca - felelte a férfi, ahogy visszahúzódott a lombok közé.
A nő nem mozdult. Mint parázs, ha szél éri, úgy söpört át rajta a borzongás.
- Várj!
A smaragdszín köpönyeg utolsót lebbenve átolvadt a levelek zöldjébe, Ruelsse pedig csak állt ott, aztán sarkon fordult és ment, hátra sem nézett többé, s mire a házak közé ért, a szél felszárította arcáról a düh és a csalódottság könnyeit.
5.
Már lefelé tartott a nap, fénycsillaga az épületek közein át tündökölt, mikor Ruelsse meghallotta a csepűrágók hangját. A Kapuk Terén még tartott ~ mulatozás. A nő - ki tudja, mi okból - arrafelé vette útját. Bennsőjében tompa izzássá szelídült a harag. Mélyen hordozta magában, második szív gyanánt. Vajon ezt is el akarta lopni tőle a zauder? Mert ha igen, meglehet belepusztult vagy beleőrült volna. Kevés olyan teremtett lélek akad, aki képes elviselni a teljes kitaszítottság terhét... évszázadokon át.
Halványzöld ujjasa verejtéktől hűvösen ölelte testét. Nem torpant meg, amint kiért a Kapuk Terére, közömbösen pillantott a szépségében, nagyságában és az általa őrzött lehetőségekben egyaránt nagyszerű boltívekre, közömbösen hallgatta a derűs nótaszót, a csörgő pergését, a dob lüktetését. Az első elkápráztat és lehetőséget nyújt, hogy könnyebben elérhessük céljaink, a másik szórakoztat és feledteti gondjainkat. Pusztán időtöltés mindahány. Ócskaság.
A bámészkodók éppily érdektelenséggel suhantak át tekintetükkel a rozsdaszín köpönyeget viselő félelf nőn, kivéve egyetlenegyet. A vörös varkocsos férfi úgy érezte, hogy valamiféle zavarbaejtően torzító tükörbe néz, mikor megakadt rajta a pillantása. Egymásra bámultak a járókelők válla felett. A nő ridegen pásztázta végig a férfit, az ujjasát pettyező vérfoltokat, a fejvadászkard markolatát, a felhasított bőrvértet, mely minden bizonnyal alattomos küzdelemben tett jó szolgálatot nemrég - és új erővel lángolt fel benne a harag. Elsétáltak egymás mellett. A nő szemeiben fegyelemre szorított vadság ágaskodott. A férfi elvigyorodott. Vagy vicsorgott inkább? Megcsikordultak a fogai.
Az azonos fajtába tartozók - vagy a halálos ellenségek - ezer közül is csalhatatlan biztonsággal felismerik egymást.
Ruelsse a legközelebbi sarkon fordult vissza, s ahogy a férfi nyomában a forgatagába vetette magát, megkönnyebbült: Bár a felhajtóké helyett idén csak egy szörnyeteg figyelmét sikerült felkeltenie, úgy érezte, ezen a napon kedvére való - s talán életre szóló - munkát talált.
Juhász Viktor
VARJÚSZÁRNYAK
I.
A Fürdőház pincéjében bontotta ki a csomagot.
Kiszáradt torokkal, verejtékben ázó testtel ült egy pillanatig, körülötte vaskos kígyókként tekeregtek a fémcsövek, vízcseppek csobbantak a halványan derengő pocsolyákba, és meleg volt, jaj, nagyon meleg.
Itt van hát.
Sikerült.
Gőz sziszegett haragosan. Ki az, aki zavarni meri a pókhálós, ködben fuldokló termek csendjét? Ki ez a kétlábú, aki viaszosvászon csomagot simogat féltő gonddal? A sarkokban lapuló patkányok figyeltek, majd hirtelen eliramodtak: ösztöneik megsúgták, hogy valami különös, valami rossz hever ott a földön, s jobb, ha távol tartják magukat tőle.
Kuncogás.
Lidércálomba illően gomolyog elő a falból a gőz, pár teremmel arrébb pokoltűzként lobog a kazánokban a láng, szortyogva áramlik a víz a kanyargó csövekben. Fent a fürdőkamrákban valaki tán épp most ereszkedik jólesően a kádba... eszébe sem jutna, hogy a mélyben, lobogó mécsláng fényében görnyedt alak bámul egy kibontott csomagot, és röhög. Mintha maguk az alacsony mennyezetű folyosók mulatnának gúnyosan.
Rég nem járt itt senki. Tökéletes rejtekhely.
Meleg van. Fuldokolni kezdesz, ha túl mélyet szippantasz a levegőből, magad is patkány vagy a kusza labirintusban, minden újabb gőzpamacs mögött csendben lapuló árnyakat sejt a lelkiismeret, de mit nekem átok, mit nekem veszély? Ezt mondogatja magában évek óta.
Én többre rendeltettem, motyogta csendesen, amikor álmaitól csatakosan figyelte a napfelkeltét.
Rám nem sújthat le az átok, bátorította magát, amikor megrohanták a kétségek.
Most ideje munkához látnia.
Nem akarok többé varjakról álmodni, suttogta, és sárgás homokmintát varázsolt a padlóra. Egy pillanatig aggodalmasan bámult a folyosók sötétjébe. Ugye nem kondulnak lépések a vaslétrán? De nem, csak a kazán, a mindent elemésztő katlan döndült valahol messze, a pince gyakrabban használt részében.
Mire meggyújtotta a mécseseket, megint kacagni támadt kedve.
A sáros, kátyúkkal szabdalt úton régen nem nyöszörög senki.
Szél kapaszkodik a levelüket vesztett fák ágaiba, egy pillanatra kikukkant a tisztásra, végigsöpör a darabokra zúzott ládák roncsain, a gyaloghintó romjain, elidőzik a vérmocskos testek felett (A szemüket szeretné lefogni? Imát mormol értük?), majd ismét nekilódul, átbucskázik a fák felett, elsuhan a hegyoldal sziklái mellett, és szabadon csap le az alant hömpölygő tengerre.
Vörös sziklák őrzik a csendet.
Valami mozdul valamelyik avarkupac mögött.
A távoli, esőmosta lapályon terjeszkedő mocsokfolt nem más, mint a hírhedt Erion, a Kalandozók Városa.
Itt csak a dúlás nyomai látszanak. Fegyverek csillannak bűntudatosan. Ez alkalommal nem tudták megmenteni gazdáik életét.
Nem botorkálhat itt senki: a haramiák alapos munkát végeztek.
Mégis megzörren a bozót.
Lassan hajnalodik.
Az első kíváncsiskodó csak déltájban dugta ide az orrát. Kiáltani sem tudott a döbbenettől, csak a fákat nézte hitetlenkedve, iszonyodva. A környékbeli parasztok évek múltán is gyakran felemlegették ezt a napot.
Ennyi varjat soha nem láttak még ezen a vidéken.
II.
- Hozz még bort, fogadós! - mondta Grangor al Queram. Hóborította erdőkre gondolt, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére, míg körülötte fojtott beszélgetés morajlott a tespedt melegben.
Szeretett volna. az ablakhoz hajolni, kisgyerek módjára foltot törölni a párás üvegre, fürkészni a dolguk után siető embereket, mégsem mozdult, a tányérját bámulta inkább, és sokadik alkalommal kívánta a pokolba hasogató fejfájását.
Megpróbált ledőlni pár órára, de hiába: forgolódni bírt csak, aztán, mintha az segíthetett volna, az ablakpárkányon kuporgott jó ideig. Üres tekintettel bámulta a befagyott tavacskát a belső udvaron, a szürke, havazást ígérő eget, majd fogta magát, leballagott a lépcsőn, és most itt ül magányosan, a falra aggatott fényes réztányérokból saját kifacsart tükörképe mered rá vissza: borostás; szikár férfi a legszebb férfikor végén, szemei ugyanolyan használtnak, elnyűttnek tűnnek, mint ruházata (sárgás színű ing, mellény, széles öv és kopott nadrág, talán a mindent kibíró csizma ér a legtöbbet az egészből), vagy a szobájában hagyott bőrpáncél.
Nem tudta hová tenni a hirtelen fáradtságot, a céltalanság érzetét. A levélre gondolt, a meghívásra, aztán félretette a dolgot, inkább a napfényes Shadonba merengett vissza, az elmúlt éveket próbálta felidézni, a zsoldoslét megkopott varázsát, de nem ment, nehezen álltak össze a gondolatok.
Öregszem, vélte mélabúsan. Valami hiányzik... valamit elvesztettem.
- Uram...? - Mázas kancsó koppant az asztalon, savanyú shadoni bor illata terjengett.
Odakint hópelyhek simogatták az erioni Fogadónegyed utcakövét, valahol az ajtónál öreg koldus nyikorgatott egy ósdi hangszeren.
A Három Gyöngyben komor hangulat uralkodott. Eleinte némi változatosságot jelentett a sarokasztalnál hangoskodó abasziszi kompánia, de az általános kedvetlenség hamar úrrá lett a sebhelyes képű alakokon is. Suttogva társalogtak, és percenként gurították a kockákat, igyekezvén tudomást sem venni a többiekről. Darton Tercének második hava borongós napokat ajándékozott a szárazföld legfurcsább városának, hasas felhőket, hideg szelet és lelkekre telepedő, rosszízű érzéseket.
- A Halál Hónapjai ezek, idegen - intett egy katona a város felé az érkezés reggelén, s valóban: mintha kicserélték volna az élettől nyüzsgő utcákat, Grangor csak kedvetlen arcokat látott, mintha rejtélyes kór tizedelné a Kalandozók Városának lakóit. Nem frissített az illatos fürdő, nem bódított a bor. Grangor fázott. Napok óta fázott.
Közeledő léptek.
- Grangor al Queram? - kérdezte a magas, fiatal legény. - A zsoldos... a shadoni?
Dzsad rózsavíz illata, furcsán ismerős arc.
- Apámról van szó. - Feszült, szomorúságtól és félelemtől komorló vonások. - Jazub ibn Abdel. Abdel ibn Haafat fia vagyok.
Grangor töltött.
- Találkozóm van vele - szólt kedvetlenül, mert megint pocsolyaíze volt a bornak. - Mostanában, ha nem tévedek.
- Apám nem jöhet - mondta a fiú, és elfehéredő ujjakkal markolta zöldbársony ruháját - Csak én jöttem, segítséget kérni.
Grangor hallgatott.
- Apámat ma éjjel meggyilkolták.
A ház különös illatoktól szaglott. Odakint az utcán vándorárusok kolompja szólt.
Mint egy álom.
A szaggató fejfájás keserű ködbe burkolta a világot, eltompította a hangokat, fantomokká változtatta az embereket. Grangor al Queram talán még életében nem érezte magát ennyire nyomorultul.
Dorkhal Dwell, a városi őrség kapitánya bezzeg elemében volt: emberei mindenhová bekukkantottak, csizmájuk összesározta a szőnyeget, kérdéseik megrémítették a szolgálókat. Ostobaságuk fájdalmasan nyilvánvalóvá tette a tiszt számára, hogy ideje erőt vennie magán, tenni valamit. Ha mást nem, legalább értelmes emberhez méltóan viselkedni. Az elmúlt években teljesített feladatokra gondolt; a rendbontók megfegyelmezésére, a kényes ügyek elsimítására. Úgy tűnt, ez alkalommal sem kell többet tennie. . . de fikarcnyi kedvet sem érzett hozzá.
- Galradzsa kísérjen utadon, öreg cimbora - suttogta Grangor, és felegyenesedett a díszes szőnyegen heverő test mellől.
Abdel ibn Haafat szemei a cikornyás mintákat fürkészték a mennyezeten: a híres Sivatagi Ének verseit rótták fel ismeretlen kezek, az elmúlás és az élet örök körforgásáról. Hosszú, lekonyuló-bajszának hegyén rég megalvadt a vér, akárcsak a szíve felett, igen, a selymeket teljesen átitatta feketébe hajló karmazsinjával.
- Tiszta ügy - szólt a kapitány. Nagydarab, seszín hajú katona, egyszerű eseteken köszörült aggyal: Erion sajátos törvényei és törvényszerűségei nem nehezítették meg túlságosan az őrség dolgát. Ne avatkozz közbe, ha kalandozókról van szó, sulykolták a fejükbe szüntelen. Amellett, hogy csak a rövidebbet húzhatod, semmi közöd hozzájuk! És mivel Erion népességének számottevő részét ez a bajkeverő csürhe alkotta, a gondok jelentős részét is ők okozták igaz, többnyire el is rendezték maguk között: - Az öreg ismerte a gyilkosát, mi több, feltétel nélkül megbízott benne. Dulakodásnak semmi nyoma, egyetlen, tiszta szúrás a szívbe... valamiféle széles pengéjű fegyverrel. Szegény pára itallal, pipával kínálta vendégét, kényelembe helyezkedtek, aztán... Vállat vont. - A cselédek vallomása magáért beszél. Éjközép idején köpönyegbe burkolózott alak zörgetett a hátsó ajtón.
- A laboratórium - mondta csendesen egy lány.
- Így van - bólintott a tiszt. - Hogy ki volt az, természetesen nem látták, de az isteneknek hála, a napnál is világosabb az ügy. Egy bosszúszomjas üzlettárs, netán egy féltékeny áfiumkeverő... előkerítjük, nem vitás!
Áfiumkeverő. Grangor kesernyésen mosolygott. Varázslóból lett kalmár vagy mesterember. Mégis vízzé válna a kalandozó vér?
Furcsán érezte magát. A szőnyegen egy régi bajtárs hever, egy barát életének rég lezárt korszakából, mégsem érez semmit, csak a fejfájás mocorog nyugtalanul a halántéka mögött.
Biztosan gondolnom kellene valami fontosat, tűnődött, elkeserednem vagy -épp lázasan nyomok után szaglásznom, de nem megy. Annyira hiábavalónak tűnik az egész... és valahol a lelkem mélyén tudom, mi folyik itt, de magamat sem merem faggatni róla. . .
A kapitányt majdhogynem gyanakvón fordult Jazub felé. Úgy méregette az ifjú karcsú, izmos termetét, az értelmes-tekintetet, a csinos arcot, mintha máris egy elítélt apagyilkossal állna szemben. A szemközti díszes épület előtt, a Fazekasok Céhének cégére alatt ebédidőre kongatott egy fiatal legény.
- Mielőtt részletesebben taglalnánk az ügyet, rajtad a sor, erendiss. - A kapitány megtisztelő formulát használt, de hiénatekintettel méregette a ház újdonsült urát. - Elmesélnéd nekünk, mi történt az éjjel?
Odakint, a mázas cseréptetők rengetege felett váratlanul, szemet bántóan ragyogott fel a nap.
- Csattanásra ébredtem - kezdte a fiú. Hangja fátyolos volt, tekintete a kígyómintás kandallót :fürkészte. - Fáztam, pillanatra talán azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi idő lehet. . . - Nyelt egyet. - Varjakról álmodtam éppen. Egeket sötétítő, gyászfekete madarakról.
Grangor előtt egy pillanatra felkavart vízzé változott a világ.
Lépcsőházból beszűrődő zsivaj, hasogató fejfájás, valami rossz, valami motoszkál itt a tudat szélén, valamiről tudnod kellene, valami fontosat mulasztasz el éppen, súgta egy hang.
A kapitány mosolygott.
- Csakugyan? - szólt udvarias közönnyel.
- Magamra kaptam egy köpenyt - folytatta Jazub talán fel sem ébredtem még. Odakint az utcán, üvöltött a szél...
Üvöltött a szél.
Az ifjú az ajtóban állt, szederjes tenyerét a sietve gyújtott mécses lángjánál próbálta melegíteni. A foszladozó árnyak között dzsad díszítések, sakálfejű szobrok, öltözőparavánok hajladoztak, feketén ásított a folyosó. Menj, nézz körül, suttogta egy hang. Maradj és bújj a takaró alá, sziszegte egy másik. Ki ne ismerné a hirtelen eszmélők zavartságát? próbálta nyugtatni magát, aztán lépett egyet, bele a sötétség torkába.
A folyosón füstölők illata elegyedett valami furcsa szaggal, de a fiú nem törődött ezzel: a mécsláng lobogása egy moccanó árnyat világított meg, reccsent a lépcső, léptek dobogtak, és ő csak állt, moccanni sem mert, apja dolgozószobájának huzattól szélesre tárt ajtaját nézte, a bentről kicsorduló fényt. Idővel tovább haladt, fülében álombéli énjének sikoltása visszhangzott, a keze talán magától mozdult, valahonnan lentről ajtó csapódását hallotta, de nem figyelt rá, hogy is figyelhetett volna, hiszen a lombikokkal, üvegcsékkel és díszes szobrokkal telizsúfolt szoba közepén ismerős test markolta haláltusájában a szőnyeget, vörösben ázott ruhája, keze, ó, a drága kelmék...
- Apa... - Erejéből csak egy nyöszörgésre futotta. - Apa! - Most már üvölthetett, ahogy a torkán kifért. - Apa! - És ölébe vette az öreg fejét, sírt is talán. Még álmodom, nyugtatta magát hasztalan, mert a sivatag isteneinek mennyországa felé induló lélek utolsó erőfeszítése megmozdította a testet, mert a kiszáradt ajkak szavakat formáztak:
- Queram... segíts...!
Majd vak tükrökké váltak a szemek, és odakint újult erővel vonyított fel a szél.
A kapitány a dohányzóasztal pipagyűjteményét bámulta.
- A gyilkos minden kétséget kizáróan a hátsó ajtón távozott. Egyik emberem egy környékbéli mesterember históriájáról számolt be nemrég. Késő éjszakába nyúlóan dolgozott, kíváncsi volt, ki csap zajt éjnek idején. - Sóhajtott. - Köpönyeges árnyat látott csupán, ami beleillik a képbe, de cseppet sem könnyíti meg a dolgunkat.
Grangor hallgatott (kesernyés fájdalom, zavarodottság, ó, de szeretne máshol lenni), a fiú szintúgy. Dorkhar Dwell a zsoldosra pillantott. Talán először tekintett rá egyenrangú harcosként.
- A család barátja? - kérdezte ártatlanul.
- Mondhatni - mosolygott kedvetlenül a másik. Rég nem jártam erre, és minek szépítsem, nem efféle találkozásra vágytam.
- Ő... - kezdte Jazub.
- Grangor al Queram - fejezte be a shadoni. Egy pillanatra csend lett, csak a tekintetek vívtak néma párbajt.
- Queram... - morogta a kapitány.
- Tisztázzunk valamit - szólt a szikár férfi, aki kopottas ruhájában, gyérülő hajával jócskán elütött a szoba pompájától. - Shadon városában időztem éppen, más dolgom nem is akadt a zsoldom elverésén kívül, mikor levelet kaptam. Levelet egy régi harcostárstól, Abdel ibn Haafattól. Jó tíz éve nem találkoztunk, nem beszéltünk: különös, váratlan öröm volt ez. Nem úgy az üzenet. Találkozóra hívott ma délelőttre. Veszélyt emlegetett. Válaszoltam és jöttem. - Grangor vállat vont. - A Három Gyöngy fogadóban vettem ki szobát ma reggel. Amikor megérkeztem - tette hozzá különös nyomatékkal.
A kapitány barátságtalanul méregette kettejüket, akárha titkos összeesküvéstől tartana, ami szétzúzza szépen felépített teóriáját.
- A leveled, zsoldos, itt hevert az asztalon. Igazat mondasz hát... részben legalábbis. - Csattant a hangja, a fiú ijedten kapta fel a fejét. - A te neved volt az utolsó, amit ez a szerencsétlen öreg ki tudott nyögni. Te érkeztél a lehető legrosszabb és legváratlanabb időben, tíz év után pont jókor, hogy belecsöppenj ebbe a felettébb kellemetlen ügybe, ezen kívül... Hatásszünetet tartott. -... elhallgatsz valamit, ne is tagadd!
- Nem tagadom - mondta Grangor az ajtó felé lépve. Már eldöntötte, mi legyen a következő lépés, bár megint csak hirtelen sugallatként rohanta le a gondolat, de nem firtatta, honnan jött, ha akarná, már az elmúlt pár nap eseményein is elrágódhatna, de... Elég!
- Ez az ember valaha a barátom volt - dünnyögte. - Társam a bajban. Bármi történt, bármennyi ideig nem találkoztunk, a segítségemet kérte. Ez csak rám és őrá tartozott. Későn érkeztem, de utolsó lélegzetével megbízott azzal, ami ezentúl kötelességem. Meg fogom találni a gyilkosát.
- Ki vagy te, hogy ily nagy dolgokra szánod magad? - A kapitány acsargó kutyára emlékeztetett most... vagy inkább a moralitásjátékok régi alakjára, a nyájasság maszkját levedlő szörnyetegre. - Mi jogon vállalod fel a bosszúálló angyal szerepét?
- A dzsad a vértestvérem volt. Valaha a kalandozók útját jártuk mindketten.
- Kalandozók! - fortyant fel a kapitány - Nem veszítelek szem elől, idegen... te pedig, erendiss, jobban tennéd, ha megválogatnád a bizalmasaidat!
Meghajolt és távozott. Bosszantóan csendesen csukta be az ajtót maga mögött.
- Képes vagy rá? - kérdezte a fiú.
- Nem tudom - mondta Grangor. - De valami azt súgja, meg kell találnom a többieket. - Haragosan villant a szeme. - Mert ha mást nem is, azt biztosan tudom; miért halt meg apád.
Sokáig hallgattak.
III.
Hajnaltájt érkeztek. Megtelepedtek az ódon szobrokon, fagytól csúszós zsindelyen toporogtak, károgásukra felfigyeltek a hóporozta utcákat járó koldusok, mesteremberek, rosszban sántikáló alakok is.
Paplan alá rejtőzött álmodók nyögtek fel riadtan. Reggel lett aztán, sápadt, porhótól puha reggel, és azok egyre többen lettek: ott köröztek a Főnixek Parkja felett, az Utazónegyed házainak párkányán kopogtattak, a kikötő felett szárnyaltak. Észrevették őket a Szórakozónegyed szűk sikátoraiban is.
Kofaasszonyok súgtak össze a lealkudott tojás mellett, keserű sört hörpölő piacozók csóválták a fejüket. Az éj szakai őrség leváltásakor is szóba került a dolog.
Kyel óriási, kéttornyú katedrálisa előtt kék köntösű papok toporogtak, aggódva bámulták az eget. Varjak.
Délidőre talán már meg is feledkeztek róluk, pedig nem tűntek el: az utcákat fürkészték, némán. Mintha várnának valamire.
- Hová megyünk? - kérdezte a fiú.
- A titkok temetőjébe - válaszolt a shadoni. Kellemetlen csend telepedett a bérelt hintóba. Jazub fázósan húzta össze magán a sebtében felkapott köpönyeget. Kérdése lett volna temérdek, de elég volt a zsoldos arcára pillantania, hogy egy ideig még ne hozakodjon elő velük.
Az összes istenekre! szidta magát gondolatban. Apád, bármennyire idegen maradt számodra mindig, halott. Vállaidat ezernyi friss teher húzza: a személyzet; a temetés, a ház. . . és te ahelyett, hogy tüsténkednél, esetleg gyászolnál, különös megbízatásokat teljesítesz. Talán megborzongatott a múltból csontkézzel előnyúló titok? Tudni szeretnéd, miért nem lehetett soha igazán boldog apád? Hogy miért lett pokol az élete? Vagy egyszerűen csak kíváncsi vagy?
Rattikani Fogadója előtt toroni haramiák hadonásztak késeikkel, két utcával arrébb regösök dicsőítettek legendás hősöket, míg jelenben élő társaik a bámészkodók erszényét igyekeztek magukhoz venni, Torozon Tavernája felől izgalmas csetepatéról érkezett hír (- Lándzsás Erik végre méltó ellenféke talált? - tanakodtak a szájtátiak), de mégis más volt ez a nap, más volt a hónap, mint ahogy megszoktak errefelé. Mélabú, kedvetlenség... mintha a város felett úszó felhők az emberek lelkére is árnyékot vetettek volna. Fülsértő zajjal csikordultak a kocsik vasalt kerekei a jeges kőkockákon.
De most ismét felragyogott a nap. A hideg évszak sápadt színében tündökölt, láttán mégis élet költözött a fáradt szemekbe, macskák heveredtek a felmelegedett szalmára, és Grangor félrehúzta a hintó ablakán a függönyt, hogy akadálytalanul élvezhesse a világosságot.
- Kereskedő lett hát apádból - fordult a legényhez - Ez az, amit sosem gondoltam volna róla. Akkoriban... - Mintha fiatalabbnak tűnne most, gondolta Jazub - ...a legnevesebb varázslók egyike volt a Délvidéken. Szolgált shadoni urakat, gorviki renegátokat; beszélték, még a Fekete Határt is megjárta egyszer. Igazi kalandozó volt. - Grangor a kocsi elől szertefutó utcakölyköket bámulta. - Kalandozó, akit a veszély éltetett. A kihívás. Sokszor verekedtünk együtt, én acéllal, ő mágiával... Erre tíz év sem telik bele, és békés polgári életet él, varázslöttyöket és keneteket kotyvaszt egy bűzös pincében. - Elfintorodott. - Pedig sokáig nem tudott meglenni a kalandok ígérete nélkül. - Jazubra pillantott. - Erről sosem beszélt, ugye?
- Soha - pillantott fel a fiú. Lendült a hintó, balkéz felől felsejlett a Palotanegyed kőszobrokkal, veszély esetén eleven lényekké változó őrökkel tarka védfala. - Rólad ellenben sokat hallottam - folytatta csendesen - Mondhatni, rengeteget. A többiekről jóval kevesebbet, a kalandokról pedig semmit. Mint nyilván te is tudod, Pyarronban nevelkedtem, ahol apám biztonságban tudott a rokonoknál. Gyermek voltam még, de megértettem, miért nem találhat nyugodalmat kalandozó vére. Anyám is megértette, amíg még élt. Az öreg ritkán nézett felém: betoppant a palotába, ahol az udvari etikett és a vívás titkaival ismerkedtem, édes gyümölcsöket, apróbb drágaságokat zúdított a ládámba, aztán... -Elcsuklott a hangja. - Aztán csak ültünk, ölébe hajtottam a fejemet, elkértem az emáméját, beszívtam dohányillatát, aztán megint ment, új utakra, új kalandok felé, hogy legközelebb még hihetetlenebb történetekkel szórakoztasson.
- De egyszer csak hazatért. - Grangor a Kereskedőnegyed utcáin páváskodó hercegi katonákat nézte, fél füllel hallotta, ahogy a kocsis közli úticéljukat. A favázas házak felett tengerillatot sodort a szél.
- Tíz éve. Pontosan tíz. - Jazub hangja fátyolossá vált. - Megjelent Pyarronban, szótlanul és keserűen, beszélni sem lehetett vele. Erionba megyünk, mondta, és ilyennek még sohasem láttam a tekintetét. Betelepedtünk ebbe a házba, és fényűzőbben éltünk, mint legmerészebb álmaimban reméltem. Valahonnan rengeteg pénzt szerzett... - A fiú fürkészőn pillantott a shadonira, aki szótlanul szemlélte az ülést borító takarókat - Tehetős áfium-és varázsszerkereskedő vált belőle. A legjobbak egyike. - Az utca jobb oldalán tornyosuló paloták vízköpőit fürkészte. - Soha többé nem emlegette a múltat. Azt sem tudtam kihúzni belőle, mi történt tíz évvel ezelőtt... mi változtatta meg ennyire. Komor, sápadt, kedvetlen emberré vált, én pedig magányosabb lettem, mint annakelőtte.
- Hát még?
- Üvöltve ébredt éjszakánként - mondta a fiú csendesen.
A hintó zökkenve megállt. Baloldalt hatalmas, márványból és aranyból és drága fákból épített palota emelkedett, alabárdos őrök között áramlott a zsivajgó tömeg, és kikiáltók harsogtak rendeleteket.
Jazub a zsoldosra pillantott.
- Gondolom, te sem fogod elmesélni, mi történt veletek.
- Jól gondolod - mondta a férfi, és becsukta az ajtót. - Most pedig menj el ahhoz az emberhez, akiről beszéltél. . . és ne feledkezz meg arról, amire kértelek!
Jobboldalt ott hullámzott a kőgátakkal kerített kikötő árbocrengetege.
- Nyugalom, uram - mosolygott szelíden a fehér tógás férfi - Az elővigyázatosság nem személyed ellen irányul. Fogalmazzunk úgy, hogy jobbnak láttuk a megerősített ellenőrzés bevezetése mellett döntenünk.
Tán az ötödik őrposztot hagyhatták el: szilvaszín páncélos fegyveresek strázsáltak a márványfalak tövében. A galéria korlátja felett átpillantva kiömlött festékekből mázolt pocsolyának tűnt a tömeg, fejük felett pedig - még mindig nagyon magasan - pótmennyboltként feszült a kristálykupola.
Grangor a sokadik ellenőrzés után vesztette el hidegvérét. A kétszárnyú abbitacél kapunál még természetesnek találta a kérdezősködést, a kürtőszerű teremben nyüzsgő emberek között nyomakodva furcsállta ugyan a katonákkal kísért, bíborruhás mentalisták jelenlétét, de csak legyintett: az Erioni Hercegi Bankház megengedheti mának a fényűzést. Némileg rosszallóan nézett, amikor a kőfülkékben kuporgó hivatalnokok felett húzódó erkélyen is fegyvereseket látott... és kifejezetten nevetségesnek találta, hogy majd' minden légcsőfordulónál őrökbe botlik. Pedig forduló akadt itt bőven: hatalmas kígyóként felfelé kacskaringózó lépcsősor vezetett a felső szentélyekbe, a pénz igazi uraihoz, akik néhanapján a korlátnak támaszkodva gyönyörködtek a pegazusok, óriások és angyalok márványszobrai között tülekedő ügyfelekben.
- Ez mind értékeid biztonságát szolgálja - ismételte meg vezetője, és Grangor lemondóan pillantott rá. Aranyszínben csillanó ajtó nyílt előttük, aztán hirtelen csend ölelte körül mindannyiukat.
Füstölők illata érződött.
Színes kristályablakokon átszűrt fény csordult végig a padlón.
- Sajnálom, de nem segíthetek - mondta udvarias mosollyal a selymekbe öltözött hivatalnok, immár harmadszor a rövid beszélgetés folyamán. Grangor elveszettnek érezte magát, mintha ismeretlen terepen harcolna, idegennek érezte magát kopottas ruháiban, shadoni akcentusával, tétova mondataival.
Mit keresek én itt? kérdezte magát újra, és nyugodt hang felelt megint: ösztönök. Ide kellett jönnöd, ennyi az egész: Ne akard tudni, miért - itt vagy és kész. Kérdezz! Erősködj! Ne mard tudni, mi vezetett ide.
Mintha képlékeny és ragadós álomvilágba járna, ahol minden előre megterveztetett, ahol nem változtat semmin, hisz úgyis hiába.
- A feltételek nem változtak az elmúlt tíz évben mondta nyájasan a hivatalnok. Szippantott egyet pipájából, illatos füst gomolygott a márványfalak között. Pazar hímzések, hallgatag szobrok áztak a legdrágább ibarai dohány füstjében.
- Emlékszem - mondta Grangor. Persze hogy emlékszel, szidta magát, akkor mi a Kránért jöttél ide mégis? - Mindannyiónk jelenléte szükséges a láda felnyitásához. Így határoztunk, mikor... értékeinket biztonságba helyeztük nálatok.
Emlékek. Nem feledtél semmit, ugye? Tíz éve történt, de mintha csak tegnap lett volna: itt álltunk, talán ugyanebben a szobában, mindannyian, az asztalon az a rézveretes láda...
Megborzongott. ...közöttünk a kimondhatatlan titok, ajkunkon a pecsét, és...
Hatan voltak, de ma reggelre csak öten maradtak közülük.
- Ma érkeztem - nézett az udvariasságmaszkot viselő hivatalnokra: - Hajnalban. Azóta nem jártam a városban, mióta elhelyeztük itt a csomagot. - Habozott egy pillanatig. - Őszinte leszek: nem tudom, miért jöttem. Megérzés, ösztön... talán csak szerettem volna tudni, minden rendben van-e.
- Ez csak természetes - állt fel megértő mosollyal az erioni. - Minden ügyfelünk, aki... hm... hasonló szolgáltatásért fizet... igényt formálhat arra, hogy velünk, házszolgákkal vitathassa meg a felmerülő gondokat. - Udvariasan szélesre tárta az ajtót. - Megértem aggodalmát, hiszen - a mosolyt mintha láthatatlan kéz törölte volna le arcáról - a rablásról keringő hírek mindenkit nyugtalanná tettek.
Hirtelen fordult körbe a szoba. Fojtogató lett a finom dohányillat, újult erővel préselte össze az elmét a fejfájás, és Grangor al Queram végre rájött, mit is keres itt.
- A láda... - nyögte. Az ajtó előtt strázsáló fegyveresek értetlenül pillantottak egymásra, ahogy megtántorodott, a hivatalnok arca folttá mosódott a szeme előtt. - Csak nézzék meg a csomagot... megvan-e meg... kérem... !
Küldönc léptei dobogtak végig a folyosón.
- Hihetetlen! Ez egyszerűen rettenetes! - kiáltotta. újból a borvörös ruhás, ékszerekkel teleaggatott férfi. Egyetértő moraj fogadta szavait: a karosszékekben ülők tisztában voltak azzal, hogy a történtek mennyire veszedelmesek lehetnek jó hírükre nézve.
Erion ezernyi csapdával és védművel biztosított kikötője mindennapi életét élte odakint: Godora zászlajával fellobogózott gálya manőverezett éppen az apróbb hajók között, kürtök rikoltottak, fontos személy érkezését jelezték - ám ez ebben a szobában épp senkit sem érdekelt.
Az őrség kapitánya - középkorú, deresedő halántékú férfi - szemmel láthatóan igen kellemetlenül érezte magát a bőrében.
- A tegnapelőtti eset után - kezdte megfontoltan semmi okunk nem volt rá, hogy a többi ládát is ellenőrizzük. Mint tudjuk, azon az éjszakán valakik bejutottak az épületbe, ginsourokkal törték meg a mágikus rajzolatokat, s mialatt színlelt támadást indítottak az egyik mellékkapunál, társaik megmászták a hátsó bástyát. A Szemeket valamiféle mágikus praktikával, láthatatlanság varázzsal vagy hasonlóval játszották ki, a gólemeket viszont csak preparált fegyverekkel intézhették el. A vérnyomok alapján biztosra vehetjük, hogy voltak veszteségeik, de nem tették könnyebbé a dolgunkat: minden holttestet magukkal vittek. A lenti őröket illúzióval vezették félre, majd az elitgárdára uszították azokat a förtelmeket... - Nyelt egyet. - Kradra! Én sok mindent láttam, de azok a maradványok... Bevallom, ez még nekem is sok volt. Kaput nyithattak valahová, miután megtörték a belső termek védelmét, és valami... mindent elintézett odalent. Ehhez képest az ajtók kinyitása gyerekjáték lehetett. Az elvetemültek érintetlenül hagyták a Drágakövek Termét, az Aranykamrák ajtajaihoz sem nyúltak - egyenest a Titkok Szobájába mentek, ahol, ugyebár, a letétbe helyezett tárgyakat őrizzük. Miután a megfelelő rekeszt kirámolták, Kaput nyitottak ismét, azon át menekültek e1. - Szünetet tartott, jelentőségteljesen pillantott végig a szőnyegekkel és falvédőkkel zsúfolt szobában összegyűlt hatalmasságokon. - Elég munkát jelentett a látható nyomok azonosítása...
- ...valamint városunk egyik legelőkelőbb emberének kártalanítása, aki joggal vont minket felelősségre a történtekért - mormogta egy ékköves nyakláncot viselő úr.
A kapitány az ajtó mellett szobrozó Grangorra pillantott, aki sápadt, borostás árnyéknak tűnt csak a gazdagság megannyi élő bálványa között.
- Most már minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy még egy rekeszt kiürítettek, eltüntették a nyomokat, és hagyták, hadd foglalkozzunk a meglévő bizonyítékokkal. Félre is vezettek míg... - ismét a barátságtalan pillantás - ... míg valaki fel nem nyitotta a szemünket.
- Valahogy tudtam - suttogta Grangor - Éreztem, hogy baj van, hogy valami nincsen rendben, de hogyan... - Elhallgatott. Hóborította erdőkre gondolt. Tőzegmoha puhaságára.
A hirtelen zűrzavarban egy kenetes hang kártérítést emlegetett, valaki a Hercegi Varázslórend embereiről magyarázott valamit, a tompa morajláson túl valaki a kontinens legnagyobb kalandozóinak fizetendő összeget számolta. Az ékköves nyakláncot viselő hatalmasság viszont nagyon is elevennek tűnt, ahogy Grangor fülébe sziszegett:
- Mi volt abban a ládában? Arelre, micsoda?
- Bár elmondhatnám! - fakadt ki Grangor keserűen. - Domvik hét angyalára, mennyire szeretném átruházni rád ezt a terhet!
Odakint, a látóhatár szélén újból hadirendbe álltak a hófellegek.
IV.
Hideg szél korbácsolta végig a délutáni utcákat, megkavarta a hópelyhek fehér kásáját; végigcikázott a fogadók bádogcégérei között, megcsipkedte a fagyos utcákon tülekedőket. Elidőzött a Kapuk terén nyüzsgő sokaság felett (mindenféle rendű és rangú idegenek, kereskedők, katonák és kalandozók távoztak vagy érkeztek, igyekeztek védett helyre), bekukkantott a patkányoktól nyüzsgő sikátorokba, s valahol a Fogadónegyed közepén csitult el végleg - tán épp abban a kis udvarban, ahol Grangor al Queram markolta álmában az ágytakarót. A hideg ellen remekül védtek a vaskos fatáblák, de a szél zúgását nem nyomhatták el teljesen; és a hang messzire repítetté az álmodót, messzebbre, mint ahová bármily varázslat vagy jármú vihette volna.
...felhők közül zuhant alá, csontváz-madarak között szárnyalt és üvöltött, bár nem volt hangja, felhőkként lebegtek körülötte a nap eseményei, Abdel ibn Haafat vigyorgott véres arccal, Jazub hallgatott komoran. Felhőkastélyként derengett a Bankház valahol az égbolt peremén - de köd borított mindent, ami régi, ami a múltban. . . a nem is oly távoli múltban történt.
Egy gyilkost hajszolok, suttogta Grangor, . és ezt visszhangozta a körötte kavargó szél is. Most nem tudok mással törődni! kiáltotta, aztán áttörte a felhők tarajos védfalát és csobbanva vágódott hasra a sárban, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt.
- Nehogy a végcél előtt fulladj ebbe a mocsokba! vigyorgott rá Abdel valahonnan fentről. Tompán hallott mindent, és most hálát adott a fülébe ragadt sárkoloncnak, mert a mocsár felett vonyító szél lassan kezdett az idegeire menni.
A dzsad kezébe kapaszkodva lassan, nagyon lassan kikecmergett a sárgödörből. Fák, levelüket régen elhullajtott nyomorult csonkok, biztos talaj után tapogatózó bokrok mindenütt.
- Kránba az egésszel! - szitkozódott.
Mocsok, gondolta. Mocskosak lettünk, sárban fetrengő ostoba barmok. Le tudjuk-e mosni valaha is? Kísértetiesen néma szobrok a társak. Fegyverrel, páncéllal övezett szerencsevadászok mindannyian. Epesárga színben dereng valahol a nap, idelent zöld, zöld, zöld minden.
- Nincs is messze - vigyorgott a hosszú bajuszú cimbora, és a látóhatár szélén meredező hegykúpra mutatott. Intésre emelt ujjra emlékezetett, egyetlen magaslatként emelkedett ki a lapály unalmából a hőn áhított cél.
- Gyerünk! - kiáltották a többiek, hangjuk harangok bömbölése volt, csúcsok között vonyító szél, és taposták a sarat, a sást, a hínármezőket, fegyver csörrent, páncél csillant, és Grangor félt, mintha csak érezte volna, hogy nem jó, nem lehet jó az a hely, ahová tartanak, komor hegycsúcs, csak mentek, mentek, mentek és mentek...
Grangor al Queram, a shadoni zsoldos. Abdel ibn Haafat, a dzsad varázsló.
Morter Dalreon, az Abasziszból .menekült boszorkánymester.
Heiharrt, a hurkok és csapdák ügyes kezű mestere. Sizaurr Dailor, az őrjítő testű boszorkány.
Harrg, a hallgatag, rézszín hajú barbár.
És lassan araszoltak tovább, néha ettek, vagy aludtak, kit érdekelt ez, nem beszéltek, csak nyögtek, meneteltek dühösen, összeszorított foggal, az áhított cél, a hírnév felé, az összeszokott csapat, és nem tudták és nem tudhatták, mi vár rájuk, mert minden hangot elnyomott a sikoltó szél, ott messze, téren és időn túl, abban az átkozott mocsárban, tizenegy évvel ezelőtt...
Grangort falépcső reccsenése, majd a kilincs kattanása ébresztette álinából.
Teste felett azonnal átvették a parancsnokságot az évtizedek alatt kifejlődött reflexek. Még azt sem fogta fel, hol is van éppen, mi ez a madarak képeivel díszített szobácska, ahol most a félhomály az úr, de kezében ott villant a penge, válla az ajtófélfának feszült, akárcsak régen (de akkor még nem nyilallt hirtelen fájdalom a válladba és a derekadba, igaz? kuncogott valaki gúnyosan), eltolta a reteszt, feltépte az ajtót, és...
- Légy üdvözölve, Grangor Queram - mosolygott az asszony. Selyem-és bársony ruhakölteményén ékszerek csillantak, illata rejtelmes messzeségeket, bódító álmokat idézett, arca, mint az alabástrom, körülötte pedig éber védelmezők, előhúzott pengével őrködő katonák álltak
- Üdv neked is, Sizaurr Dailor - morogta Grangor, és csak állt, kócos-ostobán, az álom elmaszatolt pókhálójával az arcán, kezében kard, fejében lassan tisztuló gondolatok. - Vártam már rád... fáradj hát beljebb!
Vártam rád, de nem ilyennek képzeltelek, gondolta komoran. Meg fogom keresni volt társaimat, mondta még délelőtt Jazubnak, mert ők a rejtély megoldása. Mozgósítsd azokat az embereket, találjanak meg nekem egy férfit, egy boszorkánymestert... én eközben fellelem a többieket.
Aztán rátört a félhomály, csak egy percre dőlök le; nyugtatta magát, esett a hó, az álom... és a hirtelen ébredés.
Egyikük már itt is van.
- Semmit sem változtál - mondta a nőnek, amikor kettesben maradtak. A testőrök fojtott mormogása besurrant a vetemedett faajtó repedésein.
- Ugyan - mosolygott hidegen a hajdani társ - Azt hittem, többre becsülsz annál, hogy efféle üres bókokkal próbálj rám hatni. Változtam én, ha külsőben nem is, belsőleg annál inkább. Sizaurr W'airtel vagyok, a W'airtel Kereskedőház urának hites felesége, Erion egyik leggazdagabb és legjobban elkényeztetett asszonya... te pedig, ha jól látom, megmaradtál harcosnak. - Végigmérte a férfit, elmosolyodott. Megöregedtél, kopaszodsz és nyúzottnak tűnsz, de a tekinteted... az a régi.
- Sosem volt erényed a tapintat - fintorgott Grangor. Léptei alatt megnyikordult a padló, kotorászott az asztalon, aztán hasas butéliával a kezében a nő felé fordult.
- Egy kis bort? Tudom, jobbhoz szoktál a gazdagság fárasztó napjai alatt, de talán... elfogadsz egy kortyot ebből az északi lőréből - ha másért nem, a régi szép idők emlékére.,
- A régi szép idők... - suttogta az éjfekete hajú asszony, akinek alakján ugyanolyan kívánatosan feszült a ruha, mint évekkel ezelőtt, amikor...
Grangor megborzongott, és gyorsan felhajtott egy pohárral. Sizaurr érdeklődve figyelte.
- Ha már itt tartunk - mondta -, nem szükséges magyaráznom; miért vagyok itt. - Odakint az éjszaka előkúszó árnyai motoztak a hóval borított tetőkön.
- Abdelt megölték. - Grangor töltött magának. Sizaurr a gombóccá gyűrt ágyneműt, a vaskos ágytámlára akasztott fegyverövet vizsgálgatta.
- Gondolom, azonnal színre léptek a rend éber őrei... s mint általában, megint feleslegesen.
- Tudsz róla, hogy tolvajok jártak a Hercegi Bankház pincéiben?
Sizaurr állta a shadoni pillantását.
- Igen - mondta végül. - Természetesen-azonnal megtudtam, akárcsak azt, hol lehet téged fellelni. Hidegen végigmérte a férfit. - Öregszel, barátom. Elég volt pár kérdés, egy-egy fontosabb kapcsolat, melynek megléte az én társadalmi helyzetemben magától értetődik... és már itt is voltam. Szerinted hányan követhetik a példámat?
- Hagyjuk a fölényeskedést! - Grangor az asztalra csapta a repedezett fapoharat. - Egy társunk meghal. Eltűnik az a... az a valami, aminek soha nem lett volna szabad napvilágra kerülnie. Tudsz róla te, tudok róla én, tudott róla Abdel. Szerinted a többiek még mindig nem gyanakszanak? Sejted, mit...
- Sejtem - húzta ki magát a nő. Szeme megvillant, ahogy a zsoldosra pillantott. - Ne nézz ostobának, lovagom. Megkezdődött.
- Meg - mondta a férfi.
Egymás mellett álltak. A koraest fagyos árnyai próbáltak belesni a zsalu résein.
- Maradtam, ami voltam - suttogta rekedten a férfi. - Te gazdag lettél... és kívánatosabb vagy, mint valaha.
- Szerettelek - mondta a nő. - És akkor is szerettelek, amikor...
- Hallgass! - A kifakadás váratlan volt, késként hasított a csendbe. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpantak a szabályos léptek.
Sizaurr félt. A félelem sajátos aromája szinte tapinthatóan párolgott elő illatszerfelhője mögül, szemei elárulták valódi korát. Egy pillanatra az lett, aki tíz évvel korábban volt: még csak célokat tűzött ki, s nagyon messze járt a megvalósulásuktól.
- Lotyó voltál - sziszegte a férfi, akiről átmenetileg szintén lefoszlott a kor gúnyája. - Varázserőddel és rikító ruháiddal gyakran többet értél el a feladat érdekében, mint mi együttvéve. Szerettelek, érted? Ennek vége, rég vége... de most utánunk kapott a múlt, s neked vissza kell változnod azzá, aki hajdanán voltál !
A nő csókja ugyanolyan tüzes volt, mint tíz évvel ezelőtt, testének ruganyossága sem változott szemernyit sem.
- Mondd inkább úgy, valaki a múlt után kapott suttogta - Nem lehet más, mint valaki...
- Valaki közülünk - fejezte be a mondatot a shadoni, és a kezek lehullottak a válláról, és csendben állta az éjfekete szempár pillantását. - Aki kellően őrült ahhoz, hogy megpróbálja, amit sosem szabadna megpróbálnia.
- Akkor végünk! - suttogta a nő, és megint változott: riadt kislány lett ismét, aki a gorviki háborúkban tanulta meg, hogy a test fegyver, a szerelem pedig a túlélés eszköze lehet. - Emlékezz az á...
- Csend legyen! - szorította meg a karját a zsoldos. Most már minden sarkot meghódított a sötétség, lassan otthont adott a múlt gonoszul vihogó árnyainak. - Talán még nem késtünk el, egy kis szusszanásra talán maradt még időnk. Össze kell szednünk mindenkit, érted? Figyelmeztetnünk kell a többiekét. Mindketten tudjuk, hogy valaki elszabadította... habozott - ... az átkot, de ők még nem tudhatnak róla. Kivéve azt, aki erre a szentségtelen dologra vetemedett.
Sizaurr ismét a régi volt.
- Bármelyikünk lehet - mondta, és tekintetéből leplezetlenül sütött a gyanakvás.
- Bármelyikünk - ismételte Grangor, és csak nézte, ahogy nyíló ajtón beszökő fénysugarak birokra kelnek a sötétséggel. - Ki kell derítenünk, melyikünk az. Akkor talán véget vethetünk ennek a szörnyűségnek.
A boszorkány közelebb hajolt, testét hideglelős görcs rántotta össze.
- Emlékszel még az átokra, igaz? - nyögte - Bármilyen formában lecsaphat, sorban, mindannyiunkra. Akkor hogyan akarsz védekezni ellene, mondd?
Grangor nem válaszolt, a kopott faltakarókkal díszített folyosót bámulta.
Akkor is ott állt, mozdulatlanul, amikor látogatójának szapora léptei már az utcán kopogtak.
- Induljunk - közölte a lépcső felől érkező fiúval nem sokkal később. - Örülök, hogy felkutattátok Mortert. Segítőid aranyat érnek... amit, gondolom, ki is kell fizetned nekik.
Jazub szó nélkül bólintott, szorosabbra húzta magán arannyal szegett köpönyegét (Egyhavi zsoldom, gondolta Grangor szórakozottan), aztán dobogtak, le a lépcsőn, keresztül a néptelen, sörszagú ivón, ki az utcára.
A bérelt batár bakján Jazub embere ült, csakúgy, mint az utastér kényelmes ülésén. Ajtó csattant, és elnyelte őket a hópelyhektől békéssé varázsolt esti homály.
Erion csak sötétedés után ébred igazi életre, állítják a polgárok, akik hosszú évszázadok keserű tapasztalatai árán tanulták meg, mikor és hova nem tanácsos menni a Kalandozók Városában.
Mégis, ma csend honolt. Hópelyhek tánca, fagyos kavargás.
Barátságos szigetek a gyertyafényes ivók, elsuhanó kísértetek az utcákon bóklászó idegenek.
Grangor fázott, megint, lassan lüktetni érezte az ismerős fejfájást.
Legyen vége. Legyen már vége ennek az egésznek!
- Megtaláltuk Heiharrtot is - szólalt meg a fiú csendesen.
- A Szórakozónegyed peremén él, egy fogadó felső emeletén - vette át a szód a dzsad kísérő, aki fehéren villanó fogsorával, nézésével, állandóan doboló ujjaival egy prédáját leső ragadozóra emlékeztetett. Persze szerencsénk volt, de kellett is ennyi ember között. Mondják, jó tíz éve költözött oda, azóta jószerivel ki sem mozdul. Társként bérli a kocsmát, ami, ha nem csalódom, a hangzatos Élőholt névre hallgat. smét megvillant a vakító fogsor Grangor döbbenete láttán. - Néha leereszkedik a vendégei közé: csupa kiszolgált katona és szerencsevadász.
Grangor töprengett. Emlékei mélyére ásott, haszontalan kacatokat hajított félre (ne törődj azzal, ami hiányzik, ne törődj semmi mással, csak amit keresel), aztán meglelte azt az arcot, a szikár gorvikiét, az örökké gyanakvó hiénapillantást, a cinikus mosolyt, a hangtalanul lopódzó lépteket és biztos kézzel vetett hurkot... és megrémült, mert nem tudta hová tenni ezt a változást.
- Embereim szemmel tartják a helyet - közölte a dzsad, és büszkén várta a megérdemelt dicséretet.
- Fogadós lett. Csendes, nyugodt ember - mondta Jazub hitetlenkedve - Mit tettetek? Mi történt veletek tíz évvel ezelőtt? Kradra, mi változtathat meg ennyire egy magadfajtát?
Grangor pillantásában minden benne volt. Keserűen villant, akár az epe; odakint résztvevően hallgattak a házak.
- Ne akard tudni, Jazub - mondta. - Bár én se tudtam volna meg soha!
Sokáig nem hallatszott más, csak a vasalt kerekek csattogása.
A Kereskedőnegyed legdélibb része nem sokban különbözik a rosszabb hírű területektől. Málló vakolatú, favázas házak kornyadoznak errefelé, mohóm szívják be minden eresztékükkel a pár utcányira hullámzó tenger illatát. Rozsdás cégérek nyikordulnak minden fuvallatra, macskák kotorásznak a hulladékhalmok között. Sápadt arcok bámulnak ki az apró boltok ablakain, csupa haszontalan holmi boldog tulajdonosa. Igaz azonban a mondás, hogy aki keres, az talál - nem egy kitartó kalandor lett fillérekért boldog tulajdonosa egy-egy szemétdombra vetett, mégis aranyhegyeket érő tárgynak. Legendaként mesélik errefelé Kőmorzsoló Durr történetét, aki végső pénztelenségében egy rozsdás csatabárdot vásárolt valamelyik árusnál, hogy az első ütközetben megpörkölődve és megdöbbenve fedezze fel annak kísérteties erőit.
Igaz ez az emberekre is.
Valódi, kacatnak látszó kincs a szemétdombon, gondolta Grangor keserűen.
A ház első pillantásra nem élhette meg a másnapot. Valójában szívósabb lehetett, mint hitték, mert láthatóan többen is lakták, a szorosra zárt, viszonylag rendben tartott zsaluk alapján ítélve. Kacskaringós, düledező lépcső ölelte falait - mintha csak támogatni próbálná -, leomlott kémény darabjai hevertek a tetőn és az utcakövön.
- Igazi patkányfészek - morogta sötéten a shadoni. - Jobb helyet nem is találhattál volna, Morter.
A boszorkánymester már kalandozásaik éveiben igazi kincsnek számított: mogorva, de hatalmas tudású férfit ismertek meg benne, a mérgek és a villámok, a tűz és a diplomácia igazi mesterét. Kopottas külseje nem árulkodott tehetségéről, nyers modora sem utalt időnként felfedezhető finomságaira. Akárcsak ez a ház.
- Odabent van - közölte az árnyékok közül kibontakozó dzsad legény, a tető alatti apró ablakok koszrétegén átvilágló derengésre bökve. - Ritka alkalmak egyike ez. A tulaj a helyi tolvajklánok gyakran használt embere - ezért nem volt nehéz megtalálni, még ebben az istentelenül nagy városban sem.
Grangor bólintott, és azon tűnődött, mennyibe fog ez kerülni Jazubnak. A dzsadok híresek arról, hogy mindenhol megalkotják a maguk kis közösségét, ahol a szent gyógyítótól kezdve a tanácsadóig mindenki megtalálható. Külön társadalom, ahol összetartó, hűséges kapocs a származás. Ez alkalommal a kígyóként surranó dzsad tolvajok segítségéhez folyamodtak. Egy dzsad halála a közösség ügye is - ez talán csökkent valamit a tarifán. Ha nem, úgy is jó: az eredmények önmagukért beszélnek.
- Te itt maradsz - fordult a dzsad kölyökhöz. Jazubra pillantott. - Gyere velem, ha akarsz: ideje megismerned apád másik régi cimboráját.
A kikötő felől sóillatú szél tépett arcukba, hártyás pocsolya csobbant lábuk alatt. Kihaltan, vak szemgödrökkel pislogtak a környező házak... mégis, mintha számtalan gyanakvó szempár kísérte volna minden mozdulatukat.
Csend. Hullámok robaja távolról, korhadó deszkák szaga közelről.
Lépcső nyikordul, egy-egy széllökés hasadozott ajtókat tár szélesre a lépcső mentén. Lépjetek beljebb - mintha ezt suttognák a szerteszét heverő ócskaságok. Az utca felett hidegen, hidegen, hidegen kavarog a hó. Fentről nyilván világítóbogarak fészkének látszik a roppant város.
Az épületből hang sem hallatszott.
- Azonnal észrevehetett minket - súgta a fiú. Amikor megérkeztünk.
- Nem titokban jöttem - mordult Grangor, és öklével a vasalt ajtóra vágott.
Kavargott a hó.
- Takarodjatok! - krákogott valaki odabent. Megrezzent az ajtó, csípős, fanyar füst kúszott ki a küszöb alatt. - Nincs dolgom senkivel, tűnjetek Ranagol legmélyebb poklába!
- Nyisd ki, Morter - mondta lágyan a shadoni, és Jazub látta, ahogy elvigyorodik. - Én vagyok az, Grangor al Queram!
Pillanatnyi hallgatás.
Fülsüketítő zajjal zúzódott össze valami odabent. - Morter! - üvöltötte Grangor, aztán ugrott, neki az ajtónak, lendületétől az egész korhadt alkotmány megremegett. Jazub elfehéredett arccal kapaszkodott a párkányba: hirtelen nem érdekelte, mi az a pokoli csörömpölés. Mintha valaki eszeveszett dühében törne-zúzna odabent. Tartotta magát, látta, ahogy Grangor beront az ajtón, ő utána, végre szilárdtalajt érzett a lába alatt, és...
Szemből könnyet facsaró, tüsszögésre ingerlő füst. 5
A meghatározhatatlan méretű helyiség minden talpalatnyi helyét polcok, állványok és könyvkupacok foglalták el. A kőpadlót bizonytalan eredetű foltok pettyezték, szárított növények, különös eszközök és ruhadarabok csüngtek a falba vert kampókon. A ferdén emelkedő padlástető eresztékein besüvítő szél hiábavaló küzdelmet folytatott a mennyezet alatt terjengő sárgás füstköddel.
Darabokra zúzódott üvegcsék a padlón, egy félrerúgott asztal, a félbehagyott vagy elrontott kotyvasztgatás bűzölgő maradványai.
Valaki feszegetett valamit a túlsó sarokban.
Jazub könnyezett és köhögött, az ajtó, a friss tengerillat felé próbált tántorogni. Előtte a shadoni moccant.
Hirtelen szélroham söpörte tisztára a szobát.
- Morter! - kiáltotta a zsoldos, és a szemközt görnyedő alak felé lépett. Az üvegcsét markoló, varjúszerű vénség szemében feneketlen gyűlölet és félelem lobogott: igen, a félelem rántotta őrült görcsbe az abasziszi vonásait.
- Csak én vagyok az, Grangor...
A vénség fogatlan szája irtóztató. sikolyra nyílt. Lábai alatt keszekusza kézírással teleírt lapok tengere, mindenhova bevette magát a bűzös kipárolgás. Patkányfészekben vagyunk, patkányok martaléka leszünk, gondolta kábultan a dzsad.
Aztán elvágták a sikolyt: bugyborékoló hörgés, egy darabig még dermedten bámulta őket az a vizenyős szempár, majd egy puffanás, és Morter Dalreon nem volt többé.
A sebtében felhajtott folyadék kékes cseppjei megcsillantak vonagló ajkán.
- Domvik, Jóság Forrása, ne hagyj el!
Jazub most először látta igazán megrendültnek a zsoldost. A bűz már csak nyomokban érződött, a holttest azonban, elszíneződött ajkával, rémület örök görcsébe fagyott arcával maradt, ahol volt: vádlón nézte a papírhalmokat rendezgető dzsadot, a fejét kezébe temető shadonit.
- Szerencsétlen - sóhajtott Grangor. - Társak voltunk, barátok sohasem. . . mégis kívánom, hogy nyugalmat találj, bárhol légy is éppen.
- Újabb áldozat - suttogta Jazub. Lábai alatt szilánkokra tört tégelyek ropogtak, ahogy a férfi felé lépett. - A második - mondta, és egy szemvillanásra a félelem csontvázmaszkját vélte látni Grangor merev arca helyén:
- Beteljesül hát a sorsunk. De miért így? Miért ölte meg magát? Nem ártottam neki soha. Nem értem... - A zsoldos a fejét ingatta. Fagyos szél csapott végig a szobán. Jazub éppen kérdezni akart valamit, amikor valami megütötte a szemét.
Dobogás hallatszott, hosszúra nyúlt árnyék vonaglott végig a falon, és a strázsának hagyott dzsad kölyök toppant be lihegve.
- Heiharrt házánál... - köhögte, egy pillanatra elakadt a szava a földön fekvő tetem láttán, aztán összekapta magát, és folytatta. - A figyelők jelentése szerint újabb érdeklődők tették tiszteletüket az Élőholtban. Attól tartok, valaki beleköpött a levesünkbe! Grangor a régi volt ismét.
- Gyerünk! - kiáltotta, és már rohant is lefelé a lépcsőn, a kölyök szintén, csak Jazub állt dermedtén és némán: a padlót bámulta, akárha fagyos marok szorítaná a szívét, aztán lehajolt, kotorászott a földön.
Jó paksamétányit gyűjtött össze a mocsokban heverő papírokból.
Még egyszer megnézte az egyik oldalt, ezúttal alaposabban.
Jól látta az előbb.
V.
- Mozgalmas éjszakának nézünk elébe! - üvöltötte túl Grangor a vasalt kerekek lármáját. Pokoli jelenésként száguldottak keresztül az éjszakai városon, fehéren csapott a pára a lovak orrából, vadul egyensúlyozott a hajtó a bakon.
Szitkozódó, rongyos alakok között dübörögtek el, kanálisok mocskos patakjai felett robajlott a hintó. Kapaszkodtak.
És még csak most kezdődött, gondolta a shadoni keserűen, és újból az a tíz év előtti éjszaka járt az eszében, a koloncként hurcolt bűntudat. Félt; fázott és újra szaggatott a feje. Talán jobb volna békésen kivárni a végzetünket, hisz rászolgáltunk, rá bizony!
A paták csattogása zengő hangorkánná olvadt össze.
Ne, ezt ne, ezt már elfeledtük, ez már régen volt! Két arc vigyorgott felé az ablakon túl kavargó téli homályból, Abdel véráztatta mosollyal, Morter méreggörcstől keserű vigyorral fürkészte a zsoldost. Akár te is lehetsz a következő, öregcimbora! Visongva nevettek, lámpavasakká, cégérekké mállottak szét, ahogy jobban megnézte őket, de itt voltak, az bizonyos, jaj, de fáj, fáj, fáj a feje...
Nem látta Jazub együttérző pillantását, a dzsad kölyök - bizonyos Beidzsid - ideges mosolyát. A tolvaj egy mentáloperációkkal hatékony küldönccé tett sólyom tollait simogatta. .
Grangor hóborította erdőkre gondolt, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére.
Legyen már vége! könyörgött némán, Ha fizetnünk kell, hát fizessünk gyorsan!
A hintó hatalmas rándulással befejezte őrült vágtáját.
Egy kézitusa kellős közepén.
Az Élőholt fogadó csapott tetejével, girbegurba párkányaival és utca fölé kihajló erkélyeivel, málló vakolatával és üresen pislogó pinceablakaival valóban névadóira emlékeztetett. Rendes körülmények közt így is barátságosnak tűnhetett az idevetődők szemében, de most...
Lobogó lángú, sárkánykarmos tartóba tűzött fáklyák.
A frissen hullott havat rózsaszínre festő vértócsák. Grangor ugrott, egyetlen lendülettel szakadt el a csúszós kövön megfaroló batártól. Kezében kard villant, köpenye alatt megcsillantak a viseltes bőrpáncél szegecsei. A dzsad kölyök is eltűnt valamerre, csak Jazub maradt a kocsiban, elfehéredő ujjakkal markolva dzsambiáját.
Odakint, a fogadót körbefogó sikátorok mocskában rongyos, boszorkányos ügyességgel mozgó kölykök dulakodtak egy csapat jól öltözött, pengét villogtató férfival. Talán percek, talán csak pillanatok óta dúlhatott a harc - a havat szennyező karmazsin foltok még frissen gőzölögték.
Hat dzsad tolvaj négy jól képzett fegyveres ellen. Jazub kikászálódott a batárból. Harcias tekintetével, óvatos mozgásával görcsösen igyekezett leplezni, hogy igazi vérontást még sohasem látott (hogyan is kell fogni ezt a fegyvert, csak ne ájuljak el, kérlek, Galradzsa, kímélj meg a szégyentől, kérlek). Gyors pillantás körbe: tisztes távolból szemlélődő kíváncsiak (ez a Kalandozók Városa, ahol az effajta csetepatékhoz semmi közöd, mi több, kockáztatod, hogy egy eltévedt varázslövedék leégeti a hajadat, nem beszélve a mérgezett tőrökről), távolból trappoló léptek, az eresz alatti ablakból kikandikáló, sápadt arc.
Jazub inteni akart, felfelé mutatni, de... Csendülés. .
Grangor kardja vérkutat fakasztva taszította a földre az egyik támadót. Lélegzethez jutott megmentettje kést hajított egy másik idegen torkába, de mellettük dühösen fújtató, széles pengéjű kardot forgató alak tört át a kavargó hófüggönyön, bábuként hajítva a falhoz véres ruhájú ellenfelét. Grangor rúgott (metsző fájdalom mellkasában, élesen villanó kín, nem vagy már a régi, öreg), de elvétette: a mellette kuporgó tolvaj egyetlen szökkenéssel bukott a fal melletti szemétkupacba, bősz üvöltés harsant, a széles penge suhogva szelte a levegőt, s Grangor tehetetlenül; önmagát átkozva próbált térdre állni, amikor...
Vasalt hegyű számszeríjlövedék roppantotta. meg a fújtató alak rohamát.
- Ezt a társaimért, rohadék - sziszegte a bakon álló, fegyverét leeresztő dzsad, és Jazub csak állt, kezében a dzsambiával.
Újult erővel sikoltozott a szél.
- Minden rendben? - Jazub a keservesen szitkozódó shadoni zúzódásait vizsgálta. Mellettük szépen kiterítve három támadó hevert, bőrruhájukat eláztatta a kövezeten csordogáló hólé. A negyediket a másik két dzsad vonszolta idáig a hajánál fogva - ájultan, vérmocskos arccal próbálta megtalálni az utat vissza a fagyos világba:
- A nyavalya törje ki ! - Grangor behunyta a szemét. Valami nincs rendben, valami nem működik itt, főleg velem, de még felnyögni sem volt ideje, amikor...
- Aziz! Hé, Aziz, merre vagy? Dzsabul... hé, Dzsabul!
Rongyos tolvajok üvöltöztek a koszos sikátorok összeérő házai alatt. A hirtelen kiürült utcán hóborította fantomokként kóboroltak az emberek. A fogadóba menekült vendégek kíváncsi pillantásai kísérték őket.
- Egy idegen és két társunk eltűnt. - Beidzsid idegesnek tűnt. - Amikor megkezdődött a csetepaté, még.
- Testvérek, ide!
Felkavart porhó gomolygott elő az egyik szomszédos sikátorból. Beidzsid rohant, Grangor sántikált mögötte; végül a még mindig fegyvert szorongató Jazub zárta sort, akinek kezdett elege lenni ebből az éjszakából. Akár egy gyors sodrású hegyipatak, gondolta, ahogy befordult az odvas barlangszájként tátongó utcácskába. Fagyos és ki sem bírsz kapaszkodni belőle...
- Kránba az egésszel! - káromkodott Beidzsid. - Hát érti ezt valaki?
A földön, a jégcsapok ereszre fagyott díszsora alatt három test hevert. Valaki közelebb hajolt egy fáklyával, remegő fényudvar ölelte körül mindannyiukat. Jazub felnyögött, a kezéből kihullott fegyvert elnyelte a szeméthalom. Nyögve fordult félre - a három átvágott torok látványa sok volt neki.
Grangor hallgatott, a jégcsapdárdák mélyén megcsavarodó fáklyafényt bámulta.
- Mikor elküldtem az üzenetet, épp hogy felfedeztük ezeket a mocskokat - bökött az egyik tolvaj a bőrruhás tetemre. - A fogadó előtt és a környéken csellengtünk. Volt, aki bent ivott egy kortyot... ezek sokáig csak figyelték az utcákat, tán vártak valakire, aztán megindultak; ennek a Heiharrtnak a nevét kiabálták, meg hogy azonnal menjen velük. No, mondom, ezt nem hagyhatjuk, nem 'tom, mit akarnak, de az összes sivatagi démonra, mi őrködni vagyunk itt, nem szájat tátani. Oldalba bököm az egyiket, mondom neki, hogy tudod, kinek a lábát taposd, a jó édes anyádét, aztán ütöttem is: Ranagol szívja ki a vérüket, ezek tudtak valamit - még jó, hogy jöttetek, mert...
- Kik lehetnek ezek? - firtatta Jazub. A tolvaj vállat vont.
- Az még a kevesebb gond: kitudom én mindjár'. Engem jobban érdekel, ki lehetett az, aki mindegyiküket elintézte.
A fáklya szurtos füstjében összehajoló férfiak lefelé bámultak.
Rojtos szélű, erővel szakított ruhafoszlány az egyik tolvaj markában. A közelgő halál, az elkerülhetetlen végzet dühe adott neki erőt. Ők voltak, üzente a halál sivatagán túlról, és a szürke köpenydarab, mintha a hátramaradottak gyászában osztozna, lassan feketére vált ujjai között.
Füstölők illata, szemet nyugtató félhomály, kandalló mellett macskaként szendergő, koszlott karosszék.
- Meglepődtél, igaz? - harákolt a vastag kelmékbe rejtőzött férfi. Köhögött, görcsösen, zihálva tartott szünetet, karmokként markolták ujjai a karfát. - Heiharrt, a csendes léptű halál, a mestergyilkos, az osonás mestere így végzi: a tűz mellett, egy bűzös kocsma tulajdonosaként, a saját piszkában.
- Ki akarhatott megölni téged? - kérdezte Grangor. Szájában rosszízű volt a nyál, nyúzott ércszoborként magasodott a gyógyfüves zacskókkal zsúfolt szoba árnyai közt.
- Rengetegen - suttogta az önnön árnyékává fakult férfi. - Számolatlanul tudnám sorolni csak azokat, akiknek a ti társaságotokban keserítettem meg az életét - Gúnyos vigyor, ismét az a régi ragadozópillantás a kámzsa mélyéről. - Egy bökkenő akad, shadoni komám: miért vártak ezek mostanáig? Az utolsó handabandázót öt éve hajítottam ki a hátsó ajtón. Amikor még pislákolt bennem valami a régi énemből. Nem, zsoldos - sziszegte, és Grangor hátrahőkölt, akárcsak régen, heves vitáik idején. - Gondolkozz azzal a mogyorónyi agyaddal! Egyetlen magyarázatot találok, egyetlenegyet. Emlékezz a toronyra!
Grangor a bebocsáttatásért könyörgő hópelyheket bámulta. Kint halovány fényben derengett a hatalmas, sosem pihenő város.
- Azok a vasszín felhők, és a sápadt, halovány ég... - Heiharrt hangja motyogásba fúlt. - Folyosók, falról cseppenő halál. Vastag tölgykapuk, kristályfalba szorult kántálás, életre hívó ének...
Kint jégcsapdárdákat ölelt a hó.
- Emberek... rézszín ruhában - motyogta a shadoni. - Halottak. Halottak mind - krákogta a hajdani gyilkos. - Mi pedig bűnhődünk, mert olyat tettünk, amit sosem lett volna szabad. Emlékezz a bűnre, amit elkövettünk! Mi lett belőlünk? Halott vagyok lassan, de te sem festesz jobban. Mondd, testvér, néztél tükörbe az elmúlt években? - Elakadt a szava, köhögés rázta a testét. - És most tovább bűnhődünk, mert egyikünk megint... helytelenül cselekedett. Olyasmit szabadított el, amit nem lett volna szabad. . . soha, soha, soha!
Grangor visszatámogatta a székbe.
- Miért küzdenék? - nyöszörögte Heiharrt. - Az átok elől nem futhatunk el, hogyan is tehetnénk? Bármilyen formában lesújthat ránk, ha elfeledted volna. Ketten már a túloldalon járnak... de ki lesz a következő?
Szapora dörömbölés rázta meg az ajtót.
- Uram! - kiáltott be Beidzsid. - Okosabban tennéd, ha lejönnél! Szóra bírtuk a fegyverest!
A magára hagyott Heiharrt még sokáig szemezett a kandalló lángjaival.
Vigyorgott.
A fogadó különszobájában kezdtek jelentős haderőt képviselni a kiürült butéliák.
- A W'aiart Ház emberei voltak - közölte Jazub a shadonival, és egy pillantást vetett a sarokban heverő, kötözött sonkára emlékeztető fogolyra.
- Nem kérette magát sokáig - morogta csalódottan az egyik dzsad. - Pedig alig gyújtottuk meg a...
- Nem sokat tud - folytatta Jazub. - Ideparancsolták őket, hogy ha kell, erőszakkal is vigyék Heiharrtot a Ház nagyura elé. Viszont szerinte jóval többen voltak... hogy a többi hová menekült, nem tudja.
Grangor körül bukfencet vetett a világ, gyomrában jégkásává dermedt az imént felhajtott bor.
- Sizaurr Dailad - suttogta.
A sarokban valami tréfán kacagtak a tolvajok.
- Hova vittétek volna, mondd? - üvöltötte a shadoni, és annyira nem önmaga volt egy pillanatra, hogy a két dzsad idegesen nézett össze - Ki vele, te nyomorult, vagy a gigádat tépem ki!
- De pontosan ezt akartam... - kezdte Jazub, de a zsoldos arckifejezése láttán elharapta a mondatot.
- Kérem... kérem! - esdekelt a megkötözött fegyveres. - Az úrnő parancsa volt, senki más sem tudott róla!
- Hová? - kiáltotta a shadoni, és hangosan roppant valamelyik csont a fogoly arcában.
Néma csend, borszagú értetlenség hullámzott a kopott falak között.
- A Nagyúr Ékköve játékbarlangba. Kérem...
- Gyerünk! - Grangor al Queram szürke lobbanásként viharzott ki az ajtón.
Jazub és Beidzsid aggodalmasan nézett össze.
- Te... - morogta a tolvaj. - Biztos vagy abban, hogy nem harapja el egyszer a torkodat? ~
A másik nem válaszolt: merőn nézte a nyitva hagyott ajtót.
VI.
Ha igazán tudni akarod, mi is az a gyönyör, tartja a mondás, legalább egyszer el kell látogatnod az erioni Örömnegyedbe.
Féregjáratokhoz hasonlatosan kanyarognak az utcák odalent, és énekszó, kacagás, kedélyes kiáltozás hullámzik az ezernyi lampion, világos ablak, aranyszobor és zászló között, és hiába hull a hó, hiába számolják az okosok a Halál Hónapjait, itt egy percre sem torpan meg az élet.
A Nagyúr Ékköve sikoltva köpte az utcára a benti zeneszót; bíborszín fény színezte a havat a bejárat előtt, mosolygó, tétován tántorgó alakok botladoztak a sáros lében, egy sarokkal odébb, nem messze Ellana káprázatos szentélyétől két gorviki csapott össze részeg mámorában.
Jazub kavargó gyomorral meredt a játékbarlang mennyezetén tobzódó díszítés mintáira, szédült, zeneszó szárnyalt alá a meredek lépcsők mentén, lenge ruhás kéjnők simultak izzadó vendégekhez, kocka perdült, arany csörrent, agyagtálakban füstölgő mécsesek fújták tele a levegőt füsttel, zene és kéj és örök kárhozat és finom italok és pénz, pénz, pénz!
Jazub tántorgott, kupákat söpört le asztalokról, még hogy játékbarlang, akarta nyögni Beidzsid felé, de az sem volt már ott, és a következő pillanatban aranyláncot, ékköves nyakéket (semmi mást, Galradzsa, segíts!) viselő lány ölelte forrón.
Valahol a márványszobrok között látta a shadoni szikár alakját, arcán azt az érthetetlen, mélységes dühöt. Mellette a dzsad, előtte pedig hatalmas, szálfatermetű alak tornyosult. Húsgolemként torlaszolta el a díszes kisfolyosót.
- Örülök, hogy látlak, Harrg. - A shadoni a rézszín hajú, látszatra cseppet sem változott férfit bámulta. Mögöttük a bódító füstben egymáshoz simultak a testek - Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz megtalálni téged.
- Tűnj el, zsoldos - vetette oda az északi hómezők gyermeke - Tűnj el, vagy aszondom, veled törlöm fel a padlót!
- Semmit sem változtál - vigyorgott kedvetlenül a shadoni, haragját, a bensőjében felpislákolt, érthetetlen dühöt mélyebbre próbálta temetni. -, Talán csak beszélni tanultál meg, de...
A pofon nem érte váratlanul, de hiába mozdult, érezte, hogy hatalmas erő kapja magasba és csapja a fal mellett álló rézkancsókhoz.
- Ellustultál és megöregedtél - röhögött a barbár, akin még a legnagyobb méretű testőregyenruha is feszült. Ez lett hát, gondolta Grangor kábán, az Örömnegyed bérelhető katonája, a gondtalan szórakozást, nyugodt hazaérkezést biztosító bérelt verőlegény... Valami csillant a folyosó felett, a füstköd felett, és a zsoldos egy pillanatra farkasszemet nézett a barbár felé intő Sizaurr Dailaddal, azzal a gyönyörű boszorkánnyal.
- Ég veled, cimbora - intett gúnyosan a barbár, és szinte követhetetlen mozdulattal kapta el a felé lendülő dzsad kezét. Valami roppant, Beidzsid sikoltott, éles, átható hangon, együtt harsogott az üvöltő furulyákkal, aztán magatehetetlenül vágódott egy gongnak.
Hang, a még mindig lenyűgöző méretű izomkolosszus (de a ráncokat, a tíz év ráncait ő sem takarhatja, és van ott még valami, a bűntudat, a félelem, mi?) keskeny tőrt húzott elő.
- Óvjon az istened az úton! - vigyorgott, Grangor ugrani akart, de minden tagja feszült és sajgott, öreg vagyok, nyomorult, legszívesebben röhögni szeretett volna.
És nem sújtott le a tőr.
A feléjük botorkáló Jazub tétova agyában lassan formálódtak a gondolatok. Kábulat és nők és szesz illata...
Hánynia kellett, fuldoklóként kapaszkodott egy szobor karjába, aztán friss szél csapott be a pállott melegbe és némileg kitisztult a világ.
Grangor! Látta, ahogy az a gyönyörű nő az erkélyen, haragtól szépséges arccal int, és a tőr visszakerül a tokjába, az óriási férfi zavartan néz, aztán rohan, mintha menekülni kellene, lobogó hajú villanás a folyosón, Grangor - lassan, vánszorogva - utána.
Kezében a kardja, köpönyege, mint ázott tollazat. Jazub tétován botorkált utánuk, nem, egyáltalán nem értette, mi folyik itt, kicsit sok volt ez az éjszaka, körülötte kéjesen nyögtek a tengerillatú lányok.
Lassan vánszorgott, nagyon lassan.
Távolból mintha kiáltás csattanna, elkeseredett, félelemtől őrült sikoly.
A folyosó rózsaszínes tapétája hússzín falnak látszott egy felborult lámpácska fényében.
Vázák, kitárt karú, csábító pózokban vonagló nők szobrai.
Vöröses félhomály. Lépcső.
Fent valaki zihál.
Itt végre csend van. A mennyezet festményein pajzán leányok hancúroztak, ó, szörnyű ez a fény, minden rózsaszín és minden elmosódott, ajtók hallgatnak némán, bérelhető kéjlakok gazdag vendégeknek.
Fent apró előtér, függönyök nyílnak a karzatra, ahonnan mindent remekül láthat a kedves vendég, ugyanaz a fény, ugyanaz az illat, á szőnyegen összeszakadt alak hever.
Kezében mocsoktalan a kard.
Hasas szekrények vigyázzák a csendet, ruhák, füstölők, egyéb holmik tárolóhelye mind.
- Megléptek - intett Grangor keserűen a nyitott tapétaajtó felé, ahonnan hóillat lopakodott be a szobába. Meglebbentek a függönyök, Jazub indult volna az egyik felé, de a shadoni nyögése elvette a kedvét a kutakodástól.
- Menjünk innen, azonnal - hörögte a zsoldos, és Jazub olyannal látta az arcát, amilyennek még soha, félelem és düh és valami határtalan elkeseredettség fagyott össze maszkká, mintha hirtelen megértett volna valamit, ami eddig elérhetetlen volt számára - A pokolba az egésszel, az összes istenek verjék meg ezt a nyomorult világot! - Az utolsó szavakat már szinte sikoltotta, és öregnek tűnt, nagyon öregnek.
Jazub nem kérdezett semmit.
A kis előteret fürkészte, a titkos ajtót, a függönyöket.
Odakint még mindig sírtak a furulyák.
Hajnal.
Őrjöngő dühvel feszegeti a szél a cserepeket a tetőn, hókupacok formálódnak az utcák sarkaiban, hogy varázsütésre el is tűnjenek a következő pillanatban.
Grangor aludt, kimerülten, zihálva és savanyút izzadva, Abdel ibn Haafat házának mélyén, egy aprócska szobában. Néha a levegőbe markolt, mintha csak a hajnal fakó derengését akarná magához ölelni pokróc helyett.
Nem ez az elátkozott éjszaka járt a fejében, nem sikoltó arcok vagy-földre hanyatló testek víziójától nyögött fel hangosan. `
Mikor elszenderedett, az álombirodalom küszöbén még egyszer végigélte, mikor a hajnalfény végigcsúszott a fagyos tetőkön, áttörte a szürke felhőtakarót, és Jazub meg ő csak álltak a Nagyúr Ékköve előtt, dzsad rongyosok gyűltek köréjük védelmezőn, Beidzsidet valakik vitték, a nő fegyvereseit megtámadták, mutogatott a hátsó sikátor felé az egyik, szürke csuhások, fél pillanat alatt elintézték azt a bandát, de a nő megpucolt, Kránba vele!, de nem érdekelte igazán, aludni akart és valami tompán sajgott a mellkasában.
Miután maga mögött hagyta a friss emlékképeket, nedvességtől csöpögő kőfolyosón sétált, alacsony mennyezet fullasztotta; néha kúszott vagy pocsolyákban fetrengett és sehol, sehol, sehol fény! Csak ez az átkozott derengés, mindenhol, ment, kúszott, vonaglott előre, mindenhol vaskos; furcsa rúnákkal díszített falak, és tudta, hogy ő már halott.
Amikor átbukfencezett egy nyíláson, és zuhant, zuhant, zuhant lefelé, csak a szelet érezte az arcán. Valami nyúlós masszába csobbant, felnézett, és korcs, szürkés bundájú farkas volt most, szájából vércsík csordogált, nem látott mást, csak egy feléje közelítő dárdahegyet, meg gyilkosa arcát, ami saját arca volt, bizony.
A fegyver lesújtott.
- Ez megvolt - dörmögte Abdel ibn Haafat, és megveregette Grangor vállát. Harrg éppen egy másik bestiából húzta ki kardját, a távolabbi tetemek tűzperzselte bundája Morter mágiájának erejét dicsérte.
A mocsár ezernyi csapdája közül talán a toportyánok támadása volt az utolsó, gondolta a vér-és sármocskos shadoni, de még csak most jön a java...
Aztán felpillantott, és megint be kellett hunynia a szemét.
Mert a sápadtszín, kavargó felhőkkel díszített ég felé nyúló hegy lenyűgöző látványt nyújtott. A természet munkája, felemelt mutatóujjvolt, a mocsár közepén magasodó sziklatorony, csipkés kőtaréjjal, meredeken mélybe szakadó falakkal, lapos fennsíkkal tetőként, és hatalmas volt, elképzelhetetlenül nagy.
Mindegyikük hallgatott; hosszú vándorlástól kimerült, sebektől véres kalandorok, mesék lidércfénye után loholó szerencsevadászok.
Pyarron összes istenére, ez már nem legenda! Sokáig tartott, mire meggyőzték magukat, hogy a koszlott térkép meg a haldokló vándor utolsó pár mondata elegendő indok arra, hogy délnek induljanak, megközelítsék a Fekete Határt, és valami kósza mese alapján belegázoljanak az Örök Nyugalom Mocsara zöldes sarába, de...
... Régen elfeledett istenek kincsei rejteznek ott, fegyverek és varázslatos holmik, Arel engem úgy segéljen!, dünnyögte a fülükbe az a szerencsétlen nyomorult. Kinevették.
Most mégis itt vannak. Hátuk mögött kanyonok, szakadékok, nedves barlangjáratok ezernyi veszélye, aztán leereszkedtek valami kürtőn, és meglátták a mélyben az erdőt, vadállatokat öltek, furcsa szörnyekkel csatáztak, egy istentagadó, koromszín erődben feltöltötték készleteiket (Sizaurr praktikáinak hála, mindenki a kezükből evett). Majd gyalogoltak tovább, át a sziklás sivatag csapdáin és szörnyein, és végül belegázoltak a mocsár undorító vizébe.
Előttük az elfeledett sziklatorony.
Újult erővel vágtak neki az útnak (Grangor felnyögött, valahol távol innen).
A sziklaplatót, a hegy lábánál zöldellő maroknyi területet emberek lakták, legnagyobb meglepetésre kedves, barátságos, véletlenül sem barbár népek, rézszín ruhákban.
Akivel akarunk, azzal tartjuk a kapcsolatot,, mondta mosolyogva egyik szállásadójuk, de nem sok ilyen akad.
Igen, néha jönnek ide emberek, szólt egy másik, kristályokat cserélünk teljesen hétköznapi dolgokért. És néha jönnek olyanok is, mint ti, tette hozzá egy sovány asszony, fosztogatni, rabolni akarnak.
A templom tiltott!, kiáltották a hatalmas ujj-sziklára mutatva.
De hogyan is állhatnánk utatokba, fegyveresek!, mondta szomorúan az egyik elöljáróféle férfi, menjetek csak... a Rejtett Templom majd megvédi magát.
Nem árulták el, kinek a szentélye ez. Nem tudták, mikor készült.
Csak álltak, némán, a kis csapatot figyelték madárfészekszerűen egymáshoz zsúfolt kunyhóik ajtajából.
Itt mindent árnyékba borított a hegy rettenetes tömbje.
Azok a vasszín felhők, és a sápadt, halovány ég.
És nem törődtek a figyelmeztetéssel, nem bizony! Hosszú hónapokat vándoroltak, míg elérték a célt, most adták volna fel, ó, dehogy!
Belökték a vastag, vésetekkel ékített kaput, beléptek a dohos folyosók csendjébe, ahol már várt rájuk a halál, és küzdöttek a végsőkig.
Szükség volt a kardra és az erőre. Furcsa, vermekből előmászó bestiák, hálójukban rezzenő pókok és beszorult rácsok...
Kellett a zárak nyitásának, a csendes osonásnak a. művésze. Tucatnyi trükkös csapda; kattanó mechanizmus, életre kelt sárkányfejek, testbe csapódó lövedékek, falról cseppenő halál...
Nem nélkülözhették a mágiát. Mágikus fényben derengő ajtók, illúziófolyosók, varázscsapdák és különös vésetek a falon...
Különös, nagyon különös helyeken jártak.
De kalandozók voltak, és elvakult dühvel törtek céljuk felé.
Amikor az idő már régen nem számított semmit; elérték a hegy középpontját, a leghatalmasabb termet mind között, ahol kristályfal ragyogott, fentről, a nyaktörő magasból derengett le az ég sárgasága, ahol kincsek és különös fegyverek borították a padlót, ahol középen, a szobrok gyűrűjében ott csillogott valami színeváltó, határozatlan formájú kristály.
- Két kultúra nyomaiban gázolunk - suttogta a halálosan kimerült boszorkánymester - A régi... intett a falak mentén üres szemgödörrel pislogó farkasszobrok felé - És az újabb... Darton, a pyarroniak méltatlanul elfeledett istene.
A kristályfalon gubbasztó óriási, rézszín varjakra mutatott.
És természetesen elvették az oltárról a kristályt. Ércharang kondult, mélyen, rettenetesen.
Felhők örvénylettek a kráterszerű nyílás felett, sakálként vonyító szél csapott be hidegen.
Álltak, mozdulni sem tudtak, valamelyikük (ki is volt az, olyan nehéz emlékezni) kezében ott pislákolt a kristály, diónyi gyönyörűség, a belsejében pedig ott kavargott a világmindenség, hangok suttogtak, árnyak feszültek neki a kő átlátszóvá vált falának...
Hús-vér lényekként moccantak a hatalmas szobrok, a kamra ősöreg védelmezői.
És az oltáron megjelent egy alak.
Sikoltani akartak mind, átkozni magukat az ostobaságukért, könyörögni, sírni, féregként kúszni, de arcizmuk sem rándult, szobrokká váltak ők is, és fent sírfeketén örvénylett az a nem evilági szél.
Mozdulatára újra moccanatlanná dermedtek a mágiával ébresztett szobrok, köpenye lobogó varjúszárny, arca márvány sírkövek simasága, páncélja, mint az éj, termete, akár egy óriásé, és hangja, ó, a hangja, akár a hegyvidéki katlanban dübörgő lavina. Kacagott.
Éktelen dühtől feszítve csapott a földre. Oldalán pallos csillant.
- Darton vagyok! - üvöltötte, és ők pislogni sem bírtak.
- Darton; a halál és az elmúlás istene, a komor tréfák patrónusa és a téli hidegek ura, térdeljetek hát, ostobák! - És térdeltek, fabábuként rogytak a földre.
- A Holtak Kristályát akarjátok? Eloroznátok a prófétától, a kiválasztott embertől, aki elterjeszti majd nevemet Ynev hatalmas kontinensén... Tolvajok! Tolvajok! - És haragja maga volt a pusztító láng és a pokol hidege egyben, ó, rettenet!
Aztán kacagott ismét, de szörnyű volt a kacaj, velőt dermesztő, vért fagyasztó, elmében sikoltó, és ők csak fetrengtek, némán, egyikük (ki volt az vajon?) kezében ott csillant a kristály.
A halált várták, a méltó büntetést.
- Legyen hát a tietek, ostobaságotokban is vakmerők! - Vörösen izzott a hatalmas alak szeme, felette tébolyultan kavargott a vihar, isten volt, most még csak nem is teljes hatalmában, a halál felkent ura - De átkot mondok rátok, hallgassátok: Vigyétek, de ne használhassátok, lássátok, de ne beszélhessetek róla, rejtsétek, de ne mutathassátok, gondoljatok rá, de ne uralkodhassatok rajta soha, soha, soha = és törjön meg ezen parancsok egyike is, elküldöm a Halál angyalát, és végzetetek lecsap rátok, mikor nem is számítotok rá!
- Mikor testetek földbe, szellemetek az én birodalmamba kerül, prófétám magához veszi az őt illető kincset - élvezzétek hát ki addig az időt! - Nagyobb és nagyobb és nagyobb lett, hatalmasabb a napnál, a holdaknál és a csillagoknál, dübörgő hang, vörösen izzó szempár, a felettük felhörrenő zivatar morajlása.
- Így rendeltetett, mert a halál túl kegyes lenne hozzátok!
És nem volt ott többé, csak a kopogó esőcseppek maradtak, és ők megfordultak, akár az akarattalan élőholtak, drágaságokkal tömték tele zsebeiket, gépiesen, egyiküknél (ki volt az vajon?) a kristály, ezernyi titok rejtekhelye, mentek, át a néma folyosókon, ki a vésetekkel ékített kapun, le a faluba, és elővették a fegyvereiket, és öltek, öltek, öltek némán, az elátkozottak bélyegével lelkükön, megöltek mindenkit. Darton szentélyének ártatlan felvigyázóit, gyerekeket és öregeket, férfiakat és nőket, szótlanul, pontosan, akár egy gépezet, és mire elvonult a tébolyult vihar, nem maradt túlélője szégyenüknek és tettüknek, aztán megfordultak, hátat fordítottak a kunyhók néma halmának.
Nem szólaltak meg, csak taposták a sarat. Aludtak és sikoltva ébredtek.
Örök kötelékbe forrasztotta őket az. a nap. Az a kincs, amit nem használhatnak, nem nézhetnek soha, amiről nem mesélhetnek és nem dicsekedhetnek senkinek.
Átkozottak. Túlélték a visszautat.
Kalandozók voltak. A legjobbak közül.
Erion méhkasként nyüzsgő városa fogadta be őket. Elrejtették a követ, távol mindegyiküktől és az emberektől, a Hercegi Bankház biztos kamráinak mélyére helyezték a csomagot, ne tudjon, ne halljon róla senki. Nehogy egyikük is magához vegye.
Valamelyikük már-akkor forralt valamit. Valamelyikük dacolni mert Darton átkával, a tréfáján kacagó istennel. Tébolyult. De nem lettek mindannyian azok? Nem riadtak fel sikoltva legrémesebb álmaikból? Megváltoztak. Megöregedtek. Soha nem lettek a régiek. Rézszín ruhás ártatlanok vére csepegett pengéikről. Tíz év!
Tíz hosszú év hallgatás! Évtizedig cipelt teher... évtizedig mardosó kín. A világ egyik legnagyobb kincsének a birtokosai. Sohasem használhatják.
Valaki mégis úgy gondolta, hogy eljött az idő. És Darton átka lesújtott.
Grangor al Queram már az első pillanatban tudta, hogy ez a küldetés reménytelen.
Nem találhatja meg Abdel ibn Haafat gyilkosát, hiszen az nem más, mint á dzsad maga. Vagy mindannyiuk.
Mikor verejtékben fürödve felébredt, és szinte még félálomban a cikornyás keretű tükörhöz botorkált, már érezte (hirtelen villámcsapásként tört rá, az álmokkal együtt érkezett a bizonyosság), amikor saját tükörképére pillantott, már tudta, mivégre érkezett Erionba, miért vállalta mindezt, miért túrt bele a múltba és a jelenbe.
Üvölteni szeretett volna. Rettenetesen fájt a feje.
VII.
Ostobák. Férgek. Meggyújtotta az utolsó mécsest is. Kesernyés szag terjengett, ezer izzadó test kipárolgásához hasonló. Gőz sistergett. Egy rézcső cseppenként táplálta az alatta hízó pocsolyát.
És a kör közepén, homokrajzolat börtönében, csontokba karcolt idéző litániával védetten ott ragyogott a kristály.
Darton kristálya.
Mintha nagyobb lenne. Mintha látható formák öltenének alakot aztán enyésznének el pillanatról pillanatra.
- Tíz év! - suttogta rekedten, és patkányként kuporgott a padlón - Tanulás és bölcselkedés és titkos iratok felkutatása... hogy megfejtsem rejtélyedet... Végre! kiáltotta, és gőz gomolygott a falból, a padlóból és a mennyezetből - Tudom, mi célt szolgálsz, és mire használhatlak én... Tíz évbe és rengeteg, ó, rengeteg pénzbe került, de az enyém vagy végre!
Kacagott, de a kígyó-csövek között felcsapó hangban józánságnak szikrája sem rezgett.
- Várhatod a prófétádat, de minek... Gyengéden hajladoznak a mécsesek.
-... még egy éjszaka; és az átok mit sem jelent nekem!
Zihálás, majd csend.
Csak a víz csöpög nyugodtan.
- Nézd! - bökték egymást oldalba a fagyos utcakövön botorkálók, a Kapuknál toporgók, a fegyverüket csörgető, megbízójukkal tárgyalók, a Kalandozók Városában nyüzsgő siserahad - Nézd!
Mindenhol ott voltak. Magasan égbe szökkenő tornyokon tollászkodtak, tetőket sötétítettek el szárnyaikkal, cégérekre telepedtek le, árkádok alá röppentek elhullajtott eleségért.
Varjak.
- Nézd! Várnak valamire.
Talán a látóhatár szélén derengő, újabb rettenetes havazást ígérő vasszín felhőket figyelik.
Sápadt, erőtlen a fény, nem ízlik a bor, nem melegít a forró fürdő.
Rossz íze van a sültnek.
A Mészárosok utcájában ehetetlenné keseredett a hús. Fiatal borjak pusztultak el görcsökben.
A Kristálymetszők Céhében egy éjszaka alatt megrepedt az összes drágaság.
A betegek félrebeszéltek lázálmukban, örvénylő fergetegről, hatalmas pallossal övezett, dübörögve kacagó alakról hebegtek.
A város összes harangja megkondult néha-néha, hideglelős rémületet ébresztve a környező házak lakóiban.
De nem történt semmi. A varjak vártak.
Darton fekete torony-székesegyházának érckapuját gondos kezek lakatolták be, egyetlen zsalu sem maradt nyitva. Csendbe burkolózott az épület.
Egy-egy hangfoszlány azért kiszivárgott bentről. Mintha imádkoztak volna odabent.
- Hogy micsoda?! - A dzsad tolvaj alig bírt félreugrani a nehéz boroskupa elől. A sivatag összes isteneire! - gondolta döbbenten, és az egyik dívány mögé hengeredett. - Kellemes rémálmai lehettek, ha így viselkedik... nem beszélve a kinézetéről!
- Egész végig az orromnál fogva vezetett az a nyomorult?! - üvöltötte Grangor, és valami pattant a mellkasában, hasogatott a feje, kesernyés íz maradt a szájában a nappali alvás után. Bősz fenevadként keringett a szobában, a dzsad művészet csodás remekeit kerülgetve.
- Úgy tűnik, uram - mondta óvatosan a kölyök: - De honnan tudhattad volna...
Érthetetlen dünnyögés.
-... hiszen szinte mi is véletlenül, mi több, drága pénzen szereztük ezt a nevet!
Kint feltámadt a szél, a délutáni félhomály esti sötétséggé olvadt, ahogy a hasas hófelhők nekivágódtak a város tornyainak.
- Heiharrt, te nyomorult! - szitkozódott a shadoni Beteg öregember, mi? Öt békés év, mi? Te... Ranagol szívja véredet!
Köhögött, görcsösen, alig bírta abbahagyni. Különös, mélázott a kölyök, ha nem látnám, alig hinném el, de...
- Heiharrt, a Szürkecsuklyások erioni vezére! Grangor a falhoz csapta az egyik ülőpárnát. - Tolvajok, torokmetszők, bérgyilkosok és rablók királya! Ó, te rohadék!
Lassan, nagy pelyhekben szállingózott a hó.
- De legalább mindent megmagyaráz... - morogta a zsoldos, aki ma kifejezetten idegenül érezte magát a bőrében, aztán a lábát lógázó dzsad felé intett.
- Járt itt az a kinyalt kapitány, hogy nyomon van, meg küldönc is érkezett a Hercegi Bankháztól, hogy semmit sem tudnak... - Elhallgatott, mert annak az arcnak az érdektelensége már-már ijesztő volt.
- Meddig várjak még? Mit mondtál, hova tűnt Jazub? - Grangor türelmetlennek tűnt.
- Aszonta, a Keleti Kapuhoz megy. . . meg a Nagyúr Ékkövébe, de hogy mi a fenének; azt ne tőlem kérdezd... hé! Rosszul vagy talán? Igyál ebből, ez majd segít...
Percekkel később súlyos batár vágtatott ki a Haafat-ház udvaráról. Aztán egy másik.
Hamar elnyelte őket a kavargó hó.
Ilyen vihart még nem láttak Erion sokat megélt lakói.
Tintafekete volt odafent az ég.
VIII.
- Lehet, hogy öreg meg fáradt - kiáltotta oda az egyik dzsad a másiknak, és tőrt hajított egy közeledő Szürkecsuklyás torkába -; de ha engem kérdezel, még . mindig túltesz az egész bandán!
Valóban. Grangor, akár a harci dühtől fortyogó, végzetüket előre ismerő gladiátorok - összeszorított fogakkal, némán verekedett, időmarta pengéje halált osztott, páncélján ütések vástak el, kitartóan közelített az Élőholt fogadó felső emelete felé.
Azonnal a nyakukba szakadtak a szürkék, mihelyst ideértek; kint szakadt a hó, bent démonokként sikoltó alakok küzdöttek a félhomályban. Csuklyás gyilkosok zuhantak le a gerendákról, asztalok váltak pozdorjává, és végre megvalósult a rongyos dzsadok álma: saját kezűleg számolhattak le gyűlölt ellenfeleikkel.
Acél csendül, sikoly harsan. Testek hullanak.
Lassan vesztésre állnak a támadók. Egyre több dzsad áldozat hever a felborult székek között.
- Vissza! - üvöltötte Grangor, és még látta, ahogy emberei óvatosan hátrálni kezdenek az ajtó felé, neki már úgyis mindegy, agyát szinte szétvetetette a düh (vagy valami más), lesújtott egyszer; kétszer, háromszor, vörös ködön át látta a világot, valaki üvöltött mellette, és ott találta magát Heiharrt ajtaja előtt.
- Vissza, hé, vissza! - üvöltötték lent.
Egy pillanatra nem figyeltek rá. Ez pontosan elegendő.
- Heiharrt, te mocsok! - morogta, és felemelt pengével rontott be az aj tón.
- A szentségit! - káromkodta el magát önkéntelenül, de ösztönösen fordult, becsapta az ajtót, és alig bírta ráfordítani a reteszt, máris dübörögtek a csapások a vastag tölgyfán.
A szobában nem volt senki. Az ég feketére vált odakint.
Valaki van még itt.
Nincsen egyedül.
Formátlan árnyak táncolnak a gőzpárában, odafent mindennapi életüket élik a Fürdőház vendégei, nem is sejtik, milyen világrengető események tanúi lehetnének, ha bekukkantanának a régóta használatlan pincébe...
Vihogott, és a kristályt, a kétszeresére dagadt kristályt bámulta, a lassan alakot öltött fekete árnyakat, az átlátszó falhoz tapadnak, az előbb mintha azt a patkány Mortert látta volna vinnyogni, mögötte ott zokogott Abdel, a dzsad varázsló, gyengék voltatok, akarta nekik kiáltani, ostobák, én nem fogok elbukni, nem én, tudásom hatalmas, és az leszek magam is, bizony!
A kristály hamarosan megnyitja a kapukat az irtóztató hatalom felé.
Valaki j ár itt.
Patkányként surrant az egyik csőhöz. Ködfelhő a falak között.
Aztán.
- Te? - nyögte döbbenten - Itt? Lobogtak a mécsesek.
IX.
Az erioni csatornarendszer legendásan veszélyes hely, nem egy kipróbált kalandor hagyta ott a fogát a lenti járatokban, mikor botor módon régi kincsek után szaglászott az utcák alatt. Kincs az van, temérdek (utolsó esélyként mindig ide menekültek az űzött szerencsétlenek, holmijukkal egyetemben), de lapul itt más is, de hogy mi, azt senki sem akarja tudni. A nyomok alapján egy biztos: sokat szenvednek az áldozatai.
Ez a járat viszont biztonságosnak tűnt, számtalanszor használt és biztosított titkos folyosónak, védő rajzolatok virítottak a hömpölygő szennylé mellett a parton, eltorlaszolt oldaljáratok védtek az erre kóborló valamiktől, gyakorta cserélt fáklyák világították be ezt a földalatti, vízmorajlástól hangos birodalmat.
Grangor az álmára gondolt (halott volt és kőfolyosókon rohant), kardjához nyúlt,, és megszaporázta lépteit.
Dübörögve verődött vissza zihálása a boltozatos mennyezetről.
A rejtekajtót tulajdonképpen nem volt nehéz megtalálni a fenti szobácskában. Azt mondják, a vészhelyzet kétségbeesett, emberfeletti tettekre sarkall, és nem sok veszélyesebb akad egy falka bejutni igyekvő Szürkecsuklyásnál. Hamar rájött, hogy csak a kandalló lehet az egyetlen számításba jöhető hely. A kulcsot már az emlékei adták meg. Felrémlett előtte a gyilkossal való első találkozásakor megdöbbenést keltő állat; ami Heiharrt nyakán tekergőzött (ne tarts tőle, legalább annyira megbízhatsz benne; mint bennem, mondta és vihogott, ők a kedvenceim, örök szerelmeseim), aztán habozás nélkül megrántotta az egyik kígyóformájú tartóvasat.
És most itt gázol lenn a mocsokban, szédül és kavarog a gyomra, kezében a meztelen penge.
A folyosó egy rozsdás vaslétrában végződött.
Ez a saját birodalma, itt otthon van és minden járat, minden kanyarulat személyes barátja.
- Társulhatnánk! - üvöltötte a gomolygó ködbe, és az ismerős alakot kereste, aki itt ólálkodik, lapul, ki tudja, mire vár - Vagy végezni akarsz velem? - Sikoltva röhögött. - Az nehéz lesz, egy kicsit nehéz!
Fegyverével (csak kerüljön elém!) a kezében az egyik használaton kívüli kazán mögé surrant.
Ilyen lehet a pokol.
Sziszegőcsövek és lidércesen alacsony mennyezet, csövekről csöpögő nedvesség és minden lépés toccsanás, helyenként elhelyezett mécsesekből áradó lidércfény, komoran feketéllő, bezárt vasajtók sora.
Grangor izzadt tenyere a fegyver markolatán csúszkált, gilisztajáratokként tekeregtek a folyosók, elvesztette az időérzékét, és nem volt valahol meg valamikor, csak ment, céltudatosan, végre tisztában lehetett azzal, amivé vált, és emlékezhetett arra, amire eddig nem lehetett, (hóborította erdőkre gondolt, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére) aztán kiáltott.
- Heiharrt! - üvöltötte - Ideje szembenézned végzeteddel!
Előtte valaki moccant a sűrű, meleg ködben. Ugrott.
- Heiharrt! - hallotta távolról (vagy közelről? Ebben az útvesztőben sosem tudhatod, merre jársz) visszhangozni. - Ideje szembenézned végzeteddel!
Vihogni támadt kedve. A végzet.
Hamarosan mit sem jelent majd ez a szó.
A kazánok között lopakodott éppen; amikor meghallotta a sikolyt. A puffanást.
Ohó! Pár óvatos lépés.
A lázálmok labirintusának ura előlépett, és felemelte fegyverét.
Örülök, hogy ismét találkozunk, barátaim - szólt mosolyogva.
- Te...? - ámult Grangor.
- Te! - sziszegte a földre tepert Sizaurr Dailad. Hogyan...?
Vízcseppek koppantak a kopott bőrpáncélon. Léptek a közelben. - ,
Egyszerre mozdultak, de későn: a lázálmok labirintusának ura felemelt fegyverrel bukkant ,fel szemközt.
Örülök, hogy ismét találkozunk, barátaim. Mögötte életre kelt tűzzel lángolt a hatalmas kristály, formátlan alakok préselődtek falához, elkínzott sikolyra nyílt nemlétező szájuk.
Heiharrt - öregember-álcáját ledobva a régi, sikamlós kígyó-Heiharrt lett újra - rezzenetlenül tartotta kis ismétlő számszeríját. A vesszők hegyén sárgás nedvesség csillogott.
- Ideje befejeznünk a komédiát - közölte egyre mosolyogva.
- Te hoztad ránk a végzetet! - sikoltotta Sizaurr, a valaha gyönyörű boszorkány (de most nem volt gyönyörű, nem ám, a rettegés öreggé és csúnyává. változtatta), kezében ívelt tőrt szorongatott.
- Honnan vetted a bátorságot; hogy ilyen erőkkel packázz? - sziszegte a. térdelő shadoni: Görcsösen szorongatta a pengét.
A gyilkos, a klánvezér, a tébolyult gazember vihogott, kezében meg sem rezzent a számszeríj.
- Az ostobák jutalma a megérdemelt halál, barátaim! Jómagam már akkor tudtam, hogy az enyém lesz ez a kincs - minek hatalmáról elképzelésetek sincsen, ostobák! - amikor kardélre hánytuk azokat a nyomorultakat! Kalandozók, mi?! Egyedül én vettem a bátorságot, hogy dacoljak végzetemmel! Évekig készítettem embereimet erre a feladatra! Olyan hatalom hullott a kezeink közé, amiről álmodni sem mertetek soha! Kulcs a túlvilághoz, az örökkön szenvedő lelkek börtönéhez! Darton gyenge, ti szenvelgő barmok! Eloroztuk a kincsét, és csak átokkal sújtott, nem halállal! Egy tisztelők nélkül tengődő halhatatlan csupán, akit egészen az elmúlt időkig csak páran tiszteltek; még kevesebben ismertek igazán! Mit féljek egy olyantól, aki még csak most küldi az emberek közé egyetlen prófétáját, akinek papjai csak most tünedeznek fel, mit tartsak egy nyomorult átoktól?! Lihegett, és ferde mosollyal méregette moccanatlan társait, körülötte tébolyultan sziszegtek a csövek Bevégzem a rituálét, és a halottak tudásával felvértezve szembeszállhatok bármivel, amivel csak akarok!
- Már régóta gyanakodtam rád - sziszegte a boszorkány gyűlölettől torz hangon - Az istenek a tanúim, el is akartalak tüntetni a föld színéről, csak ne lettek volna veled azok a szürke haramiáid!
- És a többiek? - kérdezte csendesen a shadoni Velük mi történt, talán sajnálatos baleset mind, nem egy aprócska átok? - Vészjóslóan csengett a hangja. Heiharrt legyintett.
- Kit érdekel, öreg bajtárs? Engem ugyan nem fenyeget semmilyen átok. Hatalmas leszek, és...
- Bármilyen formában elérhet, emlékezz! - kiáltotta a nő - Legfőbb ideje megszabadulnunk tőled meg ettől az átkozott kőtől - úgy talán megmenekülhetünk.
- Ugyan, kedvesem - mosolygott a gyilkos. Egyetlen mozdulatára apró lövedék cikázott keresztül a levegőn, és leterítette a boszorkányt. - Mit érdekel az ilyesmi egy halhatatlant?
Sizaurr sikoltott, ahogy a bénító méreg a mozdulatlanság bilincsébe szorította a testét. Vonaglani kezdett a nedves kövön, csak a szemei, azok a rettegéstől fátyolos szemek mutatták, hogy hátramaradó rövid idejében hallania és látnia kell.
- Nos, barátom - fordult Heiharrt a shadonihoz -, te következel. Sújtson le rád is a jól megérdemelt átok! - Felemelte a számszeríjat.
Valaki moccant mögötte. Valaki zihált.
- Hát vak vagy? - üvöltötte Jazub. Kezében vérfoltos penge, ruhái szennyesek és szakadtak; Grangort fürkészte, tekintetében feneketlen gyűlölet izzott. Tudd meg az igazat! - Nem törődött a Heiharrt kezében moccanó fegyverrel; a szívként lüktető, hatalmas kristállyal - csak szemei árultak el félelmet, ahogy a shadonira nézett. - Tudd meg, hogy az átok .valós, hogy apám gyilkosa, Darton halálangyala áll előtted, a neve pedig... Grangor al Queram!
- Hát pusztuljon ő is! - vicsorogta Heiharrt, és moccant az ujja: egy, kettő, három mérgezett lövedék csapódott a mozdulatlan shadoni nyakába, arcába és vállába. - Légy halott, akár a többiek!
- Már az vagyok - mondta Grangor, és felemelt karddal előrelépett.