TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Szergejtől nem jött üzenet.

Cári időből maradt csillárok világítottak a hatalmas előcsarnokban, gipsz nimfák illegették magukat a szivárványos szökőkútban, fénylő testüket végtelenségig sokszorozta az aranyozott keretű tükrök körhintája. Papundekli táncosnő ajánlgatta a harmadik emeleti kaszinót, utaskísérőnek álcázott hölgyek kapacitáltak, hogy érezzem jól magam. A rongyokba bugyolált koldusasszonyoknak kellett volna mondaniuk, kint az utca sarkán, a stoplámpáknál és a mocskos aluljárókban céltudatosan sündörgő, halott tekintetű gyerekeknek, a kapualjakban állva alvó húszéves roncsoknak, vagy a gyalogosok megvert hadának, amely a dolláros gazdagság morzsáira vadászott, amit megvehetne elillanó rubeleiből.

Ám Szergejtől még mindig nem jött üzenet.

Szállodám tíz perc járásra volt az igazi Lubjanká-tól, egy sötét, gödrös utcában, ahol fémesen csengtek a lábam alatt a közeikből sárga sarat izzadó, süppeteg kockakövek. Díjbirkózó alak strázsálta a főbejáratot, amelyet kék egyenruhás, szúrós tekintetű őr nyitott belülről; két civil ruhás fiú az érkező-távozó kocsikat fedezte; az előcsarnokban egy másik, fekete öltönyös hármas – de olyan ünnepélyesek, hogy akár temetésrendezőknek nézhettem volna őket – mustrált végig tetőtől talpig, mintha a koporsómra vennének méretet.

De ők se hoztak üzenetet Szergejtől.

Jártam a széles utcákat, semmit sem boncolgatva, mindenre éberen, tudva, hogy nincs több vackom, ahová elbújhatnék, nincs megnyugtató telefonszám, amelyet felhívhatok a bajban, meztelen vagyok, álnéven élek ott, amit egész életemben az ellenség területének tartottam. Hét éve voltam itt utoljára két hétre, külügyminisztériumi kifutónak álcázva, hogy elintézzek a követségnek valami hivatalos megbízást, gyakorlatilag azért, hogy titkos tárgyalásokat folytassak a párt egyik technokratájával, eladni való árukról. És bár számos kínos pillanatot éltem át kocsiból kocsiba és elsötétített kapualjakban surranva, a legtöbb, amit kockáztattam, a lelepleződés volt, a szégyenteljes hazakullogás Londonba, néhány kellemetlen sor a lapokban, és egy fanyar mosoly a kollégáktól az osztályvezetők bárjában. Egy magasabb rendű világ titkos küldötteként néztem le magam körül a boldogtalan lelkekre. Most nem vigasztaltak ilyen emelkedett látomások. Közéjük tartoztam, múltam űzött, akárcsak őket, és nem ismertem a jövőt. Szökevény voltam, hajléktalan és hazátlan, egyszemélyes kis nemzet.

Mentem és bárhová néztem, a történelem elmebaja nézett vissza rám. A vén GUM-ban, ahol a világ legkevésbé hordható gönceit árulták egykoron, Hermes-ruhákat és Estée Lauder-illatokat próbálgattak drabális újgazdag asszonyok, akikre limuzinok, sofőrök, testőrök és kísérő kocsik vártak odakint. De elég volt fölnézni az utcán, hogy lássuk szurtos bitóikon a tegnap hintáló csontvázait: a szovjet diadalmámor vas körcikkekre függesztett, rozsdásodó csillagait, a málló homlokzatokba faragott sarló-kalapácsot, az esős égbolton kirajzolódó Pártbeszél részegen dülöngélő roncsait. És ahogy leszállt az este, mindenütt kigyúltak a világítótornyok, amelyek az igazi győztesek igéjét villogtatták: „Vegyél meg minket, egyél meg minket, igyál meg minket, vegyél fel minket, vezessél minket, szívjál el minket, haljál belénk! Minket kaptál a rabszolgaság helyett!” Larryre gondoltam. Sokat gondoltam rá. Talán mert Emmára gondolni túl fájdalmas volt. „Világ proletárjai, egyesüljünk!, mondta, ha bosszantani akart. Csak a láncainkat adhatjuk el!”

Beléptem a szobámba, ahol barna boríték meredt rám franciaágyam fényűző párnáiról.

,,Legyen olyan kedves odajönni erre a címre, holnap, egy óra harminc perckor, hetedik emelet, 609. szoba! Hozzon egy virágcsokrot! Szergej.”

 

 

Keskeny ház volt, egy keskeny, mocskos utcában a város keleti peremén. Semmi sem árulta el a rendeltetését. Vásároltam egy csokor illattalan szegfűt, újságpapírba csomagolva. Metróval mentem, szándékosan többszöri átszállással, mint szükséges volt. Egy megállóval hamarabb szálltam le, és az utolsó nyolcszáz métert gyalog tettem meg. Komor nap volt. Sötétek voltak még a sugárutak nyírfái is. Nem követtek.

Kerestem a hatvanasat, de magamnak kellett kitotóznom a szomszédos házakból, mert a kapun nem volt szám. Fekete Zil parkolt a piszkosbarna bejárat előtt, két ember ült benne, az egyik a sofőr. Megbámultak engem és a virágaimat, aztán máshová bámultak. Luck és Bryant, gondoltam, orosz kiadásban. Megálltam a küszöbön, és amíg csöngettem, kámforszag csapott meg a vedlett kapu résén át. A bűz jutott eszembe, amely nekem rontott, amikor feltörtem Aitken May sírját. Egy öregember engedett be, az asztalnál ülő, fehér köpenyes asszony nem vett tudomást rólam. Bőrzubbonyos ember ült egy padon. Szemügyre vett az újságja fölött, aztán olvasott tovább. Düledező, magas előcsarnokban álltam, ahol márványoszlopok voltak és egy törött lift.

A fényesre csiszolt kőlépcsőn nem volt szőnyeg. A hangok ugyanilyen ellenségesek voltak: sarkak koppantak keményen a csempén, hordágyak csörömpöltek, öregasszonyok rikácsoltak dünnyögő ápoltjaikkal. Rossz idők jártak a hajdani kiváltságos helyre. A hetediken színes üvegkupola borult a lépcsőház fölé. Szakállas-szemüveges emberke álldogált félénken alatta. Fekete öltönyt viselt, és egy csokor tűzliliomot szorongatott.

– Az ön Peter barátja Jevgenyija kisasszonyt látogatja meg – hadarta. – Védelmezői fél órát engedélyeztek neki. Kérem, legyen rövid, Mr. Timothy! – Azzal a kezembe nyomta a liliomot, hogy vigyem magammal.

Szergej barátom tagkönyves keresztény, mesélte bizalmasan Zorin. Ha én vigyázok, hogy ne kerüljön börtönbe, ő bejuttat engem a mennyországba.

 

 

Jevgenyija kisasszony vékony fehér redő volt a szurtos takaró alatt. Parányi volt, sárga, és reszelősen hörögve kapkodta a levegőt. Zorin, a katona, nyársegyenesen ült mellette egyszemélyes díszőrséget, vállát kihúzva, mellét kifeszítve, mintha még mindig ott lennének rajta a kitüntetései, amelyek járnak neki. Arcát darabosra faragta a bánat. Nézte, hogyan engedek vizet egy üvegkancsóba, és állítom bele a virágokat. Odafurakodtam az ágyhoz, hogy megszoríthassam kinyújtott kezét. Felállt és a kézszorítással odarántott magához, ölelés jobbról, balról, csók, majd leengedett egy leginkább fejőszékhez hasonlító alkalmatosságra.

– Köszönöm, hogy eljött, Timothy! Elnézést kérek az alkalmatlankodásért.

Fölemelte Jevgenyija kisasszony kezét, és fogta egy darabig. Az nem nyitotta ki a szemét. Zorin visszaengedte a beteg kezét a mellére, aztán inkább mégis melléje tette, attól tartva, hogy túlságosan nyomná a Jevgenyija mellkasát.

– A felesége? – kérdeztem.

– Az lehetett volna.

Félszegen bámultuk egymást, egyikünk sem bírta rászánni magát, hogy elsőnek törje meg a csendet. Zorinnak sárga karikák voltak a szeme alatt. Talán én se néztem ki jobban.

– Emlékszik Csecsejevre – mondta. Mesterségünk illemszabályai megkövetelték, hogy eltöprengjek.

– Konsztantyin? A követségük kultúrtanácsosa. Miért?

Türelmetlenül összehúzta a szemöldökét, és az ajtó felé pillantott. Angolul beszélt, gyorsan, de halkan.

– A kultúra az álcája volt. Azt gondolom, hogy ezt maga is nagyon jól tudja. Énutánam a második ember a rezidentúrán. Volt egy Pettifer nevű barátja, burzsoá entellektüel marxista. Azt hiszem, maga őt is ismeri.

– Távolról.

– Ma ne játszadozzunk, Timothy! Zorinnak nincs ideje, és Mr. Bairstow-nak sincsen. Ez a Pettifer összeesküdött Csecsejevvel, hogy a londoni követség leple alatt hatalmas összegeket tulajdonítsanak el az orosz kormánytól. Emlékezni fog rá, hogy én a kereskedelmi tanácsos rangját viseltem. Csecsejev ráhamisította az aláírásomat bizonyos dokumentumokra. Az összeg, amelyet elloptak, észbontó. Ötvenmillió fontra rúghat. Tudja ezt?

– Elért hozzám a pletyka – mondtam, és eszembe jutott, hogy Zorin még ötvenöt éves korában is a hírszerző iskolájuk pedáns, cirkalmas, ósdi fordulatokkal spékelt angol nyelvét beszélte, és a Shepherd Market-i biztonságos házban, amíg őt hallgattam, mindig azt képzeltem, hogy cingár vén fabiánusok oktathatták, akik imádták Bemard Shaw-t.

– Kormányom bűnbakot akar. Engem szemeltek ki. Zorin összeesküdött a feketeseggű Csecsejevvel és az angol másképp gondolkodó Pettiferrel. Zorint bíróság elé kell állítani. Milyen szerepet játszott ebben a maga korábbi hivatala?

– Semmilyet.

– Szavára?

– Szavamra.

– Maga tehát tud erről a tárgyról? Beszéltek magával?

Kérdéseinek indulatos gyorsasága, kérdezgetésének komolysága előtt félretettem az elővigyázatot.

– Igen – mondtam.

– Hogy a tanácsát kérjék?

– Hogy kihallgassanak és megvádoljanak. Rólam is azt állítják, hogy a maga cinkosa vagyok. Mivel mi titkos megbeszéléseket folytattunk, nyilvánvalóan lopni is együtt loptunk.

– Ezért lett maga Bairstow?

– Igen.

– Hol van Pettifer?

– Talán itt. Hol van Csecsejev?

– A barátaim azt mondják, hogy eltűnt. Lehet, hogy Moszkvában van, lehet, hogy a hegyekben. A hülyék mindent tűvé tettek érte, a fajtájából is előállítottak néhányat. De az ingusokat nem könnyű kihallgatni. – Vigyorra szaladt a szája. – Még egy se vallott önként. Csecsejev okos fickó, én kedvelem, de a lelke mélyén feketeseggű, mi pedig lecsapjuk a feketeseggűeket, mint a legyet. Ellopta a pénzt, hogy segítsen a népének, és a maga Pettiferje közreműködött, pénzért-e vagy másért, ki tudja? Akár barátságból is tehette.

– A hülyék is ezt gondolják?

– Természetesen nem! Annyira nem hülyék!

– Miért nem?

– Mert nem hajlandók tudomásul venni, hogy tehetségtelenek! – vágta rá, és csak nehezen bírta megállni, hogy ne csattanjon fel kirobbanó dühében. – Ha Csecsejev ingus hazafi volt, akkor sohasem lett volna szabad elküldeni Londonba. Azt gondolja, a Kreml közhírré akarja tenni a világban egy vademberekből álló törzs nemzeti törekvéseit? Azt gondolja, tudtára akarják adni a bankárok világszövetségének, hogy egy feketeseggű ötvenmillió fontra állíthat ki magának csekket egy orosz követségen át?

Jevgenyija köhögött. Zorin odaölelte hatalmas karjaiba, felültette és kétségbeesetten nézett rá. Nem hiszem, hogy valaha láttam volna ehhez fogható fájdalmat és imádatot emberi arcon. A kisasszony halkan, bocsánatkérőn feljajdult. Zorin biccentett, én fölvertem a párnákat, ő pedig gyöngéden visszafektette rájuk a beteget.

– Találja meg nekem Csecsejevet, Timothy! – parancsolta. – Mondja meg neki, hogy kiáltsa ki a világnak, álljon ki az ügye mellett, mondja, hogy ő jó ember, mondja el, mit cselekedett és miért! És ha már ott tart, azt is elmondhatja, hogy Vologya Zorin is ártatlan és maga is az. Mondja neki, hogy kapkodja a fekete seggét, mielőtt a hülyék golyót küldenének a tarkómba.

– Hogy találjam meg?

– Pettifer a maga ügynöke volt, az istenfáját! Írt nekünk. Nekünk! A KGB-nek, vagy minek hívnak bennünket ezekben a napokban. Teljesen meggyónta minden bűnét. Elmondta, hogy először magához tartozott, és csak aztán hozzánk. De most senki embere sem akar lenni, hanem csak a magáé. Se a maguké, se a mienké. Sajnos, a hülyéknél van a levele, úgyhogy az sose kerül napvilágra. Annyit ért el vele, hogy célpontot csinált magából. A hülyék pedig rendkívül boldogok lesznek, ha megölhetik Pettifert és Csecsejevet. – Egy angol gyufásdobozt húzott elő a zsebéből, és odatette elém az ágyra. – Menjen az ingusokhoz, Timothy! Mondja nekik, hogy maga Pettifer barátja. Ő alá fogja támasztani. Mint ahogy Csecsejev is. Ezek a mozgalom ismert vezetőinek a telefonszámai, itt, Moszkvában. Mondja meg nekik, hogy vigyék magát Pettiferhez. Képesek rá. Lehet az is, hogy megölik magát, de nem bántásból fogják tenni. A feketeseggű az csak feketeseggű. És ha találkozik Csecsejevvel, vágja le a golyóit helyettem.

– Csak egy a baj.

– Száz baj van. Mi az a baj?

– Ha én lennék a fölöttesei helyében, és el akarnám kapni Csecsejevet, és ha maga az én foglyom lenne, akkor arra utasítanám, hogy pontosan azt mondja Cranmernek, amit az imént tanácsolt nekem – tiltakozott volna, de letorkoltam: – Aztán kivárnám, hogy Cranmer elvezessen Csecsejevhez, és természetesen az ő Pettifer barátjához is...

Fojtott, dühös morgással vágott a szavamba:

– Azt hiszi, nem ezt tenném, ha ezt kellene tenni? Jézus Krisztus! Én magam mennék a hülyékhez. „Figyeljetek, hülyék! Cranmer, a brit kém meglátogat engem! Ennek lágy az agya. Azt hiszi, hogy a barátja vagyok. Behúztam a csőbe. Engedjétek, hogy elirányítsam az ingusokhoz. Úgy fogjuk követni együtt a nyomát, mint a foltot a vízen, amíg el nem érjük a kutat! Aztán szétverjük a lázadó csűrhet, és pokolba küldjük a brit mesterkémeiket!” Ezt tenném és még többet is, ha ez visszaadná méltóságunkat és tekintélyünket a világ előtt. Egész életemben hittem abban, amit csináltunk. „Igen, mondtam, elkövettünk hibákat, eltévedtünk rossz utakra, emberi lények vagyunk, nem angyalok. De a jó oldalon állunk. Nálunk jó kezekben van az emberiség jövője. Mi vagyunk a történelem erkölcsi eszközei. Amikor jött a peresztrojka, én támogattam, mint ahogy a szervezetem is. „De csak apránként, mondtuk. Csak kiskanállal. Egyszerre mindig csak egy kis szabadságot.” Ők nem akarták kanállal. Felrúgták a rocskát, és egyszerre zabálták meg az egészet. És mik vagyunk most?

Merően nézte Jevgenyiját. Úgy tűnt, hozzá beszél, mert elhalkult, már-már gyöngéd lett a hangja.

– Igen, lőttünk le embereket – folytatta. – Sok embert. Voltak köztük jó emberek, akiket nem kellett volna lelőni. És voltak mocskos fattyúk, akiket tízszeresen is le kellett volna lőni. De mennyi embert öl meg az Isten? És miért? Hányat öl meg igazságtalanul, naponta, minden ok vagy magyarázat vagy részvét nélkül? Mi csak emberek voltunk. És nekünk volt okunk. Még hátranéztem, mielőtt kiléptem volna a szobából. Zorin az ágy fölé hajolt, feszülten hallgatta Jevgenyija kisasszony lélegzetét, és széles arcán patakzottak a könnyek.

 

 

Két telefon volt a szobámban, egy vörös és egy fekete. A vörös a glancos leporelló szerint az én Közvetlen Vonalam volt az Egész Világra. Mégis a fekete volt az, amely hajnali kettő felé kitépett féléber szunyókálásomból.

– Maga Mr. Bairstow, kérem? – kérdezte precíz angolsággal, de idegenes kiejtéssel egy férfihang.

– Ki beszél?

– Isza beszél. Kérem, mit kíván tőlünk, Mr. Bairstow?

Isza Emma üzenetrögzítőjéből, a Cambridge Streeten, gondoltam.

– Misa barátja vagyok – mondtam.

Ezt hajtogattam két napja, telefonfülkékből és kávézókból, üzenetrögzítőknek és goromba közvetítőknek a Zorintól kapott számokon az én, ahogy Larry nevezte, piperevasalt oroszságommal: Itt vagyok, Bairstow vagyok, Misa barátja vagyok, sürgős, kérem, keressenek meg, ez a szállodám telefonszáma. Bevallom, kissé furcsán éreztem magam, hogy hacsak részben is. Zorin ügynökét játszom.

– Kicsoda Misa, kérem szépen, Mr. Bairstow?

– Misa egy angol úriember, akárcsak én, Isza – feleltem vidáman, mert nem akartam, hogy a húsz fülelő összeesküvés-ízűnek érezze a társalgásunkat.

Csend következett, miközben Isza a közlést emésztette.

– És kérem szépen, mivel foglalkozik ez a Misa nevű ember?

– Szőnyegekkel kereskedik. Szőnyegeket vásárol külföldön, és leszállítja őket különleges megrendelőinek. – Vártam, de semmi. – Sajnos, az az exportőr, aki Misát ellátta... – nem jutottam tovább, mert Isza a szavamba vágott.

– És maga miért jött Moszkvába, Mr. Bairstow, kérem szépen?

– Barátságból. Fontos üzenetet hoztam Misának. A vonal megszakadt. Larryhez hasonlóan a legtöbb orosz nem szokott elköszönni a telefonban. Bámultam a sötétet. Tíz perc múlva megint csengett a telefon. Iszát ezúttal recsegő hangok kísérték a háttérből.

– Kérem, Mr. Bairstow, mi a személyneve?

– Colin – feleltem. – De a jó ismerőseim néha Timnek szólítanak.

– Timnek?

– A Timothy rövidítése.

– Colin Timothy?

– Colin vagy Timothy. A Timothy olyan becenév. – Elismételtem, hogy Timothy, és elmondtam orosz változatban is.

Isza eltűnt. Húsz perc múlva jött vissza.

– Mr. Colin Timothy?

– Igen.

– Itt Isza.

– Igen, Isza.

– Egy autó fog várni odakint, a szállodája előtt. Egy fehér Lada lesz. Az autó rendszáma... – eltakarta a mikrofont, mintha értekezne valakivel -... a rendszám 686.

– Ki lesz benne? Hol fog felvenni?

Parancsoló lett a hangja, mintha őt is utasítanák, miközben velem beszél.

– Már ott van a szállodája előtt. A sofőr Mohamed. Jöjjön haladéktalanul, kérem! Jöjjön most!

Felkaptam a ruháimat. A folyosó irtózatos festményein boldog orosz parasztok ropták behavazott tisztásokon. A kaszinóban két morcos finn játszott egy csomó krupié és hostess ellen. Kiléptem az utcára. Lányok rontottak rám stricijeik kíséretében. – Nem! – ordítottam ellenségesebben, mint szándékoztam, mire visszahőköltek. Jeges eső hullott, darával elegyest. Nem hoztam kalapot, és csak vékony esőkabát volt rajtam. Óhajt taxit a Herr?, érdeklődött németül a portás. A Herr nem óhajtott. A Herr Larryt óhajtotta. Gőz felhőzött a macskakőbe épített csatornafedelek alól. Alakok suhantak át az úton az árnyak között.

Egy Lada parkolt az út közepén két teherautó között, de nem fehér volt, hanem zöld és a rendszáma nem 686, hanem 688. De Lada volt és ez Moszkva. Alig százhatvan centis, rendkívül széles vállú ember tartotta az utasülés ajtaját, és hunyorogva mosolygott rám. Vastag, bojtos kötött sapkát, mackóruhát, steppelt mellényt viselt, és egy udvari bolond szomorúságát árasztotta magából. Másik ember is lappangott a hátsó ülés sötétjében, akinek sovány arcát majdnem teljesen eltakarta a kalapja karimája. Világoskék ingének elejét azonban megvilágította az utcai lámpa. És mert feszült pillanatokban az ember vagy mindent észrevesz, vagy semmit, megfigyeltem, hogy kék ingének nincs nyugati divatú gallérja, durva kéziszőttesből készült, és a magas nyak fonott pántokkal csukódik.

– Mr. Timothy? – kérdezte a bohóc. Megrázta a kezemet. – Az én nevem Mohamed, uram, a Próféta után – közölte ugyanolyan fennkölt oroszsággal, mint az enyém. – Sajnálom, hogy a legtöbb barátom meghalt.

Bemásztam az utasülésre, azon töprengve, azt akarta-e közölni, hogy az én barátom is halott? Mohamed becsukta az ajtót, majd odament a kocsi elejéhez, hogy megigazgassa az ablaktörlőket. Aztán ügyesen elhelyezkedett mellettem a vezetőülésen, noha túl széles volt hozzá. Elfordította a slusszkulcsot, egyszer, majd sokszor. Úgy csóválta a fejét, mint olyan ember, aki tudja, hogy semmi sem tökéletes, és megint elfordította. A motor beindult, és mi nekilódultunk, ide-oda szlalomozva a kátyúk között. Láttam, hogy Mohamed épp azt csinálja, amiben reménykedtem: állandóan a visszapillantó tükröt figyeli.

A hátunk mögött ülő ember rádiótelefonba motyogott azon a nyelven, amelyet nem értettem. Időnként félbeszakította magát, és Mohamedet kalauzolta, csak hogy néhány perc múlva módosítsa utasításait, így utunk hirtelen nekirugaszkodásokból és kapkodó visszakanyarodásokból állt, míg végül sikerült lefékeznünk egy sor limuzin és a hozzájuk tartozó sofőrök megett. Menyétsapkát, kámzsanyakú pulóvert és cowboy-csizmát viselő, vékony fiatalemberek léptek elő egy kapualjból. Az egyiknél géppisztoly volt, és aranyláncot viselt a csuklóján. Mohamed kérdezett tőle valamit, amire előzékeny választ kapott. Ráérősen elnézett az utca két vége felé, aztán megütögette a könyökömet, úgy, ahogy egy vakot irányítunk. Befordult egy koszorúgerendákkal áthidalt sikátorba két raktárépület között. Nagy léptekkel haladt, fejét hátraszegve, hordómellét kidüllesztve, előírásosan behajlított karokkal. Két-három fiú követett bennünket.

Átmentünk egy boltív alatt és meredek kőlépcsőn leereszkedtünk egy kallantyús, vörös vasajtóhoz, amely fölött lámpa világított. Mohamed kopogtatott. Várakoztunk a nyakunkba zuhogó esőben. Az ajtó kinyílt, felhőként gomolygott ki a cigarettafüst. Rockzene lüktetését hallottam, és mályvaszín téglafalat láttam, amelyen Mohamed halott barátainak arcai fehérlettek. A mályva átment narancsba: sötét ruhás alakok rajzolódtak ki az arcok alatt, fegyverek csillantak harcra kész, kemény markokban. Hét-nyolc fős, légvédelmi zubbonyt viselő, fegyveres osztag képe előtt álltam. Gránátok lógtak az övükről. Mögöttem becsukódott az ajtó. Mohamed és barátai elmentek. Két ember kísért a lángvörös folyosón a megfigyelőerkélyig, amelynek sötét üvegén át egy bárba lehetett látni. Moszkva gazdagjai tehénkedtek a plüsskárpitos benyílókban. Pincérek csoszogtak közöttük, néhány pár táncolt. Rövid oszlopokon meztelen go-go görlök forogtak egykedvűen a rock ritmusára. Körülbelül annyira volt erotikus a légkör, mint egy repülőtér várójában. Az erkély megkerült egy sarkot, ami után vetítő és iroda lett belőle. A falnál Kalasnyikovok álltak gúlában, lőszeres ládák és gránátrekeszek mellett. Két fiú az ablaknál ügyelt, a harmadik, rádiótelefonnal a fülén, a monitorokat figyelte, amelyeken a sikátort, a parkoló limuzinokat, a kőlépcsőt és az előteret lehetett látni.

Egy távolabbi zugban atlétatrikóra-alsónadrágra vetkőztetett, kopasz ember kuporgott a székéhez bilincselve. Előregörnyedve roskadozott a saját vérében. Tőle alig méternyire barna öltönyös, pufók, szorgos emberke ült egy asztalnál, százdollárosokat vizsgált detektorral, és egy fagolyós abakuszon összegezte számításait. Néha meg-megcsóválta a fejét, lejjebb tolta szemüvegét, és a keret fölött bandzsított bele egy főkönyvbe. Néha szünetet tartott, és kiadósakat kortyolt a kávéjából.

Negyven év körüli, feltűnően izmos férfi állt a szoba közepén, minden zugot szemmel tartva merev pillantásával. Aranygombos, sötétzöld blézert viselt, minden ujján aranygyűrű, csuklóján gyémántokkal és apró rubinokkal kirakott arany Rolex karóra. Széles arca volt, széles válla, és láttam a nyakán az izmokat.

– Maga Colin Bairstow, akit ők Timothynak hívnak? – kérdezte a telefonból ismerős angolsággal.

– Maga pedig Isza – feleltem.

Parancsot mormolt. A jobbomon álló ember a vállamra tette a kezét, egy másik mögém állt. Négy tenyér kutatta végig elől-hátul a felsőtestemet, a lábam közét, a lábszáramat, a bokámat. Kivették zakóm zsebéből a levéltárcámat, és odanyújtották Iszának, aki úgy csippentette ujjhegyei közé, mintha tisztátalan lenne. Láttam a kézelőgombjait: akkorák voltak, mint a régi penny, és farkasra emlékeztető alakot véstek beléjük. A levéltárcám után az emberek odaadogatták neki a töltőtollamat, zsebkendőmet, szobakulcsomat, szállodai belépőmet és aprópénzemet. Isza pedánsán berakosgatta őket egy barna kartonpapír dobozba.

– Hol van az útlevele?

– A szállodában elveszik a bejelentkezéskor.

– Maradjon ebben a helyzetben!

Kabátja zsebéből apró fényképezőgépet vett elő, méternyiről rám szögezte, és kétszer felvillantotta. Megkerült, lassú, tulajdonosi léptekkel. Lefényképezett mindkét oldalról, visszacsévélte a filmet, kirázta a tenyerébe, és odaadta egy testőrnek, aki elrohant vele. A székhez bilincselt ember fojtottan feljajdult, és hátraejtette a fejét. Vérzett az orra. Isza új parancsot morgott, két fiú kinyitotta a kézbilincset, és elvezette a kopaszt a folyosón. A barna öltönyös aktakukac tovább detektorozta a százdollárosokat, és összeszámolta őket abakuszon.

– Üljön ide!

Isza egy asztalhoz telepedett. Én a másik oldalra ültem. Papírt halászott elő a zsebéből, és széthajtogatta. Zsebmagnót helyezett közénk. Luck és Bryant jutott eszembe a rendőrségen. A keze hatalmas volt, ügyes és titokzatosan elegáns.

– Mi a teljes neve annak az embernek, akit maga Misának nevez?

– Dr. Lawrence Pettifer.

– Mik az attitűdjei ennek az embernek?

– Tessék?

– A szakismerete. A tudománya. Mi a baja az attitűddel?

– Semmi. Nem értettem azonnal. A forradalmak tudósa. A kis népek barátja. Nyelvész. Mint maga.

– És mi még ez az ember, kérem szépen?

– Egykori KGB-ügynök, de valójában a brit titkosszolgálat ügynöke.

– Mi a hivatalos helyzete Britanniában ennek az embernek?

– Szökevény. A britek azzal gyanúsítják, hogy hatalmas összeget lopott az orosz követségtől. Az oroszok is azzal gyanúsítják. Igazuk van. Tényleg ellopta.

Isza az előtte fekvő papírt tanulmányozta, amelyet úgy tartott, hogy ne lássam.

– Mikor volt a maga utolsó találkozása ezzel a Misa nevű emberrel?

– Idén, szeptember tizennyolcadikán.

– Írja le a körülményeit ennek a találkozásnak.

– Éjszaka történt. Egy Priddy nevű helyen, Somersetben, fent a mendipi dombok között. Magunk voltunk.

– Mit vitattak?

– Magánügyeket.

– Mit vitattak?

Van egyfajta orosz bürokrata dölyf, amelyet alkalmanként hatásosan tudok provokálni, és óvatlanul most is kiprovokáltam.

– Ne beszéljen úgy velem, mint egy paraszttal! Ha azt mondom, hogy magánügy, akkor magánügy!

Pofoztak az iskolában is, túlságosan gyakran. Ütöttek arcul nők is, bár ők csak egyszer tehették. Bokszoltam is. De az a két pofon, amelyet az asztalon áthajló Isza lekevert, merőben újszerű élmény volt. Szinte egyszerre ütött a két kéz, előbb a bal, aztán a jobb, és a jobb olyan volt a kemény ujjakon sorakozó aranygyűrűktől, mint egy acélcső. És amíg ütött, láttam két keze között barna bérgyilkos szemét, és olyan szúrósan meredt rám, hogy attól féltem, most addig ver, amíg meg nem halok. De akkor odakiáltottak valamit, mire abbahagyta, félrelökte a könyvelőt, és elmarta a rádiótelefont, amelyet a monitoroknál ülő fiú nyújtott oda neki. Figyelt, visszaadta a fiúnak a telefont, majd kérdezett valamit a könyvelőtől, aki a fejét rázta, miközben egyre csak számolta a százdollárosokat.

– Paprikajancsik! – panaszkodott oroszul a könyvelő. – Ezt nevezik harmadnak, tizede sincs ez egy harmadnak. Nemhogy a tartozásaikra nem elég, egy egér nem lakna jól belőle. Micsoda hülye útonállók, hogy lehetett ezekből gengszter?

Egyetlen mozdulattal összesöpörte a pénzt, odanyújtotta Iszának, gyorsan pöccintett párat az abakuszon, vonalzót, piros ceruzát ragadott, áthúzta a főkönyv négy oldalát, levette szemüvegét, beletette egy fémtokba, majd eltüntette a tokot barna öltönye belső zsebében. És a következő pillanatban az egész társaság – könyvelő, pofozóemberek, Isza és jómagam – rohanvást igyekezett a tűzpiros folyosón az előtér felé. A vasajtó nyitva állt, hívogatóan integetett a kőlépcső, fegyveres fiúk futkostak mindenfelé, friss levegő csapott meg, mint a szabadság szellője, az utolsó csillagok hunyorogtak a fakó reggeli égen. Hosszú kocsi húzott oda a lépcső tetejéhez. Mohamed sovány társa ült a volán mögött, kesztyűs kézzel fogva a kormányt. A hátsó ajtónál maga Mohamed állt, kezében pettyes kendővel, és egy dada ügyességével bekötötte a szememet.

Most megyek át a tükrön, mondtam magamnak, amikor elnyelt a sötétség. Süllyedek a Priddy Poolba. Berkeleyánus vagyok. Nem láthatok, tehát nem is lélegezhetek. Sikoltok, de mindenki vak és süket. Isza elegáns olasz cipője volt az utolsó, amit láttam, miközben Mohamed komótosan húzta szorosabbra a kendőt. Fonott barna bőrből készült, és aranycsat volt rajta.

Mit akarnak? Kire várunk?

Valami rosszra fordult. Felülvizsgálják a terveket.

Azt álmodtam, hogy hajnalban agyonlőnek, és amikor felébredtem, hajnal volt, lépteket és halk hangokat hallottam az ajtóm előtt.

Azt álmodtam, hogy Larry ül az ágyam szélén, néz, és várja, hogy fölébredjek. Fölébredtem, és Zorin hajolt fölém a lélegzésemet hallgatva, valójában csak fiatal őreim hozták a reggelimet.

Emmát hallottam, amint Peter Maxwell Daviest játszik a honeybrooki templom orgonáján.

 

 

Pincém testépítő szalon volt; a fal mellett ócska gimnáziumi tornaszerek ácsorogtak, az ajtón egy cédula közölte, hogy átalakítás miatt zárva. Moszkva belvárosától egyórányi bekötött szemű kocsikázásra lapult egy zötyögős félkész út végén, szörnyű betonkaszárnya alatt, szemét-, olaj-és korhadékszagban. A legkevésbé épületes hely volt a földön vagy a föld alatt. A nyirkos levegő bűzlött, a mennyezeten és a repedezett betonpadlóban futó csövek egész éjjel csöpögtek és szortyogtak – szennyvízcsövek, melegvizes és ivóvizes csövek, fűtőcsövek, csövek, amelyekben villany-és telefonvezetékek futottak, és apró, szürke patkányok jártak dolguk után. Legjobb számításom szerint kilenc napot és tíz éjszakát töltöttem itt, bár nem számított az idő, mert ha az ember börtönben van, évekig tart, amíg megtesz néhány vonást a másodpercmutató, és két étkezés között végigvánszorogsz életed egész sivatagán. Egy éjszaka sorra hálsz minden asszonyoddal és amikor felébredsz, még mindig éjszaka van, és te egyedül vacogsz.

 

 

Pincémnek nem voltak ablakai. A két rostélyt, magasan fönt, amelyeken át szellőznie kellett volna, réges-rég becsavarozták. Amikor egyszer egy molyette ló hátáról megvizsgáltam, láttam, hogy a pálcák egyberozsdálltak. Első nap elviselhetetlen volt cellám bűze, másnap valamivel kevésbé zavart, a harmadikon semennyire, mert addigra hozzáidomultam. Hanem a fentről érkező, a napraforgóolajtól, fokhagymától, hagymától, sülő bárány-és csirkehústól a szűk szobákban áporodó nagy családok piszkáig terjedő szagok széles skálán csiklandozták érzékeimet.

 

 

Basir Hadzsi!

Kiáltották őreim örömükben vagy fájdalmukban, és én fogvacogva ébredtem a vaksötét éjszakában.

Először a tábori telefon csörömpölt. Aztán az elgyötört vagy mámoros kiáltás.

Ünnepelték?

Hitet tettek mellette, hangosan kiáltva ki nevét a magaslatokról? Átkozták? Siratták?

Ébren fekve vártam a következő felvonást. Nem történt semmi. Elaludtam.

 

 

Az ingusok foglya lehet magányos, de soha nincs egyedül.

Gyermektelen ember létemre elárasztottak a gyerekek. Futkostak a fejem fölött, ugráltak rajta, püfölték, nevettek, sivalkodtak, az anyák pedig kiabáltak velük. Mindegyre hangosan csattant valami, amelyet sértett csend követett, majd még hangosabb lett a sivalkodás. Hallottam kutyaugatást, de csak kívülről. Én arra vágytam, hogy engedjenek ki, a kutyák azt követelték, hogy engedjék be őket. Macskákat hallottam mindenfelől. Hallottam az egész nap bömbölő televíziókat. Hallottam oroszra szinkronizált mexikói szappanoperát, amelyet hirtelen megszakított a rendkívüli közlemény, megint egy bank csődjéről. Hallottam mosás csobogását, dühös férfiak randalírozását, részeg férfiakat, megvert asszonyokat. Hallottam sírást.

Zene gyanánt kaptam olcsó orosz diszkót, lélektelen amerikai rockot és néha-néha valami sötétebbet és jólesőbbet: lassú, puha, ritmikus dobszót, izgatottat és makacsat, amely nógatott, hogy keljek föl, legyek bátor, küzdjek valamiért. Olyan zene volt, amit Emma szeretett; otthon termett, a száműzöttek hegyeiben-völgyeiben. És éjszaka, amikor a legtöbb hang elcsitult, hallottam a tábortűz melletti beszélgetés ősöreg szokásának egyenletes susogását.

Alvilági életet éltem. Házigazdáim ugyancsak kitaszítottak voltak, távol otthonuktól, és ha foglyuk is voltam, egy díszvendég kiváltságait élveztem. Amikor fogláraim ajkukhoz emelt ujjakkal vezettek a naponkénti mosakodáshoz, bősz fintorral siettetve az épület zsigerein át a parányi mosdóig, ahol már várt az érthetetlen újságból frissen tépett darab, egyaránt éreztem magam cinkosnak és őrizetesnek.

 

 

Pettifert hallgatom a félelemről. Nem hosszas értekezés, és bizonyára nem vasárnapi szeminárium. Egy szállodában vagyunk a texasi Houstonban, ő az imént szabadult egy kubai börtönből, ahol tíz napig tartották fogva kábítószer birtoklásának légből kapott ürügyével, igazából gyaníthatólag azért, hogy az állambiztonság jobban szemügyre vehesse. Először nem hagyták aludni. Aztán egy nap-egy éjszaka nem kapott vizet. Aztán szétterpesztett végtagokkal kikötötték négy gyűrűhöz, és felszólították, vallja be, hogy amerikai kém.

– Ahogy berágtam, rögtön klassz lett minden – biztosít Larry, aki mellettem lustálkodik a szállodai úszómedence mellett, gusztálja az arra járó bikiniket, és ananászkoktélt szopogat szalmaszálon. – Megmondtam nekik, hogy minden sértés között, amit egy angol úriember fejéhez vághatnak, az a legaljasabb, hogy a jenkiknek kémkedik. Ez rosszabb, mintha azt mondanák, hogy az anyám kurva. Aztán közöltem velük, hogy az ő anyjuk viszont kurva, és többé-kevésbé ekkor volt, hogy Rogov berontott, megmondta nekik, hogy oldjanak le, készítsenek nekem egy fürdőt, és engedjenek el.

Rogov a KGB havannai rezidense. Titkos meggyőződésem szerint ő rendelte el a kihallgatást.

Fölteszem a képtelen kérdést: milyen volt? Larry meglepetést mímel.

– Winchester után? Kéjmámor. Bármikor elcserélném a könyvtárat egy kubai börtönre. Hé, Timbo! – böki meg a karomat. – Ahhoz ott mit szólsz? Direkt neked való. Ronda és készséges. Semmi veszedelem.

 

 

Két őröm volt, akiknek az életét én töltöttem ki. Mindent együtt csináltak, függetlenül attól, éjjel volt-e vagy nappal. Mindketten ugyanazzal az imbolygó járással jártak, amelyet már az éjszakai klubban is megfigyeltem a bajtársaiknál. Mindketten déliesen lágy kiejtéssel beszélték az oroszt, de csak mint második, sőt esetleg mint harmadik nyelvet, mert elsőéves hallgatói voltak a nazrani iszlám egyetemnek, ahol arab nyelvet, Koránt és iszlám történelmet tanultak. A nevüket, gondolom parancsra, nem voltak hajlandók elárulni, de mivel hitük a hazugságot is tiltotta, ebben a tíz napban egyáltalán nem volt nevük.

Muridok voltak, mesélték büszkén: a murid engedelmeskedik Istennek és lelki atyáinak, józan és férfias élettel keresi a megszentelt tudást. A muridok képezik az ingus ügy, az Oroszországgal szembeni katonai-politikai ellenállás tengelyét. Esküvel kötelezték magukat, hogy példát mutatnak jámborságból, becsületességből, bátorságból és lemondásból. A magasabb és megfontoltabb – egyik sem lehetett idősebb húsznál – Ekazsevóból származott, egy Nazran melletti nagy faluból; apró bajtársa dzsajraki volt, a magas hegyekből, a grúz hadiút közeléből, annak a vitás prigorodi területnek a déli széléről, amely muridjaim szerint a felét alkotja az eredeti Ingusétiának.

Mindez az első napon történt, amikor ők, pilótadzsekibe öltözve, géppisztolyt szorongatva, szégyellősen ácsorogtak cellám túlsó végében, onnan figyelték, hogyan reggelizem ugyanazt az erős fekete teát, amit Aitken May előszobájában találtam, hozzá egy szelet drága citromot, kenyeret, sajtot és kemény tojást. Az étkezés kezdettől fogva szertartás volt. Muridjaim felváltva hozták be a tálcát, és nagyon büszkék voltak bőkezűségükre. És mivel hamar észrevettem, hogy az ő kosztjuk kevésbé fényűző – mint mondták, Nazranból hozott készleteken éltek, hogy megtarthassák az étkezési előírásokat –, látványos élvezettel ettem a magamét. Második nap előszállingóztak már a szakácsnők is: nyílt tekintetű, fejkendős asszonyok, akik az ajtófélfa fedezékéből leselkedtek, a fiatalabbak tartózkodóbban, míg az idősebbek kihívóan mustráltak szikrázó szemükkel.

Egy félreértés folytán egyetlenegyszer tapasztaltam meg kapcsolatunk kevésbé nyájas oldalát. Az ágyon feküdtem, álmodtam valamit, és álmom nyilván erőszakos fordulatot vehetett, mert amint kinyitottam a szemem, és megláttam két muridomat – az egyik mosdószappant és törülközőt tartott büszkén, a másik a vacsorámat –, harci üvöltéssel ugrottam talpra, mire nyomban kirúgták alólam a lábamat, és egy olajos pisztolycsövet nyomtak a tarkómnak. Ismét egyedül maradva hallottam, hogyan recseg a tábori telefon, és ők csendes hangon jelentik az eseményt. Visszajöttek, végignézték, amíg megeszem a vacsorát, aztán elvitték a tálcát, és odabilincseltek az ágyhoz.

Saját érdekemben felhagytam minden testi-lelki ellenállással. Tunyán hevertem a hátamon, és meggyőztem magam, hogy a világ legnagyobb szabadsága, ha az embernek nincs beleszólása a sorsába.

De reggel, amikor őreim eloldoztak, a csuklóm vérzett, és a bokám annyira megdagadt, hogy hideg vízzel kellett borogatni.

 

 

Megérkezett Mohamed egy üveg vodkával. Vörös volt a szeme, arcát a kötött sapka alatt kiverte a sötét borosta. Min búslakodhatott? Vagy mindig ilyen szomorú volt a mosolya? Töltögette a vodkát, de ő cseppet sem ivott. Érdeklődött, jól érzem-e magam. Pazarul, feleltem. Szórakozottan mosolygott, és megismételte: – Pazarul. Csapongó beszélgetést folytattunk Oscar Wilde-ról, Jack Londonról, Ford Madox Fordról és Bulgakovról. Mohamed biztosított róla, hogy ritkán van alkalma civilizált társalgásra, és megkérdezte, szoktam-e Angliában így diskurálni.

– Csak Larryvel – feleltem, remélve, hogy beugrathatom.

De ő ismét csak szomorú mosollyal válaszolt, amellyel se nem ismerte el, se nem tagadta Larry létét. Megkérdezte, hogy jövök ki a muridjaimmal.

– Udvariasak?

– Kifogástalanul.

– Vértanúk fiai. – Megint a szomorú mosoly. – Talán azt gondolják, hogy ön Isten akaratának eszköze.

– Miért gondolnák ezt?

– A tizenkilencedik század óta, amikor Samil imám leveleket írt az önök Viktória királynőjének, létezik a szufiknál egy széles körben elterjedt prófécia: az orosz birodalom egy napon össze fog omlani, és a Kaukázus északi része, beleértve Ingusétiát és Csecsnyát, a brit uralkodó jogara alá kerül.

Olyan komolyan fogadtam az információt, ahogy ő elmondta.

– Véneink közül sokan emlegetik az angol próféciát – folytatta. – Azt kérdezik: ha az orosz birodalom összeomlása küszöbönáll, akkor mikor lesz a második jel?

Eszembe villant valami, amit Larrytől hallottam egyszer:

– Mintha olvastam volna – mondtam az övéhez hasonló gondossággal válogatva meg a szavakat –, hogy Viktória királynő fegyvereket ígért Samil imámnak, hogy legyőzhesse az orosz elnyomót.

– Az lehet – hagyta rám különösebb érdeklődés nélkül Mohamed. – Samil imám nem a mi népünkből származott, következésképpen nekünk nem ő a legnagyobb hősünk. – Előbb a homlokán, majd a szákállán húzta végig vastag tenyerét, mintha egy balszerencsés képzettársítástól akarná megtisztítani magát. – A legenda szerint a csecsen és az ingus nép alapítóit egy nőstény farkas szoptatta. Netán más összefüggésben ismerős a történet.

– Az – mondtam, és eszembe jutott az Isza arany mandzsettagombjaiba vésett farkas.

– Gyakorlatiasabban fogalmazva, nálunk mindig élt egy nézet, hogy Nagy-Britannia mérsékelhetné az oroszok törekvését a mi leigázásunkra. Ön úgy véli, ez is csak egyike hiú álmainknak, vagy remélhetjük, hogy ön szót ejt rólunk azokban a tanácsokban, ahonnan mi ki vagyunk zárva? Egészen komolyan kérdezem, Mr. Timothy.

Nem volt okom kételkedni benne, de nagyon nehezen jött a számra a szó.

– Ha Oroszország megszegné szomszédaival kötött szerződéseit... – kezdtem félszegen.

– Igen?

– Ha a tankok valaha bevonulnának Nazranba, mint Prágába hatvannyolcban...

– Már megtették, Mr. Timothy! Ön talán aludt akkoriban. Ingusétiát megszállták az oroszok. És itt, Moszkvában, páriák vagyunk. Nem bíznak bennünk, és nem szeretnek bennünket. Ugyanazoknak az előítéleteknek vagyunk az áldozatai, amelyek a cári időkben érvényesültek. A kommunizmus ugyanezt hozta nekünk. Most Jelcin kormánya tele van kozákokkal, és a kozákok gyűlölnek bennünket a világ teremtése óta. Jelcinnek kozákok a tábornokai, kozákok a kémei, kozákok ülnek a bizottságokban, amelyek azzal vannak megbízva, hogy döntsenek új határainkról. Bizonyos lehet benne, hogy minden lépésnél rá fognak szedni bennünket. Az utolsó kétszáz évben nekünk egyetlen centimétert sem változott a világ. Elnyomottak vagyunk, megbélyegzettek vagyunk, ellenállunk. Makacsul ellenállunk. Talán ezt kellene megmondania a királynőjének.

– Hol van Larry? Mikor láthatom? Mikor engednek ki innen?

Már állt volna fel, hogy menjen, először azt hittem, tudatosan ereszti el a füle mellett sajnálatomra kétségbeesett hangúra sikeredett kérdéseimet. Megtorpant, ünnepélyesen magához ölelt, lángoló tekintettel nézett rám, és mormolt valamit, amit nem értettem, de attól tartottam, hogy értem imádkozik.

– Mohamed a legjobb birkózó egész Ingusétiában – mondta büszkén az idősebb murid. – Nagy szufi és a filozófia doktora. Sok oroszt ölt meg. A börtönben megkínozták, és amikor kiengedték, nem tudott járni. De most neki van a legerősebb lába az egész Kaukázusban.

– Mohamed a lelki atyátok? – kérdeztem.

– Nem.

– Basir Hadzsi?

Megint a tiltott témák falába ütköztem. Elhallgattak, majd visszahúzódtak kis fülkéjükbe a folyosó szemközti oldalán. Mély csend lett, amelyet csak néha tört meg mormolás. A vértanúk fiai bizonyosan imádkoztak.

 

 

Beállított Isza. Hatalmasnak tetszett ragyogóan fényes, vadonatúj, vastag bőrdzsekijében. A bőröndömet és a diplomatatáskámat hozta a szállodából, két fegyveres fia kíséretében. Mohamedhez hasonlóan borostás volt az arca és valami elgyötört komorság ült rajta.

– Van panasza? – rontott rám olyan ádázul, hogy azt hittem, megint fel fog pofozni.

– Tisztelettel és megbecsüléssel bánnak velem – viszonoztam ugyanolyan támadó hangon.

De ahelyett, hogy megütött volna, megragadta a kezemet, ugyanúgy megölelt, mint Mohamed, és ugyanolyan biztatóan veregette meg a vállamat.

– Mikor megyek el innen? – kérdeztem.

– Meglátjuk. Egy, három nap. Attól függ.

– Mitől? Mire várunk? – Beszélgetéseim a muridokkal felbátorítottak. – Nekem nincs nézeteltérésem magukkal. Nincsenek gonosz szándékaim, Becsületbeli kötelesség miatt vagyok itt, hogy találkozzam a barátommal.

Olyan vadul nézett rám, hogy megzavarodtam. Borostájával, űzött tekintetével olyasvalakinek tűnt, aki ijesztő dolgokat látott. Válasz nélkül sarkon fordult, és elment, nyomában testőreivel. Kinyitottam a bőröndömet. Aitken May papírjai és Emma notesze hiányzott belőle. Azon tűnődtem, kifizette-e Isza a szállodai számlámat, és ha igen, Bairstow bevont hitelkártyáját használta-e hozzá?

 

 

Pettifert hallgatom, aki a kém hosszú távú magányáról értekezik. Félig panaszkodik, félig elégedett. Életét összehasonlítja a sziklamászással, amit szeret.

„Egy kurva nagy kiszögellés a sötétségben. Az egyik percben még büszke vagy, hogy csak a magad erejére támaszkodsz. A következőben mindent megadnál, ha lenne még pár pasas a kötélen. Máskor meg csak a késedet szeretnéd előhúzni, hogy felnyúlj, elvágd a kötelet, és alhass végre.”

 

 

Mindennap azok voltak a legszórakoztatóbb – és legtanulságosabb – óráim, amikor muridjaimmal beszélgettem.

Néha minden restelkedés nélkül imádkoztak előttem. Fejükön sapkával bejöttek a szobámba, háttal nekem leültek, behunyták a szemüket, és áhítattal pergették az olvasójukat. Egy murid, magyarázták, sohasem érinti meg úgy az olvasót, hogy ne mondaná ki Isten nevét. És mivel Istennek kilencvenkilenc neve van, kilencvenkilenc szemből áll az olvasó, azaz legkevesebb kilencvenkilencszer kell fohászkodni. Egyes szufi rendek azonban – a magukéra gondoltak – előírják, hogy a fohászt többször meg kell ismételni. A murid hűségét számos és különféle utakon teszik próbára, mielőtt méltónak nyilvánítanák. Hierarchiájuk bonyolult és többközpontú. Minden falu több körzetre oszlik, minden körzetnek megvan a maga kis köre, amelyet a thurg vezet, aki viszont engedelmességgel tartozik a thamadának, aki viszont engedelmességgel tartozik a vekilnek, aki a sejk helyettese... Őket hallgatva bizonyos kollegiális részvétet éreztem minden szerencsétlen orosz hírszerző tiszt iránt, akinek a lehetetlenre vállalkozva ebbe a szervezetbe kell beépülnie. Murid őreim mindennap ötször elmondták a kötelező fohászokat az imaszőnyegeiken, amelyeket kis benyílójukban tartottak. A jelenlétemben elmondott fohászok kiegészítő imák voltak, amelyeket különböző szent emberekhez intéztek speciális ügyekben.

– Isza murid? – kérdeztem, mire harsány kacagásban törtek ki.

Isza nagyon világi, felelték mindegyre kipukkadó nevetéssel. Isza nagyszerű gazember ügyünk számára! Pénzzel támogat bennünket, amit sötét ügyleteiből szerez! Isza nélkül nem lennének fegyvereink! Iszának sok jó barátja van a maffiában, Isza falunkbéli, ő a legjobb puskás az egész völgyben, ő a legjobb cselgáncsos, focista és...

Aztán megint elcsendesedtek, én pedig elmerültem Isza új arcának szemlélésében; Csecsejev cinkosa és talán ő tervelte ki a harminchétmillió font eltulajdonítását...

Az én érdeklődésem semmi volt az ő mohó kíváncsiságukhoz képest. Alighogy odatették elém a tálcát, ők is letelepedtek az asztalomhoz, és bombázni kezdtek kérdéseik legújabb ütegével: Ki a legbátrabb ember Angliában? Kik a legjobb harcosok, birkózók, bokszolok? Elvis Presley angol volt vagy amerikai? Teljhatalma van-e a királynőnek? Leromboltathat-e falvakat, elrendelhet-e kivégzéseket, feloszlathatja-e a parlamentet? Magasak az angol hegyek? Csak öregember lehet képviselő? Vannak-e a keresztényeknek titkos rendjeik és szektáik, szent embereik, sejkjeik és imámjaik? Kik képezik ki őket a harcra? Milyen fegyvereik vannak? Tényleg úgy vágják le az állataikat, hogy nem véreztetik ki őket? És – mivel elmondtam, hogy vidéken élek – hány hektár földem van, mennyi marhám, juhom?

Családi életem is roppantul izgatta őket. Ha férfi vagyok, miért nincs feleségem, miért nincsenek gyerekeim, hogy áldottá tegyenek öregségemben? Hiába magyarázgattam, hogy elváltam. Nekik a válás részletkérdés volt, néhány óra alatt elintézhető hivatali ügy. Miért nem vettem új feleséget, hogy fiakat adjon nekem?

Mivel hasonló őszinteséget szerettem volna válaszul, a legnagyobb lelkiismeretességgel válaszolgattam.

– No és ti hogy kerültetek Moszkvába? Nem Nazranban kellene tanulnotok? – kérdeztem egy este, számtalan csésze fekete tea mellett.

Összedugták a fejüket, megvitatták, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy elsőnek válaszolhat.

– Lelki atyánk választott ki bennünket egy fontos angol fogoly őrzésére – közölte túláradó büszkeséggel a fiú a völgyből.

– Mi vagyunk a legjobb harcosok Ingusétiában –, mondta a fiú a hegyekből. – Nincsen hozzánk fogható, mi vagyunk a legbátrabbak és a legjobbak, a legvitézebbek és a leghűségesebbek!

– És a legjámborabbak! – mondta a barátja.

De itt mintha eszükbe jutott volna, hogy a tanítás szerint dicsekedni is tilos, mert komoly arcot vágtak, és szerényre fogták a hangjukat.

– Azért jöttünk Moszkvába, hogy rengeteg sok pénzt hozzunk nagybátyám egyik ismerősének — mondta az első fiú.

– Két gyönyörűen hímzett párnába volt beletömve a pénz – mondta a másik. – Azért, mert a kaukázusiakat megmotozzák a repülőtéren. De a bolond oroszok nem gyanakodtak a párnáinkra.

– Gyanítjuk, hogy a pénz, amit kísértünk, hamis pénz volt, de ebben nem lehetünk biztosak – magyarázta komolyan az első. – Az ingusok nagyon ügyes hamisítók. A repülőtéren egy ember azonosította magát, és elvitte a párnáinkat egy terepjárón.

Egy ideig hevesen vitatkoztak, hogy mit vegyenek a pénzen, amit ezen a munkán kerestek: sztereót, ruhát, még több aranygyűrűt, vagy egy Németországból csempészett, lopott Mercedest? De én nem siettem. Várhattam akár egész éjszaka.

– Mohamed említette, hogy ti vértanúk fiai vagytok – mondtam, amikor kimerítettük az előbbi témát.

A fiú a hegyekből nagyon elcsendesedett.

– Az én apám vak volt – mondta. – Abból élt, hogy fejből recitálta a Koránt. Az oszétek ott kínozták meg az egész falu szeme láttára, aztán az orosz katonák összekötözték kezét-lábát, és keresztülmentek rajta tankkal. Amikor a falusiak föl akarták venni a testét, az orosz katonák közéjük lőttek.

– Az én apám és két bátyám is Allahnál vannak már – mondta nyugodtan a fiú a völgyből.

– Készen kell lennünk, mire meghalunk – mondta a barátja, ugyanolyan halkan, ahogy az apjáról beszélt.

– Megbosszuljuk apáinkat és fivéreinket és barátainkat, aztán meghalunk.

– Megesküdtünk, hogy megharcoljuk a gazavatot – folytatta ugyanolyan meggyőződéssel a barátja. – A szent háború fogja megszabadítani hazánkat az oroszoktól.

– Meg kell mentenünk népünket az igazságtalanságtól – mondta a fiú a hegyekből. – Erőssé és istenfélővé kell tennünk népünket, hogy ne fosztogathassák hitetlenek. – Felállt, hátranyúlt, egy görbe tőrt vont elő az övéből, majd odanyújtotta nekem. – Ez az én kindzsálom. Ha nem lesz más fegyverem, és ha körülfognak, és nem lesz lőszerem, akkor kirohanok a házamból, és levágom az első oroszt, akit látok.

Beletelt egy időbe, hogy indulatuk lelohadjon, de a „hitetlen” szó megadta a lehetőséget, amelyet egész este vártam.

– Egy murid sohasem imádkozhat egy hitetlenért? – kérdeztem.

A fiú a völgyből nyilvánvalóan megbízhatóbb szellemi tekintélynek tartotta magát.

– Ha az a hitetlen tiszteletre méltó és feddhetetlen erkölcsű ember, és a mi ügyünket szolgálja, akkor a murid imádkozni fog érte. A murid mindenkiért imádkozik, aki Isten eszköze.

– Befogadnátok-e magatok közé egy ilyen tiszteletre méltó, és feddhetetlen erkölcsű hitetlent? – tapogatóztam, és magamban azon méláztam, mit szólna Larry ehhez a jellemzéshez.

– Ha egy hitetlen házunk vendége, akkor a neve hasha. A hasha szent felelősség. Ha bántják, az ugyanakkora sérelem, mintha a törzsön, amely védelmébe vette, esett volna bántalom. Vérbosszút kell állni a hasha haláláért, azzal mosva tisztára a törzs becsületét.

– Most is él nálatok ilyen hasha?– kérdeztem, és még hozzátettem, válaszukra várva: – Netán angol? Olyan ember, aki az ügyeteket szolgálja, és beszéli a nyelveteket?

Egy csodálatos pillanatig tényleg azt hittem, hogy türelmes stratégiám sikert aratott. Izgatottan néztek egymásra, tekintetük kigyúlt, suttogva, érthetetlen hadarással vitatkoztak. Aztán fokozatosan meg kellett értenem, hogy a fiú a völgyből arra utasította barátját: tartsa meg magának, amit annyira szeretne elmondani.

 

 

Ezen az éjszakán Larryről álmodtam. A Kaukázus királya volt, afféle modern Lord Jim, és Emma volt kissé megszeppent királynéja.

 

 

Hajnalban jöttek értem, amikor a kivégzés ideje van. Először álmodtam róla, aztán valóra vált: Mohamed, sovány társa és két fiú azok közül, akiknek szeme láttára felpofoztak a bárban. Muridjaim eltűntek. Talán visszahívták őket Nazranba. Talán távol akarták tartani magukat attól, ami rögtön megtörténik. Asztrahán-sapka és egy kindzsál hevert ágyam lábánál, akkor tehették oda, amikor aludtam. Mohamed megnövesztette a szakállát, és menyétprém sapkát viselt.

– Kérem, Mr. Timothy, azonnal távoznunk kell! – közölte. – Kérem, készüljön fel a diszkrét távozásra!

Aztán elterült a karosszékemen, akár egy szertartásmester. Steppelt mellénye zsebéből kilógott a rádiótelefon antennája, úgy figyelte fiait, amint siettetnek a csomagolással – a kindzsált a bőröndbe, az asztrahán-sapkát a fejemre –, de a folyosóra fülelt, hogy nem hall-e gyanús zajokat.

Mohamed rádiótelefonja csipogott. Belemorgott valami parancsot, majd megpaskolta a vállamat, mint a versenylóét a startnál. Az egyik fiú felkapta a bőröndömet, a másik a diplomatatáskámat; a szabad kezében mindkettő géppisztolyt szorongatott. Kiléptem utánuk a folyosóra. Jéghideg levegő hatolt át vékony ruhámon, és hálás voltam a szőrmesapkáért. – Gyorsan, a fene egyen meg! – sziszegte oroszul a sovány, és megbökött. Felkapaszkodtam két rövid lépcsőn; a másodikra érve arcomba csapott a hó. Átkecmeregtem egy vészkijáraton, ki egy behavazott erkélyre, amelyet pisztolyos fiú őrzött. Intett, hogy másszak le a vaslétrán. Megcsúsztam, és fájdalmasan bevertem a keresztcsontomat. A fiú szitkokat ordított rám, én visszakáromkodtam, és bukdácsoltam tovább.

Előttem még láttam a fiúkat a csomagjaimmal, amint eltűnnek egy hófüggöny mögött. Építkezési területen jártam, dombok, árkok, vontatók között. Láttam egy fasort, mögötte autók parkoltak összevissza. Hó ömlött bele a cipőmbe, markolta a vádlimat. Belecsúsztam egy árokba, a könyökömmel-ujjaimmal kapaszkodva kecmeregtem ki belőle. Megvakított a hó. Ahogy törölgettem, egy ámuló pillantásra láttam sarkában a sovánnyal Mohamedet, miként szökdel előre, félig szarvas, félig bohóc. Vonszoltam magam előre a lábnyomaikon. De túlságosan mély volt a hó, és ahogy csapkodva-bukdácsalva zökkentem egyik nyomból a másikba, mind jobban belesüllyedtem a Priddy mocsarába.

Mohamed és társa visszajöttek értem. Kétszer rántottak talpra nyers erővel, míg végül Mohamed dühös bődüléssel felnyalábolt, és úgy törtetett oda velem a havon át a fák közé egy négykerék-meghajtású, ponyvás teherautóhoz, mintha súlytalan lennék. Mohamed ült a kormányhoz, a sovány ember a másik oldalamra: Kalasnyikovot tartott a térde között, és tartalék tárak hevertek a lábánál. A teherautó haragosan bömbölő motorral fúrta bele magát a hófúvásba. A befagyott szélvédőn át első és utolsó pillantást vetettem a kísérteties tájra: a régi háborús filmekből itt maradt, fekete bérházakra és egy törött ablakra, amelyből füstként böffent elő a meleg levegő.

Be akartunk sorolni egy főútra, ám a vágtató teher-és személyautók nem lassítottak. Mohamed két kézzel nyomta a dudát, amíg sikerült kicsikarnia magának egy rést. Társa a jobbomon lesett minden járművet, amely megelőzött bennünket. Rádiótelefon volt nála, a nevetésből, hátranézegetésből sejtettem, hogy a ponyva alatt ülő fiúkkal beszélget. Lejtő következett, előredőltünk. Alattunk elkanyarodott az út. Magabiztosan közeledtünk hozzá, de teherautónk, akár a makrancos ló, belerohant, nyílegyenesen levágva felszaladt a padkára, és kecsesen oldalára dőlt a hóban. Mohamed és három embere szempillantás alatt talpon termett, tökéletes összhangban felállították a teherautót, és robogtunk tovább, mielőtt megijedhettem volna.

Dácsák szegélyezték az utat, faragott tetejükön vastagon állt a hó, apró kertjük fehér porzsákba csomagolva. A dácsák elfogytak. Sík mezők, villanyoszlopok suhantak el mellettünk, majd a leggazdagabbak palotái következtek, magas falak és háromméteres szögesdrót kerítések mögött. Általános megkönnyebbülésre beértünk egy erdőbe, fenyőkkel elegyes, lombjavesztett ezüstnyírfák között robogtunk a szűz havon, lehullott rönkök és érthetetlen módon odakerült kocsik kiégett roncsai mellett. Az út összeszűkült, és sötétebb lett. Jeges párafelhők gomolyogtak a motorháztető fölött. Egy tisztásra értünk és megálltunk.

Mohamed egy darabig járatta a motort, hogy menjen a fűtés, aztán leállította, és letekerte a kocsi ablakát. Fenyőfa és tiszta levegő illatát éreztük, titkos roppanásokkal-loccsanásokkal beszélgetett a hó. Felöltőm átázott, amikor elestem, vizes volt, hideg és nehéz. Aggódva gondoltam rá, mi lehet az emberekkel a ponyva alatt. Füttyöt hallottam, három lágy hangot. Mohamedre sandítottam, de a szent ember hátrahajtott fejjel, csukott szemmel elmélkedett. Zöld plasztikgránátot tartott a kezében, kisujját átdugta a hurkon. A többi ujja nyilván nem fért át rajta. Második füttyöt hallottam, ezúttal egy hangon. Néztem a fákat, jobbról, balról, aztán az utat, előre, hátra, de nem láttam semmit. Mohamed visszafüttyentett, két hangon. Még mindig nem mozdult semmi. Megint odafordultam Mohamedhez, és láttam, hogy a szakállas Isza néz be mellette az ablakon.

 

 

Az egyik ember ott maradt a teherautóban, és ahogy mi, többiek, elindultunk, hallottam és láttam, amint hófelhőket kavarva robog el az úton. Isza vezetett, Mohamed mellette ment, mindegyik a Kalasnyikovjával fedezve az utat a maga oldalán. A sovány és a két fiú volt a hátvéd. Mohamed szőrkesztyűt adott, és felszíjazható hócipőt, hogy mozogni tudjak a hóban.

Meredek lejtőn ereszkedtünk alá. Fejünk fölött sötét boltívet alkottak a fák, sápadt szilánkokban villózott át rajta az ég. Moha és aljnövényzet váltotta fel a havat. Kidobott szemét, ócska gumiabroncsok, majd fából faragott szarvasok és mókusok mellett haladtunk el. Kiléptünk egy tisztásra, amelyen asztalok és padok álltak, a túlsó végén fából épített bódék sorakoztak. Egy elhagyott nyári táborban voltunk. Középen téglából rakott, régi barakk állt, ajtajára a „KLUB” szót mázolták terepszínnel.

Isza előrement. Mohamed megállt egy fa alatt, és fölemelt kézzel nekünk is megállj!-t parancsolt. Felnéztem, és három embert pillantottam meg fölöttünk a hegyoldalon. Isza lekopogott az ajtón egy jelet, majd egy másikat. Az ajtó kinyílt. Isza bólintott Mohamednek, aki odaintett maga mellé, ugyanakkor, amikor a sovány is gorombán meglökött.

Mohamed hátramaradt, engem maga elé tessékelt. Beléptem a barakkba. A helyiség túlsó végében, a házilag barkácsolt színpadon egy ember ült, reménytelenül lehorgasztva sötét fejét. A rongyos háttérfüggönyön hősies kolhozparasztok lapátolták magukat a győzelem felé. Mögöttem becsukódott az ajtó, az ember a hangra úgy kapta föl a fejét, mintha álmából ébredne. Megfordult, rám meredt, és én a behavazott ablakok fényénél az elkínzott, szakállas arcban fölismertem Konsztantyin Abramovics Csecsejevet, aki tíz évvel látszott öregebbnek, mint a legutolsó illegális fényképén.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Szóval maga Cranmer – mondta. – Larry barátja. A másik barátja. Tim, a nagy brit mesterkém. Larry középosztálybeli végzete. – Hangja kába volt a kimerültségtől. A muridokra emlékeztető mozdulattal húzta végig a kezét az állán. – Ó, ő mindent elmesélt nekem magáról. Csak pár hónapja, Bath-ben. „Jól ülsz, CséCsé? Na, húzd csak meg a whiskyt, valamit meg kell gyónnom neked.” Hüledeztem, hogy egyáltalán van még gyónnivalója. Ismeri ezt az érzést?

– Túlságosan.

– Szóval meggyónt. És én fel voltam háborodva. Persze bolond voltam. Minek felháborodni? Elvártam volna tőle, hogy csak mert én elárultam a hazámat, ő is elárulja a magáét? Úgyhogy ittam még egy whiskyt, és már egyáltalán nem voltam felháborodva. Jó whisky volt. Glen Grant, a Berry Brothers & Ruddtól. Nagyon öreg. Aztán elkezdtem nevetni, és még most is nevetek.

Dúlt arca és fakó hangja nem épp erre vallott. Nem láttam még embert, akit ennyire felmorzsolt volna a kimerültség és az önutálat.

– Ki az a Bairstow? – kérdezte.

– Álnév.

– Ki adta az útlevelét?

– Loptam.

– Kitől?

– A régi Irodámtól. Sok évvel ezelőtt, egy művelethez. Megtartottam a visszavonulásom idejére.

– Miért?

– Biztosítéknak.

– Minek?

– Balszerencse ellen. Hol van Larry? Hol találkozhatnék vele?

Megint végighúzta a kezét az állán, ezúttal a nyers hitetlenkedés mozdulatával.

– Maga tényleg azt állítja, hogy magánügyben van itt?

– Igen.

– Senki sem küldte? Senki sem mondta, hozd el nekünk Pettifer fejét, jutalmat kapsz érte? Hozd el mindkettejük fejét, kétszeres jutalmat kapsz értük? Komolyan csak magánemberként jött ide, a barátja és kéme után?

– Igen.

– Larry azt mondaná, hogy lószart. Úgyhogy én is azt mondom. Lószart. Az én hazámban nem nagyon szoktunk káromkodni. Mi túl komolyan vesszük a sértéseket, nálunk nem biztonságos szitkozódni. De akkor is lószart. Kétszeres lószart.

Magányosan ült odafent a színpadon az asztal mellett, az egyik lábát előretolva, és nem engem nézett, hanem a dolgozókat a falon. Égő gyertya állt az asztalon. Gyertyákat állítgattak a padlóra is. Árnyék rebbent, és rájöttem, nem vagyunk egyedül.

– Hogy van a nagy és jóságos Zorin ezredes? – kérdezte Csecsejev.

– Jól van. Üdvözletét küldi. Arra kéri, jelentse ki nyilvánosan, hogy a pénzt maga lopta el a saját ügye céljaira.

– Talán ketten is küldték. A britek és az oroszok. Az entente nagyszerű, új szellemében.

-Nem.

– Talán a világ egyetlen szuperhatalma küldte. Ezt már szeretem. Amerika, a nagy rendőr: büntesd meg a tolvajokat, verd le a lázadókat, állítsd helyre a rendet, állítsd helyre a békét! Nem lesz háború, de a békeharcban kő kövön nem marad. Emlékszik arra a nagyon röhejes hidegháborús viccre?

Nem emlékeztem, de azt mondtam, hogy igen.

– Az oroszok pénzt kérnek a Nyugattól a béke fenntartására. Ismeri?

– Azt hiszem, olvastam valahol.

– Mert igaz. Eletszagú vicc. És a Nyugat ad nekik. Ez még jobb vicc. A békefenntartás céljára a volt Szovjetunió területén. A Nyugat adja a pénzt, Moszkva adja a csapatokat és az etnikai tisztogatást. A temetők tele vannak békével, mindenki boldog. Mennyit fizetnek magának?

– Ki?

– Aki küldte.

– Senki sem küldött, tehát semmit.

– Szóval szabadúszó. Szerencsevadász, a szabad vállalkozás szellemében. Azért van itt, hogy a piaci erőket képviselje. Mennyit érünk a szabadpiacon, Larry és Csecsejev? Hozott szerződést? Megcsinálta az ügyvédje az üzletet?

– Senki sem fizet, senki sem küldött. Senki sem utasított, senkinek sem jelentek. Saját elhatározásomból jöttem ide, hogy megkeressem Larryt. Nem akarok semmit eladni magának. Még akkor sem tenném, ha tehetném. Szabad vagyok.

Flaskát kotort elő a zsebéből, és meghúzta. Fényevesztett, horpadt flaska volt, de ugyanolyan alakú, mint amilyet Zorintól kaptam, az oldalán is ott rikított az egykori KGB vörös jele.

– Gyűlölöm a nevemet. A mocskos, véres nevemet. Ha tüzes vassal billogozták volna rám, akkor se gyűlölhetném jobban.

– Miért?

– „Hej, feketeseggű, mit szólnál ahhoz, hogy Csecsejev?” „Semmi gond”, mondom én. „Jó név. Feketeseggű név, de nem olyan fekete. Jól cseng.” Ha más ingusnak mondaná a szemébe, hogy feketeseggű, azt nem élné túl. De én? Én a kivétel vagyok, a komédiás. Az ő fehér niggerük. Magam sértegetem magamat, még mielőtt ők megtehetnék. ,,No és mit szólnál ahhoz, hogy Konsztantyin?”, kérdik. „Semmi gond”, mondom én. „Constantinus nagy császár, nagy szerető”. Csak az apai névnél tudták végre kiszórakozni magukat. „Hej, feketeseggű, talán csepegtessünk beléd egy kis zsidót”, mondják, „hadd küldjük el őket túróért. Ábrahámnak úgyis van egy csomó fia. Nem tűnik fel nekik, ha eggyel több.” Szóval feketeseggű vagyok, zsidó vagyok és még mindig mosolygok.

De nem mosolygott. Őrjöngött az elkeseredéstől.

– Mit fog csinálni, ha megtalálja? – kérdezte, és beletörölte a flaska nyakát a kabátja ujjába.

– Meg fogom mondani neki, hogy a pusztulásba rohan, és a barátnőjét is magával rántja. Meg fogom mondani neki, hogy Angliában már három embert gyilkoltak meg...

– Hármat? – vágott a szavamba. – Már hármat? Ez pusztulás? Emlékszik a viccre, amit Sztálin úgy szeretett? Három ember meghal az árokban, karambol miatt, az országos tragédia. De ha egy egész nemzetet deportálnak, és a felét kiirtják, az statisztika! Sztálin fényes pofa volt. Jobb, mint Constantinus.

Nem hagytam eltéríteni magamat.

– Hatalmas összegeket loptak, fülig belekeveredtek az illegális fegyverkereskedelembe, áthágták a törvényt...

Felállt, és hátratett kézzel odament a színpad közepére.

– Miféle törvényt? – kérdezte. – Miféle törvényt, kérem? Miféle törvényt szegett meg Larry, kérem?

Kezdtem kifogyni a béketűrésből. Elkeseredetté tett a hideg.

– Miféle törvénnyel revolverez maga engem? A brit törvénnyel? Az orosz törvénnyel? Az amerikai törvénnyel? A nemzetközi törvénnyel? Az ENSZ törvényével? A tömegvonzás törvényével? A dzsungel törvényével? Nem értem, kinek a törvényével. Ezért küldték magát? A maga irodája, az én irodám, az érzékeny és önzetlen Zorin ezredes? Hogy a törvényről papoljon nekem? Hiszen azok megszegtek minden törvényt, ami valaha létezett! Megszegtek minden ígéretet, amit nekünk tettek! Háromszáz éve hazugság minden hátbapaskolás! Ölnek bennünket a falvakban, a hegyekben, a városokban, a völgyekben, és ezek akarják, hogy maga a törvényről beszéljen nekem?

Az ő dühe az enyémet is fellobbantotta.

– Senki sem küldött! Hallja? Magam találtam meg a házat a Cambridge Streeten! Magam hallottam, hogy meglátogatta Larryt Bath-ben. Magam raktam össze a kirakóst. Magam mentem északnak, és találtarn meg a hullákat! És utána magamnak kellett elhagynom az országot!

– Miért?

– Maga miatt, CséCsé! És a maga húzásai miatt. És Larry húzásai miatt. És Emmáéi miatt. Mert azzal gyanúsítottak, hogy a maga cinkosa vagyok. Hajszál választott el tőle, hogy letartóztassanak, mint Zorint. Maga miatt. Látnom kell Larryt. Én szeretem őt. – És mint jó angol, siettem pontosítani: – Adósa vagyok.

Körülnéztem a barakkban, mert mintha mozdult volna valami az árnyékban – bár lehet, hogy csupán el akartam tépni magam Csecsejev izzó dühétől. Mohamed és Isza az ajtónál ültek, és összedugott fejjel figyeltek bennünket. Két másik ember az ablakokat őrizte, a harmadik teát készített gyorsfőzőn. Visszafordultam Csecsejevhez, aki még mindig engem bámult halálos fáradtan.

– Magának talán nincs elég összeköttetése – vetettem föl, úgy gondolva, hogy belepiszkálhatom a cselekvésbe. – Tárgyalhatnék valakivel, aki „igent” is mondhat, „nem” helyett? Talán el kellene vinnie a fővezérükhöz. Talán el kellene vinnie Basir Hadzsihoz, hogy megértethessem magamat.

Érezni lehetett a feszültséget, ami erre a névre támadt a barakkban. Mintha kevesebb lett volna a levegő. A szemem sarkából láttam, hogy az őrszem az ablaknál felénk fordítja a fejét, és Kalasnyikovjának a csöve is vele mozdul.

– Basir Hadzsi meghalt. Népünkből is sokakat leöltek vele együtt. Nem tudjuk, kik. Gyászolunk. Ettől hajlamosak vagyunk harapósak lenni. Talán magának is gyászolnia kellene.

 

 

Iszonyú fáradtság ereszkedett rám. Már mintha a hideg ellen sem lett volna érdemes küzdeni. Csecsejev, vállai közé ejtve szakállas fejét, ökleit mélyen belegyűrve hosszú kabátja zsebébe, a színpad sarkában roskadozott. Mohamed és Isza mintha transzba estek volna. Csak az ablaknál álló fiúk látszottak ébren lenni. Szólni próbáltam, de elfogyott a lélegzetem. Mégis mondhattam valamit, mert hallottam Csecsejev válaszát, vagy oroszul, vagy angolul.

– Nem tudjuk – ismételte. – A falu magasan fent volt a hegyekben. Először húsz halottat emlegettek, most kétszázat. A tragédiából statisztika lesz. Az oroszok olyan dolgokat használnak, amiket még nem is láttunk. Mintha légpuskával harcolnánk lopakodó bombázók ellen. Még ki se lőtted a golyót, amikor ők már elevenen megsütöttek. A nép annyira meg van rémülve, hogy számolni is elfelejtett. Kér?

Odakínálta a flaskát. Meghúztam.

 

 

Valahogy szürkület lett, és mi az asztal körül ültünk, ott vártuk, hogy továbbindulhassunk. Csecsejev ült az asztalfőn, én mellette, érzéseimtől zavarodottan.

– És azt a jó kis hálózatot, ami Larrynek volt – mondta éppen Csecsejev –, azt is maga találta ki?

– Igen.

– Maga személyesen? A tulajdon profi ujjából szopta?

– Igen – mondtam.

– Nem rossz. Középosztálybeli végzetéhez képest nem is rossz. Magában talán több a művész, mint gondolná.

Hirtelen úgy éreztem, hogy Larry van mellettem.

 

 

Mohamed egy katonai rádió mellett guggolt, amely csak időnként pattogott valamit hadarva. Isza a Kalasnyikovját markolta. Csecsejev a kezére hajtotta a fejét, és félig lehunyt – vagy félig nyitott – szemmel kémlelte a homályt.

– Itt nem fog találni iszlám démonokat – mondta angolul, ugyanúgy magának, mint nekem. – Ha ezért küldték, felejtse el. Se fundamentalistákat, se őrülteket, se bombadobálókat, se a nagy iszlám szuperállam rajongóit. Kérdezze meg Larryt!

– Mit csinál maguknál Larry?

– Fuszeklit köt.

Mintha elszundított volna kis időre.

– Akar hallani még egy viccet? Mi békés emberek vagyunk.

– Mindazonáltal bocsássa meg az elfogulatlan szemlélőnek, ha ezt nem veszi észre! – kételkedtem.

– A zsidók sok száz éve élnek közöttünk. Kérdezze meg Konsztantyin Abramovicsot! Szívesen fogadtuk őket. Csak még egy törzs. Még egy szekta. Nem mintha köszönetet várnék azért, hogy nem üldöztük őket. Azt akarom mondani, hogy békeszerető nép vagyunk, de sose kaptunk piros pontot érte.

Élveztük az egyezményes szünetet, mint két kifáradt ökölvívó.

– Maga sose gyanakodott Larryre? – kérdeztem. – A lelke mélyén.

– Én bürokrata voltam, Larry viszont príma anyag. A hülye Elnökség fele az ő anyagait olvasta. Mit képzel, közöltem volna velük, hogy Larry rossz, húsz év óta rossz? Én, a megtűrt feketeseggű? – Megint elcsapongott. – Oké, összeférhetetlen vademberek voltunk. Nem olyan rosszak, mint a kozákok. A kozákok a pokol. Nem olyan rosszak, mint a grúzok. A grúzok rosszabbak a kozákoknál. És biztosan nem olyan rosszak, mint az oroszok. Mondjuk, hogy az ingusok szelektíven szemlélik az igazságot és a hamisságot. Hívők vagyunk, de nem annyira, hogy ne legyünk egyben világiak. – Feje előrebukott, hirtelen fölkapta. – És ha valami bolond rendőr valaha is megpróbálta volna ránk erőszakolni a büntető törvénykönyvet, akkor az ország egyik fele börtönben ülne, a másik fele pedig Kalasnyikovval vonulna az utcára, úgy szabadítaná ki őket. – Ivott. – Rakoncátlan hegylakó banda vagyunk, akik szeretik Istent, szeretnek inni, verekedni, dicsekedni, lopni, egy kis pénzt hamisítani, egy kis aranyat csempészni, vérbosszút állni, és akiket nem lehet egyszemélyesnél nagyobb csoportokba szervezni. Kér még?

Megint elvettem tőle a flaskát.

– Szövetség és politika, azt felejtse el. Ígérhet nekünk, amit akar, megszegheti, és holnap megint hinni fogunk magának. Úgy szétszórattunk, mint még senki, és annyit szenvedtünk, amit nem foghat a tévén, még különleges antennával se. Nem szeretjük az elnyomókat, nincs örökletes nemességünk, és ezer év alatt nem produkáltunk egy despotát. Ezt Constantinusra.

Ivott Constantinus egészségére. Egy darabig azt hittem, elaludt, de felkapta a fejét, és felém bökött az ujjával.

– És ha majd maguk, nyugati fehérseggűek úgy döntenek, hogy ideje ledarálni bennünket – mert ezt fogják tenni, Mr. Timothy, ezt fogják –, akkor magukból is meg fog halni egy rész. Mert bennünk megvan az, amiért maguk is harcoltak, amikor még férfiak voltak. Kérdezze meg Larryt!

A rádió élesen sípolt, Mohamed felpattant, Isza parancsot vetett az ablaknál álló fiúknak. Csecsejev az ajtó felé noszogatott.

– Larry mindent tud. Vagy tudott.

 

 

Busz vitt bennünket: Mohamedet, Iszát, két muridot, Csecsejevet és engem. Katonai busz volt, apró acélablakokkal, a tetőn oldalzsákokkal, amelyek nem a mieink voltak. Elől-hátul a rendszámtábla a 964-es számot viselte. Kövér ember vezetett katonaruhában, a légvédelmi zubbonyt viselő muridok mögötte ültek, géppisztolyaikat leeresztve az átjáróba. Néhány sorral hátrébb Mohamed és Isza ült egymás mellett, és úgy sugdolóztak, mint a tolvajok. A kövér ember gyorsan vezetett, és láthatólag élvezte, hogy leszoríthatja a kocsikat a jeges mellékútról.

– Feketeseggűhöz képest okos fiú voltam – vallotta be Csecsejev. Gépiesen odanyújtotta a horpadt flaskát, majd újra visszavette. A hátsó lócán ültünk. Angolul beszélgettünk, kizárólag angolul. Az volt az érzésem, hogy Csecsejevnek az orosz az ellenség nyelve. – És maga okos fiú volt fehérseggűhöz képest

– Nem különösen.

Űzött arca olyan volt a busz belső lámpáinak kék fényében, akár a halotti maszk. Mélyen ülő szemében vad elszántság tükröződött.

– Maga sosem teszi talonba az intellektust? – érdeklődött.

Nem válaszoltam. Ivott. Meggondoltam magam, talonba tettem az intellektust, és én is ittam.

– Tudja, mit mondtam neki, amikor túljutottam a felháborodáson? Larrynek. Miután megmondta: „Cranmer gyereke vagyok, nem a tiéd”?

– Nem.

– Hogy miért kezdtem el nevetni?

Most is nevetett, fuldokló, száraz nevetéssel. Ivott, és odanyújtotta a flaskát.

– „Figyelj!”, mondtam neki. „Kilencvenkettő októberéig el is felejtettem, mennyire gyűlölöm az oroszokat. Nekem ma mindenki a barátom, aki Moszkvára kémkedett.”

Larry halott, gondoltam. Megölték Basir Hadzsival együtt. Lelőtték, amikor éppen szökött középosztálybeli végzete elől.

Fekszik a vízben, arccal fölfelé vagy lefelé, már nem számít, hogyan.

Ő tragédia, nem statisztika. Megtalálta byroni halálát.

 

 

Csecsejev újabb marólúgos monológjánál tartott. Magasra felhajtotta a gallérját, és a szemközti ülésnek beszélt. – Amikor hazamentem a falumba, a barátaim és a rokonaim még mindig szerettek. Jó, KGB-s voltam, de otthon, Ingusétiában nem voltam KGB-s. A bátyáim és nénéim büszkék voltak rám. Értem elfelejtették, hogy gyűlölik az oroszokat. – Vérfagyasztóan mímelte a lelkesedést. – „Talán nem is az oroszok deportáltak bennünket Kazahsztánba”, mondták. „Talán sosem lőtték le apánkat. De nézzétek csak, hogy kitanították a fivérünket, igazi nyugatit csináltak belőle.” Gyűlölöm ezt az édelgést! Miért nem hallgatják azt az átkozott rádiót, miért nem olvassák az átkozott újságokat, miért nem nőnek fel? Miért nem köveztek meg, miért nem lőttek le, miért nem vágtak belém egy kést? Miért nem ordítottak átkot az árulóra? Ki akarja, hogy szeressék, amikor a népét árulja el? Van erről fogalma? Maga kit árult el? Mindenkit. De maga angol.

– És – folytatta lázasan – amikor a nagy Szovjet Birodalom a fehér seggére esett, tudja-e, mit csináltak az én barátaim és rokonaim? Vigasztaltak engem! Azt mondták, ne aggódjak! „Ez a Jelcin derék fickó, majd meglátod. Most, hogy nincs többé kommunizmus, Jelcin majd igazságot szolgáltat nekünk.” – Megint ivott, és közben suttogva átkozta magát. – Tudja, hogy én ugyanezzel az ostoba mesével etettem őket, amikor Hruscsov került hatalomra? Hányszor lehet ilyen hülye az ember? Hallaná őket! Zorint! A Zoránokat! Ülnek a kantinban. Lehalkítják a hangjukat, ha a fehér nigger túl közel megy hozzájuk. A szovjet birodalom még ki sem hűlt a sírban, de az orosz birodalom már mászik kifelé. „A mi drága Ukrajnánk oda! A mi Kaukázuson túli drága területeink oda! A mi szerelmes Baltikumunk oda! Nézd, nézd, hogy oson a vírus dél felé! A mi Grúziánk veszőben! Hegyi-Karabah veszőben! Örményország, Azerbajdzsán veszőben! Csecsnya oda! Az egész Kaukázus veszőben! Kapunk a Közel-Keletre veszőben! Utunk az Indiai-óceánhoz veszőben! Déli oldalunk csupaszon a török előtt! Mindenki megbecsteleníti Oroszország Anyácskát!” – A busz lassított. – Tegyen úgy, mintha aludna! Hajtsa előre a fejét, hunyja be a szemét! Mutogassa nekik a csinos szőrmesapkáját!

A busz megállt. A vezetőülés ajtaja felpattant, jeges hideg szökött be rajta, Csecsejev előretörtetett mellettem. Leengedett szemhéjaim alól láttam, hogy hosszú, szürke köpenyt viselő alak lép fel a buszba, és gyorsan összeölelkezik Csecsejevvel. Bizalmas dünnyögést hallottam, és láttam, hogy egy vaskos boríték gazdát cserél. A köpeny távozott, az ajtó becsapódott, a busz előrelódult. Csecsejev ott maradt állva a sofőr mellett. Barakkok és fényszórókkal megvilágított futballpálya mellett haladtunk el. Mackóruhás férfiak kispályás focit játszottak a hóban. Elhagytunk egy ebédlőt, ahol orosz katonák ettek neoncsövek alatt. Olyan ellenségnek éreztem őket, mint még soha. Sofőrünk komótosan hajtott, semmi rossz lelkiismeret, semmi kapkodás. Csecsejev, fél kézzel a zsebében, még mindig a vezető mellett állt. Ellenőrző pont felé közeledtünk. Piros-fehér sorompó zárta el az utunkat. A két murid a térdére tette a Kalasnyikóvját. A sorompó fölemelkedett.

Fekete keréknyomokat követve váratlanul rohanni kezdtünk a hóban a repülőtér sötét oldala felé. Biztos voltam benne, hogy bármelyik percben rázkódni kezd a busz a becsapódó lövedékektől. Hirtelen viharvert, kétmotoros szállítógép rajzolódott ki reflektoraink fényében: a nyitott ajtónál ott állt a lépcső. Buszunk farolva megtorpant, mi kiugrottunk a dermesztő éjszakába. Nem lőttek utánunk. A propellerek forogtak, a leszállófények égtek. A pilótafülkéből három fehér arc ordított ránk, hogy mozogjunk. Feliszkoltam a rozoga lépcsőn, régi megszokásból memorizáltam a rendszámot a vezérsíkon, de nyomban le is hülyéztem magamat. A gép belseje üres volt, kivéve egy halom, hevederrel rögzített barna kartonpapír dobozt és az oldalkorlátokhoz ülés gyanánt odakötözött fémládákat. Gurultunk néhány métert, fölszálltunk, a motor kihagyott, estünk és én egy eltévedt holdsugárnál egy templom közeledő három hagymakupoláját pillantottam meg a domboldalon: a legnagyobb aranyozott volt, a másik kettőt állványzat pókhálózta be. Megint följebb kapaszkodtunk, és olyan meredeken bedőltünk, hogy azt hittem, fejre álltunk.

– Mondta Mohamed azt a marhaságot az angol próféciáról? – kiáltotta Csecsejev, ahogy lehuppant mellém, és odanyújtotta a flaskát.

– Igen.

– Azok a tyűkeszűek mindent elhisznek.

Larry, gondoltam. Ez a te műfajod az utazásban. Elrepültem Bakuba, osontam egy kicsit, felfelé a parton. Befordultam balra. Sétagalopp. Megvigasztalt a veszély. Ha Larry túlélte ezt az utazást, akkor túlélt mindent.

 

 

Csecsejev a vasládán kuporgott, és a két évvel ezelőtti őszről beszélt.

– Azt gondoltuk, az oroszok nem fognak lőni. Ez nem történhet meg velünk. Jelcin nem Sztálin. Hát persze hogy nem az. Ő Jelcin. Az oszéteknek voltak tankjaik és helikopterjeik, de az oroszok attól függetlenül odajöttek, nehogy az oszéteknek bajuk essék. Haláli jó volt a propagandájuk. Az ingusok vérszomjas vademberek. Az oroszok és az oszétek a jó zsaruk. Ismertem a nagy tudósokat, akik megírták. Az oszétek szedtek le bennünket, mint a legyeket, az oroszok pedig ott álltak körben, és nevették, ahogy hatvanezer ingus fut, amerre lát. Az oroszok jobbára tyereki kozákok voltak, azok rögtön értik a tréfát. Az oroszok extra oszéteket is hoztak délről, akiket már megtisztogattak etnikailag a grúzok, ezért tudták, hogyan kell ezt csinálni. Az oroszok lezárták a területet harckocsikkal, és bevezették Ingusétiában a rendkívüli állapotot. Oszétiában nem, mert az oszétek civilizált hapsik, régi kremli kuncsaftok, keresztények. – Ivott, és megint odanyújtotta a flaskát. Intettem, hogy nem kérek, de nem vette észre.

– Maga akkor tért vissza – vetettem közbe. – Hazajött.

– Az ingusok a világhoz fordultak, de a világ olyan borzasztóan elfoglalt volt – folytatta, mintha meg se hallotta volna, csak sorolta az elfoglaltság indokait: – Kifenék azok az ingusok? Hé, az az oroszok hátsó udvara, nem? Hé, figyelj, ennyi elaprózódás azért már túlzás. Miközben mi lebontjuk a gazdasági határokat, ezek a bolond etnikumok felhúzzák a nemzeti határokat. Ezek szakadárok, nem? Ezek muzulmánok, nem? És bűnözők. Felejtsd el az orosz bűnözőket, ezek a feketeseggűek az igaziak! Nem tudják ezek, hogy az igazság a nagyfiúknak való? Jobb, ha ráhagyjuk Boriszra, hadd intézze el ő!”

A motorok elcsuklottak, majd mélyebb hangon berregtek tovább. Ereszkedtünk.

– Mi elintézhetnénk – mondta Csecsejev. – Hat hónap. Egy év. Semmi gond. Lennének harcok. Páran kurtábbak lennének egy fejjel. Rendeznének néhány régi számlát. Ha az oroszok nem ülnének a nyakunkon, elintézhetnénk.

– Most leszállunk vagy zuhanunk? – kérdeztem.

Van egy visszatérő rossz álmom egy éjszakai repülésről, amikor házak között süvítünk egy folyton keskenyedő sávban. Most is ugyanez történt, csak most távvezeték-oszlopok között süvítettünk egy fekete domboldal felé. A domboldal megnyílt, bevágódtunk egy alagútba, amelyben macskaszemek világítottak a fejünk felett. Kétoldalt vörös és zöld fények futottak. Azokon túl, sárga betonon, vadászgépek, tűzoltóautók és tartálykocsik parkoltak magas drótkerítés mögött.

Csecsejevnek elpárolgott a filozofálókedve. Még mielőtt oldalazva megálltunk volna, már kijózanodott. Kinyitotta a géptörzs ajtaját, és kileselkedett, háta mögött a két muriddal. Mohamed a kezembe nyomott egy automata pisztolyt. Beleszúrtam az övembe. A világi Isza odaállt a másik oldalamra. A legénység mereven bámult maga elé. A motorok türelmetlenül harsogtak. A bunker ködös mélyében kétszer felvillant egy pár fényszóró. Csecsejev leugrott a kifutóra, mi követtük, szétszóródtunk, és ékbe rendeződtünk, amelyeknek a muridok voltak a szélei és Csecsejev a hegye. Szaporáztuk a lépést, a muridok a géppisztollyal fedeztek. Két koszos terepjáró várt reánk egy hosszú rámpa lábánál. Míg Mohamed és Isza a könyökömnél fogva bedobott a második terepjáró hátsó ülésére, láttam, hogy pufók kis szállítógépünk éppen felszálláshoz gurul. A terepjárók elhagyták a rámpát, és tovarobogtak a makadámon egy üres ellenőrző pont mellett.

Kereszteződéshez értünk, átbukdácsoltunk egy mállott járdaszigeten, és balra fordultunk valamire, ami errefelé, gondolom, főútnak számít. Orosz nyelvű útjelző tábla mutatta, hogy Vlagyikavkaz 45 km, Nazran 20 km. Trágya-, széna-és Honeybrook-szaga volt a levegőnek. Larry jutott eszembe, amint szalmakalappal a fején, parasztingben szedi a szőlőt, és hangosan énekel mellé, a Toller lányok és Emma örömére. Eszembe jutott, ahogy arccal lefelé vagy arccal fölfelé lebeg, és arra gondoltam, hogy feltámadt, miután én megöltem.

 

 

Biztonságos házunk igazából két ház volt egy fehér falú udvaron. Két kapuja volt, az egyik az útra, a másik a legelőre. A legelőn túl holdárnyékos dombok nyúltak a csillagos égbe. A dombok fölött hegyek és még hegyek. Távoli falvak fényei hunyorogtak a dombok között.

 

 

A szobában derékaljak voltak a padlón, középen műanyag tetejű asztal állt. Két fejkendős asszony szolgálta fel az ételt, anyának és leányának néztem őket. Házigazdánk hatvanas éveiben járó, tagbaszakadt ember volt. Komolyan mondott valamit, miközben a kezemet szorongatta.

– Azt mondja, hogy Isten hozta magát – fordított Csecsejev szokásos cinizmusa nélkül. – Azt mondja, nagyon nagy megtiszteltetés, hegy itt van, és hogy melléje kell ülnie. Azt mondja, mi meg tudunk harcolni azért, ami a miénk. Nincs szükségünk külső segítségre. De ha az angolok segítenek, hálásak vagyunk érte, és megköszönjük Istennek. Komolyan gondol minden szót, úgyhogy mosolyogjon, és viselkedjék úgy, mint az angol király. Házigazdánk szufi, a mi szemünkben feltétlen tekintély.

Odaültem a gazda mellé. Az idősebb férfiak az asztal mellé telepedtek, a fiatalabbak álltak, az asszonyok lepénykenyeret hoztak, fokhagymás sült bárányt és teát. Basir Hadzsi fényképe lógott a falon, ugyanaz, amit a Cambridge Streeten láttam, csak itt nem volt a sarkában tintával írt ajánlás.

– A falut éjszaka támadták meg – fordította Csecsejev házigazdánk szavait. A fiatalok mély tisztelettel hallgatták. – A faluban évek óta nem laknak, azóta, hogy az oroszok lerombolták a házakat, és lehajtották a falusiakat a völgybe. Régebben mindig felmenekülhettünk a hegyekbe, de most már ott van az oroszoknak a technika. Rakétákat lőttek ki, aztán leszálltak helikopterrel. Oroszok vagy oszétek, valószínűleg mindketten... – Közbeszúrta a saját megjegyzését – Az oszétek gazemberek, de a mi gazembereink. Majd egyszer elintézzük őket a magunk módján –, aztán tovább fordított: – A közeli falvakban azt mondják az emberek, olyan hangokat hallottak, mint a mennydörgés, és villámokat láttak az égen. Néma helikopterek, azt mondja. Ez csak olyan beszéd. Aki fel tudná találni a csendes helikoptert, zsebre tehetné a világot. – Hangja, szavainak üteme alig változott, de így is érezni lehetett, hogy most a saját véleményét mondja: – A szufik az egyetlenek, akik képesek szembenézni az orosz kihívással. Ők tartják ébren a nemzeti tudatot. De ami a fegyvert és a kiképzést illeti, abban olyan tehetetlenek, mint a hátára fordított teknősbéka. Ezért van szükségük Iszára, rám és Larryre. – Folytatta a fordítást: – Egy asszony az anyja temetésére ment, onnan tíz kilométerre. Amikor hazajött, holtan talált mindenkit, erre visszatért a faluba, ahol eltemette az anyját. Másnap elindult egy csoport férfi. Megmosták a halottakat, elmondták fölöttük a szavakat, és eltemették őket, ahogy szokás. Basirt késekkel kínozták meg, de ők felismerték. Házigazdánk azt mondja, hogy elárultak bennünket.

– Ki?

– Azt mondja, egy áruló. Egy oszét kém. Ennyit tud.

– Magának mi a véleménye?

– Műholdakkal? Rejtett kamerákkal? Lehallgatókkal? Az a véleményem, hogy ez az egész modern technológiai szemét árult el bennünket. – Már nyitottam a számat, hogy kérdezzek, de megelőzött. – Másokat nem azonosítottak. Nem udvarias dolog faggatni a házigazdát.

– De mégis, egy európai...

Ám ahogy kimondtam, eszembe jutott Larry rakoncátlan fekete fürtje, amely nem különbözött a körülöttem látható fürtöktől, és a bőre, amely nem rózsaszínű lett a naptól, mint az enyém, hanem barna.

Mohamed a lefekvés előtti imát mondta. – „Mindegyiket meg fogjuk ölni” – fordította Csecsejev, miközben házigazdánk halkan helyeselt. – „Meg fogjuk tudni a helikopterek pilótáinak nevét és azoknak az embereknek a nevét, akik kitervelték a műveletet, azét az emberét, aki irányította és azokét, akik részt vettek benne, és Isten segedelmével megöljük mindannyiukat. Addig öljük az oroszokat, amíg meg nem teszik, amit Jelcin ígért, át nem viszik a tankjaikat és a puskáikat, a helikoptereiket és a rakétáikat, a katonáikat és a tisztjeiket és a kémeiket a Tyerek túlpartjára, és nem hagyják, hogy magunk intézhessük el a viszályainkat a magunk országában. Ez Isten akarata.” Mondjak valamit?

– Mondja!

– Hiszek neki. Hülye voltam, hogy otthagytam azt, ami vagyok. Húsz évig tartott. Most hazajöttem, és azt kívánom, bárcsak sose mentem volna el.

 

 

Vendégszobánk olyan volt, mint a winchesteri gyengélkedő kanyarójárvány idején: falhoz tolt ágyak, padlóra tett derékaljak, vödör, hogy belepisilhessünk. Az egyik murid az ablaknál őrködött, miközben bajtársa aludt. Körülöttem egyenként merültek álomba társaim. Időnként Larry beszélt hozzám, de én inkább nem hallottam a szavait, mert túl jól ismertem őket. Nekem életben maradj!, figyelmeztettem ügynökömet. Maradj életben!, ez parancs. Addig élsz, amíg nem tudom, hogy meghaltál. Egyszer már túlélted a halált. Most tedd meg újra, és fogd már be azt az istentelen pofád!

Órák teltek el. Kakasok kukorékoltak, birkák bégettek, elcsukló hangú müezzin zengett hangszóróból. Hallottam a csorda csoszogását. Fölkeltem, odamentem a murid mellé az ablakhoz, megint láttam a hegyeket és a hegyek fölött a hegyeket, és eszembe jutott, hogyan esküdött meg Larry az Emmának írt levelében, hogy ledobja a burkáját, és itt fog megharcolni a földjéért a vlagyikavkazi úton. Néztem, hogyan hajtják az udvaron az asszonyok a bivalyokat a hajnal előtti sötétségben. Gyorsan megreggeliztünk, és én Csecsejev felszólítására és emlékezve a fekete kisfiúra, aki a Cambridge Streeten követett, tíz dollárt adtam minden gyereknek.

– Ha be akarja teljesíteni az angol próféciát, akkor jobb, ha kedvező benyomást kelt – mondta szárazon Csecsejev.

Még mindig sötét volt. Először a főúton mentünk, aztán egy táguló völgyben. Görgetegsziklás mezőben ért véget az út. Az első terepjáró megállt, és mi is odaálltunk mellé. A reflektorok fényében pallót pillantottam meg egy folyó fölött, mellette meredek füves csapást. És a folyóparton nyolc fölnyergelt ló várakozott, csizmás-lovaglónadrágos, magas szőrmekucsmát viselő öregember és karcsú hegylakó fiú figyelt bennünket. Eszembe jutott Larry levele Emmához, és Negley Farsonhoz hasonlóan én is azért imádkoztam, hogy hadd vigyázzak a Kaukázusra.

 

 

A fiú indult elsőnek, az egyik muriddal. Vártunk, amíg a patkódobogás el nem halt a sötétségben. A vezetőnk volt a következő, aztán Csecsejev, utána én. Isza, Mohamed és a második murid volt a sereghajtó. A korábban adott pisztolyt Mohamed kiegészítette egy pisztolytokkal és egy töltényövvel, amelyen fémhurkok is voltak a gránátoknak. Tiltakoztam a gránátok ellen, de Csecsejev dühösen rám szólt:

– Vegye már el azokat a vacakokat! Közel vagyunk az oszét határhoz, közel a hadiúthoz, közel az orosz táborokhoz. Ez itt nem Somerset, világos? – Villámgyorsan odafordult öreg vezetőnkhöz, aki valamit dünnyögött a fülébe. – Azt mondja, beszéljen halkan, és csak akkor szóljon, ha muszáj. Akkor lőjön, ha muszáj, akkor álljon meg, ha muszáj, ne gyújtson gyufát, ne káromkodjon! Tud lovagolni?

– Tudtam tízéves koromban.

– Ne törődjön a sárral vagy a meredek helyekkel! A ló ismeri az utat, bízzon rá mindent. Ne dőljön semerre, ha fél, ne nézzen le! Ha megtámadnak bennünket, senki sem adja meg magát. Ez a szokás, úgyhogy kéretik betartani. Ez itt nem krikettparti.

– Kösz!

Megint sugdosott valamit a vezetővel. Zordonan elnevették magukat.

– És ha pisilni akar, várjon vele addig, amikor már megöltünk néhány oroszt!

Négy órán át lovagoltunk, és ha nem rettegtem volna annyira attól, mi vár rám, akkor nagyon féltem volna az utazástól. Indulás után alig néhány perccel több száz méter magasságból, a hegység fekete falához horzsolódó arccal néztünk le a falvak fényeire. De a megtört testek, akiket magam előtt láttam, sokkal inkább figyelmeztettek halandóságomra, mint bármi, ami velem történhetett útközben. Az ég kivilágosodott, hósipkás fekete csúcsok emelkedtek a felhők között, és a szívem titokzatos választ dobolt. Egy kanyar után bozontos fekete juhokat láttunk odalent egy nyaktörő lejtőn. Kezdetleges szárnyékban gunnyasztva, két pásztor melegedett a tűz mellett. Sötét szemük végigmustrálta lovainkat és fegyvereinket. Kúszónövényektől fátyolos fák közé értünk, de csak az egyik oldalunkon nőtt erdő, a másikon a völgyszakadék ásított, amelyben hajnali köd gomolygott, szél sóhajtott, mélyében madarak vijjogtak. Mivel nemigen bírom a magasságot, elájulhattam volna minden alkalommal, ahányszor elém villant lovam csúszkáló patái között a szakadék, a kanyargós keskeny völgyfenék, a néha pár arasznyi, néha annál is keskenyebb, omladozó sziklapárkány, egyetlen támaszom a hegy oldalán, és megcsapta a fülemet a vízesések túlvilági, titokzatosan méltóságteljes hangja, amely ugyanúgy simogatta az ínyemet és az orromat, mint a fülemet. De nem a magam életéért imádkoztam, hanem Larryéért és a hegyek tiszta, törhetetlen fensége húzott magához, egyre följebb.

Az időjárás ugyanolyan szilajon változott, akár a táj: óriás rovarok zümmögtek arcom körül, bökdösték, aztán vígan elcsapongtak. Az egyik percben még barátságos, fehér felhők vitorláztak az alpesi kék égen, a következőben hatalmas eukaliptuszfák alatt próbáltam behúzott nyakkal, hiábavalóan védekezni a felhőszakadás ellen. Aztán kankalin-és fűillatú, rekkenő somerseti júniusba értem, ahol csorda meleg szagát küldte felém a völgy.

De ezek a változások csak úgy hatottak rám, akár egy szeretett és állhatatlan barát hangulatai, és néha Larry volt ez a barát, néha Emma. Bajnokod leszek, barátod, szövetségesed, segítek, hogy valóra válthasd álmaid, súgtam lélekben minden szirtnek és erdőnek. Csak hagyd, hogy Larry addig éljen, amíg leérek az utolsó dombról, és soha többé nem leszek az, aki voltam!

Egy tisztáson jártunk, amikor az öreg vezető megparancsolta, hogy álljunk meg, és húzódjunk be egy kiugró szikla alá. Arcunkat perzselte a nap, boldogan kiáltoztak-csapongtak a madarak. Mohamed leszállt a lováról, és az ösvényt figyelve matatott a nyeregtáskájával. Isza neki háttal ült a lovon, és fegyverrel fedezte az utat, ahol feljöttünk. A lovak a fejüket lógatták. Előttünk a hegyi fiú lovagolt ki a fák közül. Mormolt valamit az öreg vezetőnek, aki megérintette magas szőrmekucsmája elejét, mintha megjelölné.

– Mehetünk – mondta Csecsejev.

– Mi volt ez?

– Oroszok.

 

 

Először észre sem vettem, hogy megérkeztünk a faluba. Széles fennsíkot láttam, olyan volt, akár a lefűrészelt hegycsúcs, de törött sziklák borították. Emlékeztetett a Világítótoronyra, amilyennek honeybrooki rejtekemből látszik. Láttam négy málladozó tornyot, fölöttük kéken gomolygó fellegeket, és tudatlanságomban arra gondoltam, régi kohók lehetnek. Erre utaltak az égésnyomok is, amelyeket a faszéntűz bizonyítékának tekintettem, bár ki tudja, mivel fűthették sok száz éve ezeket a kőből rakott kohókat, isten háta mögötti ormokon, kétezernégyszáz méter magasan a tengerszint fölött. Aztán eszembe jutott, amit olvastam valahol, hogy ez a vidék ősi őrtornyairól híres, és Emma rajza is eszembe jutott, amelyen Larryvel néznek ki a legfelső ablakokon.

Alakok sötétlettek a fennsíkon, először nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, azt hívén, pásztorok a nyájukkal, majd meg hogy gyűjtögetők, és ahogy közelebb értünk, láttam, hogy lehajolnak, fölemelkednek, megint lehajolnak; úgy képzeltem, egyik kezükkel szedegetik a szednivalót, amit a másik karjukon helyeznek biztonságba.

Aztán folyamatos, éles, emelkedő-süllyedő, orrhangú nyüszítést hallottam a nyílt terepen vad erőre kapott szél süvöltésén keresztül; próbáltam hegyi állatoknak tulajdonítani, már ami otthonos lehet errefelé – talán valami vad juhé vagy kecskéé, sakálé, esetleg farkasé. Hátrapillantottam, és vaskos páncélba öltözött fekete lovagot pillantottam meg, Mohamed széles, szakállas tömege volt az, mert az enyémnél több marokkal magasabb lovon ült, a vidék fölfelé szélesedő birkabőr kucsmáját viselte, és megdöbbenésemre hagyományos, széles vállú cserkeszkát öltött, a mellén keresztbe vetett töltényövekkel; Kalasnyikovja hatalmas íjként nyúlt a magasba a válla fölött.

A vinnyogás hangosabb lett, és engem a hideg rázott ki, mert most már fölismertem: halottsirató asszonyok jajgatása olvadt össze fülsértő diszharmóniába. Fa füstjét éreztem, fölöttem két tűz égett a lejtő közepén, asszonyok táplálták őket, és kisgyerekek játszadoztak mellettük. És ahová néztem, mind abban reménykedtem kétségbeesetten, hogy ismerős pózt vagy mozdulatot látok: Larry félreismerhetetlen angol tartását, amint hátratett kézzel, fél lábbal előrelép, homlokába hulló tincsét félresöpörve parancsot ad vagy vitatkozik; de hiába nézegettem.

Füstpászmákat láttam, addig emelkedtek, amíg a szél vissza nem hajtotta őket a völgybe. Láttam egy döglött juhot, amely fejjel lefelé lógott a fáról. És a füst után megcsapott a halál – az édes, ragadós vér és a feltépett föld – szaga, és tudtam, hogy megérkeztünk. Minden lépéssel erősebben fújt a szél, és hangosabb lett a jajveszékelés, mintha a szél és az asszonyok szövetségre léptek volna, és minél vadabbul süvöltött a szél, annál jobban elhozta az asszonyok hangját. Libasorban lovagoltunk, legelöl Csecsejev, utánam Mohamed, megnyugtató közelségben. Mohamed mögött lovagolt Isza. És Isza, a nagyvilági, a svindler és maffiózó erre az alkalomra ugyancsak szertartásos ruházatot öltött, magas kucsmát, széles vállú, vastag köpenyt, amely gúla formájúvá varázsolta felső testét, de nem teljesen takarta el a sötétzöld blézer aranygombjait. Mohamedhez hasonlóan az ő ádáz tekintetét is árnyékba vonta a kucsma széle és a gyászhoz megnövesztett szakáll.

Kezdtem megkülönböztetni az alakok foglalatoskodását a törmelék között. Nem mindenki viselt feketét, de mindenkinek be volt fedve a feje. A fennsík szélén, nagyjából egyenlő távolságra a két legtávolabbi őrtoronytól, felállított koporsókra emlékeztető, fölfelé keskenyedő, hosszúkás kőkupacokat láttam. Azt is láttam, hogy a köztük járókelő asszonyok sorra lekuporodnak előttük, ráteszik a kezüket a kövekre, és beszélnek ahhoz, aki odabent fekszik, de tapintatosan, mintha nem lenne szabad fölébreszteni. A gyerekek nem jöttek a kövek közelébe.

Más asszonyok zöldséget tisztítottak, vizet hoztak az üstökbe, kenyeret szeltek, és elhelyezték a kezdetleges asztalokon. Akkor jöttem rá, hogy akik előttünk érkeztek, birkát és egyéb ételt hoztak ajándékba. De a legnépesebb asszonycsoport félrehúzódva szorongott egy romos csűrhöz hasonló épületben, és ők voltak azok, akik minden új gyászoló csoport érkezésével jajgatva panaszolták nyomorúságukat. A csűrtől úgy ötvenméternyire lefelé a meredélyen üszkös kerítéssel körülvett udvar maradványai álltak. Néhány tetődeszka lógott felette, valami ajtófélén lehetett bejutni, de nem volt már sem ajtó, sem fejgerenda és a falakat rostává lyuggatták a lövedékek.

Mégis, minden újonnan érkezet férfi belépett ezen az ajtón, és odabent köszöntötte a többi férfit: kezet ráztak, összeölelkeztek, egymásra néztek, imádkoztak, aztán leültek, beszélgettek, majd felálltak és kijöttek, évszázados komolysággal. Mohamedhez és Iszához hasonlóan ők is ünnepélyesen voltak öltözve: férfiak magas báránybőr kucsmában, húszas évekbeli lovaglónadrágban, férfiak széles kaukázusi övvel, csizmában, arany óralánccal, férfiak zöld és fehér szalagos sapkában, férfiak, oldalukon kindzsállal, szakállas, szent életű férfiak és egy öreg a fenséges burkában, az inkább sátorra, mint felöltőre emlékeztető, hatalmas nemezköpenyben, amely a gyerekek hagyományos búvóhelye volt a vihar és a veszély elől. De akárhogy meresztettem a szemem, sehol sem láttam makrancos üstökű, hanyag bájjal mozgó, magas angolt, aki szereti mások fejfedőjét hordani.

Csecsejev leszállt a lóról. Mohamed és Isza könnyedén ugrott le a földre, ám Cranmer a sok gyalogos év után beleragadt a nyeregbe. Próbáltam lekecmeregni, de a lábam beleakadt a kengyelbe, végül megint Mohamed sietett a segítségemre: először fölkapott a levegőbe, aztán leejtett a karjaiba, talpra állított, és megtámasztott, mielőtt elestem volna. Kisfiúk elvezették a lovainkat.

Csecsejev ment előre, Isza jött mellettem, úgy léptünk be az udvarba, és hallottam, hogy arabul köszönnek, és láttam, amint az ülő férfiak felállnak, és akik már álltak, kihúzzák magukat, mintha vigyázz!-t vezényeltek volna nekik, és félholdat formálnak körénk, a legvénebbek tőlünk jobbra; balra pedig egy férfi állt, óriás, katonazubbonyban, lovaglónadrágban, aki magára vállalta a vezetés terhét. Tudtam, hogy ő a legfőbb gyászoló, a legszomorúbb, noha arcán nem látszott más, mint komor elutasítása mindenféle búslakodásnak, amiről nekem Zorin jutott eszembe haldokló kedvese ágyánál. Mert ez nem a jajgatás, a férfiatlan panaszkodás, az illetlen busongás ideje, hanem az állhatatosságé és a hosszútűrésé, a misztikus közösségé és a bosszúállásé, ahol nincs helye asszonyi könnyeknek.

Megint CséCsé beszélt, ezúttal tudtam, hogy imádkozik, noha a körülöttünk álló férfiak nem szóltak, csupán fölemelték csészeformán összeillesztett két tenyerüket, percnyi időre lesütötték a szemüket, mozgatták a szájukat, és időnként áment mormoltak. Ima után elvégezték azt a már ismerős, mosakodó mozdulatot, mintha beledörgölnék a bőrükbe az imát, és egyben megtisztulnának, a következő fohászhoz készülődve. Ahogy figyeltem őket, arra eszméltem, hogy utánozom a mozdulataikat, részben udvariasságból, részben mert mint a táj, úgy ezek az emberek is magukhoz hasonítottak, és már nem tudtam különbséget tenni megszokott és szokatlan gesztusok között.

Jobbomon egy öreg mondott valamit, amit a férfiak sorra elismételtek, nem hangos szavakkal, hanem csak az ajkukat mozgatva, sűrű ámenek közepette.

– Vértanúságát áldják – szólalt meg Isza mellettem angolul.

– Kiét? – súgtam fölöslegesen, hiszen itt senki sem halkította le a hangját.

– Basir Hadzsiét – felelte. – Kérik Istent, bocsásson meg neki, legyen kegyelmes hozzá, és áldja meg! Bosszút esküsznek. Miénk a bosszúállás, nem Istené.

– Larry is vértanú? – kérdeztem. De nem hangosan.

Csecsejev az óriással beszélt, és őáltala szólt minden jelenvalóhoz.

– Azt mondja, Isten kezében van, hogy élünk és meghalunk – fordította határozott hangon Isza.

Megint az a halk mormolás és az arcmosás. Ki él?, esdekeltem. Ki hal meg? De most se hangosan.

– Mit mond még? – kérdeztem, de akkor egyszerre késként hasított belém a Larry szó, amit akkor mondott ki Csecsejev, és vett át tőle mindenki, a balról álló óriástól a jobb szélen álló tisztes aggastyánig. És voltak, akik bólogattak, mások fejcsóválva csettintgettek, az óriás pedig összecsücsörített szájjal nézett rám.

– Azt mondja nekik, hogy maga barátja Larrynek, az angol embernek – tolmácsolt Isza.

– És mit még? – rimánkodtam, mert az óriás néhány szót szólt Csecsejevnek, a sor pedig áment mondogatott.

– Azt mondják, hogy Isten a legkedvesebbet és a legjobbat veszi el – válaszolta Isza. – Emberből és asszonyból.

– Szóval Isten elvette Larryt? – Úgy rémlik, ordítottam, holott épp csak annyira emeltem fel a hangomat, mint ők.

Csecsejev megperdült a sarkán, és felém fordította elgyötört arcát. Dühösen és figyelmeztetően nézett rám. És én tudtam, hogy ha eddig még nem öltem volna meg Larryt, most megtettem itt, ezen a helyen, amely Priddynél távolabb van a földtől, és közelebb az éghez.

– Elvárják, hogy férfi legyen, tehát férfiként beszéljen! – parancsolt rám Csecsejev. – Mondja el angolul! Mindenkinek. Hadd hallják, hogy bátor!

Így tehát elmondtam angolul az óriásnak és minden jelenlévőnek, nagyon hangosan, ami szöges ellentétben állt jellememmel és neveltetésemmel, Csecsejev elharsogta a fordítást, Isza és Mohamed pedig ott álltak mögöttem. Elmondtam, hogy Larry angol ember volt, aki mindennél jobban szerette a szabadságot. Szerette az ingusok bátorságát, és osztotta gyűlöletüket az elnyomó iránt. És hogy Larry élni fog, mert szeretett, és azok halnak meg halálnak halálával, akik túl kevéssé szerettek. És mivel a bátorság kéz a kézben jár a becsülettel, ez a kettő pedig a hűséggel, arról is meg kell emlékezni, hogy egy olyan világban, ahol a hűséget egyre nehezebb meghatározni, Larry minden erejével megpróbált hűséges maradni a becsülethez, még akkor is, ha ehhez harcosként kellett halálát lelnie.

Az is eszembe jutott beszéd közben – bár voltam annyira óvatos nem kimondani –, hogy Larry, ha csúnya életet élt is, legalább szép halált halt.

Hogy Csecsejev híven fordította-e le a szavaimat, azt már nem tudhattam meg, mint ahogy azt se, mit szólt hozzá a hallgatóság, mert újabb deputáció érkezett, és elölről kezdték a szertartást.

 

 

Gyerekcsapat kísért bennünket, ahogy kapaszkodtunk felfelé a dombon: rángatták Mohamed kezét, imádattal nézték a nagy hőst, míg engem zavartan bámultak. A csűrnél Csecsejev előrement, mi pedig kint maradtunk a süvöltő szélben. Úgy látszik, az asszonyok között meg volt engedve bizonyos érzelemnyilvánítás, mert amikor Csecsejev visszatért egy fehér arcú asszonnyal és három apró gyerekkel, akikre azt mondta, hogy Basiréi, tele volt a szeme könnyel, és ezt nem a szél okozta.

– Mondja neki, hogy a férje vértanúhalált halt! – szólt rám nyersen.

Úgyhogy ezt is elmondtam, Csecsejev pedig lefordította. Aztán nyilván hozzátehette, hogy Larry barátja voltam, mert ismét hallottam a Larry nevet. És az ő említésére az özvegy félszeg-szűziesen átölelt, és annyira sírt, hogy nekem kellett támogatnom. Még akkor is sírt, amikor Csecsejev visszakísérte a csűrbe.

 

 

Egy fiatalember mutatta az utat. Mohamed az udvarról hívta magával. Szétvert falakon és bútorokon kellett átvergődnünk, elmentünk egy halom égett derékalj és egy kilyuggatott bádoglavór mellett. Egy cornwalli kavicsos part jutott eszembe, a St. Loy, ahová Bob bácsi elvitt néha a hétvégeken. Én uszadékfát gyűjtögettem, miközben ő újságot olvasott.

Férfiak birkavágáshoz készülődtek, gyerekek bámulták őket. Az állat lábait összekötözték, most az oldalán feküdt, orral, gondolom, Mekka felé, mert volt egy kis tanakodás, hogy melyik a helyes irány. Majd gyors ima után egyetlen biztos tőrdöféssel megölték a juhot, és kivéreztették a sziklára, hogy vér elegyedjen a vérrel. Elmentünk egy tűz mellett, amelyen hatalmas vasbográcsban buzogott a víz. Odaértünk a fennsík legszélső őrtornyáig, és nekem eszembe jutott, menynyire rajongott Larry a sivár helyekért.

Fiatal vezetőnk hosszú esőkabátot viselt, de az nem volt sem zöld, sem osztrák. Az őrtorony bejáratához közeledve megállt, és akár az idegenvezető, fölmutatott a romos építményre, és Csecsejev közvetítésével hangot adott sajnálkozásának, hogy a torony a támadás miatt már csak feleolyan magas, mint volt. Majd komor beszámoló következett a csatáról Csecsejev fordításában, bár én nemigen hallgattam, hogy mindenki az utolsó töltényig és a kindzsál utolsó döféséig harcolt, és hogy Isten kegyesen tekint alá a hősökre és a vértanúkra, akik itt lelték halálukat, és hogy egy napon szentély lesz ez a hely. Vajon mit szólna hozzá Larry, hogy hősi árny lehet egy szentélyben?

A végén bementünk, de mint ez gyakran előfordul az ilyen építményeknél, nem nagyon volt mit látni, kivéve azt, ami lehullott a felsőbb emeletekről. A lovaknak és marháknak fenntartott földszint üres volt, bár ha jól emlékszem, Emma ide egy tehenet rajzolt. Néhány serpenyő, egy olajkályha, ágy, ruhafoszlányok. Könyv semmi, bár itt nemigen számított rá senki. Amennyire láttam, rádió sem volt. Nyilván az történt, hogy a támadók nemcsak megszórták és szétlőtték a tornyot, de még ki is fosztották, miután, ki tudja, milyen módszerekkel meggyőződtek róla, hogy odabent, Larryt is beleértve, mindenki halott. Bár lehet, hogy nem is volt fosztogatni való. Kerestem magamnak valami kis emléktárgyat, de tényleg nem volt semmi olyan, amit a zsebembe csúsztathattam volna majdani magányos órákra. Végre találtam egy darab megperzselt szalmafonatot, ami olyan kétszer négy centis lehetett és az egyik oldala le volt gömbölyítve. Lakkozott volt, sárga, valószínű, hogy csak holmi gyümölcskosár vagy más fonott tárgy törmeléke. De én eltettem, abban a halvány reményben, hogy mégis Larry winchesteri tetűsátrából maradt.

És volt egy különálló kis kőrakás, amely talán a sírkövet volt hivatva jelképezni. Szél fütyörészett fölötte, kemény darát sodort magával, és a kőrakás mintha összezsugorodott volna, ahogy rámeredtem. Cranmer volt a doboz, amelyből Pettifer kiugrott, jártak vissza hozzám a szavak, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez itt az én sírom. Csecsejev hozott néhány pálcát, Mohamed célirányos spárgagombolyagot varázsolt elő, én pedig, aki annyiszor hallottam, amikor a pap fia átkozta Teremtőjét, némileg félszegen barkácsoltam egy suta keresztet, és megpróbáltam beleszúrni a halomba. Persze nem ment, hiszen csontkemény volt a föld. Mohamed fúrt belé lyukat a kindzsáljával.

A legrosszabb ellenség a halott, gondoltam.

Nem szabadulhatsz a hatalmából.

Nem szeretheted jobban, nem fizetheted meg a tartozásod.

És most már túl késő feloldozásért könyörögni.

Mindenben Ő győzött.

Eszembe jutott valami, amit Dee mondott Párizsban, és amit akkor szándékosan elengedtem a fülem mellett: maga talán nem is meglelni akarja a barátját, hanem az akar lenni, ami ő.

 

 

Az udvar közelében egy sík helyen a férfiak körtáncot kezdtek, és Isten nevét magasztalták. Fiúk csatlakoztak hozzájuk, körülöttük tolongott a sokaság. Az öregek, asszonyok és gyerekek énekeltek, imádkoztak, és kezükkel mosogatták az arcukat. Egyre gyorsabb, vadabb lett a tánc, és mintha egy más térbe és időbe csapott volna át. – És most mit fog tenni? – kérdeztem Csecsejevtől.

Bár inkább magamtól kérdezhettem, mert CséCsének láthatólag nem voltak kérdései önmagához. Elküldte kalauzunkat, és gyors léptekkel igyekezett lefelé a fennsík széléről a szakadékba a keskeny csapáson. Veszélyesebb, félelmesebb hely volt, mint amelyeken végiglovagoltunk. Alattunk, olyan mélyen, mintha nem is ezen a földön lenne, ezüstösen futott egy parányi folyó, idilli zöld mezőkön csorda legelt. Itt az égben volt a Pokol, fönt a hegy oldalában, ahol vonító szélben gömyedeztek a sziklák, és alattunk terült el a Paradicsom.

Ahogy megkerültünk egy szirtet, rögtön ott volt a második. Bizonyos voltam benne, hogy a halálba megyünk, tudatosan és némán. Mi is elfoglaljuk helyünket a vértanúk és a hős hitetlenek között. És ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy füves peremen állunk, barlangnyi sziklaeresz oltalmában, ahonnan, mint egy panorámaablakon, egyenesen az Apokalipszisre lehetett látni. A fűben égett foltok, amelyeket már a fennsíkon megfigyeltem, és látni lehetett a csizmás lábak és nehéz tárgyak lenyomatait. És az üregben még mindig égéstől és robbanástól szaglott a mozdulatlan levegő.

Fegyverraktár roncsait pillantottuk meg: felrobbantott, oldalra borult harckocsi-elhárító lövegeket, ügyes csapásokkal félbevágott csövű nehézgépfegyvereket, szétvert rakétavetőket. És Aitken May tanyájáról ismerős, sáros lábnyomok vezettek a szakadékhoz, oda, ahonnan dévaj kedvvel alávetették a legkönnyebben mozdítható fegyvereket.

 

 

A fennsíkon elült a szél, de csontig hatoló hideg lett. Valaki, azt hiszem, Mohamed, adott egy kabátot. Ott álltunk hárman a domboldalon: Mohamed, Cranmer és Csecsejev. Alattunk máglya égett az udvaron. A legkülönbözőbb korú férfiak ülték körül, és tanácskoztak. Köztük volt Isza és a muridjaink. Néha felpattant egy-egy ifjú, és Csecsejev elmagyarázta, hogy most a bosszúról beszél. Néha öregek szónokoltak indulatosan, és Csecsejev elmagyarázta, hogy most a deportálásokról szólnak, és arról, hogy semmi, de semmi nem változott.

– Elmondja neki? – kérdeztem.

– Kinek? – kérdezte őszinte értetlenséggel.

– Emmának. Sallynek. A barátnőjének. Párizsban van, várja Larryt.

– Majd megmondják neki.

– Most miről beszélnek?

– A megboldogult Basir erényeit dicsérik. Nagy tanítónak, igaz embernek nevezik.

– Az volt?

– Errefelé, ha meghal valaki, megtisztítjuk elménket a rossz gondolatoktól. Magának is ezt tanácsolnám.

Felhallatszott hozzánk egy öregember hangja. Csecsejev fordított.

– A bosszú szent dolog, de nem elég, ha csak leöldösünk néhány oszétet vagy oroszt. Nekünk új vezérre van szükségünk, aki megment attól, hogy úgy hajtsanak igába, mint a barmokat.

– Van jelöltjük? – kérdeztem.

– Ő is azt kérdezi.

– Maga?

– Egy kurva vezesse a kolostort? – Figyeltünk, ő ismét fordított. – Ki az közöttünk, aki elég hatalmas, elég okos, elég vitéz, elég jámbor, elég szerény – tegye már hozzá, hogy elég hülye, és legyen vége az egésznek.

– De ki az? – makacskodtam.

– Ez a tauba. Így hívják a szertartást. Azt jelenti, hogy vezeklés.

– Ki vezekel? Mit csináltak rosszul? Mi van itt vezekelnivaló?

Egy darabig nem is válaszolt a kérdéseimre. Gyaníthatólag idegesítettem. Bár lehet, hogy hozzám hasonlóan neki is másutt jártak a gondolatai. Meghúzta a flaskáját.

– Egy muridra van szükségük, aki szufi és képzett katona – felelt végül, még mindig lefelé bámulva. – Az tíz év. Húszba is beletelik. Ezt nem lehet felszedni a KGB-rezidentúrákon. A meditáció mestere. Nagymenő. Elsőrangú harcos.

Mordult valami, a morgás kiáltássá dagadt. Isza ott állt, majdnem a kör közepén. A láng megvilágította szakállas arcát, amikor megfordult, és felmutatott a dombra. Néhány lépéssel alattunk Mohamed nézett vissza rá: hatalmas hátán ráncokat vetett a cserkeszka.

Más hangok is elegyedtek Iszáéhoz. Hirtelen mintha mindenki hozzánk kiáltott volna. A két murid kirontott az udvarról, és felénk futott. Mohamed nevét ismételték, már mindenki azt skandálta. Mohamed otthagyott bennünket, és lassan elindult a muridok elé.

Új szertartás kezdődött. Mohamed letelepedett a kör közepén a szőnyegre, amit odaterítettek neki. A férfiak, öregek, fiatalok gyűrűbe fogták, és lehunyt szemmel, egyszerre énekelték ugyanazt a szót. Megfogták egymás kezét, és lassan elkezdték járni a körtáncot az ének ritmusára.

– Most Mohamed beszél? – kérdeztem, mert esküdni mertem volna, hogy a tapsolásból, imádkozásból, lábdobogásból is kihallom a hangját.

– Isten áldását kéri a vértanúkra – mondta Csecsejev. – Azt mondja, még sok csatát kell vívni az oroszok ellen. Amiben igaza van.

Egyetlen további szó nélkül hátat fordított nekem, és elindult lefelé a dombon, mintha nyugati hiábavalóságomtól – vagy a sajátjától – csömörlött volna meg.

– Várjon! – ordítottam.

Vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert csak ment lefelé, hátra se nézett.

Hogy besötétedett, elállt a szél. Hatalmas, fehér csillagok gyúltak a fűrészfogas csúcsok között, mintha a tábortüzeknek válaszolgatnának. Tölcsért formáltam a kezemből, és megint azt ordítottam: – Várjon!

De most már úgy harsogott a dal, hogy Csecsejev ha akarta, sem hallhatta volna a hangomat. Még álltam egy percig, megtérítetlenül, hitetlenül. Nem volt világ, ahová visszamehessek, és nem menekülhettem, csak magamhoz. Egy Kalasnyikov hevert mellettem. A vállamra kanyarítottam, és lesiettem Csecsejev után a dombról.

JEGYZETEK

 

---

^[1] Károli Gáspár ford.

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

HATODIK FEJEZET

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KILENCEDIK FEJEZET

TIZEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENKETTEDIK FEJEZET

TIZENHARMADIK FEJEZET

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

JEGYZETEK