– De té is tudod, hogy nékem semmi közöm…

– Én tudom. De vajon más is tudja? – Megrángattam kissé, hogy felrázzam az önsajnálatból. Aztán megbiztattam: – Csak egy módon rághatod ki magad a szarból, Gémevics pajtás: ha elárulod a megbízód nevét.

– Miféle mégbízó? Én sokáknák dógozom!

Grimaszoltam.

– Oda se neki. Felsorolod mindent, aztán majd én kizárásos alapon eldöntöm, kire gondolok. – Ám persze mielőtt trükközni kezdhetett volna a fortélyos agyával, helyre billentettem a lelki egyensúlyát. – Csak tréfáltam, pajtás… mondd szépen az igazi nevet!

Összeszorított szájjal kussolt, és úgy meredt rám, mintha apró vasvillákat rejtegetne a tekintetében. Tíz másodperc alatt felnyársalt vagy tíz tucatszor.

Miközben ily módon csevegtünk, becsapódott a közelünkben egy kurta sorozat, és az erősítő berendezés lángokat öklendezve az égig robbant. Eltalált néhány műanyagbillentyű, amin különböző jelölések látszottak, de nem tettek kárt sem bennem, sem a cimborámban.

Ellenben az egyik Rézfogú zenészpajtás – asszem, a balalajkó – felbukott, és szétkente az orcája vérét a színes kövezeten. De a várakozással ellentétben nem halt meg, kóvályogva feltápászkodott, aztán megrázkódott, akár egy ázott kutya, és kerge bakugrásokkal rohanni kezdett.

– Fussunk! – üvöltötte Gém, és megpróbálta kirángatni magát a szorításomból.

Megbillentettem, és a combjába elefántpusszantottam. Miközben dőlt, elővillantottam a Kályhacsövet, és odadurrantottam, ahol á legtöbben kavarogtak. De túl sokat nem élvezkedhettem, mert már fogytázott az energiaszint. Még négy-öt lövés, maximum, aztán akár furulyának is használhatom a stukkerem, másra úgysem lesz jó.

De a fene se akart itt leállni feldühített ruszki tesókra lődözgetni. Csak azért zúgattam ki a maradék tölteteket, hogy fedezzem a visszavonulásunkat, meg azért, mert mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen érzés ócskavassá durrantani ekkora bazi nagy hangfalakat!

Ám amikor két helikopter kezdett leereszkedni a félhomályból, én is jobbnak láttam beszüntetni a hősködést. Megragadtam Gémet, és gyengéd erőszakkal – pár szolid rúgással és orrbavágással – értésére adtam, hogy ne hemperegjen itt.

– A Templomba! – sürgettem. – A Templomba!

– Ném fognák beengedni! – nyüszítette Gém. – Fegyvéresen!

Engeeeem?! – Nagyon csodálkoztam. Elvetélt gondolat! Pont engem ne engednének be?! – Csak gyere, gyere! És bízzál bennem!

A Templom többszörösen megvasalt, páncélozott kapuját már valóban elkezdték bezárni, de amikor ráfüttyentettem a pirosfehérzöld dísznadrágot viselő csuhásra, azonnal megtorpant, és nyitva hagyta résnyire. Felismert, nyilvánvalóan.

Meg is veregettem a vállát, amikor odaértem:

– Köszike, Zászló gatya…

– László, hm… – Hatalmas döndüléssel becsapta mögöttünk a dupla páncélajtót, és egy pittyegő távvezérlővel keresztbe kattintotta a behatolásgátló rudakat. – László atya a nevem, fiam… nem Zászló gatya.

Kopogtak odakinn a golyók a páncélon, akár a jégeső.

– Nem vagyok a fiad, de rendes tőled, hogy még megvártál! – búboltam meg a díszes nadrágú, ősz egyházfit kedvesen. – Hoppsza… bocs, a parókiádért… vagy mi… a parókádért. – Míg a padlóra hullott álhaja után kaparászott, igyekeztem helyrehozni vétségemet. – Mit szólnál, ha újabb két évig bevállalnám a Templom rezsijét?

– Három év jobb lenne!

– Ó, ti papok! – röhögtem fel akaratlanul. – Jobban járna a világ, ha inkább kofának mennétek! Mert hogy valójában négy évet akartam ajánlani.

Nagystílűen vállat vont.

– Na jó, legyen négy év… meg a templomi orgonát is fel kellene újítani.

Ez kissé gyanús lett, mert nem láttam idebenn semmiféle virágot, ami felújításra várt volna. Hülyíteni próbált az öreg; azt hitte, beveszem.

– Orgonát? – horkantam fel. – Nem méltó az az egyházhoz. De ha gondolod, pár cserép orchideát szívesen megfinanszírozok.

Odakinn dühös öklök dörömböltek a bejáraton.

A Templom belsejében elég sokan cidriztek rémülten. Akik ide menekültek, nem nagyon örültek a közelségünknek. A lelkük mélyén érezték, hogy összefüggésben lehet velem – és persze Gémmel – ez a nagy felfordulás. Azok a durva fickók odakinn az én véremet akarják…

…de nem esnek kétségbe, ha más vére is kiomlik.

A keleti oltár előtt felismertem szinte a teljes Rézfogú Bandát. (A meglőtt balalajkással együtt, persze.) Ők külön klikket alkottak, és fenyegetően bámultak felénk.

Odaintettem nekik a Kályhacsővel. Már egyetlen töltet sem maradt a stukiban, de ők ezt nem tudhatták, következésképp visszafogták dühöngő energiáikat.

És csak most döbbentem rá, hogy egy ideje már Gém is gyanúsan csendben volt. Jött velem, engedett a gyengéd erőszaknak, és mindvégig csukva tartotta a pofázmányát.

Hm. Ez úgy nagy általánosságban nem volt szokása.

– Bajod van? – dörmögtem, miközben Zászló gatya végigvezetett bennünket a padsorok között a keleti oldalhajóban lévő oltár irányába. – Járasd a pofád, ha tetszik… még az is előfordulhat, hogy nem verem be.

Kutatóan szemlélt. Mintha most látna első ízben tetőtől talpig, teljes életnagyságban.

És még most sem szólt semmit.

Ezt jó jelnek vettem. Egyfajta pozitív jellemváltozásnak.

Zászló gatya pontosan tudta, hová szándékozok menni, és határozott léptekkel vezetett. Mielőtt besurrantam volna az oltár mögé, megesett a szívem a komoran bámuló cigánybandán. Régi jó cimborák. Meg aztán nem kizárt, hogy a közeljövőben még a hasznomra lehetnek.

Visszatolattam, és kegyesen odaintettem nekik.

– Na mi van, marhák… jöttök, vagy tovább kérődztök?

És most értettem meg, honnan kapta az együttesük a nevét; ahogy egyszerre vigyorodtak el valamennyien, olyan csillogás támadt, hogy a napra lehetett volna nézni, de a kivillanó rézfogakra nem.

Valószínűleg ugyanahhoz a fogorvoshoz járhattak.

Csak az egyikük szájában nem villogott semmi, de momentán ezzel nem törődtem…

Zászló gatya zörgő kulcscsomót húzott elő a csuhája alól, és addig zörgette, míg fel nem spannolta az agyamat egészen a kupoláig.

– Mi a hekk van már?! – hördültem fel türelmetlenül. – Elküldjek lakatosért?! Vagy inkább Allahhoz imádkozzak?

Az ősz parókás pap végül megtalálta mind a három kulcsot, melyek az oltár mögötti vasajtót nyitották. Amikor az ajtó kitárult, még Gém is nagyon pislogott. Bamba arckifejezéséből arra következtettem, nem igazán tudja, mi történik és hogy hová megyünk.

Egy pillanattal később a Rézfogúak is ott csillogtatták adottságaikat mögöttünk.

Zászló gatya felkattintott egy kékesen izzó műgyertyát, aztán valamivel arrébb egy másikat.

– Tessenek vigyázni a töredezett lépcsőfokokra! – dörmögte. – Balesetveszélyesek… Nincs pénzünk a felújításukra, ugyanis… Ámbár…

– Fogd be! – förmedtem rá rendreutasítóan. – Nektek isten pénze se lenne elég!

– Épp ezért kell nagylelkű adományozókhoz fordulnunk.

Többen gyanakodva meredtek rám. Legfőképpen Gém.

– Ugyan már! – mentegetőztem. – Pár ezer eurupcsi nem nagy pénz a lelki megváltásért.

– Te hiszel istenben? – kérdezte az egyik Rézfogú tamáskodva.

Kiröhögtem.

– Hülye vagy, wazze?! Már hogy hinnék?… De biztos, ami biztos… Ha esetleg, minden meggyőződésem ellenére, mégis létezne, lerendezhetem a dolgot egy kis előzetes paraszolvenciával.

– Ezért a gyalázatos istenkáromlásért elmondasz tíz miatyánkot! – förmedt rám Zászló gatya. – És kifizeted a szétlőtt bejárati páncélajtó javíttatását!

– Nem is lőtték szét!

– Még.

Fejet hajtottam az észérvek előtt.

– Rendben, fizetem az ajtót. De a miatyánkot rebegje el valaki más! Odáig én nem süllyedek!

Zászló gatya újabb zárakkal bajlódott.

– Akkor majd lesüllyedsz te… a pokolba!

– Hát nem ott vagyok?

Senki sem vitatkozott velem. Kinyílt az ajtó, és egy dohos, penészszagú, föld alatti folyosó tárult fel előttünk.

Mivel mögülünk harsány kiáltozás és csattogás hallatszott, az egyik Rézfogú máris megindult volna a járatban, Zászló gatya azonban a vállánál fogva visszarántotta.

– Megállj, fiam! Mi nem arra megyünk!

– Nem?

– Ez itt a pokolba vezető út! Vagy tán nem látod a jó szándékot, amivel ki vagyon kövezve?

– Nos…

Az agg pap a távirányítója segítségével megpittyegtette a szemben lévő falat, és egy rejtett ajtó csikorgott félre előttünk.

– Erre! – szipákoltam, és mert a nózim ismét kezdett megkocsonyásodni, felhúztam a pollenmaszkot az orcámra. – Gyorsan!

Aztán amikor a Rézfogú csavinyákok csak értetlenül toporogtak, pár szóval elmagyaráztam nekik a helyzetet:

– Gyertek már, vagy szétrúglak benneteket!

Ez a kurta magyarázat is hatott. Nem akartam kitérni olyan részletekre, miszerint az egyháznak tett nagylelkű adományaimnak köszönhetően sikerült kiépítenem itt egy frankó menekülési útvonalat, Pár évvel ezelőtt, amikor egy bizonytalan ügynek köszönhetően felforrósodott a lábam alatt a talaj, úgy gondoltam, nem árt, ha fenntartok egy biztonságos járatot, amelyen szükség esetén elillanhatok. Az Arany Bikuci és a Templom között alig pár száz méternyi tér van; némi pénzbefektetéssel fúrattam egy titkos alagutat, amely összeköti a két jeles intézményt. És további pénzáldozatokkal sikerült rávennem az egyház prominens személyeit, hogy ezen infrastruktúrám léte titokban maradhasson.

Mint az tapasztalatból tudtam, az egyház remekül tud titkot tartani. És bár jó alaposan megvágtak anyagilag, a titoktartásukban eddig nem csalódtam. Sőt…

Amikor az alagutat kiépítettem, mindig is úgy gondoltam rá, mint „menekülési” útvonalra, és meg se fordult a fejemben, hogy az első szükséghelyzet idején éppenséggel fordítva használom majd: vagyis nem a Bikuciból lógtam a Templomba, hanem épp a Templomból igyekeztem besurranni a felbolydult Kósa-tér alatt a Bikuciba.

Zászló gatya itt elbúcsúzott tőlünk.

– Isten áldása kísérje utatokat, fiam, és a szentlélek gondoskodjon róla, hogy ne feledkezz meg az ígéretedről!

– Na hümm. Oxa. Vigyázz magadra te is!

A titkos ajtó becsukódott mögöttünk, és én biztosra vettem, hogy a parókás pap mindent elkövet majd, hogy tévútra vezesse üldözőinket. Én álltam a kis társaság élére.

– Nyugalom és kuss! – instruáltam követőimet. – Pár perc alatt kijutunk, aztán lehet szétszéledni!

A keskeny járatot szűrt lila fény világította meg, amely a plafonból áradt. Oly csekély volt a megvilágítás, hogy a szemüvegem automata szabályozója folyamatosan oda-vissza kapcsolgatott a normál és az infra között. Az első két percben csaknem beleőrültem, aztán kézi irányítással fix normálra váltottam, és valamelyest elmúlt a heveny gyilkolási kedvem.

– Ez itt… miféle terem? – érdeklődött Gém, miközben egy az eddiginél valamivel jobban megvilágított csarnokon haladtunk keresztül. A falakon hatalmas festmények sorakoztak.

– Á Devlábá! – sziszegte valaki. – Kutyá légyek, há áz ottán ném a „Golgota”…

– Az meg ottán áz „Eke és a homók”…

– Ecce homo – korrigáltam. Aztán rájuk ripakodtam. – Ne nyúljatok semmihez!

Gém úgy horkant fel, mintha máris tökön rúgtam volna:

– Ácsi! Ez itt áz elveszett Munkácsy!

– Igen, a Munkácsy-trilógia – dörmögtem. – De mint láthatjátok, nem veszett el… csak lekerült ide.

Most mit magyarázzam a tudatlan kreténeknek? A Déry Múzeum, amely túlélte a polgárháborút, nyolc évvel ezelőtt bekapta a végzetet. A városatyák – krónikus pénzhiánytól szenvedve – eladták a területet egy újabb bevásárlóközpontnak, a régi holmikat pedig elárverezték. Jó sok pénzembe került, mire visszavásároltam és „névtelen adományozóként” ide juttattam.

Egy kissé szégyelltem a dolgot, és abban maradtunk az egyházas atyafiakkal, hogy majd csak halálom után hozzák nyilvánosságra a dolgot – akkor is csak a nevem eltitkolása mellett. Hát nem égés lenne, ha kiderülne, miféle baromságokra költöttem a nehezen megszerzett pénzemet?

De addig is, néha-néha lejöttem ide, a titkos alagutamba, hogy elgyönyörködhessek a gigászi trilógiában és elábrándozhassak a régmúlt időkről.

Vásároltam valami „Siralomház” nevezetű festményt is ugyanettől a művésztől, ám az annyira lelombozott, hogy egy eldugott kamrában tároltattam, és csak akkor néztem meg, ha halálközeli élményre vágyakoztam.

Vagyis: maximum havonta egyszer.

Nos, ilyen vagyok én.

Hát nem bonyolult az emberi lélek, wazze?

De ha lehet, ezt a szégyenletes kis titkomat ne mondjátok el senkinek!

– Tetű, ez itt…

– Ócska másolatok! – hűtöttem le azonnal a kedélyeket. – Á-kettes darabokból összeragasztott, fénymásolt poszterek.

– Jáááá… Pedig má' ázt hittem…

– Csak nem gondoljátok, hogy milliókat adnék ki vacak mázolmányokért? – förmedtem rájuk. Erőltetetten röfögtem: – Ugyan már, csavinyákok…

Pillanatokkal később a föld alatti képterem elmaradt mögöttünk, és pár tucat lépcsőfokot megmászva felhágtunk pinceszinti magasságba. Némi – általam elkövetett – kulcsmágiát követően a Bikuci föld alatti parkolójának egyik oldalsó szerelőkamrájában bukkantunk elő. A többiek legfeljebb csak sejtették, merrefelé járhatunk, de biztosat nem tudhattak.

– És MOST álljunk meg! – javasoltam felkattintva a raktárban a vészvilágítást, és körbevillantottam kiürült energiaszintű Kályhacsövem a mögöttem tolongó kompánián. – Ne mocorogjatok, csávókáim! És senki ne kapkodjon a rejtett stukijához, ha arra kerülne a sor, úgyis én lőnék először. – Miután még most sem szűnt meg a mocorgás, flegmán rájuk vigyorogtam. – Ugyan már… ha ki akarnálak nyírni benneteket, nem mutattam volna meg a rejtett alagutamat.

– Ákkor meg mi á devlát akarsz tütünk?

– Csak azt, hogy egyelőre ne menjünk tovább! Ez itt biztonságos. Jó mélyen a föld alatt vagyunk, nem tudnak bemérni, nem tudnak levadászni. Ez az én titkos rejtekhelyem, amiről… eddig a pillanatig rajtam kívül csak az az Egy Ház tudott, de hát ők ugye megőrzik a gyónási titkokat. Úgyhogy itt nyugiban lehetünk, míg ha felbukkannánk az utcákon, gyanítom, még ebben a nagy tömegben is szemet szúrhatnánk valakinek… akinek nem kellene! Egyszóval pihizzünk! Lazítsatok, havernyákok, és közben beszéljük meg a továbbiakat!

– Ebben á büdös lyukbán? – érdeklődött a nádihegedűs, egy Barnabás nevű csávó.

– Nem büdös ez, csak dohos – biztosítottam. – És hogy oldjam a feszültséget, elárulom, ott, abban a fémszekrényben találtok konzerveket meg némi folyékony táplálékot, amit annakidején a biztonság kedvéért helyeztem el. Fogyasszatok csak nyugodtan, a vendégeim vagytok.

Bár eleinte egy kissé tétováztak, de végül is, nem kellett túlságosan biztatgatnom őket. A négyszersülteket és a konzerveket némi bizalmatlansággal méregették, de a tíz-tizenkét éves, kiváló magyar borok ellen nem támasztottak kifogást. Pár perc sem telt bele, és a golyózáporból frissen menekült kompánia tagjai felfordított, üres rekeszekre és ládákra telepedve máris egy „huszonegyezés” nevezetű ősmagyar kártyajátékba kezdtek. Valamennyien játszottak, iszogattak, és hangosan röhögtek, veszekedtek, miközben gyűrött bankók cseréltek gazdát nagy sebességgel.

Szerencsére a raktár hangszigetelt volt, így nem kellett aggódnom, hogy a néha-néha felhangosodó vita vagy a kirobbanó, gúnykacaj nemkívánatos érdeklődőket vonzhat a közelbe.

Miközben a „vendégeim” berendezkedtek, én egy acéldobozból energiapatronokat szedtem elő, és csurig töltöttem a Kályhacsövet. Nyolc gránátskulót is találtam, így-azokat is beetettem a stukkerem tárolójába.

Mindeközben Gém szótlanul búsongott mögöttem. Szándékosan lassan végeztem az újrafegyverkezést, hogy ne nekem kelljen megszólalnom először.

Végül is ő unta meg előbb a hallgatást.

– Kiteregetjük á kártyáinkát, hé?

– Hát, momentán most nincs kedvem huszonegyezni, de ha szerzel egy harmadikat, tőlem ultizhatunk…

– Ne báromkoggyá' má', Tetű, bászki! – horkant fel. – Té is tudod, mekkorá szárbán gázolunk!

– Én már tudom. De vajon te… úgyszintén felfogtad?

– Áhá.

– Akkor áruld el, ki a megbízód! És ne beszélj mellé, ne mondd azt, hogy „há', hol ez, hol áz”, mert pontosan tudod, ki az az egy bizonyos személy, akire gondolok!

Pislogott, és mereven bámult valahová a szemüvegem közepére. Most valahogy örültem, hogy a szememet nem láthatja.

– Eddig nem nagyon foglalkoztam az egésszel – dörmögtem. – Te hoztad a melót, én elvégeztem, megkaptam a pénzt, és nem firtattam, kitől származik. Nem érdekelt, vagy inkább mondjuk úgy: nem akartam tudni. De most más a helyzet. Tudnom kell! Tudni akarom!

– Há elköpöm, hálott cigány vágyok!

– De ha nem, akkor is – biztosítottam. – Mert nincs kétségem afelől, hogy a te segítséged nélkül is megtalálom… és mivel immár ország-világ tudja, mi milyen jóban vagyunk, biztosra veszi majd, hogy te árultad el.

Gúnyosan, megvetően elhúzta a száját.

– Há tudod, hol keressed, ákko' meg minek fággátózol?

– Mert még nem tudom – feleltem őszintén. – Én nem azt állítom, hogy már most tudom, hanem azt, hogy tudni fogom! Rákattantam erre az ügyre. És te ismersz engem. Addig megyek, amíg el nem kapom a csavinyákot!

– Vágy ámíg ő káp el tíged.

– Az is előfordulhat – ismertem el csendesen. – De jobb szeretném, ha nem így lenne.

– Há' persze, hogy persze!

– Mert ha én nem kapom el a fickót és nem viszem ki a városból az Elnököt holnap estig, Nyú Drcenben elszabadul a pokol, arra mérget vehetsz!

Gúnyos képet vágott, ám a bal szeme alatt megránduló ideg, sok mindent elárult a rejtett feszültségekről.

– Té még viccelőcc ezzel?

Nem értettem, mi ebben a poén, de mivel Gém sem röhögött az állítólagos „viccen”, én sem erőltettem. Ellenben a saját témámat igen:

– Figyelj, Gémicsek! – nyaggattam rábeszélő üzemmódban. – Jó sokszor kihúztalak már a szarból, te is tudod, és soha nem kértem többet annál, mint amiért bevállaltam a melót. Igaz?? – Megvártam, amíg tétovázva rábólint erre, aztán még hevesebben folytattam: – Itt az ideje, hogy kérjek tőled valamit, és te honoráld a sok éves munkámat!

Csak pislogott, nem szólt semmit. Arisztokratikus, bütykös körtét formázó képéről nem lehetett leolvasni, mire gondolhat.

– Súgd meg nekem azt a nevet! – nógattam. – Csak most az egyszer. Puszta barátságból. És nem azért, mert tudod, hogyha nem mondod el, akkor másképp kell kiszednem belőled! Tudod, hogy nem szívesen vernélek félholtra, és a fogaidat sem igazán akarnám meglazítani a bakancsom orrával!

Régi motoros volt már, nem ijedt meg a rejtett fenyegetéstől. Csak bámult rám morcosan, fapofával, és még a szeme is egyre kifejezéstelenebbül csillogott. Ám én beláttam a szemüregén át egészen a lelke legmélyéig, és érzékeltem, hogy valamennyire sikerült megérintenem…

Csak azt a különös érzelmet, amit felém sugárzott, azt nem tudtam hová tenni. Ostoba dolog, tudom, de volt egy olyan érzésem, mintha tudna valami olyat, amit én nem, és emiatt szánakozna rajtam.

Megrezzentem.

– Mi van? – krákogtam. – Mit válaszolsz?

– Semmit – felelte fojtottan. – Át kell gondolnom á dolgokat. Tudnom kell, mi á helyzet.

– Elmondom én, mi a helyzet – feleltem józan, higgadt hangon. – Az, hogy valamennyien szarban vagyunk, és csak akkor evickélhetünk ki belőle, ha összefogunk!

– Márhá jó! Te sodortál minket ebbe á szárbá, oszt' még néked jár á vágy pofád?!

– Hogy ki kit hova sodort, a békesség kedvéért… ne firtassuk! – javasoltam. – Beszéljünk inkább komoly dolgokról!

Nagy meglepetésemre Gém nem jártatta tovább a pofáját, és érdeklődve bámult rám.

– Elmondom, mi az ámbra – kezdtem. – Biztosan hallottál a lelőtt Elnöki Kopterről. Mert hogy ki, ha te nem… Hallottál?!

– Folytáthátod – biztosított Gém. – Nágyjából képben vágyunk.

– A Nádjával kapcsolatos vágyaidat hagyjuk ki az ügyből – tréfálkoztam. – A ruszkik már így is eléggé berágtak.

– Báromárcú!

Folytattam:

– Azért én körvonalazom a helyzetet, hátha van valami, amit nem egyformán tudunk. – Biccentettem. – Valakik lelőtték az Elnöki Koptert, s az Elnök kereket oldott. A nemzetbiztonságiak rástartoltak, de nem tudták előkeríteni. Ekkor belém helyezték a bizalmukat, és engem béreltek fel, hogy kerítsem elő a kis krapekot… Apropó, te tudtad, hogy az Elnök egy kövérkés, pulykatojásképű, tízéves kisköcsög?… Hm, igen? Honnan a hekkből?!

– Olvások újságot.

– Na mindegy. Én elég hamar elkaptam, de aztán kiderült, hogy mellétrafáltam, mert átvert a kis bitang. Ám mielőtt ez igazán kiderülhetett volna, elragadta tőlem egy csúnya, fekete XXL-es Apacs. Aztán, mivel épp neked kellett brusztolnom, Gémovics testvér, kiadtam a melót bérbe a ruszki havernyákjaimnak. Ők elcsípték a kistököst, és Málenkaja Moszkvába vitték. De mire odarepesztettem, hogy átvegyem a srácot, az imént emlegetett, randa, ipiapacs szétrúgta Kismoszkót, mint csiklandós csődör a patkolókovács szájában a bagót. Az én régi ruszki tesócimboráim, Szergej, Vogya, Irina meg a többiek… ez alkalommal nem úszták meg. Nekem semmi közöm hozzá, de Iván bátyuska rettentően dühös rám… meg most, hogy nyilvánosan megölelgettelek, most már rád is…

Grimaszolt.

Én meg folytattam:

– Közben a kormányerők is megunták a helybentopit, és idejöttek hőst játszani. Valamilyen okból azt hitték, a szerbek próbálnak nyomulni, és mivel szerb területen látták utoljára, odasiettek lövöldözgetni. De persze az Apacsnak nyomát sem látták. És szerény véleményem szerint csak azért röpült arra, hogy tévútra csalja őket. Ráadásul valami nagy galiba történik a csájnáknál is. A Mami halott, nem tudom, mi történt vele, azt sem tudom, ki lépett a helyébe, de attól tartok, olyasvalaki, akinek a személye számomra nem túl kedvező… – Vártam, hátha elkapok valami érzelmi reakciót, amiből kikövetkeztethetem, ő miként gondolja, de Gém mesterien művelte ezt a rezzenéstelen fapofát. – Aztán a csalódott kormányfiak összeakasztották a bajszot Iván Nyevszkijjel is, és az ő segítségükkel sikerült kijutnom Kismoszkóból. És itt tartunk most. Nem tudjuk, ki lőtte le az Elnök gépét, nem tudjuk, ki rabolta el, és nem tudjuk, hol van jelenleg. Egyvalami viszont már kezd körvonalazódni… méghozzá az, hogy a te titokzatos megbízódnak köze lehet a dologhoz. Ő olyasvalaki, aki a Négy Nagy Családon kívül áll… vagyis inkább fölöttük áll! Így van?

– Válószínűleg.

– Még nem tudom, ki ő – mormoltam –, ám azt már sejtem, merre keressem. Az Új Generáció háza táján, igaz?

Arra számítottam, hogy erre sem reagál, de tévedtem: sandán elmosolyodott.

Össze akar zavarni?

– Jól van, Gém, ha már olyan genyó vagy, hogy nem akarsz nevet mondani a régi cimborádnak, akkor csak néhány részletben segíts! Még szólnod sem kell, csak bólints vagy hunyorogj!… Köze van a megbízódnak az Új Generációhoz?

Bizonytalanul – de mégis jól érzékelhetően – bólintott.

Én, aki akár a nyakamat mertem volna tenni arra, hogy Gém semmiben sem fog együttműködni, úgy meglepődtem, hogy egészen fellelkesültem.

– Netán az az illető, akiről szó van, az… éppenséggel az Új Generáció vezetője? Bájron Etele?

– Ippenséggel nem – biccentett Gém. Majd hirtelen megeredt a nyelve. – Á Sárkány mozgatja á szálákát. Á Sárkány! Dé csák ennyit tudok róla. Személyesen még sose láttám. Összekötő révén vágyunk kapcsolatban.

– Összekötő révén? – tamáskodtam. – Ne mondd már, hogy nem tudod, kivel köt össze!

Vállat vont.

– Nem ákártám kutatni utáná.

– De te mindenkit lekutattatsz!

– Őtet nem. – A fejét rázva adott nyomatékot a szavainak. – Megbízok áz összekötőben, és emiátt nem kutákodtám utáná.

– Ugyan már! – háborogtam. – Miféle összekötő lehet az, akiben te megbízol?!

Közelebb hajolt, és olyan finoman lehelte a képembe, mintha csak arról akart volna meggyőzni, hogy nem fogyasztott alkoholt vezetés előtt, csupán egy negyed konyakmeggyet rágcsált el:

– Áz én Báját purdém.

– Mi?! – hökkentem meg. – A fiad? Gerzson? De hát ő… nincs is Nyú Drécenben! Te magad mondtad, hogy „cigányútra ment”!{27}

– Nem á Gerzson! – sziszegte Gém. – Hanem á kicsi… á Tihámér!

– A kis Tihi?! De hát ő még… óvodás…

– Meg áz eszednek á tokjá, áz áz óvodás! – csikorogta a csávinyák mélységes apai önérzettel. – Januárban betöltötte á nyolcát!

Hirtelen rádöbbentem: így igaz. A kis Tihamér lassan serdülni kezd. Csak valahogy az ismerős gyerekekről mindig azt hisszük, nem telik fölöttük az idő.

Mindketten hallgattuk, ahogy a hátunk mögött elmérgesedik a kártyajáték, és heves pofozkodássá fajul. De ez csak egy pillanatnyi fellángolás volt, mindössze egyetlen pofon csattant, és máris ünnepélyes bocsánatkérések, nagylelkű arcpuszizások, tarkópaskolások követték egymást.

Csak nehezen tudtam megemészteni, pedig logikus volt. A kis nyolcéves Tihamér az összekötő. Ő áll kapcsolatban azzal a titokzatos alakkal, a Sárkánnyal, aki a pénzes megbízásokat szállítja nekünk. Azzal, aki a város legnagyobb hatalmi tényezőinek is fölötte áll! Egy nyolcéves fiúcska dolgoztatja az apját. Egy nyolcéves fiúcska, aki nyilvánvalóan a tagja lehet annak a titokzatos szervezetnek, amit keresek.

A gyanúm csak megerősödött: az Új Generáció valóban tudálékos, tíz év körüli mutáns szörnyecskék szövetsége, akik a fejükbe vették, hogy megváltoztatják a felnőttek világát. S hogy ki a vezetőjük? Ki a Sárkány? Ki áll a mostani zavaros kavarás mögött? Ez számomra elég nyilvánvaló: Bájron Etele, az a pimasz kistökös, aki szórakozott velem a Málenkaja Moszkva alatti alagútrendszerben!

Ezzel még nem oldottam meg a rejtélyt. Az Elnöki Gép lelövése körüli hercehurca továbbra is érthetetlen marad…

…de legalább egy lépéssel ismét közelebb jutottam!

És új feltételezések kavarodtak fel üszkösödő tudatomban.

– Bájron Etele – kezdtem kimért hangon, és közben Gémet vizslattam –, aki az Új Generáció vezetője, a megszólalásig hasonlít az Elnökre. Ő a Sárkány… vagy ha nem ő, akkor a Sárkány parancsára ő lövette le az Elnöki Koptert, s el akarta fogni az Elnököt, hogy aztán a hasonlóságot kihasználva a helyére léphessen és ő ülhessen az Elnöki Trónra… vagy bármibe is, amiben az Elnökök ülnek! Ő akarja uralni Magyarhont, hogy felhasználja a hatalmát saját céljaira… vagy bármilyen kis ocsmányságra is, amit a fejébe vett. Erről van szó! Ám az Elnöknek itt is akadtak támogatói… valahogy sikerült meglépnie, s az én közbenjárásom révén egy időre kikerült a képből… Most mi a hekket röhögsz, te cimbalomfejű állat?

– Nem röhögök – biztosított Gém. – Csák jelzem, már megint báromságokát zágyvázol itten össze…

– Akkor meséld el te, mi folyik itt, ha ilyen okos vagy!

A fejét rázta.

– Aztát hiszed, tudom?! Nem, nem tudom én sem. De áz tutter, hogy á helyzet bonyolultabb, mint gondolnád!

– Rendben. Hol van Tihi? Beszélnem kell vele!

– Elment áz eszed, ámi sohá nem is volt?! – hördült fel Gém felháborodottan. – Há bele mered keverni á fiamat áz ügybe, én magam kányárintom körbe á nyákámon á csorbá élű bugylibicskámát!

– Nem tudok más nyomot, amin elindulhatnék!

– Dehogynem, té állát! – sziszegte Gém. – Ippen mostán gágyulálom á lápátos fűledbe!

– Nem mondtál semmit! Legfeljebb azt, hogy nem tudod, kit keresünk és azt sem, hogy hol.

– Én csák áztát mondtám, hogy nem kutáttám utáná, de ázt nem, hogy nem is kombináltám.

– Kombináltál??

– Te is kombinálhácc mingyá! Gondolkozzál! Hová vezetnek á szálák?

– Az Új Generációhoz.

– És hogy tudják ők biztosítáni á hátálmukát? Hogy tudják megfizetni ázokát, ákik őket szolgálják?… Gondolkozzál, sápádt árcú tesvírem! Honnán ván á píz?

Hirtelen úgy éreztem, mintha gyomron könyököltek volna kérődzés közben.

– Azt a jó büdös kurva… – El tudom képzelni, hogy teáscsészealj nagyságúra kerekedett a szemem a fekete szemüvegem alatt. – A Szipp Művek! Ők birtokolják a dúsgazdag Szipp Műveket!

– Ná látod, báromárcú… nem is vágy té olyán hülye, mint ámilyennek mutátod mágád!

Én még mindig csak hüledezni tudtam. Hogy lehet az, hogy eddig erre nem gondoltam. Négy Nagy Család uralja egész Nyíl Drcent, ám a város leggazdagabb, legjobban menő cége mindőjük területén kívül esik! És amennyire tudom, soha nem is fizetett egyik Családnak sem! Sőt, ingyenesen kereskedhetnek bármelyik területen, tele van a város Szipp-bódékkal, Szipp-standokkal, allergiások részére vájt Szipp Sóbarlangokkal, Szipp Kávézókkal, egyebekkel. Még a városi kismenő focicsapatot is a Szipp Művek szponzorálja!

Hogy lehet az, hogy eddig ez nem szúrt szemet nekem? Hogy lehetséges az, hogy nem szúrt szemet senkinek?

Hát úgy, hogy a Szipp Műveket azok a kis csodabogár szörnyecskék uralják, és emberfeletti ESP-képességeikkel megcsinálták, hogy senki ne foglalkozzon velük és senkinek te tűnjenek fel a visszásságok.

Hogy miképpen? Azt csak ők tudják!

És ahogy egyre jobban és jobban belegondoltam, kezdtek helyükre kattanni réges-régi történetecskék, érdektelennek tűnő közjátékok, események.

Amíg én agyaltam, Gém úgy meredt rám, mintha a homlokomon keresztül bele akarna látni az agyamba. Persze most nem volt ugyanolyan zavaró érzésem, mint amikor a Málenkaja Moszkva alatt a pulykatojás-pöttyös kisköcsög ténylegesen meg is tette ezt.

– Érted már, ugyebár? – zsörtögte Gém. – Tudod most már, hol keresd áz Elnököt!

– Naná, hogy a Szipp Művekben!

Rábólintott.

– Én is is ássziszem! De áztát nem hiszem, hogy sikerülne béjutnod á gyárbá! Á legjobbán őrzött terület á világon! És há ázon jár áz ágyád, hogy odáviszed á kátonákát… felejtsed el! – A fejét ingatta. – Há á kátonák megmozdulnák, ázok ott… megölik áz Elnököt és elstruccolnák! Á bombát meg félrobbántják!

– A bombát?! Mit tudsz a bombáról?!

– Csák ázt, hogy ván. Nágy bombá. Nágyon veszélyes.

– Jó, de mégis… miféle?

– Értsed meg… nem tudok semmi konkrétumot! Csák ázt, hogy ván válámi bázi nágy és veszélyes biológiái bombá… ámi há felrobbán… á devlá fogjá összeszedegetni á cáfátjáinkát késsel, villávál meg kiskánállál!

– Azt se tudod, hogy néz ki?

– Mondám, hogy nem.

– Miféle? Mi a hatása? Mikor akarják felrobbantani? Hol tárolják?

– Hággyá' má' lógvá, bászki! Há tudnám, bélegyónnám á gágyi ágyvelődbé! Én is csák filszávákbul ráktám össze, hogy ván egy nágy bombá váláhol… osztán ennyi, oszt' nem több, ámit tudok, he! – Mérgesen toppantott. – Már így is kinyálhátod á szurtos válágámát, hogy ennyit is elgágyogtám és segítettélek! – Nagyon csúnyán nézett rám. – Értsed már meg: á sáját purdém életét kockáztatom, oszt' mégis pofázok néked!

Megértettem. Az igazat megvallva épp ez volt az egészben a leggyanúsabb. Mert hogy…

Mi a hekk ez a nagy önzetlenség?! Miért mondott el ennyit is? Miért segít? Valahogy nem Kanalasra vall!

Fejet hajtottam.

– Igazad van. Már eddig is jóval többet segítettél, mint vártam. Pedig azt hittem, meg kell rugdossalak… mérget mertem volna venni rá!

Hirtelen paprikavörös lett.

– Ábbáhágynád végre ezt á báromságot?!

Rávigyorogtam.

– Tudod, hogy nem rugdosnálak… csak ugratlak.

– Nem, nem áztát! – mérgelődött. – Hánem ezt á méreg-dolgot! Há' nincsen néked lelkivilágod?!

Na, ezt most nem értettem.

– Mit vartyogsz?

– Áztát, á mérget, té mocsodík! Nem elég, hogy segítek, még emlíkeztetel is rája?

– Mi? – Hunyorogtam. – Mi a jó hekkről…

– Meg vágyunk mérgezve! – csikorogta. – Te meg én, mindketten! Osztán te még viccölódol is rólá, he?! Hogy ván neked pofád?!

– Mi?! Mi?!

– Ne mondjád má'… ne mondjád, hogy nem tudod!

Be kellett hunynom a szemem, hogy ne üssek meg és ne rúgjak meg senkit. Gyűlt bennem a feszültség rendesen.

– Ezír segítek néked, te bárom! – recsegte Gém. – Mer' hogy há nem visszük ki áz Elnök csávót, holnáp este nyó'cig, mindketten meghálunk!

– Na várj! Mi a hekkről beszélsz?!

Pislogott.

– Néked nem mondották? Hogy lehet áz? Mérget kaptál, csávó… te is is, meg én is is… és áz ellenszírumot csák akkor nyomják belínk, há teljesítettük a küldetísünket!

Akaratlanul is megvakartam a szemüvegem szárát, és megpróbáltam rendet teremteni az agyamban hömpölygő, felforrósodva fortyogó szökőárnak.

– Kik… kik… – Azt akartam volna megkérdezni, „kik tették ezt velünk”, de a nyelvem partra vetett halként csapkodott. – Kik… kik… klikk… klikk…

– Ők, ottan kint… á város hátárán.

– A katonák?

– Náná, hogy á devlá harapdálja cákkosrá áz összes mogyorójukát!

– De… mikor? Hol? – Nem bírtam megemészteni. – És mi a jó…

– Mérgezett pínz – sziszegte Gém egyre jobban eltorzult akcentussal. – A méreg á bűrön át jut be á vírbe. Há holnáp estig nem kapunk ellenszírumot, megmurgelunk.

Na, most döbbentem rá, mi történhetett! Most értettem meg, miért húzott gumikesztyűt az őrnagy – vagy mi a hekk volt is a nyavalyás rendfokozata –, mielőtt átadta a galacsinná gyúrogatott bankókat. A kezembe nyomta az egészet, és ahogy a bőrömhöz ért, a méreg bejutott a szervezetembe!

És hogy miért?

A rohadékok biztosra akartak menni, hogy nem cseszem át őket! Ha lelépek vagy kudarcot vallok, nem kapom meg az ellenszérumot… és többé nem kell attól tartaniuk, hogy kifecsegem a nyamvadt kis államtitkaikat, amiket a parancsnoki pavilonban az orromra kötöttek.

És bár jóval egyszerűbben is beadhatták volna a mérget… például a szanitéc a fürdőzés után, amikor ellátta a sebeimet… de meglehet, ez magánakció volt, s nem akarták a szanitécet meg a fél hadsereget is beavatni.

– A szemét rohadékok! – sziszegtem. – Hát ezért nem köszönt el tőlem Téháté… Nem volt képe a rohadt pofámba nézni!

– Te tényleg nem tudtád eztet, té jóárcú bárom? – csodálkozott Gém. – Én meg áztát gondoltam, azért jöttél hozzám ölelgetni á színpadra…

Nem bírtam válaszolni, még mindig cifra káromkodások és gyűlölködések hömpölyögtek az elmémben agyvíz helyett. A kezemet bámultam, és elcsuklott a hangom, amikor a bőrömön egy tízeurós átmérőjű; szabálytalan formájú, kékes zöld foltokat láttam.

Úgy tűnik, ez a mérgezés-dolog nem mese!

– Dögöljön meg mindegyik… – Aztán a szerencsétlen szerbinyákokra gondoltam, akiknek lerezsderóvkáztam az összes pénzt. Ezóta már biztosan elosztották: az ő óráik is meg vannak számlálva. Basszus!

– Egyet mondhátok… én aztán nem akarok ölbe tett kízzel á halálra várni.

– Miért, én talán igen?

– Ki kell találnunk valamit!

– Na persze – dünnyögtem. – Mintha az olyan könnyű lenne. Eddig tele voltam ötlettel és elképzeléssel… de mióta megtudtam, mi a helyzet, semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy most azonnal visszamenjek Ebesre, és seggbe rugdossak minden egyenruhás kormánybarmot, aki csak az utamba kerül! – A fogamat csikorgattam. – Mit szólsz ehhez, Gém? Odadzsalunk leverni a magyar hadsereget? Vérengzős kedvem van!

– Osztán mire mécc vele? – vetette oda csalódottan. – Szétrúgol néhány kövér katonái válágát, osztán akkor szípen kimúlsz. – A fejét ingatta. – Csináljuk meg inkább, hé! Kapjuk él ázt áz Etele purgyét, szedjük belőle, kicsoda á Sárkány, osztán majd ráérünk nékiállni egyenruhás seggeket rugdosódni, há benyáltuk áz ellenszírumot!

Bármily zizi volt is jelenleg az agyam, ezzel egyet kellett értenem.

Nyújtózkodtam, és megropogtattam az izmaimat.

– Igazad van… mint majdnem mindig. Csináljuk meg, pajtás! Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. De annyit mondhatok… ha azt a rütves kiborgnyákot még egyszer a kezem közé kapom…

Összeszorítottam mindkét öklömet, és olyan mozdulatot tettem, mintha heves csavarintással nyakcsigolyákat roppantanék el. Már a gondolatra is heveny orgazmusom támadt. Nagyon élveztem.

Közben Gém máris akcióba lendült. Megpróbálta mozgásba lendíteni vitatkozó cigány csávóit.

– Elég á zsugábúl, gádzsók! Ákcióra fel!

– Ezt a partit még végigjáccuk! – ellenkezett az egyik csávó, a Gedeon, és odamutatta a lapjait Gémnek. – Az összes suskát elvesztettem, de ha most nyerek, visszaszerezhetem… Tizenkilencem van. Ezzel jelenleg nyerő vagyok, de ha valamelyik gádzsónak bejön egy jó lap, az ingemet is elvesztem. Te, Kanalas, mit gondolsz, tizenkilencre ráhúzzak vagy ne húzzak…

Gém vállat vont, és elfordult. Nem foglalkozott a kártyával. Viszont a helyettem beugró citerás, egy nagy darab, tenyeres-talpas, lelógó bajszú, szénaboglya hajú csavinyák röhögve biztatta:

– Húzz rá, cigány, csak azért is… ha mindjárt az ingedért is!

Ismerős volt ez a hang. Úgy kaptam oda a fejem, mintha a hárommellű, topless szerb majorette ugrott volna elő a sarokból.

– Hijnye! – Csak ennyit bírtam kinyögni, mivel a bajszos, szénaboglya fejű cigány csavinyákban Tas Huba Töhötöm nevezetű hírszerző ezredest véltem felismerni.

A Kályhacső szinte magától emelkedett meg a kezemben. Hogy nem lőttem le a kiborgnyák ipsevicset azon minutumban…

…nos, az kész csoda!

Talán a kíváncsiságom, az mentette meg.

 

 

Volt bennem annyi jóérzés, hogy ha már úgy döntött, hogy cigány citerásnak álcázza magát, nem árulom el azon nyomban a valódi kilétét. Ámbár véleményem szerint azt csak a hülye nem látta, hogy úgy kilóg ő ebből a díszes társaságból, mint tekebábú a sakktáblából.

– Én most kimegyek… ööö… körülszaggintani – közöltem, és a Kályhacsővel Téháté felé böktem. – Te… gyere velem!

– Lazíts, haver! – vetette oda a kiborgnyák. – Nem kell konspirálni! A srácok tudják, ki vagyok.

– Egy mázlista állat! – közölte Gedeon, és indulatos mozdulatokkal gombolni kezdte az ingét. – Már megint királyt húztam, oszt' befuccsoltam!

Közben a többiek bólogattak, röhögtek, a vetkőző csávót ugratták, Téháté vállát veregették. Úgy tűnt, befogadták. A hekkbe a simulékony modorával!

Gémre pillantottam, ő enyhe gúnnyal, szórakozottan bámult vissza rám.

Naná, hogy ő is tudta kezdettől, ki citerál a bandában!

Cseppet sem lazult ám az ujjam a Kályhacső elsütő billentyűjén.

– No most akkor… az utolsó szó jogán… elmondanád a védőbeszédedet? – érdeklődtem.

Téháté szomorkásan legyintett.

– Most mit mérgelődsz?

– Nem mérgelődök, hanem mérgeződök!

– Amiatt ne parázz! – fölényeskedett. – Időben meg fogod kapni az ellenszérumot.

– Most is idő van. Miért ne kaphatnám meg most?

– Mert nincs nálam… De megígérem neked, hogy mielőtt a méreg hatni kezdene, megszerzem.

– Na kösz! És ha közben megnyuvadsz?

– Akkor majd megkapod valamelyik emberemtől. Ismered őket a kopterről.

– Nyugodtabb lennék, ha inkább…

– Most még nem kaphatod meg! – állította le a rinyálásomat határozottan. – Azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs nálam és nem is áll rendelkezésemre.

– Hm, de akkor…

– Valószínűleg erővel kell megszereznem valakitől – magyarázta. – Ám feltétlen ki kell várnunk a megfelelő pillanatot.

– És mikor jön el a megfelelő pillanat? – érdeklődtem. – Amikor már görcsökben fetrengek?

Biztatóan mosolygott.

– Nem lesznek görcsök. Amikor a méreg hatni kezd, szédülni kezdesz, látomások jelennek meg a szemed előtt, aztán észrevétlenül elveszted az eszméleted. Könnyű halál.

– Wazze! – Hirtelenjében nem is tudtam mit mondani.

– De erre nem fog sor kerülni. Időben közbe fogunk lépni, és megszerezzük az ellenszérumot mindkettőtöknek… de meg kell értened: nem cselekedhetünk idő előtt, különben mi is gyanúba keverednénk.

No persze, értettem én is az efféle taktikai időzítésekhez; csak éppen utáltam a dolgot, mert most az én seggemről volt szó.

Azért még nem adtam fel, hogy kihúzzak a kiborgnyákból valami használható információt.

– Beavatnál végre, mi a hekk folyik itt? – érdeklődtem. – Mi ez a nagy szarkavarás?

Vállat vont.

– Mi lenne? A kormányon belül nem egységes a hozzáállás. Nem mindenki szeretné élve és épségben viszontlátni az Elnököt. Némelyek saját gesztenyéjüket próbálják sütögetni az izzó parázs fölött, mások… úgy gondolom… az Új Generáció érdekeit szolgálják. Pénzért, pozícióért, ki-tudja-mi-másért… Erről van szó. A többség, úgy hiszem, még azok is, akik alapvetően hűek az Elnökhöz, azt szeretnék, ha nem hiába sorakozott volna fel a város körül a sereg. Zavarja őket ez a titokzatos szervezet. Azt szeretnék, ha okot szolgáltatnának végre a beavatkozásra.

Értetlenül ingattam a fejem.

– De hát mit gondolnak? Hogy idejöhetnek és rommá lőhetik Nyú Drcent?

– Csak egy részét – emelte fel az ujját Téháté. – De ha az Új Generációnak sikerülne felrobbantania azt a bizonyos biológiai bombát… amelynek mibenlétéről valóban semmit nem tudunk… az elegendő ok lenne, hogy a hadsereg karanténba zárja a várost, átvegye az uralmat, szükségállapotot rendeljenek el, és alapos tisztogatást végezzenek. Nemcsak az Új Generációval számolhatnának le eközben, de a Nagy Családok befolyását is alaposan megcsorbítanák. Új alapokra helyeznék Nyú Drcen felosztottságát. Kinyomnák az ország testéről ezt a gennyes pattanást.

– És te… kinek a pártján állsz?

– A sajátomon – felelte a kiborg csendesen. – Én nem a kormányt szolgálom, hanem az Elnököt. Meg akarom találni. Élve. Épségben. Bármi áron.

Ó, a hekkbe!

Olyan bárgyún bámult rám, hogy kénytelen voltam elhinni neki! Ez egy nagy barom állat, de szívbarát margarin massza dobog az implantos mellkasában!

– Bármit gondolsz is rólam – folytatta a lelkemre dumcsizást –, én nem ártottam neked. Nem én mérgeztelek meg, mint ahogy Gém barátodat sem.

– Barátja a Gém a halálnak, de nem nekem! – igyekeztem leplezni a zavaromat. – Haggyá' mán lógva!

– Ahova most megyünk, nem hozhatok katonaságot, különben megölik az Elnököt – duruzsolta. – Titokban kell cselekednünk, és egy merész akcióval kiszabadítanunk. Aztán ha már biztonságban lesz, nem kell tovább titokban akcióznunk; leszámolunk a puccsistákkal, és megszerezzük az ellenszérumodat. – Megköszörülte a torkát, hogy még komolyabbnak hangozzon a következő bejelentése: – És természetesen a kialkudott összeget az utolsó eurocentig megkapod!

Tetszetős kilátások. Ám egy valami továbbra is izgatott.

– És a bomba? Mi a helyzet a rejtélyes biológiai fegyverrel? Nem kell attól félnünk, hogy ha elragadjuk tőlük az Elnököt, használni fogják a tömegpusztító kütyüjüket?

– Fennáll ez a veszély – jelentette ki Téháté őszintén. – Ám én bízom abban, hogy ha megtaláljuk a rejtekhelyüket, hatástalanítani tudjuk a bombát is. Ha pedig nem… – Furcsa, torz fintort rögtönzött. – Jön a nehéztüzérség, és a sárga altalajba döngöli a veszélyes városnegyedet…

 

 

Miután a kölcsönös lapkiteregetések és egyezkedések megtörténtek, elkezdtünk terveket szövögetni, mi módon hatolhatnánk be a világ egyik legjobban őrzött gyárának területére észrevétlenül.

Ennek módozatában annyifelé hajlottunk, ahányan csak voltunk, abban viszont, érdekes módon, mindannyian egyetértettünk; hogy csakis ott rejtegethetik az Elnököt. Más alternatívát elképzelni sem tudtunk.

– És válószínűlég ottán lész áz á kurva Ápács is is – fűzte hozzá Gém. – Úgyhogy nagyon óvatosnak kéli lennünk!

Ebben is egyetértettünk. Hosszan bólogattunk és csendben latolgattuk a lehetőségeket, és egymást méregetve vártuk, hogy előálljon végre valaki egy értelmes ötlettel.

– Tetű? – szólított ki merengésemből Téháté. – Te mit gondolsz?

– Én azt gondolom… hogy nem nekem kellene itt okoskodnom – feleltem szerényen. – De ha már meg lettem szólítva, megpróbálok hangosan gondolkodni… Hm, krghmm… Nos… Azt, hogy nyíltan megostromoljuk a Szipp Műveket, eleve elvethetjük. Mire bejutnánk, kinyírnák az Elnököt, vagy feltoszogatnák az Apacsra, és mire kettőt pislognánk, elillannának… Ezt a módszert tehát kizárhatjuk. Oxa? Vagy van ellenjavallat?

Többé-kevésbé egyetértő orcák bámultak felém; de legalábbis senki nem hozakodott elő ellenérvekkel.

– Titokban besurranni… hm, nos… ez lenne az optimális megoldás, ám ehhez némi háttéranyagra lenne szükségünk. Úgy mint a gyár teljes védelmi rendszerére, az alaprajzokra, az őrök mozgására, satöbbi, satöbbi… Ha ezeket kielemezhetnénk, talán megtalálhatnánk a gyenge pontot, ahol bejuthatnánk. Nos… szerintetek van arra reális eshetőség, hogy valahonnan lenyúljuk ezeket a rajzokat és adatokat? – Körülvillogtam a tekintetemmel. – Gém?… Téháté?… Valaki?… Na ez az, wazze, ettől tartottam.

– Van itt egy ismert hekker – dörmögte a kiborgnyák. – A „Gavallér”… ha jól tudom. Talán ő be tudna jutni a Szipp Művek rendszerébe. Tetű, te… kapcsolatban állsz vele, nem igaz?

– - Gavallér? – álmélkodtam. Aztán beugrott. – Ja… perszovics, a Bugás Jocóra gondolsz. Aha. Hm… nem rossz ötlet. Máris rácsippantok…

Ám mielőtt bekapcsolhattam volna a csuklófonom, Téháté elkapta a kezem.

– Nem foníthatsz! – sziszegte. – Rádiókuss van az akció végéig! Lehallgatnak.

Félretoltam a kezét.

– Nyugi, csavi! Bízz bennem! Ez a kamra totálbrutál. Védve vagyunk.

– Elfognak minden rádiójelet a körzetben…

– És mi a helyzet a közvetlen kábel-összeköttetéssel? – érdeklődtem némi intelligenciafölény-fitogtató pofakifejezéssel. – Azt hogy tudják lehallgatni, okostojás?

A kiborgnyomi úgy meredt rám, mintha valami csodálatos színekben pompázó kísértetet látna. Eddig valószínűleg nem nézte ki belőlem, hogy ennyire szakképzett vagyok a rejtett kommunikációban.

Az egyik faliszekrényből egy kábelcsatlakozót cibáltam elő, és sokatmondó „na-ezt-kapd-ki-wazze” vigyorral a csuklófonomra csatlakoztattam.

Persze, nem a Bugással kerültem közvetlen kábelcuppba, hanem a kedvenc négykerekű háziwakkerommal.

– Hé, Bodrinyák, mi az ámbra? – kedélyeskedtem. – Hogy ityeg a kipufiityeg?

– Wakker, wazze. Oxa van.

– Akkor hepaj. Hé, kutyunda, csörrenj rá a Bugásra a kódolt vonalon!

– Csörrentem.

Oldalra pillantottam, hogy learassam az elismerő pillantások túlérett kalászait, ám ehelyett a Rézfogú Bandától csak közönyös pislogásokat kaptam, Gém sandán vigyorgott, a kiborgnyák pedig villámló szemeket meresztett rám.

– Na, mi van, te nagy marha? – kedélyeskedtem. – Ki-be jár benned a hekk?

– Ez mégiscsak rádiókapcsolat – csikorogta. – Le fogják csummantani!

– Csummantsák csak! – rötyögtem. – Legalább tíz évig nem fog unatkozni a kódfejtő brigádjuk, amíg próbálják dekódolni az elhangzottakat.

– Minden üzenet megfejthető.

– Ha-ha-ha! – önelégülgettem. – Az implantos herémet teszem rá, hogy ezt soha nem fejtik meg!

– Ne becsüld alá a kódfejtő szoftvereket!

– Nagy ívben megszofthatják a veremet! – legyintettem.

Nem részleteztem tovább a dolgot. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt a kódot bárki vagy bármi is valaha megfejthesse. Ahhoz, hogy legyen valami támpontja, pontosan ismernie kellene, miféle művekre hivatkozunk. A kód ugyanis pofon egyszerű: minden egyes hangot egy ötös tagoltságú számcsoport helyettesít. Az első hármas: annak a digitális hanglemeznek a kódszáma, amelyet a kódolásban a Bugással együtt meghatároztunk. Kilencszázkilencvenkilenc zenei illetve prózai cd tartozik ebbe a felsorolásba. A második számcsoport kétjegyű: a track-szám. A harmadik kettes a tracken belüli kezdő percszám. A negyedik kettes pedig a percen belüli kezdő másodperc száma. Míg az ötödik kettes a hang vagy hangok hosszát adja meg. És mind az öt szám inverzbe fordítva, mx3-as kódolással tömörítve…

És mindezt természetesen úgy, hogy egy üzeneten belül egy hang sem érkezik ugyanazzal a kódolással. Vagyis…

Például az „á” hang egyszer az X Marks The Pedwalk együttes Cenotaph című EP-jének második trackjából (Never Dare to Ask) van kiemelve, míg a következő „á” hangot a Project Pitchfork együttes Dhyani albumának első számából (Lost Youth of a Prisoner) vesszük, a harmadikat az Umbra et Imago: Traume, Sex und Tod című lemezének hetedik számából (Erotica /Erotic Mixt) emeljük ki, a negyedik „á”-t az Apoptygma Berzerk: Soli Deo Gloria albumának nyolcadik trackjából (Spiritual Reality), és így tovább…

Mindezt a kódolást és dekódolást persze a komputerek végzik. Mi csak beszélünk, ám nem egymás valóságos hangját halljuk, hanem egyfajta zagyva, zenei egyveleget, hangonként egymáshoz illesztve, összefüggő beszédnek leképezve.

Ahhoz, hogy bárkinek is – aki elfogja és lehallgatja a hullámokat – esélye legyen megérteni, miről dumálunk, nem csak a kódolási metódusunkat kell pontosan ismernie, de rendelkeznie kell azzal a kilencszázkilencvenkilenc rendkívül ritka és beszerezhetetlen, múlt századi rétegzenével, amelyekből a nagy polgárháborút követő, könyvégető, cd-égető kulturális traumát követően alig-alig maradt fenn egy-két használható példány.

Vagyis: megfejthetetlen!

Aztán megjelent a Bugás. Az arcát persze nem mutatta meg, soha nem is szokta, de egy ősrégi, kócos fejű, űrsisakos rajzfilmfigura{28} jelent meg a kijelzőn.

– Tetű? – énekelte a zagyva kódhang a csuklófonom hangszórójából, extravagáns düb-dübbös zenei aláfestéssel. – Te még élsz?

– Alig.

– Hallom, Iván félmillás fejzsozsót nyomatott ki rád.

– Élve vagy halva?

– Inkább az utóbbi, testvér, az utóbbi.

Nem akartam ezen sokáig busongani.

– Figyelj, Bugás, be kellene hatolni egy rendszerbe.

– Vevő vagyok. Vesszenek a rendszerek!

– Szipp Művek.

– …

– Mondom: Szipp Művek – ismételtem.

– Van erre elég pénzed, testvér? – énekelte a dekóder.

– Talán.

Hosszú hallgatás után:

– Kétmillió euro?

– Belefér. Mehet az üzlet.

– Mi kellene bentről?

– Minden.

Még a zenei tika-tikán is átjött a csodálkozás:

– Minden??

– Főként a védelmi rendszer leírása, alaprajzok, miegymás…

 Tika-tika-tika-düb-düb-dübb…

Amíg a Bugás hallgatott, az ezredik cd-ről szólt valami eszelős, tika-tikás ritmus, hogy ezzel is összezavarjuk az esetleges lehallgatókat. Aztán a „Gavallér” újra rám reccsent:

– Húsz.

– Mi húsz?

– Millió.

Elképedtem.

– Elment az eszed? – Tika-tika, tika…

– Be tudnék hatolni – hangsúlyozta ki a Bugás. – De rá fognak jönni, és akkor… struccolnom kell a városból, de még az országból is! Ez sokba kerül, testvér.

– Nem kell struccolnod. Ha behatolsz, mi is behatolunk… és szétrúgjuk a karámot.

Tika-tika-tika-dübb-dübb-dübbbb…

Tika-tika-tika-dübb-dübb-dübbbb-tika-tika-tika…

Düb-dübb-diibbb-dübbb…

– Miért hallgatsz? – érdeklődtem.

– Nem – felelte ő. – Nincs üzlet. Felejts el egy időre!

Süket csönd. A tika-tika is megszűnt.

– A jó hekkbe! – leheltem döbbenten. – Még sose csinált ilyet!

– Talán azért – dörmögte Tas Huba Töhötöm. – Mert ő is az Új Generációba tartozik.

– Ez kizárt! – tiltakoztam.

A kiborg firtatóan meredt rám.

– Ki ő?

– Régi cimborám. Nem egyszer dolgoztunk már együtt.

– Ismered?

– Már hogy a hekkbe ismerném?! Elzárkózva éli az életét. Nem mutatkozik senkinek!

– Ez gáz! – sziszegte Téháté. – Mert ha az Új Generáció tagja… akkor épp most árultad el neki a szándékainkat!

Tiltakozni akartam, de nem bírtam. Igenis el tudtam képzelni a titokzatos kis seggfejről, hogy ő is egy tizenéves kölyök, aki érzelmileg kötődik az Új Generációhoz. És ha ez így van, akkor még az eddigieknél is nagyobb szarban vagyunk.

– Vagy ha egyenesen ő az, akit keresünk – latolgatta tovább Téháté. – Mi van, ha ő a Sárkány?!

– Kizárt! – Ráztam a fejem. – Az teljességgel kizárt!

– Vagy tudja, ki az…

Mozdult a kezem, hogy újra hívjam Bugás Jóskát, a Gavallért, de visszafogtam a mozdulatot.

Úgysem fog válaszolni! Minek erőlködjek!

– Nélküle kell bejutnunk – szögeztem le határozottan. Aztán valamivel kevésbé határozottan bámultam körül. – Van valakinek bármilyen ötlete?

– Igen – recsegte egy hang a csuklófonomból. – Nekem van.

A homlokom ráncoltam. Igaz, hogy a Bugás kifakult a kapcsolatból, de elfelejtettem bontani a vonalát.

– Bodri?

– Nos… valójában nem – csikorogta egy elkínzott hang. – Ámbár én is kutyául érzem magam! Órák óta bezárva ebben a szűk… kaszniban!

– Miiii?!

– Hát nem tetszik megismerni, Tetű úr? Széppataky Kázmér vagyok…

– Az ügyvéd!

– A „fogoly” titulus helyénvalóbb lenne! – siránkozott a nyavalyás. – Itt vagyok bezárva órák óta, és ez a gépállat nem enged kiszállni… pedig már nagyon-nagyon kell pisilnem!

Ja, persze, az ügyvéd! Róla teljesen elfeledkeztem. De bezzeg Bodri nem! Ott tartotta az utastérben…

…és gondolom, megrendszabályozta pár aprócska – avagy tán nem is olyan aprócska – áramütéssel, amikor szabadulni próbált a pórul járt ipsevics.

Akaratlanul is elvigyorodtam.

– Tetű úr! – rinyált a nyavalyás szívhez szólóan. – Könyörgöm, engedjen ki, mielőtt kénytelenségből csúffá teszem a szép bőrülését!

– Meg ne próbáld! – hördültem rá. – De… mit is mondtál az előbb?

– Azt, hogy már nagyon-nagyon kell…

– Azelőtt!

– Hát… segíthetnék bejutni a Szipp Művekbe… ha cserébe meg tetszene engedni, hogy… óóóó, nagyon kell pisilnem! Naggggyon- nagggon!

– Hogy tudnál segíteni?

– Óumbbbhfff…

A szemüvegbe épített óra kijelzőjére pillantottam.

– Kibírod még egy másfél óráig? – érdeklődtem.

– Óó-uhhh… – nyögte elkínzottan. Majd némi hallgatás után: – Hát… most már igen.

– Micsoda?! Összevizelted a bőrülésemet?! Ezért kiheréllek!

– Dehogy! – csikorgatta a fogát. – Csak vicceltem… De már tényleg nem bírom sokáig visszatartani!

Mérlegeltem a dolgot. Még legalább egy óráig lapulnunk kellene; odafönn, a felszínen és a Templomban a lődözgetős csavinyákok már biztosan tűvé tették értünk a környéket. De nyilván sejtik, hogy a közelben rejtőzködünk. Csak arra várnak, hogy felbukkanjunk.

– Komolyan beszélek! – csikorogta az ügyvéd fenyegetően, ám ugyanakkor el-elcsukló hangon. – A kocsibelső elárasztása már csak másodpercek kérdése…

Döntöttem.

– Bodrinyák! Védelmi rendszerek ki! Ajtó nyit!

– Oxa.

– Mehetsz! – szóltam az ügyvédnek.

Harsány fájdalomüvöltést kaptam válaszul:

– Á áóoooooooh! Ezt most miééééért?!

– Ja – kapcsoltam. – Tartalék védelmi rendszerek is kikapcs!

– Oxa.

Gém sündörgött oda hozzám.

– Ki éz á fura hangú csávó?

– A feleségem válóperes ügyvédje.

– És… mégbízol benne?

– Hülyének nézel?? – háborodtam fel. – Mondom, hogy ügyvéd.

– Mit kéres ez ittén?

– Egy klotyót… úgy vélem. Vagy valami oszlopot, ami mögé behúzódhat.

– Bárom! Áztát mondjád, mér' volt á kocsidban!?

Vállat vontam.

– Épp megrendszabályozás alatt tartom.

– És mostán, hogy kiéngedted… nem félsz, hogy keréket old?

– Bodri kerekeit hiába is próbálná eloldani…

– Né báromkoggyá' má, bászki! – sziszegte Gém egyre mérgesebben. – Érted, hogyán értem, nemde?

– Dede. – Vigyorogtam. – Van ennek a csavinyáknak most sürgősebb dolga is, mint holmi kerekek oldozgatása. Aztán mire elzárja a csapot, már meg is markoljuk a slagját.

– Aztát csák márkoljád te!

– Képletesen gondoltam – mosolyogtam, és már ki is kattintottam a titkos raktár rejtett ajtaját.

Az Arany Bikuci föld alatti parkolójának tágas csarnoka tárult fel előttünk. Nem lehetett túl zsúfoltnak mondani; s én tudtam, hogy az itt parkoló járgányoknak a háromnegyede számára még a „roncs” titulus is erős megtiszteltetés. Bodri nyitott ajtókkal várakozott a részére megvásárolt szervizkarámban; a halk zümmögésből arra következtettem, hogy a reparáló automatika javában működött. Ám köztünk és Bodri között félúton, tőlünk alig másfél pisilésnyire az egyik betonoszlopot célozgatva, behunyt szemmel ott csobogott az ügyvéd. Az ajtó csikordulására megrezzent, és nedves Z-betűt kanyarintott az oszlop oldalára.

– Ez az, Zorró, folytassad csak! – biztattam jó lelkűen. Aztán felszisszentem. – De ne a saját cipődre, wazze! Ejnye, havernyák!… Olyan lett még a drága nadrágod szára is! Azt ne hidd ám, hogy ilyen ázottan beszállhatsz a Bodriba!

– Nem is áll szándékomban – lehelte, és miközben megremegő kézzel elcsavarta a csapot és eltüntette a nadrágban azt a picike valamit, amiből ennyi rengeteg lé kifolyt, a mögöttem csoszogó cigány csávókat méregette.

Irigykedve, vélhetően. Néhányan ugyanis a jó példán felbuzdulva szintén slagolni kezdtek. Csak az ő kezükből kilátszott a „slag”.

– Na most akkor, pajtás – rángattam vissza a nedves valóságba –, mit is mondtál a Szipp Művekről? Be tudsz juttatni bennünket a falakon belülre?

– Az attól függ – morogta az ügyvéd sunyi képpel. – Ha segítek, leesik nekem is valami falatka az extraprofitból?

Mindig csak a rút anyagiak! Mivé vált ez a jópofa, kedves világ?!

– Talán egy falatka – feleltem. – Kábé, mint a nudli méretű pöszörőd, amit elsietve raktál el…

– Mi?

Elmagyaráztam:

– Csurran, cseppen…

– Ó, a manóba! – vinnyantotta restelkedve. – Ez akkor történt, amikor megrázott a nyavalyás kocsid! És ez bárkivel megtörténhet, ha áramütést kap a túlfeszülő hólyagjára!

– Majd fúvatunk rá meleg levegőt, hogy eltűnjön az a cikis folt. – Fapofával vigyorogtam. – De térjünk vissza az üzletre. Hogy akarsz bejuttatni minket?

– Hogy? – ismételte sanda pislogással. Aztán megadta a választ: – Jó pénzért.

– Hé, havernyák, ez az én szövegem! – reccsentem rá mérgesen. – Nem ám lenyúlod Tetű bácsi kedvenc stílusát!

Színlelt felháborodásom ellenére kezdtem megkedvelni ezt a gerinctelen földi gilisztát. Van vér a picike pucájában, hogy ilyen feszült pillanatban tréfálni mer velem!

– Mennyi esik le nekem, ha segítek bejutni? – kérdezte megátalkodott makacssággal. – Mégis, mennyi?

– Tíz százalék – vágtam rá.

– Tizenöt! – szögezte le ellentmondást nem tűrően. – Tizenöt, különben nem vállalom!

Vonakodva rábólintottam. Komor, sértődött képet vágtam, mintha neheztelnék egy ilyen pofátlan alkudozás miatt, ám ez eléggé nehezemre esett, mivelhogy lélekben harsányan röhögtem.

Minek a tizenöt százaléka, te barom?!

– Rendben, a hekk a pofádba! – csikorogtam megjátszott dühvel. – Ha tényleg bejuttatsz, megkapod a… tizenhá….

– Tizenöt, vagy semmi!

– …a tizenöt százalékot! Megkapod, wazze!

Leplezetlen öröm villogott oda-vissza a két füle között. A kezét nyújtotta.

– Mancsot rá!

Megragadtam a felém nyújtott kezet, és rezzenetlen képpel megszorítottam, amolyan a' la „tetű” Tetű módra. Recsegtek a csontjai; feljajdult, és belevörösödött. De legalább nem kérdezte meg, minek a tizenöt százalékában egyeztünk meg…

Elengedtem a kezét, mielőtt térdre roskadt volna előttem. Firtatón meredtem rá.

– Elő a farbával, csavesz! Mi az elgondolkodásod?

Négy-öt másodpercbe még beletelt, mire leküzdötte annyira a sziszegési kényszerét és az arcideg-rángatózását, hogy ki bírt erőlködni egy kényszeredett – ámde – roppant diadalmas mosolyt.

– Traráááá! – utánozta a cirkuszi trombitát fellengződve. – Mi van a kezemben?

– Izomgörcs.

– Nem abban, amit megszorítottál. A másikban.

Egy lekerekített sarkú, téglalap alakú plasztikát lengedeztetett az orrom előtt. Nem hitelkártyát, hanem valami bonyolult mintázatú kódlapkát.

– Az meg ott mi a hekk a még megnyomorgatatlan ujjaid között?

– Ó, hát mi is ez?… Na nézzük csak! Hohó… csak nem egy ma éjszakára szóló belépőkártya… egy bizonyos… ööö… – olvasta: – „Széppataky Kázmér ügyvéd úr és tiszteletreméltó VIP-es vendégei számára”. Ó, de igen! Ez éppenhogy az! Érvényességi dátuma augusztus tizenkilencedikén huszonkét órától huszadika reggel hat óra nulla nulláig szól.

Hú, de kurvára ripacskodott; simán befért volna a Csokonay színház amatőr társulatába egy nagyhököm erejéig ezzel a megnyilvánulásával.

Ám ugyanakkor teljesen paff lettem ettől az amatőr színművészeti produkciótól. Mint ahogy a bennünket körbeálló cigány csavinyákok is igencsak tátogtak, akár a partra vetett halak. Még Téháté is eltátotta a száját.

Ettől egy kissé megszédültem, és igencsak sajnáltam, hogy épp nincs nálam pár szem Tikk-Takk.

Kikaptam a diadalmas ügyvéd kezéből a plasztikát, és rámeredtem. Tényleg az állt rajta, amit elmondott. És valahogy nem kételkedtem abban, hogy ez a kártya hiteles! Valóban be lehet vele hatolni a Szipp Művekbe!

– Hogy… – Megköszörültem a torkom. – Khrn… Ezt meg hogy a jó büdös szájszagú hekkbe…

– Tizenöt százalék! – rivalgott a győzedelmes csavesz. – És Széppataky Kázmér úr kíséretében úgy sétafikálhattok ki és be a Szipp Művek kapuján, hogy még csak azt sem kérdezi meg tőletek senki, ki a hékák vagytok valójában!

– Hekkek – helyesbítettem. – Nem „hékák”… De a jó mindenségedet, embernyák! Ezt meg honnan szerezted!?

– Nyilván benne ván á virágkárnéváli díszétő bizottmánybán! – szólt közbe Gém tudálékosan, és e pillanatban én is megértettem.

A virágkarneváli kompozíciókat a város legjelentősebb vállalatai készítik. A mozgóképes járművekre szerelt, magyarocellek kifaragása és a száraz növények feltétele már napok óta folyik. Ám ahhoz, hogy a felvonuláson a kompozíció jól mutasson, az élő virágok felrakását a nagy nap előtti napon és éjszakán kell megoldani. Ez az utolsó éjszaka az igazán látványos, nagy hatásfokú díszítés ideje. És mindig vannak olyan prominens vendégek, akik akár nagy pénzeket is hajlandók kifizetni azért, hogy élményeket gyűjthessenek ebben az utolsó fázisban. Erre alakult a Virágkarneváli Díszítő Bizottság, amelynek tagjai idegenvezetőként kalauzolják végig a különböző munkahelyszíneken ezeket a megkülönböztetetten pénzes vendégeket. Akik aztán kedvükre élvezkednek a mozgalmas éjszaka alatt: fényképezkednek, videózkodnak, digizálódnak, bepezsgőződnek; bepálinkázódnak, megdugják a kapható munkásnőket avagy – beállítottságtól függően – a munkásférfiakat, vagy valamiféle morbid indíttatástól vezérelve beülnek a virágdíszítők közé rontani az amúgy is elég ingatag munkamorált. Na és a többi egyéb baromkodás.

Mint sejthető, ez az ügyvéd csavinyák épp egy ilyen kiscsoportos látogató óvoda vezetője lehetett, aki érvényes belépővel rendelkezett a Szipp Művekbe…

…no meg nagy valószínűséggel a város összes többi üzemébe is erre a jeles éjszakára, ahol csak virágdíszítő-munka folyik.

Hú de nagyon kapóra jön most nekünk ez a belépőkártya!

Valami azonban szöget ütött a fejembe.

– Azért ez elég érdekes… Én huszonkét bizottságnak is a tagja vagyok. Hogy lehet az, hogy épp ebből a bizottságból kihagytak?

Az ügyvéd nagyon pislogott. Ám nem ő, hanem Gém adta meg a kérdésemre a választ.

– Ennek á bizottmánynák éppenséggel is is té vágy áz elnöke, té márhá!

– Ahá! – horkantam fel sebzetten. – Akkor nekem hogy-hogy nincs ilyen belépőkártyám, mint ennek az összehugyozott nadrágú nyamvadéknak?!

– Talán azért – kockáztatta meg az ügyvéd félszegen mert a bizottsági elnök úrnak nem tetszik eljárni a bizottsági ülésekre!

– Ó, a hekkbe! – háborogtam. – Nehogy már még én legyek-a hibás! Hát egyik marha sem tudott érdemben rámcsipogni, hogy ugyan dugjam már oda a pofám a gyűlésre átvenni egy jó kis plasztikát?!

Az ügyvéd csak vigyorgott, de nem válaszolta meg a kérdésemet. A tekintetéből viszont az csillogott: „tizenöt százalék”.

– Na remek! – szögeztem le, túltettem magam a hirtelen jött csalódottságon, és igyekeztem tárgyilagosulni. – Hányan juthatunk be ezzel a plasztikával?

– Nyolcan, tízen, tizenketten… – felelte az ügyvéd: – Nincs meghatározva a létszám. Ám ha egy tucatnál többen lennénk, az már gyanút kelthetne.

Körbevillantam a Rézfogúakon. Nyolcan voltunk itt összesen. Belefér.

– De valami álcára szükségünk lehet – mormoltam. – Hogy olyanok legyünk, mint a hiteles… V1P-erák.

– VIP-esek – kotyogta közbe az ügyvéd. És azon nyomban a fejét is megingatta. – Semmi szükség álcára… Tavaly például jóval szedett-vedettebb külsejű alakokat kísértem végig a díszítőhelyeken, és minden flottul ment…

– Csákhogy éngem itten ismérnek – jegyezte meg Gém. A bandájából többen is bólogattak, egyetértően morogtak, és hasonló nyilatkozatokat tettek a reputációjukat

– Nos – szálltam be a sorba –, szerintem az én megnyerő pofázmányom is ott szerepel a nem kívánatos orcák listáján.

– Má' évek ótá, bászki! Hányom kell tűled…

– Gém! Kussoljál!

– Hohó, hohó! – harsogta az ügyvéd, aki, amióta kellően kipisilte magát, meglepő intenzitással vett részt a társalgásban. – Van egy oltári ötletem!

– Oltári? Akkor menj te az Egy Házba!

– De tényleg! – bizonygatta. Szinte a saját vállát veregette{29} heveny megdicsőülésében. – Tavalyelőtt… amikor szintén ennek a bizottságnak a tagjaként egy multimilliomos maori turistát kísértem, az a külhoni kibérelt egy teljes zenekart, hogy azok egész idő alatt magyar nótákat cincogjanak a fülébe. – Elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket. – A hajam is égnek állt a sok „Az a szép, az a szép, akinek a feje kék”-től… Mert hogy a tetovált képű maori egyfolytában ezt játszatta. És képzeljétek…

– Értjük, mire gondolsz! – vágtam el a visszaemlékezések sorozatát. – És jó az ötlet. Úgyhogy kussolj!… Mostantól bízd ránk a tervezést!

Némi megbeszélés után kialakítottuk az álcánkat. Ez javarészt abból állt, hogy Gém és a Rézfogúak semmit sem csináltak. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ők fogják alakítani a multimilliomos maori turista által felbérelt, Nyú Drcen-szerte közismert „Gém és a Rézfogú Banda” nevezetű együttest. Vagyis hát: Téháté is megtarthatta cigány külsejét, a hóna alatt a citerával. Az egyetlen átalakuláson én mentem át: némi anyázás és büdöskurva-anyázás után rám maradt ugyanis a multimilliomos maori turista szerepe.

Az átalakulás viszonylag gyorsan ment. Kaján mosolyú cinkostársaim módszeresen letépkedték rólam cafatos és véres egyenruhámat, és a darabokból egy egészen különleges ágyékkötőt képeztek. Az ügyvéd emlékeihez mérten, hogy még jobban hasonlítsak a maori turistához, mezítláb kellett volna lennem, ám ezzel már betelt nálam a pohár és a bakancsomhoz körömszakadtáig ragaszkodtam. Az ügyvéd négy körmének szakadtáig; az ostoba csavinyák ugyanis erővel próbálta lerángatni rólam.

Ám amikor körmevesztett állapotba pofoztam, letett ebbéli szándékáról, és elfogadta azon érvemet, miszerint ebben a hűvös városban egy forró égövi maori turistának igenis fázhat a lába!

Hogy a körömletépős-orrbaverős-fülcsavargatós atrocitást ellensúlyozzam, megengedtem, hogy a hiteles maori külső elnyerése céljából a testemet összerajzolják valami speciális filctollal – amit isten tudja, honnan szereztek –, hogy úgy nézzek ki, mintha tetőtől talpig tetovált lennék.

– Na elég van most már! – rúgtam homlokon az ügyvédet, aki nagy buzgóságában még a talpamra is tetova-mintákat akart rajzolni. – Már így is annyira hiteles vagyok, hogy ha tükörbe néznék, hánynék magamtól!

– Dé ez néked ném újdonság – viccelődött Gém. – Áfféne á rándá tétűpofádát!

– Gém mondja verébnek – hessentettem el a poénját. Körbe fordultam. – Mit szóltok, hihető vagyok?

– Hát, hihetűbb lennil, há hegyesre részelníd á fogáidát… – poénkodott Gém cimbora. – Ván válákiníl egy ráspoly?

– És az a sötét szemüveg! – incselkedett az ügyvéd is. – Valahogy nem illik a képbe.

Naná, hogy torkon ragadtam.

– A szemüveg marad!

– Persze, hogy marad – hörögte halálra váltan –, csak egy kicsit… hrgghhh… nocsak, hát ez épp megfelelő!

– Na ugye? – mosolyogtam biztatóan. – Miért ne játszhatnék egy vak maori turistát?

– Vedd le a szemüveget! – recsegte Téháté, – Ebben mindenki felismer!

– De hátha nem…

– Dé igen – bólogatott Gém is. – Lé á szémüveggál!

Vitatkozni akartam, aztán meggondoltam magam. Levettem. A Rézfogú Banda tagja csodálkozva méregettek.

– Tetű? Tényleg te vagy?

Most láttak először napszemüveg nélkül. Különös látványt nyújthattam csupasz pofával, leplezetlen szemekkel. Szinte meztelennek éreztem magam. És még azt mondják, hogy a szemüveg nem öltöztet?

– Na… most örültök?

– Nem – nyögte Gém. – inkább tédd visszá, bászki! Rándá vágy, mint á bűn!

– Mint a te cigány anyád? – dörmögtem, és dacból kifolyólag csak azért sem tettem fel újra a napszemüvegem.

Miután az álcázást ily módon megoldottuk, két teljes percet szántunk arra is, hogy megszőjük a tervünket. Itt nem igazán került vitára sor: a plasztika révén behatolunk a Szipp Művek területére…

…aztán majd szépen improvizálunk!

 

 

Bár én ragaszkodni próbáltam ahhoz, hogy Bodrival közlekedjek a Szipp Művekhez, alkalmi jellegű tettestársaim szívhez szóló, halálos fenyegetésekkel sietve lebeszéltek.

– Ismérik á járgányt, bászki! Ázonnál kiszúrják, osztán ákkor én is áztát teszem á te szémeddel!

– De Bodri fegyverzete jól jöhet szükség esetén!

– Egy XXL-es Apacs ellen? – tamáskodott Téháté. Aztán elmagyarázta: – Ne feledd, hogy az álca a legfontosabb. Kerülnünk kell a nyílt konfrontációt!

Ezt az utolsó kitételt nagyon is jól értettem, hiszen én is sokszor használtam, de eszembe juttatott valamit.

– Apropó konfirmáció… leszednéd végre rólam azt a kullancsot, amit rám aggattál?

Ezt meg a kiborgnyák nem értette.

– Tudod – magyaráztam –, tiszta bolhás vagyok.

– Na és aztán? Fújd be magad valami vegyszerrel!

– A lehallgatót! – sziszegtem. – Szedd le rólam a lehallgatót, amit rám raktál!

Nagyon csodálkozott.

– Már nincs rajtad. Széttiportad Kismoszkóban. Nem emlékszel?  – Igen, de a másikat,

– Nincs másik.

– Na ne hergelj már! – hörrentem rá. – Ha nincs másik, akkor mi a hekk-kel rögzítettétek azt a dumát, amit a föld alatt a kiskrapekkal lejtettem?!

– Ja az? – mosolygott. – Azt nem testékszerrel csináltuk, hanem egy különleges, szupertitkos módszerrel, amiről nem beszélhetek. – Határozottan megrázta a fejét, és megismételte: – Nem mondhatom el, sajnálom.

– Akkor sem, ha szájba verlek?

Akkor pláne nem.

– Na jó… te tudod, de közlöm: eljátszottad a bizalmamat!

– Majd igyekszem visszajátszani – biztosított. – De hidd el, nincs rajtad lehallgató! Erre akár meg is esküszöm!

Mielőtt esküdözni kezdett volna, faképnél hagytam. Az ujjait tördelgető ügyvédhez siettem oda.

– Mivel vitted volna ki a VIP-es csürhét a Szippbe? – kérdeztem.

– Mivel megfizetik – vágta rá, de aztán valószínűleg megláthatta magasba lendülő tenyeremen a „most nem vagyok vevő a hülye szóviccekre” láthatatlan feliratot, és gyorsan abbahagyta az éretlen vigyorgást. – Valamelyik bizottsági kisbusszal…

– Mi? Melyik bizottságnak van saját kisbusza?

– Mindegyiknek – hökkent meg. – Ha nem lenne, mivel mennénk a kihelyezett bizottsági ülésekre?

Lenyeltem a feltoluló „hogy lehet az, hogy én erről sem tudok” kérdést, és biccentettem.

– Hol tudjuk felszedni ezt a buszt?

– Ő szed fel bennünket, csak ide kell hívni a parkolóba. – Bólogatott. – Szerintem a sofőr már tiszta ideg, amiért eddig még nem hívtam. Már legalább másfél órája várja a hívást.

Erről eszembe jutott még valami.

– És az eredeti VIP-es vendégek? Velük mi a helyzet?

– Mi lenne? Ők is arra várnak, hogy felszedjük őket.

– Hol?

– Hát… a szállodáikban. Az egyik páros például épp itt a Bitruciban, a többiek a Ósdi Vigadóban.

– Ők is maorik?

– Dehogy. A maori tavaly volt. Ezek most filippínók és japánok. Két házaspár, egy háborús veterán meg egy leszbi-trió. Ez utóbbiak egy tévés vetélkedőn nyerték az utazást…

Kombináltam. Aztán odaintettem Gémet és Téhátét.

– Magunkkal visszük az igazi VIP-eseket is. – Körbevillantam. – Na, zseniötlet?

Nem értették.

– Mint túszokat?

– Mint vendégeket – vágtam rá. – Kevésbé leszünk feltűnőek, ha nem csak baromarcú cigányok és jómagam jópofizunk, de igazi barmok is lesznek!

– És há lélepleznek?

– Hogyan? – érdeklődtem sanda vigyorral. – Nekik sem áruljuk el, kik vagyunk. Én maori turista leszek, ti pedig a vendégek szórakoztatására felbérelt Rézfogú Banda.

– Talán mégsem kellene idegeneket is belekeverni – dörmögte Téháté. – Kockára tesszük az életüket!

– Hagyjuk már ezt a képmutató nyálaskodást! – intettem le. – Nagyon jól tudták, mit kockáztattak, amikor ebbe a nyavalyás városba jöttek! De mégis idejöttek, mert izgalomra vágynak. Hát adjuk meg nekik ezt a kis izgalmat! És lefogadom, ők fogják leginkább élvezni!

Ezt követően, amíg a többiek visszasorjáztak a titkos kamrába, én és az ügyvéd csavinyák felcsattogtunk a töredezett lépcsőn az Arany Bikuci recepciós csarnokába. Társam odavillantotta plasztikáját az aranyzsinóros kispacáknak, a nyúlfogú Frédinek, én pedig eközben igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne nagyon lásson rá a képemre a Frédi gyerek… Aztán mégis előrébb tolakodtam; hadd lásson jól! Legalább ha felismer, kiderül, hogy szart sem ér a maori álca.

Frédi azonban csupán egy futó pillantásra méltatott, és máris az ügyvéd felé csattogtatta nyúlfogait.

– Miben segíthetek Széppataky ügyvéd úrnak? Hívjam ide megint azt a csinos hölgyet, akit a múltkor?

Nem ismert meg, pedig Frédi nap mint nap látott! Igaz, nem a szemüvegem nélkül, kék filccel összekaristolt testtel.

– Majd legközelebb, barátom, legközelebb – kellemkedett az ügyvéd. – Hurayashi úr és neje már bizonyára türelmetlenül várnak rám.

– Meglehetősen türelmetlenül – értett egyet Frédi, és az események részletezése helyett csak idétlenül vigyorgott és szemét forgatva a telefon felé nyúlt. – Máris értesítem őket.

– Kaphatnék addig egy városi vonalat? – kérdezte az ügyvéd, és a telefonok között matatott. – Melyiken beszélhetek?

– Amelyiken tetszik.

– A csuklófonomat ugyanis elvesztettem… egy bizonyos szerencsétlen incidensnél…

A Vevölde parkolójában, amikor majdnem felkötötték!

Miközben a recepciós a japán házaspárt értesítette, az ügyvéd pedig a minibuszt hívta, én lecsaptam a pulton heverő díszcsomagolású, apró csokikra, és kimarkoltam vagy fél tucatnyit. Ugyanis e pillanatban tudatosult bennem, hogy ma még semmit sem ettem – azt a pár Boci Trotyit és a benyelt hernyóbogyót nem említve –, és a gyomrom helyén mindössze egy lapos szütyő van. Frédi koma rosszallóan pillantott rám, de volt annyira rutinos, hogy nem tette szóvá a „gazdag vendég” – avagy „lehetséges gazdag vendég” – modortalanságát. Csupán annyit jegyzett meg:

– Uram, a szálloda bárja jobb kéz felől található…

Huh! Heves vágyat éreztem, hogy berohanjak a bárba, és legurítsak vagy két korsó göngyhagymás kőhányási zavarost és befaljak a karalábéfejű Mirkó sózott mogyoróiból vagy fél kilónyit. A gyomrom már a gondolatra is követelőzően megkordult, de nem volt idő a kielégítésére.

Három és fél sietve elmajszolt csokival később megérkezett a feldúlt japán házaspár, és némi indulatos polémia vette kezdetét, zagyva ánglius nyelven, amelyből csak a „so sorry” és a „damned fucking pussyhead” kifejezéseket értettem. Mint sejthető az előzőt az ügyvéd ismételgette bűnbánóan, az utóbbit pedig – fröcsögve és cifrázva – az alig százötven centis, kicsi, ráncos, sárga emberke.

De aztán elmúlt a hirtelen harag, és a delikvensek sűrű hajlongással elnézést kértek egymástól vehemens viselkedésükért. Aztán az ügyvéd engem is bemutatott:

– This man is Kunta Kinte, legendary multimillionaire headhunter from the Maori Kingdom, South Africa.

Na, az lehet, hogy én nem valami sokat értettem angolul, de hogy ez a nyavalyás kis mitugrász még nálam is kevesebbet konyított a földrajzhoz, arra mérget vettem volna – ha nem keringett volna már így is a szervezetemben egy jókora adag.

Mindenesetre én is vigyorogtam, hajlongtam, és a tréfa kedvéért megkocogtattam a homlokommal a kis japcsi feje búbját, a nőjére meg ráhunyorítottam. Csak hogy lássák, mennyire közvetlen és barátkozó multimilliomos vagyok.

Közepes sikert arattam náluk, és eléggé kényszeredettnek tűnt a vigyoruk.

A japcsi hadart valamit angolul, amit a „motherfucker” szóval zárt le, és már nyitottam is válaszra a számat, de az ügyvéd megelőzött:

– He… NOT speak English.

De te se túl korrekten, haver!

Na mindegy. Vigyorogtam, mint a vadalma télvíz idején infralámpa fénynél.

Pár pillanattal később megérkezett egy sofőrsapkás csavinyák, akinek az egyenruhája mellkasán Nyú Drcen városának címere díszelgett apró virágocskákból kirakva. Mire felröhöghettem volna, vakuk villantak; a japcsi csavesz és a csavesznya reflexből leholofotózták a látványosságot. Nem egyszer, nem kétszer, de legalább négyszer.

Közben persze egy-két villantást az én pofámba is belenyomattak; mármint a férj. Az asszonya inkább az izmos felsőtestemre és vaskos combjaimra villogtatott.

– Hol a kisbusz? – kérdezte az ügyvéd.

Mellesleg, le a kalappal előtte: olyan könnyedséggel játszotta a szerepét, hogy bármelyik színpadi csótány leckét vehetett volna tőle természetességből.

– A föld alatti parkolóban, ügyvéd úr – felelte a sofőr szolgálatkészen. – Álljak a főbejárat elé?

– Nem, dehogy. Úgyis a parkolóba rendeltem a kísérőzenekart.

– A kísérő… mit?

– VIP-es vendégeink különleges kívánsága volt, hogy egy vérbeli magyar zenekar kísérje őket – magyarázta az ügyvéd. – Én a Rézfogú Bandát béreltem fel. Maga szerint is megfelel?

A sofőr flegmán megrántotta a vállát.

– Nekem aztán tök mindegy…

Miközben a parkoló felé tartottunk, az ügyvéd csavinyák elmagyarázta a japcsiknak, hogy az éjszakai túrához, amire befizettek, egy magyar zenekar is tartozik. A férfi egy ideig értetlenkedett, ám miután megértette, hogy ez a plusz szolgáltatás ingyenes, sűrű bólogatásba kezdett.

Gém és a Rézfogúak már a kisbusz orránál vártak bennünket. Amint lebotladoztunk a parkolóba, azonnal cincogni kezdtek a zeneszerszámok, és valami lendületes fogadózenét rögtönöztek. Bár az akusztika csapnivaló volt, egész jól húzták. Kár, hogy a citera rohadtul kilógott az összhangzásból. De hát ezért nem kárhoztathattam Téhátét, hiszen én magam sem produkáltam volna jobbat azon a fránya hangszeren.

Aztán a kölcsönös üdvözlő hajlongásokat követően valamennyien felnyomultunk a kisbuszba, és a sofőr kidöcögött velünk az éjszakába.

Lassacskán már este tíz körül járhatott az idő, és a városra ráhasalt a bársonyos pocakú éjszaka. Nyú Drcen belvárosában azonban nappali fényt biztosított az ünnepi díszkivilágítás, és a háromnegyedórával ezelőtti lövöldözés ellenére sok ezernyi turista gazdagította gondtalan korzózásával az itt lakó honpolgárok bankszámláját. Iszonyatos mennyiségű ottjárási pénzek folyhattak be nemcsak a főutcai járdarészeket birtokló civisek zsebébe, de valószínűleg a leágazó utcák lakosai vagy járdarész-bérlői is megszerezhették ezen az éjszakán egész éves megélhetésük biztosítékát. A külvárosban élőknek pedig csak az irigykedés maradt.

De hát ez az élet rendje.

A Lipicai típusú huszonkét személyes kisbusz csak lépésben tudott áthatolni a tömegen. Ahogy folyamatosan dudálgatva elgördültünk a gondtalanul korzózók között, mindkét oldalról érdeklődő, irigykedő arcok próbáltak bebámulni a járművünk belsejébe, ám a lesötétített, foncsorozott ablakokban csak önmaguk ábrázatát látták.

Aztán, miközben a Rézfogúak egyike füstölgő vonóval a „Pacsirta” című remekművet rögtönözte a hegedűjén, minimum háromszázötven bpm-en, eldöcögtünk a Templom mellett, és nem sokkal később már huszonöt kilométer per órás sebességre felgyorsulva a Centenális{30} rozsdás sínje mentén robogtunk. Azt hittem, meg fognak állítani, de a sofőrünk épp csak lelassított az ellenőrzési pontoknál, szinte azonnal szabad utat kapott.

No igen, a Családok még ebben a kiélezett, feszült helyzetben is tiszteletben tartották a VIP-es vendégeket, hiszen nagyon is jól tudták, hogy a város megélhetésének legjelentősebb bevételét az idegenforgalom adja. Ha a turisták elmaradnának, az itt élők, igencsak felköthetnék a gatyájukat – a saját torkukra.

– Simán átjutottunk – súgta oda nekem az ügyvéd, és amióta elindultunk, most először észleltem idegességet a tekintetében és a hangjában. Talán csak most kezdte felfogni, mire is vállalkozott azért a bizonyos tizenöt százalékért…

Már az összes Bikucis díszcsokit bezabáltam, mire beálltunk az Ósdi Vigadó parkolójába.

Az ügyvéd bement a recepcióhoz, hogy összeszedje a filippínó vendégeket, és ezúttal nem én kísértem el, hanem Gém barátom. Egyrészt túl feltűnő lett volna, ha én – a maori multimilliomos – kísérgetem, másrészt az én agyam is kezdett megzakkanni az örökös kísérgetéstől. Magamra akartam maradni, nyugodtan átgondolni a ránk váró dolgokat. Egy kicsit meditálni, magamba szívni az univerzum erejét, felkészülni bármire, amire csak fel lehet készülni.

Naná, hogy egy percnél hosszabb időre nem maradhattam magamra. Alig szippantottam pár nagy lélegzetet a pollendús, augusztusi levegőből, Téháté már oda is sodródott mellém.

– Adjak egy zsebkendőt? – kérdezte, mert hogy nagyon-nagyon tüsszögtem.

Anélkül, hogy a tüsszögést egy pillanatra is abbahagytam volna, elfordultam, és hátrafelé legyintgettem. Ő azonban nem értette meg a „hagyjál már a fenébe” kézjelzést, és továbbra is ott lábatlankodott.

– Szar dolog ez az allergia…

– Nekem… pppppcc… mon… cccccccci… dod? – tüsszögtem. – Fogadjunk, hogy százig… háááááááá… sem hagyom… pppppppcccccci… abba a tüsszö… ppci… pcci… Mit is akartam mondani?… Pppppccci!

Rohadt egy érzés. Minden egyes tüsszentésbe az agyam is. beleremeg!

E pillanatban, bár gondolkodni is alig tudtam; csupán zsigerből felsorakoztattam volna a város önkormányzatának összes bizottsági tagját letolt gatyával egy kellően nagy méretű, bakancsos láb elé…

Beleértve persze saját magamat is, oly sok bizottság tagját, elnökét és alelnökét!

A kurva hekkbe! Miért nem írtjuk ezt a nyavalyás parlagfüvet?!

Haaaa-pppcci! Pppppci! Ccccccc… ccci!

Na, most telt be a hócipő formájú kávéspohár!

Miközben egész testemben rázkódva tüsszögtem és fuldokoltam, kétségbeesetten konstatáltam, hogy egyetlen tartalék Szipp-szűrő sincs nálam, az utolsó szűrőbetétek pedig már nemcsak hogy ronggyá áztak a takonytól az orromban, de a heves tüsszögések közepette ki is repültek. És nem láttam a közelben egyetlen Szipp-automatát vagy mentőkészüléket sem!

Meg fogok halni?!

Ez volt az a pillanat, amikor a képzeletemben felsorakozott bizottsági és önkormányzati tagok sorsa megpecsételődött. Mozgásba lendítettem a bazi nagy bakancsot. Szétrúgattam az összes segget! Az összeset!

Repedjetek szét, rohadékok!

Miért nem csináltatok ez ellen semmit?!

És közben tüsszögtem, tüsszögtem, tüsszögtem. Egész testem remegett, rázkódott, vonaglott, zsibongott. A parlagfű átvette a testem fölött a hatalmat, és már nem tudtam uralkodni a cselekedeteimen. A földre kerülve fetrengtem, és fuldoklottam.

Homályos látomásaim támadtak; lidérces ködsárkányok gomolyogtak előttem, és lángokat meg füstöt fújtak az agyamba. Felégették minden tudatos gondolatomat.

Aztán valaki injekciót sercintett a vénámba, Szipp-betétet gyömöszölt az orrlukaimba, Szipp-maszkot húzott a képem elé, és valami antiallergén sprével ostromolta elhomályosult, tapadóssá vált látásomat. Ráztak, ütöttek, vertek.

– Térjél mágádhoz! Tetű! Ákkurváányádát!

A Szipp-betéteken át valami szúrós szagú gázt szippantottam, és köhögve, hörögve éledeztem. Ellöktem magamtól Gém markolászó kezét.

– Haggyál! Az istene… pppppci…

Ezt követően magatehetetlen mélytengeri búvárként merültem lejjebb és lejjebb az öntudatlanságba, hogy néha-néha a felszínre bukkanjak, s ilyenkor megszívjam magam vérpezsdítő, élénkítő, friss levegővel.

Aztán egyszer csak véget ért ez az egész, mintha elvágták volna. Arra ocsúdtam, hogy a földön fekszem, és könnyező, gyantás szemekkel pislogok a fölém hajlókra; elsősorban Gém cimbalom formájú fejére, a harcsabajuszos cigány-álcás Téhátéra és mindenféle citromképű csavinyákokra.

Miközben gyors ütemben búvárkodtam felfelé az ocsúdás felszínére, egyre azon járt az eszem, vajon mennyi időt tölthettem ebben a halálraszánt, öntudatlan állapotban.

Meg se tudtam volna saccolni. Két percet? Vagy két órát? Vagy húszat?

– Ki? – hörékeltem, krákogoltam. – Ki?

– Mi ki?

– Ki a Parlagfű Bizottság elnöke? – ziháltam.

– Hát té… té vádmárhá báromállát!

– Én? – hitetlenkedtem. – Akkor a saját seggemet kellene szétrúgnom?!

– Bárhogyán legyen is is, régen megérett má' áz á segg á szítrúgásrá!

Felkönyököltem. Megpróbáltam biztatóan mosolyogni. Aztán rájöttem, hogy fölöslegesen erőlködöm. Úgysem láthatják a mosolyom a Szipp-maszk alatt.

– Rendben vagyok – motyogtam. – Ti is rendben vagytok?

A filippínó turisták közül is igencsak fújták az orrukat jó páran, dacára annak, hogy a legmodernebb védőmaszkokat és szemüvegeket viselték. Úgy tűnik, ezen a részen jóval nagyobb lehetett a pollenkoncentráció, mint a belvárosban. És ebből szippantottam én be egy jókora adagot.

– Menjünk! Menjünk! – tüsténkedett az ügyvéd. Úgy tűnt, becsületesen meg akar dolgozni a pénzéért. Fura; nem jellemző ilyesmi a fajtájára. – Mindenki szálljon be a buszba! Mindenki szálljon be!

És még arról sem faggatott ki, hogy minek a tizenöt százalékát kapja!

No ez aztán végképp nem jellemző egy ügyvédre!

Megigazítottam az orrlikaimba gyömöszölt Szipp-betéteket, és a maszkot is rálapogattam az arcomra. Szokatlan volt így a helyzet a remek kis szemüvegem nélkül, de egyelőre nem akartam feltenni. Túl sokan ismerik…

Miközben felfelé kászálódtam a buszra, feltűnt az a pillantás, amivel Téháté végigmérte az ügyvédet.

– Esélyed sincs nála – dörmögtem a fülébe. – Szerintem hetero…

A kiborgnyák rosszallóan meredt rám.

– Nem unod még a baromkodást?!

– Csak azokat a barmokat, akik annyira feltűnően bámulják egyes társaikat, hogy azzal gyanakvást keltenek – feleltem frappánsan. Aztán, hogy leessen nála a tantusz, tettem egy kiegészítést: – Sáros a csavesz, tetőtől talpig…

– Mire alapozod?

– Ügyvéd.

– Na jó… de vannak rendes ügyvédek is.

– A temetőben, wazze. Ez itt egy nyavalyás kis germó! Ő hergelte ellenem a feleségemet. Gyanúsan készséges. Mint aki készül valamire.

– Csapda?

Vállat vontam.

– Meglehet. De az a lényeg, hogy bejussunk a Szipp belsejébe… és ez nélküle elég körülményes lenne. Mindenesetre…

– Rajta tartom a szemem.

– De ha lehetne… kevésbé feltűnően!

Kis idő múltán már vidáman robogtunk Pallagkert felé. A rosszullétemet követő baljós hangulat lassacskán kezdett felengedni. A hegedűs és a sípos ismertek valami régi japán dalt, és megkísérelték előadni. A japánok sápadoztak, a filippínók viszont hangosan hújjongattak, tapsoltak, és a középső ujjukat felfelé lendítve együtt énekelték a refrént valami zagyva nyelvjárásban. Közben a leszbi-trió legmackósabb termetű tagja felbontott egy tele üveg vietnami viperapálinkát, és körbekínálta. Hamarosan akkora sikoltozás és visítozás kezdődött, harsány kacagással és vihogással kombinálva, hogy a buszsofőr nem bírta idegekkel, és mivel azt hitte, ölnek valakit a járműve fedélzetén, behajtott a Klinika parkolójába.

Ám itt hamarosan kiderült, mi okozta a nagy vigasságot. A pálinkában foszladozó, érlelődő kígyó ugyanis mozgásba lendült, valahányszor valaki a szájához emelte az üveget. A vipera felszökkent az üveg szájához, és belemart a megdöbbent italozó nyelvébe, ajkába. Persze, nem élő kígyó volt, csupán egy gumiutánzat, amit egy elmés szerkezet hozott mozgásba, valahányszor az üveget oldalra döntötték. Persze nem mindenki értékelte a poént.

– Márhá vicces, bászki! – Gém a felsértett alsóajkát dörzsölgette. – Ákkurvá viperás ányátokát! Májd megláttyuk ki röhög á végin!

Amikor tovagördültünk a Klinikától a Pallagkert irányába, én is megszemléltem a viperás üveget, és kipróbáltam. Tényleg tök olyan érzés volt, mintha a kígyó marta volna meg az ajkamat, és az erős ital csak még inkább fokozta a fájdalomérzetet. De azért tetszett. És az a pár korty, amit az üvegszájat elzáró kígyófej mellett sikerült kiszippantanom, eléggé felmelegítette a bensőmet.

A Klinikát jóformán még magunk mögött sem hagytuk, a sűrű lombokon túl már látszottak a hatalmas kémények, a kupolák, a combnyi vastag fémcsatornák és a gigászi függőleges tartályok, amelyek alapjuknál összeillesztett csonkakúpokra hasonlítottak.

– Ez az? – suttogta Téháté.

Bólintottam. Ahogy kiértünk a fák közül, már remekül ráláthattunk a ragyogón megvilágított, kilométereken át húzódó, magas kőkerítésre, s annak egyhangúságát megtörő őrtornyokra, biztonsági kamerapóznákra. A szögesdróttal beszőtt kőfal és szerte a sok-sok ismeretlen rendeltetésű elektronikai eszköz – no meg a sok kamera, mozgásérzékelő és egyéb kütyü – most is, mint mindig, az áthatolhatatlanság érzetét keltették bennem.

– Őrök! – súgta a kiborg, és mutatta a fal mentén sétálgató egyenruhásokat. – Kutyákkal.

– Félsz a kutyáktól?

Vállat vont.

– Nemigen.

– Akkor jó, mert ezek itt elég vadnak látszanak.

Befordultunk a Szipp Művek vendégparkolójába, és a busz megállt.

– Kiszállás, kiszállás! – vezényelt az ügyvéd, és jó példával elöl járva leszökkent a hófehér kavicsra.

Gyanakodva szemléltem. Azt hittem azonnal faképnél hagy és berohan az épületbe. Az ölembe készítettem a Kályhacsövet, hogy szükség esetén kidughassam a félig elhúzott ablakon. De a csavinyáknak eszébe sem jutott rohangálni, úgy kárált akár egy kotlóssal keresztezett idegenvezető:

– Erre tessék, kedves vendégeink… csak óvatosan a lépcsővel… hopp, nagyobbat lépni! Ezeket a buszlépcsőket nem ilyen apró, görbe lábakra méretezték ám!

Hirtelen valaki megragadta a Kályhacsövet.

– Éztet itten kéli hágynod! – rángatta meg Gém. – Né hozzád mágáddál!

Na igen; egy kissé gyanús lenne a fémdetektoroknál. Ám ennek ellenére mégis rühelltem a gondolatot, hogy fegyvertelenül sétáljak be a legnagyobb ellenségünk várába.

– Mondhatnánk, hogy valami egzotikus fúvós zeneszerszám… kályhacső-kürt, vagy ilyesmi!

– Hággyá' má', bászki, áz örökös báromságáiddál!

– Na jó, itt hagyom… de nálatok sincs semmi stukker?

– Szo-szo.

– Most szolmizálsz? – ráncoltam a homlokom. – Van vagy nincs?

– Ván élrejtvé á cimbálmombán.

Szemügyre vettem az ütős hangszert, amit a hóna alatt szorongatott, de bárhogy szemléltem is, el sem tudtam képzelni, hol rejthetne el ebben az egyszerű felépítésű holmiban bármi fegyvert. De hittem neki. Rászolgált.

Amint leszálltunk, a Rézfogú Banda belefogott valami vidám magyar nótába, és a viperás üveg ismét körbejárt. Többen is kurjongattak. A banda húzta, mi pedig a bejárat felé sodródtunk.

Sötét bőrű biztonsági őrök jöttek elénk; úgy tűnt, oly nagyon nem leptük meg őket. Számítottak valami ilyesmire. Nigérek lehettek vagy szenegáliak; ők voltak a legolcsóbb és legmegbízhatóbb munkaerő a védelmi piacon. A Családoktól független vállalatok előszeretettel alkalmazták őket az őrző-védő-seggszétrúgó munkákra.

Egyáltalán nem voltak barátságtalanok, csak határozottak. Ám még a szigorú tekintetek is megenyhültek, amikor Széppataky Kázmér azonosította magát a plasztikájával. Az őrparancsnok szertartásosan üdvözölt bennünket a Szipp Művekben, kifejezte boldogságát, hogy a „kedves vendégek” javarészt Szipp-tennékeket viselnek, és megajándékozott bennünket Szipp-golyóstollal, Szipp-öngyújtóval, Szipp-dezodorral, Szipp-hajfestékkel, Szipp-zászlócskával, Szipp-babával és illatosított Szipp-csuklófonokkal.

– Adhatnának egy-egy Szipp-géppisztolyt is! – mormoltam Téháté fülébe.

Szavamra mondom: a kiborgnyák hangosan felvinnyogott, mintha megcsiklandoztam volna. Pedig eddig még nem igazán volt vevő a humoromra.

Aztán ajándékokkal telten átvonultunk az üzemben vezető biztonsági kapun. Valami olyasmit képzeltem, mint ami a reptéren van: sípol és pittyeg minden fémdologra. Ám úgy tűnt, ezt a kaput jobban kalibrálták. Csupán Gém cimbalmánál trillázott, ám miután elkérték tőle a hangszert és alaposan megnézegették, azt is visszaadták.

És ami a legérdekesebb: a kiborg úgy sétált át a kapun, mintha nem is lenne tele a teste mindenféle implantokkal. Egy árva trillázás sem hallatszott.

A medveanya leszbifilippínó megkínálta az őrparancsnokot viperapálinkával, de nem tudtunk jót röhögni, mert a csavesz egy intéssel elutasította: nem piál munka közben.

– Uraim és hölgyeim, kérem kövessenek! – invitált az egyik biztonságis, akit az őrparancsnok jelölt ki számunkra. – Fontos rendszabály, hogy senki ne szakadjon el a csoporttól! Erre fokozottan felhívnám a figyelmüket, mivelhogy a belépőjük csak és kizárólag a díszítőcsarnok területére szól. A gyárterület többi része szigorúan védett területnek számít, és azokon a területeken semmi sem garantálja a biztonságukat. Mi több, azok, akik illetéktelenül tévednek a tiltott területre, halálos veszélybe kerülhetnek és a törvény által felelősségre vonhatók.

Vártam, vajon hányszor használja még a „terület” szót, ám a fickó befejezte a szónoklatot, és kalauzolni kezdett bennünket.

Váltottam néhány keresztpillantást Gémmel és Téhátéval; mindketten türelemre intettek. Egyelőre ne csináljunk semmit, cserkésszük be a terepet!

Oxa.

Fél szemmel az ügyvédet lestem. A biztonságis csavinyákkal társalgott mindenféle érdektelen dolgokról: hány csoport járt már itt előttünk, kik vezették a csoportokat, hogy halad a munka, meg ilyenek.

Bármily gyanús volt is az átkozott, mégsem adott további okot a gyanakvásra!

Pedig immár a nyakamat mertem volna tenni arra, hogy megpróbál átverni bennünket. Elvégre ügyvéd.

Ha csupán az lenne a célja, hogy lelépjen a közelemből, simán megtehette volna akkor, amikor az Ósdi Vigadónál kissé elaléltam.

Akkor mindenki engem pátyolgatott; felszívódhatott volna észrevétlenül.

Mindegy, türelem! Majd csak kiugrik a csiklandós kisnyuszi a szúrós tüskebokorból!

Keresztülballagtunk a tágas gyárudvaron, megcsodáltuk a színes lámpákkal megvilágított szökőkutakat, pénzt hajigáltunk a medencébe, és megkergettük a kába aranyhalakat. Miközben így múlattuk az időt, a közelben kutyás őrök grasszáltak, és bennünket bámultak. Gém és Rézfogú bandája hirtelen felindulásból előadta a „Kiskutya, nagykutya nem ugat hilyába” című műremeket két különböző feldolgozásban, és a leszbi filippínóknak annyira megtetszett, hogy még táncoltak is rá.

Ha eddig bárkinek is felkeltettük volna a gyanakvását, immár elégedetten legyintett volna: hülye turisták.

Kár, hogy nem volt a szökőkutak között egy karaoke készülék!

A kutyás őrök közömbös képpel tovább sétáltak, az árnyasabb részekről eltűntek a sötétben villogó szemek.

Aztán a hatalmas szerelőcsarnokban megtekinthettük jövetelünk tárgyát: a díszítés alatt álló virágkarneváli kompozíciót. Kismillió fekete bőrű nigér, füstös hindu és kávébarna mexikánó munkálkodott a hatalmas magyarocellel pólyázott drótszerkezet mellett, amelyet már szinte keréktől a fejcsúcsig pompázatos virágok borítottak. Akadtak-még persze ritkásabb és teljesen kopár területek, de az alkotás végső formája már teljesen kirajzolódni látszott.

Egy hatalmas, hatalmas, hatalmas…

…kínai sárkány!

– A-pofám-leszakad-a-göcsörtös-térdemig! – szisszentem egy szuszra. – Na nehogy már!

Gém kérdőn pislantott rám.

– Dézsa vű érzésem támadt – magyaráztam.

A cimbalomfejű csávó rám legyintett.

– Nincsen mostán idő tisztálkodásrá…

Nem akartam szót vesztegetni arra, mi kavargott a lelkemben. Pedig kavargott, amúgy rendesen. Mintha egyszer már átéltem volna ezt a látványt: hatalmas kínai sárkány, virágból, ami körül apró csájnamandrók tüsténkednek. És tudtam is, hogy nem képzelődöm: valóban átéltem ezt a látványt, nem is olyan rég…

…amikor meglátogattam a Mamit!

A Mamit, aki azóta már halott! És akinek a félig feldíszített sárkánya csodamód átvándorolt ide, ebbe a csarnokba.

Vagy ez egy másik sárkány? Silány művész úr ugyanazt a tervet két különböző helyre is eladta? Vagy csak véletlen egybeesés?

Á, nem…

Ez ugyanaz a virágsárkány!

Vagy mégsem??

Amikor a Maminál láttam, még csak egy alig megkezdett, részben üres váz volt, amit többségében fehér szegfűkkel díszítettek. Ez a sárkány pedig piros szegfűktől pompázott! A sárkány oldala még alig jutott túl a váz-stádiumon, ám a fej, a nyak, a lábak és a hosszú, kacskaringós, tüskés farok már kezdte elnyerni végső formáját. Bár a nagyja hamarosan elkészül, a finomításokkal csak hajnaltájt végeznek. Innen-onnan kitépkedik majd a piros szegfűfejeket, hogy barnásabb növényekkel foltokat és árnyalatokat imitáljanak. Úgy lesz az igazi!

Tágra nyílt szemmel bámultam, ahogy a sötét bőrű munkások szervezetten sürögnek-forognak az alkotás körül. Az egyik csapat ládákban hordja a friss szegfűt, mások letépik, levagdalják a hosszúra nyúlt szárakat, és rozsdás drótokat dugdosnak a pirosló virágfejekbe, csavarintanak egyet a dróton, és így gyűjtik halomba, hogy aztán megint mások odavigyék azokat a kompozíció körül létrákon gebeszkedő társaikhoz, akik szorosan egymás mellé berögzítik a drótozott virágfejeket a fémvázon nyugvó magyarocellre.

Bár bizonyos mértékben allergiás voltam az összes nyáron termő virágra is, a Szipp-maszk és az orromban lévő betétek megvédtek. Még csak nem is tüsszögtem.

De akkor mi volt az a rosszullét az Ósdi Vigadónál? Talán a szervezetembe jutott méreg hatása?

– Tessék, tessék! – invitált bennünket, „turistákat” az idegenvezetőnk. – Be lehet szállni a díszítésbe… bármelyik fázisba…

A japcsik csak holofotóztak, a filippínók viszont üdvözült rivalgással másztak fel a kompozíció körüli üres létrákra, és összevissza dugdosták a kezük ügyében lévő virágfejeket. Nem sok gondot fordítottak a mintára.

Közben Gém és a Rézfogúak – nyilván azért, hogy ne kelljen dolgozniuk – rázendítettek valami pergőforgócsavarintó csárdásra, és közben ragyogó kis műsort rögtönöztek. A sípos például a hátára vetette magát, és úgy pörgött körbe-körbe sípozás közben akár egy hatalmas bogár. A nádihegedűs a nyelvével pengette a húrokat, Gém pedig az orrával verte a cimbalmot.

Akkora látványt produkáltak, hogy pár pillanatra még a munka is leállt, és ütemes taps vette kezdetét.

Én pedig lehasaltam a virágkocsi mellé, mintha az egyik sárhányót díszíteném, és egy óvatlan pillanatban becsusszantam a monstrum alá. Behúztam még a lábamat is.

Biztosra vettem, hogy ha robbantani akarnak, azt a bizonyos biológiai bombát a virágkompozícióban fogják elrejteni.

Nem voltam naiv. Biztosra vettem, hogy a bomba még nincs itt… …azt majd csak közvetlenül indulás előtt helyezik el…

…ám a helyét már ki kellett alakítaniuk!

Végigkúsztam a minimum tizenöt méter hosszú szerkezet alatt, és alaposan szemügyre vettem, kitapogattam minden szegletét. Próbáltam kiókumlálni, hová lehetne elrejteni egy bombát – ámbár fogalmam sem volt róla, mekkora méretű bombáról lehet szó.

Elvileg bármekkoráról. Borsószemnyitől elefánt nagyságúig. Vagy hogy stílszerű legyek: sárkány nagyságúig!

De hová dughatnák, ha itt akarják elrejteni?

Alul nem találtam semmit, így hát, miközben Gémék újabb csárdásba kezdtek, felkapaszkodtam a vezetőfülkébe, és ott is alaposan szétkukkantottam.

Semmi! Semmi! Semmi!

Ám végül is addig kaparásztam, amíg találtam egy titkos rekeszt. A kompozíció üreges belsejébe nyílt. Első pillanatban meglepődtem, a második pillanatban bedugtam a fejem, a harmadikban még jobban meglepődtem, a negyedikben pedig kirántottam a fejem, és azt suttogtam:

– Ó, a hekkbe!

Aztán, egy kissé elvétve a pillanatok számolását visszadugtam a fejem a sárkányfigura üreges belsejébe. És odabenn megismételtem:

– Ó, a hekkbe!

Egy apró alakot láttam betömött, leragasztott szájjal, leragasztott szemmel, bőrszíjakkal a kompozíció fémvázához kötözve, de oly alapossággal ám, hogy mozdulni sem bírt.

Bár a homályban nem tudtam rendesen kivenni az alakját, a fejemet mertem volna tenni rá, kit látok: az Elnököt!

Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek.

Ha most valahogy odaerőlködöm magam és megpróbálom kiszabadítani, tutira észreveszik, és mire innen kimászunk, fegyveres, kutyás őrök tucatjai vigyorognak ránk. Vissza fognak gyömöszölni engem is a kompozíció belsejébe a kis csavinyákkal együtt.

Nem, nem szabad felelőtlenül cselekedni! Mielőtt kiszabadítanánk, semlegesítenünk kell az őröket!

A kis csavesz összerezzent, és bár be volt kötve a szeme, valami módon észlelhette, hogy valaki behatolt a „börtönébe”, mert izgett-mozgott, és nyöszörögni próbált.

– Nyugalom! – sziszegtem oda neki. – Hamarosan…

Visszacsusszantam, visszazártam a rekesz ajtaját, és óvatosan kilestem a monstrum alól. A biztonság kedvéért a túlsó oldalon csusszantam ki, nem ott, ahol a Rézfogúak bazseváltak. Egy-két itt szájtátizó mexikánus furcsán nézett rám, de miután talpra álltam és görcsösen rángatózva csárdást imitáltam, a pillantások közönyössé váltak: hülye turista.

Táncikálás közben körbepislogtam. Kísérőnkön kívül négy fegyveres őrt láttam. Az egyikükkel épp az ügyvéd címbóránk társalkodott. Abból, hogy teljesen a nigér ipse füléhez hajolt, nem arra következtettem, hogy bele akar harapni a cimpájába, hanem arra, hogy olyasmiket mond, amit másnak nem szabad meghallani.

Abba az irányba csárdásoztam. Kettőt jobbra, kettőt balra. Kettőt jobbra, még kettőt jobbra, még kettőt…

Az ügyvéd felkiáltott, felém mutatott, és rémülten az őr mögé ugrott. Minden kétséget kizáróan elárult minket.

A nigér szeme tágra nyílt, az oldalfegyvere után kapott.

Én pedig a torka után.

Én értem el hamarabb.

A fickó megingott, megroncsolt gigájához kapott, én gyomron rúgtam, és eközben még arra is volt időm, hogy belemarkoljak a visítva menekülő ügyvéd üstökébe. Remekbeszabott, összehangolt mozgás volt; büszke vagyok rá, hogy én csináltam.

Fekete bőrű ellenfelem kétrét görnyedve oldalra hanyatlott, a visító ügyvédet pedig a hajánál fogva visszarántottam, és egy vigyázatlanul álldogáló betonoszlopnak csaptam.

Eközben észleltem, hogy nem kell külön füstjeleket adnom a társaimnak; észlelték, mi történik, és ők is azonnal akcióba léptek. A Rézfogú Banda hihetetlen precizitással ment át zenélésből népirtásba.

Mire a fegyveres nigér őrök felfoghatták volna, hogy amit látnak, az már nem a zenei műsor része, lerohanták, ártalmatlanná tették és fegyverezték őket.

Téháté a hangár ajtajához szökellt, akár valami hatalmas testű, herebajos párduc, és rácsendítette a keresztvasat a zárra. Gém pedig a gyomrához szorította a cimbalmát, akár valami géppisztolyt, és csattogó sorozatot lőtt a levegőbe:

– Á pádlórá! – üvöltötte utánozhatatlan akcentusával. – Mindenki hásájjon lé!

A munkásmandrók értetlenül bámultak rá. Vagy nem értették a kiejtését, vagy még magyarul sem tudtak. Azonban, amikor Gém feléjük fordította füstölgő végű cimbalmát, az minden szónál ékesebben beszélt.

Pillanatokon belül az összes munkás – úgy félszáz körüli darabszámban – a padlón hasalt, tarkóra tett kézzel. Rutinos és engedelmes túszoknak mutatkoztak.

A VIP-es vendégek tapsikoltak, és veszettül holofotóztak. Azt hitték, ez is csak valamiféle beteges showműsor az ő szórakoztatásukra.

– Ketten az ajtóhoz! – rendelkezett Téháté, miközben összevissza rohangált a nagy hangárban, hogy felmérje az egyéb ki- és bejárási útvonalakat.

– Tétű! – recsegte Gém, aki a bal lábát az eszméletlenül heverő kísérőnk hátán nyugtatta. – Mi ván?!

Válasz helyett felszökkentem a virágkocsi peremére, és egy drótvágó pengével szaggatni kezdtem a virágsárkány oldalát, nagyjából ott, ahol az ifjú foglyot sejtettem.

Pár pillanat múlva már elég nagy lyukat tágítottam ahhoz, hogy elérhessem a fémvázhoz szíjazott kölyköt. Elszabdaltam a kötelékeit, megragadtam, és erőnek erejével kirángattam a résen. Aztán letéptem a szeméről is a kötést, és kicibáltam a szájából a nyálas rongydarabot.

Olyan riadt tekintettel meredt rám, miközben kapkodva, szaggatottan zihált, hogy szinte megsajnáltam.

– Nyugi, pöcsös! – nyugtatgattam. – Kiviszünk innen!

Téháté csattogott oda.

– Elnök úr! – recsegte. Összecsapta a bokáját, és valami bugyuta tisztelgést is produkált.

– Ve… Verecczkejjy ezredes! – zihálta a kölyök, és pufók, szeplős képén megkönnyebbült mosoly terült szét. – Hát mégis… hát…

A kis csávó eléggé zsibbadt lehetett; nem bírt megállni a lábán. Összecsuklott volna, ha a kiborg el nem kapja. Téháté azonban az ölébe kapta a tehetetlen testet, és úgy tartotta, akár a saját kölykét.

– Biztonságba viszem, Elnök úr! – motyogta, miközben a tekintete jobbra-balra cikázott.

,Gondolom, azt ő is ki bírta számítani, hogy az ájult kölyökkel a karjaiban nem sétálhat ki csak úgy egyszerűen a Szipp Művek bejáratán.

Valami más megoldást keresett.

Megkönnyítettem a dolgát. Odacaplattam a Gém talpa alatt mocorgó biztonsági őrhöz, és leguggoltam hozzá.

– Hátsó kijárat? – érdeklődtem kedvesen. – Hol tudunk kijutni?

Leköpött.

Én meg szájba rúgtam.

Véres fogcsonkokat köpködött.

– Nos? – kérdeztem türelmesen, – Hát akkor merre is?

– Vetemedj meg!

– Ez valami gyermeteg átok?

Rángatózott a fickó Gém talpa alatt, de a csávó megkongatta a fejét a zeneszerszámával, s ettől egy időre elcsendesedett.

Helytelenítően ráztam a fejem Gém felé.

– De hülye vagy! Most várhatjuk, míg magához tér…

– Csak ne nagyon várjunk! – kiabálta a nádihegedűs az ajtó felől. – Úgy látom, egy egész csapat erre tart! Hoppá-hoppá… még páncélozott járgányok is!

Téháté sodródott oda, karjában az eszméletlen kölyökkel.

– Biztonságba viszem az Elnököt! – recsegte. – Fedezzetek!

– Nehogy ma'! – sziszegtem mérgesen. – Esélyünk sincs. Nézzél már ki a résen, wazzeg! Itt a teljes Szipp-sereg!

– Csak hat perc! És itt az erősítés! Már leadtam a jelet.

– Hat perc? – röhögtem gúnyosan. – Ha ezek megindulnak, hat másodpercet sem bírunk ki, nem hogy hat percet!

– Pedig ki kell!

– Ezt a nagy csarnokot nem tudjuk tartani! – érveltem tényszerűen. – Több bejárata van, mint ahányan mi vagyunk, arról nem is beszélve, hogy a falon és a tetőn át is könnyedén behatolhatnak! Próbáljunk meg inkább kollektíven lestruccolni!

– Tárgyaljunk velük! – szögezte le a kiborg megingathatatlan makacssággal. – Bármi módon… húzzuk az időt!

Ismét elő akartam hozakodni az ellenérvvel, ám ekkor tompa pukkanások sorozata hallatszott, majd üvegcsörömpölések, csattanások, további pukkanások, villanások, szisszenések.

Füstbombák, könnygáz gránátok, villanótöltetek hullottak ránk mindenfelől, és az eddig sem túl nyugodt csarnokban elszabadult a pokol.

– Húzzunk innet, bászki! – üvöltötte Gém, és röptében mellbe lőtte az egyik fegyvertelen biztonsági őrt, aki megpróbálta rávetni magát.

Iszonyatos kavarodás támadt. A nigér díszítőmunkások felugráltak, és összevissza rohangálva menteni próbálták az irhájukat. A vakmerőbbek megpróbálták lefegyverezni a mieinket, vagyis: ostoba módon lelövették magukat.

Újabb és újabb gránátok érkeztek, a füst nagy foltokban terjengett a csarnokban, és egyre inkább lekorlátozta a látást. A könnygázgránátok facsarták a szemet, a villanók pedig mindenkit elvakítottak és speciális hatóanyagukkal összezavarták az érzékeket. Az egyik bádogfal recsegve beszakadt, és egy páncélozott jármű frontrésze nyomult be rajta, kettős géppuskacsövet villogtatva.

Én persze eközben már réges-rég futottam. Az első gránát jóformán még be sem törte az ablaküveget, én már felfogtam, hogy túl sok jóra itt nem számíthatok.

– Szétszóródni! – kiabáltam. – Fussatok, Rézfogúak!

Na, nem mintha oly nagyon biztatni kellett volna őket. Ezek a csávók nem csak a hangszerekhez értettek.

Téháté szinte velem egy időben iramodott el, s bár jóval lomhább volt nálam és mozgását a karjában tartott fiú is akadályozta, tartotta velem a lépést.

Na persze nem az udvar felé menekültem, ahol a Szipp-zsoldosok serege felsorakozott, hanem inkább a hátsó üzemrész felé próbáltam valami kijáratot találni. Ajtó akadt is szép számmal, csak mivelhogy nem ismertem a terepet, találomra kellett közülük választanom.

Az ösztöneimre bíztam magam, és kirohantam egy zárt, ablaktalan folyosóra. Az tűnt a legszimpatikusabbnak; nem sok kedvem lett volna kisasszézni a nyílt udvarra.

– Erre! – mordultam rá a tétovázó kiborgnyákra, de nem vártam ki, hogy vajon követi-e az útmutatásomat. Marhára nem örültem volna annak, ha egy másik útvonalat választ, de bíztam abban, hogy van annyi esze, hogy a seggemre tapadjon és engem kövessen, akár a pokolba is.

Inkább azt néztem a szemem sarkából, hogy merre futnak a Rézfogúak. Gém és Bandája valami megmagyarázhatatlan okból felfelé kapaszkodott a csarnok oldalán. Ám hogy ott mit csináltak és merre mentek tovább, azt már nem láthattam, mert a gomolygó kékes fekete füst teljesen eltakarta őket a szemem elől.

És immár nem csak a gránátok füstöltek. Valami nagy lángokkal égett, és a füstön át gunyoros tűzrémek nyújtogatták felénk hatalmas lángnyelveiket, mintha azt mondanák gyermeteg csúfondárossággal: „be-beee, innen úgy se menekültök!”

A hátam mögött golyók füttyögtek, és pukkanások, kisebb robbanások hallatszottak. Valami felrobbant, és ahogy visszafelé fordulva álltam, egy láthatatlan, hatalmas erő mellbe taszított, és a folyosó falának csapott. Fölöttem nagy csattanással betört valami szűk szellőzőablak-féleség, és üvegcserép eső záporozott a nyakamra.

– Azt a mocskos… hekkbe…

Négykézláb kotortam tovább, és mielőtt felegyenesedhettem volna, szabályszerűen megbotlott bennem és átesett rajtam valaki. A Kiborg volt az, aki a jelek szerint dacolt ugyan a robbanás erejével, talpon bírt maradni, ám arra már nem futotta az ügyességéből, hogy ki tudjon kerülni engem, az előtte bukdácsoló alakot.

Valahogy kölcsönösen felsegítettük, felrángattuk egymást, és Téháté ezúttal valamivel kevesebb tiszteletet mutatva nem a karjaiba, hanem a hóna alá kapta a félájultan nyöszörgő Elnököt.

Éreztem, hogy a tarkóm és hátul a fejbőröm több apró sebből vérzik, de ez most nem befolyásolta a hogylétemet.

Végigrohantam a folyosón, és közvetlenül mögöttem dübörögtek a kiborg döngő léptei. A fegyverropogás egyre hevesebb lett, és minden irányból ordítozás, lábdobogás növelte a kakofóniát.

Bármily váratlan és meglepő volt is az itteni ténykedésünk, a biztonságiak fel lehettek készülve bármiféle behatolásra, és nagy sietve megszállták a gyár stratégiai pontjait. Valószínűleg bármilyen gyorsan trappolunk is, már teljesen körbevették a nagy szerelőcsarnokot és a környező épületeket. Nem tudunk kijutni a csapdából!

Akkor ne is próbáljuk!

Elvégre nem a kijutás a lényeg, hanem az időhúzás. Ha hat percen belül tényleg megérkezik az a felmentő sereg, amire Téháté utalt, akkor az a dolgunk, hogy valahogy sikerüljön túlélnünk azt a bizonyos hat percet!

A folyosó egy tágas irodaépület lépcsőházában végződött. Két ajtó is nyílt a szabadba, egy harmadik valahová egy oldalszekcióba, míg a negyedik felfelé vezetett a csendes, emeleti irodákba.

Egy kékinges biztonsági őr épp az egyik kijáratot zárta le nagy sietve, míg a társa a pult mögött ült, és a megosztott képernyőket bámulta. Ahogy berontottunk, felegyenesedett.

– Állj! – ordította, és a pisztolytáskája felé kapkodott.

Nem végeztem kalkulációkat, hogy vajon lesz-e ideje előrántani a fegyverét. Zsigerből cselekedtem. Odarohantam, lendületből átvetettem magam a pult fölött, és az asztalrészen megtámaszkodva bemutattam egy látványos lólengés-figurát: az őr felé rúgtam. A csavinyáknak sikerült előrántania a pisztolyát, ki tudta biztosítani, és még el is tudta sütni. Ám dinamikus érkezésemet már nem akadályozhatta meg. A rúgásom nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de így is eredményes volt. A feje helyett a karján és a mellkasán találtam el lábaimmal a reflexből elhátráló ficerákot, és a lövés a fejem helyett az egyik világítótestet robbantotta szét.

Közben a nagy lendület engem is tovasodort, nem bírtam magam megtartani, és az őrrel együtt a hátsó falnak zuhantam. A fejem nekikoccant valami rugalmas, kemény felületnek, az ő feje pedig valami kevésbé rugalmasnak. Akkorát csattant, mármint az ő feje, hogy csaknem belesüketültem.

Megragadtam a felnyögő csavinyák csuklóját, és miközben az eszméletlenvesztéssel küszködött, még két lövés is kiröppent; az egyik golyó csaknem levitte a fejemet, a másik a plafonba fúródott.

Aztán a következő pillanatban már az én kezemben volt a fegyver, és csövét az ijedt őr homlokához nyomtam. De nem akartam golyót pazarolni, ezért inkább szabad bal kezemmel az arca közepébe tenyereltem, és ugyanazzal a lendülettel már oldalra is gördültem, mert a másik őr, aki az ajtónál állt, felém lődözött.

Pedig én kész ténynek vettem, hogy amíg én elintézem a távolabbi célpontot, Téháté lenyomja a közelebbi csaveszt.

Úgy tűnik, a kiborgnyák nem igazán viselkedett csapatjátékos módjára!

Egy golyó szétfröccsentette fölöttem a hatalmas plazmamonitort, és színes szikrák pattogtak, plasztikdarabok sercegtek. Én viszont ismét oldalra hengeredtem, és a pult teljesen eltakart ellenfelemtől. Itt nyugodtan feltérdelhettem volna, hogy kilessek és betájoljam, mi történik, de én sosem szenvedhettem a térdelgetést. Tovább hengeredtem a pult túlsó oldala irányába, és ahogy kibukkantam, ösztönösen megsoroztam az ajtó környékét a pisztolyban lévő maradék hét golyóval. Látni egyáltalán nem is láttam a célt, csak sejtettem, de amikor a lövések elhaltak, olyasféle hangot hallottam, amit egy elvágódó, tehetetlen test ad ki magából, amikor a kemény padlóval találkozik.

Talpra ugrottam, és amikor láttam, hogy az őr nem halt meg, csupán a lábat lőttem ki alóla, a kiürült tárú fegyvert gondolkodás nélkül hozzávágtam. A fején csattant a fém, és bár ezzel nem ütöttem ki, eltereltem annyira a figyelmét, hogy ne tudjon eltalálni, miközben négy hatalmas ugrással lerohantam. Oly hirtelen és váratlanul cselekedtem, hogy mindössze két skulót tudott kilőni. Az egyik valahol a közelemben süvített el, a másikat pedig már nem is követtem figyelemmel, mivelhogy addigra a bal lábammal már a padlón heverő csavinyák csuklóján tapostam, a jobbommal pedig a képébe talpaltam.

El sem tudom képzelni, mit gondolhatott a nyomorult, amikor azt látta, hogy egy félmeztelen, tetovált testű maori ront rá és rúgja szét a fejét.

Ám nem időzhettem sokáig ennek kitalálásával, ugyanis a vaskos üvegajtók túloldalán sötét árnyak bukkantak fel; fegyveres biztonságiak.

De jó, hogy az itteni őrnek volt annyi ideje, hogy bezárja az ajtót. A kintiek döngették rendesen, de valami acélüveg-szerűségből lehetett, mert nem adta meg magát.

Persze sejtettem, hogy ez a védelmem pár másodpercen belül megszűnik; csak jelentik a helyzetet, és a központból feloldják a zárakat. Ám azt én már nem várom meg!

Megkaparintottam az eszméletlen csavinyák stukkerét, és a kijelzőjén láttam, hogy maradt még benne két skuló. Jól jöhet még!

De hová lett Téháté és a gyerek?!

A felfelé vezető lépcsőkön hallottam a cölöplábak dübörgését. Mivel én magam is arrafelé akartam volna egérutat nyerni, haladéktalanul eltávolodtam az ajtó közeléből, és a lépcsőfokokat hármasával szedve felfelé vágtattam. Nem tudtam, milyen magas lehet ez az irodaház, de úgy rémlett, hogy a csarnok egyik oldalán sem láttam hatemeletesnél magasabb épületeket.

És már a negyediken tartottam…

Az egyik oldalfolyosóról kékinges, géppisztolyos csavinyák ugrott elém, és miközben rám irányozta fegyverét, udvariatlan módon a képembe világított a lámpájával.

– Kicsoda maga?!

Bemutatkozás helyett oldalt szökkentem, és fejbe lőttem. A kurta géppisztolysorozat felszántotta mellettem a falat, és ahogy áldozatom lehanyatlott, az ujja halálában is rászorulhatott a ravaszra, mert szinte a szó szoros értelmében levakarta a fejem fölött a vakolatot. Hullottak rám a kisebb-nagyobb darabok rendesen, de ettől nem sérültem meg, és a gellert kapó golyók elől is sikerült egy kávéautomata védelmébe húzódnom.

Amikor a tár kiürült, óvatosan kilestem, és megállapítottam, hogy a géppisztolyostól már nem kell tartanom. Lentről, a földszint irányából viszont éles lárma hallatszott, valahol fent pedig heves lövöldözés kezdődött.

Ki lő kire?!

Kirángattam a kurta csövű géppisztolyt a hulla kezéből, de azonnal láttam, hogy egyrészt nincs a tárban golyó, másrészt a fegyver használhatatlanná vált a túlzottan hosszú sorozattól. A cső felforrósodott, és nemcsak elgörbült, de a vége szét is nyílt, akár egy virág.

Marad tehát a pisztoly.

No és a menekülés.

Nem akartam megvárni, míg a lentről felfelé rohanók beérnek; nagy ugrásokkal rohantam fel még két emeletet, készen arra, hogy bárki az utamba ugrik, habozás nélkül lelőjem.

De nem ugrott senki. Sőt, a heves lövöldözés is hirtelen abbamaradt.

Nem álltam meg a legfelső emeleten, felrohantam a liftház melletti lépcsőn, ám mielőtt meggondolatlanul kiugrottam volna a tetőre vezető, tárva-nyitva álló, szétcincált zárú vasajtón, előbb még kilestem.

Az ajtótól alig pár lépésnyire három-négy mozdulatlan alakot is láttam a lapos betontetőn heverni, de a részleteket nem igazán tudtam kivenni, mert itt szinte teljesen sötét volt, csupán a lenti lámpák és harci járművek reflektorainak felszűrődő fénye világított. No meg a beomlott tetejű díszítőhangárból felcsapó, sárgásvörös lángok, melyek szinte az eget nyaldosták.

Mivel az irodaház tetején csöppnyi mozgást sem érzékeltem, pisztollyal a kezemben kitüremkedtem, és a legközelebb fekvő alakhoz sasszéztam. Egy kékinges Szipp-őr volt, akinek olyan kajla szögben lógott a feje, mintha a saját bal vállát akarná párnának használni pihenéséhez. Egy közeli pillantás azonban meggyőzött arról, hogy ezt a fejet nem önös elhatározásból tartja így. Kitörték egy kissé a nyakát.

Nem volt nála fegyver. Vagy ha volt, elszedték tőle.

A következő hulla nyakában viszont ugyanolyan rövid csövű, cseh géppisztoly lógott, mint annak, akit két emelettel lentebb én ártalmatlanítottam egy homloklövéssel. Ennek a fickónak a nyakával nem volt semmi gond, a mellkasa viszont merő vér volt; minimum nyolc-tíz golyó lyuggatta át világoskék egyéningét.

Nem volt nehéz összerakni az eseményfoszlányokat. Téháté járt erre. Sikerült meglepnie az első őrt. Baromi erejével kitörte a nyakát, elvette a fegyverét, és némi lődözésbe keveredett a többiekkel. Lévén ő speciálisabban kiképzett katona, mint ezek a nyomorult őrök, leszedett vagy hármat-négyet közülük.

De hol van most? És mi ez a csend?

„Csend” persze nem volt, csak valahogy a közvetlen közelemben nem kalamolt egyetlen gépfegyver sem, és nem süvítettek gellert kapott golyók a fülem mellett. Odalent javában folyt valamiféle tűzharc, és a lépcsőn felfelé igyekvők lábdobogása is csattogott rendesen, ám itt fenn, a tetőn, a fekete égbolt és a szikrázó csillagok alatt, a hűs augusztus éjszakai szélben mindez rettentően távolinak tűnt.

Megszereztem a második sorszámú hullavics gépfegyverét, és valamivel több magabiztossággal lopóztam előre. Még két hullát és három haldoklót találtam. Aztán kibukkantam a liftház takarásából, és körülbelül húsz lépéssel arrébb, a lángoló csarnokkal ellentétes oldalon egy hatalmas, sötét árnyat pillantottam meg.

Nem, nem emberi árnyat, hanem egy helikopter domborodó oldalát és tömpe orrát, hosszú farknyúlványát.

És szinte abban a pillanatban, hogy megláttam, olyan hangos süvítés töltötte be az éjszakát, hogy csaknem megsüketültem. A szecskavágó nagy teljesítményű motorja indult be, és a rotorjai forogni kezdtek.

Nem az XXL-es Apacs volt, és nem is valamiféle ismert harci gép, hanem egy vöröskeresztes és vörösfélholdas mentőhelikopter. Valószínűleg az az ősrégi, lomha szerkezet, amit az Önkéntes Légimentő Alapítvány működtetett, és amelynek a Szipp Művek adott otthont nagylelkűen.

Volt arról egy elképzelésem, ki szerezhette meg a jól őrzött koptert!

– Téháté… ha itt hagysz…

Kiugrottam a liftház takarásából, és hatalmas ugrásokkal a kopter nyitott fedélzeti ajtaja felé robogtam. Mertem remélni, hogy felismer a kiborgnyák, mielőtt kiszórja rám a gépfegyvere maradék skulóit.

– Hé, hé! Ne lőj, te jópofa plüssállat! Én vagyok…

Abban az éktelen zajban esély sem volt arra, hogy bárki is meghallja az üvöltözésemet, de cudarul éreztem volna magam, ha még csak nem is üvöltözhetek.

Épp abban a pillanatban értem el a koptert, amikor az enyhén oldalra billenve, nem túl szabályosan föllendült a betonról. Dühös ordítással rávetettem magam, és sikerült megragadnom az egyik fogódzót, mielőtt a billegő légijármű levethetett volna magáról. Két gyors rántás, és mire a kopter fordulni kezdett, már a fedélzetén voltam.

A szeplős kiskölyök ott hevert az utastér egyik sarkában, az egyik biztonsági övbe kapaszkodva, a pilótaülésben pedig a kiborg vaskos felsőtestét véltem kirajzolódni.

Szikrák pattogtak a szemem előtt, és beletelt vagy két pillanatba, mire rájöttem, hogy becsapódó lövedékek okozzák ezt a látványosságot, ahogy elcsúsznak vagy megpattannak a fémen. Hallani persze a kopter süvítésén és szörnyű kerepelésén kívül semmi mást nem hallottam.

Ezek lőnek ránk, az anyjuk istenit!

A bal csuklómra rácsavartam az egyik rögzítőszíjat, nehogy leessek, és ahogy hamarjában ülő helyzetbe tornásztam magam, a jobbommal máris célra tartottam a géppisztolyt, és őrült módon kaszálni kezdtem a lépcsőházból kiözönlő, sötét alakokra.

Egyet-kettőt eltalálhattam…

…ámbár az is lehet, hogy csak a közelükben becsapódó skulók miatt vetették magukat hasra.

Bárhogy legyen is, a szándékomat elértem. Mert azzal, hogy visszalőttem, megtorpanásra késztettem őket, fedezékbe húzódtak, és ezzel értékes másodperceket nyertünk.

A kiborg végre megtalálhatta a megfelelő ritmust, mert a kopterünk még vagy két métert emelkedett, aztán olyan erővel oldalra billent, hogy ha nem tart meg a csuklószíj, kizuhantam volna belőle, majd mire egy kiadósat káromkodhattam volna, elfordultunk, és egyre gyorsulva elrepültünk az éjszakába.

Vissza! – kiáltottam gondolatban. Nem hagyhatjuk itt a Rézfogúakat!

De persze tudtam, hogy ennek nincs semmi értelme, és ezért nem préseltem ki magamból a gondolataimat hangosan. Gém és társai talán már nem is élnek, vagy ha igen, ezzel a fegyvertelen kopterrel nem sokat jobbíthatnánk a helyzetükön. Kezdve azzal, hogy azt sem tudom, merre kereshetnénk. őket…

A tekintettemmel a mélységet pásztáztam. Láttam a hatalmas díszítőcsarnokot, aminek minden ablakán füst és lángok tódultak ki, és láttam azt is, hogy a munkások valahogy kimenekítették a megpörkölődött virágsárkányt, és slaggal locsolták a meggyulladt, füstölgő részeket.

De a cimboráimat nem láttam sehol!

Nem akartam arra gondolni, mi történt Gémmel és Rézfogú Bandájával. Bárhogy legyen is, kedveltem azt a bumfordi cigányt, minden egyetemi végzettsége és mesterkélt modora ellenére is. Rossz lett volna, ha soha többé senki nem titulál „bárom”-nak és nem köpi felém megvetően, hogy „kápjád bé, bászki”.

De hát mit lehet most tenni?

Bízni abban, hogy a kiborg által említett erősítés még időben megérkezik…

És egy pillanat múlva úgy tűnt, ebben az egyben legalább bízhatok. Ugyanis, még mielőtt a Szipp Műveket magunk mögött hagytuk volna, valahol lenn a mélyben élénk villanások szaggatták a sötétséget. A szememet meresztettem, és szinte látni véltem a nyomjelző lövedékeket, és a becsapódó bombák, felrobbanó rakéták fényében tucatnyi helikopterszerű árnyat érzékeltem. A lenti páncélkocsikat és az épületeket lőtték, amúgy rendesen.

Ám ez a látvány pár pillanattal később eltűnt a látóteremből, és vak sötétben repültünk. Hogy hová, merre, azt hirtelenjében megsaccolni sem tudtam.

A nehezen ziháló, tátogó kisköcsögre pillantottam, és mivel láttam, hogy a jóllét és a rosszullét határán öklendszörfözik, nem akartam megzavarni ebbéli ténykedésében. Előreimbolyogtam a pilótaszékhez, és rátettem a kezem a kiborg bal vállára. Ő épp mormogott valamit a szája elé lógó mikrofonba, és anélkül, hogy a dumát abbahagyta volna, hátrapillantott, biccentett és a hüvelykujját „oxa-módban” felfelé bökve jelezte, hogy minden rendben, aztán már vissza is fordult a műszereihez.

Oly nagyon nem lepődött meg a jelenlétemen. Vagy elvárta tőlem, hogy az a minimum, hogy nem maradok ott szétcafatoztatni a seggem, vagy egyszerűen csak látott, amikor a kopter felé futottam.

Mivel a duma rendkívül lekötötte, s én a nagy zúgásban még csak egy hangfoszlányát sem érzékeltem, nem álldogáltam mögötte tovább. Gondolom, volt jelentenivalója elég. Egyrészt konzultált a segélycsapatokkal, hogy mi vagyunk a mentőkopteren, és lehetőleg még véletlenül se lőjenek le, másrészt valószínűleg utasításokat adott az embereinek a Szipp Művek elleni támadással kapcsolatban is.

Nem akartam megzavarni. Ehelyett inkább a ziháló kissráchoz szambáztam oda, lehajoltam, rámosolyogtam, és megrángattam az ingét, mivelhogy a biztonság kedvéért ellenőrizni akartam valamit.

Valami fontosat.

Egy bizonyos apró sebhelyet.

A kiskölyök gyanakodva meredt rám, de mivel nem ellenségesen mosolyogtam rá, és nem tettem hirtelen mozdulatokat, nem ellenkezett. Nyilván azt hitte a rémült kis Elnök úr, hogy orvos bácsi vagyok és az egészsége iránt aggódok. Mármint hogy nem kapott-e tüdőgyuszit vagy pár skulónyuszit.

Végre sikerült oldalra babrálnom a kinyúlt, tövisektől szaggatott, kormos, piszkos és vérfoltos pólóját, és a kopter gyér belső fényében rámeredtem a duci hasikára és a bordái tájára. Majd ezt követően imigyen szólottam:

– Akkurvaistenit!

Õ pedig rám nézett bánatos bociszemeivel, és bárhogy próbáltam is megakadályozni, hogy az agyamhoz férkőzzön, ez alkalommal kevés voltam ehhez, mint kacsatojásban a kukorékolás. És bár duzzadt ajkai nem nyíltak szóra, én tisztán hallottam szivacsossá összeomló agyam kellős közepén azt az egyetlen szót: UGORJ!

Kell ezt tovább magyaráznom? A rohadék kispöcsös nem az Elnök volt! Hanem: Bájron Etele!

Amikor ez a határozott gondolat átcikkcakkolt a tudatomon, már szél borzolta a hajamat, átfütyült egyik fülemből a másikba, és én akadálytalanul zuhantam a sötétségben.

Hogy kiestem, kilöktek vagy magamtól ugrottam ki a kopterból, arra egyáltalán nem emlékszem…

…de azt hiszem, az utóbbi.

Mire sikolthattam volna, talppal előre valami rideg acélfelületnek csapódtam, és pozdorjává tört lábszáraim, térdből visszafelé facsarodva felcsúsztak a hónom alatt a koponyámig, és saját csontdarabjaim úgy kólintottak fejbe, hogy heveny agyrázkódást kaptam.

 

 

Mielőtt ezen történéseken elcsodálkozhattam volna, elmerültem a rideg, fémes felületben, orrom-szájam nedvességgel telt meg – saját véremmel, nyilván –, a szemgolyóim pedig kiugrottak a fejemből, és leszánkáztak egészen az ágyékomig.

Aztán valami langyosba és puhába fúródtam, de közben még azt sem tudtam, melyik testrészemmel kapálódzok közben.

Fuldokoltam. Vergődtem. Szabadulni próbáltam.

Aztán valahogy elrúgtam magam attól a puha valamitől, és összevissza csapkodva felfelé lebegtem. Ebből a tényből arra következtettem, hogy a lábam hónaljmankóvá alakulását csupán csak képzeltem. Lehet, hogy a csontjaim sem törtek darabokra, és a szemgolyóim sem a heréimmel szemeznek?

Egy pillanat múlva az a rideg, fémes dolog, ami egész testemet beburkolta, hirtelen kilökött magából, és pattanásig feszült tüdőmbe éles halpucoló-késként kapart bele a betóduló levegő.

Perceken át fuldokoltam, hol lesüllyedve, hol a felszínre lebegve, mire visszanyertem annyira az eszméletemet, hogy rádöbbenjek, hová kerültem: valami tavacskába zuhantam. Talppal, vagyis inkább sarokkal csapódtam bele a vízbe, és az iszonyatos ütődéstől a vízfelületet éreztem rideg acélfelszínnek. Aztán a tó iszapos fenekébe fúródtam, és kevésen múlott, hogy végleg bele is nem ragadtam.

És persze, ahogy így mocorogtam – ámbár minden egyes porcikámban fájdalmat éreztem –, úgy tapasztaltam, nem tört el semmim: csupán képzelődtem.

Egyedül az agyrázkódás lehetett valós; legalábbis arra utalt, hogy miközben a nem is túl távoli, sötét fakontúrok felé evickéltem, mindvégig öklendeztem, szédültem, és kétszer is a vízbe hánytam.

Pár pillanattal később arra is rájöttem, miféle tavacskába csobbantam. Mivelhogy Nyú Drcenben és közvetlen közelében nem igazán jellemzőek sem a folyó- sem pedig az állóvizek, ez csakis valami mesterséges tó lehet. Mégpedig, az itt terjengő bűzből ítélve az egyik szennyvíztározó és tisztító…

– Na, wazzeg – ziháltam. – Már kezdtem hiányolni…

De nem nagyon panaszkodtam, csak úgy tessék-lássék módon. Bármiféle szennyes lé legyen is ez, ha vagy negyven lépéssel arrébb zuhantam volna le, a földre vagy a betonplaccra esek. És abból következtetve, hogy még a vízre érkezés is mennyire cudar volt, az a másik lehetőség nem sok túlélési eséllyel kecsegtetett volna.

Megpróbáltam megbecsülni, vajon milyen magasról zuhanhattam le, de csak tétova sejtéseim voltak. Egy biztos: minimum tíz méterről, de inkább ennek többszöröséről.

Nem sokkal később kimásztam a magas töltésre, és zihálva terültem el a csupasz, növénytelen földön. Hanyatt feküdtem, és az égre bámultam, mintha még láthatnám a helikoptert, amiből kihullottam. Ám persze ez lehetetlen, percek teltek el csobbanásom óta, és ezóta a mentőkopter talán már meg is érkezett a céljához.

Még az előbbinél is komorabban ziháltam és krákogtam. Arra gondoltam, vajon mire gondol majd Téháté, ha nem talál a gép fedélzetén, amikor megérkeznek? Mit hazudik majd neki az alattomos kis csavinyák, hogy mi lett velem? És vajon mit akar az a kígyólelkű pulykatojás? Mi a célja mindezzel? Miért viteti magát az alkalmi katonai főhadiszállásra?

Mert hogy ez a célja, afelől semmi kétségem!

Mint ahogy afelől sem, hogy szándékosan intézte így a dolgot! Tudta, hogy oda fogunk menni a Szipp Művekhez, és úgy manipulálta a dolgokat, hogy megtaláljuk és megcsináljuk ezt az őrült „mentőakciót”. Ami persze nem is mentőakció, hiszen ő ott nem fogoly volt… szándékosan rejtőzött el a virágkocsiban, arra várva, hogy megtaláljam.

Talán már ott is belepiszkált az agyamba, és ő késztetett arra, hogy bemásszak a kompozíció alá „bombát keresni”. Hagyta, hogy megtaláljam, hagyta, hogy kiszabadítsuk, és talán – miközben ájultnak tettette magát –, ő irányította Téhátét, hogy felfelé meneküljön, a tetőre. Mert tudta, hogy ott lesz az a mentőkopter, amivel elisszenhetünk a zűrből. Úgy gondolta, hogy a nagy felfordulásra való tekintettel senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni azt a tényt, hogy az Elnök az, akit itt fogva tartottak…

Hiszen látszólag minden oly remekül összevág.

És mégsem!

De vajon miért nem?

És vajon mit művel a kis nyomoronc, ha bejut a katonai táborba?

Eljátssza, hogy ő az Elnök és lefújja a háborúsdit? Vagy megtorló akciót indíttat valaki vagy valami ellen?

Vagy…

Na, ezen a ponton ájultam el.

Arra éledtem, hogy a hátamon fekszem, és egy puha, langyos nyelv nyalogatja a pofámat. Először valami nagy testű kutyára gondoltam, de aztán ahogy a felhő mögül kibukkanó hold fénye rávetült, láttam, hogy annál jóval nagyobb testű lényről van szó. Egy ló volt az, de szavamra mondom, nem volt könnyű beazonosítani alulnézetből, hanyatt fekvő helyzetből, ebben a bizonytalan homályban. Ahogy a pofája a szemem elé nyomult, szörnyű nagynak láttam a fejét és formátlannak; akár a virágból díszített kínai sárkány feje is lehetett volna. A lehelete viszont egy kissé Téhátéra emlékeztetett…

Mivel újra nyalogatni próbálta a jobb pofacsontomat, elrántottam a fejem, és durván eltoltam magamtól.

– Menjél már innen… te rusnya virslialap!

Hogy van ez? Egyáltalán mit nyalogat engem egy gazdátlan ló az éjszaka közepén?! Ilyenkor legel? A lovak nem alszanak éjszaka?

Egy pillanattal később választ kaptam a kérdéseim egyikére. A bozótos felől egy karcsú alak bukkant fel, és gyors léptekkel felém libbent. Látni nem igazán láttam, csak a kontúrját rajzolta ki a rávetülő fényfoszlány, és bár az alapján inkább egy nagyra nőtt kamaszfiúnak gondoltam volna, kecses és légies mozgása elárulta, hogy nőnemű lehet. Aztán amikor még közelebb ért, a hold már teljesen kibújt a felhője alól, ezüstös káprázatba vonta a tisztást, ahol bevertem, és egyértelműen megállapíthattam, hogy a jövevény tényleg nő. Pontosabban egy nyurga kamaszlány, csurkába font, fekete hajjal, fiús alkattal, apró mellekkel, keskeny csípővel, fokhagymagerezd fenékkel.

Már a második pislogásra felismertem. Az az „ősmagyar” lány volt az, aki a Jurta-lakban jósolni próbált nekem kutyavitte csontból, és akinek távoztamkor darabokra zúztam a kerékbilincsét és az önbecsülését.

– Na, Fehérlócsikója – recsegte a lány idült cigarettázókra jellemző, rekedtes hangon, és arrébblökdöste a könyökével az orrom iránt érdeklődő pacit. – Menj máshova legelni, hékás!

Nyilvánvalóan ő volt a ló gazdája, és a jelenlétéből az is egyértelművé vált számomra, hol lehetek. A mentőkopter nem vitt messze; a Szipp Művektől alig egy-két kilométernyire zuhantam ki, a Pallagi Szennyvíztisztító közelében – az ősmagyar Jurta-lak közelében.

A lány eltaszigálta a makacskodó lovat, és csak most fedezte fel, hogy eszméletemnél vagyok. Rám mosolygott. Roppant szép mosolya volt. És szörnyű maszatos ifjú ábrázata.

– Ébren vagyunk? – érdeklődött a lány, miközben letérdepelt mellém, és valami nedves, képlékeny anyagot próbált a pofámba nyomni. Aztán amikor idegesen elrántottam a fejem és megragadtam a csuklóját, biztatóan rám mosolygott, és megmutatta, mi van a kezében. – Csak vizes ruha, butus… Engedd, hogy lemossam az arcod!… Érted, amit mondok? Tudsz beszélni? – Mímelte. – Lemosni. Arcot. Megtisztítani. Értesz magyarul?

A múltkori kerékbilincs-roppantó akció miatt egy kissé örültem, hogy nem ismert fel. Akkor elég csúnyán sipítozott és átkozódott.

Biztatóan mosolygott rám, és gyengéden elhúzta a kezét, így is jelezve, hogy nem bántani akar, hanem tisztogatni. Én elengedtem ugyan, de a fejemet ismét elrántottam.

– Ne… szennyvízzel! – csikorogtam összetapadó, ragacsosnak tűnő torokkal.

– Nem szennyvíz. A közeli patakból hoztam.

– Az más. – Ernyedten behunytam a szemem, odatartottam az arcom, és megadóan suttogtam: – Lemoshatod. Beszélek magyarul.

A lány gyengéden dörzsölgetni kezdte a képem a nedves ronggyal; és rekedtes hangon heherészett magában.

– Mi olyan vicces? – motyogtam.

Kérdésemre kérdéssel felelt:

– Beleestél a mocsokvízbe?

– Bele. – Semmi értelme nem lett volna tagadni; tetőtől talpig szennylétől bűzlöttem. – A jó hekkbe! Majdnem ott hagytam a fogam.

– De hogy történt ez? – kuncogott a lány. – Nem vetted észre sem a magas partot, sem a vizet?

Most meséljem el, hogy egy kopterből zuhantam ki? Jelenleg roppant barátságos, de a végén még komolyan kérdezősködni kezd!

– Tök sötét volt! – dörmögtem. – Az a fránya hold elbújt a felhők mögé, az orromig se láttam. Mire észbe kaptam volna, megcsúsztam, legurultam a töltésen, aztán hirtelen összecsapott a víz a fejem felett. – Kelletlenül tettem hozzá. – Nem tudok úszni, és a sodrás… egyre beljebb sodort.

– Sodrás? – álmélkodott a lány, és egy pillanatra abbahagytam arcom nedvesítgetését. – Miféle sodrás?

– Hát ezt nem tudom én sem! – háborogtam. – Valami felszín alatti, titokzatos áramlat… vagy ilyesmi. – Hirtelen eszembe jutott egy kósza ötlet, és improvizáltam: – Etele említette is egyszer, hogy mesterkedtek valamit ezzel a szennyvíz-tisztítóval… de arra már nem emlékszem, hogy mit… De a nyakamat rá, hogy az ő művük ez a titokzatos, víz alatti áramlat, ami elsodort!

– Miről beszélsz? – kérdezte halkan a lány.

Csodálkozó képet vágtam. Nem mintha ebből bánni is látszott volna a pofámat birizgáló, nedves rongy alatt.

– Ne mondd már, hogy te nem ismered Etelét? Bájron Etele, az Új Degenerációtól…

Felkuncogott.

– Ismerem. De nem „Degeneráció”, hanem „Generáció”.

Hoppá, hoppá, bejött a blöff, pedig csak vaktában vagdalkoztam! Ismeri! Ismeri a kis genya Etelét! Valahogy immár egészen természetesnek találtam, hogy kapcsolat lehet a Degeneráltak – én már csak maradok ennél a kifejezésnél – és a jurta-laki ősmagyarok között. Mi több, el sem tudtam képzelni, hogy másképp is lehetne!

Kezdettől fogva gyanús volt nekem az a különös bagázs!

Miközben a kapcsolatok mibenlétén tűnődtem, mintegy a tudatom szélén érzékeltem, hogy a lány abbahagyta a vizesrongyos tisztítgatást, és meghökkent, tágra nyílt szemmel mered a képembe.

Végül mégiscsak felismert?!

A büdös hekkbe, pedig épp most kezdtem szagot fogni… és nem a szennyvíz szagát!

– Mi van? – kérdeztem hangsúlyosan. – Megcsípett egy dermesztőbogár?

– Az arcod! – motyogta. – Az arcod!

– Az, hogy ismerős… még nem jelenti azt, hogy valaha is találkoztunk! – magyaráztam. – Lehet, hogy csak álmodban láttál. Hé, te lány… nem szoktak neked látomásaid lenni?

Elengedte a füle mellett.

– Mi történt… az arcoddal?! – hebegte. – Mi történt?

– Arra a régi sérülésre gondolsz a szemem alatt? Vagy az új keletű horzsolásokra?

– A tetoválásaid – suttogta a lány. – Mi történt… a tetoválásaiddal?! .

Na, e pillanatban döbbentem rá, hogy még mindig a maori álcát viselem: az arcom és a testem tele van stilizált tetoválásokkal. És a csajszi addig dörzsölgette a vizes ronggyal a filctollal rajzolt áltetkókat, míg valószínűleg sötétkék foltokká mázolta az egészet. Szerintem, ha ekkor tükörbe nézek, én is megijedtem volna magamtól.

Ha eddig nem voltam gyanús, akkor most az lettem.

Erőltetetten kacarásztam.

– Ja… az??

– Igen, az. Mi ez?… Mi az?

Flegmán legyintettem.

– Ne is törődj vele! Ezek a tetkók nem igaziak. Csak műtetkók. Tudod, hogy van ez!

– Nem, nem tudom. – A lány jól láthatóan elhidegült és ellenségessé vált. Már nem mosolygott. – Ki vagy te?

– Nem az számít, ki vagyok, hanem az, hogy mit keresek épp itt és miért van rajtam ez a nevetséges álca! – vetettem oda szigorúan. – Csak ez számít!

– Ki vagy te? És mit keresel itt?

Keményen nemet intettem a fejemmel.

– Épp ez az, amit nem mondhatok meg – sziszegtem. – Küldetésem szigorúan titkos. Nem beszélhetek.

A lány merőn bámult rám. Kizárt dolog, hogy felismerje összemázolt arcomban és mocskos, félmeztelen testemben azt a délceg, sötét szemüveges, egyenruhás félistent, akinek előző nap jósolni próbált a Jurta-lakban.

– Ki vagy te? – suttogta olyan hangon, hogy megértettem: ha tovább játszom a „titkos ügynök vagyok, nem beszélhetek” szerepet; végérvényesen elveszítem a bizalmát.

Ebből kifolyólag taktikát változtattam. Gyengéden, ámde határozottan megragadtam a karjait, éreztetve, hogy most valami rettenetesen személyeset fogok bevallani:

– Rendben van… Bár a küldetésem valóban nagy fontosságú és titkos, elmondok neked mindent… őszintén, becsületesen… ahogy van!

– Mi okod van erre?

– Hogy-hogy mi okom? – rökönyödtem meg. – Neked köszönhetem, hogy itt ülök és beszélek! Ha a lovad nem nyalogat életre, talán épp most döngetnék be a pokol kapuján! És aztán itt vagy te, aki annyi jóindulattal fordultál felém. Mosolyogtál rám, beszélgetsz velem, összekented az arcomat…

Nem hatottam meg, nem mosolyogtattam meg. Nem szólt, csak merőn bámult.

Nagyot fújtam.

– Jól van – hajtottam le megadóan a fejem. – Az a helyzet, hogy… szükségem van a segítségedre. Rendkívül fontos, hogy mielőbb eljussak Jurta-lakba, de eltévedtem. Ha te nem segítesz, hajnalig is elbolyonghatok ebben az ismeretlen vadonban, és akkor már késő lesz. – Nagyot fújtam. – Valóban fontos üzenetet hozok Bájron Etelének, amit bármi áron tudatnom kell vele még hajnal előtt… És érzem, hogyha nem tudom megszerezni a bizalmadat, nem fogsz segíteni. Ezért fogok neked mindent elmondani. Azért, hogy segíts nekem, és vigyél el Jurta-lakba! És nem pedig azért, mert… mert első pillantásra beléd szeret… Ó, nem, ezt nem szabad! Nem szabad ilyesmiről beszélnem! Nem engedhetek az érzelmeimnek! Nekem kötelességeim vannak!

Egy átlagos nő olvadozni kezdett volna „az első pillantásra beléd szeret-pont-pont-pont” elharapott mondattöredék hallatán, ám ezt a nomád kiscsajt keményebb csicsókagyökérből faragták. Nem vette be a dumámat.

– Ki vagy te? – ismételte makacsul.

– Szvatopluk, az avarok királya – feleltem meggyőzően. – Országomat egy fehér lóért! Vagy a Fehérlócsikójáért…

– Most elmegyek! – suttogta a lány. – Engedd el a karomat, kérlek!

Hogy érezze a bizalmamat, elengedtem. Egy kurta mozdulattal elkaphattam volna újra úgyis, bármikor.

– Várj! – sugalltam lágyan, meggyőzően. Ettől a puha, ámde mégis karcos, rábeszélő hangomtól szokták hölgyismerőseim sietve hanyatt vetni magukat, és plafon felé fordítani cipőik tűsarkát. – Elég a tréfából; kicsi lány! Még nincs ősz, hagyjuk az avarokat! Tényleg el kell jutnom Jurta-lakba, mielőbb… és ebben neked kell segítened! – Felemeltem a kezem, e mozdulattal eleve megelőzve közbecsacsogásait. – Kussoljál, mostan én pofázok! Hálás vagyok neked, amiért hülye nevű lovad révén közreműködtél az életrenyalogatásomban, de ez nem jelenti azt, hogy ha felbosszantasz, nem tekerem száznyolcvan fokos helyzetbe a csini fejedet a vékonyka libanyakadon, hogy szemügyre vehesd saját fenekedet, és annak fokhagymagerezd fejformájából levond a megfelelő következtetéseket. Mármint azt, hogy melyikünk viselkedik seggfej módon. – Hatásszünetet tartottam. Majd: – És most… hogy értsük egymást, csini lány: az igazi nevem Taksony, és hosszú utat tettem meg, a pannóniai jurtalakók táborából, hogy átadjak egy létfontosságú üzenetet Etelének és az itteni Új Degeneráltaknak az ottani Régi Degeneráltaktól! Két álló napig lovagoltam pihenés nélkül, hogy időben ideérkezhessek, és nem hibáztatom csatakosra vágtáztatott lovamat azért, hogy megbotlott és belecsúszott a szennyvíztározóba… Szerencsétlen pára az életét áldozta azért, hogy én megmenekülhessek, és ezóta már a szennyhalak táplálkoznak kimerültségtől csontig soványodott tomporán…

A lány akaratlanul is felkacagott. Utána csak ennyit mondott:

– Miért hazudsz ilyen… sületlenségeket?

– Szóval szerinted ezek hazugságok? – fortyantam fel sértettem. – Akkor már csak egy módon győzhetlek meg az őszinteségemről!

– Na, erre kíváncsi vagyok…

Válasz helyett megragadtam, magamhoz rántottam, szorosan átöleltem, és ajkaimat az ajkaira tapasztottam. Az első pillanatokban vadul próbált szabadulni tőlem, de aztán megadta magát. Általában így szokott ez menni. Csókolóztunk, csókolóztunk, csókolóztunk, és én beleadtam apait-anyait. Mentségemre szóljon, nem csak a meggyőzés kedvéért… hanem azért is, mert jólesett megcsókolni ezt a különös teremtést.

– Nos? – érdeklődtem körülbelül negyedóra múltán, amikor elengedtem. – Szerinted ez is hazugság volt? Színlelt csókok? Vagy őszinték?

– Őszinték – lehelte mélységes hittel. – Őszinte csókok!

– És ha mégsem? – gúnyolódtam. – Mi van, ha csak tettettem az őszinteséget? Nem gondolod, hogy csak azért csókoltalak meg, hogy ezzel a kis romantikázással levegyelek a lábadról és kihasználjalak a saját céljaimra?

– Ó, nem, nem gondolom. A csókjaid őszinteségéhez és mesterkéletlenségéhez nem fért kétség. – Egy kissé gunyorosan folytatta. – Ha el akartál volna kápráztatni, akkor valóban romantikus csókokkal halmoztál volna el!

Na, ezen meglepődtem.

– Hé, hé, hé! Mondjad már… mi nem volt ezekben a szenvedélyes csókokban elég romantikus?!

– Például az, hogy már azelőtt a fenekemet markolásztad, mielőtt az ajkaink összeértek… meg aztán az is, ahogy a kezedet már a csókolózás ötödik másodpercében becsúsztattad a combjaim közé, és a középső ujjaddal tényleges behatolást hajtottál végre a bugyimon keresztül…

Na, most tényleg elcsodálkoztam.

– Miért?? – morogtam. – Tán nem így szokás??

– Hát… az első csóknál nem igazán. Főképp, ha a romantikus jelleget szeretnéd kidomborítani. Továbbá… nem gondolnám, hogy azt az óraszerű műszert, amit a csuklódon viselsz, arra találták volna fel, amire te használtad.

Vállat vontam.

– Multifunkciós holmi: csiklófon csuklófon. De úgy vettem észre, közben nem nagyon panaszkodtál… sőt!

Rábólintott.

– Tényleg söööőőőőtttt, ezt elismerem! És egyvalamiről valóban meggyőzött: ebben a csókban nem a színlelés, nem a mesterkéltség dominált. Amit csináltál… őszintén csináltad. Nem vitted túlzásba a romantikát.

– Sose szoktam. – Büszkén vigyorogtam. – És örülök, hogy végre meggyőztelek. – Sajnálkozva ingattam a fejem. – Szavamra mondom, kislány, annyira kedvemre való vagy, hogy ha most nem szűkölködnénk az időben, azonmód letepernélek és jó alaposan megpocsékolnálak… még akár kedved ellenére is… de sajnos, ezt az asszót későbbre kell halasztanunk. Vigyél Jurta-lakba! Mielőbb!

– Na várjunk csak…

– És semmi fölösleges pofázás! – förmedtem rá fenyegetően. – Különben megismered a kevésbé romantikus oldalamat is!

Ellenkezett egy picit: a futok-még-egy-kört-aztán-hagyom-magam effektus.

Végül is nem a fenyegetőzés győzte meg, hanem az, hogy bedobtam egy ismert nevet a véres érvek marcangládájába:

– Ne szarozzál már velem, kicsi lány… Kende, a Hun már vár engem!

– Te… ismered Kendét?

– Na hallod? Szerintem messze földön ő a legjobb pusztakezes gyógyműszerész szerte a világban! Baromi jó cimborám, sőt mi több, puszipajtásom. Egyszer meggyógyított engem, mivel előzőleg megmentettem az életét… kétszer is!

A lány rám meredt.

– Kövess! – mondta sürgetően. – Gyalogtrappolsz vagy felülsz mögém Fehérlócsikója hátára?

– Ez utóbbi, csakis… Nehogy má' gyaloggaloppoljak, wazze!

 

 

Töredelmesen be kell vallanom, soha életemben nem ültem még lóháton, de mindig is úgy képzeltem, ez valami szuperremek dolog lehet. Nyereggel talán az is…

…de nyereg nélkül: jókora szívás!

– A büdös hekkbe! – sivalkodtam körülbelül húsz lólépésnyi ügetés után, majd egyik kedvenc klasszikusomból idéztem: – „Szétvág ez a büdös gebe”!

Mielőtt alkalmi társnőm elmagyarázhatta volna a nyereg nélküli lovaglás fortélyait, lesiklottam a nyeregből, és káromkodva tapogattam sajgó ülepemet, megigazgattam még inkább sajgó golyóimat; különös figyelmet fordítva a szétcsattanásra készen feszülő implantos példányra.

A lány meglepetten nézett le rám a ló hátáról.

– Mi van??

– No persze, here nélkül könnyebb, mi? – sziszegtem, és különleges lépések sorozatával kápráztattam el. – Úgy döntöttem, inkább gyalog megyek.

Erre ő is leszállt a lóról.

Lehet, hogy herétlenül se könnyebb megülni ezt a sziklagerinc keménységű lóhátat?

– Még nem is kérdezted a nevem… – csevegte.

– Akartam, de valahogy nem bírtam kinyögni a kérdést, miközben seggtől állcsúcsig szétszakadni készültem.

– Tünde.

Nem voltam agyilag képlékeny állapotban.

– Mi?

– Ez a nevem – szögezte le a lány. – Ősi magyar leánynév: Tünde.

– Családneved is van?

– Van, de… cikis.

– Cikis?? Cikis Tündének hívnak? Miért nem „cicis” Tündének?… Bár, megértem. De még fiatal vagy. Nőhet.

– Egy másik testrészem jellegzetességéről neveztek el – suttogta Tünde vonakodva. – Csongorrés. Ez a vezetéknevem. Csongorrés.

– Csongorrés Tünde? Hé, kislány… a szüleid aztán imádhatták Vörösmartyt!

– Ne is mondd! – sziszegte. – Ezzel gúnyoltak. Ezért hagytam ott a gimnáziumot, és ezért költöztem a Jurta-lakba az érettségi előtt.

– Hát, igen… vannak cudar egyéni sorsok. De ne hidd ám, hogy te vagy az egyetlen, aki otthagyta a gimnáziumot!

Felcsillant a szeme.

– Te is?

– Hülye vagy?! Engem kirúgtak még az általánosból, negyedik osztályban!

Persze, blöfföltem: hiszen az elemit lazán elvégeztem, csak a gimi második évében rúgtak ki egy kis robbantási ügyecske miatt. Pedig csak ketten haltak meg. És mindketten csak tanárok. Engem mégis kirúgtak!

Nos, ennyit a túlzott iskolai szigorról!

Mindenesetre ezzel a vallomásommal jelentősen növeltem szimpátiai együtthatóm. Tündérke ragyogó tekintettel nézett rám. Csaknem ismét megcsókoltam. De nem tettem, mivel már az előbb is eléggé megterheltem a romantikázási kedvemet.

Így hát csak a kezét fogtam meg.

– Kemény és érdes, wazze… Mi vagy te, mosónő? – Homlokon vigyorogtam a levegő után kapkodó csajszit. – Ugye, nem? A mosónők ugyanis… a szakirodalom szerint, legalábbis… korán halnak. És már elég korán van. Rögtön hajnalodik… Apropó, bőrkeményedéses kis kedves… elárulnád, mi a hekket keresel te az éjszaka közepén, nem sokkal hajnal előtt a nagy büdös pusztaságban?

– Én…

– Kihoztad a pacit egy kis éjszakai legeltetésre?

– …várok valakit.

– Ilyenkor? Ki a hekket?

– Egy fontos embert – mormolta Tündike. Aztán felragyogott az arca, és egy ritkás erdősávban karistoló fényfolt felé mutatott. – Ott jön! Csakis ő lehet az.

Persze, azonnal megkérdeztem, hogy ki az az „ő az”, de a csekély keblű leányzó válasz helyett felpattant a ló hátára, és valami érthetetlen szóegyveleget rám zúdítva elvágtatott a rezgő fényfolt irányába.

No most akkor faképnél hagytak vagy csak mellőztek-?

Ahelyett, hogy leálltam volna ezen eltöprengeni, begyújtottam a rakétákat, és teljes sebességgel megiramodtam a vágtató ló után.

Miután kétszer – gyors egymásutánban – is sikerült belelépnem valami friss meleg, gőzölgős és csúszós dologba, komolyan megtanultam tisztelni Fehérlócsikaját. Én futás közben üríteni sohasem lennék képes.

 

 

Természetesen nem érhettem volna utol a vágtató lovat, ám alig nyolcszáz méter múltán a lovas és a közeledő fényforrás találkoztak. Egy busz volt az; ugyanolyan kisbusz, mint amilyennel mi turistáskodtuk be magunkat a Szipp Művekhez. Első pillanatban azt gondoltam, hogy ez ugyanaz a busz, és ott hagyott társaim, Gém és Bandája közlekedik vele az erdei földúton… de közelebb érve láttam, hogy ez egy egészen más csapat.

Valószínűleg ugyanolyan VIP-es személyeket szállított, mint amilyeneket mi is szarba kevertünk, ám volt köztük valaki, akit tíz lépés távolságról, becsukott szemmel is megismertem volna.

A szagáról. És borízű hangjáról.

Ugyanis a busz egyik lehúzott elülső ablakán kihajoló alak a „Híd alatt, a híd alatt” című népi slágert gajdolta rettenetes csikorgással, és olyan iszonyatos pálinkaszag csapott meg az irányából, hogy még én is megtántorodtam.

Ám ismertem ezt a hangot, és a nap folyamán én is megkóstoltam azt a kerítésszaggató szatmári szilvát, aminek most ismét megcsapott az illata.

Silány Művész úr!

Mi a hekket keres ez itt?! És hova viszik ezt a buszrakománnyi félrészeg külföldi alakot? Hiszen errefelé nincs semmilyen gyár, semmilyen üzem, ahol virágkocsit díszítenek!

Vagy mégis?

Általában nem vagyok ennyire lassú észjárású, de kezdett túl hosszúra nyúlni ez a nap, és a szennyvíztározó agyagában való kapálózás is letompította valamelyest a kombinációs készségemet.

Pedig oly nyilvánvaló. Tünde jelenléte magáért beszél. Nem véletlenül lovagolt ki ide az éjszaka közepén. Ezt a kisbuszt várta. Nyilván azért, hogy elkalauzolja valahova a vendégeket. Méghozzá oda, ahol egy virágkocsit díszítenek: a saját táborukba, Jurta-lakba!

Hm!

Ez a rádöbbenés megpörgette ám amúgy rendesen az agyamat. Egy virágkocsi nevezése a felvonulásra meglehetősen költséges mulatság. Alig hiszem, hogy a jurtalakók megengedhetnének maguknak ekkora fényűzést – pusztán azért, hogy megvágják pár száz euró parkolási díjra az odakíváncsiskodó turistákat.

Valami nagyobb horderejű történet nyújtózkodik itt a subaszőnyeg alatt!

És miközben én ott álltam töprengve, Silány úgy gebeszkedett kifelé az ablakon kitárt karokkal, mintha meg akarna ölelni. Nem tudom, minek nézhetett, de kimondottan nekem énekelte a nótáját, és szörnyű fejhangon vonyította is a refréneket:

– A híd alatt, a híd alatt, a hortobágyi híd alatt, lány nyög a legény alatt. Jaaaaaaaaaaaj …de keservesen nyög! Nyomja a farát a rög!… Ne hátráljál már el, te rusnya, hadd csúkoljalak meg!

Bamm!

Esküszöm, sok mindent láttam már életemben, de részeg embert fejjel előre kiesni egy busz ablakán – most először. És ami a döbbenet, hogy bár a nyomorult szeszkazán akkorát huppant, hogy még a föld is beleremegett, esés közben sikerült olyan szakértő módon elterülnie, hogy a kezében szorongatott pálinkásbutykost semmi kemény dologhoz nem vágta oda.

Hiába no, ami szent az szent! Inkább a nyak törjön, minthogy abból az iszonyatos nedűből egy csepp is kiloccsanjon!

Lett ám erre nagy felfordulás. A sofőr, meg még vagy két csavinyák kiugráltak a buszból, és valahogy talpra állították a támolygó művész urat, és életet pofoztak, ráztak belé.

Ez pár perc múltán sikerült is. Silány felhorkant, remegő kézzel a szájához emelte a butykost, és pislogva belekortyolt. Aztán lihegett, és végignézett mindenkin.

– Jól vagy? – kérdezgette a sofőr. – Szólalj már meg! Rendben vagy?

– Lehet, hogy már beszélek – nyekegte darabosan Silány –, de azért még… fogjatok!

Volt pofája lenyúlni Vágner úr kismonológját valamelyik P. Howard-regényből! És ezt nem azért jegyeztem meg, hogy a műveltségemet fitogtassam, miszerint: „olvasottságom magasan az átlagos söpredék fölé emel”.

Mivelhogy én is ott tüsténkedtem Silány támogatói között, a külsőm alapján a jelenlévők természetesnek vették, hogy a lovas lány kísérője lehetek, valami önkéntesen mocskos és nomád jurtalakó, és szó nélkül befogadtak a busz fedélzetén. Tündérke pedig a pálinkaszagtól rémülten elhátráló, ágaskodó, prüszkölő pacival küszködött.

Pár perccel később elindultunk. Tünde előttünk ügetett a gidres-gödrös erdei úton, és a kisbusz zötyögve követte. A VIP-es utasok többsége valami magasan fejlett északi országból érkezhetett, mert valamennyien tejfelszőkék voltak és kipirult arcúak – finnek vagy svédek –, és ez abból is látszott, hogy a szemük se rebbent, amikor újra és újra megkortyolták Silány úr körbejáró tartalék butykosát. Olyan tömény pálinkagőz ülte meg a kisbusz belső terét, még a lehúzott ablakok ellenére is, hogy könnybe lábadt a szemem.

De persze nem én voltam az egyetlen, aki könnyezett. Utastársaimnak taknyuk-nyáluk egybefolyt. Bármely országból érkeztek is, náluk valószínűleg már évtizedek óta elfelejthették az allergiát. A kis naivak – nem készültek fel a rájuk zúduló pollenmennyiségre. Könnyeztek, krákogtak, tüsszögtek, fuldokoltak, ahogy kell…

Bár lehet, hogy épp ezért jöttek ide. Hallottam olyasmit, hogy manapság egyre népszerűbb külhonban az asztmaturizmus. Amit nem kaphatnak meg otthon, becserkészik külföldön. De ki hitte volna?!

Silány Művész úr időközben egész jól magához tért, és most minden energiáját arra fordította, hogy megpróbálta megtanítani az imént kornyikált énekét egy százéves-forma, csontkóró-származék skandináv nyanyának. Közben persze ölelgette, és letapizta.

Elég undorító volt. De legalább örülhettem, hogy engem nem ismert fel, és nem velem foglalkozott.

Miközben a ritkás erdőben zötyögtünk, egyre az járt az eszemben, amit Silány Művész úr ismételgetett a Mami díszítőcsarnokában: „Eláruljak egy titkot?” No meg: „Holnap… csodát fog látni Nyú Drcen városa! És csattanós válasz lesz ez azoknak akik azokat a gúnyos cikkeket írták…”

És én barom, nem álltam le meghallgatni azt a titkot, pedig ha megteszem, talán sok fölösleges strapától megkímélem magam, és értékes következtetésekre jutok…

Mert hogy Silány Művész úr titka összefüggésben van azzal, ahová most megyünk, arra mérget vennék; dacára annak, hogy már kering a szervezetemben egy adag!

Nem sokkal később magunk mögött hagytuk a ritkás akácost, és jobb kéz felől bizonytalanul imbolygó fényeket pillantottam meg. Amikor egy kicsit közelebb kerültünk, és megláttam, mi folyik itt, egy pillanatra köpni-nyelni sem tudtam. Ágyékkötős, kacagányos és bőrhacukás alakok álltak a ringó parlagfűmezőben, és széles kaszacsapásokkal – arattak!

Dőlt a parlagfű jobbra-balra, és jurtalakó asszonyok, gyerekek és öregek tüsténkedtek ott, kévébe gyűjtötték, és szamár- vagy ökörvontatta kerekes kocsikba pakolták az ölnyi pakkokat.

Mi a hekket műveinek ezek?!

Nincs már egy kissé késő a parlagfű learatására? Ha ezt a munkát még valamikor júniusban, virágzás előtt elvégezték volna, tapsikálok az örömtől…

De most, augusztusban??! És épp az éjszaka közepén'?!

Mi a jó cikornyás hekk folyik itt??!

Tünde odaintett a legközelebbieknek a ló hátáról, és azok barátságosan visszaintegettek – nekünk is –, aztán, mintha ez az élet legtermészetesebb dolga lenne, folytatták a munkájukat.

Jurta-lak irányából zord külsejű férfiak vágtattak elénk, és elkápráztattak bennünket egy rögtönzött kis lovasbemutatóval; artistamutatványokat végeztek a nyeregben – avagy a nyeregtelen lóháton –, vágta közben átbújtak a ló hasa alatt, ostorral cserdítgettek, vágta közben íjásztak, hujjogtak, rikoltozgattak.

Ez jóval komolyabb mutatvány volt, mint amit előző ittjártamkor láttam; valószínűleg akkor csak a gyakorlatozó kezdők kerültek az utamba, nem az igazi ősmagyakodók.

Valóban látványos bemutató volt, szinte harapni lehetett a hamisítatlan ősmagyar hangulatot. Főként azért, mert a lobogó fáklyák fényét színes reflektorokkal és rafináltan elhelyezett zseblámpákkal is felspannolták.

A bemutató közben a VIP-es turistákkal együtt én is letódultam a buszról a disznószaros, széttaposott, napégette fűcsomókra. Óvatosan Silány mellé helyezkedtem, kivártam azt a pillanatot, amikor álmélkodásának mértékét pár korty pálinkával igyekezett felerősíteni, és alattomosan gyomorszájon könyököltem.

Azonnal meggörnyedt, és görcsös öklendezésbe kezdett. Krákogott, köpködött, és visszahányta az utolsó kortyokat.

Átkaroltam a vállát, és „előfordul az ilyesmi rendes faluhelyen is” típusú, elnézéstkérő, bárgyú vigyorral oldalirányba tereltem, a kisbusz túloldalára. Miután látták, milyen remekül gondját viselem a szegény részegnek, a figyelem visszaterelődött a bemutató irányába. Én pedig mindvégig a busz takarásában maradva – bevonszoltam öklendező, ziháló áldozatomat a legközelebbi jurták közé. Aztán még távolabb és távolabb, hogy minél elhagyatottabb helyre kerüljek.

Ám ez csak részben sikerült.

Ugyanis a jurtaváros túlszélén sokkal nagyobb volt a sürgés-forgás, mint azt elképzelni bírtam volna. Egy autóreflektorokkal megvilágított, hatalmas területen legalább száz ember nyüzsgött. Olyan volt a térség, mint egy megzavart hangyaboly.

Mint sejthető: virágkocsi díszítés folyt hatalmas ütemben.

És ami döbbenet: ugyanazt a kompozíciót láttam, amit a Szipp Művekben, és amit előzőleg a Mami csarnokában. Egy gigászi sárkányt!

Csak amíg a kínaiak sárkányát fehér, a Szippest pedig piros szegfű alkotta, itt a sárkánytörzs sötétzöld volt, barnás csíkokkal tarkítva. Mivelhogy épp a szemem előtt szállítottak oda pár hatalmas kévét, nem volt nehéz kitalálnom, miféle „virág” alkotja a díszítőelemet.

Parlagfű!

Hátrébb rángattam félig öntudatlan áldozatomat egy terjedelmes jurta mögé, és kissé megráztam, hogy leperegjenek ajkáról az utolsó hányadékdarabok.

– Mi a hekk folyik itt, Silány?!

– Si… Si… lány Művész úr! – hebegte a csavinyák félig öntudatlanul, de nagyon is öntudatosan. És felemelt ujjal, enyhén imbolyogva kihangsúlyozta: – Mű… vé… szúr!

– Azt mondjad, mi folyik itt?!

– Bep… bep…

– Mi folyik?!

– Bep… isiltem, az folyik… végig a lábsz… áramon.

– Wazzeg! – kezdtem kijönni a béketűrésből. – Ne szórakozz velem!

– Mer' te ráztál! – dörmögte vádlón. – Azért. – Kezdett egyre jobban felocsúdni a mámorából. – Hé! Tudod, milyen fura, langyos, csikis érzés?

Nem vágtam orrba. Nem akartam elveszteni az öntudatát.

– Kié a sárkány? – sziszegtem.

Csodálkozott a kérdésen, majd a mellét próbálta kidülleszteni, és ettől a meggondolatlanságtól csaknem pofára esett a porba.

– Hát… hát az enyém.

– Ugyanazt a tervet adtad el a kínaiaknak, a Szipp Műveknek és a jurtalakóknak?

– Hát… ők kérték. De ez disz… disz… disz…

– Disznóság?

– Disz… esebb – nyögte ki végül, helytelenül, rövid i-vel. – Disz… esebb.

– Ki áll emögött?

Bizonytalanul megtántorodott, majd még bizonytalanabbul megpróbált megfordulni. Elesett volna, ha nem tartom a grabancát.

– Mögöttem… ez itt egy… sátor. De jó! Szeretek sá… torolni!

Kezdtem már gyanítani, hogy nem sok értelmes információt tudok kiszedni ebből a részeg szeszkazánból.

– Azt mondtad nekem, hogy most aztán „visszavágsz”. Nyú Drcen városa nagyon fog majd csodálkozni!

Rötyögött magában.

– Hát… fog is…

– Miért? – sziszegtem. – Mi az a titok, amit el akartál mondani nekem, de én nem hagytam? Miért fog a város csodálkozni? Miről van szó?

Hunyorogva meredt rám.

– Honnan tudod… te ezt?

Megráztam.

– Mi a titok?

– Hát… az, hogy három sárkány lesz… – Kuncogott. – Hehhe-he… Hát… nem zseniális a Silány bácsi, hé? Három sárkány, nemzeti színben: egy piros, egy fehér és egy zöld… Génuális! Az vagyok! A nemzet leggénuálisabb művésze!… Kérsz egy kortyocskát?

– Nem.

– De én azért ihatok, ugyi?

– Nem.

– Megtiltod nekem, te szemét tetű… – Tágra nyílt a szeme. – Tetű? Hohó, hé, hé, hó, hó, hó… Ruzkin úr! Azt a spájzbacsinált, széjjelkaffogott hétszentségit… hát ez meg… hogy van ez… hát… Nahát!

Egy árva neszt sem hallottam a hátam mögül, de a szemem sarkából halovány árnyfoszlány-lebbencset észleltem. Azonnal lereagáltam: odakaptam a fejem.

És ezt épp időben tettem ahhoz, hogy tisztán és minden részletre kiterjedően szemügyre vehessek egy hatalmasnak tűnő, sötét tárgyat, ami őrült sebességgel közeledett felém. Rendkívüli gyorsaságomnak köszönhetően úgy érzékeltem e tárgyat, akár egy lassított felvételt. Szinte csak centiről centire siklott előre, előre, előre…

…és én tökéletes gondossággal szemügyre vehettem annak formáját, kiterjedését, mintázatát és az összes jellemző tulajdonságát.

Egy ökölbe szorított kéz volt az, a gyűrűsujjon egy vaskos, arany pecsétgyűrűvel. A gyűrű mintázata óarany sárkányt formázott, melynek szemeit parányi rubinok alkották.

Nagyon tetszett.

Az viszont már kevésbé, amikor ez a sárkányminta iszonyatos erővel becsattant a homlokomra, az orrnyergem fölé, a két szemem közötti területre. Bár az utolsó pillanatban még megpróbáltam hanyatt vetődve elkerülni a taglót, így is oltári nagyot kaptam. És miközben tehetetlen súlyommal beszakítottam a jurta rosszul foltozott oldalát, és a lelkem elszállt az eszméletlenség irányába, ismerős hang visszhangzott a fülemben:

– Sz'asz…

 

 

Lassan, nehézkesen tértem vissza a távollét mezejéből. Még ott csengett a diadalmas „Sz'asz” mindkét fülemben, pontosabban szólva oda-vissza vándorolt egyik hallójáratomból a másikba.

Amikor kinyitottam a szemem, konstatáltam, hogy egy rosszul megvilágított jurta belsejében vagyok, álló helyzetben hozzákötözve az egyik tartócölöphöz. Mindkét csuklómon és a bokáimon is erős bőrszíjak feszültek, mi több, még a nyakamat is az oszlophoz rögzítették. Nyelni is alig tudtam, nem hogy mozgolódni.

Megpróbálkoztam egy-két erőteljes rántással, csavarintással, izgés-mozgással, de a tapasztalat elárulta: esélyem sincs a kiszabadulásra. Aki idekötözött, nem valami olcsó szappanoperából leste el a szakfogásokat, és mellesleg a vasbeton cölöpöt is jó mélyen a talajba ágyazhatták.

Krákogtam, és nagyokat nyeltem. Szerettem volna megtisztítani a torkomat attól a slejmtől, ami minduntalan eltömítette. Annyira kínzott az allergia, hogy egész testemben remegtem, és diszkréten fuldokoltam. Az orromból híg váladék folyt le az ajkaimra, onnan az államra, onnan pedig lecsöpögött a mellkasomra…

…és még csak letörölni se bírtam.

Szörcsögtem. Nem tudtam, hogy kifújni vagy visszaszívni próbáljam; több év allergiás tapasztalatából tudtam, hogy egyik sem túl célravezető megoldás. Csak időleges próbálkozás; mert bár felül a gálya, s alul a takonynak árja, úgyis a takony az úr.

Miután könnyes csipától ragacsos szemem hozzászokott a homályhoz, és megpróbáltam felmérni a környezetemet, a jobb oldalamon, tőlem alig egy lépésnyire egy az enyémhez megszólalásig hasonlító oszlopnál egy apró alakot fedeztem fel. Olyan közel, hogy ha nem lett volna odaszíjazva a kezem, akár meg is érinthettem volna. Ugyanúgy odakötözték, akárcsak engem, s bár az illető még csupán gyerek volt, a bőrébe vágó szíjakból arra következtettem, nem igazán finomkodtak vele sem. Ráadásul a fejére valamiféle kucsmát vagy turbánt nyomtak – vélhetően nem azért, hogy meg ne fázzon a feje –, amelyen gombostűfejnyi, színes kijelzők villogtak váltakozó mintában.

Ugye, nem kell körbeírnom, miféle kölyök volt ez?

– Győző? – suttogtam reszelős hangon. Majd korrigáltam magam: – Elnök úr?!

A fiúcska, aki eddig a cipője orrát szemlélte, most lassan, nehézkesen megpróbálta felém fordítani a fejét. Pufók, szeplős arcát érett nektarinná duzzasztotta egy erőtlen mosoly. A villogó színes ledek fénye csak még inkább kiemelte hörcsögpofájának gömbölydedségét és pöttyösségét.

– Magadhoz tértél? – préselte ki magából. – Csakhogy.

Megköszörültem a torkom.

– Ne aggódj! Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak!

– A jelek szerint nem a legjobb módját választottad – mosolygott szomorkásan. – Végül elkaptak téged is, Tetű.

Tetűűűűű?! Honnan a hekkből tudja ez a kis nyavalyás a nevem?!

– Találkoztunk már? – érdeklődtem vészjóslóan.

– A Málenkaja Moszkva romjai alatt… pöcsipók!

– Bájron Etele! – sziszegtem döbbenten. – Teeeeeeeeee?! Akkurvakisnagyanyádat, te lekvárfejűpótunoka! Mit keresel itt? És akkor ki volt a kopteren… és… már megint mi a jó büdös hekk van?! Mi ez a nagy keverkavar?!

Úgy éreztem, két kaptárnyi méhecske fogócskázik a koponyám lépes méztől csurgó belsejében.

– Még mindig nem érted…

– Bájron Etele vagy! – szögeztem le. – Ne is tagadd! Bájron Etele!

– Igen is meg nem is – mormolta a kikötözött kisköcsög nem túl meggyőző egyértelműséggel. – Én vagyok az, akivel együtt mászkáltál a föld alatti járatokban… de nem Etele vagyok, hanem Győző.

– De…

– Megtévesztettelek! – vágott közbe. – Hazudtam neked.

– Hohohohó… nem láttam sebhelyet az oldaladon! Pedig kellett volna lennie!

Gunyorosan hunyorgott.

– Megfeledkezel valamiről – vetette oda. – Mi, „degenerált szörnyecskék”… nem csak abban különbözünk a régi emberektől, hogy a fejükbe látunk és a gondolataik között kotorászunk… – Jó hosszú hatásszünetet tartott. – Elég gyorsan regenerálódunk… egy-két óra alatt begyógyulnak és nyomtalanul eltűnnek a sebeink.

– Na, amit legközelebb tőlem kapsz, majd csak akkor gyógyul be, ha piros szemű ősmagyar gyerekek potyognak a levegőből!

– Hiszed vagy sem, ez így van – szögezte le nyugodtan. – Jól regenerálódunk. És szerintem ezt te is tudod.

– Honnan tudnám?

– Saját tapasztalatból, barátom!

Meghök-hökk-hökkkentem kissé.

– Te meg mi a jó hökket…

– Ugyanolyan „degenerált szörnyecske” vagy, mint én vagy a társaim… csak te ezt még magad elől is titkolod. Én viszont megláttam, amikor a fejedbe néztem. És azért hazudtam… mert nem tudtam, mire számítsak veled kapcsolatban. Fogalmam sem volt, ki áll mögötted, ki manipulál, kinek az érdekeit szolgálod…

Beszélt, beszélt, beszélt, de én még leragadtam az első szentenciánál.

– De én nem vagyok az! Nem vagyok ilyen kis… izé…

Felsőbbrendűen mosolygott.

– Nagy „izé”-nek hiszed magad?

– Nem vagyok degenerált!

– Valóban nem? Akkor hogy csinálod? Hogy van az, hogy mindenkivel jóban vagy? Hogy mindenkire rá tudod késztetni az akaratodat?

– Ez csak egyszerű karizma.

– És hogy van az, hogy le tudsz csapni mindenkit?

– Az pedig… a karom izma! És ráadásul gyorsabb is vagyok mindenkinél!

– De vajon miért vagy gyorsabb? Csak nem azért, mert előre megérzed, mi következik? Már akkor tudod, hol akarnak megütni, amikor az ellenfeled még el sem indította az ütést, nem? Előre látod, és meg tudod előzni, ki tudod védeni. Ez a te szörnyecskés tulajdonságod, ebben vagy egyedi!

– Menj te a pics… wazzeg… atyám, ezt a kis hülyét! Na, én is jóval vagyok összezárva!

Sistergős istennyilát akartam összevissza káromkodni.

Még hogy szörnyecske! Én, mi?! A nagyanyám rostonsült térdkalácsa se hiszi!

Ám ahogy mély levegőt véve pillanatnyi önvizsgálatot tartottam, az az ostoba érzésem támadt, hogy diónyivá szorult össze a gyomrom az idegességtől. Normális esetben ilyenkor már ütni szoktam. Ám most le volt kötve minden tagom…

Valahol annak a diónyi gyomrocskának a gombostűfejnyi középpontjában émelygősen lüktetett egy idegesítő érzés: a kölyöknek igaza van. Én is szörnyecske vagyok. Más mint a többiek. Más mint a nagy átlag. Gyerekkorom óta tudom ezt, csak gondosan elrejtettem. Féltem kimutatni – még önmagam előtt is.

De most, hogy sorra vettem elmúlt életem eseményeit, sok mindenre nem tudtam volna magyarázatot e különleges képesség megléte nélkül. Csak hogy a nagyon közelmúltat vegyük: amikor azzal a kommandós fickóval játszadoztam Ebes határában. Vajon hogy lehetek én sokkal de sokkal gyorsabb, mint egy jól képzett kommandós? Vajon hogy tudtam könnyedén átverni? És itt a „könnyedén”-en van a hangsúly! Meg sem fordult a fejemben, hogy rosszul is elsülhet a dolog! Mint ahogy nagy általánosságban máskor sem. Eddigi életem egy sok-sok-sok szerencsés fordulatra épülő sikertörténet! Véletlen lenne ez? Ó, alig hiszem.

Hittem vagy sem, egyelőre nem vitattam. Mi több, feltűnés nélkül témát váltottam.

– Ha te valóban… az Elnök vagy… részleteznéd, mi a hekk történik ebben a megtébolyodott városban?

Gyermeki arca elkomorodott.

– Ez elég bonyolult történet.

– Nekem mondod, wazze? – háborogtam. – A bokámon is felmered a fanszőrzetem, ha belegondolok, mennyit kalamolt össze az agyam, amióta elkezdődött ez a rémálom!

– Kezdjük ott, amikor lelőtték a helikopteremet… – vágott bele.

Én azonban közbevinnyogtam:

– Hohó, kispajtás! Kezdjük inkább ott, hogy elmondod, ki vagy te és egyáltalán mi a hekkért jöttél ebbe a tyúkszaros városba?

– Kezdjük – motyogta belenyugvóan. – Elvégre… van elég időnk reggelig…

Bár érdekelt a története, mégsem álltam meg, hogy közbe ne kotyogjak:

– Reggelig? Miért pont reggelig?!

Sóhajtott.

– Szóval te még nem tudod…

– Sok mindent nem tudok.

– Részt fogunk venni a felvonuláson… – mormolta rosszkedvűen. – Legalábbis én… Hogy veled mit terveznek, nem tudom, de azt hiszem, velem együtt téged is bele fognak gyömöszölni abba a sárkányba, amit jelenleg odakinn, a pázsiton díszítenek…

– Szóval… abban van a biológiai bomba! – sziszegtem mindent értően.

A kispöcsös ernyedten vigyorgott.

– Én vagyok a biológiai bomba! Engem fognak „felrobbantani”.

– Mi? Mi?!

– Meg lehet, hogy téged is…

Legalább fél percig tátogtam a döbbenettől és a levegőhiánytól, mire ki bírtam préselni magamból egy műfelháborodást:

– Neked… teljesen… elment… az eszed?!

– Különös, hogy ezt mondod – tűnődött. – Mert épp ez a lényeg: el fog menni az eszem. – Mielőtt ismét ráförmedtem volna, barátságosan rám mosolygott, és egy nagy könnycsepp gördült le a bal szeméből a pisze orra mentén a duzzadt felsőajkára. – Meg fogunk halni, Tetű.

– Fogunk ám, a jó édes anyádat! – nyugtattam meg, veszettül szörcsögve, szipogva, köpködve. – Simán kivágjuk magunkat! Hagyd ezt a nyálas siránkozást!

Nem tudom, mennyire sikerült lelket vernem belé, de mindenesetre folytatta:

– A felvonuláson akarnak megölni! A hatalmas tömeg kellős közepén fog robbanni a biológiai bomba… Milliók és milliók fertőződnek meg!

Komoran bámultam rá.

– Megnyuvadnak?

– Nem. Életben maradnak, de a Sárkány elkapja őket.

– Mi? Miképpen?

– Amikor meghalok, a Sárkány kiszívja a lelkemet, erőt gyűjt belőle, és ráveti magát a tömegre.

– Menjél má΄ – mordultam rá mérgesen. – Miféle Sárkány? Az, aki a Négy Család fölött áll és hatalomra tör?

– Az a Sárkány, akitől a rejtélyes erőinket kölcsönöztük.

– Mesebeszéd!

– Elsőre tényleg úgy hangzik… de én tudom, hogy igaz. Amikor a test meghal, a lélek felszabadul. Eltávozna… valahová messze, messze, hogy megpihenjen… de nem tud… mert ott les rá a sárkány… az ősi szörny… amely valaha uralta ezt a világot… de aztán eltűnt… hogy most visszatérjen…

Hallgattam. Erre a gyermeteg maszlagra ugyanis még én sem tudtam mit mondani. A „menj te a hekkbe, kis hülye!” odaszólást pedig túl enyhének tartottam.

A Sárkány tett minket másokká – folytatta közben a srác –, ellátott bennünket hatalommal, hagyta, hogy nőjünk, növekedjünk, engedte, hogy megérjünk… és most eljött, hogy learassa a termést. Begyűjti zsákmányát.

– Mármint téged?

– Ó, nem, nem… én csak az első áldozatok egyike leszek! Az én pusztulásom csak elősegíti, hogy megjelenhessen és szabadon prédálhassa a mit sem sejtő ártatlanok sokaságát!

Na, nagyjából most kezdtem megunni.

Barátságosan érdeklődtem:

– Tudod, mit gondolok erről?

– Persze, hogy tudom, hiszen belelátok a gondolataidba. Hibbant kis hülyegyereknek tartasz, aki bevesz mindenféle gyermeteg maszlagot.

– Így van, bár én inkább az „ínfant-dilis” kifejezést használnám… És tudod, mit gondolok még?

– Hogy sárkányok csak a mesékben léteznek és csak a hozzám hasonló, éretlen kispöcsösök hisznek a létezésükben.

– Nagyon jó – dicsértem. – Szóról szóra, wazze! Tényleg jól csinálod! És még?

– Hogy a hozzám hasonló, éretlen pöcsipók-csavinyákok azt gondolják, a dinoszauruszok valójában nem is haltak ki, és a túlélő hüllőkkel azonosítják a legendák sárkányait.

Szélesen vigyorogtam.

– Na látod… nekem még érvelnem sem kell. Tudsz te is mindent magadtól.

Merőn nézett rám, és pufók arcáról nem tudtam leolvasni érzelmeket.

– Pedig most még bele se látok a fejedbe… ez a turbán lekorlátozza az erőimet… csak megsejtettem, mire gondolsz.

– Ééés? – firtattam. – Levontál valamiféle okos kis következtetésecskét a nagy és tapasztalt felnőtt Tetű bácsi gondolataiból?

– Természetesen.

– Halljuk, akkor! Mire jutottál?

– Csak arra, amit eddig is tudtam: hogy kettőnk intelligenciahányadosa becsült értékkülönbözetének négyzete fordítottan arányos a Sceneripo-skála szerinti önképi mutató inverzének reciprokéval.

– Nana! – horkantam fel. – Vigyázz a szádra, te… te kis csodagyerek!

– Halvány fogalmad sincs, miről beszélek – vetette oda szájbaverést-ingerlő tudálékossággal. – De ezért nem hibáztatlak. Csupán arra kívánom felhívni a figyelmed, hogy én viszont tudom. Gyerek vagyok, de nem hülye. Talán kevesebb az élettapasztalatom, mint-a tiéd, de az nem jelenti azt, hogy fölényeskedhetsz velem.

– Bagoly mondja vérebnek, hogy huhú! – dörmögtem. – Nézzük már meg, ugyan melyikünk fölényeskedik?

– Ne nézzük! – vetette el azonmód a javaslatot. – Annyi időnk azért nincs, hogy meggyőzhesselek… Vagy elfogadod, hogy tudom, miről beszélek, vagy nincs értelme a további magyarázkodásnak. Egyetértesz, ugye?

– Beszélj csak! – sóhajtottam. – Aztán a végén majd meglátjuk…

– Sok száz éve már annak, hogy az utolsó sárkányt is kiirtották a Földön – jelentette ki Választássy Győző teljesen közömbösen, mint akinek tök mindegy, hiszem-e vagy sem. – Legalábbis az emberek így hitték. A köztudatban úgy él, hogy Szent György küzdött meg az utolsó sárkánnyal, de persze ez nem igaz. Az utolsó dokumentált küzdelem egy poros kisvárosi antikvárium hátsó olvasószobájában zajlott, alig két évszázaddal ezelőtt, és ott a sárkány győzött… De azt is tudjuk, hogy az igazán utolsó sárkányok nem álltak le hősökkel és szentekkel csatázni, inkább a rejtőzködést választották. Visszatértek anyjuk kebelére: a természetbe. Átadták nekünk, embereknek az életteret, várva az időt, amikor az emberek eléggé meggyengülnek ahhoz, hogy ők visszatérhessenek.

– És most… meggyengültünk?

– A kíméletlen irtó hadjáratot a keresztény egyház folytatta ellenük. A kereszténység a középkorban rettenetesen erős volt, ám az elmúlt évszázad végére alaposan meggyengült. Az emberek elvesztették a hitüket, és kiábrándultak a vallásból. Az egyházat sorozatos botrányok sújtották… pedofil és pederaszta papok, sikkasztások, különböző, visszaélések… a kereszténység belülről rohadt el… elvesztette a hitelét, az erejét… a régi hívek kihaltak, az újabb nemzedékek elfordultak az egyháztól, istentől. És eljött az idő a sárkányoknak, hogy visszatérhessenek…

– Blabla. Én egy iciri-piciri darab sárkányról sem hallottam mostanában.

A kölyök nem zavartatta magát.

– A sárkányok elbújtak, de mindvégig a közelünkben maradtak. A természet részeként. Beleolvadtak a fűbe-fába, a kövekbe, a termőföldbe, a bokrokba, tűzbe, vízbe, jégesőbe. Figyeltek, vártak, lesték a lehetőséget, hogy előbukkanhassanak, és mindent megtettek, hogy gyengítsenek bennünket.

– Ha-hana… ez jó. Elképzelem: egy sárkány kuporog a hálószobámban láthatatlanul, ő a fából faragott, lakkozott cipőszekrényem, és miközben alszom, azt suttogja: „gyengülj, gyengülj, gyengülj, különben mire felkelsz, másfél számmal kisebbre préselem az összes cipődet és véresre dörzsöltetem a lábad”…

– Képzeld másképp! – vetette oda a fiú flegmán. – A sárkányok most is itt vannak veled, a torkodat szorongatják, a szemedet nyomogatják, a tüdődet préselik, az orrodban csúszkálnak…

– Micsoda hülyeség ez, te gyerek?!

– Nap mint nap átéled! – Erőltetetten kuncogott. – Ha lenne itt egy tükör, belenézhetnél és láthatnád magad. Megalázó látvány… ahogy alig látsz a csipától ragacsos könnyeidtől… ahogy a taknyod kicsorog az orrodból, le egészen a hasadig… ahogy asztmásan zihálsz és fulladozol… ahogy néha-néha elkap a tüsszögési roham és olyankor percekig még a valóságérzetedet is elveszíted. Sorozatosan tüsszentesz, nyolcat-tízet, nyolcvanat-százat, és közben nincsenek gondolataid, nem tudsz magadról, nem bírsz uralkodni a testeden…

– Hja, te az allergiás reakciót nevezed „sárkány”-nak! – fölényeskedtet. – Meséljek neked a dolgok mechanizmusáról, kispöcsös?

– Semmi újat nem mondanál. Tudok annyit erről, mint te. Tízszer annyit is, valójában.

Fáradtan sóhajtottam.

– Beszélj inkább arról, miért is jöttél Nyíl Drcencbe!

Õ azonban még el akart mondani valamit:

– A sárkányok beleolvadtak a természetbe, és amikor azt hisszük, a természet támad meg minket, valójában ők teszik.

– A parlagfű az – szögeztem le. Aztán helyesbítettem. – Főképp a parlagfű… meg a fekete üröm, meg a nyáron nyíló virágok… de ezek csak elenyésző mértékben. Főként a parlagfű a hibás.

– Meg a helytelen táplálkozás, a helytelen életmód, a benzingőz, az önpusztítás, igaz?

– Na látod. Erről van szó!

– Ezek csak az eszközök. A háttérben a sárkányok állnak.

– Nem is értem – tréfálkoztam –, miért nem sárkányfűnek nevezzük a parlagfüvet?

– Mi úgy nevezzük.

– Menjél már, kis hülye!

– Mi, akik tudjuk az igazságot, úgy nevezzük. És ha ki tudnál nézni a jurta falán túlra, te magad is láthatnád a sárkányt, amit sárkányfűből készítenek. – Élesen beszívta a levegőt. – És amikor majd a belsejében leszel, velem együtt, akkor pontosan érteni fogod, mire gondolok.

Legyintettem gondolatban. Hagyjuk ezt a gyerekes témát.

– Sárkányfű vagy parlagfű… hát nem mindegy? Beszélj inkább erről az egész cirkuszról, ami a városban folyik!

– Meghallgatsz még egy érvet?

– Tudok ellenkezni? Ha akarod, úgyis elmondod. Vagy beleszörnyecskézed a fejembe az akaratom ellenére… és a hülye turbánod ellenére is.

– A világ jelentős részén már évtizedekkel ezelőtt kiirtották a parlagfüvet, igaz?

Bólintottam, amennyire tudtam.

– Hát… állítólag igen.

– Magyarhon nagy részét már a polgárháború előtt megtisztították. Helyesbítettem:

– Inkább csak kis részét.

Folytatta:

– Évtizedek óta folyik az elszánt irtó hadjárat, minden kormány kihangsúlyozza, mennyire fontos ez, ezzel vannak tele az újságok és a tévéadások… rengeteg pénz folyik el rá, mozgalmak indulnak, fogcsikorgatva küzdünk ellene… de a parlagfű valahogy mégis fennmaradt. Él és virul; erőteljesebb, mint valaha… Több millióan szenvednek tőle, az egészségügy százmilliárdokat költ az allergiabetegek gyógyítására, az allergiagyógyszerekre szánt kedvezményekre, és az eredmény mégis semmi…

– Persze, mert valakik mindig lenyúlják az irtásra szánt pénzeket. Tele van a világ rohadt nagy korrupcióval!

– Szerinted ez az oka? Szerinted a kormányban csupa korrupt ember van?

– Ezt neked kell tudni, te vagy az Elnök… de ha engem kérdezel… szomorú leszel a válaszomtól.

– Az én minisztereim becsületesek – jelentette ki önérzetesen. – A szörnyecskés képességem révén belenézhetek bármelyikük fejébe, látom a legtitkosabb gondolataikat, az elképzeléseiket, a szándékaikat… Ők nem korruptak, erről kezeskedem!

– Oxa – szörcsögtem. – De mi a helyzet a lentebbi szinteken? Mindenki másnak a fejébe is belelátsz?

– Természetesen nem ellenőrizhetek mindenkit. És nem tudom követni a pénzek útját. Ameddig tudom, minden rendben lévőnek tűnik. Rengeteg pénz folyik el a parlagfű irtására, de eredmény mégsincs.

Grimaszoltam.

– Mondjak valamit? – Naná, hogy mondtam. – Az önkormányzatok zsebre teszik a pénzt, és nagy ívben székletelnek az egészre! Itt van például a mi szép városunk… Szigorú rendeleteket hoznak, hogy ejnye-bejnye, meg miegymás, hogy majd hű-de-rohadt-keményenmegbüntetjük-azokat-a-szennyedékeket-akik-nem-irtják-ki-a-földjükről-a-parlagfilvet… és bizony, bizony, a vasököl odacsap. Minden évben megbüntetnek két-három figyelmetlen telektulajdonost tíz deka tejbetök árára, akinek két szál kókadt parlagfüvet találnak a kertjében… de közben meg a városi területeken hatalmas parlagfű mezők tenyésznek! Magukat persze nem büntetik meg a gennyládák! Vagy ha mégis… akkor a büntetés összegét a saját kasszájukba fizetik be. Így aztán baromi könnyű keménykedni! Megbüntetem a bal kezemet! Azonnal vegyen ki a bal zsebemből egy köteg eurót, és tegye át a jobb zsebembe! – Sunyin vigyorogtam. – Csakhogy a két zsebet egy titkos rekesz köti össze, ahol bármikor visszacsurgathatjuk a lét az eredeti helyére… No, persze igaz, itt-ott elhullik pár milliócska… – Láttam, hogy a kissrác beszélni akar, ezért felemeltem a hangom, hogy ne tudjon közbemakogni. – Hidd el, jól tudom én ezt, hogy így van, hiszen az összes jelentős bizottságnak tagja, illetve elnöke vagyok!

– Akkor miért a kormányt szidod? Miért a főpolgármestert szidod? – Szomorkásan nézett rám. – A Sárkány már megfertőzött téged is.

A homlokom ráncoltam.

– Hülyeséget beszélsz! Nálam jobban senki sem gyűlöli a parlagfüvet és azokat, akik nem irtják!

– Te irtod?!

– Senki sem irtja.

– És még ezt sem furcsállod? Nem irtják, mert már semmit sem tehetnek ellene. Már fogva tartja nagyon sokak tudatát. És egyre többeket és többeket fertőz meg. A Sárkány bűzös lehelete milliókat fojtogat. Karmos mancsa ott lebeg az ország fölött, és készül lecsapni, készül a végső küzdelemre. És már túl késő, az emberek elvesztették a küzdelmet. Immár semmit sem tehetnek. A Sárkány visszatér erre a világra, és az emberek elenyésznek. Újra a sárkányok fogják uralni a Földet.

Hunyorogtam. Nem tudtam, sírjak-e, gúnyolódjak vagy szánakozva röhögjek.

– Az tény, hogy az ország lakosságának minimum hetven százaléka már allergiás, de ez nem halálos. Jó, jó, elég szar a helyzet – szörcsögtem, és krákogtam kissé –, de csak kevesen halnak bele. És a világhírű Szipp-termékek megkönnyítik elviselni a nehézségeket.

– Megkönnyítik a beteg emberek pénztárcáját.

– Na jó, tény hogy az élet nem olcsó, de legalább a befolyt pénz jelentős részét kutatásra fordítják. A minap hallottam, hogy már megtalálták azt a csodagyógyszert, ami alapjaiban szünteti meg az allergiás reakciót. Már tesztelik az anyagot, és hamarosan… – Elhallgattam, mert láttam, hogy a kiskölyök hogyan néz rám. Mint sajnálkozó apa a hülye fiára; pedig épp fordított kellett volna legyen a helyzet. – Mi van? Most arra gondolsz, hogy „Ugyan mi érdeke fűződik a Szippnek ahhoz, hogy megszüntesse a legfőbb bevétele forrását? Mert ha nem lesznek allergiás megbetegedések, nem lesz szükség Szipp-szűrőkre, Szipp-maszkokra, Szipp-orrfröcsire, Szipp-szemcseppre, Szipp-bőrtutira meg még a több tucatnyi Szipp-csodára. Egy ilyen találmánnyal a Szipp Művek önmagát vinné csődbe!” Ezt gondolod, ugye?

– Gondolatolvasásban nem vagy túl jó – mondta a fiú csendesen. – És bár érdekes ez az okoskodás, a helyzet nem ez. – Sóhajtott. – Kezdjük a legfontosabb dologgal: nincs már olyan, hogy Szipp Művek… ma éjszaka porig rombolták, rommá lőtték, lángok falták fel az egész üzemet, a vezetőket és az ott dolgozó éjszakás munkásokat, őröket… likvidálták. A harcok talán még most is tartanak.

– A rohadt életbe! Tényleg! De te… honnan tudod?

– Idehallatszanak a robbanások, és engem meg-megráznak… – megrázkódott – a kihunyó, szétfoszló életek. Nagyon sokan halnak meg ma éjjel, nagyon sokan. A Szipp Művek megsemmisül. És elpusztul minden: a maszkok, a szűrőbetétek, a cseppek, a kutatások, az eredmények…

Ettől a bejelentéstől még jobban folyni kezdett az orrom, és már nyelni is alig bírtam. Zihálva, görcsösen kapkodtam levegő után, és ahogy levegőt vettem, a tüdőm halkan sípolt.

– Ráadásul – folytatta zord határozottsággal –, abban tökéletesen igazad van, hogy a Szippnek nem állt érdekében megtalálni a végső gyógyszert. Ehelyett valami egészen mást fejlesztett ki: egy minden eddiginél erősebb és agresszívebb parlagfű változatot… ezzel is növelve a Sárkány erejét.

– Hagyd már ezt a hülye sárkány-dolgot, wazze! – horkantam fel mérgesen. – Épp elég idegesítő a helyzet enélkül is! – A fejemet ingattam. – Na, most már végképp semmit sem értek. Belezavartál! Egy szót sem értek! Ki az a titokzatos Sárkány? Hol van a Sárkány? Benne a parlagfűben?

Kifejezéstelenül mosolygott.

A Sárkány már emberi alakot öltött, emberként jár közöttünk…

– Olyan izé… mint a kiorg Susan Salina regényében?

Nem értette, mire célzok, csak nézett rám.

– Tudod, abban a Fény Marikásban{31}… A sárkányok embertestben élnek, mert az igazi testük alszik valahol, valami büntetés miatt… meg ilyesmi.

A kiskölyök nem vette a fáradtságot, hogy reagáljon erre.

– Látszólag ember – mormolta eltűnődve – de az ereje, a lelke egy része a parlagfűben, a pollenekben van. Ezt az erőt használja arra, hogy tovább gyengítsen bennünket, uralkodjon fölöttünk, és előkészítse a világot a saját céljaira.

Az is igencsak érdekelt volna, hogy vajon mi lehet ennek a titokzatos parlagfű-sárkánynak a célja, de valami más még inkább izgatta a fantáziámat.

– Azt mondod, emberi alakot öltött? – Élesen szörcsögtem. – És ki a Sárkány? Etele? Vagy az a félszemű kínai? Vagy…

– Kende. Kende, a Hun.

Ez lett volna az egyik következő tippem, de tényleg! Azért a tudás hirtelen mégis mellbevágott:

– Kende?! – hebegtem nehézkesen. – A pusztakezes gyógyműszerész?

 

 

Amíg nem jutottam szóhoz kavargó gondolataimtól, a kissrác kihasználta az időt, hogy belevágjon egy hosszasabb monológba.

– Én és Etele ikertestvérek vagyunk; ő a bátyám, öt perccel idősebb nálam. Az én családnevem is Bájron eredetileg, de amikor indultam a választáson, megváltoztattam egy nyerőbbre. Hamar rádöbbentünk, hogy mások vagyunk, mint a korban hozzánk illők. Mindketten birtokoltuk a Sárkány adományát. Amióta csak az eszünket tudjuk… és hidd el, ez elég korán bekövetkezett… rivalizálunk egymással. Az Új Generációt még együtt alapítottuk a boldog óvodásévek alatt, a Sárkány sugallatára, aki apánk helyett apánkként gondoskodott rólunk, nevelgetett, és ellátott jó tanácsokkal. A Sárkány elvezérelte hozzánk többi „gyermekét”, s mi együtt nevelkedtünk, összetartottunk. Tudtuk, hogy az Új Generációt titokban kell tartanunk az átlagemberek elől, ha nem akarjuk magukra vonni az ismeretlentől való félelmük és irigységük szülte haragjukat. Éppen ezért álcázásként létrehoztunk egy hivatalos fedőszervet, egy országos pártot, a FIGYUSZ-t, amelynek révén a szimpatizáns ifjak tömegeiből további csodagyerekeket emeltünk ki magukhoz. Hatalmunk és befolyásunk folyamatosan emelkedett, csodálatos képességeink révén rengeteg pénzhez jutottunk, felvásároltuk a Szipp Művek részvényeit, és a vállalatóriás nevében még szabadabban cselekedhettünk. A Szipp adott helyett saját területén Jurta-laknak, amelynek „hóbortos” lakói közt a Sárkány nyugodtan elrejtőzhetett, várva a megfelelő pillanatot. Közben pár év alatt a párt is megerősödött, és mivel a korrupt politikától csalódott, kiábrándult tömegek vérfrissítésre vágytak, ez év tavaszán a FIGYUSZ előtt hirtelen megnyílt az út az ország fölötti hatalom átvételéhez. A bátyám akart indulni az elnöki posztért, de a Sárkány úgy döntött, hogy én legyek a kiválasztott, mert én erőteljesebb és okosabb vagyok, Etele pedig maradjon Nyú Drcenben az Új Generáció vezetőjeként. Ez a döntés még jobban megmérgezte a bátyámmal való kapcsolatunkat. Éreztem, mennyire gyűlöl és mennyire szeretné, ha nem léteznék, és örültem, hogy elkerülhetek a közeléből. Ekkor vettem fel a „Választássy Győző” nevet, hogy ezzel az aprósággal meggyőzzem az ingadozó választópolgárokat is. Elsöprő sikert arattunk, és én lettem az Elnök. Az általam választott stábbal a fővárosba utaztam, miközben Etele továbbra is a háttérbe húzódva maradt. A FIGYUSZ-ban szándékosan nem vállalt semmiféle funkciót, nehogy magára vonja a figyelmet, és még azt is ügyesen eltitkoltuk a közvélemény elől, hogy van egy ikertestvérem. Az Új Generációt persze továbbra is ő vezette, és csodálatos képességeik, valamint csekélyke kormányzati segítség révén tovább szövögették terveiket: mindazt, amit a Sárkány elvárt tőlünk. Szép csendesen felkészültek arra, hogy átrendezzék a városban a hatalmi viszonyokat. Én azonban elszakadtam Nyú Drcentől, és a távolság miatt fokozatosan kikerültem a Sárkány hatása alól. Kezdtem megérteni, mi miért történik, és rádöbbentem, hogy szembe kell szállnunk a Sárkánnyal, hogy legyen saját akaratunk, és a saját elképzeléseinknek megfelelően cselekedjünk. Titokban, hogy a Sárkány ne fogjon gyanút, megpróbáltam erről meggyőzni az Új Generációt. De mit is gondoltam? Etele még azelőtt árulónak nevezett, hogy kifejthettem volna az érveimet, és az Új Generáción belül szakadás következett be. Az ő hívei ellenségesen viselkedtek az én híveimmel, és kényszerrel, zsarolással, fenyegetőzéssel megpróbálták az összes követőmet ellenem fordítani. – A kissrác ernyedten sóhajtott. – A helyzet egyre rosszabbodott. Hallottam olyan titkos terveket, miszerint engem el akarnak tűntetni, és Etelét tenni a helyemre Elnöknek. Mivel nagyon hasonlítunk egymásra, senki sem vette volna észre a cserét…

– Mint abban a Dumas-regényben! – kotyogtam közbe. – Tudod, a Vasálarcosban, ahol megpróbálják lecserélni a királyt… de a három testőr közbelép, és jól felpofoznak mindenkit!

– És azt is megtudtam, hogy készülnek valamire. Azt nem, hogy mire, de azt igen, hogy valami nagyon nagy dologra. Egy bizonyos „biológiai bombára”, amivel növelni kívánják a Sárkány hatalmát a város felett. Ezért jöttem a városba, hogy megmutassam, nem félek tőle, és hogy személyesen győzhessem meg Etelét és a híveit, no meg az én elbizonytalanodott követőimet, hogy helytelen útra léptek. Látszólag azért jöttem, hogy a város vezetőivel tárgyaljak, és megtekintsem a nevezetes Virágkarnevált, de elsődleges célom az volt, hogy beszélhessek az Új Generáció nagygyűlésen, a FIGYUSZ-székház föld alatti nagytermében. De erre nem kerülhetett sor. Etele valószínűleg pontosan tudta, hogy nagyon sokan hallgatnak rám a csapatból, jóval többen, mint amennyien őt követik. S azt is tudhatta, hogy ha őszintén megnyitom mindenki előtt a lelkem, s hagyom. hogy bepillantsanak a gondolataimba, még sokkal többen sorakoznak majd fel mögém. Bár gondosan eltitkolt útvonalon érkeztem, több elterelő mozdulattal is fedezve, valaki a közvetlen környezetemből informálta Etelét minden apró részletről… és bennfentesek még az Elnöki Kopter védelmi berendezését is megrongálták. Különben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vacak albán rakétával leszedjenek…

Egy gondolat ütött belém.

– Téháté? – sziszegtem. – Ő tette vajon?

– Nem, azt nem hiszem. Az ő hűsége számomra mindvégig megkérdőjelezhetetlen.

– És ha Etele… vagy valamelyik kis degenerált társa manipulálta?

– Az ellen nem tudott volna védekezni – felelte Győző. – De nem is az a lényeg, hogy ki tette, hanem, hogy kinek a parancsára… Amikor a kopteremet lelőtték, katapultáltam. Azonnal tudtam, hogy baj van, és hogy mostantól nem bízhatok senkiben, hiszen nem tudhatom, melyikük az áruló. Ezért döntöttem úgy, hogy megszabadulók a nyomjelzőmtől. Kitéptem. A regenerációs képességem révén a seb egy órán belül begyógyult… Én igyekeztem minél gyorsabban eltűnni szem elől, és nyom nélkül felszívódni. Az Új Generációs híveimre nem számíthattam, hiszen nem tudhattam, kiben bízhatok és kiben nem. Másrészt pedig ők ez idő közben a Székház pincetermében vártak rám… és az sem kizárt, hogy Etele és társai foglyul ejtették, bezárták őket, hogy ne segíthessenek. Viszont jó néhány figyuszos aktivistánk él abban a városrészben, ahova menekültem. Kapcsolatba léptem velük, és ők segítettek. Cipőt és ruhát cseréltünk, megtévesztő nyomokat hagytak maguk után, és miközben azt a benyomást keltették, mintha el akarnék szökni a városból, én egyre közelebb és közelebb kerültem a Székházhoz. Elég erősnek képzeltem magam ahhoz, hogy megpróbáljak az ügy végére járni, leszámoljak áruló ikerbátyámmal, és a saját ügyem mellé állítsam az Új Generációsokat… de túlbecsültem a képességeimet. Etele csapdát állított nekem, és nem juthattam a híveim közelébe. Sőt, örültem, hogy az utolsó pillanatban sikerült kicsúsznom a kezükből. De a java csak ekkor kezdődött. Üldöztek, valóságos hajtóvadászatot rendeztek utánam… Egyenesen belerohantam a ruszkik karjaiba, akik röviddel később elkapták Etelét is. Nekem fogalmam sem volt arról, mit akarnak és miért fogtak el, hiszen úgy tudtam, az oroszok a szövetségeseink…

Idejét láttam, hogy felvilágosítsam:

– Én bíztam meg néhány ruszki csavinyákot, hogy kapjanak el. Tudod… miután a H-Turulosok egész éjszakai kutatás után sem akadtak a nyomodra, Téháté a Mamihoz fordult… ööö… a kínai Kartell fejéhez. De mivel te a Málenkaja Moszkva környékén zuhantál le, ahová a sárgáknak nem ér el a kezük, a Mami hozzám küldte Téhátét, aki felbérelt engem, én pedig, mivelhogy rengeteg ügyes-bajos dolgom akadt tegnap, a ruszki cimboráktól kértem némi segítséget.

– Igen – biccentett a kölyök. – Az ezredes is túlélte a merényletet, és rájött, hogy árulás lehet a dologban, ezért kezdett el saját szakállára ténykedni. A kutatásba csak a leghűségesebb embereit vonta be. És azért épp a Mamihoz fordult, mert tudta, hogy a Mami az én egyik legmegbízhatóbb támogatóm Kende ellen.

Ismét csodálkoztam valamelyest.

– A Mami a te támogatód?

– Amikor elhatároztam, hogy a Sárkány ellen fordulok, lassú, aprólékos munkával elértem, hogy magam mellé állítsam a Nagy Családokat és kivonjam őket a Sárkány hatalma alól. Egyedül a nigérekkel nem boldogultam, rajtuk már túl erős volt a Sárkány hatalma; de a szerbeket és az oroszokat sikerült magam mellé állítanom, és a Szipp Művek vezetését is megszereztem. A Mamival volt a legkönnyebb dolgom: ő ugyanis eleve szemben állt Kendével, lévén, hogy ő maga is sárkány…

– Nana, várjunk csak…

– A Mami is sárkány volt! – erősítette meg a kisköcsög. – De ő másféle, mint Kende. Nem gonosz és agresszív, hanem bölcs és jóságos. Mint a kínai sárkányok általában…

Elkezdett kissé zúgni a fejem, pedig már jó sok idő eltelhetett azóta, hogy leütöttek.

– A Mami sárkány volt?! – Még most sem akartam elhinni. – Te most ugratsz!

– Soha nem követte Kendét, de nyíltan nem is fordult ellene. Ám van egy beépített informátora Kende környezetében… nem tudom, ki ő… és tőle értesült a biológiai bombáról. Valószínűleg ez lett a veszte, hogy továbbadta a hírt. Kende felkereste a Mamit, és megölte.

– Csak úgy?! – kételkedtem. – És mit szóltak ehhez a csájnamandrók?

– Egyikük segítette. Az a félszemű, akit te is ismersz.

Ökölbe szorult a kezem.

– Sz'asz!

– Ő lett a Mami utódja. Ő a Sárkány feltétlen híve.

– Ó, a büdös…

– Nehezményezték néhányan a Kartellben, de csak kisebb-nagyobb összecsapásokra került sor. Az a félszemű megölette az összes lehetséges vetélytársát.

– Hm. Kinéz neki egy alapos seggberúgás! – morogtam. Aztán a fejemet ingattam. – Szóval a kínaiak most már Kendét szolgálják?

– Úgy bizony. Ráadásul a Sárkány meggyengítette a másik két szövetségesemet is. Azzal, hogy az az Apacs helikopter szétlőtte Málenkaja Moszkvát, alaposan felhergelte az oroszokat. Ráadásul úgy viselkedett, mintha a szerbek gépe lenne, és szerb területre repült… nem elég, hogy a kormányerők azonnal lecsaptak és szétverték a szerb légvédelmet, de az orosz Komisszár is nagyon dühös lett, és odalett az éveken át jól működő orosz-szerb viszony. Ezek ketten most egymással háborúznak, és egymást gyilkolják.

Eszembe jutott valami, ami már régebben is izgatta a fantáziámat.

– És az az Apacs… az kié?

– A Szipp Műveké volt, most már a Sárkányé.

Keményen ráncoltam ám a homlokom.

– De a Szippet a te szövetségeseid között említetted… akkor meg mit apacskodott velem az a bazi nagy kopter Alsó-Józsuén. Csaknem szétlőtte a seggem.

– Ha akarta volna, szét is lövi – nyugtatott meg a kis csavesz. – De szerintem csak el akart ijeszteni, hogy elvehesse tőled azt a srácot, akiről te is azt hitted, hogy én vagyok… és akiről ők is azt hitték. Ők tényleg engem kerestek, és megmenteni akartak Etele és a Sárkány kezéből…

– És közben meglyuggatták Téhátét, a te testőrezredesedet?

– Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ő kicsoda. Vagy ha igen, nem engedhették, hogy az útjukba álljon. Félresöpörték.

Még mindig nem értettem.

– De ha Szipp gépe… akkor miért rúgta szét a kismoszkói kommközpontot?

A kisköcsög sóhajtott.

– Mert a Sárkány egyik ügynöke, az Új Generáció egyik tagja leadta az információt az Apacs parancsnokának… történetesen a testvérbátyjának… hogy engem, az Elnököt elfogtak a ruszkik, és vele tartott, hogy segítsen engem kiszabadítani. Az oroszok persze nem akarták csak úgy átadni a sokat érő foglyot, és rálőttek az Apacsra… az meg visszalőtt. Többször is. Helyettem Etelét szabadították ki, engem meg ott hagytak bebörtönözve a Süketszobában.

– De… nem lett volna ésszerű, ha téged is magukkal hurcolnak?

– Az lett volna ésszerű, ha nem rogyasztják be az épület tetejét és nem lövik annyira rommá, hogy utána ne lehessen bejutni a Süketszobához. De erre valahogy nem gondoltak. Mivel tudták, hogy nem időzhetnek ott sokat, nem álltak le kiásni. Nyilván azt gondolták, hogy később majd úgyis elkapnak… és végül is, nekik lett igazuk.

– Hm. És akkor… hogy is?

– Etele és a kis Tihi átvették az uralmat az Apacs legénysége fölött…

– Tihi?! – vágtam közbe élesen. – A Gém kisebbik fia? A Kanalas Tihamér? Az a nyolcéves kis purdé?!

– Igen. Róla beszélek. Ismered?

– Hogy a devla csavargassa körbe nyavalyás kis beleit a gumibugyis haszonállatának! Hát persze, hogy ismerem! Az apja volt az összekötőm! A Gém!… – Tovább szőttem a szemrezegtető gondolatot. – De azt mondtad… hogy a bátyja… Nehogy már! A Gerzson vezette az Apacsot?!

– Nem tudom a nevét. Csak annyit, hogy a Tihi bátyja.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ne üvöltsek.

– A Kanalas Gerzson? Hát az a kölyök cigányútra ment! Már vagy két éve a Sorbonne-on tanul!

– Akkor valószínűleg ő az. Ugyanis amikor titokban megvásároltuk a Szipp Művekkel ezt a csodakoptert, a külföldön tanuló Szipp-ösztöndíjas egyetemisták közül toboroztunk jelölteket a titkos pilótakiképzésre. A kiképzés a McDonnel-Douglas bázisán zajlott, Észak-Afrikában, és a jelöltek szigorúan titokban tartották a dolgot még a szüleik előtt is.

– Tehát ezért nem engem sorozott meg a kölyök Alsó-Józsuén – tűnődtem. – Mert felismert… és nem akarta kinyírni az apja ügynökét.

A kisköcsög nem adott választ erre. Tovább folytatta az események ismertetését.

– Mint tudjuk, Tihi és Etele átvették az irányítást az Apacson, és úgy tettek, mintha szerbek lennének, hogy odacsalják a kormányerőket meg az oroszokat. Aztán a gép szupertitkos álcázó-berendezése révén eltűntek. Elindultak vissza értem Kismoszkó romjaihoz. Vagy ki tudja, talán tettek egy kis kitérőt… Mivel sejtettem, hogy visszajönnek, én kiszabadítottam magam a bilincseimtől a Süketszobában, és épp sikerült kicsavaroznom a szellőzőrács rögzítőit, amikor megérkeztél te…

– Aha, emlékszek.

– Én akkor még nem tudtam, ki vagy, nem tudtam, ki bízott meg. Azt hittem, Etele küldött vissza értem. Aztán amikor belekukkantottam a fejedbe, és érzékeltem, hogy Téháté bérelt fel, akkor sem akartam leleplezni magam. A történtek miatt elbizonytalanodtam már az ezredes megbízhatóságát illetően is. Mert mi van, ha Etele már őt is a hatalmába kerítette? Ezért hazudtam azt neked, hogy én Etele vagyok, és ezért próbáltam meglépni… ami sikerült is, amikor az időközben odaérkező ezredes a műszerei segítségével a nyomunkra bukkant. Minden erőmet latba vetve arra kényszerítettem, hogy leüssön téged, és amíg ti ezen tusakodtatok, eltűntem onnan…

– De nem mentél fel előttünk a felszínre – tettem hozzá tudálékosan. – Mert zárva volt az ajtó. Megvártad, amíg mi elmegyünk, és csak akkor szöktél el.

– Nagyjából – mormolta a srác. – De nem jutottam messzire. Pár lépést alig tettem, megjelent az Apacs, és lebénítottak valami elektromos sugárral. Aztán a fejembe húzták ezt a pszichosisakot, ami gátolja az erőim használatát. Ide hoztak, de közben hallottam, mire készülnek: a Sárkány egyszer s mindenkorra el akarta pusztítani a Szipp Műveket. Méghozzá úgy, hogy ne kelljen túl sok energiát rápazarolnia, ne érjék veszteségek, és ne keveredjen gyanúba. Vagyis: valaki más pusztítsa el. Például a város megostromlására készülő hadsereg. Ráadásul» alkalom kínálkozott, hogy a csetepaté közben az „Elnök” váratlanul előkerüljön, ki lehessen szabadítani és biztonságos helyre vinni… anélkül, hogy bárki is gyanakodna rá, hogy ő nem az igazi Elnök!

Bólogattam.

– Bezony, bezony… akár hiszed, akár nem, ez megfordult a fejemben.

– Hogy pontosan hogy csinálták, nem tudom, de az Apacs legénysége azzal tért vissza, hogy „elkapták az Elnök ikertestvérét”, akit aztán megkötözve elrejtettek valahová. A kis Tihi pedig leadta az utasítást az összekötőjének… aki ezek szerint az apja lehetett… hogy finoman adja be a H-Turulosoknak, Téháténak vagy neked, hogy a Szipp Művekben tartják fogva az Elnököt, és hajtsatok végre egy túszmentő akciót… Aztán ha elvittétek Etelét, jöhet a nehéztüzérség, hogy kő kövön ne maradjon!

– A rohadék Gém! – morogtam halálos fenyegetéssel felérő orrszörcsögések közepette. – Hát ezért iszkolt valami nyugis helyre… Én, marha meg még sajnáltam, mert azt hittem odaveszett! Na de jön még Gémre Tetű…

– És ennyi – mormolta Győző. – Ennyi, amit én tudok. Itt vagyok megláncolva már órák óta, és várom a reggelt, hogy megláthassam életem utolsó napfényét.

– Azért még ne add fel! Az utolsó pillanatban történhet valami… ami megment. Bár, most, hogy én is itt vagyok melletted, nem tudom, mi történhetne. Hacsak… Téháté rájön, hogy nem az igazi Elnököt menekítette ki… jól felpofozza, kínvallatja, mindent kiszed belőle, és iderohan, hogy lerendezze az ügyet.

Győző az ajkába harapott. Még majdnem sikerült megröhögtetnem a nagy optimizmusommal.

Hogy felderítsem, igyekeztem elvonni a gondolatait a megbilincselt körülményekről:

– Hogy akarnak kinyírni?

– Belebilincselnek a virágkompozíció belsejébe, és amikor a Kósa-térre érünk, ahol a legnagyobb a tömeg, ezzel a pszichosisakkal Kende szétrobbantja az agyam. A halálom pillanatában… nos… emlékszel arra, amikor a csatornában csapást mértem az agyadra?

– De végül mégis én nyomtam bele a fejed a csatornalébe!

– A halálom pillanatában a tudatom szétrobban, a virágkocsit alkotó szuperagresszív, mutáns sárkányfű a sokszorosára erősíti a felszabaduló pszionikus energiát, és… képzeld el azt a csapást, amit te kaptál, csak százszoros erősségben… Ez zúdul mindazok agyára, akik egy-két kilométeren belül tartózkodnak.

– A francba!

– Milliónyi tudat nyílik majd meg a sárkány lelkének megtermékenyítő magjai előtt… gondolj a levegőben szállingózó pollenekre…

– Jó nagy tüsszögés lesz, wazze! No meg fájdalmas üvöltözés is.

– …és akik megfertőződnek, azok a Sárkány hatalma alá kerülnek. Egyszerre ki tudja szippantani a tudatukat összetartó pszionikus energiákat. Egy szemvillanás alatt iszonyatosságig növekszik az ereje. Ha ez megtörténik, már senki sem állhat az útjába, még maga isten sem!

– És az ördög?

– Ő maga az ördög. A Sátán.

– Kissé kezdesz begőzölni, fiú! – dörmögtem. – Kevered a fogalmakat, de ezt betudom ennek a hihetetlen stresszhelyzetnek, amibe kerültél.

 

 

Ezt követően kimerült a beszélőkénk, és jó ideig hallgattunk. Aztán néha-néha felmerült még néhány parányi részletkérdés, amit megbeszéltünk. Például:

– Az a csavinyák, aki felbérelt, hogy bonyolítsam le a fia kiváltását a ruszki emberrablókkal… biztosan nem az apád volt, igaz?

– Ő is lehetett. Már régen a Sárkány befolyása alatt áll.