– De miért bízott meg?

– Valószínűleg arra az esetre, ha nem vált volna be az Apacsos rajtaütés. Te voltál a pótterv.

Más:

– Miközben Gém bandájával és a turistákkal a Szipp felé tartottunk, az Ósdi Vigadó előtt csaknem megfulladtam. A földön fetrengtem, és közben lidérces látomások gyötörtek… bizonytalan sárkányformákat láttam. Vajon a Sárkány támadott meg?

– Nem kizárt.

– De miért?

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy valaki más volt. Vagy valami más.

– És az az ügyvéd? Az a Széppataky… Vajon ő is benne lehetett?

– Nem tudom, kiről beszélsz, de ha ügyvéd, akkor erősen valószínű, hogy benne volt valamiben.

– Elárult bennünket a nigér Szipp-őröknek.

– Lehet, hogy csak egy spontán akció volt.

– Lehet.

Miközben ismét hallgattunk, valahonnan a távolból, érces, rekedtes hang harsant. Olyan volt, akár egy meghibásodott ébresztővekker kalamolása.

– Mi volt ez? – rezzentem meg. A Sárkány?

– Kakaskukorékolás – sóhajtott a fiú. – Hajnalodik…

Meglebbent a jurta bőrlebernyege, és egy nagy testű kuvasz somfordált be rajta. Peckesen odasétált hozzánk, megszaglászott mindkettőnket, aztán engem választott. Felemelte a hátsó lábát, és levizelte a lábamat.

És én a szíjak miatt még csak fel sem bírtam rúgni!

– Nem mész innen, te… a rohadt ebanyád! – Bodri jutott az eszembe erről az állatról, a szívem megtelt keserűséggel, és szerettem volna, ha rajtam van a csuklófonom. Nem kiabáltam rá ismét az ebre, és hagytam, hogy nyugodtan elvégezze a dolgát, aztán rendesen kirázza. Csak aztán jegyeztem meg: – Most már nem mondhatjuk, hogy a kutya se törődik velünk…

Eszembe jutott még valami.

– Te, figyelj… a Süketszobában nem voltál megkötözve vagy megbilincselve?

– Dehogynem.

– De akkor… hogy szabadultál meg?!

– A pszionikus erőmmel – sóhajtotta a fiú fáradtan. – De most kár erőlködni… a fejemen a psziosisak.

Olyan hirtelen jött az ötlet, mintha fejbe vágtak volna.

– De az enyémen nincs!

– És mit érünk vele?

– Te mondtad '– csikorogtam számonkérően –, hogy bennem is megvan az a szörnyecskés izé!

A fiú szeme egy pillanatra megvillant, arca megélénkült, de aztán le is eresztett.

– Nem hiszem, hogy menni fog. Nem hiszem, hogy ilyen erő van benned, vagy ha mégis, nem hiszem, hogy tudnád használni. Vagy talán csináltál már hasonlót?

– Még nem, de te megtanítasz rá!

– Nem hiszem…

– Ez nem hit kérdése! Amikor az ember szarban van: megpróbálja megragadni az utolsó esélyét.

Erőt vett magán.

– Koncentrálni kell. Mélyen magadba nézni. Érezni a tudatod lüktetését, érezni a testedben áramló vért, a szíved dobogását, a tüdőd feszülését, a légzésed ritmusát, a gyomrodban sűrűsödő erőt.

– Nem ügy. Meg tudom csinálni.

– Sűrítsd, sűrítsd az erőt a gyomrodban, hagyd kavarogni, hagyd fortyogni, hagyd, hogy elárassza az egész testedet, gyűjtsd össze ismét, gyúrd magadban energiagombóccá, és tereld a torkod irányába. De ne engedd, hogy kiszakadjon belőled ez az erő üvöltés, sziszegés, sikoltás vagy bármi hang formájában. Tartsd ott meg a torkodban, érezd, ahogy szinte rezegteti a hangszálaidat. Aztán koncentrálj erősen arra a tárgyra, amit szét akarsz szakítani, tekintsd a legádázabb ellenségednek, utáld, gyűlöld, minden vágyad az legyen, hogy megküzdj vele és legyőzd… és akkor ordíts! De ne kifelé ordíts, hanem befelé… vissza a gyomrod mélyére, befelé ordíts saját testedbe! És közben mindvégig ott lásd a lelki szemeid előtt a bilincseidet, amit el akarsz pusztítani…

– Na jó, ez már egy kissé bonyolultnak tűnik… Mondd el még egyszer!

– Fölösleges – motyogta lemondóan. – Úgy se tudod megcsinálni!

– Hú, de rohadt optimista vagy! – vetettem oda szarkasztikusan. – Mi is a neved? Győző? Vagy inkább Vesztő?!

– Jól van, elmondom még egyszer…

– Előbb koncentrálok. – Intettem, hogy várjon. Koncentrálok… koncentrálok… koncentrálok…

– Akkor koncentrálj, és ne beszélj!

– Fogd be! – förmedtem rá. – Úgy koncentrálok, ahogy akarok!

Meghallgattam a szívdobogásomat és ritmikussá tettem a légzésemet, de nem szarakodtam itt mindenféle gyomorbéli gombócok gyúrásával, torokba való felgörgetésével, meg ilyesmi. Egyszerűen csak magam elé képzeltem a szíjaimat, és teljes erőmből gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem…

Aztán megfeszítettem az izmaimat, ahogy csak bírtam, és minden erőmmel rángatni kezdtem. Megpróbáltam „befelé ordítani” a gyomrom irányába, ahogy a kisfütyi mondta, de persze esélyem sem volt rá, hogy dacoljak a természet törvényével: elemi erővel szakadt ki belőlem a bömbölés:

– Szakaggyá'má'eeeeeeeeeeeeeeel!

Rettenetes súly nehezedett a hátamra, és elrántott oldalirányba. A bokámon és a csuklómon pattanva elszakadt a szíj, de a combomon és a mellkasomon nem. Próbáltam megtartani az egyensúlyomat, megállni a lábamon, de a hosszú merevségtől teljesen elzsibbadtam, és esélyem sem volt állva maradni. A súly elrántott, és ahogy oldalra buktam, külön szerencsém, hogy a fejem a kissrác combjának oldalán csattant, és nem egy tenyérnyivel arrébb, az ő betonoszlopán. Neki persze nem volt ez akkora szerencse: élete leghatalmasabb elefántpusziját kapta a homlokomtól. Felvinnyogott, mint egy kiskutya, aminek medvecsapda csattant a farkára.

Egy hosszú pillanatig fel sem fogtam, mi történt, csak zsibbadt, érzéketlen tagokkal vergődtem a szíjdarabok és betontörmelékek, vasdarabok között. És akkor még a jurta jobb oldali tetőrésze is rám zuhant, semmit sem láttam a büdös bőrdaraboktól, és még nagyobb lett számomra az összevisszaság.

Aztán már a körmömmel, a fogammal is téptem a szíjakat, és harapdáltam a pofámra boruló bőrt, s valahogy sikerült előbukkannom. Még mindig zsibbadt voltam, de a vér már elkezdett beáramlani merev tagjaimba, és ettől szintúgy ordítani tudtam volna: tüskés fejű, szárnyashangyák vízipólóztak az ereimben.

– Nem hiszem el! – kiabálta Győző. – Nem sikerülhetett!

– Nem, mi? Akkor ez hogy történt?!

– Porrá zúztad a betonoszlopot! Te porrá zúztad…

– Rájöttem – krákogtam. Pedig dehogy.

Még mindig nem bírt el a lábam, hiába próbáltam talpra állni. Ám mivel a jurta ajtajában egy nagy darab, sötét kontúr rajzolódott ki, arrafelé hengeredtem. A fogamat összeszorítva küzdöttem a zsibbadtság ellen, és egy lendületes rúgással fogadtam a meglepett érkezőt. Egy kínai őr volt, géppisztollyal a nyakában. Nem lehetett túl nagy erő a rúgásomban, de ahhoz elég volt, hogy kibillentse a berontó fickót az egyensúlyából, és egyenesen rám zuhanjon. A fejem viszont nem volt zsibbadt, és reflexből lefejeltem ellenfelemet, aztán már a kezében lévő géppisztolyért tusakodtunk.

Ó volt jobb helyzetben, neki sikerült meghúznia a ravaszt.

De az pedig én voltam, aki a fegyver csövét az ő álla felé rántottam a legjobb pillanatban.

Felplaccsantotta saját agyát a jurta épen maradt mennyezetére, de valószínűleg jutott a leszakadt részen kiröppenő, véres cafatokból és a csontocskákból a fölöttünk elkúszó bárányfelhőknek is. Legalábbis úgy tűnt.

A fegyver szíja még a hulla nyakában lógott, de a tusát és a csövét már én markoltam, és ahogy a nagy darab testen fogást váltottam, rászorítottam virsliujját a ravaszra, és gondolkodás nélkül összevissza kaszáltam, amíg csak egy golyó is maradt benne. Célzás nélkül lődöztem, de három-négy kínait így is kiterítettem, és ahogy a vinnyogásból kihallottam, az a pimasz kuvasz se fogja soha többé senki lábát levizelni. Mert hogy nem lesz hozzá eszköze.

Mostanra már visszatért annyira a keringésem, hogy lábra tudjak állni, és feltápászkodjak. A kiürült tárú géppisztolyt ösztönösen kirángattam a szétlőtt fejű kínai nyakából, és úgy szorongattam, mintha bármire is jó lenne még.

A fiú felé botorkáltam.

Győző azonban rekedten visongott.

– Ne! Ne engem… magadat mentsd! Gyorsan! Menekülj!

És nem igaza volt? Esélyem se lett volna kiszabadítani, de engem simán elkaptak volna próbálkozás közben. Mivelhogy elhallgatott a géppisztolyom, felbátorodott, fegyveres kínai tömegek kezdtek áramlani a jurta irányába.

– Visszajövök érted! – morrantam oda a srácnak, és amennyire sajgó lábaimtól tellett, kiugrottam a jurta kiszakadt oldalán.

– A Sárkányt! – sziszegte Győző. – Kapd el a Sárkányt!

Könnyű azt mondani. Ugrás közben beleakadt a lábam a bőrfal épen maradt alsó részébe, és még valami fogózkodót sem bírtam elkapni, nemhogy a Sárkányt. Pofára zuhantam, és alig bírtam tompítani az esést zsibbadt kezemmel.

Golyók érkeztek füttyögve, ott csapkodtak mellettem. Oldalra hengeredtem, aztán négykézláb bekotortam egy szomszédos jurta mögé, és rogyadozó, érzéketlen léptekkel futottam, mint a nyúl.

Még nem tértem magamhoz annyira a megrázkódtatásból, hogy fel tudjam fogni, mit művelek, merre megyek. Az ösztöneim hajtottak, az izmaim vittek.

Az utamba került valami szőrös jurtalakó. Lendületből fellöktem, és elbukdácsoltam mellette. Nem volt nála fegyver, amit elvehettem volna, így semmi értelme nem lett volna megállni. Ordított a csavinyák rendesen, fellármázta tán még a holtakat is.

Szeretett volna bemutatni nekik.

Meglebbent egy másik jurta ajtótakarója, és valaki érdeklődve kidugta a fejét. Úgy suhintottam meg a két kézzel a csövénél fogva megmarkolt fegyvert, akár egy golfütőt. A csavinyák nem sokat láthatott a felé süvítő fémtusából, de a nyomát valószínűleg még nagypapakorában is viselheti majd az arcán, az orrán és az állán – már ha túléli a találkozást.

Nem találtam el túl jól, a fegyver súlyosabb része a vállán és reflexből maga elé kapott alkarján csattant, de azért reccsent az orra is.

Dőlt, mint a krumpliszsák. Beszökkentem utána a jurta belsejébe, hogy leverjek bárkit, aki még odabent van. Zsibbadt lábakkal úgysem sokra jutottam volna ezen a fedezék nélküli, sík terepen, ha elinalni próbálok. Az ugori lovasok játszva lenyilazhattak volna. Az érkezésemkor látott bemutató biztosított arról, hogy nálam jóval kisebb célpontokat is simán eltalálnak.

Ütésre emeltem a fegyverem, de senki más nem volt a jurta belsejében, csak az az egy csavinyák nyöszörgött ott félig eszméletlenül, akit érkeztemkor leütöttem.

Egy rántással a hátára fordítottam, hogy megnézzem, szükség van-e még egy ütésre. Aztán, bár valószínűleg anélkül is jól el lett volna magával, még egyszer fejbe kummantottam.

– Sz'asz! – üdvözöltem őszinte lelkesedéssel a vérző fejű, félszemű, teljesen ájult csájnamanust. – Ez ám a visszavágó, wazze!

 

 

Túl sokáig nem örömködhettem Fortuna váratlan kegyén. Sietve fegyver után kapkodtam, és találtam is egy bazi nagy mordályt a bejáratközeli tartóoszlopra akasztva. Olyasmi volt, mint az én Kályhacsövem, de valami kínai tákolmány. Pillanatok alatt megismerkedtem vele, s láttam, hogy töltve van, de csurig ám!

A kiabálás és a lárma egyre közeledett. Voltam annyira tapasztalt efféle ügyekben, hogy tudjam, a meglapulás egyenlő az öngyilkossággal. Egyrészt az az ősmagyar, akit feldöntöttem, pontosan láthatta, melyik jurtába rontottam be, másrészt ha körülvesznek, a lenge bőrlebernyegek nemigen védenek meg egy kiadós golyózápor ellen.

Kikattintottam hát a stukker csövére erősített bajonettet, és két gyors mozdulattal lyukat nyessintettem a jurta hátsó falába. Jöttek ám abból az irányból is rengetegen.

Célba vettem őket, és gyors egymásutánban leadott, egyes lövésekkel igyekeztem csökkenteni a számukat. Kettőt leszedtem, mire észbe kaptak, de a többi a földre vetette magát. Sietve leléptem oldalirányba, más jurták és sátrak sűrűjébe, mielőtt igazán elkezdtek volna visszalődözni rám.

De ekkorra már talpon volt egész Jurta-lak, ott rohangált, ott ordibált, ott lövöldözött mindenki, aki csak élt és mozgott. Még az apró, alig tipegő gyerekek is dobóköveket vagy kiélezett dobópengéket szorongattak a kezükben. Némelyek túl kicsik voltak még ahhoz, hogy ügyeljenek a fogásra; apró ujjaik között vér szivárgott.

A felnőtt ugori férfiak többsége máris lóra kapott, és körbevágtattak a tábor körül, hogy eleve elvágjanak mindenféle menekülési próbálkozást. A kínaiak pedig elmeháborodott hangyákként rohangáltak összevissza a térségben, és egymással kiabáltak.

Pillanatokon belül felfedeztek.

És én az egyetlen dolgot műveltem, amit tehettem. Meg se próbáltam a tábor széle felé menekülni, egyenesen a főjurta felé trappoltam, és mindenre, mindenkire lőttem futás közben, aki csak az utamba került.

Egyetlen cél dobolt a két fülem közti, kongó üregben:

A Sárkányt! Kapd el a Sárkányt!

És mintha csak a nemlétező istenek meghallgatták volna a kívánságomat, a főjurtából épp ekkor bújt elő a keresett személy: a pusztakezes gyógyműszerész, Kende, a Hun.

A SÁRKÁNY!

 

 

Girhes kis japcsi lépett ki a főjurta ajtaján. Olyan apró volt, hogy még csak a fejét sem kellett meghajtania, hogy kiférjen. Mindössze egy mocskos bőr ágyékkötőt viselt, meg valami orvosságoszacskó-féleséget a nyakában.

– Mindenki leáll! – harsogtam, miközben a fegyverrel a kezemen előrontottam a sátrak közül. – Ha bárki megmozdul, szarrá lövöm azt a kismocskot!

Tucatnyi fegyvercső fordult felém azonnal, de csak az egyik sült el, és az is elhibázott.

– Elment az eszetek?! – ordítottam. – Azt akarjátok, hogy kinyírjam a pusztakezest?!

Mielőtt bárki újra rám lőtt volna, célra tartott fegyverrel odasorjáztam a félpucér japcsi elé, és a bordáihoz nyomtam a stukker csövére szerelt bajonettet. Jobb kézzel tartottam a fegyvert, ujjamat a ravaszon tartva, közben a bal kezemmel körbe-körbe integettem, hogy táguljanak a hekkbe a közelemből.

– Vissza, vissza! A citromfejű a túszom!… Egy rossz mozdulat, és meglékelem, mint egy sárgadinnyét!

– A görögdinnyét szokták lékelni – reszelte Kende érdes hangon. – A sárgát nem.

Aztán megragadta a stukker csövét.

Nem akartam megölni, de reflexből meg akartam döfni a bordáit, hogy legyen mit fogdosnia. Ám ahogy előredöftem, nem a bajonett csapódott a bőrének, hanem a fegyverem elgörbített csöve. A kis japcsi olyan könnyen elhajlította a másfél hüvelyk vastag acélcsövet, akárha csak gumicukorból lenne.

Tényleg nem akartam megölni, de annyira meglepődtem ezen, hogy akaratlanul is meghúztam a ravaszt. Jókora durranás vert pofán, és amikor félig megsüketülten, koromtól pislogva rámeredtem remegő kezemre, csak egy füstölgő, felizzott fémroncsot láttam; a cső úgy tárulkozott szét, mint egy nyíló virág szirmai.

A kis ember sértetlenül állt velem szemben; tekintete kifejezéstelen volt, nem érzékeltem belőle rosszallást. Sőt, ahogy felém nyúlt, olyan volt, mintha megnyugtatni akarna azzal, hogy ráteszi ráncos, májfoltos kezét az én véresre horzsolt, reszkető kézfejemre.

Megérintett, és én összeestem. Haragos, gyilkolni vágyó sárkányokról álmodtam, amik hosszú, éles karmaikkal a májamat cirógatták felvágott hasamon keresztül.

 

 

Jobbra-balra billegett a fejem. Most jobbra. Most balra. Most megint jobbra. Most megint balra.

És így tovább a végtelenségig.

De vajon mi a jó hekkért billegtetem?!

Hűvös nedvesség loccsant az arcomba. Leöntöttek egy vödörnyi vízzel. Aztán mozgott tovább a fejem. Jobbra. Balra. Jobbra. Balra.

Erőlködve ocsúdtam, hanyatt feküdtem a fűben, és egyenesen belehunyorogtam a vakító napfénybe. A fénylő sárga korong állásából úgy saccoltam, a délelőtt kezdetén járhatunk, és ezt elég jól meg tudtam állapítani, mivelhogy hol jobbról, hol pedig balról vettem szemügyre.

Sok idő eltelt, mire rájöttem, miért billeg összevissza a fejem: mert hogy irgalmatlanul pofoznak. Jó régen pofozhattak már, mivel annyira elzsibbadt az arcom, hogy az ütéseket nem is éreztem, csak azt, hogy a fejem összevissza billeg. Egy hang zümmögött a fülem fölött pityókás, félkába méhecskeként:

– Négyszázhuszonhárom… négyszázhuszonnégy… négyszázhuszonöt…

Valahogy az arcom elé emeltem a karom, és azzal megakadályoztam a négyszázhuszonhatodikat.

Nem pofoztak tovább. Ketten megragadtak, és talpra rángattak. Kurta, kínai böffenések. Valami olyasmit mondhattak, hogy magamhoz tértem végre, vagy hasonlót.

Hunyorogva bámultam ki a fejemből. Arra számítottam, hogy még mindig ott vagyok a főjurta előtt, és a pusztakezes gyógyműszerész áll velem szemben.

Tévedtem. A Pallagi Szennyvíztisztító széles gátjának tetején rogyadoztam, miközben két markos kínai tartott a hónom alá nyúlva, s rajtuk kívül még legalább négy fegyveres csájnamanust láttam, akik valamivel távolabbról biztosították a terepet. Az, hogy a gát tó felőli peremén egy bőrszíjakkal átkötött másfél mázsás kődarab hevert, nyakba illő hurokkal díszítve, ittlétem okát illetően nem sok jóval kecsegtetett. Mint ahogy az az alak sem, aki három lépésnyire állt tőlem neheztelő ábrázattal.

Pontosabban szólva neheztelő és torzzá vert ábrázattal.

Bal szemét bőrkötés takarta, de a fekete bőrdarab szinte liffegett azon a hatalmas dudoron, ami teniszlabdányivá duzzasztotta a bal pofacsontját. E vöröses lila dombtól egészen az állára felfutó sárkánytetkóig horzsolásokra száradt vérbarázdák húzódtak, s orra is szokatlanul laposnak és formátlannak tűnt. Mint akit nemrég pofán gyűrtek egy géppisztoly tusával.

Az illető vádlón mutatott rám kinyújtott jobb karjával, és épp jobb szemében gyűlölet villámlott.

– Te! – hörögte. – Tű!

Elmésen két részre bontotta a nevem, de én még ezen is csodálkoztam. Még sohasem hallottam ilyen hosszan dumálni.

– Sz'asz! – nyögtem zsibbadt nyelvvel. (Vagy a pofonok miatt, vagy a kis japcsi érintésének utóhatásától.) – Te tudsz beszélni?

Újabb meglepetés ért: a csavinyáknak megeredt a nyelve. Szokatlan akcentussal és – arcsérülése miatt – eléggé torzan beszélt, de mégis meglepően tisztán és érthetően.

És mennyit! Te atyaég! Szerintem rám pazarolta tíz évi szókészletét!

– Te meg én most megharcolunk! Megvívjuk a visszavágót! Itt és most! Gyerünk, játsszuk meg!

Hunyorogtam.

– Én inkább kivárnám a bajnokságot. Már csak két hónap, wazze… Légy türelemmel!

Keményen nemet intett.

– Itt és most. Megkapod! Megküzdünk! – Hadonászni kezdett az ég felé. – A Mester meg akart ölni, és nekem rimánkodnom kellett… hogy adjon nekem! Hogy én ölhesselek meg! Hogy megbüntethesselek! Hogy elvegyem tőled a bajnoki övedet!

– Az momentán nincsen nálam – dörmögtem. – Úgyhogy fölösleges az erőlködés, pajtás. Meg aztán amúgy sem vagyok valami nagy formában…

– Megküzdünk! – szögezte le. – Te és én. Most!

Megvetően lebiggyesztettem az ajkam.

– Ugyan már, cimbora, látszik, milyen műveletlen tahó vagy. Lefogadom, hogy nem nézel múlt századi akció- és karatefilmeket… Mert ha láttál volna egyet is, pontosan tudnád, hogy a hülye gonosz manusok mindig ott követik el a hibát, hogy a végén leállnak hosszan szónokolni és mindenféle teátrális jeleneteket rendeznek, ahelyett, hogy gyorsan fejbe puffantanák a hőst, oszt' sz'asz… De nem, nem intézik el gyorsan, játsszák a fejüket, és rendre az a vége, hogy a főhős leveri őket a sárga altalajig, és lazán elsétál valami csinos kis bigével…

– Hát ez nem fog előfordulni veled – vágott vissza gúnyosan Sz'asz. – Nem sétálsz sehova. Meghalsz mindenképp.

– Akkor meg miért küzdenék? – érdeklődtem.

– Dicsőségért!

Sóhajtottam.

– Én olyasmiért nem szoktam…

– Elmondom – recsegte a felhevült csájna. – Ha nem harcolsz, megvetően leköpdösünk, a nyakadba kötjük azt a kőkoloncot, és a szennyvízbe hajítunk. Ha harcolsz… akkor én legyőzlek. Ha arra érdemesen harcolsz, gyorsan öllek meg. Ha nem vagy rá méltó, halálod lassú lesz, és megy a kolonc a nyakadba, aztán meg a szennyvízbe. – Gúnyosan köpte felém a szavakat. – Itt sekély a víz, de az iszap lefelé húz… Sokáig fogsz majd haldokolni, Tetű!

Vállat vontam.

– És ha én győzlek le – vontam le a következtetést –, a cimboráid akkor is feldíszítenek azzal a kőnyakkendővel, és megyek az iszapba.

– Ez így igaz. – Félrevert pofával iszonyatosan torzan bírt vigyorogni. – De legalább azzal a boldog tudattal döglesz meg, hogy megvédted a bajnoki övedet, és előreküldtél engem a pokolba!

Én is elvigyorodtam.

– Na ez már valami! Miért nem ezzel kezdted? Akkor nem kellett volna ennyit pofázni! Harcoljunk!… Engedjetek!

A két kínai elengedett, Sz'asz pedig elhátrált tisztes távolságba, aztán szertartásosan meghajtotta előttem a fejét, és bal tenyerét rákulcsolta jobb öklére. Sajnos, túl messze volt ahhoz, hogy eközben megüssem. Meg aztán az nem is lett volna túl tisztességes. Bár ez nem zavart volna túlzottan.

Csak hát a távolság…

Hívogatóan intettem neki:

– Na gyere!

Nem kellett biztatni. Úgy rontott rám, akár egy vad oroszlán. El akart söpörni egyetlen rohammal. Már úszott is a levegőben, s nyújtott lábbal megpróbált beleszállni a gyomromba. És közben azt üvöltötte:

– Szemet szemért!

Képtelen lettem volna oldalra kitérni vagy hátraugrani. Ezért azt tettem, amit kellett: villámgyorsan lementem spárgába, és miközben oldalra rántottam a fejem az elsüvítő láb elől, iszonyatos erővel bevittem egy sziklarengető, tenyeres csapást a két lába közé. A csuklóm csaknem kitört, amikor tenyerem összetalálkozott a genitáliáival. De mi volt ez ahhoz képest, amit e pillanatban ő érezhetett.

Amikor egy teniszlabdára elefánt szökken, az ad ki afféle pukkanó-csattanó hangot, amit most Sz'asz altájéka produkált, egyszerre a fickó elkínzott hördülésével:

– Hoooouuúúúúppppppffifffííííí….

– Herét heréért! – helyesbítettem, és visszarántottam a kezem, hogy védekezzek.

De már nem volt rá semmi szükség. Ellenfelem nem volt magánál; öntudatlanul fetrengett, és vinnyogott, akár egy kutya.

Talpra álltam, és intettem.

– Na, melyikőtök adja rám a kőnyakkendőt?

A kínaiak egy része döbbent, együtt érző arccal bámult a vezérre; a többiek csőre rántották a fegyvereiket.

Leginkább a szennyvíz felé menekülhettem volna. De az is túl messze volt!

E pillanatban sötét árnyék vetült rám felülről, és olyan éktelen kalamolás, csilingelés, kerepelés kezdődött, mintha jégeső zuhogott volna üvegcserepekkel és porcelánokkal teli pléhlavórba.

Én meg annyira meglepődtem, hogy az első pillanatokban még a földre vetődni is elfelejtettem, csak álltam ott, mint egy hülye. De aztán amikor a fülem körül elkezdtek füttyögni a golyók, szinte fejest ugrottam a kopár fűcsomók közé, és a földhöz tapadtam. Mire kettőt pislogtam, acélmagvas golyóktól felszántott, jókora kör közepén álltam, s ennek a körnek a szélén megszaggatott testű, kínai hullák hevertek. A skulókból még Sz'asz is kapott vagy fél tucatot, ahogy ott hevert alig egy lépésnyire tőlem.

A fekete ámyékcápa arrébb libbent, aztán leereszkedett a töltés egy távolabbi pontjára, ahonnan már nem szedte le a fejemet a halálcsendes kerepelőivel.

A pilóta mellől egy kecses alak siklott le a talajra, enyhén meghajolva, kacsázó léptekkel felém szaladt, és integetett.

– Tetű! Gyere! Gyorsan! Gyorsan!

– Tünde? – térdeltem fel kábán az ugori jóslány láttán. – Legalább annyit megkérdezhetnél, jól vagyok-e…

De persze nem kérdezte. Csak megragadta a könyökömet, és a kopter felé ráncigált.

– Ki kell szabadítanunk az Elnököt! – zihálta. – Már nincs sok időnk!

Bizalmatlanul pislogtam a félelmetes XXL-es Apacs irányába, de egy szavam se lehetett: megmentették az életemet.

Egy pillanattal később már betuszkoltam magam a pilótakabinba. Nem egy szokványos harci helikopter volt; a pilóta és a tüzér mögött akadt még két ülés. Nyilván nem utas szállításra, hanem valami más, speciális célzattal, de nekünk ez most épp megfelelt.

– Gerzson bevisz bennünket a városba! – magyarázta a lány. – Közbe kell lépnünk, mielőtt a sárkány a Kósa-térhez ér!

Megrángattam a tüzér vállát.

– Kanalas Gerzson vagy?

A pilóta felé bökött.

– Nem én, ő.

– Hát, fiú… – dörmögtem. Kösz, hogy megmentettél, de ugye, nem lesz harag, ha majd szarrá verem az apádat?

– Semmi közöm az egészhez! – recsegte a fiatal pilóta mérgesen. – Én csak odaviszlek benneteket, aztán lelépek. Bűzlik ez az egész rohadt dolog!

– Hja, kérlek… nekem mondod? Én már nyakig benne vagyok, sőt vagy háromszor-négyszer alá is merültem.

– Nem érdekel. – A lányhoz fordult. – Hova vigyelek benneteket?

– A vasútállomáshoz! – felelte a lány. – Onnan indul a felvonulási menet. Talán sikerül elcsípni őket, mielőtt megindulnak.

– Jól van. De még egyszer mondom: ne várd, hogy beleavatkozzak! Nem fogok ujjat húzni vele!

– Nem is kell – biztosította a lány. – Sőt… még jobb is, ha nem röpködsz a közelben. A Sárkány még kiszúrna az összes álcád ellenére is!

Apropó álca; már javában repültünk, és a szél süvítésén kívül alig lehetett bármiféle zajt is hallani. Remekül megoldották a rotorok elnémítását.

Ráadásul olyan sebességgel zúgtunk át a Kiserdő fölött, ahogyan ez idáig én még sohasem. Mire kifújtam magam, már javában a belváros fölött repültünk. Komoran meredtem le a Templomra, a Bikucira, a régi, megsárgult házakra, és az utcákon meg a téren hömpölygő, hatalmas tömege. Két-három millióan biztosan tolongtak a Picza-utczán és környékén. A tömeg szabadon hagyta a Picza-utcza középső sávját, de attól eltekintve faltól-falig színes ruhájú emberek préselődtek egymáshoz. Minden ház ablakaiban emberek lógtak, az erkélyeken kisebb tömegek szorongtak, sőt a legtöbb háznak még a tetejére is felmásztak. A Kálvin-téri építkezésen két toronydaru is állt, mindkettő olyasféle kabinokat emelt a háztetők fölé, mint amilyenek a drótkötélpályákon közlekedő járatok kocsijai. A jó fizető turisták különleges helyről szemlélhették a látványosságot. De ezek mellett a város légtere is járművektől hemzsegett: hőlégballonok, zeppelinek, helikopterek és mindenféle és fajta városnéző kisgépek alkották a számomra is különleges, futurisztikus képet.

Maga a felvonulási terep, a Picza-utcza középső, széles sávja, melyet kötélkordonnal választottak el a tömegtől, egyelőre még üres volt, csak fotósok, rendezők és biztonsági őrök grasszáltak ráérősen.

– Még nem indult el a menet – mondta a lány, amikor már láttuk az állomás előtti hatalmas téren gyülekező virágkocsikat és a nyüzsgő, színes tömegeket. – Időben vagyunk. Még csak most rendezik sorba őket.

– Hol szálljak le? – kérdezte Gerzson.

A lány egy lapos háztetőre mutatott, amelynek korlátjánál csak pár tucat nézelődő könyökölt, s hagyott szabadon elég teret egy ekkora kopternek.

Én eközben a nagy készülődést bámultam, és egy ismerős buszt pillantottam meg: a szerb topless majorettek.

És eszembe jutott még valami.

– Minek ez a nagy kapkodás, Tündérke? A bomba csak este nyolckor robban, vagy nem?

– Előrehozta – vágta rá a lány. – Nem akar várni a tűzijátékig. Felrobbantja már most, a délelőtti felvonuláson.

– Na, wazze… már a Sárkány pontosságában sem lehet bízni? Hová lesz a világ?

Az Apacs leereszkedett a háztetőre, és én meg a lány kiszökkentünk a betonra. Az ott nézelődők jó alaposan megbámultak minket, de nem törődtünk vele.

A lány még visszafordult, és nyelves puszit váltott a hozzá lehajló ifjú, tüzérrel.

Nafene! Ezek együtt vannak? És volt képe velem is csókolózni tegnap éjjel, amikor kihúzott a szennyvízből?

– Ha esetleg mégis… – kezdte a lány.

De a pilóta rámordult.

– Mondtam, hogy nem! Már ennyit sem lett volna szabad segítenem! Innestől magatoknak kell boldogulnotok, Lijah!

Alig tudtunk arrébb sodródni, a gép már fel is szállt, és én még most is a döbbenettel küszködtem:

– Lijah?… Lijah?!… Lijah?!

– A Tünde nem az igazi nevem, de már jó ideje azt viselem.

– De te… a Mami lánya vagy!

Rám mosolygott.

– Igen, tudom. – És máris futni kezdett a lépcsőházajtó felé. – Siess már!

Utána kocogtam. Megvárt a liftajtónál, aztán amikor mindketten beszálltunk, ő nyomta meg a „földszint” gombot. Én meg őt nyomtam neki a lift falának, amint elindultunk lefelé.

– Na, kis szívem… hogy is van ez?

Zihálva nézett rám, de a legcsekélyebb félelem nélkül.

– Én vagyok az informátor – hadarta. – Én továbbítottam az információkat a Maminak… aztán a H-Turulosoknak.

– De te meghaltál! Vagy nem? Agytumorod volt!

– Kende meggyógyított. Puszta kézzel eltávolította a daganatokat. Újra normális életet élhettem. Vele maradtam Jurta-lakban.

– És kiadtad a titkait!

Ez a megjegyzés nem igazán volt ínyére, látszott rajta. De aztán felhúzta a jobb szemöldökét amolyan, „hát igen, megesik az ilyen”-módon.

– Eleinte bármit megtettem volna érte – hadarta. – De aztán amikor megtudtam, milyen ő valójában, és hogy mire készül… nem tudtam tétlenül nézni. Ha sikerül megakadályoznom a terveit, az többet ér, mint az életem.

Az özönvíz előtti lift lajhárlassúsággal ereszkedett, de már így is a második emeletnél jártunk. Nem maradt már sok idő beszélgetésre.

– A kölyök a sárkányos virágkocsiban van?

– Igen, a zöldben. Megbilincselve a sárkány belsejében. De nem tudom, melyik részen… mármint hogy a feje vagy a farka közelében.

– Én nagyjából sejtem…

Visszaemlékeztem a Szipp Művekben lévő piros virágsárkányra, és hogy abban hol volt kialakítva a rés. Ha mindhárom szerkezet terveit Silány Művész úr készítette, valószínűleg ugyanott lesz a zöldben is.

A lift zökkenve megállt, és lerohantunk a ház kijáratáig. Odáig még csak-csak rohangálhattunk, ám ahogy a kaput kinyitottuk, szinte szilárd emberfalba ütköztünk. Amikor nagy nehezen kigyömöszöltük magunkat az Állomás-tér irányába, folyamatosan konfrontálódnunk kellett. Süvítettek ránk a méltatlankodások.

– Ember, ne tolakodjanak! Mi voltunk itt előbb!

– Én már hajnalban ideálltam, nem hagyom, hogy félrelökdössenek!

– Kiütöm a kaszla fogad, te lepényképű!

No, ezt vajon nekem mondták vagy Lijahnak?

Nem álltam le tisztázni az ügyet. Némi nehézség árán eljutottunk a kötélkordonig, és néhány bokánrúgás árán az ott vitézkedő szenegáli öregasszonyokat is sikerült mögénk utasítani.

Azonban itt megakadtunk.

A kordon tálfelén fegyveres, kutyás biztonsági őrök mászkáltak, és bárkit elvertek keményen, felszólítás nélkül a vibróbotjukkal, aki átbújt a kordonon, vagy csak a lábát is át merte dugni a kötél alatt.

Néggyel-öttel még csak-csak elbántam volna, de egyrészt voltak itt vagy hatvanan (plusz a pitbullok), és egy zajosabb felfordulás felénk terelhetett volna némi nemkívánatos figyelmet.

A tér közepe tájékán, közvetlenül Ludas Matyi és a Pulykakas közelében láttam is a három sárkánykompozíciót, a pirosat, a fehéret és a zöldet. És azt is, hogy lovakat kantárszáron vezető ugoriak téblábolnak közöttük. Az egyik szürke deres hátán egy apró, görnyedt alakot láttam, és a nyakamat tettem volna rá, hogy Kende az, a Hun.

Bár szinte az egész kopterutazást végigszipogtam, amióta megérkeztünk, csak most kezdett el igazán folyni az orrom. És még csak ki se tudtam fújni, nem volt nálam Szipp-kendő, meg semmi más ruha sem. Jobb híján, bunkó módon a kézfejemmel törölgettem az orrom, és hangosan szörcsögtem. Ettől rám jött a köhögés, és egy kissé fuldokoltam.

Rohadt allergia!

– Ezek ott nyüzsögnek! – krákogtam Lijah fülébe, amikor csillapodott a fuldoklási rohamom. – Marha nehéz lesz észrevétlenül megközelíteni a sárkányukat!

A lány egyetértően bólogatott.

– Ott fognak lovagolni a zöld sárkány mögött, hogy szemmel tarthassák az egész felvonulás folyamán.

– Ó, a hekkbe! – bosszankodtam. – De hogy tudták ezt elintézni? Hogy engedhették meg nekik?

– Ők az egyik attrakció – világosított fel a lány. – Mindenféle lovaskunsztokat mutatnak be menet közben. Te magad is láthattad, mi mindent begyakoroltak.

– Aha. Fejen állnak a ló hátán, zsonglőrködnek, átbújnak a hasa alatt… meg lenyilazzák azokat, akik a sárkányukhoz akarnak férkőzni! Ezt jól kitalálták, a rohadékok! – Hirtelen eszembe jutott egy kósza ötlet. – Ugye, minden két virágkocsi között vonul valami attrakció… Vagy a sárkányok közt csak a jurtalakók parádéznak?

Lijah kedves mosollyal elkérte a szomszédjában álldogáló filippínó kiskölyöktől a nála lévő nyomtatott szórólapot. A füstös képű kölyök először nem akarta adni, de aztán én is rámordultam, és valahogy sikerült megúsznia nyakleves nélkül a dolgot.

Megszeppenve bámult rám, és nem akartam belegondolni, milyennek láthat az ő szemén át: félpucér férfi, filctollal összemázgált testtel, sok-sok horzsolással és ütésnyommal. Nem csodálkoznék, ha mostantól számított két héten át minden éjszaka erről a látványról álmodna, és rendszeresen bepisilne.

– Kérem vissza! – nyafogta. – Az én műsorom… Apuuu!

Lijah a gyűrött papírt mustrálta. Rajta volt a teljes program. Nem amolyan régifajta papír volt, hanem olyan kétoldalas, amin szkrolloztatni lehet a szövegeket. Valami érdekes festékkel jelenítették meg a betűket és a számokat a papír felületén a több megabájtos cellulózmemóriából.

– Kérem, uram… visszaadná a fiam műsorát? Látja, hogy sír érte!

– Megvan! – zihálta Lijah, miközben én prüttyögős barackot nyomtam a pityergő kiskölyök fejére, majd szinte oda sem figyelve megnyugtatóan megveregettem a felháborodó filippínó apuci pofazacskóját. Azt hiszem, nem esett ki foga. De a továbbiakban csendben maradt. A lány pedig sorolta: – A piros kocsi előtt közvetlenül… olasz zászlólengetők, előttük olasz dobosok…

– De mögöttük? Mögöttük mi jön?

– Tehát olaszok dobokkal és zászlókkal… aztán a piros sárkány… aztán holland gurigasajt-görgető bohócok, fapapucsban… fehér sárkány… szerb topless majorettek…

– Fortuna szeret! – hördültem fel, és nagy örömömben cuppanós csókot nyomtam Lijah arcára. – És utánuk jön a zöld sárkány…

– Előbb az albán rézfúvós katonazenekar…

– Wazzeg! – sziszegtem. – Pedig már kezdtem örülni! Ámbár… hm… talán így is kivitelezhető!

– Van valami ötleted?

Hülye kérdés! Szóra sem méltattam. Mit gondol, járatnám a pofám, ha nem lenne ötletem?

Visszaadtam a már alig-alig pityergő, megszeppent kiskölyöknek a műsorlapját, és a még mindig a kipirosodott arcát tapogató apukára mosolyogtam.

– Kölcsönadnád pár pillanatra a csuklófonodat, havernyák? Az a helyzet, hogy sürgősen fel kell hívnom a barátnőmet. Romantikus szerelmi ügy…

A filippínó nem vitatkozott, csak furcsán nézett rám. Képzelem, miket gondolhatott: az előbb még a mellettem álló csajszit csókolgattam, most meg egy másik csajszival akarok romantikázni.

Lijah is nagyon pislogott.

– Mire készülsz?

Magyarázkodás helyett bepötyögtem a már-majdnem-ex kedvesem hívókódját, és vagy tizenötöt kicsörrent, mire Piroschka dühtől kivörösödött képe megjelent rajta. Ismertem ezt a puffancs arckifejezést: majd' szétrobbant az idegességtől, ahogy rám ordított:

– Mi van?!

– Csocsentállak, Vöröske!

Kikerekedett a szeme, amikor felismert. Szinte sikoltotta:

– Most nem, most nem! Hagyjál! Nincs időm! Semmi időm sincs! Szétmegy a fejem!

– Akkor ne hisztizz! – förmedtem rá. – Ha szétmegy, majd én összerakom!

– Menj a fenébe, Tetű… Menj a fenébe! Nincs időm rád.

Csókokat cuppogtam a kijelzőre.

Pedig nem ártana, ha lenne, szívem, mert valami életbevágóan fontosat akarok mondani neked.

– De hát szakítottunk, nem?! Csöppet sem érdekel a nyavalyás életed és az életbevágóan fontos elfoglaltságaid!

– Egyrészt nem szakítottunk, csak elküldtelek parkolópályára… másrészt nem az én életembe, hanem a tiedbe vág!

– Nem érdekel! Nem érek rá!

– Hol vagy most? – kérdeztem visszafogottan. – Az Állomástéren, igaz?

– Persze, hogy ott! Hát hol máshol… Ó, de ha még sokáig…

Közbevágtam:

– Itt vagyok a kordonnál, a tér város felőli részén, majdnem szemben az Indulási Oldal bejáratával.

– Na és aztán! Teszek rá, hol vagy!

– Jól figyelj rám, Wachter Piroschka, komolyan beszélek! Nem mondom el még egyszer, tehát ne hisztizz, és tedd, amit mondok! Felfogtad agyilag?

Egy pillanatig úgy tűnt, majd' szétrobban a dühtől, de aztán valahogy megemberelte magát. Talán szokatlan volt számára, hogy életében most először a teljes nevén szólítottam, nem pedig „Vöröské”- nek, „Vörheny”-nek, „Vöri”-nek, „szédült szuká”-nak vagy „te lökött kis ribanc”-nak, és ebből megsejtett valamit az ügy komolyságáról.

– Idejössz értem a kordonhoz – jelentettem ki határozottan. – Az Indulási Oldal bejáratával szemközt, a tér másik oldalára, és beviszel a térre.

– Megőrültééééééééél?

– Talán igen. De akkor is meg kell tenned. Most azonnal!

– De…

Bontottam a vonalat, és a csuklófont az érdeklődve pislogó filippínó apuka felé tartottam.

– Köszi. – Azonban mielőtt elvette volna, meggondoltam magam, és felcsatoltam az alkaromra. – Bocs, öreg… egy ideig még szükségem lesz rá, de ígérem, hogy holnap visszaadom.

– Tartsa meg!

Kettőt-hármat tüsszentettem; fröccsent a híg orrlé.

– És ha még egy Szipp-kendőt is adnál… – esdekeltem.

Adott. De azt hiszem, ezzel már kezdett betelni nála a pohár.

– Isten tartsa meg az ilyen jó embereket! – hálálkodtam, majd jó hosszasan kifújtam az orrom.

Persze szinte rögtön azonnal ismét tele lett, és fújkálhattam újra.

Rohadt allergia!

Mi a hekket keresek én itt az allergiámmal a Virágkarnevál kellős közepén??

Ólomlábakon vánszorgó száznegyven másodperc múltán végre feltűnt a durcás képű Piroschka, és gyanakodva méregette a mellettem álló, hozzám préselődő, fekete hajú lányt.

Integettem neki.

– Hahó, kiscsaj…

– Te meg hogy nézel ki?! Betintáztál?!

– Majd elmondom. Most nincs idő. Vigyél be mindkettőnket!

– Még van pofád…

– Csend! Tedd, amit mondtam!

– Tudod, mikor, te szemétállat! – sziszegte megbántottan. – Kirúgsz, utána meg idejössz, parancsolgatsz nekem, és még a kis szurtos képű ringyódnak is ingyenjegyet akarsz?

Vita helyett átbújtam a kordonon, és húztam magammal Lijaht is. Már érkezett is rögvest két vibró-botos, kutyás őr, de megelőztem őket.

– Vele vagyunk! – mutattam Piroschkára. – Van engedélye!

A félig-meddig-ex nőm annyira meglepődött ezen a határozottságon, hogy csak hebegett, és ösztönösen belecsúsztatta a kódkártyáját a zsernyák leolvasójába.

– Ez csak egy személyre szól – akadékoskodott a kutyás.

– És az az egy én lennék – válaszoltam, és visszataszigáltam Lijaht a kordonon túlra. – Nem tudlak bevinni, kis szívem. Megoldom nélküled.

– És én addig mit csináljak?

– Amit jónak látsz.

– Használd ki az időt! – tette hozzá Piroschka kedvesen. – Mosakodj meg rendesen… aztán nyúld le valaki más hapsiját, hülye picsa!

Nem hagytam, hogy a féltékenység-szülte párbeszéd eluralkodjon a két nőpéldány között. Megragadtam Piroschka karját, és a tér közepe felé vonszoltam, amerről érkezett.

– Ez fáj! – nyafogta. – Ne rángass, te bunkó! – Majd valamivel érdeklődőbb hangnemre váltott. – Elárulnád végre, mi a francot akarsz?!

– Rájöttem, hogy imádlak, te vagy az igazi nő az életemben, azt szeretném, ha megbocsátanál, és meg akarom kérni a kezed. Elérzékenyült.

– Teeeeeeenyleg?

– Nem, dehogy, csak tréfálok. Ez most nemzetbiztonsági ügy!

Rácsapott a vállamra a szabad kezével.

– Hülye bunkó!

– Ha vége lesz ennek az egésznek, és sikerül túlélnünk, lehet, hogy megkérlek – biztattam.

– És az a lány??

– Alkalmi munkatárs. Semmi közöm hozzá.

– Aha, láttam, hogy ölelgetted!

Sóhajtottam.

– A Mami lánya. Tudod, a kedvenc Mamimé… Szerinted lenne nekem elég bátorságom kikezdeni a Mami egyetlen leánykájával? Szeretem, ha zajlik az élet, de hülye azért nem vagyok!… Hol a bódéd?!

– Ott, a szobor mögött.

Nagyokat lélegeztem, és a kezdeti nagy kapkodás után végre kezdtem lehiggadni. Láttam, hogy még időben vagyunk. Igaz, hogy már elkezdték sorba állítgatni a virágkocsikat és rendezgetni a felvonuló csoportokat, de még javában tartott a készülődés, és nem úgy nézett ki, hogy ebből az egészből bármi is összeáll félórán belül.

Piroschka cégének sminkesbódéi előtt még rengetegen tolongtak, és bár legalább két tucatnyi kozmetikus űzte ott az ipart, elég lassan haladt a meló. A legtöbb gondot a fapapucsos, holland gurigasajt-görgető bohócok okozták, akiknek az éjszaka folyamán ellopták a szállodából azt a csomagjukat, ahol a piros krumpliorrokat tartották. És most Piroschkáékra hárult a feladat, hogy valahogy áthidalják a problémát és kielégítő megoldást találjanak.

Piroschka kinyitotta saját, főnöki bódéját, és amikor mindketten betódultunk, úgy bámult rám, mintha tényleg azt várná, hogy az a korábbi beköpésem nem csak tréfa volt, és tényleg mindjárt letérdelek, hogy megkérjem, legyen a feleségem.

Én előbb becsuktam az ajtót, és a bódé ablakán keresztül szemrevételeztem a terepet. Remekül rá lehetett látni a színpompás virágsárkányokra, és a közelben készülődő attrakciókra. Kende továbbra is lóháton ült, és nem beszélt senkivel, csak valahová maga elé nézett türelmesen. A lova olyan mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Továbbvittem a tekintetem, és a szerb topless majoretteket szemléltem.

– Na mi van már? – türelmetlenkedett Piroschka. – Az előbb még baromi sürgős volt, most meg ennyire ráérünk? Mit akarsz, mit csináljak? – Ő is kipillantott az ablakon, és elfelhősödött a tekintete. Azért hozattad ide magad, hogy a félpucér szerb csajokat bámuld?!

Szembefordultam vele.

– Rendkívül nagy dologról van szó – mormoltam. – Egyedül csak te segíthetsz nekem! Te képes vagy rá! Meg tudod oldani!

– De mégis mit?

– Azt szeretném, ha nőt csinálnál belőlem!

Egy pillanatra meghökkent, árnyék kúszott át élénk, mozgékony arcán, aztán sűrűn pislogott, majd a fiókhoz lépett, és előhúzott belőle egy alkarnyi hosszú szabóollót. Megcsattogtatta az ágyékom irányába.

– Hát… azon ne múljon!

– Hülye vagy?! – rökönyödtem meg, pedig közben én voltam a hülye, hogy rosszul fogalmaztam. – Műtét nélkül akarok nő lenni… csak úgy akarok kinézni, mint egy nő!

Piroschka a homlokát ráncolta.

– Maszkírozzalak nőnek?

– Na, csakhogy felfogtad! Adj valami parókát, borotváld le a megfelelő helyekről a szőrt, meg kenj rám valami púdervackot…

– Azért ennyire nem egyszerű!

– Nem érdekel, mennyire nehéz vagy bonyolult, feltétlenül meg kell oldanod! Életbevágóan fontos, hogy ott tudjak menetelni az előtt a zöld sárkánykocsi előtt, a majorettek között.

– Hogy te micsoda perverz disznó vagy!

– Ezt nem tagadom, de most egészen másról van szó. Valahogy fel kell jutnom észrevétlenül arra a zöld kocsira, és ezt csak úgy tehetem meg, ha a közelében vagyok. Érted?

– Nem, nem értem. De talán nem is akarom. Megcsinálom, amit kérsz… de figyelmeztetlek, elég sietős munka lesz!

Felfedeztem egy zacskó Szipp-szűrőt, és sietve felgyömöszöltem az orromba egy páros betétet. Ettől máris javult a közérzetem. Levetettem magam egy székbe.

– Gyerünk, szívi! Ess neki!

Piroschka úgy szemlélte körbe-körbe a testemet perceken át, mintha most látna először. Aztán beszólította a holland bohócoktól két munkatársnőjét, kiadta az utasításokat, és ők hárman olyan vehemensen estek nekem, hogy csak kapkodtam volna összevissza a fejem – már ha van hozzá merszem borotválás közben.

– Ezt majd… alkalomadtán… megismételhetnénk… így hármasban… nyugodtabb körülmények között. A hekkbe, Vöröske, majdnem elvágtad a nyavalyás torkom!

– Legközelebb nem lesz „majdnem”.

Remek munkát végeztek. Tíz perc alatt lehántották a szőrömet, néhol persze a bőrömmel együtt, de kicsire nem adunk. Felerősítettek a fejemre egy aranyszálas szivárványparókát, megmosdattak, ledörzsölték rólam az áltetoválásokat, bepúdereztek, műszempillát raktam rám, valami zöldes zsírral kihangsúlyozták az ajkaimat, és olyan extravagáns sminket rittyentettek, hogy amikor megláttam a képemet a tükörben, heves vágyat éreztem, hogy lesmároljam magam.

– Atomkirály vagy, wazze! – veregettem meg Piroschka fenekét, és nagyon vigyáztam, nehogy ösztönösen megismételjem ezt a dicséretet a másik két nővel is. – De mit vigyorogsz, mint a fahéjascsiga?

Piroschkából kibuggyant a kacagás.

– Azért azt megnézném, hogy vegyülsz majd el a félpucér csajok között! – Aztán felvilágosított. – Hasonló szoknyát még szerzünk valahogy, de… hihhhhi… nincsen cickód, wazzeg! A hülye is azonnal kiszúrja!

De én nem estem kétségbe.

– Ne aggódj, erre is gondoltam. Hé… látod ott azt a spinét, akinek három csöcse is van? Hívd csak be! Hátha kölcsönadja legalább az egyiket.

Piroschkának majdnem a torkán akadt a kuncogás ennek hallatán. Levegőért kapkodott.

– Te tényleg nem vagy komplett!

– Még nem, de ha megkapom a melleket, az leszek. – Sokat sejtetően vigyorogtam. – Bojanának hívják, és jól beszél magyarul. Hívd be, mielőtt eltűnik valamerre, és mondd, hogy hozzon egy tartalék szoknyát is, amilyet ők viselnek… és mondd azt neki, hogy az a fickó kéri ezt, aki megvédte őt tegnap a buszon. A jelszó: „kettővel jön nekem”.

Piroschka ezúttal nem osztotta meg velem és két munkatársnőjével féltékeny gondolatait. Némi sötét pillantás után kiment a bódéból, én pedig az alkalmi szoknyában a kecses, nőies járást próbálgattam.

– Na, hölgyeim – kellemkedtem –, hogy tetszem?

– Szuperül nézel ki!

– Leszbik vagytok, mi? – Nézegettem magam a tükörben. – Kéne egy cipő is. Tudtok adni?

– Persze. Amennyi csak kell. Hányas méret?

– Negyvenötös.

A két spiné dermedten nézett egymásra. Úgy tűnt, nincs ekkora méretű topánkájuk.

– A hekkbe! – mérgelődtem. – Mindent megoldottam, csak ezt az apró hülyeséget nem! Pedig nem mehetek cipő nélkül! Azonnal kiszúrják, ha mezítláb csattogok… meg azt is, ha a vastag talpú surranómban!

Érkezett Piroschka és a hárommellű Bojana egy plusz szoknyával a kezében, amely épp olyan volt, mint az övé. Felderült a képe, amikor meglátott. Talán azt hitte, valami átverésről van szó.

– Sietni kell – hebegte. – Már sorakozunk. Mindjárt indulunk. Én meg eléálltam, csak úgy terminátor-módra:

– Szükségem van a ruhádra és a műmelledre!

– Miiicsoda?

– Be kell állnom közétek a menetbe feltűnés nélkül, ebben kellene segítened. Életbevágóan fontos! Fel tudjuk erősíteni valahogy a csupaszra borotvált mellemre a két műcsöcsödet?

Nem kérdezett semmit. Válasz helyett már szedte is lefele magáról a baloldalit és a középsőt. Valami tépőzáras megoldással működhetett, de nem tudta kinézni, miképpen, olyan hirtelen lekapta. Aztán már tapasztotta is fel a mellkasomra. Fura, langyos, nedves érzés volt, és olyan – lötyögős.

– Már nem az van benne, ami idefelé jövet volt, ugye?

– Már nem – villantott rám egy kurta mosolyt a félmellűvé visszaminősült nőszemély. – Ez most az, aminek lennie kell. – Bosszúsan rázta a fejét. – Nem fog megállni! Jobban kellene rögzíteni!

Piroschka már perdült is sátáni mosollyal és egy gyanús tubussal a kezében.

– Pillanatragasztó megfelel?

Élvezte, ha visszakínozhat.

– Meg. De leszedésnél majd nagyon fog fájni.

– Azzal most ne törődjünk! – javasoltam. – Ragasszátok!

Fél perccel később a cipőkérdést is hasonló furfanggal oldottuk meg: kikeresték a legnagyobb méretű cipőt, és a lányok kivágták a sarkát, meg itt-ott az oldalát. Így már bele tudtam gyömöszölni a lábam, de mivel nem volt, ami megtartsa, bele kellett ragasztani.

Nem akartam arra gondolni, milyen remek szórakozás lesz majd, amikor a cipővel együtt lehántom a bőrt is.

Aztán sietve módosítottam ezt a gondolatot: igenis, remek érzés lesz! Mert hogy ez azt fogja jelenteni, hogy túlélem a mai napot!

Bár lapos talpú tánccipő volt, elég bizonytalanul ment benne a járás; minden második lépésnél megbicsaklott a bokám.

Aztán elszedtem Piroschkától azt az extraszuper-éles, nyeles borotvát is, amivel csaknem a nyakamat szegte.

– Ezt elviszem emlékbe. – Sebtapasszal felragasztották hátra, a derekamra úgy, hogy lelógott a fenekem vágatába. Rohadtul kényelmetlen volt, de a szoknya teljesen eltakarta, és alig dudorodott. – Nem lenne jobb inkább a combom belsejére ragasztani?

Változtatásra azonban már nem volt idő; sürgető sípszavak hallatszottak. Bojana megrángatott:

– Menjünk már! Megindult a menet eleje!

Sietős csókot dobtam az aggódó tekintetű Piroschka felé, és sikerült úgy kiugranom a bódé elé, hogy nem buktam keresztül a küszöbön, nem tanyáztam el, és még a bokámat sem törtem ki.

Majdnem-ex kedvesem is csókot dobott, és babonás módon köszönt el:

– Szerencsés kéz- és lábtörést!

– Na, abban nem lesz hiba, wazze…

 

 

A topless majorettek már felsorakoztak, csak a hátsó sorban maradt ki ez üres hely: Bojanáé. A dédnagyanyamedve, aki az élen állt, és szalámivastag tamburrudat szorongatott a kezében, elszörnyedve meredt ránk.

– Boja… hol a két másik melled? És ki veled ez a szörnyű randa nőszemély.

Nehogy már! Még ő randáz le engem?! Harminc éve nem nézett tükörbe?

– Egy helybéli barátnőm – füllentette Bojana. – Feltétlenül velünk szeretne jönni, és én megígértem neki.

– De hát a műsort sem ismeri!

– Majd én súgok neki! – ígérte Bojana. – Utánoz engem. Nem lesz gond. Ügyes fiú… már hogy: lány!

A medvenagyi kritikusan végigmért.

– No de, ebben a szörnyű cipőben?!

– Nem találtunk olyat, ami elég nagy rá.

– Hányas lába van?

– Túlságosan nagy. Negyvenötös.

– Óóóóó! – morogta a nyanya megrovón. – Miért nem szóltatok hamarabb? Az enyém negyvenhatos… és van a motyómban két, pár tartalék.

– Wazze, hogy erre nem gondoltunk! – sziszegtem, és miközben Bojana belökdösött a hátsó sor szélére, már csillagokat láttam, annyira fájt a lábam. És nem csak azért mert a cipő szorított, hanem ahogy lépkedtem, a lábam megpróbált elszakadni a cipőtől, de a ragasztó ezt nagyon nem szerette. Ráadásul a felragasztott nyeles borotva végződése is idegesítően dörzsölte és irritálta a hátsó részemet.

A menet eleje már rég megindult. Az élen haladó zenekarok rázendítettek, a táncosok táncoltak, a dobosok doboltak, a zászlósok a zászlókat lengették, a sajtgurító holland bohócok fapapucsai hangosan csattogtak.

Nem összefüggő menet volt ez a felvonulás; az egyes kocsik és azok kísérői jókora szünetekkel indultak, hogy a fellépők ne zavarják meg egymás produkcióit. Amikor az élne haladó kocsi megállt, az egész sor megállt, és ilyenkor került sor azokra a mutatványokra, amiket menet közben nem lehetett előadni.

A piros sárkány már rég elindult; láttam kifordulni a háttüskéit a térről a Picza-utcza kezdetére. És most lendült mozgásba a fehér sárkány is. Hamarosan ütemes csattogásba kezdtek a holland fapapucsok. A piros orrú bohócok malomkeréknyi sajtokat gurítottak maguk előtt, és oly összehangoltan gyorsították, lassították a lépéseiket, hogy az egyszerre az úthoz verődő fapapucsok remek ritmust vertek.

Lassan a fehér sárkány is besiklott a kanyarban üvöltöző tömeg takarásába. A dédmamamedve felemelte botját, és megadta az ütemet.

Mögöttünk a rézfúvós albán zenekar azonnal rázendített valami menetdalra, és a topless lányok első sorai máris megindultak. Utána a többiek. Eleinte összevissza lépkedtek, de aztán felvették egymás ritmusát. Ezt én is megpróbáltam…

…de hát azokban a cipőkben?

Úgy lépkedtem, ahogy tudtam.

– Csináld mindig azt, amit mi! – kiabálta a fülembe Bojana. – Emelgesd a pálcát oldalra, magasba… meg ahogy mi csináljuk!

– Értem.

– De amikor mi pörgetünk, te nehogy megpróbáld, mert még kiütöd valaki fogát!

– Eszemben sincs!

Az első ötven-hatvan lépésnél még nem trükköztünk, csak meneteltünk, de aztán az élen haladó öreglány hadonászni kezdett a botjával, és vele szinkronban csinálták a többiek is. Amennyire tudtam, én is imitáltam, de persze nem vittem túlzásba. Nem állt szándékomban díjat kapni érte.

Azt hiszem, egyáltalán nem voltam feltűnő. Alig-alig lógtam ki a sorból, és akadt a lányok között olyan, aki épp csak hajszálnyival csinálta nálam jobban. Elégedetten állapítottam meg, hogy természetes érzékem van a majorette-kedéshez.

És persze amikor a többiek pörgettek, én csak a csuklómat tekergettem. És amikor a többiek magasba hajították a botot, én csak lábujjhegyre állva az ég felé lendítettem… de el nem engedtem.

Azt hiszem, a közönség nem vett észre semmit a kegyes kis csalásból, vagy ha igen, hát kit érdekel… Azonban a mögöttünk masírozó albán rézfúvósok némelyike persze kiszúrt magának, ahogy idomtalanul billegtem és idétlenkedtem. Egymásnak mutogattak, marha jól szórakoztak. És az egyik hájpacni kürtös annyira röhögött, hogy teleköpködte nyállal a hangszerét, és attól kezdve olyan falsul melléfújta a zenét, hogy még az én fülemet is bántotta. Oda is ment mellé az elöl hadonászó öreg krapek, és azt hittem, leveri a fejét a díszes botjával.

Ettől kezdve csak azért is még jobban csámpáztam, és néha-néha a rettegve verejtékező kövér kürtösre kacsintottam, aki ettől olyan rettenetesen torz és brutális hangokat produkált a hangszeréből, amilyenre legfeljebb egy felfúvódott, szélbajos tehén lenne képes, ha bezárnák egy visszhangzó porcelánszobába.

És hát tudjátok, milyen az, amikor a röhögés megfertőz másokat? Terjed, terjed, és nem lehet abbahagyni.

Vagyis hát, minél torzabb és iszonyatosabb hangok törtek elő a kürtből, annál nagyobb hatást gyakoroltak a többiekre. A görcsös röhögő-roham áthullámzott a puzonosra, a trombitásokra és még a tubásra is. Erőlködtek, erőlködtek ugyan, hogy ne zökkenjenek ki a dolgukból, de egy bizonyos szint után már nem bírták megállni röhögés nélkül, s ennek az lett a következménye, hogy immár ők is összevissza fújták a saját hangszereiket. Mire a Petőfi-tér túlsó végéig értünk, már egy merő röhögéses, fuldoklásos disszonancia volt az egész banda, és a zöld sárkány mögött nyerítve, szemforgatva, tiltakozva ágaskodtak fel a megbokrosodó lovak.

Az egyik ló megugrott, el a sárkánykocsi mellett, be a görcsösen küszködő zenészek közé, és ahogy az ugori lovas kemény kézzel rángatva a gyeplőt megpróbálta visszatartani, a ló körbe-körbe táncolt, és a farával elsodorta, felborogatta a zenészeket.

Én épp valami efféle felfordulásra vártam. A zűrzavart kihasználva visszafelé tipegtem. Épp azt lestem, vajon melyik oldalról tudnék észrevétlenül bemászni a kocsi alá, hogy aztán az alvázról felkapaszkodhassak a díszsárkány belsejébe, amikor beleléptem valami alattomos gödörbe, és a bal bokám akkorát roppant és pukkant, mint egy széttaposott pöfeteggomba.

– Aááá! – ordítottam fel fájdalmasan, de ahogy elhuppantam, sietve vékonyabb, nőiesebb hangfekvésre váltottam: – Jaj! Ó, jaj-jaj!

És ezt nem színleltem. A bokám kificamodott, és szinte a szemem előtt, miközben néztem, akkorára dagadt, mintha egy tekegolyót rejtegettem volna a bőröm alatt.

Átkoztam magam ezért a hülye ötletemért! Mi a hekkért kellett nekem nőnek öltöznöm? Albán katonazenészként könnyebben elvegyülhettem volna, viselhettem volna saját surranómat, nem ezt a bokaficamító, ragasztott topánkát!

Csak hát arra gondoltam, nőként kevésbé leszek gyanús, mintha férfiként próbálok a kocsi közelébe jutni! Meg aztán az albánok valószínűleg kiszúrtak volna, hogy nem tartozom közéjük.

Bár ilyen falsul, mint ezek, még én is képes lettem volna elkürtölgetni.

De most ott hevertem az úton, és hangosan jajgattam:

– A bokám, jaj a bokám… jaj, de fáj!

A majorette-ek többsége tovább folytatta a műsort, de néhány lány, Bojanával az élen fölém hajolva visítozott; azt kérdezgették, nagyon fáj-e és biztattak, hogy álljak már talpra.

Valahogy felrángattak, de a bokám annyira bedagadt, hogy ha akartam volna, akkor sem bírtam volna ráállni. Megpróbáltam fél lábon ugrálni…

De ebben a vacak cipőben?!

Kis híján kitörtem a jobb lábamat is!

Közben a menet megindult, és hogy ne akadályozzam a sort, a rendezők is betódultak, és összevissza rángattak. Ki akartak vinni a tömegbe, vagy valami elsősegélyhelyre, de én ezt nem akartam, és egy re csak azt sikoltoztam magas fejhangon, hogy együtt akarok maradni a társnőimmel!

Már kezdtem arra gondolni, hogy a huzavonának rossz vége lesz, és nem éppen nőies mozdulatokkal kiütöm valamelyik erőszakoskodó rendezőt, amikor az albán zenészek is beszálltak a buliba. A tubás és a kürtös megragadták egymás csuklóját, ráültettek az így formált hintára, és amolyan gólya-viszi-a-lányát stílusban a zöld sárkánykocsihoz cipeltek.

Ez az, fiúk!

A virágkocsi álcázott vezetőfülkéjének teteje egy pillanatra felnyílt, és egy hurkafejű, géppisztolyos kínai bukkant elő. Először megpróbált elhessegetni, de aztán amikor hangosan azt pityeregtem, hogy „nagyon fáj, nagyon fáj”, kurta intéssel engedélyezte, hogy felültessenek a kompozíció előrészének tetejére. Sőt, még előzékenykedett is:

– Gyere, bébi, bújjál be a fülkébe!

Tudod, mikor!

Bepillantottam; a szűk fülkét szinte teljesen kitöltötték ők ketten; mármint a sofőr és a hurkafejű fegyveres. Hevesen ráztam a fejem, csak úgy libegett az aranyszálas szivárványparóka.

– Nincsen hely.

– Dehogy nincs! – rötyögött a kínai, és megcsapkodta saját vaskos combját. – Ideülsz az ölembe, bébi!

– Inkább nem…

– Ne kéresd már magad, cicus! – biztatott a hurkafejű. – Én majd simogatlak, te meg dorombolsz.

Jóformán nem is figyeltem rá. A szemem sarkából felmértem a terepet. Mögöttünk az ugori lovasok már megnyugtatták az izgatott állatokat, és most, hogy a menet újra megindult, rendezték a soraikat. Úgy tűnt, nem vették észre, hogy engem felpakoltak a kocsira. És én úgy helyezkedtem, hogy á jobb oldali sárkányszárny takarásában maradjak.

A hurkafejű kínai nagyon rám izgulhatott, mert tovább makacskodott.

– Kapsz ötven rupcsit, ha az ölembe ülsz, bébi!

– Ugyan!

– Hatvanat… Nem! Legyen nyolcvan! Vagy tudod, mit? Ha izegsz-mozogsz is közben, egy százast is megkaphatsz!

Ebből a fesztelenségből arra következtettem, hogy a hurkafejű nincs beavatva abba, mit rejt a sárkány belseje, különben meg se fordulna a fejébe, hogy velem cicázzon.

– Na mit szólsz, bébi? Idejössz apucihoz száz repcsiért??

– De kérem! – nyávogtam felháborodottan. – Én még szűz vagyok!

– Kétszáz! – lihegte a fickó egészen begerjedve e vallomás hallatán. – Kétszázat is megadok!

– Hagyd már! – förmedt rá mérgesen a sofőr a hurkafejűre. – Nem akar az öledbe ülni, és kész! Azért, mert a csöcseit mutogatja, még nem biztos, hogy kurva!

– Köszike… – kedveskedtem.

A sofőr rám mosolygott a válla fölött.

– Hé, kislány… jössz az én ölembe? Ingyen. Születésnapom van!

Hű, de marhára kapós vagyok!

– Hagyjatok már békén! Itt maradok, és kész!

– Jól van, de akkor legalább dobd fel egy kissé a hangulatot!

– Mi?

– Billegesd magad! Táncikálj, hadd örüljön a bámészcsürhe!

Bár rohadtul fájt a lábam, kapva-kaptam a lehetőségen. Ha egy kicsit billegetem magam, nem lesz feltűnő a két tökfejnek, ha néha-néha kikerülök a közvetlen látóterükből.

Testsúlyomat az ép jobb lábamra helyeztem, bal kézzel a sárkány pofájába kapaszkodtam, és az előttünk menetelő albán fúvósok zenéjének ritmusára vonaglottam. A csípőmet riszáltam, néha felhúztam a bal combomat, hogy kivillanjon a szoknya alól a bugyim (de csak egy kicsit!), vagy éppen a vállamhoz szorított fejjel saját műmelleimet cirógattam, izgattam, vagy lehajtott fejjel rábuktam, és a nyelvemmel a mellbimbókat nyalogattam, csókolgattam. Láttam elég sztriptíz műsort a Bikuci nudibárjában, tudtam, hogy kell ezt csinálni. Szerintem tök profi műsort produkáltam.

Főként akkor, amikor a vonaglásomba még a nagy sárkányfejet is bevontam.

A baj csak az volt, hogy ezzel, ahelyett, hogy eltereltem volna magamról a sofőr meg a hurkafejű figyelmét, csak még inkább magamra irányítottam őket. Mindketten úgy bámultak hátrafelé, majd kiesett a szemük, és miközben idiótán vihogtak, többször is elcseppent a nyáluk.

Férfiak, bah!

– Hohó! – sikkantottam oda a sofőrnek jó szándékúan. – Fékezz, te balfék… megállt a menet!

Még épp időben sikerült megállnia, mielőtt a virágkocsi maga alá gyűrte volna a fél albán katonazenekart.

Akkorát fékezett, hogy ha nem kapaszkodok teljes erővel, lerepültem volna az úttestre. Így pedig majdnem sikerült letépnem a sárkány fejét.

– Jól van! – mérgelődtem sértődött, magas hangon. – Még baleset lesz! Most már ne bámuljatok! Előre nézzetek!

Hátrébb vánszorogtam a szárny tövéhez, és találtam egy olyan részt, ahová sem a pilótafülkéből nem tudtak hátrasandítani, de ahol az ugori lovasok előtt is takarásban maradtam.

Amíg álltunk, folytattam a táncolgatást, ámbár immár jóval szolidabban, mint amit korábban műveltem; csak úgy ímmel-ámmal, mint aki rohadtul unja az egészet, csak azért riszál, mert megfizetik.

És ezt jól is tettem, mert a hurkafejű hamarosan derékig kiemelkedett a fülkéből, és jó alaposan megbámult – ellenőrizte, valóban táncolok-e –, aztán egy csontos kéz a zubbonyánál fogva visszarángatta.

Aztán újra gurulni kezdett a kocsi, és én is azonnal mozgásba lendültem. Behátráltam a sárkányszárny közvetlen tövébe, letérdeltem annak takarásába, és puszta kézzel elkezdtem feltépni a zöld parlagfű-szárakat és leveleket. Az orromat a Szipp-szűrők dacára is kegyetlen tüsszentési vágy nyomorgatta, de valahogy leküzdöttem. Mindössze kettőt-hármat tüsszentettem, de közben egy pillanatra se lankadtam. Körülbelül kéttenyérnyi részen megkopasztottam a magyarocellt a gyűlöletes növényektől, megkerestem az illesztési pontokat, és puszta kézzel tépdesni, tördelni kezdtem a drótokat, amikkel egymáshoz erősítették a jókora habszivacs táblákat.

Pillanatokon belül elértem a kocsiplató alját képező fadeszkákig, és sorra megmozgattam mindegyiket.

Az egyiknek lötyögnie kell!

Lötyögött ott mindegyik. Nyilván nem fordítottak túlzott gondot az illesztésre, csak arra ügyeltek, hogy a díszítők le ne essenek róla, miközben azon állva gebeszkednek.

Kirángattam az egyik deszkát, és oldalra dobtam. A bámészkodó tömegből persze jó sokan látták, hogy valami fura dolog történik a sárkányszárny takarásában, de nem volt ez annyira látványos, hogy tartósan lekösse a figyelmüket. Főként úgy, hogy félpucér lányok ugrabugráltak alig fél fejfordításnyira előrébb, a kocsi mögött pedig varkocsos nomádok zsonglőrködtek tüzes fáklyákkal és hosszú késekkel, a lovuk hátán fejen állva.

– Miért bámultak volna épp egy deszkákkal hadonászó, nagyrészt takarásban lévő nőszemélyt.

Többször is a sofőrfülke felé pillantottam, de szerencsére Bojanáék most valami igazán látványos, menetelős, ugrabugrálós, röpködős produkciót adtak elő, és a két begerjedt hímállat valószínűleg azt skubizta.

Egy pillanattal később már be is bújtam a magasított tartóplató és az alváz közt kialakított, szűk résbe. Örültem volna, ha rajtam van az infraszemüvegem, akkor nem kellett volna ennyit pislognom. Ráadásul a nagy tömegű parlagfűtől a szemem annyira könnyezett, hogy szinte Niagarát sírtam.

Elkapott egy görcsös tüsszentési roham, és azt hittem, soha nem ér véget és ott gebedek meg, félig a résben, félig pedig kikalimpáló lábakkal. De aztán véget ért a roham, és fuldokolni is csak épphogy fuldokoltam.

– Győző! – suttogtam. Aztán rájöttem, hogy a nagy hangzavar úgyis elnyomja a hangomat, ezért erősebben is érdeklődtem: – Győző! Pöcsi-pók?

Fojtott hangokat kaptam válaszul. Mint amilyenekre egy betömött szájú egyén képes.

Tehát itt van.

A szemüvegem nélkül semmit sem láttam a sötétben, de immár teljes testemmel becsusszantam a szűk résbe, és tapogatózva kerestem a kis foglyot.

– Nyögjél még! – biztattam. – Hangosabban!

És nyögött is.

Fél perccel később tapogatózó ujjaim elérték a bokáját és a rögzítő szíjakat. Fájdalmas sziszegések közepette kicibáltam a fenekem két partja közül az oda ragtapaszozott nyeles borotvát, meg vagy két maroknyi seggszőrt, és az extraétes pengével sorra nyiszáltam el a kiscsavesz szíjait.

– Tart még valami? – kiabáltam, miközben odakint a tömeg őrjöngése minden más zajt elnyomott. – Van még szíj?

– Blmbllmü…

– Ja – kapcsoltam –, még a pofádban van a tapasz! Kíméletlenül letéptem az arca aljáról a vastag tapaszt, és kirángattam a szájába gyömöszölt rongyot.

– Huh… hha… hha…

– Lihegd ki magad gyorsan! – biztattam. – Aztán ha majd képes leszel beszélni, válaszolj!

– Te… tű…

– Ki más? – dörmögtem neheztelően. – Magyarhon Elnöke vagy, de egyedül én viselem a szívemen a sorsodat!

– De… mi ez itt neked… ez a puha, labdaszerű izé??

– Most ne a műmellemet babráld, te kis perverz! Inkább azt mondd meg, tudsz már mozogni, vagy fogva tart még valami szíj vagy kötél?

– Szabad vagyok.

– És a turbánod? Simán leszedhetem, vagy felrobban, ha hozzápiszkálok?

– Leszedem magamnak. – Már alig zihált. – Ez nem bomba. Ez egy psziosisak. Nem robban… Már meg is van.

– Kimegyünk innen! – döntöttem el. – Utánam tudsz mászni?

– Persze.

Megfordulni persze nem bírtam a szűk résben, ezért hátrafelé araszoltam, akár egy rák. A kis csávó is lábbal előre követett, és kész csoda, de egyszer sem rúgott pofán.

Rettentően sajgott a dagadt bokám, és az allergia is agytakonyító erővel kínozott, de ennek ellenére kiakrobatikáztam magam a deszkák között vájt lyukon a kocsi növényszőnyegére. Egy pillanattal később a kölyök buci feje is megjelent a résben, de azonmód vissza is nyomtam.

– Maradj itt, míg rendezem a terepet. De ha füttyentek, mint a villám… mássz előre a vezetőfülkébe.

– Rendben.

Tovább nem terjedt a tervem. Amikor belevágtam, homályosan arra gondoltam, hogy ha kiszabadítottam a kispöcsöst a szíjaiból, azonnal minden oxa lesz, de mostanra már tudatosult bennem, hogy a kölyköt még biztonságba is kell juttatnom.

Milyen triviálisan egyszerű lett volna a hónom alá kapva leszökkenni vele a virágkocsiról, lecsapni azt a két-három szembenyomuló biztonsági őrt és rendezőt, és mire a lovas ugoriak észbe kapnak, beleolvadni a tömegbe.

Aztán meg döntsön a túlélési taktika és a helyismeret!

De így kificamodott bokával…

…már a kocsiról való leugrás is élményszámba menne!

Simán kitörném a másik bokám, vagy a nyakam. De még ha nem is, mire fél lábon elugrabugrálnék a kordonig, az ugori lovasíjászok teletűzdelnék a pucér hátamat és a heveny szőrtelenítéstől sajgó seggemet nyílvesszőkkel. Én lennék az ünnepi sündisznó! Vagy a tarajos felsül!

Másképp kell megoldani a dolgot.

Éppen ekkor hagytuk magunk mögött a Szent Anna-utczai kereszteződést, és a kocsi lépésben haladt, lassan libegett előre, mint valami csendes tengeren ringatózó moszatbárka.

Intettem hát még egyszer a fiúnak.

– Maradsz!

Aztán a borotvát elrejtettem a szoknyám oldalához simuló jobb tenyeremben, és a billegő kocsin mindvégig kapaszkodva odabotorkáltam a vezetőfülkéhez, lecsüccsentem a zöld parlagfű szőnyegre, és bemosolyogtam a fülke nyitott hátsó részén:

– Átgondoltam a dolgot – közöltem negédesen a meglepetten odapillantó hurkafejűvel. – Áll még a kétszáz rupcsi, kanbika?

– Áll itt más is, bébi! Csak gyere! Gyere apuci ölébe!

Bedugtam a keskeny résen a cipónyira dagadt bokámat, mintha lábbal előre próbálnék becsusszanni hozzájuk. Máshogy nem is nagyon lehetett volna. Szűk volt a hely.

– Kérlek, vigyázz a bokámra, szépfiú! – esdekeltem. – Látod, milyen nagyon bibis!

– A puszim majd meggyógyítja, bébi!

Tényleg gyengéden fogta meg a duzzadt lábfejemet, és érzékinek szánt cuppantással összenyálazta a bokám belilult, gyerekfejnyi duzzanatát. Aztán amikor felemelte a fejét, cinkosan belesett a szoknyám alá. Megláthatott valamit – sejtem is, mit –, mert elkezdett elkerekedni a vágott szeme, és a keze idegesen megrándult.

De én megelőztem.

– Naaaa, te kis kéjenc! – sikkantottam libucisan. – Nem ér a szoknyám alá lesni!

És játékosan úgy állon rúgtam az időközben odahúzott ép jobb lábammal, hogy a szélvédőnek csattant a feje.

A sofőr, aki javarészt az utat nézte, és csak fél szemmel pislogott ide, az első pillanatban tényleg azt hitte, hogy a rúgás csak afféle szűzlányos kokettálás volt. Második pillanatot pedig már nem engedélyeztem neki. Bal kézzel üstökön ragadtam, hátrarántottam a fejét, és miközben becsusszantam, már villant is a borotvám a torkára.

Vér fröccsent szerte, jutott még a szélvédőre is, a meglepett csavinyák vérbuborékokat fújt és bugyogva hörögte ki életét. Nem tudtam hosszasan foglalkozni vele, mert közben a hurkafejű is túljutott az első megrázkódtatáson. Adtam neki egy másodikat: állon könyököltem.

Lerángattam a géppisztolyát, és kibiztosítottam.

Közben a haláltusáját vívó sofőr fejjel előre rábukott a kormányra, és rángó homlokával éktelen dudálásba kezdett. Közben persze a lába is erősebben nehezedett a gázpedálra, a kormány is oldalra tekeredett, és az még hagyján, hogy az enyhén felgyorsuló jármű seggbe rohanta a hátsó sorban masírozó, albán katonazenészeket – hű, micsoda torz tuba- és trombitahangok harsantak –, de erősen balra sodródva elkezdtük letarolni a kordonnál sikoltozó bámészkodókat.

– A büdös hekkbe!

Azt se tudtam, hova kapjak!

Jobbra rántottam a kormányt, és az üstökénél fogva hátrarántottam a sofőr fejét, hogy ne dudáljon a homloka.

Közben a hurkafejű ismét mocorgott.

Durr egy könyöklés!

Próbáltam lerugdosni a halott sofőr lábát a gázpedálról.

A feje ismét visszahullott a dudára. Tülköltünk rendesen. Megint hátrarántottam.

A nyavalyás kocsi megint balra húzott, megcakkoztuk a tömeget. Dühösen ordibáló rézfúvósok csapkodták a kocsi elejét a hangszereikkel. De mi már a félpucér szerb csajok között randalíroztunk.

– Tűnjetek már az útból, hülyelibák!.,. Óóóó, hupppsz!… Ne haragudj, medvemama!

A kínai ismét magához tért. Hörögve kapkodott a nyakam után, de tévedésből a két műmellemet markolta meg, azt cibálta a szemét disznó. Aztán még le is tépte!

Nőiesen sikoltottam a fájdalomtól; és ezt sem színleltem. Lángokban éreztem az egész felsőtestem, mintha a bőrömet tépte volna le, a csupasz húst pedig bekente volna a legcsípősebb szegedi paprikával.

A kínai legalább olyan hangosan sikoltott, mint én: totál ledöbbent, ahogy a letépett melleket bámulta.

Aztán mielőtt még felocsúdhatott volna megrökönyödéséből, ismét állon könyököltem, elejtettem a borotvát – ő nem esett volna vágásirányba, mivelhogy fél seggel az ölében ültem –, megragadtam a fejét mindkét kezemmel, és egy erőteljes rántással kitörtem a nyakát.

A halott sofőr ismét lefejelte a dudát.

Nem nyugszik a rohadt hulla!

Visszarántottam.

A kormányt is.

Bár így is elütöttünk egy dühösen kiabáló rendezőt, de legalább nem passzíroztunk a falhoz újabb embertömegeket.

A virágkocsi egyre gyorsult.

Megpattant egy alattomos fekvőrendőrön, a lendülettől a levegőbe emelkedett, és ahogy leérkeztünk, rázuhant az előttünk békésen gurulgató fehér sárkány farára.

Egy külső szemlélő olyannak láthatta ezt, mintha a zöld sárkány meg akarta volna hágni a fehéret.

Én viszont csak azt láttam, hogy a sárkányfarok leszakadt, és katapultáló fehér szegfűk záporoztak a tömegbe.

Frenetikus siker! Iszonyatos tapsorkán! Üvöltözés!

Ismét dudáltunk.

De jó!

– Maradjál ma'! – Sokadjára rántottam hátra a halott sofőr lenyakló fejét. – Neked már nem osztottak lapot!

Még mindig bugyogott a torkából a vér. Maszatos lettem tőle én is. A szélvédő betört, és egy acélhegyű nyílvessző fúródott be mellettem az ülés támlájába.

Kétség sem fért hozzá, hogy az ugoriak rádöbbentek, hogy baj van, és a lovas íjászok akcióba léptek. Láttam is közülük egyet.

Odalőttem a géppityuval a szélvédő maradványain keresztül, de alig hiszem, hogy eltaláltam.

Közben pedig csikorogva, dübörögve robogtunk, toltuk magunk előtt a meghágás alatt álló fehér sárkányt, és már a Centrum Plaza előtt jártunk. Már idelátszott a Templom kettős tornya!

Hirtelenjében nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de az lüktetett bennem, hogy csak addig kell eljutnunk!

Ott a dísztribün!

Odáig kell eljutnunk!

Ismét jött két-három nyílvessző, tovább roncsolta a szélvédő maradványait, üvegszilánkokat szórt a pofámba.

A sofőr feje már megint dudált.

– Egyen meg a fene, te szemét!

Úgy hagytam.

Fél kézzel vezettem, a bal lábammal még mindig a sofőr lábát rugdostam. Bárhogyan is, jó lett volna lecuppanni a fehér sárkány faráról, és némi kitérő manőverekkel eléje kerülni, mert így kettesben kissé nehézkesebben haladtunk.

A fehér sárkány sofőrje meg biztosan még fékezett is!

De ez nem segített rajta.

Beletoltam a holland bohócok attrakciójának kellős közepébe. Ez volt aztán a móka, wazze!

Malomkerék nagyságú sajtgurigák szabadultak el, kunkori orrú fapapucsok katapultáltak pörögve az égbe, és pirosra sminkelt, mezítlábas bohócok hajigálták felém a csúcsos sipkájukat hadonászva és hollandusul vagy flamandusul őrjöngve.

Végre lerúgtam a sofőr lábát, s ahogy oldalra rántottam a kormányt, végre leszakadtunk a fehér sárkány seggéről, és ismét a szétszaladó rendezőket, biztonsági őröket és a vonyítva elugráló kutyákat gázolgattuk.

Közben újabb lovas íjászok kerültek a látóterembe. Fél seggel a hurkafejű ölében ültem, a másik féllel az automata sebváltón, ballal a kormányt rángattam, a jobbommal pedig a géppisztolyt tartottam, s a ravaszát rángattam.

Az egyik íjász alól kilőttem a lovat, pedig állatvédő hitemre mondom, a lovasára céloztam.

A sofőr homloka egyfolytában nyomta a dudát.

Én meg még mindig lőttem a fel-felbukkanó lovasokat. De közben persze nyílvesszők is csapódtak befele.

Odakint egyre nagyobb lett a zűrzavar. Az ordibálásból, és a legkülönbözőbb fegyverek dörrenéseiből, kerepeléseiből, kutyaugatásokból, robbanásokból arra következtettem, hogy a rendezők és a biztonsági őrök is bekapcsolódtak a csetepatéba. Nyilván fogalmuk sem volt arról, mi miért történik, de megpróbálták kiiktatni a rendbontókat.

Valahogy kimanővereztem a leálló, oldalra faroló fehér sárkányt, és a sajtgurigák maradványain áttörve immár a piros sárkány seggét vettem célba.

Meghágjuk azt is, wazze!

A dudálás kezdett az idegeimre menni. A feszültségtől egy kissé bekattantam.

Miközben egyes lövésekkel folyamatosan tüzeltem minden lovasforma kontúrra, elengedtem a kormányt, megragadtam a halott sofőr üstökét, és annál fogva visszarántottam, majd ütemesen elkezdtem a dudába verni a homlokát.

– Élvezed?! – ordítottam túl a géppityu fülrepesztő csattogását. – Akkor nesze… nesze… élvezzed, wazze, élvezzed! Dudáljál, te mocsok!

Félszeg gyerekhang sipította hátulról a fülembe:

– Fütyültél, Tetű?

– Akartam – ordítottam megszállottan, és az oldalsó ablaknak vágtam a sofőrt –, de valahogy még nem jutott időm szájcsücsöríteni.

Naná, hogy a sofőr visszapattant, és ismét lehomlokolta a dudát.

A rohadék!

Hogy ennek milyen csúf temetést rendezek!

A kiskölyök becsusszant mellém. Illetve félig-meddig az én nyakamba, ölembe.

– Segíthetek?

– Naná! Lökd el a kibaszott dudáról azt a fejet, fogd a kormányt, és tartsd egyenesben! – Egy kurta sorozattal két íjászt is leszedtem, és diadalmasan túlharsogtam a dudát. – Háhaaaaaaaa!

Hát igen. Ilyen megszállott vagyok, amikor kísérteni kezd bennem a harci szellem. Egy kissé bevadulok. A szememben lidércfény villog, a torkomból egy banshee üvölt, ghúlok mérge fröcsög a pofámból, az arcizmaim démonian rángatóznak, és veszettül bizsereg az implantos bal herém!

– Hova üljek? – rebegte Győző.

– Hogy-hogy hova?! A sofőr ölébe!

– De… csupa vér!

– Na és aztán?! – kiabáltam. – Ha nem segítesz, fél percen belül mi is azok leszünk!

– De…

– Hülye kispöcs! – ugattam le. – Csináld, amit mondtam, vagy én magam durrantom szét az értetlen agyad!

Ez végre hatott. Győző rácsusszant a csavinyák jobb combjára, megmarkolta a kormányt, és még épp jókor rántotta félre, mielőtt elcsaptunk volna egy veszettül ugató kutyát.

– Na látod, hogy megy ez! – biztattam, miközben egyes lövésekkel és kurta sorozatokkal ritkítottam a lovas ugoriakat. – Még külön jó is, hogy itt ez a hulla… különben nem látnál ki az ablakon, és a lábad nem érné el a gázpedált!

A kiskölyök ettől teljesen elérzékenyült, hangosan bőgni kezdett.

Én meg nem értettem, mi baja, hisz' csak a frankót mondtam meg: ha nem az ipse combján kuporogna, tényleg nem látna ki, és gázpedált is épp csak úgy éri el, hogy a hulla lábát tapossa.

Erre meg bőg! Ahelyett, hogy örülne!

A fene se érti a hülye kiskölyköket!

Ott vibrált előttünk a legelöl haladó sárkány; akárha vörös posztót lengettek volna a szemem előtt.

– Kerüld már ki, wazze! – ordítottam, és célba vettem egy újabb lovast, de elhibáztam, és a sarokház erkélyén tolongó nézők egyikét szaltóztattam le a szökőkút medrébe.

E pillanatban géppisztolysorozat szántotta végig mögöttük és fölöttünk a vezetőfülke hátoldalát meg a tetejét, és az üléseket, és miközben sietve lebuktam, oldalra rántottam a kis hüppögőst is.

A következő pillanatban meg belerohantunk a piros sárkány farába.

És még vezetni se tud! Hogy lett ebből Elnök!

A motor leállt az ütközéskor, és megállapodtunk. Tapodtat se jutottunk tovább. Hiába nyomkodtam és vertem az indítógombot, nem berregett fel újra a motor.

Pedig már száz méterre sem lehettünk a dísztribüntől!

Záporoztak ránk a golyók és a nyílvesszők. Szerencsére a virágkocsi eleje és oldala páncélozott lehetett – nyilván nem véletlenül –, így csak a réseken jutottak be a lövedékek. Így is épp elég megrázó élmény volt! Körülöttünk őrült forgatag kavargott. Szerintem nem sokan tudták, mi a hekk történik!

Összevissza kapkodtam. Az indítógombot rugdostam a cipóvá dagadt bokájú lábammal, és minden felderengő kontúrra odalőttem egyet géppisztolyom utolsó töltényeivel.

Már nagyon porzott a tár.

– Csinálj már valamit! – üvöltöttem bele a kispöcsös orcájába, miközben a műszerpultot tapogatva valami „kesztyűtartó” után kutattam, hátha akad ott egy-két tartalék tár a géppityuhoz. – Csinálj valamit, wazze!

A kölyök igencsak csodálkozott.

– Éééén?!

– Hívj segítséget a szörnyecskés erőddel! De gyorsan ám, különben rostává lőnek minket!

– Nem működik az ESP-m! – kiabálta rémülten: – A pszio-sisak miatt!

– Már nincs rajtad a sisak!

– De elszívta az erőmet! Napok telnek el, mire visszatér…

– Napok?! – Harsányan röhögtem. – Percek se, wazze! Úgy kinyuvasztanak minket, mint a… hohó, ez meg micsoda?!

Találtam egy tartalék tárat, semmi perc alatt kicseréltem, felültem a székben, és a fogamat csikorgatva, vicsorogva lőttem kifelé az ablakon. Nem érdekelt, ki kerül a golyózápor útjába, nem érdekelt, hány ártatlan lyuggatok ki, csak arra koncentráltam, hogy szórjam kifelé a tárból a skulókat…

Aztán amikor csökkent előttünk a mozgás, és az ellenséges golyózápor is csillapodott, ismét megrugdostam az indítógombot, de sárkányfaron megfeneklett járművünkbe nem bírtam életet taposni.

Innen nem jutunk ki élve!

Segítséget kell hívni! De hogyan?! A kiskölyök ESP-je nélkül?!

Mintegy végszóra felpittyegett valami a csuklómon, és én úgy meredtem rá, mintha arra számítanék, hogy az orrnyergemre szökken egy apró dzsinn, és jól szemen vág.

– Mi a jó hekk…

A csuklófonom automatikus hívásfogadásra lehetett állítva, mert magától kivilágosodott, és egy középkorú filippínó nő bájos arca jelent meg:

– Hanu, ott vagy a téren? Hallottad, mi történik a Picza… Hé, maga meg…

– Pusszancs, szépségem! – csaptam rá a vonalbontó gombra felélénkülve, és máris elvillant a filippínó nőfej.

Én, barom, a nagy hajcihőben teljesen megfeledkeztem arról, hogy az Állomás-térnél lenyúltam ezt a kütyüt. De máris bepötyögtem Bodri kódját, és egy pillanattal később már be is villant a stilizált kutyuci.

Mivel idegen készülékről csuklófonítottam, nem a sajátomról, nem vesztegettem időt a hosszadalmas azonosítgatásra, azonnal beugattam a legsürgősebb helyzetekre tartogatott extra-titkos kódot:

– Wakker, wakker, wakker, ez most nem oxa, wakker!

Azonnal reagált:

– Hallgatlak.

– Köss össze Téhátéval!

Egy pillanattal később:

– Ismert elérés kikapcsolt állapotban. Üzenet nem lehetséges.

– Wazzeg…

– Új elérési kód szükséges.

De vajon honnan a hekkből akasszak le egyet?!

A golyók meg közben is füttyögtek. Ismét kilőttem egy kurta sorozatot, aztán egyes lövésre állítottam a stukit, és a kiskölyök kezébe nyomtam.

– Nem baj, ha nem célzol… csak lőj! Lőj! Gyerünk! – Majd újra a csuklófonba üvöltöttem. – A Bugást! Kapcsold a Bugást!

– Figyelmeztetnem kell: védelem nélküli vonalról beszélsz. Fennáll a lehallgatás és a titkosító kód megfejtésének veszélye.

– Leszarom! – üvöltöttem. – Majd beszerzünk másik ezer cd-t… Kapcsold!

Egy pillanattal később Bugás „Gavallér” Jóska stilizált MZ/X rajzképe jelent meg a kijelzőn.

Aztán csodálkozóan éneklő hang:

– Tetű, tényleg te vagy az? Levédetlen vonalon?

– Nem érek rá bájcsevegni! – üvöltöttem, miközben golyók füttyögtek a fejem fölött, és egy acélhegyű nyílvessző fúródott koppanva a kitört nyakú hurkafej tátott szájába. – Segítened kell! Anyagiak majd később!

A rajzfilmpofa hunyorgott.

– Csak nem te vagy ott a Kósa-térnél abban a zöld virágkocsiban?

– Hát ki más, wazze?! Mit gondoltál?!

– Hú, aranyapám… – rivalgott felélénkülve –, hogy lőnek rád! Totálra körülvettek! Elég nagy a gáz, mi, haver?

Nem bírtam osztozni az örömködésében.

– Találd meg Téhátét… Vereczkeyyi ezredest, a H-Turulosoktól!

Pillanatnyi hallgatás után flegma válasz:

– Ott van a közeledben, a dísztribünön.

– Össze tudnál kötni vele!

– Már miért is ne?

– Akkor csináld már, te… – Minden átmenet nélkül Téháté kopasz feje jelent meg a kijelzőmön. Ráüvöltöttem a golyózápor közben: – Én vagyok az, Tetű! Megvan az Elnök! Itt hozom az Elnököt!!

– Te…

– Szarrá lőnek mindkettőnket, wazze! Csinálj már valamit! Itt vagyok a szökőkútnál, a zöld sárkánykocsiban!… Segíts!

– Az Elnök a dísztribünön ül, a díszpáholyban.

– Az egy degenerált patkány! Az elnök ikerbátyja: Bájron Etele! Átvert mindenkit! Az igazi itt van velem!

– Képtelenség!

– Higgy nekem, te átkozott kiborg! – ordítottam magamból kikelve. A gyerek kezében már üresen kattogott a fegyver. – Szedj ki ebből a szarból, és majd utólag tárgyaljuk meg, hazudok-e vagy sem! Segíts nekünk… vagy kimászok magamtól, elkaplak, és cafrangosra rugdosom azt a dagadt buzimadár valagadat!

Idegesítő csend hosszú pillanatokig. Aztán:

– Tarts ki, haver! Kihozunk!

– Ez az! – üvöltöttem rekedten. – De ne gatyázzatok annyit, mert már mindkét fülemen gellert kapott golyókat libikókáztatok!

– Már elindultak a fiúk, de beletelik pár percbe, míg elérkeznek. Húzd az időt!

– Húzzam az időt?! – üvöltöttem felháborodottan. – Nem árulnád el, hogy a büdös hekkbe gondolod?! Most fogyott ki az utolsó golyónk!

– Találj ki valamit!

– Wazze – csikorogtam –, te meg ragadd torkon Etelét. De vigyázz vele, mert megpróbálhatja rád kényszeríteni az akaratát! – Sietve elláttam tanáccsal, hogy mit tegyen. – Ha bánni furát érzel, gondolj valami nagyon vadra, ocsmányra és véresre, és ordíts, üvölts, bömbölj, ahogy csak bírsz! Akkor nem bírja elkapni az agyad!

Felordítottam, mert hiába lapultunk a kölyökkel szinte már a padlón, egy gellert kapott golyó nyakon talált, és ez olyan volt, mintha egy királykobra mart volna meg.

– Mit mondott? – sipította Győző, akit időközben lerángattam magam mellé.

– Azt, hogy találjak ki valamit! – háborogtam, de közben már ismét Bodrit hívtam. – Kutyus, hozd be valamelyik főruszkit!

– És mit találtál ki? – nyüszítette a kölyök.

De én félrehessegettem, mert máris a jól ismert akváriumot láttam a gülüszernű balatoni halakkal, aztán betöltötte a kijelzőt Timur Nyevszkij biliárdgolyó-feje:

– Da.

– Timur, te fényesre vikszolt seggfej! – üvöltöttem a képébe a kétségbeesettek halálmegvető bátorságával. – Dugd fel magadnak a félmilkós vérdíjadat! Itt vagyok a szökőkútnál, a zöld sárkánykocsiban! Ha a fejem kell a tekepályádra golyónak, most megszerezheted! Leszarom, ki öl meg: ti vagy a jurtabuzik! De azért azt tudjad, hogy nem én, hanem ezek a lovasfiúk meg a csájnacsókák rúgták szét Málenkaja Moszkvát. Panyimájes, durák?

Vonal bontás. Máris visszakapcsoltam a Bikuci föld alatti parkolójában dekkoló járgányomhoz.

– Bodri! – recsegtem. – A szökőkútnál vagyok, a Kósa-tér szélén, egy zöld virágkocsiban… Cél a zöld sárkányos kocsi! Gyere értem, kutyus! Indulj!

– Oxa.

– Törj át a tömegen, bármi áron! Ez vészhelyzet!!

– Oxa.

Hogy én és a kölyök valamelyest védve legyünk, magunkra rángattam a két hullát, és úgy használtam őket, mint valami pajzsot. De persze, ha valaki közelről belő majd egy sorozatot valamelyik ablakrésen, ezek a védelmek vajmi keveset érnek.

Odakinn, ha lehetséges ezt mondani, még az eddigieknél is hevesebben elszabadult a pokol. Abból, hogy a géppisztoly-kerepelésbe vékony, nyüszítő, süvítő hangok és tompa robbanások is kapcsolódtak, rögtön tudtam, hogy Timurnál elértem a célom: a közelben bámészkodó ruszki maffiózók is beszálltak a buliba apró kézikatyusáikkal.

Hogy engem akartak-e elpusztítani, vagy a lovasokat és a kínai sameszeiket tekintették első számú ellenségeiknek, az egyelőre nem derült ki.

– Valahogy ki kéne jutnunk innen – csikorogtam vérző ajkakkal. – Lyukat kéne ütnünk a kocsi oldalán! De hogy a búbánatba?!

– Használd az erődet! – sugallta Győző. – A szörnyecskés erőt! Ugyanúgy, mint a jurtában!

– Hülyeség! Ez páncéllemez! Nem tudjuk kitörni!

– Akkor hajlítsd el! Formálj belőle védőpajzsot magad köré!

– A páncélból, te kis hütyü?

– Az erőből! A sárkány erejéből! – kiabálta. – Sikerülni fog! Meg tudod tenni!

– Mit beszélsz?!

– Koncentrálj, gyűjtsd össze a testedben lakozó erőt, formálj energiagombócot… úgy, mint a múltkor… és arra összpontosíts, hogy az energia folyjon szét a tested körül. És megvéd a golyóktól! Jobban, mint az acélpáncél!

– Tényleg?

Bólogatott.

– Hát… egy darabig.

– Meddig?

– Amíg tart az erődből. – Biztatott. – Csináld! Csináld!… Ha megcsinálod, kirontasz innen, és a golyók le fognak vágódni az energiapáncélodról! Elmenekülhetsz!

– És te?

– Te magadra vonod a figyelmüket. Én pedig meglapulok, és megvárom a H-Turulosokat.

Haboztam. Hittem is, meg nem is, hogy sikerülhet.

De hát azt az oszlopot is porrá zúztam az akaratommal!

Pedig vasbetonból volt!!

– Na jó… egy próbát megér.

Behunytam a szemem, teleszívtam a tüdőmet levegővel, próbáltam a gyomromba terelni minden feszültségemet, idegességemet. Próbáltam gombóccá gyűrni azt a megfoghatatlan erőt…

…de aztán feladtam.

Legyintettem.

– Nem fog menni. Ebben a zűrzavarban nem tudok koncentr… Valami zörögve hullott le mellénk a padlóra.

– Gránát! – sipította Győző.

Robbant a lelkemben az a titokzatos erő, amit eddig gyűjtögettem.

Hirtelen mintha meglassúdott volna körülöttem a világ, a látvány nyálkás lett és nyúlós, a hangok langyos mézként csöpögtek. Tulajdonképpen már azt a szót is, hogy „gránát”, úgy érzékeltem, hogy: „grááá-áááááá-ááááááááá----áááá---áááá---ááá-ááááááá”, és így tovább, lüktetve, soha t-betűt nem érően.

Bal kezemmel megmarkoltam a kis csavinyák grabancát, és miközben combizmaimmal elrugaszkodtam a vezetőfülke padlójától, ökölbe szorított jobbomat úgy tartottam mereven felfelé, akár egy faltörő kost. Aztán amikor a bütykeim találkoztak a fedéllemezzel, nem zúzódtak darabokra, mint azt elképzeltem, mi több, a fedél sem törtbe…

…csak hátrabillent.

És szabaddá vált az út felfelé.

Iszonyatos erővel rugaszkodhattam el, mert még a rajtunk heverő két hullát is magammal sodortam.

Ahogy a fejem kibukkant a nyitott fedélen, valóban olyan érzésem támadt, mintha a tévében valami lassított felvételt bámulnék.

Körülöttem pokoli csata tombolt. Lovasok, rendőrök, kínaiak, biztonsági őrök, kézikatyusás ruszkik, H-Turulos kommandósok ritkították egymást és a tömeget. Iszonyatos volt a felfordulás. Az utcán összezsúfolódott százezrek menekülni próbáltak volna, de nem volt hová, nem volt merre, mivel minden irányból ugyanakkora tömegek hömpölyögtek. Rengetegen felbuktak, azokat eltiporták. Másokat a szó szoros értelmében felkentek a falra, szétpréseltek szobortalapzatokon, megint mások a kidöntött öntöttvas lámpaoszlopok alatt vesztették életüket. Az élelmesebbek felkapaszkodtak társaik vállán, és úgy rohangáltak az egybefüggő tömegként hömpölygő emberfejeket, mint vízityúkok a ringó hínárokon. Néhányan így megmenekülhettek; felkapaszkodtak a házak oldalán, vagy az alacsonyabb erkélyekre rángatták fel őket segítő kezek, de ugyanakkor a veszettül süvöltő golyózáporban sokkal sebezhetőbbnek bizonyultak, mint azok, akik a tömeg belsejében préselődtek.

Mindezt lassított felvételként, szinte közvetlen közelről láttam, miközben kifelé lendültem a vezetőfülke tetején. És láttam még sok minden mást is. Egy testes Fujitsu-Chinook lebegett a dísztribün közelében, és gyors ütemben fekete ruhás kommandósok ereszkedtek alá a tömegbe vékony kötélen.

A dísztribünön is nagy volt a kavarodás, de még a hatalmas összevisszaságban is felismerni véltem egy nagy darab alakot, aki kitartott bal kezében egy fiúcskát rázott a torkánál fogva, jobbjának ütéseivel pedig egyenruhás főtisztekkel és azok testőreivel pofozkodott. Most szálltak be a csatába az első kommandósok.

Csak remélni tudtam, hogy Téháté mellett, nem pedig a megtámadott „Elnök” védelmében!

És közvetlenül a virágkocsi közelében is bonyolulttá vált a forgatag, mivel ezen a részen a kötélkordon átszakadt, és a falhoz préselődéstől rettegő tömeg elözönlötte a nagyobb lélegzetet biztosító felvonulási sávot. Elzárva ezzel a lovasok mozgásterét, meg úgy nagy általánosságban mindenki mozgásterét.

Derékig kiemelkedtem a kocsi tetején.

Eddig csak lassan, centiről centire kúsztam felfelé, kezemben a dermedt kölyökkel, s két oldalamon a kétfelé lerázott hullákkal. Mint ahogy a fuldokló bukkan ki a befagyott tóból, áttörve a jeget a lendületével.

És itt ért véget a lassított felvételem.

Hirtelen hatalmas ütés érte a lábamat, felkapott egy ismeretlen erő, és mintha csak ellensúlyozni akarná az imént lassúsággal nyert pillanatokat, iszonyatos gyorsulással oldalra hajított.

Valószínűleg a gránát felrobbanása segített hozzá a szökési sebesség eléréséhez.

Miközben repültem, a Bikuci felől különös jelenséget láttam: ott is emberek repültek a magasba, mintha forgószél kapta volna fel őket. Vagy még sokkal inkább mintha Asterix és Obeliszk szórták volna szét az ellenséges római sereget.

Bodri közeledett. Maximálisra állított tömegoszlató és -eltérítő erővel.

A robbanás ereje nem repített messzire. Kicsavarodott testtel csapódtam az aszfalton heverő, döglött ló oldalának, és miközben úgy éreztem, kettétört a gerincem a becsapódástól, csak arra vigyáztam, hogy a fiút véletlenül a testem alá ne rántsam és a súlyommal szétroppantsam.

A ló hasa szétcsattant, és kitódultak a belei, de addigra engem már oldalra penderített róla a lendület, és levertem a lábáról két sikoltozva rohanó fiatal lányt. A fülem csengett a robbanástól és a leérkezés élményétől, így nem értettem, miket kiabálnak, miközben lerugdostak magukról.

A kölyköt közben elengedtem, próbáltam talpra állni, de egyik lábamat sem éreztem; a bal a ficamtól duzzadt, a jobb pedig teljesen zsibbadt volt, és csurom vér.

– Kölyök! – nyekeregtem. – Hova a hekkbe tűntél… kölyök!

Győző bukkant fel a látóteremben, és erőlködve, nyögve próbált talpra rángatni, de túl nagy falat voltam én neki. Valahogy fél térdre emelkedtem, de a véres jobb lábam nem bírt meg, és újra eldőltem volna, ha a kissrác meg nem tart.

Egy fekete ruhás H-Turulos kommandós ugrott oda hozzánk, teketória nélkül elkapta a gyerek derekát, és magához rántotta, mint valami batyut, a másik kezével pedig engem rángatott fel, átvetette a bal kezemet a nyaka fölött, és a hónom alá nyúlva vonszolt magával a dísztribün előtt összeütközött Ludas Matyi és Pulykakas virágkompozíció égő maradványai felé, amely körül olasz népviseletű zászlólengetők és dobosok rohangáltak.

Négy-öt lépést tettünk, amikor tompa puffanás hallatszott, és megmentőnk egy még tompább sóhajjal arccal előrebukott, magával rántva engem is, a srácot is.

Véres acélhegy meredt elő a torkából, a tarkójából pedig a vessző többi része, plusz a színes tollvég. A szerencsétlen nem halt meg azonnal. Elengedett mindkettőnket, és a torkát markolászta. De nem sokáig. Éles süvítéssel két minikatyusa érkezett, és az egyik levitte a fejét.

Én közben már oldalra küszködtem magam, megkaparintottam a csavinyák stukkerét, amivel már vonszolódás közben is szemeztem, és ahogy a hátamra fordulva kibiztosítottam, egy tejfelszőke, ruszki csavinyákot láttam felénk rohanni, maga elé tartott bal kézfejjel, kilövésre kész minikatyusával a csuklójánál.

Ez Sztyopa! Az én régi cimborám!

Akiből a Nyevszkij család első számú bérgyilkosa lett…

És tuti, hogy épp miattam van itt!

– Akkurv…

Egyszerre húztak meg a ravaszt. Láttam, ahogy az ujjnyi minirakéta apró lángot vetve felém röppen, és füstcsíkot húzva maga után tompa robbanással bevágódik a vérfoltos díszkőzetbe tőlem két lépésnyire, és apró köveket záporoztat az arcomba, szemembe. Az én lövedékemet nem láttam, de amikor a törmeléket kipislogtam a szememből, már Sztyopának is nyoma veszett. Akár eltaláltam, akár nem, elsodorta az arrafelé hömpölygő tömeg.

Nyílvesszők suhogtak el fölöttem, kettő-három is; tompa thuddal csapódtak a szétkatyusázott fejű kommandós testébe, ami mögött – és részben alatta – a gyerek lapult.

Szóval nem én vagyok a fő célpont!

Hanyatt fekvésből oldalra gördültem, majd hasra fordultam. Megtámasztottam a kövezeten a könyökömet, hogy stabilan lőhessek, és célba vettem a zöld sárkánykocsinál forgolódó lovasokat, akiket már teljesen körbevett a tömeg.

Bamm-bamm-bamm!

Jól szólt a stukker. De ami jobb: pontosnak bizonyult.

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Három íjászt is leszedtem gyors egymásutánban, a maradék kettő azonban a virágkocsi takarásába sodródott.

Zavart ez engem?

Ó, dehogy!

Bamm-bamm-bámm! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Lőttem a sárkányt, ahol csak bírtam, mivelhogy úgy saccoltam, ezek a golyók simán átmennek a növényi szárakon és az azok alapjául szolgáló magyarocell lemezeken.

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Gazdátlan lovak ficánkoltak ki a szétlyuggatott, zilált sárkány takarásából. Egy pillanatra majdnem abbahagytam a lődözést, de aztán már villant is az agyam.

– Akkkkkurvatrükkösanyátokat!

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Az eltalált lovak nyerítve ágaskodtak fel, aztán az oldalukra buktak, maguk alá szorítva a trükkös íjászokat, akik a ló hasa alá bukva, az állat törzsének takarásából akartak lenyilazni.

Csakhogy én már láttam tőlük ezt a trükköt.

Győző kimászott a nyilakkal tűzdelt hulla alól, és odakúszott hozzám. Én meg közben válogatás nélkül lődözgettem bárki gyanús alakot, aki fegyverrel a kézben közeledett – különös tekintettel a géppisztolyos kínaiakra, a varkocsos íjászokra és a minikatyusás ruszkikra.

Jöttek megszámlálhatatlan mennyiségben.

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-bamm-bamrn! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Közben bekattintottam a csuklófonomat:

– Bodri! – ordítottam. – Hol a büdös hekkbe…

– A zöld sárkánynál. – Már láttam. Tényleg ott várakozott nyugodtan a virágkocsi bal sarkánál, nem messze attól a résztől, ahol a „gazdátlan” lovakat letaroltam. Csak álldogált, békésen és türelmesen a halálos mészárlás közepén. – Te rendeltél ide.

– Menj te a jó édes robotanyádba!

– Oxa. Parancsot vettem.

Tolatni kezdett. El nem bírom képzelni, hova a jó édes robotanyjába akart menni.

– Vissza, te állatjószág! Vissza! Itt vagyok a kocsi előtt, harminc méterre.

– Oxa.

Én meg közben egyre csak…

Bamm-bamm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-barnm-bamm! Bamm-bamm-bamm!

Bamm-bamm-bamm! Bamm-ba…

– Kifogyott ez az átkozott lőszer is!

– Oxa.

Bodri fékezett mellettünk csikorgó gumikkal. Ha el nem rántom a jobb karom, simán átmegy rajta. Úgy látszik, amikor vészhelyzeti működés van, a felére csökken a figyelmessége és az intelligenciája; a célratörő tárgyilagosság és a parancs vita nélküli teljesítése érdekében.

– Ajtó kinyit! – parancsoltam, és félig fekvő, félig térdelő helyzetből szinte a szó szoros értelmében behajítottam a lassúnak bizonyuló kisgyereket.

– Hokum, nyolcszáz lábnyira – jelentette Bodri olyan közönyös hangon, mintha csak azt mondaná: „esni fog”. – Rakéta. Még egy.

– - Elhárítás! – kiáltottam, miközben megpróbáltam bemászni a fiú után, de visszazuttyantam az úttestre, mert egy kurta sorozat záporozott a környezetemre, s két golyó engem is eltalált: egyik az oldalamon, másik a bal vállamon.

A többi skuló Bodri páncélozott oldalát csikorgatta, vagy a díszkövezetet morzsolta, lyuggatta.

– Két másodperc a becsapódásig…

Valahol messze fölöttünk éles villanás ragyogott fel, majd egy második villanással egy időben két gyors pukkanás. Nem is láttam, Bodri mikor lőtte az ellenrakétákat, amik telibe kapták a Hokum ránk küldött ajándékcsomagjait.

Ahogy a fájdalomtól a fogamat összeszorítva eszméletvesztéssel küszködtem és a hangosan kiabáló kölyök felém nyújtott kezét próbáltam megmarkolni, fenn az égen én is láttam azt a karcsú foltot, ami a Hokum lehetett.

De a szemem sarkából valami mást is megláttam. A zöld sárkány takarásából egy lovas tört elő, átgázolt a már ritkuló tömegen, és felénk vágtatott. Kende közeledett nagy sebességgel, a pusztakezes gyógyműszerész!

A Sárkány!

Ez nem sok jót ígért.

Akár a jégeső, úgy kopogott közeledve egy újabb géppuskasorozat.

– Indíts! – csikorogtam Bodrinak, és bár elhibáztam a kiskölyök felém kaparászó kézfejét, utolsó erőmmel valahogy sikerült megragadnom a félig nyitott ajtó nyitókallantyúját. – Teljes gáz, előre!

Volt annyi ösztönöm, hogy ne „Nyúlmenet”-et parancsoljak, mert ha a Bodri cikkcakkozni kezd; már az első cikkben elmaradtam volna.

A járgány meglódult, és bár a nagy tömegben és az útakadályok miatt nem tudott rendesen felgyorsulni, így is elég jó tempóban vonszolt maga után engem, a tehetetlen alakot. Ahogy jobb kézzel kapaszkodtam az ajtóba, a testem tehetetlenül forgolódott, és hol a térdemen, hol az ülepemen szánkáztam, pattogtam a díszkövön. Ekkorra már annyira elzsibbadtam, hogy a fájdalmat alig éreztem; mintha csak deszkadarabokat vonszolnék magam után.

És ha nem indulunk el, akkor csak géppuskaskulóktól rostává lyuggatott vagy leszakított „deszkalábakról” beszélhetnénk. A közeledő sorozat ugyanis épp azon a helyen szántotta fel a kövezetet, ahol egy pillanattal ezelőtt még én hevertem.

Bodri eltérítő mágneses mezeje szórta előttünk az embereket, úgy hatoltunk át a tömegen, mint kés a vajon.

A kopter azonban üldözött minket, a kettős sorozat futótűzként vágtatott a nyomunkban.

– Szedd már le azt a rohadt Hokumot! – kiabáltam.

Nagy lángcsóvát vetve máris kikúszott egy-egy rakéta Bodri első lökhárítójának kilövőegységéből, és kecses ívben fordulva, spirál formát leírva kúsztak fel az égre,

Eközben én kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam felhúzódzkodni a kocsi belsejébe. A kiskölyök próbált ugyan segíteni, elkapta a karomat, és rángatta, de túl gyenge volt ő ehhez.

Én pedig még gyengébb!

Ha nem vagyok sebesült, bármikor képes lettem volna berángatni magam nagyobb sebességnél is. De így…

…reménytelennek tűnt a küszködés.

A kettős golyózápor már csaknem belemart érzéketlen fadarabokként pattogó, horzsolódó lábaimba, ám egyszer csak abbamaradt: nem csapódott be több lövedék.

Alig hiszem, hogy a lőszerből fogytak volna ki.

Sokkal valószínűbb, hogy már a kilövés pillanatában érzékelték a rájuk küldött rakétákat, és valami blikkfangos trükkel megpróbálják kimanőverezni. Közben pedig nemigen lesz idejük rám lövöldözni.

Tudtam, hogy nem bírom feltornázni magam az utastérbe; felhagytam az erőfeszítéssel, és inkább arra összpontosítottam, hogy el ne maradjak.

De már alig éreztem az ujjaimat, és egyre lazult a szorításom a kilincsen.

De a Hokumot egyelőre leráztuk! Talán meg lehetne állni annyira, hogy bemászhassak a kölyök mellé…

És épp itt a dísztribün!

– Állj! – recsegtem. – Bodri, állj meg!

Mire kimondtam, már ki is csúszott az ujjaim közül a nyitókallantyú, és ahogy Bodri még továbbcsúszott, én leestem az úttestre, és olyan iszonyatos erővel bevertem a fejem, hogy vörösbe borult a szemem előtt a világ. Még mindig nem ájultam el, de kavargott előttem minden, és egy ostoba látomásom támadt.

Kendét láttam. Még mindig üldözött minket. De már nem ült a ló hátán, hanem állt. Aztán a levegőbe szökkent. És a ló feje fölött pörögve döbbenetesen megváltozott. Egyik pillanatban még az összegömbölyödve pörgő, alig egy méter húszas, pici emberkét láttam. A következő pillanatban pedig már egy sárkányt. Olyan volt, akár egy nagyra nőtt gúnár. Ám a testét nem tollak borították, hanem fonnyadozó, sárgásbarna szarupikkelyek. Aszott pofáján, talán az orra tetején hegyes döfőszarv meredezett, a nyakán és a gerince mentén háromszög formájú tüskék vonultak végig egészen hüvelyknyivé elvékonyodó farka hegyéig. Szárnyai vaskos bőrlebernyegek voltak, a tőrésznél pikkelyekkel borítva; karmai pedig görbék, mint a ragadozó madaraké.

És a látomás itt véget ért.

A vörös köd foltokban tisztult az agyamból, és rá kellett jönnöm, hogy amit látok, nem látomás. Vagy ha igen, akkor tömeges illúziónak voltunk szemtanúi, hiszen mindenki más is látta, aki arrafelé nézett.

Ahhoz képest, hogy én a sárkányokat triplaelefántnyi böhömöknek képzeltem, ez egy meglepően kicsike példány volt; a döfőszarva hegyétől a farka végéig három méter lehetett hosszában, de ebből másfél métert a kacskaringós, tüskés farok tett ki.

Valahogy mégis félelmetes volt, ahogy felröppent, és szárnyait kitárva tett egy kis kört a Kósa-tér fölött.

A döbbenet kiáltásai törtek ki a tömegből, és az emberek egymást ölték, taposták, hogy biztonságba menekülhessenek.

Süvítve záporoztak rá a minikatyusák, a géppuskaskulók, meg hasonló nyalánkságok, de egyszerűen képtelenek voltak eltalálni. Nem azért, mintha a kis sárkány kimanőverezte volna a felé zúgó lövedékeket, hanem mert valami láthatatlan erő eltérítette azokat a testétől. Mintha láthatatlan páncél védte volna, úgy pattantak le szikrázva a közeléből a géppuskagolyók, a minikatyusák pedig sorra szárnytávolságon kívül robbantak fel, és nem tettek benne kárt.

Én meg kihasználtam a csekélyke szünetet. Odavonszoltam magam Bodrihoz, és félig bemásztam az utasülésre.

– Kutyus! – leheltem a rosszullét határán ingadozva. – Kihangosítás! Maximális hangerő!

– Oxa.

– Téháté! – recsegtem hangszálaim szakadtából, és a hifim kétszer négyszáz wattal bőgte tovább. – Itt vagyunk! Védd meg… az Elnököt!

A Sárkány megkerülte a Templom kettős tornyát, és a farkát úgy lengetve maga után, mintha az egy önállósultan sikló kígyó lenne, rekedtes vércserikoltással zúdult felénk.

Előrángattam az ülés alól a tartalék Kályhacsövemet, és mivel a kocsiba teljesen bemászni már nem volt erőm, inkább a másik megoldást választottam: visszahuppantam az úttestre, és miközben hanyatt vágódtam, már ki is biztosítottam a fegyveremet.

– Ajtó bezár! – recsegtem. És mivel még nem tiltottam le a kihangosítást, kétszer négyszáz watton mennydörgött a parancsom: – Teljes bezárkózás! Védd a fiút! És légy… jó wakker!

– Oxa.

Bodri máris elstartolt, és mindenki hallhatta, ahogy a kiskölyök tiltakozón kiabál és sikoltozik, hogy engem ne hagyjanak itt. Ettől egy kissé elérzékenyültem. Még soha senki nem aggódott ennyire miattam.

Kár, hogy most történik velem ilyesmi először – és utoljára.

De a sárkány mégsem zúdult rám. Éles rikoltással oldalra fordult, és bal felé libbent a Tsien-Scsin irányába. Egy pillanatra azt hittem, el akar menekülni, de aztán máris megértettem a manőver okát.

A ruszki Hokum bukkant fel a Bikuci takarásából. Miután kimanőverezte vagy kilőtte Bodri rakétáit, most visszatért, hogy bevégezze velem a dolgát. Nyilván csak képzelődtem, de szinte látni véltem a tüzérülésben Timur Nyevszkij kopasz feje búbjának csillogását.

Õk nyilván semmit nem tudtak a sárkányról. Így hát valószínűleg eléggé meglepődtek, amikor a kis szörnyeteg sebesen rájuk repült jobb kéz felől. A Hokum meglódult, próbált kitérni a támadás útjából, vagy szembe akart fordulni a „nagy testű madár”-ral…

…de erre már nem maradt ideje.

A sárkány odaért, kitátotta a száját, és alig nyolc-tíz méternyi távolságból kékes-vörös lángot fújt ellenfelére. A kopter megbillent, ablakai elolvadtak, lángoló alakok salapáltak a pilótafülkében, és a gép oldalazva sodródott még egy darabig, aztán lángolva zuhant alá a sikoltozó, tehetetlen tömegbe, valahol a Kistemplom közelében.

Közben megérkezett a H-Turulos Fujitsu-Chinook, és két rakétát is kilőtt a sárkányra. Az azonban lefelé bucskázott, hurkot írt le, egyenesen szemberepült a kommandós kopterrel, s hiába lőtték, átsiklott a gép hasa alatt, s máris felfelé suhant az égbe.

Az őt követő rakéták rosszul reagálták le ezt a manővert. Egyenesen az útjukba kerülő Fujitsu-Chinookba csapódtak, és ahogy a robbanás elsodorta a tehetetlen gépet, nekicsapódott a Templom rozoga bal tornyának, és ledöntötte azt.

A sárkány újra fordult.

Rázúgott a tömegben nehézkesen iszkoló Bodrira, és közvetlen közelről sárkánytüzet fújt rá. A kékes vöröses lángok beburkolták a gépkutyust, és úgy tűnt, mintha elnyelték volna lökhárítóstul-kipufogóstul. De aztán oltóhab fröccsent szerte a rejtett résekből, és a lángok javarésze elenyészett, csupán a kerekek lángoltak még tovább, koromfekete füstöt okádva. A gumi teljesen szétégett, de a nagy hőtől még a felnik is elolvadtak, és még a tengely is elhajlott. Ám úgy tűnt, a tömör páncélzatban, amelyet amolyan Batmobil-szerűen magára burkolt, amikor a bezárkózást parancsoltam, nem esett sok kár.

Bodri döcögve próbált tovább menni, de a jobb oldali, elhajlott tengelyvég belezuttyant egy minikatyusa ütötte kráterbe, és beszorult. A kocsi körbe-körbe forgott, akár egy eszelős.

A sárkány ismét rárepült, és újfent kékes vörös lángok burkolták be a páncélozott karosszériát. Fröcsögött az oltóhab, és a lángok közül géppuskalövedékek és rakéták röppentek rá a sárkányra nagy mennyiségben. Ám a kis szörnyeteget még mindig védte az a láthatatlan pajzs, és eltérítette az összes lövedéket, a rakéták pedig idő előtt robbantak, és a közelből eliszkolni próbáló szerencsétlenekben tettek kárt.

A sárkány még egyszer rárepült a kocsira, és ismét körbeokádta lángjával, ám a páncél épp hogy felizzott; már hűtötte is a szertefröcsögő oltóhab.

Bodri még sérülten is jól védte magát.

– Ez az, kutyus! – harsogtam. – Fröcsögd szét a pirinyó agyát!

Na, most már én következtem.

A sárkány felém röppent.

Felkönyököltem, nekifeszítettem a hátam egy ott heverő hulla vérmocskos oldalának, jól megmarkoltam a Kályhacsövet, és elkezdtem pumpálni a robbanóskulókat a lefelé zúgó, kis dögre. Ennyi erővel akár meggymagokkal is köpködhettem volna. Még csak megakasztani sem tudtam a lendületét.

Már láttam, ahogy kitátja a pofáját, és szinte érezni véltem a pokoli lángok forróságát.

Ám ekkor a kis szörnyeteg minden eddiginél élesebben felrikoltott, és oldalra libbent.

De már elkésett.

Egy öblös hasú, karcsú, fekete cápaárny rajzolódott ki a háta mögött, és fényes villanások sisteregtek végig az alig harminc-negyven méteres távolságon. Nem tudom, miféle rakéták lehettek…

…de az eddigieknél biztosan jóval hatékonyabbak.

A két légi torpedó csaknem egyszerre találta el a kis sárkányt, és ahogy sárgásvörös lánggömbbé változva felrobbantak, á szárnyas szörnyeteg konfetti nagyságú cafatokra szakadt.

És a lángok, melyek elégették még ezeket a konfettiket is, a futótűz – vagy inkább suhanótűz – sebességével tágulva végigrobogtak a város légterén. Nem pörköltek meg senkit, nem lobbantottak lángra egyetlen hőlégballont, nem gyújtották meg a vitorlázógépek szárnyait…

…ám amerre terjedtek, milliárd és milliárd tűhegynyi, színes pontocska villant fel újra meg újra, újra meg újra, újra meg újra.

A nappali égbolt a város felett színes fényárban úszott, ahogy a kavargó, színes pontocskák káprázatos mintákba álltak össze, mielőtt végleg kihunytak, hogy a helyüket újabb pontocskák, újabb minták vegyék át.

Szavamra mondom, mintha egy hatalmas Szipp típusú pollenégető lépett volna működésbe, titáni méretű nagytestvére annak a remek kis szerkezetnek, amit Bodriba építtettem!

És a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem csak egy légből kapott hasonlat: valóban a pollenek égnek el. Nyolc-tízezer agresszív kis gazfickó légköbméterenként.

És miközben ez a káprázatos, soha nem látott tűzijáték végeérhetetlenül folytatódott, az XXL-es Apacs lejjebb ereszkedett. De nem azért, hogy leszálljon, vagy még valakire lődözni kezdjen, hanem, hogy jobban halljuk a hangszóróiból áradó üzenetet:

– Boldog áugusztus huszádikát, ámberek! Ez most már nem csák áz Álkotmány Önnepe, hánem á Sárkányölés Önnepe is is, bászki!

És ahogy a gép orra félkörben elfordult, hogy aztán visszaolvadjon az álcázó láthatatlanságba, a pilóta melletti ülésen egy torzonborz cimbalomfejet véltem látni, meg még azt is, mintha feltartott középső ujjával játékosan felém intett volna:

– Gém? – hüledeztem, és bár minden tagom sajgott és ezernyi sebből véreztem, visszatarthatatlan dühvel buggyant ki belőlem a bosszús röhögés. – Gém?!…

Ám az Apacs már eltűnt; csupán egy homályos árny kúszott tova a messzeségbe, ahogy – dacára a láthatatlanságnak – a sziporkázó kis fénypöttyök nagy pontossággal kirajzolták félelmetes formáját.

Én még mindig rázkódtam a megkönnyebbült bosszús röhögéstől.

– A nyakamat rá… az ott Gém volt! A nyavalyás fattyú!… Legyőzte a Sárkányt! Szarrá lőtte!… – És elemi erővel hömpölygött végig bennem a megkönnyebbülés. – Győztünk!… És én hős vagyok! Megmentettem az Elnököt!

Kezdtem tényleg fellélegezni. De amúgy istenigazából!

– Hurrá! Bodri, ide hozzám! Jó kutya… okos kutya! Kapsz tőlem egy hatalmas, olajos velőscsontot!

– Oxa.

Bodri visszafelé tolatott hozzám. Mindenki boldogan, álmélkodva ordibált. Láttam, ahogy H-Turulos kommandósok trappolnak felém a dísztribün irányából, élükön az aggódóan morcos Téhátéval.

– Sikerült, Tetű, sikerült!

Meg se lepődtem, amikor mocorogni kezdett a hulla a hátam alatt.

– Ettől a jó hírtől még a holtak is felébrednek, mi, csavinyák pajtás? – üvöltöttem rekedten, és zsibbadt bal könyökömmel megböktem a hasát. – Túléltük, wazze, túléltük!

– Da.

Valami a lapockáim közé feszült. De még ez se bírta elrontani az örömömet.

– Mi a hekk ez a szúrós, hideg vacak?!

– Podárok, daragij druzjá – felelte a tesó, és egy minikatyusa biztosítózárának semmi mással össze nem téveszthető kattanását hallottam. Majd erősen oroszos akcentussal, de kifogástalan magyarsággal a következőket mondta: – Csókold meg helyettem Irinát a pokolban, és mondd meg neki, hogy Sztyopa üdvözli!

– Sztyopa!? – Csak most ismertem fel a hangot. Rettegett Iván egyik leghírhedtebb bérgyilkosán hevertem. – Sztyopa?!

– Sajnálom, Tetű tesó…

– Várj, Sztyopácska! – próbáltam menteni a bőrömet. Téháté és társai már húsz lépésen belül jártak. – Nem én csesztem szét Kismoszkót! Nem én öltem meg Szerzsit meg Irinát! És az a „Ne sírj értem, Málenkaja Moszkva” a tegnapi koncerten csak egy ostoba tréfa volt!

– Már rég tudjuk, te tulokfej! – dörmögte rosszallóan. – És még meg is úszhattad volna… – Hirtelen siránkozóvá, megbántottá vékonyodott a hangja, mintha engem hibáztatna azért, amit most kedve ellenére meg kell tennie: – De mi a szutykos bosrán anyád göthös térde kalácsáért kellett Timur bátyuskát „fényesre vikszolt seggfej”-nek nevezni?!

A minikatyusa valahol a testem középtáján robbant, szétvitte az egyik vesémet, a májamat, a gyomromat, a beleimet, és eltörte a gerincemet.

Hát ennyi, ez az én történetem.

Így haltam meg.