EPILÓGUS

 

Egy hatalmas üvegládában nyitottam ki a szemem, langyos folyadékban lubickolva, és rettentően csodálkoztam: nekem sose mondták, hogy a pokol épp olyan, mint Timur Nyevszkij akváriuma! Bár erről csak a ritka balatoni halak tudnának érdemben nyilatkozni.

Erőtlen mozdulatokkal eltaszítottam magam az akvárium aljától, és miközben arcom és a jobb vállam az üveglapnak feszült, rájöttem, miért nem fulladok meg ebben a langyos löttyben, amely nem is annyira víz volt, mint inkább valami híg zselé. Lélegeztető-maszk tapadt az arcomra, amelybe vékony csöveken át pumpálták a friss levegőt és vezették el a használtat.

Tehát mégsem haltam meg? De akkor hol vagyok?

Hiába meresztettem a szemem, akváriumom üveglapján túl semmi mást nem láttam, csak homályos szürkeséget. Vagy egy szürke fal lehetett ott, vagy sűrű köd telepedett a környékre.

Aztán valami kattant a fülemben. Először csak halkan, aztán jóval élesebben. Majd kaotikus, mormolás, hangfoszlányok és kacajszeletek kúsztak be a hallójárataimba. A fülemhez kaptam; vagy legalábbis azt akartam. Azonban a híg zselé lelassította a mozdulataimat, és összezavarta a koordinációmat, így hát mellényúltam.

A háttérben duruzsoló nevetgélés, mormogást letompítva egy ismerős, érdes hang recsegett a fülemben:

– Elvágy, mint hál á vízbán, mi, bászki?

– Gém? – nyögtem meglepetten, és még jobban meresztettem a szemem. Az a hallókészülék, ami az előbbi szavakat a fülembe továbbította, a zselé ellenére fogta a saját hangomat is. – Gém? Honnan a hekkből beszélsz?!

– Há vennéd á fáráccságot és nem csák á nagy séggedet mutogátnád nékünk, té is is látnád áz egísz díszes bágázst…

Bizonytalanul evickélve megfordultam, és annyira tágra nyílt a szemem, hogy félő volt, kiugrik, és akkor zselével megy tele mindkét szemüregem.

Jó sokan tolongtak ott, az akváriumom másik oldalán. A cimbalomfejű Gém – egy régimódi, vaskos mikrofonnal a kezében, mely vezetékkel csatlakozott az akváriumomhoz –, meg a Rézfogú Banda összevissza ragtapaszozott képű tagjaival, meg a két fiúval, a pilótaruhás, nyalka Gerzsonnal meg a frakkot és csokornyakkendőt viselő, nyolc éves Tihamérral. De voltak ott más cigány csavinyákok is, akiket csak látásból ismertem. Valamennyien nagyon büszkén vigyorogtak, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy csillogó kitüntetéseket viselnek a hajtókájukon. Azonban más ismerős arcok is ragyogtak felém. Lijah, a Mami lánya, ezúttal megmosakodva, megfésülködve, sőt még ki is sminkelve; kart karba öltve az én jól szituált külsejű Piroschkámmal, és azzal a két sminkes csajszival, akik az Állomástéren nővé varázsoltak. Mögöttük ott izgett-mozgott a fél Serbian Topless Majorette csoport, élükön a kipirult arcú dédnagyanyamedvével és a kipirult (fél)mellű Bojanával. De ott volt még Mirkó, a Bikuci Bárjának karalábéorcájú szlovák csaposa és a Nyúlfogú „recepciós” Frédi is ott villogtatta névadó metszőagyarait. Hátul, a nagy terem végében fekete ruhás H-turulos kommandósok sorakoztak zordan, élükön a paszományos díszmagyart viselő, harcsabajuszos őrnaggyal, aki épp egy jó kiállású, délceg nigér fiúval édelgett, akit még látásból sem ismertem. Mellettük kedvenc járgányomat, Bodrit pillantottam meg, tűzpirosra festett, kidukkózott, vadonatúj karosszériával, zöldesen csillogó, foncsorozott ablakokkal, és szurokként feketéllő, vaskos új gumikkal. Bodri orra előtt egy alacsony, fehér köpenyes, szemüveges doki állt – a szanitéc az ebesi katonai táborból? –, aki épp egy pálinkás butykost emelt a szájához, miközben mellette, a szanitéc vállát barátian átölelve, a fültől fülig boldogan vigyorgó Silány Művész úr kacsintgatott és integetett felém egy bazi nagy, füstölgő szivarral. És az akváriumhoz legközelebb egy nagy darab, egyenruhás fickó állt, akinek frissen csillogó vezérőrnagyi rendfokozat díszítette a váll-lapját: Téháté, a kiborg csavinyák.

Ahogy végignéztem rajtuk, ezen a válogatatlan, szedett-vedett társaságon, felfordult a gyomrom, és megerősödött bennem egy érzés:

– Tényleg meghaltam, a pokolba kerültem… De miért pont ezekkel együtt, wazze!?

Jót derültek. Azt hitték, viccelek, pedig halálosan komolyan gondoltam.

A szanitéc megkaparintotta a mikrofont Gémtől.

– Ön nem halt meg! – rontotta el még jobban a kedvemet. – Súlyosan megsérült, napokig élet és halál közt lebegett, tizenhat kisebb-nagyobb műtétet hajtottunk önön végre, de végül áldozatos munkával sikerült visszahoznunk az életbe. Most már túl van a közvetlen életveszélyen. Rendbe fog jönni.

– Hol vagyok?

– A Központi Katonai Kórház lábadozó akváriumában – felelte a szanitéc, és közben visszacserélte a pálinkásbutykost a szivarjával Silánytól. Egyik kezében a szivar vastagságú mikrofont tartotta, a másikban a mikrofonnyi szivart. Ragyogó arccal pöfékelt. Én meg buzgón reménykedtem: bár cserélné össze a kettőt! – Minden a legnagyobb rendben. A szervezete remekül reagált a gyógyszerekre, hihetetlenül gyorsan gyógyul. Ha így folytatja, három-négy napon belül kilökjük az utcára…

– Akkor meg mi ez a népgyűlés? Ez a sok marha csavinyák mind azért verődött itt össze, hogy bámulja a meztelen seggemet meg az implantos herémet?

– Némelyek biztosan – biccentett komoly képpel a szanitéc. – A többség viszont azért jött, hogy tanúja legyen annak a nagy megtiszteltetésnek, amikor az Elnök úr átadja önnek a leghatalmasabb kitüntetést, amit csak adhat: Magyarhon Hősi Becsületrendjét.

– Meg azért – kiabálta bele a mikrofonba Silány –, hogy utána mulassunk egy mocskos nagyot a díszvacsorán! Hijjáúúú! Taszajtsunk be ma este Ruzskin úr helyett is, gyerekek!

Sehol sem láttam a pulykatojás képű kis csavinyákot?

– Hol az Elnök?

– Kora délután Dunaóvárosba kellett mennie, hogy tárgyaljon a Dunaóvárosi Plasztacél Művek sztrájkoló munkásaival. Már úton van ide. Húsz perce szállt fel a gépe, bármelyik pillanatban megérkezhet… de addig is… – Körbekínálta a mikrofont. – Akar valaki beszélgetni a mi kis lábadozónkkal? Na, senki?… Uraim, hölgyeim, ne csinálják már! Ha már itt vagyunk… legalább egy valaki… kérem!

Téháté átvette a mikrofont. Sandán vigyorgott be rám, valami fura, sötét szemcsillogással; nagyon nem tetszett az ábrázata.

– Isten hozott a klubban, haver! – üdvözölt rejtélyesen.

– Miféle klubban?

– A kiborgok között, kiborgnyák! – Gúnyosan, cukkolósan rötyögve, jelentőségteljesen megismételte: – A kiborgok között, kiborgnyák!

Az a kevés vér is meghűlt bennem, ami még megmaradt.

– Mi a hekk…

– Te tényleg azt hitted, hogy enélkül túlélhetted volna?! – Nem bántóan volt gúnyos, inkább amolyan örömködően: „én is leprás vagyok, jaj de jó, hogy te is az lettél”. – Úgy teleraktak műszervekkel és implantokkal, ahogy még engem sem! A tested negyvenhét százaléka művi… úgyhogy immár a törvény szerint is kiborgnak számítasz! Hahha-hhhhhhh-hhha!

Éreztem ám, hogy nem viccel. Tényleg: másképp valóban nem lubickolhatnék itt ebben a büdös, lábszagú zselében.

– Akkurvaéletbe, wazze!

– Ne aggódj emiatt! – vigasztalt a kiborg. – Igaz, hogy nem szavazhatsz és nem tanúskodhatsz a bíróságon…

– Ezt eddig se tettem!

– …de ezenkívül egész jól el lehet viselni a kiborgságot.

– Na, wazze… nem hiszem el!

– Igaz, mindig akad egy-egy taplóagyú, önhitt seggfej, aki eleinte lekezelően viselkedik veled és kigúnyol… de, vigasztaljon és töltsön el reménnyel az a tény, hogy mint ahogy az veled is megtörtént, könnyen ő is a sorsodra juthat, és akkor majd te röhöghetsz őrajta, mint ahogy most én teszem rajtad… hahhh-hha-hhhh…

Behunytam a szemem.

– Szétvet a méreg, wazze!

– Ja, amiatt már ne aggódj! Megkaptad az ellenmérget te is, meg ez a jópofa Gém is… és szavamra mondom, nagyon odafigyelünk ám rád, hogy ne kerülhessen sor olyasfajta orvosi műhibára, mint apádnál…

– Pedig lehet, hogy az kíméletesebb lenne. – Még mindig nem bírtam elfogadni a tényt. – Wazzeg: egy istenverte kiborg lett belőlem! Hogy történhetett ez?! És egyáltalán… mi a helyzet?

– Mi lenne? – vont vállat Téháté, némileg lecsillapodva, de még mindig derűs tekintettel. – Minden megoldódott. A Sárkány elpusztult. Etelét elfogtuk, bevallott mindent, hivatalosan is bocsánatot kért Magyarhon népétől, és önkéntes elzártságban aláveti magát a tudományos vizsgálatoknak egy jól őrzött, katonai kutatólaborban. Neked kiutaltuk a százmilliót, amiben megegyeztünk… de sajnos, és ezt a legmélyebb együttérzéssel kell a tudomásodra hoznom… hahhhha-hha… hogy a kiborggá való átalakításod műtéteinek költsége százhuszonhárommillióba került, s miután tisztára nyaltuk a számládat, tizennégy és fél milkóval még mindig tartozol… Államilag meghiteleztük, de nem károsíthatjuk meg a magyar népet, így ezt sajnos le kell majd dolgoznod…

– Na, wazze…

– Mit mondjak még? Az Elnök jól van, épen és egészségesen megúszta az esetet, a te Bodrid hűségesen megvédte, és éppen most… – Feje hirtelen rándításából úgy tűnt, üzenetet kaphatott a füldugaszába. A képe megnyúlt, a vaskos ajkakat hitetlenkedő kiabálás hagyta el: – Az Elnök Gépét lelőtték Dunaóvárosban?!… Egy albán gyártmányú Szofia RRX-66-os vállról indítható rakétavetővel?!… Már megint?!

Döbbent kórus harsogta utána:

– Már megint?!

– Időben katapultált, és élve megúszta a merényletet!

– Már megiiiint?! – ismételté a kórus.

– De most nem tűnt el – továbbította felénk a híreket Téháté feszült képpel. – Nem veszett nyoma. Megtalálták!

– Hála az égnek!

– De nem a mieink találták meg – hadarta Téháté –, hanem a sztrájkoló acélmunkások… és most túszként tartják fogva a Plasztacél Művekben!

– Hála az égnek! – zúgta a csalódott kórus.

Gém dörmögése a nagy hangzavaron keresztül is behallatszott a fülembe:

– Mi á fásznák ment odá egyáltalán? Mér' nem bíztá á tárgyalást egy ilyen fászányos szakemberre, mint ez á Tetű?

 

 

Ezután persze a kitüntetésem sietve lekerült a napirendről, és a tömeg nagy része elhúzott Dunaóvárosba, kiszabadítani az Elnököt. Néhányan viszont még hátramaradtak, hogy odavessenek nekem búcsúzóul néhány szót.

Legelőször a dédnagymamamedve korú és külsejű szerb tamburmajorette vánszorgott oda hozzám:

– Egész jól csináltad, kisfiúkám! Nem akarsz beállni közénk majorette-nek? Szívesen neked adom a tartalék negyvenhatos cipellőmet…

– Akarja a halál a büdös bocskorodat!

Aztán Bojana jött oda, és jól láthatóan kidüllesztette egyetlen mellét. Gömbölyödött, ahogy kell.

– Még mindig jövök neked eggyel!

– Ne mondj ilyet! – intettem. – A majdnem-exxxé-lett barátnőm toporog mögötted. Még félreérti, és akkor neked reszeltek.

– Ó, dehogy! – kuncogott Bojana. – Én és Piroschka azóta jó barátnők lettünk. Még a sminkemet is ő csinálta. Nézd, milyen ötletesen kiemelte a szememet ezzel az újszerű, koncentrikus körfestéssel!

– Aha, előrelátó az én babám – dünnyögtem. Aztán felvilágosítottam a szerb egymellűkét: – Az a smink a szemed körül: célkereszt… hogy könnyebben eltalálja a körmével, ha ki akarja kaparni…

Aztán jött Piroschka. Kissé durcásan:

– Legközelebb ne légy velem olyan… durva pokróc!

– Pokróc éééén?! – csodálkoztam. – Most mit rinyálsz, még csak meg se takartalak!

– Csúnyán beszéltél velem!

– De te pont azt szereted! Attól gerjedsz be, ha lebüdösribancozlak, és mocskos dolgokat nyáladzok a füledbe!

– Ez nem is igaz!! Pffúúúj!

– Vagy attól én gerjedek be? – tűnődtem. – Lehetséges. De nem tök mindegy? Az a lényeg, hogy legalább az egyikünk begerjed…

Aztán érkezett Gém, a két fia, meg a Rézfogú Banda. Meg a pofájukon összevissza minimum fél kilónyi ragtapasz. Úgy össze voltak ragasztgatva a legváltozatosabb helyeken, akár a hirdetőoszlopok.

– A Szipp Műveknél sebesültetek meg? – kérdeztem érdeklődést színlelve. – Vagy a Kósa-téren?

– Á, dehogy! – legyintett Gém. – Csák nagyon siettünk, á helikopteren kellett borotválkoznunk, osztán légörvínybe kerültünk. Jól akartunk kinízni, osztán összevissza kászáboltuk mágunkát miattad, bászki!

Végül, amikor az, utolsó szálig elhagyták a termet, és én behunytam a szemem, hogy magamba szállva megpróbáljam megemészteni az elhangzottakat, ismét nyílt az ajtó, és Lijah, a Mami leánya óvakodott vissza.

– Mi a jó hekket akarsz még! – förmedtem rá barátilag.

– Csak pár szót még – súgta a lány nagyon halkan a mikrofonba.

– Mondjad, te… te kis sárkányivadék! – böktem felé az állammal. Elvégre ha a Mami sárkány volt és Lijah pedig az ő lánya, akkor keringhet benne némi sárkányvér.

Lijah körülpillantott. Senki más nem volt ott rajta kívül.

– El akarom mondani, amit a Mami mesélt nekem a szüleidről.

– Hát… én is mesélhetnék neked a te szüleidről!

– Apád feleségét császározni kellett, de a gyereket csak holtan tudták kiszedni belőle. Ezt azonban apád utasítására sohasem árulták el neki. A halott gyerek helyébe egy másikat tettek… téged. Téged, akit apád nemzett ugyan, de nem a feleségének, hanem egy másik nőnek.

Megrökönyödtem.

– Ha ez igaz, akkor… ki az igazi anyám?

Lijah búcsúzásképpen megcirógatta az arcomat, és rám mosolygott:

– Szerintem kitalálod te ezt magadtól is… legkedvesebb kerekszemű félfivérem.

 

 

És hogy a megpróbáltatásaim még ezzel se érjenek véget, nem sokkal később gondtalanul pöfékelve visszatért a terembe a fehér köpenyes szanitéc.

Mérgesen megdöngettem az akvárium falát.

– Eloltanád a büdös szivarodat? Még ebben a lábvíz állagú, híg zselében is érzem! Légy tekintettel a környezetedre! Elvégre ez itt kórház, és lábadozó beteg van a közelben!

Dehogy oltotta.

– Rögtön kimegyek – mondta. – Csak azt akarom, hogy tudja, kinek legyen hálás: én végeztem el magán a reparáló műtéteket! Én tettem azzá, aki most lett!

Eszembe jutott az az amatőr anyajegyes-lenyisszantó-incidens az ebesi katonai táborban. Egy kissé elbizonytalanodtam a szakértelmét illetően:

– Nanebassz! És legalább jól munkát végeztél rajtam?

A szanitéc élvetegen, megdicsőülten pöfékelt.

– Tűrhetően sikerült.

– Tűrhetően?? De mégis… mennyire?

A kis fickó önelégülten bámult valahová a plafon egy pontjára, ahol a halhatatlan művészek mennyországát képzelte:

– Úgy érzem magam, mint Michelangelo, miután kifaragta a Dávid-szobrot…

– Ó, hála a hekknek!

– …és rábámult a törmelékre. És azt mondá ő, a nagy Mester: „de fasza, wazzeg, ebből a kőporból csinálhatok egy remek vázát… vagy egy görbe köcsögöt”! Na ez lett maga.

– Te figyelj… előbb-utóbb kikerülök ebből a tyúkszar szagú zseléből, és akkor feltömöm a büdös szivarodat a kivert fogtöméseid helyébe!

Leereszkedően vigyorgott.

– Tényleg nem kell aggódnia! A legjobb formámat hoztam. És mellesleg az én első számú példaképem és mesterem, Magyarhon legelismertebb művésze segített a munkámban.

Akaratlanul is felsikoltottam a rémülettől.

– Ó, neeeeem! Ez nem lehet!

– De igen – bólogatott. – Igaz, jó sokszor berúgtunk közben… de ön mindenképpen büszke lehet rá, hogy a nagyszerű és utánozhatatlan Silánsky Művész úr zseniális tervei alapján lett helyreállítva a fejformája és az arca.

– És hogy nézek ki?! – követeltem rémülten. – Mint Ludas Matyi? Vagy a Főnix? Vagy a Pulykakakas? Vagy a Kínai Sárkány?

A szanitéc válasz helyett vigyorogva a képembe fújta a szivarja füstjét, aztán búcsút intett, és megnyitotta az altatógáz csapját.