John le Carré

JÁTSZMA

 

 

John le Carré: Our Game

 

Fordította: Sóvágó Katalin

 

 

Aki a következményekre gondol, nem lehet vitéz.

Ingus mondás

A bölcsességnek sokaságában sok búsulás vagyon.

Prédikátor Könyve^[1]

Ha a Kaukázusban élnék, tündérmeséket írnék.

Csehov, 1888

 

 

KÖSZÖNETMONDÁS

 

Az egyetemi tanárságra ugyancsak rájár a rúd ebben a könyvben, de ez Larry hibája. Részemről én nagyon sokkal tartozom dr. George Hewittnek, az Afrikanisztikai és Orientalisztikai Tanszék tanárának, Abbázia tiszteletbeli konzuljának, Marie Bennigsen Broxupnak, a Közép-Ázsiái Szemle szerkesztőjének, Robert Chencinernek, az oxfordi St. Anthony Kollégium tanárának és Federico Varesének, az oxfordi Nuffield Kollégium tanárának. Tim Cranmernek sohase volt olyan jó bora, mint Colin Gillespie őrnagynak és feleségének, Sue-nak a somerseti Wootton Vineyardban; John Goldsmith végigkalauzolt a Winchester Kollégium folyosóin; Edward Nowell wellsi ékszerész és régiségkereskedő pedig bebocsátott Aladdin barlangjába. Amikor ezt a könyvet írtam, igazán szerencsés voltam az idegenekkel és a barátokkal.

John le Carré

Cornwall, 1994. december

ELSŐ FEJEZET

Larry hivatalosan október második hétfőjén, tizenegy óra után tíz perccel tűnt el, amikor nem jött el megtartani tanévnyitó első előadását.

Pontosan el tudom képzelni a jelenetet, mert nem is olyan rég volt, amikor ugyanilyen örömtelen bath-i időben először vonszoltam oda, hogy nézze meg a siralmas helyet. Ebből az egészből leginkább a Larryt fogságba ejtő durva barakk emlékétől furdal a lelkiismeret. És Larry meggörnyedt hátától, amint lemondóan távolodik tőlem, mint aki a végzete elé megy. Ha fiam volna, gondoltam utánanézve, így érezném magam, ha először hagynám ott az internátusban.

– Hé, Timbo! – súgja vissza valahonnan a távolból, ahogy szokta.

– Tessék, Larry.

– Ez az, ugye?

– Mi?

– A jövő. Ahol mindennek vége van. A maradék élet.

– Ez az új kezdet – mondom hűségesen.

Kihez vagyok hűséges? Hozzá? Magamhoz? Az Irodához?

– Le kell szállnunk a fellegekből – mondom. – Neked is, nekem is.

Eltűnésének napja minden szempontból ugyanilyen nyomasztó volt. Nyálkás köd ül a ronda, szürke egyetemi városon, piszokréteget tapaszt Larry szutykos előadójának fémkeretes ablakaira. A padokban húsz diák nézi a rikítósárga szurokfenyőből rótt, összekarcolt, üres katedrát. Egy titokzatos kéz, valószínűleg rajongó tanítványé, már krétával fölírta a fekete táblára az előadás témáját: „Marx Károly az áruházban; forradalom és modem materializmus.” Enyhe kacaj. A diákok mindenütt egyformák. A szemeszter első napján mindenen kacagnak, aztán fokozatosan elcsendesednek. Attól kezdve beérik azzal, hogy egymásra vágnak pofákat, az ajtóra pislognak, és várják Larry lépteit, míg végül, a tízperces türelmi idő leteltével öntudatosan elteszik tollaikat-jegyzetfüzeteiket, és eldübörögnek a büfébe.

A kávé mellett a gólyák illendően ijedeznek Larry kiszámíthatatlanságának ízelítőjétől. Az iskolában sose volt ilyen! Hogy pótoljuk be? Egyáltalán kapunk osztályzatot? Ó, istenem! De a dörzsöltek, Larry hívei csak nevetnek. Ez Larry, magyarázzák vígan: legközelebb majd három órán át löki a rizsát, de úgy oda fogtok kozmálni tőle, hogy az ebédet is elfelejtitek. Tanakodnak, ugyan mi tarthatta vissza: bazi nagy macskajaj vagy egy viharos viszony, amiből megszámlálhatatlanul sokat bonyolít le, mert Larrytól még így, a negyvenes évei derekán is meg kell veszni, olyan bájos csibész, mint egy gyermeki lelkű költő.

Az egyetem vezetősége ugyanilyen lazán vette Larry távolmaradását. A kollégák, nem épp a legbarátibb megfontolásból, egy órán belül jelentették a kihágást. A kurátorok ettől függetlenül kivárták a következő hétfőt, és csak a második elmaradt fellépés utánszedtek össze magukban annyi energiát, hogy telefonáljanak Larry szállásadónőjének, majd a ki nem elégítő válasz hallatán a bath-i rendőrségnek. Nálam újabb hat nap után tette tiszteletét a rendőrség, méghozzá vasárnap, és úgy higgyék el, este tíz órakor. Fárasztó délutánom volt, és kudarcoktól keserű estém, mert egy kocsirakomány falusi öregecskét kísértem el egy longleati útra, illetve a pincében küzdöttem a német préssel, amelyet néhai Bob nagybátyám keresztelt el Truccoló Teutonnak. A csengetéstől elállt a szívverésem, noha azzal ámítottam magam, hogy Larry ácsorog a küszöbön vádló, barna pillantással és alázatos mosollyal: – Ugyan, Timbo, keverj már egy szódás whiskyt, és ki a fenét érdekelnek az asszonyok?

 

 

Két ember.

Szakadt, mintha dézsából öntenék, így a küszöbön összehúzódzkodva várták, hogy kinyissam az ajtót. Civil ruha, a szándékosan felismerhető fajtából. Kocsijuk, a felhőszakadásban fényesen csillogó, RENDŐRSÉG feliratú, a szokványos antenna-és tükörkészlettel fölszerelt dízel Peugeot 306-os a felhajtómon állt. Ahogy kikukkantottam a halszemen, két födetlen fejű hulla-arc bámult vissza rám, durva, bajuszos idősebb és kecskeképű fiatalabb, akinek két kis kerek szemét mintha pisztollyal lőtték volna bele koporsó formájú, csapott koponyájába.

Türelem!, mondtam magamnak. Várj egy szemhunyást! Aki nyugodt, így viselkedik. Ez a te házad, és késő este van. Csak ezután voltam hajlandó levenni a láncot az ajtóról, amely tizenhetedik századi, vasveretes és megvan egy mázsa. Az éjszakai ég fortyogott. Szeszélyes szél cibálta a fákat. Aznap korai hó esett, szürke csíkja még ott derengett a felhajtón.

– Halló – mondtam. – Ne vacogjanak már ott! Jöjjenek be!

Előszobám kései toldalék, amelyet nagyapám építtetett a házhoz: üvegezett mahagónidoboz, akár egy óriási lift; innen lehet belépni a nagy előcsarnokba. Egy darabig csak ácsorogtunk hárman a rézlámpás alatt, se ki, se be, és bámultuk egymást.

– Ez itt Honeybrook major, ugye, uram? – kérdezte a mosolygós bajusz. – Csak hogy mert nem találtunk jelzést.

– Mostanában Vineyardnak hívjuk – mondtam. – Mit tehetek önökért? – A szavaim udvariasak voltak, de a hangom nem. Úgy beszéltem, ahogy birtokháborítókhoz szoktam: Bocsánat, segíthetek valamiben?

– Akkor ön nyilván Mr. Cranmer, jól mondom, uram? – érdeklődött rendületlenül mosolyogva a bajusz. Nem is tudom, miért mondok mosolyt, amikor az arckifejezése technikailag szívélyes volt ugyan, de gyakorlatilag humormentes, és a jóakaratnak még a látszata is hiányzott belőle.

– Igen, Cranmer vagyok – feleltem, továbbra is kérdőre fogva a hangomat.

– Mr. Timothy Cranmer? Csak rutinból, uram, ha nem haragszik. Nem zavarjuk, remélem? – Függőleges, fehér heg rejtőzött a bajusza mögött, talán nyúlszájműtét nyoma. Vagy törött üveggel vágtak bele az arcába, mert a bőre foltos volt, mintha plasztikázták volna.

– Rutinból? – visszhangoztam leplezetlen hitetlenkedéssel. – Ilyenkor este? Nehogy azt mondják, a jogosítványom járt le!

– Nem, uram, nem a jogosítványáról van szó! Bizonyos dr. Lawrence Pettifer után nyomozunk, aki a bath-i egyetem tanára.

Megengedtem magamnak egy értetlenkedő szünetet, aztán homlokráncolást a derű és a bosszankodás között.

– Larryre céloz? Édes istenem. Mit művelt már megint? – És amikor nem kaptam választ, csak szúrós nézést: – Semmi rosszat, remélem?

– Akkor, ha jól értettük, maga ismeri a doktort, sőt, mondhatni, szoros barátságban vannak. Vagy ez így nem korrekt?

Túlságosan is az, gondoltam.

– Szoros? – ismételtem, mintha a közelség fogalma újság lenne számomra. – Odáig azért nem mennék.

Egy emberként nyújtották oda a felöltőjüket, és figyeltek, amíg felakasztottam a kabátokat, aztán megint figyeltek, amíg kinyitottam nekik a belső ajtót. Látogatóim, akik először fordulnak meg Honeybrookban, többnyire ilyenkor szoktak tiszteletteljesen megállni, amíg fölmérik a galériát, az óriási kandallót, a portrékat, a dongaboltozatot és a címeres gyámköveket. Nem így Bajusz és a Koporsófejű, aki eddig gyászos képpel lappangott idősebb kollégája válla mögött, onnan hallgatva eszmecserénket, de most ezt a pillanatot választotta, hogy megszólítson pattogó fahangján.

– Úgy hallottuk, hogy Pettifer a kebelbarátja – vetette ellenem. – Ahogy hallottuk, pontosan a Winchester kollégium óta. Iskolatársak voltak.

– Három év van közöttünk. Iskolásoknál ez emberöltő.

– Mindazonáltal úgy hallottuk, magániskolái körökben épp ilyesmi az, ami összeköt. Ráadásul maguk együtt tanultak Oxfordban is – tette hozzá vádló hangon.

– Mi történt Larryvel? – kérdeztem.

Kérdésemre pimasz hallgatásba burkolóztak. Mintha azt latolgatták volna, megérek-e egy választ. Erre az idősebbnek mint hivatalos szóvivőnek kellett vállalkoznia. Technikája, mint megállapítottam, a lassított önkarikírozásból állt.

– Hát igen, hogy őszintén megmondjam az igazat, a maga doktor barátja bizony egy cseppet eltűnt, Mr. Cranmer úr – gyónta egy húzódozó Highweleyou felügyelő hangján. – Itt nem gyanítunk semmiféle suskust, ebben a fázisban még nem. Mindazonáltal eltűnt a lakásáról és a munkahelyéről. És amennyire konstatálhattuk – fintora elárulta, mennyire kedveli ezt a szót –, senkinek se írt búcsúlevelet. Hacsak magának nem, persze. Nincs egészen véletlenül itt, uram? Odafent, hogy úgy mondjam, kialudni magát?

– Természetesen nincs. Ne legyen nevetséges!

A heget fedő bajusz hirtelen szétnyílt: harag és rossz fogak villantak ki alóla.

– Igen? Mármost miért lennék én nevetséges, Mr. Cranmer úr?

– Mert azt azonnal közöltem volna. Megmondtam volna, ha odafent van. Miért pocsékolnám az idejüket vagy a magamét, azt állítva, hogy nincs itt, holott itt van?

Megint nem válaszolt. Ezt ügyesen csinálta. Kezdtem gyanítani, hogy másban is ügyes lehet. Elfogult vagyok a rendőrökkel szemben: megpróbáltam ezt feledni, miközben ő szándékosan erre játszott rá. Az előítélet résben osztályhelyzetemből fakad, részben korábbi foglalkozásomból, amikor szegény rokonoknak tekintettük a rendőröket, és részben a Larry miatti aggodalmamból. Ahogy az Irodában szoktuk mondani: elég, ha Larry ugyanabban a választókörzetben tartózkodik, mint egy rendőr, hogy máris letartóztassák hatósági közeg törvényes eljárásának akadályozása miatt.

– Csak hát lássa, uram, a doktornak nincs felesége, se társa, se senkije – lamentált Bajusz. – Rendkívül népszerű a hallgatók körében, akik jó fejnek tartják, de kérdje csak meg a kollégákat, rögtön beleütközik a – hogy is mondjam – megvetés vagy az irigység falába.

– Larry szabad szellem – mondtam. – Egyetemi körökben nincsenek ehhez hozzászokva.

– Pardon, uram?

– Ami a szívén, az a száján. Főleg, ha egyetemi tanárokról van szó.

– Amely testületnek mindazonáltal történetesen a doktor is tagja – mondta Bajusz, és hetykén felvonta a szemöldökét.

– Egy lelkész fia volt – mondtam meggondolatlanul.

– Volt, uram?

– Volt. Az apja meghalt.

– De akkor is még mindig az apja fia, uram – igazított ki helytelenítően Bajusz.

Kezdtem sértőnek érezni kenetes modorát. Mintha azt mondaná: szerinted ilyenek a bunkó hekusok, úgyhogy ilyen is vagyok.

Tizenkilencedik századi akvarellekkel teleaggatott hosszú folyosó vezet a nappali szobámba. Előrementem, a cipőkopogás jött utánam. Sosztakovicsot hallgattam sztereón, de különösebb meggyőződés nélkül.

Elzártam és látványos vendégszeretettel teletöltöttem három poharat a kilencvenhármas Honeybrooki Vörösünkből. – Egészségére – dünnyögte Bajusz, kiitta és azt mondta, döbbenetes még csak belegondolni is, hogy ez úgyszólván itt termett a házban, uram. Szegelletes társa azonban a tűz fényébe emelte a poharat, hogy megvizsgálja az ital színét. Aztán beledugta hosszú orrát a pohárba, és szimatolt. Végül szakértő mozdulattal felhajtotta, és ide-oda forgatta a szájában, miközben a gyönyörű, rövid Bechstein zongorát bámulta, amit bolond fejjel Emmának vásároltam.

– Jól érzem, hogy van benne egy árnyalatnyi Pinot? – kérdezte. – Mindenesetre jó csersavas.

– Ez Pinot – szűrtem a fogaim között.

– Nem is tudtam, hogy Angliában be tud érni a Pinot.

– Nem tud, csak kivételes helyen.

– És ez a hely kivételes?

– Nem.

– Akkor miért telepíti?

– Nem telepítem. Az elődöm tette. Gyógyíthatatlan optimista volt.

– Ezt miért mondja?

Fegyelmeztem magam. Nehezen.

– Több okból. A talaj túl zsíros, túl gyatra a vízelvezetése és túl magasan fekszik a tengerszint fölött. Nagybátyám elszántan nem vett tudomást mindeme problémákról. Amikor a többi helyi szőlőskert virágzott és az övé nem, a balszerencsét kárhoztatta, és a következő évben megint nekigyürkőzött. Esetleg – fordultam Bajuszhoz – megtudhatnám a nevüket?

Kellően hangsúlyozott restelkedéssel az orrom alá dugták az igazolványukat, de én elhessegettem őket. Annak idején magam is villogtattam elég igazolványt, jobbára hamisat. Bajusz azt mondta, megpróbált előzőleg idetelefonálni, de azt kellett látnia, hogy eltűntem a telefonkönyvből, így hát, mivel egy másik, ehhez nem kapcsolódó ügy miatt történetesen úgyis a környéken tartózkodtunk, uram, elhatároztuk, hogy vesszük a bátorságot, és becsengetünk. Nem hittem nekik. A Peugeot-juknak londoni rendszáma volt. Városi cipőt viseltek. Arcukról hiányzott a vidéki pír. A nevük, mondták, Oliver Luck és Percy Bryant. Luck, a Koporsófejű, őrmester, Bryant, a Bajusz, felügyelő. Luck felmérte a nappalimat: a családi miniatűrjeimet, tizennyolcadik századi barokk bútoraimat, könyveimet: Herzen emlékiratait, Clausewitz írását a háborúról.

– Sokat olvas – mondta.

– Ha tehetem.

– A nyelv nem akadály?

– Némelyik igen, némelyik nem.

– Melyik nem?

– Beszélek kicsit németül. Oroszul.

– Franciául?

– Írok.

A négy szemüket egész idő alatt nem vették le rólam. Azt kutatják a rendőrök, hogy mik vagyunk? Felismernek bennünk valamit, ami rájuk emlékeztet? Lepattogzott a nyugdíjasmáz. Ügynök voltam megint, azon töprengtem, mennyire látszik rajtam, és hol van ebben az Iroda. Emma, gondoltam, megtaláltak? Mennyire nyaggattak? Kifacsartak belőled valamit?

Hajnali négy. Manzárdbeli dolgozószobájában ül, rózsafa íróasztalánál, a másik szertelen ajándéknál, amit neki vásároltam. Gépel. Egész éjszaka gépel. Zongorista, akinek a gépelés a mániája.

– Emma! – kérlelem az ajtóból. – Mire jó ez? – Semmi válasz, – Tönkreteszed magad. Aludj egy kicsit, kérlek!

Bryant felügyelő úgy dörgölte össze térde között lógatott két tenyerét, mint aki gabonát szelel.

– No hát, Mr. Cranmer úr – mondta egyre szélesedő mosollyal –, akkor, ha lehetek oly merész, mikor is hallottuk vagy láttuk utoljára a mi doktor barátunkat?

Ez volt az a kérdés, amelyre éjjel és nappal készítettem magam az utóbbi öt hét folyamán.

De nem feleltem neki. Még nem. Elhatároztam, hogy nem veszem föl a vallatási tempóját. Ráérős hangot ütöttem meg, amely jobban illett a kandalló melletti, közös melegedéshez.

– Ami azt illeti, amit maga mond, mármint hogy nem volt társa – vetettem ellen.

– Igen, uram?

– De az ég szereimére – nevettem –, Larrynek mindig volt valakije!

Luck félbeszakított. Gorombán. Ez vagy állt, vagy rohant, nem ismert átmenetet.

– Úgy érti, nője? – bökte oda.

– Amióta én ismerem, falkaszám tartotta őket – válaszoltam, – Ne mondják, hogy nőtlenséget fogadott öreg korára!

Bryant latra tette szavaimat.

– Ez volt a híre, ami nála is előbb ért ide Bath-be, Mr. Cranmer úr! De az igazság, úgy találjuk, némileg más, nem igaz, Oliver? – Luck nézett tovább vasvilla szemmel a tűzbe. – Alaposan kifaggattuk a szállásadónőjét, és kifaggattuk az egyetemi kollégákat is. Bizalmasan. Nem akartunk felbolydulást kelteni. – Mély lélegzetet vett, én pedig azon töprengtem, mennyit kölcsönözhetett ehhez1 a gyászhuszári modorhoz érthetetlenül sikeres tévés alteregóitól. – Hogy az elején kezdjük, közvetlenül azután, hogy elfoglalta bath-i állását, egészen olyan volt, ahogy mondja. Megvoltak a törzskocsmái, megnézett minden csinos diáklányt, akik közül, úgy tűnik, nem egyet levett a lábáról. Mindazonáltal fokozatosan kitetszik itt a változás. Megkomolyodik. Egyáltalán nem jár már bulikra. Számos estét tölt az albérletén kívül. Néha egész éjszakát. Kevesebbet iszik. A megszelídült szó kívánkozna ide. A céltudatos lenne a másik. Némi titokzatosság tapasztalható a doktor új keletű szokásaiban, amit mi, vulgárisán szólva, nem tudunk hová tenni.

Szakértelemnek hívják, gondoltam. – Talán mégiscsak felnőtt végre – vetettem oda fesztelenül, de nyilván több átéléssel, mint akartam, mert Luck felém fordítottá hosszú fejét, és rám meredt, miközben nyakának inai vörösben és narancsban játszottak.

– Egyetlen alkalmi látogatója az utóbbi tizenkét hónapban, akiről tudomásunk van, egy Professzornak nevezett külföldi úriember – folytatta Bryant. – Hogy hol professzál és mit, azt csak találgathatjuk. A Professzor sohasem maradt sokáig, úgy tűnik, mindig váratlanul állított be, de a doktor mindig örömmel fogadta. Konyhakész curryt fogyasztottak egy rekesz sörrel, nem tartózkodtak a whiskytől, és hallhatóan nevettek. A Professzor, ha hihetünk forrásunknak,, nyilvánvalóan szellemes ember volt a maga nemében.

A díványon aludt, és másnap elment. Csak könnyű neszesszert hozott magával. Úgy járt, mint a macska, mondja forrásunk. A szállásadó hölgy sose hallotta a nevét, mindig csak Professzornak szólították. Valami nagyon külföldi nyelven beszéltek a doktorral, gyakran késő éjszakáig.

Bólintottam, igyekezvén, hogy udvariasan érdeklődőnek látsszak, ne megigézettnek.

– Nem oroszul, mert azt a szállásadó hölgy felismerte volna. Boldogult férje tengerésztiszt volt, aki elvégzett egy orosz kurzust, úgyhogy tudja, milyen hangzása van az orosznak. Utánanéztünk az egyetemen. Egyetlen hivatalos vendégre sem illik a leírás. A Professzor magánemberként jött, és ugyanúgy távozott.

A Hampstead Heath-en sétálok, öt éve, mellettem Larry. Túl gyorsan megyünk. Ha együtt vagyunk, mindig sietünk. A londoni parkokban, vagy amikor hétvégeken elvonulunk az Iroda norfolki biztonságos házába, úgy gyalogolunk, mint két atléta, aki még szabadidejében is versenyez egymással.

– Csecsejev curryhívő lett – jelenti Larry. – Hat istenverte hónapja hajtogatja, hogy a birka az birka, mártással enni dekadencia. Tegnap este meg az Indiai Alkirályban behabzsol egy csirke vindálut, és megtalálja Istent.

– Külsőre alacsony, robusztus személy – mondta éppen Bryant. – A szállásadó hölgy szerint negyvenes évei végén jár, hátrafésült, fekete haj. Pakompart, dús harcsabajusz. Általában pilótadzsekit és bakancsot visel. A bőre barnás, de még mindig fehér, mondja a szállásadó hölgy. Ragyás. Mintha himlője lett volna. Száraz humor, sok sziporka. Nem olyan, mint azok a professzorok, akiket a szállásadó hölgy ismer. Dereng valami?

– Attól tartok, nem – mondtam. Nem voltam hajlandó ablakot nyitni semmiféle derengésnek – pontosabban szólva vakító világosságnak.

– Egészen odáig ment, hogy ragyogónak nevezte, mármint a szállásadó hölgy, ugye, Olivér? Még gondoltuk is, hogy csak nincs beleesve?

Válasz helyett Luck hirtelen engem szólított meg.

– Pontosan milyen nyelveket beszél Pettifer az oroszon kívül?

– Pontosan nem tudom – ez nem tetszett neki –, de szlavista. A nyelvekben erős, főleg a kisebbségi nyelvekben. Mindig az volt az érzésem, hogy csak úgy ragadnak rá. Azt hiszem, van benne valami nyelvész véna is. Megvan hozzá az érzéke.

– Mint magának.

– Nekem szorgalmam van.

– És Pettifernek nincs?

– Nincs rá szüksége, már mondtam. Érzéke van hozzá.

– Tudomása szerint mikor utazott Pettifer utoljára külföldre?

– Utazott? Egek ura, hiszen örökösen utazott. Ez volt a szenvedélye. Minél rusnyább volt egy hely, ő annál jobban élvezte.

– Mikor ment utoljára?

Szeptember tizennyolcadikán, gondoltam. Mikor máskor? Az utolsó alkalom, az utolsó titkos találkozó, a legeslegutolsó nevetés. – Hogy mikor utazott utoljára, úgy érti? – kérdeztem. – Attól tartok, erről valóban nincsen fogalmam. Ha megkockáztatnék egy feltételezést, egyszerűen félrevezetném magukat. Nem tudják ellenőrizni a repülőgépek utaslistáit meg a többi ilyesmit? Én azt hittem, mostanában már számítógépesítik az ilyen adatokat.

Luck Bryantre pillantott, Bryant énrám, a türelem húrját feszítő mosollyal.

– Nos hát, Mr. Cranmer úr, ha netán visszatérhetnék eredeti kérdésemhez! – szolt gyilkos udvariassággal. – itt kétségkívül a mikor a probléma. És nagyon kedves lenne öntől, ha végre fellebbentené előttünk a titok fátylát, és elárulná, mikor érintkezett utoljára az eltűnt személlyel.

Másodjára szakadt föl majdnem az igazság. Érintkeztem?, akartam mondani. Érintkeztem, Mr. Bryant? Öt hete, szeptember tizennyolcadikán a Priddy Poolnál, Mr. Bryant! Olyan mértékben érintkeztem, amit maga el se tudna képzelni!

– Úgy hiszem, valamivel azután kellett lennie, hogy az egyetem állandó munkát kínált neki – válaszoltam. – Ujjongott. Torkig volt már a rövid távú előadói szerződésekkel és a bértollnoksággal. Bath azt a biztonságot kínálta, amit keresett. Két kézzel kapott rajta.

– És? – kérdezte Luck, aki erénynek hitte a bárdolatlanságot.

– És írt nekem. Szenvedélyesen szeretett levelet írni. Ez volt az utolsó érintkezésünk.

– És pontosan mit írt? – kérdezte Luck.

Azt, hogy a bath-i egyetem pontosan olyan, mint akkor, amikor először vittem oda: szürke, istentelenül hideg és macskahúgy-szagú, vágtam vissza gondolatban, hogy megint feltolult bennem az igazság. Azt, hogy elevenen rothad el abban a világban, ahol nincs semmiféle hit. Azt, hogy a bath-i egyetem maga a Lubjanka, csak itt nem szoktak nevetni, és ezért, mint minden másért, személy szerint engem hibáztat. Aláírás: Larry.

– Azt, hogy megkapta a hivatalos véglegesítést, hogy nem tud hová lenni az örömtől, és osztozzunk mi is a boldogságában – feleltem jámboran.

– Pontosan mikor volt ez?

– Attól tartok, hogy dátumokban, mint ezt már többször jeleztem, nem vagyok valami jó. Hacsak nem a borok évjáratairól van szó.

– Megvan magának ez a levél?

– Nem szoktam eltenni régi leveleket.

– De maga válaszolt neki.

– Azonnal. Magánlevélre mindig azonnal válaszolok. Nem bírom a restanciát.

– Gondolom, ez a köztisztviselői beidegződés.

– Gondolom, igen.

– De most már visszavonult.

– Minden vagyok, csak visszavonult nem, köszönöm érdeklődését, Mr. Luck, soha életemben nem volt ennyi dolgom.

Most Bryant vette át a szót, mosolygósan, bajuszosan, hegesen.

– Gondolom, ezzel változatos és hasznos közösségi tevékenységére akar utalni. Azt mondják, Mr. Cranmer úr valóságos szent ezen a fertályon.

– Nem a fertályon, a faluban – feleltem higgadtan.

– Megmentette a templomukat. Segíti az időseket. Vidéki hétvégét szervez a hátrányos helyzetű városi gyerekeknek. Megnyitja házát és birtokát a köznépnek, a helyi kórház javára. Le voltam nyűgözve, nem igaz, Olivér?

– De, nagyon – mondta Luck.

– Szóval, félretéve szenvedélyes levelezésünket, mikor is volt az utolsó alkalom, amikor szemtől szembe találkoztunk a doktorral, uram? – foglalta össze Bryant.

Tétováztam. Szándékosan.

– Három hónapja? Négy? Öt? – Őrá bíztam, hogy válasszon.

– Hol, uram? Honeybrookban?

– Volt itt, igen.

– Milyen gyakran, elmondaná?

– Ó, istenem... Larryt nem szokta jegyezni az ember. Beállít, adok neki egy tojást a konyhában, kirúgom – az utolsó pár évben, mondjuk, fél tucatszor. Mondjuk nyolcszor.

– És legutoljára, uram?

– Hadd gondolkozzam! Júliusban, valószínűleg. Elhatároztuk, hogy jó előre kisikáljuk az erjesztőkádakat. Legjobban úgy lehet megszabadulni Larrytól, ha munkára fogja az ember. Sikált vagy egy óráig, evett egy kis sajtos kenyeret, megivott négy gines tonikot, aztán elpályázott.

– Tehát júliusban – mondta Bryant.

– Ahogy mondtam. Júliusban.

– Dátumra emlékszik egyáltalán? Hogy mondjuk, melyik napja volt a hétnek? Esetleg hétvégén volt?

– Igen, annak kellett lennie.

– Miért?

– Akkor nincs személyzet.

– Mintha többes szám első személyt használt volna, uram.

– Pár lakótelepi gyerek be szokott segíteni óránként egy fontért – feleltem, ismét gondosan kerülve, hogy szóba hozzam Emmát.

– És most július közepéről van szó, vagy az elejéről, vagy inkább a végéről?

– A közepéről. Annak kellett lennie. – Felálltam, talán, hogy mutassam, mennyire laza vagyok, és látványosan tanulmányoztam egy üvegfúvó naptárját, amelyet Emma akasztott a telefon mellé. – Ez az. Madeline néni, tizenkettedikétől tizenkilencedikéig. Egy vénséges-vén nagynéném volt itt nálam. Larrynek azon a hétvégén kellett benéznie. Lyukat beszélt a néni oldalába.

Madeline nénit húsz éve nem láttam. De ha már tanúkat óhajtanak, akkor inkább szálljanak rá Madeline nénire, mint Emmára.

– Mármost azt is mondják, Mr. Cranmer – folytatta ravaszkásan Bryant –, hogy dr. Pettifer elég bőségesen használta a telefont.

Üde kacajt hallattam. Újabb aknás terepre értünk, minden magabiztosságra szükségem volt, amit össze tudtam szedni.

– Azt meghiszem, hogy mondják. Meg is van rá az okuk.

– Most már eszébe jut valami, igaz, uram?

– Hát istenem, jut. Volt, amikor Larry pokollá tudta tenni az ember életét a telefonnal. Éjjel-nappal minden órában egy hívás. Nem pikkelésből; ilyenkor az egész telefonregiszterét végighívta.

Megint nevettem, és Bryant velem nevetett, Luck pedig, a puritán, a lángokon borongott.

– Mindenkinek van ilyen ismerőse, nem igaz, uram? – mondta Bryant. – Akik így pertraktálják a drámáikat, már ne vegye sértésnek. Csinálnak maguknak valami zűrt, hogy például összevesztek a barátjukkal vagy a barátnőjükkel, vagy megvegyék-e azt a cuki házat, amit most láttak a busz emeletéről, és nem nyugszanak, amíg fel nem tálalják valakinek. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, az én feleségem direkt vonzza őket. Nekem magamnak nincs hozzájuk türelmem. Dr, Pettifer mikor állt elő utoljára ilyennel, uram?

– Milyennel?

– Drámával, uram, Hogy úgy mondjam, kiborulással.

– Ó, réges-rég!

– Hónapokkal ezelőtt?

Megint úgy tettem, mintha emlékeimben kotorásznék. Két aranyszabálya van a kihallgatásnak, és én már megszegtem mindkettőt. Az egyik, hogy sose mondj el önként felesleges részleteket. A másik, hogy sose hazudj direktben, ha nem vagy képes végig kitartani mellette.

– Talán ha leírhatná nekünk a dráma természetét, uram, akkor esetleg datálhatnánk, nemdebár? – pendítette meg, olyan hangon, mintha társasjátékot javasolna.

Égető dilemma előtt álltam. Előző életemben az volt a közfelfogás, hogy velünk ellentétben a rendőrség csekély mértékben használ mikrofonokat és telefonlehallgatókat. Diszkrét nyomozásaik szitkozódó szomszédokra, kereskedőkre és bankárokra korlátozódtak, de megtorpantak a mi magánterületünk, az elektronikus figyelés határán. Mi legalábbis így gondoltuk. Elhatároztam, hogy a régmúltban keresek menedéket.

– Amennyire emlékszem, az az alkalom volt, amikor Larry valami nyilvános búcsúfélét mondott a balos szocializmusnak, és azt kívánta, hogy ebben a barátai is vegyenek részt – mondtam.

Luck, aki még mindig a tűz mellett ült, arcára fektette hosszú kezét, mintha ideges fájdalmat zsongítana.

– Az orosz szocializmusról beszélünk? – kérdezte savanyú hangján.

– Amelyikről óhajtja. Larry deradikalizálta magát – ezzel a szóval mondta –, és szüksége volt a barátaira mint nézőközönségre.

– Mármost mikor volt ez pontosan, Mr. Cranmer úr? – kérdezte Bryant a másik oldalamról.

– Pár éve. Régebben. Akkor, amikor takarított a háza táján, mielőtt megpályázta volna az egyetemi állást.

– Kilencvenkettő novemberében – mondta Luck.

– Parancsol?

– Ha arra céloz, amikor a doktor nyilvánosan szakított a radikális szocializmussal, akkor az Egy kísérlet halála című cikkéről beszélünk, amelyet kilencvenkettő novemberében közölt a Szocialista Szemle. Elhatározásával kapcsolatban a doktor elemezte azt a jelenséget, amelyet ő az orosz terjeszkedési politika titkos folyamatának nevezett, függetlenül attól, hogy cári, kommunista, vagy mint most, föderalista lobogó alatt történik-e. Ugyanakkor hivatkozott a Nyugat új keletű erkölcsi ortodoxiájára, amelyet a kommunista társadalmi tanítás korai szakaszához hasonlónak tartott, annak alapvető idealizmusa nélkül. Egy-két balos egyetemi kollégája elég rendes árulásnak minősítette azt a cikket. És maga?

– Nekem nem volt véleményem róla.

– Megvitatta vele?

– Nem. Gratuláltam neki.

– Miért?

– Mert ezt akarta.

– Maga mindig azt mondja az embereknek, amit akarnak?

– Ha jó képet kell vágnom valakihez, aki már nagyon untat, és szeretnék áttérni más témára, akkor valószínűleg ezt teszem, Mr. Luck – mondtam, és lopva az üvegharang alatti francia órára pillantottam. Luckot azonban nem lehetett olyan könnyen zavarba hozni.

– 1992 novembere, amikor Pettifer megírta ezt a híres cikket, gondolom, körülbelül ugyanaz az idő, amikor maga is visszavonult attól, amivel Londonban foglalkozott.

Nem tetszett, hogy Luck párhuzamot von kettőnk élete között, és utáltam ellentmondást nem tűrő hangját.

– Valószínűleg.

– Maga helyeselte, hogy Pettifer szakított a szocializmussal?

– Netán azt kérdezi, milyen politikai nézeteket vallok, Mr. Luck?

– Én csak arra gondoltam, hogy kicsit kockázatos lehetett magának ilyen ismeretség a hidegháború alatt. Lévén maga akkor köztisztviselő volt, ő pedig, ahogy maga mondotta ebben a pillanatban, forradalmár szocialista.

– Sohasem titkoltam, hogy ismerem dr. Pettifert. Az nem bűn, hogy együtt jártunk egyetemre vagy ugyanabban az iskolában tanultunk, noha ön másképp látszik gondolni. A hivatalomban bizonyosan sohasem jelentett problémát.

– Maga találkozott valaha Pettifer valamelyik barátjával a béketáborból? Valamelyik orosszal, lengyellel, csehvel, és a többi, akikkel együtt lógott?

Ülök Shepherd Market-i biztonságos házunk emeleti szobájában, a búcsúpoharat ürítjük Vologya Zorin (gazdasági) tanácsossal, aki valójában a modernizált orosz hírszerzés londoni vezető rezidense. Ez az utolsó félhivatalos találkozásunk. Három héten belül elhagyom a titkok világát és minden machinációit. Zorin titkos ezredese, deres vén csatalova a hidegháborúnak. Ha tőle búcsúzom, annyi, mintha a múltamtól búcsúznék.

– Nos tehát, mit fog kezdeni hátralevő életével, Timothy barátom? – kérdezi Zorin.

– Visszavonulok – felelem. – Rousseau leszek. Hátat fordítok a nagy eszméknek, művelem a kertemet, és kicsiny környezetemben jótékonykodom.

– Berlini falat fog építeni maga köré?

– Sajnos, Vologya, falam már van. Bob nagybátyám körülfalazott tizennyolcadik századi kertbe telepítette a szőlőjét. Igazi dércsapda és táptalaja minden nyavalyának.

– Nem, dr. Pettifer sohasem mutatott be nekik – válaszolom.

– Beszélt róluk magának? Kik voltak? Meddig jutott velük Pettifer? Milyen üzleteket ütöttek nyélbe? Kölcsönös szívességek meg hasonlók.

– Üzleteket? Ugyan, dehogy!

– Üzleteket. Kölcsönös szívességeket. Tranzakciókat – folytatta Luck fenyegető nyomatékkal.

– Fogalmam sincs, miről beszél. Nem, semmi ilyesmit nem beszélt meg velem. Nem, nem tudom, mit műveltek. Leginkább a cserebogár halhatatlanságáról értekezhettek. Megváltották három butykos után a világot.

– Maga nem kedveli Pettifert, ugye?

– Nem kedvelem és nem utálom, Mr. Luck! Nem vagyok az az ítélkező alkat, aminek ön tűnik lenni. Pettifer régi ismerősöm. Kis adagokban mulatságos. Én mindig így tekintettem.

– Volt valaha komoly nézeteltérésük?

– Se komoly nézeteltérés, se komoly barátság.

– Felajánlotta-e valaha Pettifer, hogy cserébe valami szívességféléért beavatja valamilyen akcióba? Hiszen maga köztisztviselő. Vagy legalábbis az volt. Például egy kis útegyengetés, valami figyelmeztetés vagy ajánlásféle, amit maga el tudna neki intézni.

Ha Luck fel akart bőszíteni, akkor ritka mód értett hozzá.

– Ez a sugalmazás teljességgel tisztességtelen! – vágtam rá. – Ennyi erővel én is kérdezhetném, hogy elfogad-e kenőpénzt.

Bryant újfent a segítségemre sietett, idegtépőnek szánt otrombasággal.

– Bocsásson meg neki, Mr. Cranmer úr, Oliver még olyan fiatal – tette össze gúnyos rimánkodással a kezét. – Mr. Cranmer úr, kérem! – ha lehetne, uram...

– Igen, Mr. Bryant?

– Azt hiszem, megint elcsapongtunk kicsit, uram. Úgy veszem észre, ugyancsak ért hozzá valaki. Az egyik percben még a telefonról van szó, a következőben arra kapok észbe, hogy egy kétéves históriáról. De mi van a mával, uram? Mikor beszélt legutóbb telefonon dr. Pettiferrel? Mindegy, miről, csak mondja meg, mikor. Én ezt szeretném tudni, és kezdem azt hinni, hogy ön valamilyen okból nem óhajt egyenes feleletet adni, és ettől lett az imént kissé harapós a mi ifjú Oliverünk, Tehát, uram?

– Hadd gondolkodjam!

– Csak a legnagyobb nyugalommal, uram!

– Ez is olyan, mint a látogatásai. Valahogy kimegy az ember fejéből. Mindig akkor telefonál, amikor éppen nyakig vagyunk valamiben. – Például a szeretkezésben, azokban a napokban, amikor még szeretkeztünk Emmával. – Hogy, olvastam-e ezt és ezt a cikket az újságban, hogy láttam-e a tévében, milyen pofátlanul hazudozott erről és erről az a hatökör ikszipszilon? Ez szokott történni az iskolai barátságokkal. Ami huszonöt éve bájos volt, az ma dühítő. Az ember felnő, de a barátai nem. Én alkalmazkodom, ők ugyanolyanok maradnak. Először vén gyerek lesz belőlük, aztán dögunalom. Az ember ilyenkor kikapcsol.

Luck fenyegető nézése semmivel se tetszett jobban, mint Bryant bajszos vigyora.

– Apropó kikapcsol, uram – mondta Bryant –, ezen szó szerinti kikapcsolást kell érteni? A telefonunk kikapcsolását? Kihúztuk a konnektorból? Mert én azt hiszem, ezt műveltük augusztus elsején, Mr. Cranmer úr, és három teljes héten át nem is létesítettünk kapcsolatot a világgal, amikor is új számot kaptunk.

Készülhettem erre, mert gyorsan visszavágtam mindkettejüknek.

– Bryant felügyelő, Luck őrmester, azt hiszem, ez már több az elégnél. Az egyik percben eltűnt személy után nyomoznak. A következőben mindenféle ide nem tartozó badarságot firtatnak, hogy voltak-e erkölcstelen kapcsolataim köztisztviselő koromban, mik a politikai nézeteim, megbízhatatlan elem vagyok-e, és miért nem szerepelek a telefonkönyvben.

– És miért nem? – kérdezte Luck.

– Mert zaklattak.

– Ki?

– Senki, aki a legcsekélyebb jelentőséggel bírna az ön számára.

Most Bryanten volt a sor.

– És ha ez volt a helyzet, uram, akkor miért nem lépett kapcsolatba a rendőrséggel? Ilyen szerény ibolya? Rendkívül készségesen nyújtottunk volna segítséget úgy a fenyegető, mint a trágárkodó telefonbetyárokkal szemben. Természetesen együttműködve a Brit Távbeszélővel. Nem kellett volna három hétre elvágnia magát a világtól.

– A kifogásolt hívások nem voltak sem fenyegetőek, sem trágárak.

– Úgy? Akkor hát milyenek voltak, ha meg nem sértem, uram?

– Az nem magukra tartozott. Most se tartozik. – Hozzátettem még egy indokot, holott egy is elég lett volna: – Egyébként is három hét telefon nélkül kész pihenőkúra.

Bryant a belső zsebében kotorászott. Előhalászott egy fekete noteszt, lehúzta róla a gumigyűrűt, és a térdére téve komótosan fellapozta.

– Csak hát lássa, uram, én és ez az Oliver itt alaposan áttanulmányoztuk a doktor telefonjait, egész bathi tartózkodására visszamenőleg – magyarázta. – Óriási szerencsénkre a doktornak nagyon skót szállásadó hölgye és ikertelefonja van. A hölgy minden kimenő hívást mért és följegyzett. Még a férje, a boldogult parancsnok kezdte a gyakorlatot, Mrs. Macarthur csak folytatja.

Megnyálazta a hüvelykujját, és lapozott.

– Bejövő hívása rengeteg volt a doktornak: a hangból ítélve sok igen távoli helyekről, és sok olyan, ami a közepén megszakadt. A doktor elég gyakran beszélt azon a nyelven, amit a szállásadó hölgy nem tud hová tenni. De a kimenő hívás, az már más. Kimenő hívásoknál, Mrs. Macarthur szerint egészen augusztus elsejéig, maga volt a doktor kedvence. Csak májusban és júniusban hat órát és húsz percet beszélt magával. Szünetet tartott, de még mindig nem vágtam közbe. Lehetetlen lapokkal próbáltam játszani és veszítettem. Sipistáskodtam, blöfföltem, reméltem, hogy betömhetem a szájukat féligazságokkal. De ilyen összehangolt támadás ellen védtelen voltam. Bűnbakot keresve rábukkantam az Irodára. Ha azok a bolondok az Irodánál tudtak Larry eltűnéséről, miért nem figyelmeztettek előre? Tudniuk kell, hogy Larryt a rendőrség keresi! Miért nem állították le őket? És ha nem állíthatták le őket, miért hagyják, hogy itt lógjak a levegőben tudatlanul?

 

 

Utolsó találkozásom Jake Merriman személyzeti vezetővel. Berkeley Square-re néző, szőnyeges irodájában ül, teasüteményt tördelve siránkozik a Történelem Kerekén. Merriman olyan régóta játssza az angol mesügét, hogy már sem ő, sem más nem tudja, menynyi ebből a valódi.

– Hát befejezted a munkádat, Tim, öreg fiú – nyafogja elnyújtott fahangon. – Végigjártad korod golgotáját. Ki más tehetett volna nálad többet?

Valóban kicsoda, mondom én, de Merrimannek csak a tulajdon ironizálására van füle.

– Itt volt, gonosz volt, te orrba-szájba kikémlelted, most pedig vége. Bár azért, mert mi győztünk, még nem mondhatjuk, hogy nem volt értelme a harcnak, igaz? Sokkal jobb azt mondani, hogy hurrá, megraktuk őket, a komcsi kutya meghala és eltemetteték, gyerünk a következő buliba. – Kiszorít magából egy vidor kis nyihogást, tovább felez egy fél teasüteményt, és belemartja a törmelék csúcsát a kávéjába.

– De engem nem hívnak a következő buliba, ugye? – mondom.

Merriman sohasem maga mondja meg a rossz hírt. Jobb szereti belőled kisajtolni.

– Hát nem hinném, hogy igen, Tim – hagyja rám, és résztvevően félrehajtja húsos fejét. – Szerintem huszonöt év eléggé meghatározza a gondolkodást, nem? Én azt hittem, neked is az lesz a véleményed, hogy leszolgáltad az idődet, ideje átmenni más legelőre. Végül is nem vagy szegény ember. Van szép vidéki házad és egy kis pénzmagod is. Drága Robert nagybátyád volt olyan kedves jobblétre szenderülni, ami több, mint amit a legtöbb gazdag nagybácsiról el lehet mondani. Mi lehet ennél jobb?

Az irodai mondás szerint Merrimannel tanácsos vigyázni, nehogy magunk mondjunk fel félreértésből, még mielőtt ő tenne lapátra bennünket.

– Nem hinném, hogy olyan öreg vagyok, akit nem lehetne újra bevetni – mondom.

– A hidegháború negyvenhét éves obsitosait nem használják fel újra, Tim. Túlságosan rendesek vagytok, túl sok szabályra kell tekintettel lenni. Megmondod majd Pettifernek, ugye? Jobb, ha tőled hallja.

– Pontosan mit mondjak meg neki?

– Hát gondolom, ugyanazt, amit én neked most. Csak nem gondolod, hogy őt kellene bedobni a terroristák ellen? Tudod te, mibe kerül nekem Pettifer? Egyedül csak a honoráriuma? A kiadásairól már nem is szólva, ami egy vicc.

– Mivel az én osztályom dolga a kifizetés, tudom.

– Nohát, minek tovább fizetni? A csuda vigye el, ha arra próbálsz rávenni egy pasast, hogy a Bagdadi Testvériségbe lépjen be a kedvedért vagy akármiért, akkor minden mozgósítható fillérre szükséged van. A Pettifereknek nincs helyük ebben a világban, és ezt neked is be kell látnod.

Szokásom szerint későn kezdek kijönni a béketűrésből.

– Az utolsó felülvizsgálatnál a Legfelső Emelet nem ezt határozta Pettiferről! Mindenki egyetértett abban, hogy várunk, és meglátjuk, kiagyalt-e neki Moszkva valami új szerepet.

– Vártunk és beleuntunk. – Odacsúsztat az asztalon egy kivágást a Guardianből. – Pettifemek függenie kell, különben összezavarodik. Beszélj a leszerelőkkel! A bath-i egyetem olyan nyelvészt keres, aki – hát ez a legnagyobb fából vaskarika – ért valami globális biztonság nevű izéhez is. Időszakos, de lehet belőle véglegesítés is. A nagyfőnökük valamikor irodista volt, és jó szándékú ember, feltéve, ha Pettifer meghúzza magát. Én nem is tudtam, hogy Bath-ben egyetem is van – teszi hozzá duzzogva, mint akinek sose mondanak semmit. – Biztos valami unalmas műszaki főiskola.

 

 

A legrosszabb pillanata húszvalahány éves közös ügynöki életünknek. Úgy volt megírva, hogy dombtetőkön parkoló autókban üljünk. Jelenleg egy pihenőben tartózkodunk, Bath környékén, egy domb tetején. Larry mellettem ül, a tenyerébe temetett arccal. A fák fölött látni az imént felderített egyetem szürke körvonalait és baljós jelzőoszlopait, a két kémény koszos vascsövét.

– Hát most miben hiszünk, Timbo? A sherryben a dékánnál és a natúr fenyőfa garnitúrában?

– Nevezd békének, amelyért harcoltál – javasolom siralmasan.

Hallgat, ami – mint mindig – rosszabb a szitkozódásnál. Kinyújtja a két kezét, de a szabad levegő helyett a kocsi tetejét találja.

– Biztos kikötő – mondom. – Félévet átunatkozol, a másik félévben azt teszel, amit akarsz. Ez messze jobb, mint ami az átlagnak jut.

– Nem vagyok háziasítható, Timbo!

– Senki se kérte, hogy az légy!

– Nem akarok biztos kikötőt! Sose akartam! Pokolba a biztos kikötőkkel! Pokolba a pangással! Pokolba a dékánokkal, a járadékkal és a vasárnapi kocsimosással! Pokolba veled is!

– Pokolba a történelemmel, pokolba az Irodával, pokolba az élettel és pokolba az öregedéssel! – javaslom, bővítve a választékot.

De nem tagadhatom, gombóc van a torkomban. Legszívesebben rátenném a kezem reszkető, verejtéktől forró vállára, csak nekünk nem szokásunk megérinteni egymást.

– Figyelj! – mondom. – Ide figyelsz? Ötven kilométerre leszel Honeybrooktól. Minden vasárnap átjöhetsz ebédelni-teázni, és elmondhatod, milyen rohadt a világ.

Soha életemben nem fogtam ennyire mellé meghívással

 

 

Bryant az arca elé tartott noteszébe beszélt, miközben Larry telefonjainak listájával ingerelt.

– Úgy látom, szerepel itt a bejövő hívások között Mr. Cranmer úr is, nem csupán csak furcsa külföldiek. Művelt úriember, mindig nagyon udvarias, inkább BBC, mint ember, így írja le magát a szállásadó hölgy. Én is pontosan így irnám le, már meg ne sértődjék. – Megnyálazta az ujját, és vidoran lapozott egyet. – Aztán egyszer csak hátat fordít, és úgy otthagyja a doktort, mint Szent Pál az oláhokat. Nohát, nohát! Se bemenő telefon, se kimenő telefon, teljes három héten át. Úgy is mondhatnánk, rádiócsend. Becsapta az orra előtt az ajtót, úgy bizony, Mr. Cranmer úr, és én és ez az Oliver itt mind azon törtük a fejünket, miért tette. Azon törtük a fejünket, mi történhetett, mielőtt kivágta a doktort, és minek vetett véget vele. Nem igaz, Oliver?

Még mindig mosolygott. Akkor is mosolygott volna, ha a szeme láttára húznak fel az akasztófára. Én pedig hálás voltam, hogy rajta tölthetem ki Merriman iránti dühömet.

– Felügyelő! – kezdtem, hogy egyre jobban belelendüljek: – Maguk köztisztviselőnek nevezik magukat, ennek ellenére vasárnap, este tízkor, házkutatási parancs és előzetes megbeszélés nélkül vannak olyan pimaszok betörni a házamba, maguk...

Bryan már talpon volt. Kedélyeskedő modorát úgy rázta le, mint kutya a vizet.

– Nagyon kedves volt, uram, és mi valóban túl sokáig igénybe vettük a szíveslátást. Valószínűleg a cseveje miatt feledkeztünk el az időről. – Odadobott a kávézóasztalra egy névjegyet. – Majd hívjon fel, jó, ha előadja magát valami: Pettifer telefonál, ír, beállít magához, esetleg mástól hall hírt róla, aminek a segítségével meghatározhatnánk a doktor tartózkodási helyét... – Le tudtam volna törölni azt a hamiskás mosolyt a szájáról. – Ó, és arra az esetre, ha a doktor felbukkanna, lenne olyan kedves megadni nekünk az új telefonszámát? Előre is köszönjük!

Diktáltam, lefirkantotta. Luck nézegetett.

– Csinos zongora – mondta Luck. Hirtelen túl közel állt hozzám, és túl magas volt.

Nem szóltam semmit.

– Maga zongorázik?

– Tudok valamennyire,

– A felesége nincs itthon?

– Nincs feleségem.

– Akárcsak Pettifemek. Mit is mondott, melyik brancsban volt? Elfelejtettem.

– Nem említettem brancsot.

– Akkor mit dolgozott?

– A pénzügyminisztériumhoz tartoztam.

– Mint nyelvész?

– Nem éppen.

– És nem találta lehangolónak a pénzügyminisztériumot? Megnyirbálni a közkiadásokat, maximálni a béreket, egy fillérrel se többet a kórházaknak? Azt hiszem, engem lelombozott volna. – Megint nem méltattam válaszra. – Kutyát kellene tartania, Mr. Cranmer! Ilyen hely, mint ez, kutya után kiált.

Elült a szél, elállt az eső. A talajszinti ködlepelben őszi máglyaként lobogtak a Peugeot reflektorai.

MÁSODIK FEJEZET

Nem esem könnyen pánikba, de akkor éjszaka inkább hajlottam rá, mint valaha. Melyikünket üldözik? Larryt vagy engem? Vagy mindkettőnket? Mennyit tudtak meg Emmáról? Miért látogatta meg Csecsejev Larryt Bath-ben és mikor, mikor, mikor? Ezek a rendőrök nem valami obskúrus egyetemi tanárt kerestek, aki elbitangolt néhány napra. Ezek nyomon voltak, vért szimatoltak; olyasvalakit hajtottak, aki felkorbácsolta legagresszívebb ösztöneiket.

De hát kinek képzelték Larryt? Az én Larrymet, a mi Larrynket? Mit követett el? Ez az egész beszéd a pénzről, az oroszokról, üzletekről, Csecsejevről, rólam, a szocializmusról, megint rólam... Hogy lehetne Larry bármi, azon kívül, amit mi faragtunk belőle: középosztálybeli téveteg angol forradalmár, örökös másképp gondolkodó, kontár, álmodó, megrögzött elutasító; lusta, szívtelen, szoknyavadász, elkallódott, felemás alkotó, csődtömeg, ahhoz túl okos, hogy ne szedjen ízekre egy filozófiai tételt, ahhoz túl makacs, hogy beérje a selejtessel?

És kinek képzeltek engem, a magányos nyugdíjas tisztviselőt, aki magával társalog idegen nyelveken, bort sajtol, és az irgalmas szamaritánust játssza somerseti szőlejében? Kutyát kellene tartania! Miért feltételezik, hogy csak mert egyedül vagyok, tökéletlen is vagyok? Miért engem hajtanak, csak mert nem tudták elkapni Larryt vagy Csecsejevet? És az én törékeny vagy nem is olyan törékeny Emmám, Honeybrook eltávozott úrnője – vajon soká tart, hogy őt is célba vegyék? Fölmentem. Nem, nem mentem. Rohantam. A telefon az ágyam mellett volt, de ahogy felkaptam a kagylót, megafázottan kellett rádöbbennem, hogy elfelejtettem, milyen számot akartam tárcsázni, ami egész titkos életem legforróbb helyzeteiben sem történt meg velem.

Egyáltalán miért jöttem fel? Tökéletesen működő telefon volt a nappaliban, egy másik a dolgozószobában. Miért rohantam fel? Egy lelkes előadó jutott eszembe a kiképző iskolából, aki az ostromgyűrű áttörésének művészetére oktatott bennünket. Ha az emberek pánikba esnek, mondta, mindig fölfelé igyekeznek. Taposnak a lifthez, lépcsőhöz, bárhová, csak felfelé, ne le. Mire a fiúk bejutnak, az, akinek nem vert gyökeret a lába, mind odafent van a padláson.

Leültem az ágyra, és leejtettem a vállamat, hogy ellazuljon. Körbe-körbe forgattam a fejemet, ahogyan a guru, az öntevékeny masszázs szakértője tanácsolta, akiről valami színes mellékletben olvastam. Nem lett jobb. Átmentem a galérián Emma térfelére, megálltam az ajtaja előtt, és figyeltem, nem is tudom, mire: írógépe kopácsolására, amint a soros Reménytelen Ügynek szenteli magát? Vagy arra vártam, hogy rajongva duruzsoljon a telefonba, amíg félbe nem szakítom? Esetleg népzenére Afrika legsötétebb zugából – Guineából, Timbuktuból? Lenyomtam a kilincset. Be volt zárva. Én zártam be. Megint füleltem, de nem léptem be. A szellemétől féltem? Becsületes, vádló, ártatlan pillantásától, amely azt mondta: ne közelíts, veszélyes vagyok, elrémítettem magamat, most pedig téged rémítgetlek? Visszatérőben a saját térfelemre, megálltam a lépcsőpihenő magas ablakánál, és elnéztem az üvegházak halvány fényében derengő, távoli kerítésfalat.

 

 

Meleg késő nyári vasárnap Honeybrookban. Hat hónapja élünk együtt. A reggel úgy kezdődött, hogy összesimulva álltunk a palackozóban, miközben Cranmer, a nagy borász megmérte az egyik Bob bácsi-féle kétséges választás, a Madeleine Angevine cukortartalmát. A Madeleine ugyanolyan szeszélyes, mint a többi nő, biztosított nagy kacsingatás-bólogatás közepette egy idelátogató francia szakértő: az egyik nap érett és kész, a másikon kiaszott. Óvatosságból nem mesélem el Emmának ezt a szexista analógiát. Tizenhét százalékért imádkozom, de már tizenhat is szüretet ígér. A mesés 1976-os évben Bob bácsi elérte a döbbenetes húsz százalékot, mielőtt még az angol eső befejezte volna, amit az angol darazsak elkezdtek. Emma figyel, amint idegesen tartom a fénybe a refraktométert. – Tizennyolc! – nyilatkoztatom ki végül, olyan hangon, amely méltó egy nagy tábornokhoz a csata előestéjén. Két hét múlva szüretelünk!

Most az elzárt kertben lebzselünk a szőlőtőkék között, mert bemagyaráztuk magunknak, hogy jelenlétünk kedvezően hat a gyümölcsre az érés utolsó szakaszában. Emma a hintaszékben, abban a Watteau-modorban, amilyennek a legszívesebben látom: széles karimájú kalap, hosszú szoknya, blúza kigombolva, hadd süsse a nap, habzóbort szürcsöl, kottát olvas, én pedig nézem őt, és életem végéig nem is óhajtok mást csinálni. Éjszaka szeretkeztünk. Reggel, a cukormérés szertartása után még nagyobbat szeretkeztünk, ami, legalábbis elhitetem magammal, meg is látszik a bőre csillogásán és a tekintete lusta élvetegségén.

– Számításaim szerint, ha értelmes segítséget kapnánk, egy nap alatt végezhetnénk az egésszel – jelentem ki vakmerően.

Lapoz, mosolyog.

– Bob bácsi ott tévedett, hogy a barátait hívta meg. Reménytelen. Tiszta időpocsékolás. Az igazi falusiak egy nap alatt leszüretelnek hat tonnát, de ötöt mindenesetre. Nem mintha nekünk itt több lenne háromnál.

Fölemeli a fejét, mosolyog, de nem szól. Úgy döntök, hogy gyengéden megmosolyogja gazdálkodói ábrándjaimat.

– Szóval úgy számítok, hogy ha megkapnánk Ted Lanxont és a két Toller lányt, és ha Mike Ambry nem szántana, esetleg ha Jack Taplow két kórista fia el tudna szabadulni a templom után, persze cserébe mi is besegítenénk az aratóünnepbe...

Szórakozott kifejezés suhan át fiatal arcán, és attól félek, hogy talán untatom. Összevonja a szemöldökét, keze fölemelkedik, hogy begombolja a blúzt. Megkönnyebbülten jövök rá, hogy csak hangot hallott, amit én nem; muzsikus létére mindent előbb hall meg. Aztán már én is hallom: egy rémes autó zihál és csörömpöl fölfelé a kanyarban. És rögtön tudom, kinek a kocsija. Nem kell sokat várnom, hogy fölismerjem a hangját is, amelyet sohasem emel fel, de nem is olyan halk, hogy ne lehetne meghallani.

– Timbo! Cranmer, a szentségit! Hol a pokolban bujkálsz, haver? Tim!

Azután, mert Larry persze mindig megtalálja az embert, kivágódik a kert kapuja, és ott áll ő, vékonyan, mint az ostorszíj, kétes tisztaságú, fehér ingben, bő, fekete nadrágban, otromba szarvasbőr csizmában, a jobb szemébe lógó, művészies Pettifer-tinccsel. És azt is tudom, hogy majdnem egy év után, amikor már kezdtem azt hinni, hogy nem hallok róla többé, azért jött el, hogy követelje magának az első megígért vasárnapi ebédet.

– Larry! Hát ez fantasztikus! Atyám az égben! – kiáltom. Kezet rázunk, aztán meglepetésemre átölel, művészies borostája szúrja frissen borotvált arcomat. Míg az ügynököm volt, soha nem ölelt át. – Csodálatos! Na végre, hogy átjöttél! Emma, ez Larry. – Most én fogom a karját. Ez az érintés egészen új nekem. – Isten úgy akarta, hogy együtt kerüljünk Winchesterbe, onnan Oxfordba, és azóta sem tudtam megszabadulni tőle. Igaz, Larry?

Ő először mintha képtelen lenne Emmára összpontosítani a tekintetét. Halálsápadt és kissé vad: ez a lubjankai vicsor. A leheletéből ítélve még mindig nem józanodott ki az egész éjszakát betöltő ivászat óta, föltehetőleg az egyetemi portásokkal tivornyázott. A külsején azonban szokás szerint nem látni. A külseje szerint ifjan halálra ítélt, tudós és érzékeny párbajhős. Odaáll Emma elé, és kritikusan hátraszegett fejjel szemügyre veszi. Megdörgöli az állkapcsát ujjai bütykeivel. Mosolyog, csibészes, túlzottan szerény mosollyal. Emma is csibészesen mosolyog, a kalap titokzatos árnyékot borít arca felső részére, amivel ő tökéletesen tisztában is van.

– Hát ez nem igaz! – jelenti ki boldogan Larry. – Ezt a szépséget! Ki légyen ő, Timbo? Hol a manóba lelted?

– Egy légyölő galóca alatt – mondom büszkén, ami, bár nem elégíti ki Larryt, sokkal jobban hangzik, mint hogy „egy hampsteadi csontkovács rendelőjében, egy esős péntek estén.”

Aztán a két mosoly egymásba fonódik, és felragyog: Emmáé csúfondárosan, Larryé, talán mert Emma szépsége miatt nem olyan biztos a fogadtatásban, kevésbé öntudatosan. De akkor is a kölcsönös felismerés mosolya, noha még nem tudja, mit ismer föl.

De én tudom.

Én vagyok az alkuszuk, a közvetítőjük. Én irányítottam Larry keresgélését több mint húsz éven át. Most Emmáét irányítom, oltalmazva attól, amit túl gyakran talált meg régebben, bár esküszik rá, hogy nem akarja megtalálni többé. De ahogy elnézem ezt a két sorsát keresőt, amint felmérik egymást, rádöbbenek, hogy csak ki kellene lépnem a körből, hogy rögtön elfelejtsenek.

– Semmit se tud – mondom határozottan Larrynek, amikor sikerül egyedül kapnom a konyhában. – Visszavonult pénzügyminisztériumi szakértő vagyok. Te pedig te vagy. Kizárólag. Semmi lábjegyzet. Oké?

– Még mindig hazudsz?

– Te nem?

– Dehogynem. Állandóan. Ő kicsoda?

– Hogy érted?

– Mit csinál itt? Kétszer annyi idős vagy, mint ő.

– Te is kétszer annyi idős vagy. Három év híján. Ő a barátnőm. Miért, mit gondoltál, mit csinál?

Fejjel bent van a hűtőszekrényben, mert sajtot keres. Larry mindig éhes. Néha eltűnődöm, mit evett volna évekig, ha nem lett volna az ügynököm. Egy he-(olvashatatlan szöveg) felkelti az érdeklődését.

– Hol az a nyomorult kenyér? Meg egy sör, ha nem haragszol. Először a sör, aztán a szesz.

Megszimatolta Emmát, gondolom, miközben a nyomorult kenyere után matatok. A hangok mondták neki, hogy egy lánnyal élek, és eljött, hogy megnézze magának.

– Láttam ám a múltkor Dianát – mondja azon a szándékoltan nemtörődöm hangon, amelyet a volt feleségemnek tartogat. – Tíz évvel fiatalabbnak látszik. Azt üzeni, hogy szeret.

– Ez új – mondom én.

– Hát nem így, ezekkel a szavakkal, de burkoltan, amilyenek a nagy szerelmek szoktak lenni. Még mindig az a régi ellágyulás van a szemében, valahányszor szóba kerül a neved.

Mindeddig Diana volt a végső, titkos fegyvere. Amikor feleségül vettem, Larry azt sem tudta, hogyan tegye nevetségessé, most viszont tüntetően testvéri gyengédséget táplál iránta, amit kirakatba is tesz, ha úgy gondolja, hogy zavarba tud hozni vele.

– Hogy hallottam-e róla? – zúdul fel Emma aznap este, sértetten, hogy egyáltalán ilyet kérdezek. – Drágám, gyermekségem óta ott ülök a nagy Pettifer lábainál. Jó, nem szó szerint. De képletes értelemben ő az isten.

Így hát, mint ez elég gyakran megesik, most megint valami újat tanultam róla. Néhány éve – a bizonytalanság Emma természete, majdnem azt mondtam, védjegye – úgy döntött, nem elég neki többé a puszta zene, ezentúl képezni fogja magát. Szóval ahelyett, hogy elment volna a devoni Alternatív Zenei Fesztiválra – ami, őszintén szólva, Tim, mostanában másból se áll, mint tai-csiből és fűből, magyarázza lenéző mosollyal, amely engem a legkevésbé sem győz meg –, nyáron beleugrott Cambridge-ben egy alapítványi politika és filozófia kurzusba. És ami a radikalizmust illeti, mert én persze azt választottam, Pettifer abszolúte mérvadó volt gyakorlatilag mindenben... – Túlságosan repked a keze. – A „Lázadó Művészek”-re meg a „Materialista Sivatag”-ra gondolok... – Hirtelen mintha kifulladt volna. A címeket helyesen idézte, de mivel ennél többet nem mondott, az a meglehetősen kíméletlen kérdés merül fel bennem, hogy olvasott-e Larrytől vagy csak hallott róla?

Ezek után Larry témáját hallgatólagos egyetértéssel félretesszük. Következő vasárnap kisikáljuk a Truccoló Teutont, és felkészítjük a csatára. Közben egyfolytában Larry förtelmes autójára fülelek, de nem tűnik fel. Harmadik vasárnap azonban, ezúttal francia parasztingben, általunk tetűsátornak keresztelt, viharvert winchesteri szalma zsirardiban, szárnyként lobogó, piros pettyes zsebkendővel, oly biztosan, akár a végzet, és szintúgy bejelentés nélkül lecsap Larry.

– Ez már igen! Hanem ha szüretelsz – figyelmeztetem a szokásosnál valamivel kevesebb nyájassággal –, akkor komolyan szüretelj ám!

És persze úgy szüretel, hogy a nyelve is kilóg, ami tökéletesen rá vall. Ha A-t vársz tőle, akkor B-t mond. Ha B-t vársz tőle, akkor a barátnődet bűvöli. Három hét múlva befejeződik az erjedés, és mi az előszűrés nyitányaként lefejtjük a bort. Addigra már automatikusan három terítéket teszek az asztalra: egyet Cranmernek, egyet Emmának, egyet a képletes értelemben vett istennek, akinek lábainál Emma a gyermeksége óta ott ül.

 

 

Lerohanok a dolgozószobába, és előásom a címlistámat. Merrimannél semmi, de nem is Merrimannél keresem, hanem a Mary kódnévnél, amelyet embergyűlöletből adtam neki. Emmának, ebben bizonyos vagyok, álmában sem jutott volna eszébe, hogy belenézzen a címlistámba. Ha megtette volna, akkor Merriman helyett egy Mary nevű nőt talált volna, akik Chiswickben lakik, és Londonban dolgozik. Larry viszont presztízskérdést csinált belőle, hogy lelkifurdalás nélkül elolvassa a magánleveleket: az enyémeket és a másét. Ki kárhoztathatta volna érte? Ha arra biztatsz valakit, hogy boncolja szét a szíveket, és orozza el a titkaikat, akkor magadnak köszönd, ha sarkon fordul, és megrabolja a titkaidat, és mindenedet, amid van.

– Halló? – Női hang.

– Hat hat kilenc hat? – kérdezem. – Itt Arthur.

Nem a telefonszámát mondtam be, hanem a személyes kódomat. Volt idő, amikor lenyűgöztek az ilyen trükkök.

– Igen, Arthur, mit óhajt? – nyávogta póriasan.

Akkor jutott eszembe, hogy a kódszámomból megállapíthatta, már nem vagyok ügynök. Ezért a merev hanghordozás: a volt tagok eleve bosszúságot jelentenek. Elképzeltem, hogy magas, lóképű, harminc-egynéhány éves, és olyan neve lehet, mint Sheena. Volt idő, amikor a Sheenákat tartottam Anglia gerincének.

– Sidneyvel szeretnék beszélni, kérem – feleltem. – Lehetőleg ebben a pillanatban!

Sidney, az Jake Merriman. Arthur, az Tim Cranmer vagy Timbo. Aki számít, nem használja a saját nevét. Mi jót tett velünk valaha is ez a kosztümös-vadromantikus fecsegés? Mi kárt tett bennünk az örökös titkolózás és rejtőzködés? Nyüszítés. Ping. Titokzatos suhogás, amint számítógép szól számítógéphez, majd Istenhez. Fürdőkádból kizuhogó víz hangja.

– Sidney két perc múlva visszahívja, Arthur! Maradjon ott, ahol van!

Azzal egy kattanással eltűnt.

De hol vagyok én? Honnan fogja tudni Sidney, hol érjen utol? Aztán eszembe jutott, hogy a régi házzal a sürgés-forgásnak és a híváskeresésnek is vége. Telefonszámom nyilván előbb megjelent Sheena képernyőjén, mintsem fölvette volna a kagylót. Biztosan azt is tudta, melyik mellékről beszélek: Cranmer a dolgozószobájában van... Cranmer a seggét vakarja... Cranmer halálosan szerelmes... Cranmer anakronizmus... Cranmer arra gondol, hogy az örökkévalósághoz képest egy pillanat az élet, és azon tűnődik, hol olvasta ezt... Cranmer megint fölveszi a kagylót...

Szünet, majd újabb elektronikus zörejek. Előkészítettem a szövegemet. Előkészítettem a hangomat Közönyösre. Semmi ide nem illő heveskedés, mert azt Merriman nem szereti. Nehogy azt képzelje, hogy egy obsitos megpróbálja visszakönyörögni magát az akolba. Az obsitosok erről hírhedtek. Meghallottam Merrimant, és már kezdtem mentegetőzni, amiért vasárnap este és ilyen későn telefonálok, de őt nem ez érdekelte.

– Most mit hülyülsz a telefonoddal?

– Hogyhogy?

– Péntek este óta próbállak elérni. Megváltoztattad a számodat. Mi az ördögnek nem közölted velünk?

– Azt hittem, megvannak az eszközeitek, hogy kiderítsétek.

– Hétvégén? Viccelsz?

Behunytam a szemem. A brit hírszerzésnek hétfő reggelig kell várnia, hogy megszerezzen egy hiányzó telefonszámot. Próbáld ezt elmondani a következő értelmetlen bizottsági ülésen, amelynek az lenne a célja, hogy hatékonnyá vagy jóváírhatóvá tegye a költségvetésünket!

Merriman azt kérdezte, járt-e nálam a rendőrség.

– Egy Percy Bryant nevű felügyelő és egy Oliver Luck nevű őrmester – válaszoltam. – Ők azt mondták, Bath-ból jöttek, de szerintem az óberhétől.

Csönd, mialatt Merriman a naptárával vagy egy munkatárssal – vagy mit tudom én, az anyjával – konzultált. Az Irodában volt? Vagy a kellemes chiswicki úrilakban, kutyapisiltetésnyire a Temzétől?

– Legkorábban holnap háromra tudlak beszorítani – mondta azon a hangon, amelyet a fogorvosom szokott használni, amikor arra kérik, hogy vegyen föl két aranyfogpótlás közé egy hitvány fogfájást: „Nos, tényleg annyira fáj?” – Gondolom, tudod, hol vagyunk mostanában!? Idetalálsz?

– Mindig megkérdezhetek egy rendőrt – mondtam. Nem találta mulatságosnak.

– A főbejárathoz gyere, és hozd magaddal az útleveledet!

– A micsodámat?

Letette. Nyugalom, parancsoltam magamnak. Nem Zeusszal beszéltél, hanem Jake Merrimannel, aki a legkerekebb nulla a Legfelső Emelet nullái között. Jake-nek az a válság, ha romlott olajbogyót tesznek a száraz martinijébe. Különben is, mi olyan szenzációs Larry eltűnésében? Kizárólag attól van az egész, hogy a rendőrség is beletette a lábát. És a többi eltünedezése? Amikor Oxfordban elhatározta, hogy elővizsga helyett inkább elbiciklizik Delphoiba? Vagy Brightonban, amikor első titkos találkozója lett volna az orosz futárral, ő pedig ehelyett leszopta magát egy csomó rokon lélek társaságában, akiket a Metropole bárjában szedett föl?

 

 

Hajnali három óra. Larry, mint ügynököm, még mindig a szárnybontogatásnál tart. Megint elhagyatott dombtetőn parkolunk, ezúttal Sussexben. Alattunk Brighton fényei, azokon túl a tenger. Az égen félhold, csillagok; olyan, mint egy bölcsőde ablaka.

– Nem látom a célt, Timbo, öreg csatár – tiltakozik Larry, miközben rövidlátó hunyorgással bámul ki a szélvédőn. Sziluettje még mindig fiús, hosszú pilláival, telt ajkával Pán Péterre emlékeztet. Árad belőle a vakmerő bátorság, a fennkölt elrendeltetés, amit imádnak kommunista udvarlói. Nem fogják fel – miként is foghatnák? –, hogy legújabb hódításuk egyetlen pillanat alatt képes a pálfordulásra, ha örökös eseményszomja nem csillapul, és hogy Larry Pettifer akkor se nyugszik, ha összedől a világ. – Rosszul választottál, Timbo! Nem annyira haverre lenne szükséged, hanem inkább egy terűre.

Egyél valamit, Larry!, mondom és a kezébe nyomok egy szelet húsos pitét. Húzd meg még egyszer a citromlével! Ezt a bűnt követem el, valahányszor gyengülni kezd: lekicsinylem az ellenállását, meglobogtatom a kötelesség komor zászlaját. Előadom a szeniori különszámot, mint ahogy az iskolában tettem, amikor Larry még a tiszteletes lázadó fia volt, én pedig Babilon királya.

– Hallasz?

– Hallak.

– Ezt szolgálatnak hívják. Elfelejtetted? Te pucolod a politika csatornáját. A legmocskosabb munka, amit a demokrácia adni tud. Meg fogjuk érteni, ha át akarod ruházni valaki másra.

Hosszú csend. Larry sohasem issza ostobára magát. Néha sokkal tisztábban lát részegen, mint józanon. Én hízelegtem neki, amikor a rögös és meredek úttal kínáltam meg.

– Demokratikusan fogalmazva, Timbo, nem gondolnád, hogy jobban ellennénk piszkos csatornákkal? – kérdi, most demokratikus szabadságaink oltalmazóját játszva.

– Nem gondolom. De ha te így véled, akkor jobb, ha most szólsz, és elmész haza.

Ami talán kissé erős, de még mindig nem teltem el Larryvel: az én teremtményem, az enyémnek kell lennie, akármilyen húrokon kell is játszanom hozzá, hogy megtartsam. Alig néhány hete, hogy a londoni szovjet nagykövetség vezető rezidense, egy állítólag Brod névre hallgató illető hosszas magakelletés után beszervezte ügynökének. Én pedig betegre izgulom magam, ahányszor Larry Brodnál van. El se merem képzelni a lázító gondolatokat, amelyek a benne ásító unalom legyőzésével kecsegtetve, megingathatják szeszélyes, befolyásolható természetét. Azzal küldöm ki a világba, hogy még hívebben térjen meg hozzám, mint ahogy elment. Ez úgy hangzik, akár a tulajdonos ábrándja, ámde bennünket, fiatal bábjátékosokat, arra tanítottak, hogy így bánjunk a bábjainkkal: mint védenceinkkel, második családunkkal, akiket vezetni, támogatni, karbantartani, sarkantyúzni, dédelgetni, betölteni és birtokolni kell.

Így hát Larry figyel rám, és én figyelek magamra. Egészen biztosan annyira meggyőző és megnyugtató vagyok, amennyire lehetséges. Talán ez az oka, hogy Larry elbólint egy pillanatra, mert mintha most ébredne, hirtelen fölkapja verejtékező, fiús fejét.

– Van egy komoly gondom, Timbo – közli merész, magabiztos hangon. – Tényleg állati komoly. Eszméletlenül.

– Meséld el! – mondom nagylelkűen.

De a szívem már a csizmaszárba szállt. Nő, gondolom. Már megint. Terhes, felvágta az ereit, megszökött hazulról, a férje lovaglóostorral keresi Larryt. Kocsi, gondolom. Már megint. Összetörte, ellopta, leparkolta, és elfelejtette, hogy hol. Mindeme problémák legalább egyszer felbukkantak ügynöki közös kurta létünk folyamán, és lehangolt pillanataimban már azon kezdtem tűnődni, megéri-e a fáradságot Larry, amely kérdésen a Legfelső Emelet vállalkozásunknak úgyszólván kezdete óta lovagol.

– Az ártatlanságomról van szó – magyarázza.

– A micsodádról?

Megismétli, szabatosan.

– A mi gondunk, Timbo, az én vak, gyógyíthatatlan, mindenevő ártatlanságom. Nem bírok hátat fordítani az életnek. Szeretem. Szeretem a tényeit és az agyrémeit. Szeretek mindig és mindenkit. Leginkább azt, akivel utoljára beszéltem.

– És mi ennek a folyománya?

– Ennek a folyománya az, hogy nagyon vigyázz, mit kérsz tőlem. Mert én megteszem. Te olyan ékesszóló csirkefogó vagy. Olyan jó fej. Spóroljál, világos? Adagold magad! Ne tarolj le mindig tövig!

Ekkor felém fordul, rám néz, és látom, hogy arcán esővízként folynak a részeg könnyek, de ez nem érzik a hangján, amely most is, mint mindig, tudatosan vidám.

– Úgy értem, neked mindegy, hogy eladod a lelkedet. Neked úgysincs. De mi van az enyémmel?

Hidegen hagy a könyörgése.

– Az oroszok toboroznak balról, jobbról és középről – mondom a tiszta ész hangján, amit a legjobban gyűlöl. – Tökéletesen gátlástalanok és nagyon sikeresek. Ha a hidegháború valaha is forróra fordul, úgy fogunk égni, mint a rongy, hacsak nem verjük meg őket a saját játékukban.

És a taktikám beválik; a várakozással ellentétben, amelyben rajtam kívül mindenki osztozik, Larry nyélbe üti kapcsolatával az elmaradt találkozót, és megint csak az Erény Titkos Védelmezőjének szerepében úgy csinál mindent, mint a kisangyal. Mert a végén – ez volt ifjonti meggyőződésem azokban a napokban –, ha megfelelően irányítom, a tiszteletes fia, vak ártatlanság ide vagy oda, úgyis mindig engedelmesen szolgálni fog.

 

 

Útlevelem az asztal jobb legfelső fiókjában hever. Igazi régi brit iskolából való, kilencvennégy oldalas, kék-arany idegen-ijesztgető, a gyermektelen, meg nem határozott foglalkozású Timothy d’Abell Cranmer nevére, lejár mától hét év múlva, remélhetőleg még tulajdonosa életében.

Hozd magaddal az útleveledet!, mondta Merriman.

Miért? Mit akar, hová menjek? Vagy azt mondta volna a régi barátság jegyében: holnap háromig van időd, hogy elszaladj?

A fülem csengett. A szél sikoltozott, aztán zokogott, majd horkantott. Vihar készülődött. Isten haragja. Tegnap idő előtti hóesés; ma igazi tengeri vihar csapkodja a zsalukat, sivalkodik a csatornában, recsegteti a házat. A dolgozószoba ablakában állva néztem az üvegen végigsuhintó esőcseppeket. Belebámultam a feketeségbe, ahonnan Larry sápadt arca vigyorgott vissza rám, és Larry szép fehér keze kopogtatott az ablakon.

 

 

Szilveszter van, de Emmának megint fáj a háta, és nincs kedve ünnepelni. Visszavonult királyi lakosztályába, és végignyúlt az ágyon. Aki hagyományos szerelmi fészket keresne nálunk, ugyancsak zavarba jönne alvási szokásainktól. A házon belül megvan a térfele Emmának, és megvan nekem, mert így egyeztünk meg azon a napon, amikor hozzám költözött: legyen meg mindenkinek a saját területe, szabadsága, joga a magányra. Ezt Emma kérte, és én megígértem, bár sohasem hittem, hogy szavamon fog. De azt teszi. Még ha a teáját vagy levesét vagy bármi szívvidítót viszek neki, akkor is kopogtatok, és várok, amíg nem szól, hogy bejöhetsz. Ma este, mivel szilveszter van, az első szilveszterünk, szabad lefeküdnöm mellé a padlóra és fognom a kezét, míg a mennyezetet nézve beszélgetünk, Emma sztereójából lantzene szól, Anglia többi része vigad.

– Ez tényleg mindennek a teteje – panaszkodik Emma, igaz, tréfásan, de annyira nem, hogy ne érezhetném a csalódottságát. – Komolyan mondom, még Larry is tudja, mikor van karácsony. Legalább idecsöröghetett volna!

Így hát elmagyarázom neki, és nem először, mennyire utálja Larry a karácsonyt – amióta ismerem, minden karácsonykor azzal fenyegetőzött, hogy áttér az iszlámra –, ezért minden karácsonykor felkerekedik, és elmegy duzzogó-útra, hogy meneküljön az angol fiók-keresztény karácsonyi tivornya borzalmai elől. Vicces képet festek róla, amint beduin arabokkal tevegel barátságtalan sivatagban, de érzem, hogy Emma alig figyel rám.

– Végül is most már nincs olyan hely a világon, ahonnan ne lehetne idecsörögni – mondja szigorúan.

Amiből látható, hogy Larry lett a mi alfánk és ómegánk, kóbor géniuszunk. Életünkben úgyszólván semmi sem történik az ő helybenhagyó bólintása nélkül. Még az idei borunkat is, amely ugyan csak egy év múlva lesz iható, Chateau Larrynek csúfoljuk házon belül.

– Mi épp elég gyakran odacsörgünk neki – panaszkodik Emma. – Komolyan mondom, legalább ideszólhatna, hogy semmi baja.

Igazság szerint ő szokott odacsörögni Larrynek, de sértené a büszkeségét, ha felhívnám a figyelmét erre. Odacsörög neki, hogy épségben hazatért-e, hogy helyes dolog-e mostanában dél-afrikai szőlőt vásárolni, hogy figyelmeztesse, el ne felejtsen ígéretéhez híven elmenni a dékán vacsorájára, illetve józanul és pontosan jelenjen meg a tanári konferencián.

– Talán felszedett valami szép lányt – vélem, több reménnyel, mint Emma el tudná képzelni.

– Akkor miért nem szól? Ha kell, hozza ide a tyúkot! Mi aztán igazán nem fogjuk helyteleníteni, igaz?

– Távol áll tőlünk.

– Egyszerűen utálok belegondolni, hogy egyedül van.

– Karácsonykor.

– Bármikor. Valahányszor kimegy az ajtón, mindig az az érzésem, hogy sose jön vissza. Ő – nem is tudom – valahogy mintha veszélyben forogna.

– Szerintem egyszer észre fogod venni, hogy nem olyan sebezhető, mint gondolod – mondom én, ugyancsak a mennyezetnek.

Nemrég jöttem rá, hogy jobban tudunk beszélgetni, ha nem nézünk egymásra. Talán ez az egyetlen mód, ahogy egyáltalán tudunk beszélgetni.

– Korán ért a csúcsra, ez Larry baja. Az egyetemen briliáns, a való életben csőd. Volt két-három ilyen az én nemzedékemben. Viszont túlélők. Tolvajok, ez még jobb szó.

Nevezd védekezésnek, nevezd valami cudarabb néven: az utóbbi hetekben mindegyre azt kell hallanom, hogy a hosszútűrő, irgalmas szamaritánust játszom, holott lelkem mélyén én vagyok a világ leghitványabb szamaritánusa.

De Isten ma éjszaka megelégelte a kétkulacsosságomat. Mert alighogy ezt mondtam, hallom ám, ha nem is a kakas kukorékolását, de a kopogtatást a földszinti ablakon. De olyan precízen, annyira egy ritmusban Emma lantzenéjével, hogy egy pillanatig azt hiszem, csak a fejemben kopogtak, addig, amíg Emma ki nem tépi kezét a kezemből, mintha megszúrtam volna, ő pedig oldalra fordul, és felül. Larryhoz hasonlóan ő sem kiabál, hanem beszél. Hozzá. Mintha nem én feküdnék mellette, hanem Larry.

– Larry! Te vagy az? Larry!

És odalentről a kopogás után meghallom a selyempuha hangot, amely a nehézkedésnek és a méteres kőfalaknak fittyet hányva képes megtalálni, akárhol rejtőzöl. Persze, ő nem hallotta Emmát. Nem hallhatta. Nem tudhatja, hol vagyunk, egyáltalán itthon vagyunk-e. Igaz, odalent ég egy-két lámpa, de azokat mindig úgy hagyom, hogy elijesszem a betörőket, Sunbeamem pedig nem látható, mert biztonságosan be van zárva a garázsba.

– Hé! Timbo! Emm! Drágáim! Le a felvonóhidat! Itthon vagyok! Nem felejtettétek még el Larry Pettifert, a nagy oskolamestert? Pettifert, a pitifárt? Boldog új évet! Boldog-boldog kutyafülét!

Emmnek keresztelte Emmát, aki nem tiltakozik. Sőt, kezdem azt hinni, hogy különös kitüntetésnek tartja.

 

 

És én? Nekem nincs szerepem a kabaréban? Nem az a dolgom, hogy felvidítsam? Hogy odarohanjak a hálószoba tolóablakához, fellökjem, kihajoljak, és rikoltozzak: – Larry, te vagy, hát megjöttél, egyedül vagy? Figyelj, Emmának vacakol a háta, mindjárt megyek! –, hogy ujjongjak, mert vendégül láthatom legrégibb barátomat szilveszter éjszakáján? Timbo, a kőszikla, aki, mint Larry szereti mondogatni, lehengerelte őt? Hogy leszáguldjak, felkapcsoljam a kinti lámpát, és ajtónyitás közben kikukkantsak a halszemen, hogy lássam sötétségben imbolygó byroni alakját? Hogy széttárjam karjaimat, és ölelkező új szokásunkhoz híven átnyaláboljam kedvenc zöld osztrák esőkabátját, noha bőrig ázott, mert Londontól idáig jobbára autóval jött, amíg a tragacs nem önállósította magát, és bele nem fordult egy árokba, hogy neki egy kocsirakomány részeg aggszűzt kelljen leintenie? Művészi borostája ma este nem egy-, de hatnapos, és valami fölényes izzás árad belőle, ami nem a szesztől van; távoli tájak fénye, villódzása. Igazam volt, gondolom; megint valami heroikus utazáson volt, és most ezzel fog eldicsekedni.

– Fáj a háta? – kérdi. – Emmnek? Túrót! Neki ma éjszaka nem fájhat a háta!

Igaza van.

Larry érkezése varázsütésre meggyógyította Emmát. Éjfélkor úgy kezdi az új napot, mintha soha életében nem lett volna hátfájása. Miközben megeresztem Larry fürdővizét, és öltözőszobámban ide-oda cikázva keresgélek össze neki tiszta zoknit, nadrágot, inget, pulóvert és egy pár házicipőt a rémes szarvasbőr csizma helyett, hallom, amint Emma örömteli határozatlansággal toporog a hálószobájában. A csináltatott farmeremet vegyem vagy a hosszú szoknyámat, amit a születésnapomra kaptam Timtől? Nyikorog a faliszekrény ajtaja, a szoknya épp jó lesz. A zárt fehér blúzomat vagy a kivágott feketét? A zárt fehéret, Tim nem szereti, ha cédás vagyok. És a zárt fehérhez föltehetem az intaglios nyakláncomat, amit Tim tukmált rám karácsonyra.

Táncolunk.

Larry pontosan tudja, hogy engem feszélyez a tánc. Neki persze a vérében van: most méltóságteljes gyarmati brit foxtrottot jár, most szilaj kozáktáncot vagy valamit, amit annak képzel: csípőre tett kézzel, magakellető dölyffel kerülgeti Emmát, a házicipő csattog a fényes deszkapadlón. Énekelünk, noha nekem nincs hangom, és rég megtanultam, hogy a templomban csak a számat mozgassam zsoltár közben. Először szűk háromszöget formálunk, úgy várjuk, hogy tizenkettőt üssön az óra. Aztán kart karba öltünk – mindkettőnknek jut egy puha, fehér kar, úgy bőgjük a Jut még eszedbe, kedvesemet, Larry egy winchesteri karénekes fiú szopránján visít, Emma torkán villognak és lüktetnek az intagliók. És noha engem néz, és énrám mosolyog, nem kell leckéket vennem a szerelem iskolájában, hogy tudjam: teste minden íve sötét feje búbjától szűzies szoknyája széléig Larryhez beszél. És amikor fél négykor másodszor is elérkezik a lefekvés ideje, és a hintaszékbe zuhanó Larry megint halálos unalommal néz bennünket, én pedig Emma mögött állva a vállát masszírozom, tudom, hogy nem az én kezemet, hanem Larryét érzi a testén.

– Szóval megint úton voltál – mondom másnap reggel Larrynek, aki előbb ért le a konyhába, és most teát készít magának, és pirítóst sült babbal. Egész hajnalban azt hallgattam, hogy a dolgozószobámban matat, kotorászik a könyveim között, fiókokat húzgál, elterül, megint fölkel. Egész éjszaka tűrtem förtelmes orosz cigarettái áporodott bűzét: Prímát szív, amikor tősgyökeres entellektüelnek akarja érezni magát, és Belomorkanalt, amikor, ahogy mondogatni szereti, egy kis csitító tüdőrákra van szüksége.

– Szóval igen, ott voltam – hagyja rám végül, ugyanis rá nem jellemző módon mindeddig egy szóval sem indokolta a távollétét, feltámasztva bennem a reményt, hogy talált magának egy nőt.

– A Közel-Keleten? – tapogatózom.

– Nem igazán.

– Ázsiában?

– Nem igazán. Egész precízen Európában. Az európai civilizáció végvidékén.

Nem tudom, a számat akarja-e befogni vagy provokál, hogy faggassam erélyesebben, de egyik örömet sem szerzem meg neki. Már nem vagyok az őrizője. A nyugdíjas ügynökök – ámbár mikor nyugodott le Larry? – egyéb írásos intézkedésig a szociális osztályra tartoznak.

– Akkor valami szép és pogány helyen – vetem oda, hogy áttérhessünk más témára.

– Ó, az biztos, hogy szép és pogány hely volt. Ha telivér karácsonyi élményt akar, utazzon decemberben a festői Groznijba! Vaksötét, olajszag, a kutyák is részegek, a kamaszok aranyat viselnek és Kalasnyikovot.

Rámeredek. -Az oroszországi Groznijba?

– Jobban mondva a csecsnyaiba. Észak-Kaukázusba. Ugyanis kikiáltotta a függetlenségét. Egyoldalúan. Moszkva kissé duzzog.

– Hogy kerültél oda?

– Stoppal. Elrepültem Ankarába. Elrepültem Bakuba. Osontam egy kicsit, felfelé a parton. Befordultam balra. Sétagalopp.

– Mit csináltál ott?

– Régi barátokat látogattam. Meg a barátok barátait.

– Csecseneket?

– Párat. Meg néhány szomszédot.

– Közölted az Irodával?

– Úgy gondoltam, nem bajlódom vele. Karácsonyi út. Szép hegyek. Friss levegő. Mi közük hozzá? Cukorral issza Emm a teát?

Kezében egy teli teáscsészével félúton van a konyhaajtó felé.

– Add csak ide! – szólok rá élesen, és elveszem tőle a csészét. – Úgyis megyek föl.

Groznijba, ismételgetem magamban. A legfrissebbsajtóközleményekből ítélve Groznij ma egyike a világ legkevésbé vendégszerető vidékeinek. Kész istenkísértés lenne, nemhogy Larrytól, de tőlem is, ellenmérgül az angol karácsonyra azt kockáztatni, hogy vérszomjas csecsenek vágják el a torkomat. Hazudna? Vagy meg akar botránkoztatni? Mit ért a régi barátok, a barátok barátai, a szomszédok alatt? Groznijba és aztán hová? Megint beszervezte az Iroda, anélkül, hogy közölték volna velem? Nem vagyok hajlandó fölvenni a kesztyűt. Úgy teszek, mintha az egész társalgás nem történt volna meg, és Larry szintúgy – kivéve átkozott mosolyát és azt a távoli, fensőbbséges izzást.

 

 

– Emm hajlandó robotolni nekem egy kicsit – mondja Larry, amikor a felső teraszon lustálkodunk egy napfényes vasárnap délután. – Besegít a Reménytelen Ügyeimbe. Nincs kifogásod ellene?

Most már nemcsak ebédre jön át vasárnap. Néha olyan boldogok vagyunk így hármasban, hogy Larry kötelességének érzi vacsorára is maradni. A nyolc hét alatt, amióta hozzánk jár, látogatásainak hangneme teljességgel megváltozott. Nincs több sivár sztori az egyetemi nyomorról. Helyette föltámad Larry, az álmodó és vasárnapi prédikátor: az egyik percben a Nyugat szégyenletes tehetetlenségén dühöng, a másikban szirupos látomásokon révedez, amelyekben az ENSZ rohamcsapatai Batman uniformisában vonulnak önzetlen háborúkba, hogy szempillantás alatt végezzenek zsarnoksággal, kórsággal és éhínséggel. És mivel én történetesen veszedelmes léggömbhámozásnak tartom az ilyen ábrándokat, nekem jut a családi szkeptikus hálátlan szerepe.

– És kit fognak megmenteni? – érdeklődöm kissé túlméretezett epével. – A mocsári arabokat? Az ózonréteget? Vagy a jó öreg bálnát?

Larry fölnevet, és a vállamra csap, amitől én nyomban éber leszek.

– Mindet, Timbo, a fene egyen meg, csak hogy téged megüssön a guta! Fél kézzel.

A keze ott marad a vállamon, és míg viszonzom vakító mosolyát, szöget üt a fejembe valami, ami lényegesebb, mint az Emmának adott becenév. Mert a mosoly felszínén dévaj, de ártatlan vetélkedés ígéretét látom, ám a felszín alatt a figyelmeztetést olvasom, hogy közeleg az elszámolás.

– Te indítottál be, Timbo, emlékszel? – kérdi gúnyos pillantással. – Ez nem azt jelenti, hogy le is kapcsolhatsz.

Ámde van egy dilemmám, ami a lelkiismeretemből, vagy ahogy Larry mondaná, a bűntudatomból fakad. Barátja is vagyok Larrynek, nemcsak feltalálója. És mint barátja, tudom, hogy az úgynevezett Reménytelen Ügyek, amelyekért a bath-i bűzhödt levegőben harcol – Állítsátok meg a ruandai emberirtást! Ne engedjétek elvérezni Boszniát! Most segíts Malukun! –, az egyedüli kapaszkodók, hogy ne érezze az űrt, ami akkor keletkezett, amikor az Iroda ejtette, és nélküle folytatta a dolgát.

– Hát, remélem, tud egy kicsit segíteni – mondom gavallérosan. – Ha tágasabb irodára lenne szükségetek, bármikor használhatjátok az istállókat.

Másodszor is elkapom a pillantását, és cseppet sem tetszik jobban, mint először. És amikor egy-két nap múlva szeretném kideríteni, pontosan mibe rángatta bele Emmát, az elzárkózás falába ütközöm.

– Olyan Amnesty-szerű dolog – mondja Emma, föl se pillantva az írógépről.

– Csodálatosan hangzik. És mit jelent? Szabadságot a politikai foglyoknak és a többi?

– Tulajdonképpen minden ilyesmit. – Gépel.

– Akkor ez afféle agitáció? – találgatom félszegen, mert elég kínos úgy társalogni, hogy keresztül kell kiabálni a manzárdszobán.

 

 

Aztán jön még sok vasárnap, de minden vasárnap eggyé olvad össze. Először Larry napja, majd Larry és Emma napja, aztán pokol, minden variációival együtt fullasztóan egyforma. Pontosabban hétfő hajnal van, most kél a nap a mendipi dombok fölött. Larry félórája hagyott magunkra bennünket, de a felhajtón kattogó-szellentő rémes kocsijának lármája még mindig itt zörömböl a fülemben, hasonlóképpen édesen eldalolt „Aludjatok jól, drágáim!” parancsa is, amelynek agyam makacsul nem hajlandó engedelmeskedni, és mint látom, Emmáé sem, mert úgy áll hálószobám ablakában, akár egy meztelen őrszem, mutatva, mennyire húzódtak szét a fekete felhőpamacsok a tüzes napfelkelte előtt. Soha életemben nem láttam még semmit, ami olyan elérhetetlen vagy gyönyörű lett volna, mint Emma, leomló, hosszú, fekete hajával, ahogy meztelenül bámulja a hajnalt.

– Pontosan ezt akarom én is – mondja azon a csevegő, túllelkesült hangon, amit az utóbbi időben vettem észre nála. – Hogy engem is így összetörjenek, aztán összerakjanak.

– Azért jöttél ide, édes – emlékeztetem. De mostanában már nem szereti megosztani velem az álmait.

– És veletek mi van? – kérdi.

– Kikkel?

Elengedi a füle mellett. Tudja és én is tudom, hogy egyetlenegy társa van életünknek.

– Miféle barátok voltatok? – kérdezi.

– Nem olyanok, ha arra gondolsz.

– Pedig talán azt kellett volna.

Néha bosszant a türelme. – Miért?

– A rendszer miatt lehettetek volna. Az én ismerőseim között a legtöbb angolnak, aki magániskolába járt, volt szerelmi ügye fiúkkal. Még csak nem is buktál rá soha?

– Attól tartok, nem. Nem.

– Akkor talán ő bukott rád. Az ő fényes páncélú nagymesterére. A mintaképére.

– Most gúnyolódsz?

– Azt mondja, mély hatással voltál rá. A te igaz emberséged. Még iskola után is.

Nevezzék profizmusnak, nevezzék szerelmi önkívületnek, de jéghideg maradok. Harctéri hideg. Megtörte volna az omertàt Larry? Larry, aki húsz évig állt a titkos gálya orrában, most egyszerre Jöjjetek-hozzám-ti-megszomorítottak gyónást rendezett volna a barátnőmnek, ugyanazokkal a hangzatos kifejezésekkel, amelyeket valaha hosszútűrő felső kapcsolatának arcába vágott? Cranmer megrontotta emberségemet, Emma, Cranmer elcsábított, visszaélt vak ártatlanságommal, hazugot és képmutatót csinált belőlem?

– Mi mást mondott még? – kérdem mosolyogva.

– Miért? Más is van? – Még mindig meztelen, de már nem élvezi a meztelenségét, fog egy takarót, magára csavarja, úgy folytatja az őrködést.

– Csak azon tűnődtem, milyen alakot ölthetett gonosz hatalmam.

– Nem mondta, hogy gonosz. Te mondtad. – Rajta a sor az erőltetett nevetésben. – Most aztán törhetem a fejem, miféle csapdába estem kettőtök között. Netán börtönben ültetek együtt? Ez megmagyarázná, miért tett téged lapátra negyvenhét éves korodban a pénzügyminisztérium.

A kedvéért el kell hinnem, hogy ezt viccnek szánja, mintegy menekvésként az elfajulással fenyegető téma elől. Valószínűleg azt várja, hogy nevessek. Ám hirtelen áthidalhatatlan lesz a kettőnk közti szakadék, és megrémülünk. Sose voltunk még ennyire távol egymástól, vagy nem álltunk ennyire tudatosan a kimondhatatlan előtt.

– Elmész az előadására? – kérdi Emma, abban a sikertelen igyekezetben, hogy témát változtasson.

– Miféle előadásra? Azt hittem, egy előadás minden vasárnapra éppen elég.

Pontosan tudom, miféle előadásra. Az a címe, hogy: Az elherdált győzelem; a Nyugat külpolitikája 1988 óta. Még egy Pettifer-féle kirohanás az erkölcsileg megbukott nyugati külpolitika ellen.

– Larry meghívott bennünket az egyetemi nyilvános előadására – feleli, hangjával azt akarván értésemre adni, hogy emberfölötti erőfeszítésébe kerül a türelem. – Két meghívót kaptunk tőle, és utána el akar vinni bennünket egy curryre.

Ám én túlságosan riadt, túl éber, túl dühös vagyok, hogy nyájaskodjam.

– Köszönöm, Emma, de mostanában nincs hangulatom a curryhez. Ami meg a csapdát illeti, amibe beleestél Kettőnk között...

– Igen?

Még időben állítom le magam, de épp csak hogy. Larryvel ellentétben utálom a terjengős beszédet; az élet arra tanított, hogy a veszélyes dolgokat hallgassuk el. Mi értelme kimondani, hogy itt nem Emma van a csapdában jómagam és Larry között, hanem Cranmert ejtette foglyul két teremtménye? Szeretnék ráordítani, hogy ha a káros befolyásra akar példát, akkor inkább abban keresse, ahogyan Larry manipulálja, gyúrja és csábítja őt, hetente, illetve már naponta bombázva Emma túlságosan is védtelen lelkiismeretét; azt nézze, milyen gátlástalanul beszervezte kisegítőnek és cselédnek az azóta is felkarolt Reménytelen Ügyek örvén; és ha Emma az ámítást tekinti ellenségnek, akkor nézze csak meg legújabb barátját!

De nem mondok semmit. Larryvel ellentétben nem vagyok az összecsapások embere. Még nem.

– Azt szeretném, hogy szabad légy – mondom. – Én nem akarom, hogy bárki csapdába ejtsen.

Fejemben azonban fűrészként sivít a tehetetlen jaj: csak játszik veled! Azt teszi? Hát miért nem látsz tovább az orrodnál? Egyre magasabbra sodor, és amikor rád unt, ott fog hagyni, hogy egyedül imbolyogj a szakadék szélén! Ő minden, amitől menekülni akartál, egyetlen személyben.

 

 

Az én sötét középkoromban vagyunk, azaz Emma előtti életemben. Larryt hallgatom, aki ripacs módra kényeskedve dicsekszik a hódításaival, Tizenhét év telt el azóta, amióta Cranmer elbeszélgetett könnyező,fiatal kreatúrájával a brightoni domb tetején. Ma Larry számít a legmenőbbnek az Iroda ügynökei között. Hol vagyunk? Párizsban? Stockholmban? Valamelyik kocsmában, Londonban, ahol sose megyünk kétszer ugyanarra a helyre? A Tottenham Court Road biztonságos lakásában vagyunk, még mielőtt lerombolták volna, hogy újabb tömb modern semit építsenek a helyén; Larry a nagy conducator ábrázatával sétál fel-alá, whiskyt iszik, én pedig figyelem.

Nadrágja félig lecsúszott keskeny csípőjén. Kigombolt, fekete mellényét, amelyet nemrég tett meg védjegyének, összehamuzta borzalmas cigarettájával. Vékony ujjait ég felé bökdösve, féligazságai ritmusára kapkodja a levegőt. A híres Pettifer-tincset már megütötte a dér, de még mindig éretlen lázadással hull a homlokba. Holnap megint elutazik Oroszországba négy hétre, hivatalosan a moszkvai Lomonoszov-egyetemen tartandó konferenciára, igazából az évenkénti pihenésre és felüdülésre legújabb KGB-s felügyelője, Konsztantyin Abramovics Csecsejev állítólagos helyettes kultúrattasé irányításával

Van valami méltóságteljes, ugyanakkor anakronisztikus abban, ahogyan Moszkva mostanában bánik Larryvel: fontos személynek járó fogadtatás a seremetyevói repülőtéren, sötét üvegű Zil repíti a lakosztályába: a legjobb éttermek, a legjobb előadások, a legjobb nők. Csecsejev direkt hazautazik Londonból, hogy a háttérben játssza a főudvarmestert. Akkora tisztelettel veszik körül, ami a brit titkosszolgálat régi, bevált ügynökének jár.

– A férfihűség egy stráfkocsi zöldség – közli Larry, majd kiölti lepedékes nyelvét, és szemügyre veszi a tükörben. – Hogy lehetnék felelős egy nő érzelméért, amikor a magaméért sem vagyok az? – Beleveti magát a karosszékbe. Miért van még a legesetlenebb mozdulatában is annyi hanyag báj? – Nőknél kizárólag a túlságból lehet megtudni, mi az elég – nyilatkoztaíja ki, és szó szerint a lelkemre köti, hogy ezt jegyezzem föl az utókor számára.

Ilyenkor próbálok nem kritikusan gondolni Larryre. Nekem az a dolgom, hogy megszelídítsem, alkalmazkodjam a szeszélyeihez, felszítsam a bátorságát, elviseljem a sértéseit és mindvégig mosolyogjak.

 

 

– Tim...

– Tessék, Emma!

– Tudnom kell.

– Amit csak akarsz – mondom nagylelkűen, és becsukom a könyvemet. Emma egyik női regénye. Elég döcögős.

A reggeli étkezőben vagyunk, abban a csőben, amit Bob bácsi biggyesztett a ház délkeleti szárnyához. Reggeli napsütésben kellemes itt üldögélni. Emma az ajtóban áll. Alig láttam, amióta egyedül ment el Larry előadására.

– Hazugság, ugye? – kérdi.

Gyengéden behúzom a szobába, és becsukom az ajtót, hogy Mrs. Benbow ne hallgathasson ki bennünket.

– Mi a hazugság?

– Te. Te nem is létezel. Olyasvalaki mellé fektettél az ágyban, aki nem volt ott.

– Larryre célzol.

– Rád! Nem Larryre. Rád! Miért képzeled, hogy lefeküdtem Larryvel? Rád!

Azért képzelem, mert lefeküdtél, gondolom. Mostazonban a nyakamba borul, hogy elrejtse előlem az arcát. Lenézek, és meglepődve látom, hogy jobb kezem önállósította magát: paskolgatja Emma hátát, vigasztalva, amiért félreértelmeztem a fedősztoriját. És az jut az eszembe, hogy ha már semmi hasznos nem maradt számodra Isten sártekéjén, egy másik ember, hátának a paskolgatása is van olyan jó időtöltés, mint bármi. Emma csuklik és zokog a nyakamban, Larry, Tim, habogja, és engem vádol, mert az jobb, mintha magát vádolná, bár amit mond, azt szerencsére elnyeli az ingem eleje. Elcsípem a látszat szót, bár az lehet bánthat is, és a fikciót – esetleg frikciót?

Eközben erősen töröm a fejem, hogy végső soron kit kárhoztassak ezért a jelenetért? Mert abban a világban, amelyben Larryvel felnőttünk, hiba lenne feltételezni csak azért, mert a jobb kéz vigasztal, hogy a bal nem fontolgat valami titkos akciót.

 

 

És Emma még mindig nem bír elhagyni. Valamikor, az éjszaka sötétjében tolvajként oson a szobámba, és egyetlen szó nélkül szeretkezik velem. Aztán eloson, mielőtt ott érné a hajnal, csupán a könnyeit hagyja a párnámon. Eltelik egy hét úgy, hogy ki-ki marad a saját térfelén, és épp csak odabólintunk egymásnak. Az egyetlen hang Emma térfeléről az írógép kopogása: Kedves Barátom, Kedves Támogató, Kedves Jóisten, segíts ki innen, de hogy? Telefonál, fogalmam sincs róla, kinek, noha sejtem. Alkalmanként Larry is telefonál, és ha én veszem fel a kagylót, mindketten olyanok vagyunk, mint a csurgatott méz, ahogy illik is két kémhez, akik háborúban állnak.

– Szia, Timbo! Hogy élsz?

– Pazarul, kösz! Téged keresnek, édes! A Missziós Főosztályról – mondom, és továbbítom Emmához a hívást a házi telefonon.

Másnap kérem a központtól, hogy kapcsolják ki a telefonomat, de Emma még mindig nem menekül, és nem marad.

– Csak a tájékozódás kedvéért, miből fogom tudni, hogy elhagytál? – kérdezem egyszer éjszaka, amikor mint két kísértet, összetalálkozunk a térfeleink közti lépcsőpihenőn.

– Hogy magammal vittem a zongoraszékemet – feleli ő.

Az összehajtható, háttámlás széket érti alatta, amit akkor hozott a házhoz, amikor hozzám költözött. Egy barátságos svéd csontkovács készítette neki, hogy mennyire barátságos, azt csak találgathatom.

– És visszaadom az ékszereket – teszi hozzá. Felvillanó, dühös rémületet látok az arcán, mintha elcsúszott volna a nyelve, és átkozná magát miatta.

Állandóan szaporodó, drága csecsebecséit érti, amelyeket a wellsi Mr. Applebynél szoktam vásárolni, hogy betapasszam kapcsolatunk repedéseit, amelyek betapaszthatatlanok.

Mivel másnap vasárnap, szokásom szerint templomba megyek. Mikor hazajövök, az eltűnt zongoraszék nyomait találom a szőnyegen, a Bechstein előtt. De az ékszereket nem hagyta itt. És amilyen bolondok a becsapott szeretők, az ékszerek hiánya holmi reménysugárral kecsegtet, de oly halovánnyal, hogy az gyöngítheti el a bal kezemet.

 

 

Felöltözve fekszem az ágyon, az éjjeliszekrényen ég a lámpa. A saját térfelemen heverek, a saját párnáimon. Tedd próbára!, suttogja a Kísértő. De a józan ész erősebb: ahelyett, hogy fölemeltem volna a kagylót, lenyúltam, és kihúztam a dugót, megkímélve magam a további lanyha társalgások megaláztatásától:

– Nem, Tim, attól félek, Emma nincs itt... Inkább próbáld meg Lucyt... Várj csak, Tim, Lucy Párizsban játszik, próbáld meg Sarah-t... Szia, Deb, itt Tim beszél, mi is Sarah száma? – Ám Sarah, ha meg is kerül, semmivel sem tud többet Emma hollétéről: – Talán Johnnál és Gerrynél, Tim, bár ők buliba mentek! Próbáld meg Patet, ő tudni fogja! – A telefon azonban csak sivít, nyilván Pat is buliba mehetett.

 

 

Hatot ütött a falusi toronyóra. Én azonban egyre a két rendőr arcát látom magam előtt, amint lebegnek a halszem lencséjében, és valahonnan mögülük Larry ugyanilyen vízbe veszetten püffedt arca bámul föl rám a Priddy Pool holdsütötte tükréből.

HARMADIK FEJEZET

Idegtépő délutáni eső borított szennyes fátylat a Temzére, és én esernyőm alá bújva, a rakpart déli feléről néztem egykori munkahelyem új székházát. Elkaptam a délelőtti vonatot, és a klubomban ebédeltem egy egyszemélyes asztalnál, amelyet az ételliftnél tartottak fent a vidéki tagok elkedvetlenítésére. Utána vásároltam két inget a Jermyn Streeten; az egyik volt rajtam most. De ez sem nyújtott vigaszt az előttem tornyosuló épület elborzasztó látványa ellen. Larry, gondoltam, ha a bath-i egyetem a Lubjanka, akkor ez mi?

Jól elszórakoztatott, amikor a Berkeley Square-ről harcolhattam a bolsevista világ ellen. Hogy íróasztalom mellett térképezhetem föl a proletár világforradalom megállíthatatlan előretörését, este pedig az arannyal kövezett kapitalista Mayfairre léphetek ki, illatos éjszakai lányok, csillogó szállodák, susogó Rolls-Royce-ok közé – ennek az iróniája mindig ruganyossá tette lépteimet. De ez a mogorva, sokemeletes bérház, idekövülve a forgalom robajába, éjjel-nappali kávézók és konfekcióüzletek közé, kit akart ez megrémíteni vagy oltalmazni savanyú fintorával?

Szorosan megmarkoltam az esernyőmet, és átvágtam az úton. A tüllfüggönyös ablakokban már feltűntek az első gyászos fények: a felsőbbekben krómozott csillárok és árleszállított asztali lámpák, a mosatlan alsókban neon. Mosolytalan arcú, öltönyös fiatalemberek lézengtek a furnérlemezből készült, ideiglenes recepciós pultnál. Cranmer, mondtam, odanyújtva esernyőmet és a szabászat reklámtasakba csúsztatott, csinos dobozát; várnak. Ki kellett raknom minden kulcsomat és aprópénzemet, hogy a fémdetektorok bebocsássanak. .

– Tim! Mesés! Mióta nem láttalak! Na, hogy boldogulsz a nagyvilágban? Istenien, öregem, ha hihetek a szememnek, istenien! Te, figyelj csak, ugye elhoztad az útleveledet?

Mindeközben Andreas Munslow erélyesen rázogatta a kezemet, megragadta a vállamat, elkapott egy rózsaszín papírlapot a portástól, aláírta a nevemben, és visszaadta.

– Hello, Andy – mondtam én.

Munslow próbaidős volt az osztályomon, amíg gorombán át nem helyeztettem máshová. És megint kirúgnálak, már holnap, mondtam neki barátságosan magamban, miközben ballagtunk a folyosón, és úgy társalogtunk, mint öreg haverok, akik rég nem látták egymást.

Az ajtón a I/BB jelzés állt. A Berkeley Square-en nem volt ilyen poszt. Az előszobát mű-rózsafával rendezték be. Mi a Berkeley Square-en jobban kedveltük a kretont. CSENGESSEN ÉS VÁRJON, AMÍG KIGYÚL A ZÖLD LÁMPA!, közölte egy kártya. Munslow a búvárórájára nézett, és azt dünnyögte: – Kicsit korán jöttünk. – Leültünk, nem csöngettünk.

– Azt hittem, Merriman felbrusztolta magát a Legfelső Emeletre – mondtam.

– Na ja, tudod, Jake úgy gondolta, egyenesen odairányít azokhoz, akik az ilyesmivel foglalkoznak, aztán majd megkeres.

– Milyesmivel?

– Hát hiszen tudod. A szovjet utáni új korral.

Mi lehet abban újkori, ha egy volt ügynök eltűnik?

– Ez a jelzés itt mit jelent? Inkvizíciós Bizottság a Buzgó mócsinghoz? Ismered a Befújás Borzalmait?

– Erről inkább Marjorie-t kérdezd, Tim!

– Marjorie-t?

– Én nemigen tudom, mi az ábra, ugye érted, mire gondolok! – Látványosan felragyogott. – De hogy milyen jó látni téged! Tényleg szuper! Egy napot se őregedtél!

– Te se, Andy! Egy szemet se változtál!

– Tényleg, ideadnád azt az útlevelet, Tim?

Odaadtam neki. Telt az idő.

– Hát milyen manapság az élet az Irodánál? – kérdeztem.

– Általában jól érezzük magunkat. Remek hely ez. Tényleg szuper.

– Örülök neki.

– Te meg bort termelsz, Tim. Igaz?

– Van pár tőkém.

– Óriási! Mesés! Azt mondják, a brit bor mostanában nagyon tör felfelé.

– Valóban? Milyen kedves tőlük. Kár, hogy ez nem létezik. Van angol bor. Van walesi bor. Az enyém gyengébb minőségű angol, de kutatjuk, hogyan lehetne javítani rajta.

Eszembe jutott, hogy bivalybőr van a képén, mert szeme se rebbent.

– Figyelj, és hogy van Diana? A kontroll királynője, ahogy a régi szép napokban hívták. Bár még most is így hívják. Ez már bók.

– Remélem, jól van, köszönöm kérdésed, Andy, de már hét év óta elváltunk.

– Ó, Jesszusom, de sajnálom.

– Ne tedd, én se teszem! Diana se. Megnyomta a csengőt, és visszaült. Vártuk a zöldet.

– Te figyelj, hogy van a hátad? – kérdezte az ihlet újabb rohamában.

– Köszönöm, hogy még emlékszel rá, Andy! Büszkén jelenthetem, hogy amióta kiléptem, egy szikrát se fáj.

Ez hazugság volt, de Munslow azok közé tartozott, akiknek nem szeretjük elárulni az igazságot; ezért is nem akartam látni az osztályomon.

 

 

Stallum, mondta. Mint a templomban. Marjorie Stallum.

Biztos kézfogása volt és egyenes pillantása: szürkészöld és csöppet réveteg. Áttetsző, világos púdert használt. Sötétkék, válltöméses kosztümöt viselt, fehér sálgallérral, ami nekem mindig az ügyvédnőket juttatja eszembe, a sálon pedig arany óraláncot, ami nyilván az apjáé lehetett. Fiatalos alakja volt, és nagyon angolos tartása. Amikor csípőből előrehajolva nyújtotta a kezét, könyökét vidéki lányról és magániskoláról árulkodóan tolta ki oldalra. Barna haját fiúsan rövidre vágatta.

– Tim – mondta –, mivel magát mindenki Timnek hívja, én is így fogom. Én Marjorie vagyok, de senki sem szólít Marge-nek.

Kétszer nem is, gondoltam és leültem.

Megfigyeltem, hogy nincs gyűrű az ujján. Nincs bekeretezett fénykép, amelyen férjecske vakargatja a spániel fülét. Nincsenek foghíjas tízéves gyerekek egy toscanai kempingező hétvégén. Teát vagy kávét kérek? Kávét, ha lehetne, Marjorie! Fölemelte a telefonkagylót, és megrendelte. Hozzászokott a rendelkezéshez. Semmi papír, toll, kabala vagy magnetofon. Látni legalábbis nem lehetett.

– Akkor kezdjük a végén? – javasolta.

– Miért ne? – viszonoztam ugyanolyan nyájasan.

Úgy hallgatott, ahogy Emma a zenét: mozdulatlanul, hol elmosolyodva, hol elkomorodva, sohasem ott, ahol vártam. Megvolt benne a pszichiáter józan felsőbbrendűsége. Nem jegyzetelt, és megvárta, amíg befejezem, csak utána tette föl az első kérdést. Én folyamatosan beszéltem. Valamelyik részem egész nap és valószínűleg egész éjszaka próbálhatta a szerepet. Pillanatra se zökkentett ki egy félig elfelejtett munkatárs érkezése. Nyílt az ajtó – egy másik ajtó, nem az, amelyiken bejöttem –, egy jól öltözött ember letette közénk a kávés tálcát, rám kacsintott, és azt mondta, Jake mindjárt itt lesz, csak a beosztott tisztet nagyon szúrja a zabszem. Váratlan örömömre Barney Waldont ismertem föl benne, az Iroda vezető összekötőjét a rendőrséghez. Ha betörtél, kisebbfajta emberrablást tervezgettél, vagy a lányodat hajnali háromkor elkapták a huszonötös főúton, amint belőtt állapotban, padlógázzal zavarja a csotrogányát, Barney gondoskodott róla, hogy a törvény hatalma melletted álljon. Valamivel biztosabban éreztem magam a jelenlétében.

Marjorie pedáns mozdulattal az álla alá illesztette a kezét. Beszéd közben olyan jámbor odaadással nézegetett, hogy nyomban éber lettem tőle. Emmát egy szóval sem említettem, elmagyaráztam, miért változtattam meg a telefonszámomat, ködösen emlegettem téves hívásokat, amelyekkel a számítógép pokollá teszi az ember életét, és bevallottam, hogy inkább örültem, ha szabadulhatok a Larryvel folytatott éjszakai részeg eszmecseréktől. Elsütöttem egy gyászos tréfát arról, hogy aki kénytelen cipelni Larry barátságának terhét, rögtön megtanulja az önvédelem művészetét. Marjorie bágyadt mosollyal jutalmazott. Talán őszintébbnek kellett volna lennem a rendőrséghez, mondtam, de nem akartam, hogy azt higgyék, túl közeli viszonyban vagyok Larryvel, attól tartva, helytelen -vagy helyes – következtetéseket vonnak le belőle.

Aztán hátradőltem a székemen, mutatva, hogy az igazságot, és csakis az igazságot mondtam. Barátságosan összenéztünk Barneyvel.

– Rázós dolog – mondta.

– Egy kicsit váratlan – helyeseltem. – De jellemző Larryre.

– Meghiszem azt.

Aztán mindketten Marjorie-re néztünk, aki nem szólt. Egy pontot bámult az asztalán, mintha valamit olvasna onnan. De nem olvasott. Két ajtó volt mögötte, egy-egy mindkét oldalán. Az villant át az agyamon, hogy ez nem is az ő szobája, ez csak az előszoba, és az igazi életet másutt élik. Úgy éreztem, hogy lehallgatnak. De az Irodában mindig ezt érzi az ember.

– Már bocsásson meg, Tim! De nem fordult meg a fejében, hogy azt mondja a rendőröknek, jöjjenek vissza később, és előbb felhívjon bennünket? Ahelyett, hogy egyszerűen ajtót nyit nekik? – kérdezte, még mindig az asztalt tanulmányozva.

– Volt egy választásom, mint minden operatív helyzetben – magyaráztam cseppet talán leereszkedően. – Elküldhettem volna őket a pokolba, és telefonálhattam volna ide, amitől náluk nyomban bekapcsol a vészcsengő. Vagy eljátszhattam úgy, ahogy tettem, normálisan. Normális rendőri nyomozás egy normális eltűnt barát után. Ezt játszottam el.

Örült, hogy megismerheti az álláspontomat.

– És egyébként is valószínűleg teljesen normális eset volt, nem? Még most is az lehet. Ahogy mondja, Larry nem csinált mást, csak eltűnt.

– Hát, volt az a hivatkozás Csecsejevre – emlékeztettem. – A főbérlő leírása Larry külföldi látogatójáról hajszálra illik rá.

CséCsé említésére barátságtalanabbul tűzött rám zöldesszürke pillantása.

– Valóban? – kérdezte, inkább magától, mint tőlem. – Meséljen nekem róla!

– Csecsejevről?

– Ő, ugye, grúz, vagy valami ilyesmi?

Ó, Larry, gondoltam, bár itt lehetnél most!

– Nem, attól tartok, egészen más. Észak-kaukázusi.

– Szóval csecsen – mondta Marjorie azzal a sajátos szűklátókörűséggel, amelyet már kezdtem elvárni tőle.

– Hát, majdnem, de nem egészen – válaszoltam kedvesen, noha felötlött, hogy azt mondom, menjen, nézze meg a térképen. – Ingus. Ingusétiából. Ez Csecsnya szomszédja, de kisebb nála. Csecsnya van az egyik oldalon, Észak-Oszétia a másikon, Ingusétia középen.

– Értem – mondta ugyanazzal az üres pillantással.

– KGB-s felfogás szerint Csecsejev unikum. A KGB-nél az a szabály, hogy muzulmán kisebbségek képviselői nem kerülhetnek külügyi vonalra. Nem is vesznek be sokat. Külön szabály érvényes rájuk, feketeseggűnek hívják, és nem engedik fel őket vidékről. CséCsé kitört a keretből.

– Értem.

– CséCsének Larry nevezte el.

– Értem.

Nem bántam volna, ha nem értemezik tovább, olyan nyilvánvalóan nem volt igaz.

– Oroszul a feketeseggű sokkal durvábban hangzik, mint angolul. Kizárólag a közép-ázsiai muzulmánokra használták. Ma a nyitottság új szellemében kiterjesztették az észak-kaukázusiakra is.

– Értem.

– Csecsejev heroikus alak volt, legalábbis Larry szemében: életteli, pallérozott, atletikus, igazi gorec, sőt még szellemes is. A sok szemét után, amit Larrynek az utóbbi tizenhat évben le kellett nyelnie, CséCsé maga volt a friss szellő.

– Gorec?

– Hegylakó. Többes számban gorci. És hírszerzőnek is jó.

– Valóban? – Marjorie a kezét nézte.

– Larry szereti eszményíteni az embereket – magyaráztam. – Hozzátartozik az örök erőtlenségéhez. Ha meg átejtik, nem győzi átkozni őket. De CséCsével ez sohasem fordult elő.

Erről eszébe jutott valami.

– Nem volt Larrynek valamilyen koncepciója a Kaukázusról? – kérdezte helytelenítően. – Mintha a külügyminisztériumhoz is folyamodtunk volna, hogy meghallgassák.

– Larry úgy vélte, most, hogy a szovjethatalom haldoklik, nagyobb érdeklődést kellene tanúsítanunk a térség iránt.

– Miféle nagyobb érdeklődést?

– Úgy vélte, az Észak-Kaukázus a következő puskaporos hordó. A következő Afganisztán. Bosznia, de sorozatban. Úgy érezte, nem lenne szabad az oroszokra bízni a térséget. Gyűlölte őket, hogy mindenbe beleavatkoznak. Megosztanak és uralkodnak. Gyűlölte, hogy a kommunistaellenes keresztes hadjárat pótlékául az iszlámból csinálnak ördögöt.

– És?

– Tessék?

– És Pettifer szerint mit kellene tennie a Nyugatnak, hogy levezekelje bűneit?

Vállat vontam, kissé talán nyersen.

– Nem pártolni tovább az orosz őskövületeket... ragaszkodni hozzá, hogy a kis nemzeteket tartsák kellő tiszteletben... kiszeretni a nagy politikai csoportosulásokból, és többet foglalkozni a kisebbségekkel... -Szóról szóra idéztem Pettifer vasárnapi szentbeszédeiből. Larryhez hasonlóan estig tudtam volna folytatni. – Törődni a részletekkel! Az emberiséggel, amelyért vívtuk a hidegháborút.

– Azt tettük volna?

– Ő azt tette.

– És ebben Csecsejev nyilvánvalóan befolyásolta.

– Nyilvánvalóan.

A szeme jóformán egész idő alatt nem engedte el az enyémet, és most vádlóan felvillant.

– És maga osztozott a nézetével?

– CséCsé nézetével?

– Nyugati kötelességünk ilyenfajta értelmezésével.

Frászt osztoztam, gondoltam. Ez Larry legrosszabb formája volt, amikor azért csinálta a feszültséget, mert unatkozott. De ezt nem mondtam ki.

– Én profi voltam, Marjorie! Nekem nem volt időm, hogy nézetekben osztozzam vagy, elutasítsam őket. Azt hittem, ami éppen szükséges volt a munkához.

Tovább nézett merőn, én pedig úgy éreztem, nem a szavaimra figyel, hanem olyasmire, amit nem mondtam.

– Mi mindenesetre meghallgattuk – közölte, mintha ez fölmentene bennünket bűneink alól.

– De meg ám. Az elemzőink meghallgatták. A külügyminisztérium délorosz szakértői meghallgatták. De nem volt sikere.

– Miért nem?

– A külügyben megmondták neki, hogy a térségben nincsenek brit érdekeltségek. Ugyanezt megmondtuk neki mi is, de amikor a legilletékesebb forrásból hallotta, kijött a béketűrésből. Egy mingrél mondást idézett nekik: „Vaknak minek a gyertya?”

– Tudták, hogy Csecsejev két éve, érdemei elismerése mellett kilépett a szolgálattól?

– Természetesen.

– Miért természetesen?

– Akkoriban történt, amikor Larryt leállítottuk. CséCsé távozása hozzájárult, hogy a Legfelső Emelet lezárja a Pettifer-műveletet.

– Ajánlottak Csecsejevnek más munkakört?

– Ahogy ő mondta, nem. Nyugdíjba vonult.

– És hová ment? Ahogy ő mondta.

– Haza. Vissza akart térni a hegyei közé. Belefáradt az érteimiségi létbe, a törzsi gyökerei után kívánkozott.

– Legalábbis így mondta.

– Larrynek mondta, ami azért különbség.

– Miért?

– Szerették azt képzelni, hogy bíznak egymásban. CséCsé sohasem hazudott Larrynek. Legalábbis ezt állította, és Larry hitt neki.

– És maga?

– Hogy hazudtam-e Larrynek?

– Hogy hitt-e Csecsejevnek.

– Sose kaptuk rajta.

Marjorie Stallum úgy csípte ormyergét jobbjának hüvelyk-és mutatóujja közé, mintha meg akarná igazgatni.

– Csecsejev persze nem a fő rezidens volt itt? – kérdezte, arrafelé terelgetve, amit ő szeretett volna hallani.

Nem ez volt az első alkalom, amikor azon gondolkoztam, mennyit tudhat, és mennyire függ a válaszaimtól. Úgy döntöttem, hogy tudatlanságból és fortélyból kevert technikával dolgozik: elismételteti velem, amit már hallott, és eltitkolja, mit nem tud.

– Nem, nem az volt. A vezető rezidenst Zorinnak hívták. Jelentősebb nyugati állomáshelyen sohasem lehet vezető egy feketeseggű. Még CséCsé sem.

– Maga nem tárgyalt ezzel a Zorinnal?

– Tudja, hogy tárgyaltam.

– Meséljen róla!

– A Legfelső Emelet szigorú előírásai szerint tettem. Úgy két hónaponta találkoztunk egy biztonságos házban.

– Melyikben?

– A Trafalgar tériben. A Shepherd Marketen.

– Milyen rendszerességgel?

– Összesen, úgy rémlik, vagy tucatszor. Természetesen felvételt készítettek róluk.

– Voltak olyan találkozásai Zorinnal, amelyekről nem készült felvétel?

– Nem, és ráadásul ő mindig magával hozta a saját magnóját.

– És mi volt a célja ezeknek a megbeszéléseknek?

– Kötetlen eszmecsere a két szolgálat között kölcsönösen fontos témákról, az együttműködés új szellemében – ömlesztettem oda, mintha eligazításon olvasnám.

– Pontosabban?

– Közös fejfájások. Kábítószer-kereskedelem. Szabadúszó fegyverkufárok. Bombát lobogtató szélsőségesek. Az orosz érdekeket is károsító, nagyszabású nemzetközi csalások. Amikor kezdődött, halkra fogtuk a szót, és nemigen emlegettük az amerikaiaknak. Mire én visszavonultam, már hivatalos volt az együttműködés.

– Kapcsolatot létesített vele?

– Zorinnal? Természetesen. Az volt a dolgom.

– Tartós volt?

– Úgy érti, hogy tart-e még a szerelem? Ha lettek volna azóta tárgyalásaim Zorinnal, jetentettem volna az Irodának.

– Miről beszéltek utoljára?

– Kevéssel azután hagyta el Londont. Azt mondta, valami szörnyű papírmunkát fog csinálni Moszkvában. Nem hittem neki. Nem is várta el tőlem. Ittunk még egy pohárral, és ő nekem ajándékozta a KGB-s flaskáját. Kellőképpen meghatódtam. Nyilván volt neki vagy húsz.

Marjorie-nek nem tetszett, hogy kellőképpen meg voltam hatva.

– Ővele beszélt valaha Csecsejevről?

Lemondtam arról, hogy értésére adjam a megütközésemet.

– Természetesen nem. CséCsé hivatalosan kultúrattasé volt, aki a legnagyobb titokban dolgozott, Zorinról közölték, hogy ő a hírszerzéssel megbízott diplomata. A legkevésbé az hiányzott volna, hogy Zorin megsejtse: kiszúrtuk Csecsejevet. Kompromittálhattam volna Larryt.

– Milyenfajta nemzetközi csalásokról tárgyaltak?

– Konkrétan? Semmiről. Arról volt csak szó, hogy kapcsolatokat kell majd kiépíteni a mi nyomozóink és az öveik között. Mi úgy mondtuk, hogy össze kell hozni a becsületes embereket. Zorin még a régi iskolát képviselte, úgy nézett ki, mint aki a november hetedikei díszszemléről került ide.

– Értem.

Vártam. Ő is várt. De ő tovább bírta. Megint ott vagyok a Shepherd Marketen, ahol Zorinnal ürítjük a búcsúpoharat. Eddig mindig az Iroda whiskyjét ittuk, ma viszont Zorin vodkáját. Előttünk az asztalon ott áll az oldalán a KGB vörös jelvényével díszített, csillogó ezüstflaska.

– Nem tudom egészen bizonyosan, milyen jövőre ihatnánk, Timothy barátom – ismeri be reá nem jellemző alázattal Zorin. – Talán ön javasolhatna megfelelő felköszöntőt.

Én tehát javasolom azt az orosz szót, ami a rendet jelenti, tudván, hogy a rend az, és nem a haladás, amit a kommunizmus öreg katonája a legjobban szeret, így a rendre iszunk a tüllfüggönyös földszinti ablak mögött, miközben alattunk vásárlók jönnek-mennek, prostik lesik a kuncsaftokat a kapuk alól, és a lemezbolt bőg.

– Amit a rendőrség kérdezett Larry üzleti ügyeiről – mondta éppen Marjorie Stallum.

– Igen, Marjorie?

– Nem ébresztettek föl semmiféle emléket?

– Feltételeztem, hogy a rendőrség szokás szerint rossz nyomon jár. Larry csecsemő az üzlethez. Mindig a részlegemnek kellett intéznie az adóvisszatérítéseit, a kiadásait, a hiteltúllépéseit és a kifizetetlen villanyszámláit.

– Nem gondolja, hogy ez lehetett álca is?

– Minek az álcája?

Nem tetszett, ahogy vállat von.

– Elrejtett pénzé, amelyet megszerzett, és nem akarta, hogy más is tudjon róla – mondta. – Jó üzleti érzéké.

– Ki van zárva.

– A maga elmélete szerint Csecsejev kapcsolatban áll valamilyen módon Larry eltűnésével?

– Ez nem az én elméletem, erre a rendőrség célozgatott.

– Akkor maga szerint Csecsejev bath-i tartózkodásainak nincs semmi jelentősége? .

– Nekem erről nincs véleményem, Marjorie. Hogy is lehetne? Larry és CséCsé közel álltak egymáshoz. Ezt tudom. Kölcsönösen csodálták egymást. Ezt is tudom. Hogy még mindig csodálják-e, az más kérdés. -Megláttam a lehetőséget, és utánakaptam. – Azt se tudom, mikor látogathatott Bath-be CséCsé.

Nem vette föl a kesztyűt.

– Maga szerint nem lehetséges, hogy Larry és Csecsejev, mondjuk, valamilyen üzleti kapcsolatot létesítettek egymással? Akármilyet. Sose gondolt erre?

Szerettem volna megosztani valakivel a bosszúságomat, és megint Barneyre néztem, de ő süketnek tettette magát.

– Nem. Egyáltalán nem – válaszoltam. – Mint ezt több ízben közöltem a rendőrséggel is. – És hozzátettem: – Kizárt.

– Miért?

Nem tetszett, hogy meg kell ismételnem, amit mondtam.

– Mert Larry világéletében fütyült a pénzre, és egyáltalán nem volt érzéke az üzlethez. Az irodai illetményét júdáspénznek hívta, és utálta fölvenni. Úgy érezte...

– És Csecsejev?

Kezdett az agyamra menni, hogy mindig félbeszakít.

– Mi van Csecsejevvel?

– Neki volt érzéke az üzlethez?

– Egy csepp se. Borzadt tőle. Utálta a kapitalizmust, a profitot, a pénzt mint hajtóerőt, mindent.

– Úgy érti, fölötte állt?

– Vagy alatta. Mindegy.

– Mert túlságosan igaz? Túlságosan becsületes? Maga elfogadja Larry véleményét Csecsejevről?

– A gorecek büszkék rá, hogy pénzen semmit sem lehet megvásárolni a hegyekben. Azt mondják, a kapzsiság elbutítja az embert. – Ismét Larryt idéztem. – A férfiasság a fontos és a becsület. Ez persze romantikus badarság, de Larrynél CséCsé ezt a vasat tartotta a tűzben, és Larry kellően meg volt illetődve tőle. – Most már elegem lett. – Én ebben nem vagyok nagy szám, Marjorie! Larry visszavonult, CséCsé is, én is. Azt hittem, tudják, hogy CséCsé meglátogatta Larryt Bath-ben, és hogy Larry eltűnt. Ha ugyan nem tudták már előbb, amit bárki feltételezné.

– De maga nem bárki, ugye? Maga, ha visszavonult, ha nem, a Larry-Csecsejev kapcsolat szakértője.

– Ennek a kapcsolatnak az egyedüli szakértője Larry és CséCsé.

– Nem maga fundálta ki? Nem maga irányította? Nem ezt csinálta éveken át?

– Húszegynéhány éve kifőztem, hogy Larryt kapcsolatba hozom a KGB akkori vezető rezidensével. Larry az utasításaimat követve kokettálni kezdett vele, játszotta az elérhetetlent, míg végül kimondta, igen, kémkedni fogok Moszkvának.

– Folytassa!

Egyébként is folytattam volna. Nem tudtam, miért noszogat, bár azt sem tudtam, egyáltalán azt teszi-e. De ha előadást akart Larry történetéről, azt megkaphatta.

– Első volt Brod, második Miklov, azután Kranszkij, majd Serpov, őutána Miszlanszkij, végül Csecsejev, akinél Zorin volt a főnök, de Csecsejev volt Larry partnere. Larry mindegyikhez megtalálta az utat. A kettős ügynök olyan, akár a kaméleon. A jó nem játssza a szerepét, hanem éli. Azonosul vele. Amikor Larry Timmel volt, Tim pártján állt, amikor a szovjet kapcsolatával, akkor annak a pártján, akár tetszett ez nekem, akár nem. Nekem azt kellett biztosítanom, hogy végül mi legyünk a nyerők.

– És hitte, hogy mi voltunk azok.

– Larry esetében igen. Hittem.

– És még mindig hiszi.

– Amikor nyugdíjasként emlékezem vissza az eseményekre, igen, még mindig hiszem. Kettős ügynököknél mindig számítani kell rá, hogy bizonyos csorba esik a hűségen. Az ellenfél mindig jobban vonzza őket, mint az itthoni oldal. Ez a természetük. Örök lázadók. Larry is lázadó volt, de a mi lázadónk.

– Szóval Larry és orosz felső kapcsolata kitervelhettek, amit akartak, anélkül, hogy maga tudomást szerzett volna róla.

– Nem egészen.

– Miért nem?

– Voltak biztosítékaink.

– Milyenek?

– Más élő források. Lehallgatás. A közvetítő lakása. Étterem, ahová poloskákat telepítettünk. Kocsi, amit bedrótoztunk. Az összes lehallgatás betűről betűre egyezett Larry változataival. Nem kaphattuk hibán. Egyébként ez az egész iktatva van, hiszen tudja.

Kőkemény mosolyt küldött felém, és tovább tanulmányozta a kezét. Mintha kifogyott volna belőle a lendület. Arra gondoltam, hogy fáradt, és tisztességtelenség volt azt képzelnem róla, hogy egyetlen kritikus hétvégén képes lesz átolvasni húsz évre menő anyagot. Mélyet lélegzett.

– Egyik utolsó jelentésében említi, hogy Larry „figyelemre méltóan ragaszkodik” Csecsejevhez. Ez olyan területekre is érvényes, amelyekről esetleg nem tud?

– Ha nem tudok róluk, hogyan feleljek a kérdésére?

– Akkor mire érvényes?

– Már mondtam. Larry kinevezte Csecsejevet az észak-kaukázusi egyetemének. Larry így szokta. Felhabzsolja az embereket. Amikor CséCsé ideérkezett, Larry ugyanolyan keveset tudott a térségről, mint mindenki. Oroszországot általában ismerte, de a kaukázusi népek külön téma. Pár hónap múlva előadást tarthatott volna a csecsenekről, az oszétekről, a dagesztániakról, az ingusokról, a cserkeszekről, az abházokról, az akárkikről. CséCsé igazán jól kezelte. Ösztönösen tudott bánni vele. Csak pattintott kettőt az ostorral, és Larry máris ugrott. CséCsé szellemes volt, akasztófahumorú, és tett róla, hogy Larry lelkiismerete folyton viszkessen. Larrynek mindig szüksége volt rá, hogy viszkessen a lelkiismerete... Megint félbeszakított.

– Azt akarja mondani, hogy magához figyelemre méltóbban ragaszkodott Larry?

Nem, Marjorie drága, dehogy mondok én ilyet. Én azt akarom mondani, hogy Larry szívtolvaj volt a libikókán, és amint elbűvölte CséCsét, nyomban vissza kellett szaladnia hozzám igazolásért, mert nemcsak kém volt, de a tiszteletes felelőtlen fia is, akinek mindenkitől szüksége volt a feloldozásra, mert mindenkit elárult. Ezt mondom, mert minden zajos önkritikája, moralizálása és állítólagos szellemi emelkedettsége ellenére Larry úgy vetette magát a kémkedésre, mint a narkotikumra. Azt mondom, hogy szemét is volt és álnok és bosszúálló, aki, mielőtt észbe kaphattál volna, már el is csente az asszonyodat; hogy a vérében volt az ámítás és a fekete mágia, nekem pedig az volt a bűnöm, hogy felszabadítottam benne a szélhámost az álmodó rovására, amiért ő néha sokkal jobban gyűlölt, mint megérdemeltem.

– Larry szereti az őstípusokat, Marjorie – feleltem, fáradtra véve a hangot. – Ha nem léteznek, kinevezi őket. Akcióbuzi, modern kifejezéssel élve. Szereti a sziklamászást. CséCsétől megkapta.

– És magától?

Elnézően nevettem. Hová a csodába akar kilyukadni nélkülem?

– Én az otthon voltam, Marjorie! Anglia, minden bütyökjével és bibircsével. CséCsé volt az egzotikum, ráadásul olyan titkos muzulmán, mint amilyen titkos keresztény Larry. CséCsénél vakáción volt, nálam iskolában.

– Méghozzá hosszú vakáción – mondta Marjorie. Várakoztatott egy percig. – Hála magának! – Megint a kezét szemlélgette. – A többi hidegháborús hírszerzőnket rég elbocsátottuk, amikor Larry még mindig maradéktalanul élhette az ügynök életét. Moszkva direkt azért hosszabbította meg Csecsejev londoni tartózkodását, hogy tovább foglalkozhassék Larryvel. Így visszanézve elég sajátságos, nem?

– Miért lenne az?

– Miközben a többi hidegháborús ügynök leállt?

– Larry egyedi kapcsolatban állt Moszkvával. Minden okunk megvolt, hogy azt higgyék, ez a kapcsolat túléli a kommunista kort. Orosz összekötői is így vélték.

– Maga nyilván táplálta ezt a nézetet.

– De mennyire! – Elfelejtettem akkori meggyőződésem erejét. – Jó, volt közben egy világrengető változás. Nem maradt kommunista kísérlet, amit Larry csodálhatott volna, bár ő egyébként sem volt az a fajta, se az oroszok szemében, se a magáéban. Ő a nyugati anyagiasság ostora volt, és Oroszország bajnoka jóban-rosszban. A regényes természete hajtotta úgy a képzelet, mint a tények világában: mindig az elnyomott mellé állt, zsigerből megvetette a brit uralkodó osztályt és annak hason csúszó lihegését Amerika előtt. Larry gyűlöletei a kommunizmus összeomlása után sem változtak, mint ahogy a szerelmei sem. Tovább álmodott egy jobb, tisztességesebb világról, továbbra is jobban szerette az egyént a közösségnél, tovább rajongott a különbözésért és a szélsőségekért. De a mi jóllakottan dagonyázó társadalmunk sem változott. A hidegháború óta csak még rosszabb lett az Atlanti-óceán mindkét partján. Még romlottabb, belterjesebb, megalkuvóbb, türelmetlenebb, elzárkózóbb, önteltebb. Még igazságtalanabb. Larryt idézem, Marjorie, a renegát humanistát, aki meg akarja váltani a világot. Az a Britannia, amelyről Larry azt képzelte, hogy évekig és egyfolytában rombolja, ma él és virul. A létező legrosszabb kormány, a legszürkébb vezetők, a legszomorúbb, legcsalódottabb választók, akik valaha voltak – miért ne tartana ki Larry az árulásban?

Leszállva a hordóról, élvezettel állapítottam meg, hogy Marjorie elvörösödött. Elképzeltem a miniszter nagybácsikat és a kékre bemosott hajú nagynéniket, a konzervatív párt jobbszárnyának oszlopait.

– Hagyjátok Larryt odakint! Ezzel érveltem. Várjunk, majd meglátjuk, mit kezd vele az új orosz hírszerzés! Ott is csak a bútorokat cserélték ki a bordélyban. Nem fognak megülni a sutban, tűrve, hogy egyetlen korrupt szuperhatalom vezesse a világot. Várjuk ki a következő felvonást, ahelyett, hogy ejtenénk Larryt és szokásunk szerint akkor kapkodnánk utána, amikor már késő!

– Mindazonáltal a maga ékesszólása nem aratott diadalt – mutatott rá Marjorie, miközben eltűnődve babrálta az óraláncát.

– Sajnos nem. Mindenki, akinek van egy szemernyi érzéke a történelemhez, tudhatta, hogy egy-két év múlva visszazökken minden a régi kerékvágásba. De ez nem vonatkozott a Legfelső Emeletre. Nem az oroszok dobták Larryt, hanern mi.

Marjorie két keze fölemelkedett az óraláncig, aztán, mint az előbb, egybefonódott az álla alatt. Vészjósló volt a hallgatása. A szoba túlsó végében Barney Waldon maga elé bámult. Rájöttem, hogy hallottak valamit, amire ők rá voltak hangolva, de én nem: valami elektronikus csipogást, pittyegést vagy zümmögést egy másik szobából, és erről Emma jutott eszembe a gyümölcsösben, amint ő is elsőnek hallotta meg Larry kocsiját azon a napon, mikor Larry először tűnt föl a színen.

Marjorie Stallum minden további magyarázat nélkül fölemelkedett, és akárha parancsnak engedelmeskedne, elindult az egyik belső ajtó felé. Kísérteties nesztelenséggel tűnt el mögötte, és szorosan becsukta maga után.

– Mi a fene ez, Barney? – suttogtam, mihelyt egyedül maradtunk. A fülünket hegyeztük, ám az akusztika tökéletes volt. Én legalábbis nem hallottam semmit.

– Sok értelmes nő van manapság a szakmában, Tim – felelte, még mindig hallgatózva. Nem tudtam eldönteni, dicsekszik-e vagy panaszkodik. – Egyébként illik is hozzájuk ez a szőrözés. Kifejezetten nekik való.

– De mit akar tőlem? – Ütöttem a vasat. – A Krisztusát, Barney, hiszen nyugdíjas vagyok! Levitézlettem! Akkor mit meregeti úgy rám a szemét?

Marjorie Stallum visszatért, megspórolva Barney-nek a feleletet. Az arca kőmerev volt és még sápadtabb, mint azelőtt. Leült, és összeillesztette ujjbegyeit, amelyek, mint láttam, reszkettek. Letoltak, gondoltam. Akárki hallgat is bennünket, megmondta, hogy vagy légy ellenséges, vagy szállj ki. Gyorsabban kezdett verni a pulzusom. – Olyan fene nagy dumás voltam, gondoltam, hát mjost majd megfizetek érte.