NEGYEDIK FEJEZET

– Tim...

– Marjorie?

– Helyesen feltételezem-e, hogy Larry, mire eltávozott, már hadilábon állt velünk? – Keményebb, sűrűbb hang. Élesebb pillantás.

– Mindig is hadilábon állt velünk, Marjorie.

– De gondolom, a végén már nagyon.

– Úgy vélte, nem vagyunk érdemesek a szerencsére, amellyel a történelem megajándékozott.

– Miféle szerencsére?

– Hogy mi nyertük meg a hidegháborút. Fájlalta, hogy olyan irreális az egész.

– Miféle egész? – Sósavasan.

– A hidegháború. Hogy két leszerepelt ideológia harcol a békéért, amit egyik se akar, működésképtelen fegyverekkel. Ez ismét Larry-idézet.

– Maga egyetértett vele?

– Bizonyos mértékig.

– Nem gondolja, hogy Larry szerint mi tartoztunk neki valamivel? Mármint az Iroda. Valamivel, amit jogos követelésnek érzett?

– Ő az életét akarta vissza. Ez jóval több volt, mint amit mi tehettünk érte.

– Úgy véli, hogy Larry szerint az oroszok tartoztak neki valamivel?

– Épp fordítva. Ő tartozott nekik. Larry nagyon menő a bűntudatban is.

Marjorie türelmetlenül fölvetette a fejét, mintha a bűntudat nem az ő hatásköre volna.

– És maga azt mondja, hogy ügynöki tevékenysége utolsó négy évében Larrynek nem voltak üzleti ügyei Konsztantyin Abramovics Csecsejevvel? Vagy csak nem jelentette őket?

– Azt mondom, hogy ha voltak is üzleteik, én nem tudtam róluk, következésképpen nem is jelentettem őket.

– És maga?

– Tessék?

– Magának voltak-e üzleti ügyei Csecsejevvel, amelyeket nem jelentett?

– Nem, Marjorie, nekem nem voltak üzleti ügyeim sem Csecsejevvel, sem az orosz hírszerzés más, mostani vagy hajdani tagjával.

– Vologya Zorinnal sem?

– Zorinnal sem.

– És Pettiferrel sem?

– Leszámítva, hogy megmentettem a pénzügyi összeomlástól, nem.

– De magának természetesen van magánvagyona?

– Szerencsés voltam, Marjorie! Szüleim meghaltak kicsi koromban, így pénzt kaptam szeretet helyett.

– Lenne szíves ismertetni személyi kiadásait az utóbbi tizenkét hónapban?

 

 

Mondtam, hogy Merriman is csatlakozott hozzánk?

Nemigen, mert nem vagyok benne biztos, mikor tette, noha kevéssel Marjorie visszatérése után kellett érkeznie. Nagy, behemót ember volt, roppant könnyű járású, sok akad az ilyen dromedárok között, és gondolom, az ajtót, amelyen bejött, félig nyitva hagyhatta neki Marjorie. Mégis idegesített, hogy nem vettem észre, mert mint a legtöbb szakmámbeli, nem bírom a nyitva hagyott ajtókat. Csak arra gondolhatok, hogy a belső dúlásban, amit Marjorie Stallum támadása okozott, nem vettem figyelembe a fény és a légáram változását, amint Merriman nesztelenül leengedte széles ülepét Barney kanapéjának hívogató karjára. Éppen méltatlankodva fordultam arra, tiltakozva Marjorie felháborító kérése ellen, de Barney helyett Merrimant láttam magam előtt. Merev fehér gallért viselt, ezüst nyakkendőt és piros szegfűt. Merriman mindig úgy öltözött, mintha lakodalomba menne.

– Nohát Tim, de örülök!

– Halló, Jake. Épp idejében jöttél. Pont most kérdezték, mennyit költöttem az idén.

– Igen, tényleg, mennyit? Ott van elsőnek mindjárt a Bechstein. Az maga egy vagyonba került. Aztán a kis zarándoklataid Mr. Appleby csinos wellsi ékszerboltjába, az se olcsó. Harminc ezrest hagytál csak ott, nem is szólva a menő cuccokról és ancúgokról, amiket a barátnődnek vettél. Bomba csaj lehet. Még szerencse, hogy ellenzi a motorizációt, különben kapott volna egy Bentleyt is, vidraprémes üléshuzattal. Tudom, hogy korán megörökölted a szüleid vagyonát, tudom, hogy Bob bácsi is rád hagyta bútorostul a Schlosst, de honnan vetted a többit? Vagy ez mind az undok Cecily nénitől van, aki volt olyan előzékeny, hogy pár éve elhalálozott Portugáliában? Ahhoz képest, hogy sose volt gondod a pénzre, igazán meg tudod válogatni a rokonaidat.

– Ha nem hisztek nekem, nézzetek utána az ügyvédeimnél.

– Drága fiam, azok mindenben igazolnak téged. Félmillió, azon fölül, amid még volt. Fizette két részletben egy bájos bank a Csatorna-szigetekről. Mellesleg az ügyvédek sose látták a nénit. Egy lisszaboni cég utasította őket, amelynek szintúgy nem volt szerencséje a rokonodhoz. Ők az üzletvezetőjétől, egy párizsi ügyvédtől kapták az utasítást. Tim, komolyan, pénzben már láttam tisztára mosottat, de ügyvédben még nem. – Marjorie Stallumhoz fordult, és úgy folytatta, mintha nem is lennék a szobában. – Még mindig tart az ellenőrzés, úgyhogy Cranmer csak ne képzelje, hogy kint van a szárazon. Majd lesz nemulass, ha Cecily néni egy tömegsírból talál előkerülni!

– Tim?

Ez megint Marjorie volt. Szeretne visszatérni tegnap esti viselkedésem logikájához, mondta. Talán, ha végigpergethetnénk még egyszer, csakhogy biztos legyek benne, hogy jól értettem-e, Tim.

– Állok rendelkezésére – mondtam egy soha életemben nem használt fordulattal.

– Tim, miért a házából hívott fel bennünket? Azt mondta, arra gondolt, hátha a rendőrség illegális lehallgatót használ, és csak falból találta ki Larry skót háziasszonyának meséjét. Az nem lehet, hogy a maga telefonját is bedrótozták? Azt hittem volna, hogy a maga kiképzésével és tapasztalatával inkább lehajt a faluba, és a nyilvános telefonfülkéhez folyamodik.

– A szokott eljáráshoz folyamodtam.

– Hadd kérdőjelezzem meg. Az egyes számú szabály a biztonság.

Merrimanre pillantottam, ő azonban az ellenséges hallgatóság szerepét játszotta, és úgy bámult rám, akár a vádlottak padján ülnék.

– Szerelhetett lehallgatót a rendőrség a falusi telefonfülkébe is – mondtam. – Nem mintha sok örömük lett volna benne. Az a készülék rendszerint tropa.

– Értem – mondta Marjorie, újfent elárulva, hogy nem érti.

– Ugyancsak furcsán festett volna, ha este tizenegykor másfél kilométert autózom a faluba egy telefonért. Főleg, ha a rendőrség is figyelte a házamat.

Marjorie ápolt ujjhegyeire pillantott, majd vissza rám, úgy kezdte pontokba szedni, amit zavarba ejtőnek talál. Merrimannek most jobban tetszett a plafon, Waldonnak a padló.

– Megszakítja a kapcsolatot Pettiferrel. Úgy véli, Pettifer eltűnésében nincs semmi különös. Mindazonáltal annyira aggódik miatta, hogy alig várja, mikor számolhat be róla nekünk. Tudja, hogy Csecsejev visszavonult. Azt is tudja, hogy Pettifer is. De arra gyanakszik, hogy forralnak valamit, bár nem tudja, mit, illetve miért. Úgy gondolja, a rendőrség lehallgathatja a telefonját, de azon hív fel bennünket. Húsz percig bámulja ezt az épületet, csak azután gyűjt bátorságot, hogy belépjen. Ezek után talán megbocsátható feltételezés, hogy a rendőrség tegnap esti látogatása óta maga olyan stressz-állapotba került, amelyet nem indokol Pettifer eltűnése. Sőt, az is feltételezhető, hogy valami súlyos teher nyomja a lelkét. Olyan súlyos, hogy még a magafajta túlfegyelmezett ember is sorozatban követi el a szakmai melléfogásokat, amelyek mind ellentétben vannak a kiképzésével.

Leplezetlen ujjongás váltotta föl szorongásomat. Megbocsátottam neki mindent: tárgyalóterembe illő nagyképűségét, burkolt kegyetlenségét, azt, hogy túl-fegyelmezettnek minősített. Angyalok zsolozsmáztak a fülemben, és nekem most Marjorie Stallum is ilyen angyal volt. Nem mondtam neki semmit! Sebaj, ha nem tudja vagy nem akarja elárulni CséCsé utolsó látogatásának időpontját. Ő valami sokkal fontosabbat mondott nekem: semmit nem tudnak Emmáról és Larryről!

Tudtak Emmáról és rólam, mert az irodai szabályok értelmében köteles voltam beszámolni nekik. De nem húzták meg a háromszög harmadik oldalát. Ez pedig, ahogy mi szoktuk mondani, háromcsillagos adat: megérte az ideutazást!

Érzelmesen sebzett hangot választottam.

– Larry több volt nekem, mint az ügynököm, Marjorie – mondtam. – A barátom volt negyedszázad óta. Ráadásul a legjobb élő forrásunk, aki valaha létezett. Azok közé az ügynökök közé tartozott, akik a tulajdon szerencséjük kovácsai. Először csak próbaképp szervezte be a KGB. Befolyásos ügynöknek nem volt elég nagy kaliberű, az összeköttetései nem értek fabatkát sem. Adtak neki egy kis fizetést, és a moszkvai központban megfogalmazott levélköteggel beszabadították a nemzetközi konferenciák körforgásába, remélve, hogy idővel kinövi magát. És kinőtte. Szívvel-lélekkel az emberük lett, tehetségkutatónak csapott fel a balos diákok között, kiszúrta a Kremlnek a leendő szimpatizánsokat, a konferenciákon ő röppentette fel a szondázó léggömböket. Larrynek hála, néhány év múlva valóságos osztagunk volt kezessé tett kommunista ügynökökből; voltak közöttük britek, voltak külföldiek, de mind a zsebében voltak ennek az Irodának, és általuk etettük be Moszkvának a hidegháború legármányosabb dezinformációit, és ezt a KGB még csak nem is gyanította. Larry úgy vonzotta a felforgatókat, mint cukros ecet a legyet. Annyit dolgozott a harmadik világ semlegeseivel, hogy hólyag nőtt a fenekén. Olyan emlékezőtehetsége volt, amelyért a legtöbbünk ölni tudna. Ismert minden megvásárolt képviselőt, minden lepénzelt brit újságírót, lobbistát és befolyásos ügynököt, akit a moszkvai központ londoni kirendeltsége fizetett. Voltak emberek a KGB-nél és az Irodánál, akik neki köszönhették a megélhetésüket és az előléptetésüket. Persze hogy aggódtam miatta! Most is aggódom.

 

 

A tiszteletteljes csöndben, ami ezt a szónoklatot követte, rájöttem, hogy tudom már, mit jelent az I/BB. Mert ha Jake Merriman a személyzeti vezető, Barney Waldon az Iroda összekötője a Scotland Yardnél, akkor Marjorie Stallum csak az a szolgálatszerte gyűlölt sakál lehet, akit az alacsonyabb sarzsik régebben politikai biztosnak hívtak, mostanában viszont a Belbiztonsági Irodavezető magasztos címét viseli. Munkaköre a papírkosarakban turkálástól az egykori és jelenlegi alkalmazottak szerelmi életével kapcsolatos piszkos feltételezésekig terjedt, hogy aztán beszámoljon gyanakvásairól Jake Merrimannek. Mi másért bokázna így neki Merriman és Waldon? Mi másért kérné most, hogy mondjam el – saját szavaimmal, mintha bizony a máséit akarnám használni –, hogyan sikerültmegszereznem Larryt az Irodának? Marjorie Stallum azt a kancsal összeesküvési elméletet akarta ellenőrizni, hogy Larry és én kezdettől egy gyékényen árultunk, hogy nem is én szerveztem be Larryt, hanem ő szervezte be saját magát, sőt, Larry és CséCsé szervezett be engem valami fondorlatos és önös vállalkozásba.

Ezzel együtt óvatosra fogtam a lépést. A mi mesterségünkben az ilyesfajta elméletek sok jó ember életét tették már tönkre az óceán két partján, mielőtt szégyenlősen pillogva elaltatták volna őket. Elővigyázattal és pontosan felelgettem neki, noha lelki nyugalmam bizonyítására alkalmanként csapongásokat vagy léhaságokat engedtem meg magamnak.

– Amikor először találkoztunk, igazi cigány volt – mondtam.

– Ez Oxfordban történt?

– Nem, Winchesterben. Larry abban a tanévben került oda, amikor én felügyelő, szenior lettem. Valamiféle ösztöndíjas volt. A tandíja felét az iskola fizette, a másik felét, mint szegény gyereknek, az anglikán egyház. Az az iskola még mindig a sötét középkornál tartott: volt ott csicskáztatás, vesszőzés, durvaság nyakló nélkül. Larry nem illeszkedett be és nem is akart. Trehány volt és okos, nem volt hajlandó megtanulni az iskolai argót, viszont képtelen volt befogni a száját, ami egyes körökben népszerűtlenné tette, más körökben kicsit hőssé. Kékre-zöldre verték, én pedig próbáltam megvédeni.

Marjorie türelmesen mosolygott: nyugtázta a homoszexuális mellékzöngét, de túl ravasz volt, hogy kimondja.

– Pontosan hogyan védte, Tim?

– Segítettem, hogy tanuljon meg féket vetni a nyelvére. Leállítottam, hogy ne tegye már magát olyan istentelenül népszerűtlenné. Bevált néhány szemeszterig, de azután rajtakapták, hogy cigarettázott, majd meg hogy ivott. Aztán egészen máson kapták rajta a St. Swithin Lányiskolában, ami megszerezte neki a kevésbé vakmerő lelkek irigységét...

– Például a magáét?

-...és leválasztotta a homoszexuális főáramlatról – folytattam, kedves mosolyt küldve Merriman felé. – Amikor a vesszőzés nem tette meg a kívánt hatást, kicsapták az iskolából. Az apja, valamelyik nagy székesegyház kanonokja mosta a kezeit, az anyja már meghalt. Valami távoli rokon pengette le a pénzt Larry svájci iskoláztatására, de egy félév után a svájciak azt mondták, nem, köszönik, és visszaküldték Angliába. Rejtély, hogyan szerzett magának oxfordi ösztöndíjat, de megkapta, és Oxford természetesen fülig beleesett. Nagyon jóképű volt, rajokban tapadtak rá a lányok. Gyönyörű volt, féktelen – hirtelen elrestelltem magamat –, és extrovertált – tettem hozzá, azt gondolva, hogy ez a szó tetszeni fog Marjorie-nak.

– És marxista is volt, eszem a szívét! – vágott közbe Jake Merriman.

– És trockista és ateista és pacifista és anarchista és minden, amivel rémítgethette a gazdagokat – vágtam vissza. – Egy darabig összegyúrta Marxot Krisztussal, de ez szétesett, amikor eldöntötte, hogy nem tud hinni Krisztusban. És kéjenc is volt – vágtam ki óvatlanul, és örömmel láttam, hogy Marjorie Stallum festetlen szája elkeskenyedik. – A második év végén az egyetemnek el kellett döntenie, hogy kicsapják-e vagy adjanak neki ösztöndíjat az All Souls-kollégiumban. Kicsapták.

– Pontosan miért? – kérdezte Stallum, igyekezve gátak közé szorítani szóáradatomat.

– Mert túlságos volt. Túl sokat ivott, túl sokat politizált, túl keveset dolgozott, túl sokat nőzött. Túl szabad volt. Mértéktelen volt. Mennie kellett. Következő alkalommal Velencében találkoztam vele.

– Amikor maga természetesen már nős ember voh – mondta Marjorie, azt sejtetve, hogy házasságommal valamilyen értelemben elárultam Larryhez fűződő barátságomat. Láttam, hogy Merriman megint hátraveti a fejét, és újfent elmerül a plafon szemlélgetésében.

– Igen, és az Iroda munkatársa – helyeseltem. – Diana is az Irodánál dolgozott. Nászutasok voltunk. És akkor egyszer csak meglátom a Szent Márk téren a brit lobogóba öltözött Larryt, amint összecsavart esernyője hegyén emeli a magasba winchesteri szalmakalapját. – Senki sem mosolygott, kivéve engem. – Idegenvezetőt játszott egy csoport amerikai matrónának, akik szokás szerint egytől egyig szerelmesek voltak belé. Aminek így is kellett lennie. Tudott mindent, amit Velencéről tudni kell, kifogyhatatlanul áradt belőle a lelkesedés, jól beszélt olaszul, angolul egyenesen úgy, akár egy lord, és még mindig nem tudta eldönteni, áttérjen-e katolikusnak vagy felrobbantsa-e a Vatikánt. Elordítottam magam: „Larry!” Meglátott, levegőbe hajított kalapot-paraplét, és a nyakamba ugrott. Aztán bemutattam Dianának.

Ezt mondtam, de az alsó szólam járt az eszemben: akkor már második hete tartó nászutunk sajgó egyhangúsága, örömtelen szeretkezéseink, az őszinte megkönnyebbülés – amelyben, mint utólag bevallotta, Diana is osztozott –, hogy harmadik személy lép az életünkbe, ráadásul olyan féktelen, mint Larry, még ha csúfot űzött is Diana sablonos jólneveltségéből. Láttam Larryt kék-fehér-piros pólójában, amint színpadiasan térdel Diana lábánál, egyik kezét a szívére szorítja, a másikkal a kalapját lobogtatja, a kalapot, a winchesteri tetűsátrat, a túlélés csodáját, ugyanazt, amit egy éve nálunk viselt a honeybrooki szüreten. A karimát akkor is ragasztószalag és lakk rögzítette, a felső részt pedig megtépve, de diadalmasan övezte szentséges Iskolánk szalagja. Hallom lágy hangját, amint talmi olaszos hangsúllyal beleordítja bolond köszöntését a velencei napfénybe: Hisz ez a Timbo! Az Ifjú Püspök személyesen! Ön meg nyilván bájdús hitvese!

– Elvittük éttermekbe, meglátogattuk rémes kvártélyán – egy pomerániai grófnéval élt együtt, természetesen –, és egy nap arra ébredtem, hogy megszállt az ihlet: Larry pontosan az, akit keresünk, akiről annyit beszélünk a pénteki szemináriumokon! Beszipkázzuk, és végigjáratjuk vele az utat.

– És az nem zavarta, hogy Larry a barátja? – vetette föl Marjorie.

A barát szóra másfajta fájdalom söpört végig rajtam. Barát? Olyan közel sosem kerültem hozzá. Bizalmasa talán voltam, barátja soha. Ő volt a kockázat, amit én sosem vállaltam volna.

– Sokkal jobban zavart volna, ha az ellenségem, Marjorie – hallottam a tulajdon behízelgő hangomat, – Most a hidegháború legfagyosabb szakaszáról beszélünk. A fennmaradásunkért harcoltunk. Hittünk abban, amit csináltunk. – Nem tudtam megállni, hogy oda ne szúrjam: – Úgy vélem, mostanában ez kissé nehezebb.

Aztán, arra az esetre, ha az új kor kimosta volna az agyából a régi emlékét, elmagyaráztam, mit jelentett végigjáratni valakivel az utat; elmeséltem, micsoda nyomás nehezedett az operatív osztályra, hogy találjunk egy fiatal férfit – akkor még férfinak kellett lennie –, aki majd elhúzza a mézesmadzagot az Oxford, Cambridge és a Kensington Palace Gardens-i szovjet nagykövetség között buzgón ingázó orosz toborzók előtt, hozzáfűzve, mennyire illett Larryre szinte minden lehetséges vonatkozásban annak az alaknak a jellemrajza, akiről mi – vagy az oroszok – álmodtunk. Még vissza is küldtük Oxfordba, hogy végezze el a harmadik évet, és tegye le a záróvizsgát.

– Hát vigye el az ördög, nem kitűnőre vizsgázott ott, ahol nekem csak egy meglehetősen reszketeg jelest sikerült szereznem? – mondtam sportszerű nevetéssel, amelyben senki sem osztozott; Merriman továbbra is elmerült a mennyezet szemlélésébe, Waldon pedig olyan komoran összeszorította az állkapcáját, mintha meg se akarna szólalni többé.

És így, folytattam, pontosan azzal ajándékozhattuk meg az orosz toborzókat, amit keresnek, és aminek annyi hasznát vették régebben is: a lejtőre került príma angollal, intellektuális kísérletezővel, rossz útra tért szépreményű ifjúval, az istenkeresővel, aki rokonszenvezik a párttal, de nem kompromittálja magát formális belépéssel, aki gyökértelen, éretlen, állhatatlan, politikailag mindenevő, ha kell, fortélyos, ha kell, tolvaj...

-Tehát javasolta – szakított félbe Marjorie Stallum, akinek sikerült ezt olyan hangon elmondania, mintha utcai vizeldében szedtem volna fel Larryt.

Nevettem. Bosszantotta a nevetésem, úgyhogy hangosan nevettem.

– Ó, istenem, azt majd csak hónapok múlva, Marjorie! Először a rendszerrel kellett megvívnunk. A Legfelső Emeleten sokan úgy vélekedtek, hogy Larry sose törne bele a fegyelembe. Iskolai jellemzései rémesek voltak, az egyetemiek még rémesebbek. Mindenki azt mondta, hogy ragyogó tehetség, de mire? Csinálhatok itt egy kitérőt?

– Kérem, tegye!

– Larry beszervezése csoportművelet volt. Amikor beleegyezett, hogy fölveszi a fátylat, az osztályvezetőm úgy döntött, hogy én legyek Larry edzője. De csak azzal a feltétellel, ha jelentek neki minden találkozás előtt és után.

– Tehát, a maga kifejezésével élve, miért is vette föl a fátylat? – firtatta Marjorie.

Mérhetetlen fáradtság fogott el ettől a kérdéstől. Legszívesebben azt mondtam volna, ha most se érted, sose fogod megérteni. Mert Larry nem kötődött semmihez. Mert katona volt. Mert Isten mondta, hogy tedd meg, ő pedig nem hitt Istenben. Mert macskajajos volt. Vagy nem volt. Mert a sötét oldala is szellőzködni akart. Mert ő Larry volt, én pedig Tim voltam, és kész.

– Gondolom, a kihívást élvezte – mondtam. – Hogy az lehet, aki, meg még valamivel több. Szerette a gondolatot, hogy szerviens. Megfelelt a kötelességről alkotott nézetének.

– Hogy micsoda?

– Kicsit germános agya volt. Frei sein ist Knecht. A szabadság annyi, mint vazallusnak lenni.

– Ez minden?

– Minden mi?

– Minden motivációja, vagy voltak Pettifernek egyéb, gyakorlatiasabb szempontjai is?

– Vonzotta a varázs is. Mi ugyan mondtuk neki, hogy nincs itt semmiféle varázs, de ez csak még jobban felkorbácsolta az étvágyát. Már látta magát valamiféle eretnek templomos lovagnak, amint meghódol az igaz hit előtt. Szerette, hogy két apja van, még ha fennhangon nem is mondta ki: a KGB és mi. Ha arra kérne, hogy írjam le, bőven találna benne ellentmondásokat. Ez Larry. Ezek az ügynökök. Elvont motiváció nem létezik. Az ember az, amit tesz.

– Köszönöm.

– Nincs mit

– És a pénz?

– Tessék?

– A pénz, amit fizettünk neki. Az adómentes, tetemes összeg. Maga szerint milyen szerepet játszott Pettifer számításaiban a pénz?

– Az isten szerelmére, Marjorie, akkoriban senki sem a pénzért csinálta, Larry meg soha életében nem a pénzért dolgozott. Már mondtam. Júdáspénznek nevezte a fizetését. Analfabéta a pénzhez. Neandervölgyi.

– Mégis irtózatos összegek ütötték a markát.

– És ki is folytak belőle. Amit kapott, mind elverte. Palija volt mindenkinek, aki tudott hadoválni egy zokogtatót. Volt egy-két költséges, előkelő szokása, amelyeket mi bátorítottunk, mert az oroszok sznobok, de egyébként abszolút nem volt anyagias.

– Például?

– Például Berrynél vásárolta a bort, és méretre csináltatta a cipőt.

– Én nem nevezném ezt az anyagiasság ellentétének, hanem inkább tékozlásnak.

– Ezek csak szavak – vágtam vissza.

Egy darabig senki sem szólt, amit jó előjelnek tekintettem. Marjorie újabb szemlét tartott lakkozatlan körmei felett. Barney úgy nézett, mint aki jobb szeretne visszatérni rendőreinek megnyugtató körébe. Végül Jake Merriman kitépte magát rendellenes révületéből, kiegyenesedett, lesimította mellényét, aztán körbehúzta mutatóujját merev fehér gallérja alatt, mintha azt akarná megszabadítani az elnyeléssel fenyegető húsredőktől.

– A ti Konsztantyin Abramovics Csecsejevetek kábé harminchétmillió fontra nyúlta le az orosz kormányt – mondta. – Egyelőre még számolják. Múlt pénteken az itteni orosz követ kihallgatást kért a külügyminisztertől, és bemutatta neki a bizonyítási anyagot. Hogy miért a pénteket választotta, amikor a miniszter épp távozni készült a dácsájába, azt csak az Isten tudja, mindenesetre megtette, és Larry patanyomai keresztül-kasul ott vannak az egész aktában. Napnál világosabb, hogy ez bizony előre megfontolt rablás, Tim Cranmer, amit a te obsitos ügynököd és régi KGB-s kapcsolata követett el. Csecsejev valószínűleg neszét vette, hogy küszöbön a balhé, mire inaszakadtából elloholt Bath-be figyelmeztetni Larryt, hogy pucoljon, mielőtt a nagykövet diplomáciai lépéseket foganatosít. Mondani akarsz valamit? Ne tedd!

Tudtommal semmi ilyet nem akartam, így hát megráztam a fejemet, de Merriman már folytatta is.

– Ez így elég szimpla panama, amit elkövettek, de ne akadjunk ki rajta. Nagyon kevés orosz banknak van jogosítványa külföldi átutalásokra. Azok, amelyek megtehetik, többnyire szoros kapcsolatban állnak az egykori KGB-vel. Egy cinkos az Egyesült Királyságban létrehoz egy kamu brit vállalatot, importra, exportra, amire óhajtod, és benyújtja a kamu számlákat a moszkvai haverjainak. Azok előbb hitelesíttetik őket a maffia-kapcsolat korrupt tisztviselőivel, aztán kifizetik őket. Van benne egy sajátos pikantéria, amit én különösen szeretek. Úgy tűnik, az orosz törvények egyelőre nem terjednek ki olyan modern huncutságokra, mint a bankcsalás, tehát senkit se dorgálnak meg, aki viszont kiverhetné a likacsot, az kap egy késszúrást. Az orosz bankok még mindig a jégkorszaknál tartanak, a nyereség absztrakció, amit senki se vesz komolyan, így tehát Noel Coward halhatatlan szavaival élve, füttyents a kaviárért, és adj hálát Istennek.

Merriman újabb szünetet tartott; felvonta a szemöldökét, és biztatóan nézett ránt de én hallgattam.

– Miután besöpörte a készpénzt, Csecsejev azt csinálta, amit valamennyien csinálnánk: elásta mindenféle nyúlfarknyi számlákon, itthon és külföldön. A legtöbb ilyen vállalkozásban öreg Larry barátod volt a közvetítő, a postás: ő jegyeztette be a társaságokat, nyitott számlákat, mutatta be a kötelezvényeket, markolta fel a dohányt. Most mindjárt azt mondod, hogy Larry aláírását is Csecsejev hamisította oda, akinek a firkás agyából ez az egész kipattant, de nem lesz igazad. Larry a fineszes füléig benne ül, és amennyire mi látjuk, te is. Igen?

– Nem.

– Mennyire jutottak a hekusok? – fordult oda Barneyhez.

– A különleges ügyosztály parancsnoka ma délután ötkor tesz jelentést a belügyminiszternek – mondta némi torokköszörülés után Barney.

– Onnan jött Bryant és Luck? – kérdeztem.

Barney Waldon már rá akarta vágni az igent, amikor Merriman nyersen odaszólt:

– A tudás a mi dolgunk, ő csak találgasson, Barney!

Ezzel megkaptam a választ: igen.

– A pletyka szerint sehová se jutottak a nyomozással, de ez lehet blöff – mondta Barney. – A legrosszabb, amit tehetek, ha indokolatlan érdeklődést tanúsítok. A különleges ügyosztálynak azt mondtam, hogy nem a mi gondunk. A szívemre tettem a kezem, úgy mondtam. Ugyanezt mondtam a Metnek és a somerseti rendőrségnek. Direktben belehazudtam a képükbe. – Ez mintha bosszantotta volna.

– Szóval nem fogod elrontani a játékunkat, Tim Cranmer, hallod? – vette vissza a szót Merriman. – Ha elcsípik Larryt, és ő kijelenti, hogy nekünk dolgozott, mi le fogjuk tagadni, és tagadjuk a tárgyalásig és azon túl is. Ha azt mondja, hogy neked dolgozott, akkor bizony Mr. Timothy Cranmer, egykori pénzügyminisztériumi tisztviselő bele fog pottyanni egy nagyon-nagyon mély gödörbe. És a nyíltság új szellemében mondom, ha ki mered nyitni a szádat, akkor jaj neked.

– Az orosz nagykövet diplomatának nevezte CséCsét? – kérdeztem.

– Volt diplomatának. Igen, annak. Mivel pedig a négy év alatt, amit Londonban töltött, egy szóval sem panaszkodtunk Csecsejevre, abból a nyilvánvaló okból, hogy meg ne szakadjon az információáramlás, mi is ugyanerre az álláspontra helyezkedtünk. Ha valaki csak suttogja azt a szót, hogy kém, a külügyminisztérium rögtön elájul.

– És mi van CséCsé és Larry kapcsolatával?

– Mi lenne? Nem volt törvényellenes. Csecsejev kultúrattasé volt, népszerű és eredményes, Larry levitézlett rózsaszín értelmiségi, aki rendszeresen lejmolt Oroszország anyácskánál, Kubában és a Föld más kétes zugaiban. Jelenleg csendesen éldegélő egyetemi tanár Bath-ben. Kapcsolatuk természetes volt és tisztességes, és ha nem, azt sem fogja kimondani senki. – Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Ha az oroszok netán a fejükbe veszik, hogy Larry Pettifer ennek az irodának dolgozott – hogy az utóbbi húszegynéhány évben, mint ismételten emlékeztettél rá bennünket, a legalázatosabb szolgánk volt –, akkor itt földrengés lesz, világos? Kedves Zorin barátod már rendesen kihúzta a gyufát. Alkoholizmus, passzív összeesküvés, ami belefér. Házi őrizetben tartják, és jó esélye van arra, hogy hajnalban agyonlövik. Igazán roppant kedves tőlünk, hogy veled nem csináljuk ugyanezt. Ha ezek – akár a rendőrség, akár az oroszok, esetleg mindkettő, ami jelen helyzetben egykutya, mert a rendőrség vakrepülésben van, és mi azt akarjuk, hogy maradjon is – valaha kiókumlálják azzal a szűk agyukkal, hogy ez az Iroda, összeszűrve a levet az egyik vagy a másik orosz maffiával, épp az orosz gazdaság kihűléses haldoklásának pillanatát választotta, hogy megvágja harminchétmillió fontra... – Feladta. – A mondatot befejezheted magad. Igen, mi az?

Az örök refrénem volt. Még dúltságomban is kikívánkozott belőlem.

– Mikor látták utoljára Larryt? – kérdeztem.

– Érdeklődj a rendőrségnél!

– CséCsé mikor járt utoljára Angliában?

– Az utóbbi hat hónapban semmiféle Csecsejev nem lépett brit területre. De mert nyilvánvalóan nem is Csecsejevnek hívják, ugyancsak meglepő lenne, ha olyan alakban jönne vissza, aki sohasem volt.

– Az álneveit megszondáztátok?

– Szabad emlékeztetnem rá, hogy nyugdíjas vagy? – Elege lett a fecsegésből. – Te nem csinálsz semmit, Tim Cranmer öcsém, világos? Megülsz a kastélyodban, jótékonykodsz, pancsolod a nemes vinkót, természetesen viselkedsz, és ártatlan képet vágsz! Nem hagyod el az országot Mami engedélye nélkül, ezért vontuk be az útleveledet, bár mostanában már ez se garancia semmire, sajnos! Egy tapodtat se közelítesz Larry felé, se szóban, se tettben, se gesztussal, se telefonon; sem te, sem az ágenseid vagy eszközeid, sem a bűbájos Emmád! Larryt, Larry eltűnését, ennek a beszélgetésnek egyetlen részletét sem szellőzteted senkinek, és ez a kollégákra és kapcsolatokra is vonatkozik! Flörtöl még Larry Dianával?

– Sose flörtölt. Csak azért kezdett ki vele, hogy engem bosszantson. És mert úgy döntöttek, hogy gyűlölik az Irodát.

– Az égvilágon semmi sem történt. Senki sem tűnt el. Te visszavonult pénzügyminisztériumi szakértő vagy, aki egy neurotikus zeneszerzővel vagy mi a csudával él együtt, és irtózatosan pocsék bort gyárt. Ha felhívsz bennünket, titkos módszerrel csináld, biztos vonalon. Adunk egy számot, aminek az utolsó jegye naponta változik. Vasárnap az egyes, hétfő a kettes. Gondolod, hogy fejben tudod tartani?

– Lévén, hogy én találtam ki az eljárást, igen.

Marjorie Stallum odanyújtott egy cédulát, amelyre a 071 számot gépelték. Merriman közben sem hagyta abba.

– Ha a hekusok megint beszélni akarnak veled, továbbra is hazudsz a szemük közé. Azt próbálják kitalálni, milyen kutatásokat végeztél a pénzügyminisztériumnál, de mivel a pénzügy azért pénzügy, hogy zárva tartsa minden testnyílását, a hekusok nem fognak jutni semmire. Számunkra pedig, nem létezel. Sosem jártál itt. Cranmer? Ki az a Cranmer? Sosem hallottunk róla.

 

 

Egyedül maradtunk, Merriman és Cranmer, a régi vértestvérek. Merriman megfogta a karomat. Mindig karon fogja az embert a búcsúzásnál.

– Azok után, amit érte tettünk! – mondta. – Nyugdíj, új start, jó állás, azok után, hogy gyakorlatilag egyetlen angol egyetem sem kért belőle! Státus! És most tessék!

– Csúnya eset – helyeseltem. Úgy tűnt, ez az egyetlen, amit mondani érdemes.

– De nem vontad ki a forgalomból, ugye, Tim? – mosolyodott el hamiskásan Merriman.

– Miért tettem volna?

Ezen a napon most először választott el egy hajszál attól, hogy a maradékát is elveszítem annak, amit Marjorie Stallum túlfegyelmezettségnek nevezett.

– De miért ne tetted volna? – ellenkezett ravaszkásan Merriman. – Nem ezt szokták csinálni a csibészek, inkább mint hogy megosztozzanak a zsákmányon? – Örömtelen kuncogas. – Dúl a szerelem Emmával? Őrülten imádjátok egymást?

– Igen, de most elutazott.

– Hát ez borzasztó. Hová?

– Valahová Közép-Angliába, a darabjai bemutatására.

– Te hogyhogy nem gardírozod?

– Jobb szereti egyedül csinálni az ilyet.

– Természetesen. Független jellem. De nem túl fiatal hozzád?

– Ha az lesz, nem kétlem, hogy közölni fogja velem.

– Bravó, Tim! Kemény gyerek vagy. Sose fújj visszavonulót a lovasságnak, én is mindig ezt mondom! A világ Emmái igényt tartanak folyamatos figyelmünkre. Csak nézd meg az anyagát!

– Nem, köszönöm.

De Merrimannek sosem rúgsz gólt.

– Nem, köszönöm? Bele se kukkantottál?

– Nem, és nem is szándékozom.

– De drága öregem, igazán meg kéne tenned! Olyan teljes, olyan változatos, quel courage! Változtasd meg a neveket, és öregkorodban mindjárt írhatsz belőle egy bomba regényt. Sokkal többet keresnél rajta, mint Bobby bácsi kerítésszaggatóján. Tim!

– Mi az?

Szorosabban markolta a karomat

– Ez a te hosszú-hosszú kapcsolatod a drága Larryvel. Winchester, Oxford, az Iroda. Annyira gyümölcsöző, annyira helyénvaló volt a maga idejében. De most, édes fiam, nyista!

– Mi a csodáról beszélsz?

– A képről, drágaságom. A nemes múltról, a régi szép napokról. Dinamit lenne a botránysajtó kezében. Egyetemi kém-kartellról, szégyellős szerelemről fognak óbégami, mielőtt annyit mondhatnál, hogy bű. Pedig nem voltatok, ugye?

– Mik nem voltunk? – válaszoltam, és Emma képét hessegettem az agyamból, amint meztelenül áll a hálószobám ablakában, és ugyanezt kérdezi.

– Ejnye, hát tudod. Te és Larry. Voltatok?

– Ha az iránt érdeklődsz, voltunk-e homoszexuálisok vagy árulók, akkor nem, egyik sem voltunk. Larry a magániskola unikuma volt: a tökéletes heteroszexuális.

Megint szorított egy kiadósat a karomon.

– Te szegény. Minő csalódás egy telivér legénynek. De hát így szokott ez lenni. Olyan bűnökért büntetnek, amelyeket sosem követtünk el, a nagy simliket pedig megosszuk. De milyen fontos, hogy nagyon, de nagyon óvatosak legyünk! A legrosszabb a botrány. Hazudj, amennyit óhajtasz, de kímélj meg a botránytól! Az Irodának nagyon nehéz mostanában megtalálnia a helyét. Túl sok a légy a mézesbödön körül. Mindig állok rendelkezésedre, édes fiam! Bármikor.

Az előszobában Munslow téblábolt. Amikor meglátott, odaszegődött mellém. Sután lógatta a két kezét. Egyikben sem volt ott az útlevelem.

ÖTÖDIK FEJEZET

Két agyoncsapni való órám maradt addig, amíg az utolsó vonat elindul Castle Carybe. Azt hiszem, csatangoltam. Valahol vásárolhattam egy esti lapot, noha ki nem állhatom őket. Másnap reggel ott találtam az esőköpenyem zsebében a maszatos téglává hajtogatott, ócska nyomású újságot, benne az én írásomra egyáltalán nem emlékeztető, szálkás nagybetűkkel megfejtett keresztrejtvényt. És pár pohár whiskyt is ihattam, mert alig emlékszem valamire az utazásból, kivéve a fekete ablakban a tükörképet, amely mellettem suhant, és hol Larryé volt az arca, hol az enyém, hol a feltűzött hajú Emmáé, nyakán a tizennyolcadik századi gyöngysorral, amelyet aznap ajándékoztam neki, amikor elhozta a zongoraszékét Honeybrookba. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy semmire sem tudtam gondolni. Larry ellopott harminchétmilliót; CséCsé a cinkosa; engem tartanak a másiknak. Megszökött a zsákmánnyal; Emma utánament, Larry után, akit én tanítottam lopni, asztalokat felforgatni, tolvajkulccsal zárat nyitni, okmányokat fényképezni, memorizálni, alkalmat kivárni, és ha egyáltalán rászorult, menekülni és elbújni. Vologya Zorin, a moszkvai angol szekció egykori büszkesége házi őrizetben. Amikor Castle Cary állomáson átkeltem a gyalogos-felüljárón, annyira megzavart valami fiatal talpak kopogása a viktoriánus kovácsoltvason, hogy úgy rémlett, gőz és szénparázs szagát érzem megint. Újra kisfiú voltam, iskolatáskámat vonszoltam lefelé a kőlépcsőkön, hogy újabb magányos hétvégét töltsék Bob bácsinál.

Pompás vén Sunbeamem ott állt az állomás parkolójában, ahol hagytam. Vajon babráltak-e vele? Szereltek-e bele poloskát, nyomkövetőt, lefújták-e a legújabb csodafestékkel? Nekem magas a modern technológia. Mindig is az volt. Vezetés közben idegesített, hogy két kocsireflektor jön szorosan a sarkamban, de hát ezen a kanyargós vidéki úton csak a bolondok és a részegek mernek előzni. Elhagytam a gerincet, és keresztülhajtottam a falun. Néha kivilágították éjszakánként a templomot. Ma nem. A házak ablakaiban az utolsó tévéműsorok villogtak hunyó parázsként. Mögöttem tompítottról országúti világításra kapcsolva, majd visszatompítva, rohanvást közeledett a két fényszóró. A vezető dudált. Lehúzódtam, hogy elengedjem, és Celia Hodgsont pillantottam meg, aki vidoran integetett a Land Roverjéből. Vidoran visszaintegettem. Celia egyike volt helyi hódításaimnak az Emma előtti korszakban, amikor Honeybrook ritkán látott földesura voltam, és a legpartiképesebb elvált ember az eklézsiában. Celia egy Sparkford melletti jókora birtokon szűkösködött, falkavadászatra járt, és ő állította össze a gyerekeknek a szünidei programot. Egyik vasárnap meghívtam ebédre, és meglepetésemre még avokádó előtt ott találtam magamat mellette az ágyban. Még mindig elnököltem a bizottságában, még mindig elcsevegtünk a fűszeresnél. Soha többé nem háltam vele, és ő láthatólag nem orrolt Emma miatt.

Néha eltöprengtem, emlékszik-e egyáltalán az epizódra.

Felmagasodtak előttem Honeybrook kő kapuoszlopai. Lépésig lassítottam, bekapcsoltam a sárga ködlámpát, és kényszerítettem magam, hogy szemügyre vegyem a felhajtón a keréknyomokat. Először John Guppy postai mikrobuszáét. Minden vezető balraa kanyarodik, ha ki akarja kerülni a három mély kátyút, John azonban, minden istenkedésem ellenére jobbra szeret kanyarodni, mert negyven év óta így csinálja, szétdúlva a gyepszegélyt, és kitúrva a nárciszhagymákat.

John Guppy mellett futott Ted Lanxon biciklijének bátor, vékony vonala. Ted a kertészem volt, akit Bob bácsi testált rám, azzal az utasítással, hogy tartsam meg, amíg el nem huny. Ted erre egyáltalán nem volt hajlandó, sokkal inkább ínyére volt folytatni nagybátyám számos tévelygését. És az egésznek a közepében a Toller nővérek dzsungelmintásra festett Subaruja szökdécselt, hol földön, hol föld felett. A Toller lányok voltak a mi részidős kisegítőink, Ted nyűgei és egyben örömei. És a Toller-csapán egy súlyos kisteher idegen nyoma. Nyilván szállítottak valamit. De mit? A műtrágyát, amit rendeltünk? Megjött péntekn. Az új palackokat? Megjött a múlt hónapban.

A ház előtt ívelő felhajtó kavicsában annyira nem láttam semmit, hogy az már idegesítő volt. Miért nincsenek keréknyomok a kavicson? Talán nem itt dübörögtek el a Toller lányok, útban a zárt kert felé? John Guppy talán nem itt parkolt, amíg bedobta a postát? És a titokzatos kisteher csak azért jött volna idáig, hogy fölemelkedjék a levegőbe?

Égve hagytam a reflektorokat, kiszálltam a kocsiból, és átfésültem a felhajtót, láb-és keréknyomokat fürkészve. Valaki elgereblyézte a kavicsot. Lekapcsoltam a kocsilámpát, és felmentem a lépcsőn a házhoz. A vonatúton egyfolytában kínzott a hátam, de ahogy beléptem az ajtón, elhagyott a fájdalom. Tucatnyi boríték hevert a lábtörlőn, jobbára barnák. Emmától semmi, Larrytól semmi. Megvizsgáltam a postabélyegeket. Mindet egy napja bélyegezték le. Megvizsgáltam a ragasztást. Túl jól le voltak zárva. Sose tanulnak ezek az Irodában? Félretettem a borítékokat a márványlapos kisasztalra, a sötétben felmentem a nagy előcsarnokba a hat lépcsőfokon, és mozdulatlanul megálltam.

Hallgatóztam. És szimatoltam. És meleg testszag foszlányát csíptem el a mozdulatlan levegőbn. Verejték? Dezodor? Férfi hajolaj? Ha nem is tudnám meghatározni, felismerném. Odaóvakodtam a dolgozószobámhoz vezető átjáróhoz. Félúton megint megcsapta az orromat: ugyanaz a dezodor, alig érezhető, állott cigarettafüst. Nem itt szívták el, az esztelenség lett volna. Egy kocsmában szívták el vagy az autóban, nem is feltétlenül az, akinek a ruhájába beleivódott a füst, de akkor is idegen cigaretta volt.

Nem állítottam fortélyos csapdákat, mielőtt reggel elindultam Londonba: nem tettem hajszálat a zárakra, vattafoszlányokat a zsanérokra, nem készítettem Polaroid-képeket. Nem volt rá szükségem. Ott volt nekem a por. Mrs. Benbow hétfőn kimenős. Barátnője, Mrs. Cooke kizárólag akkor jön, ha Mrs. Benbow is jön; így juttatja kifejezésre, hogy helyteleníti Emmát. Péntek este és kedd reggel között tehát senki sem törölgeti le a port a házban, hacsak én nem teszem. És általában megteszem. Szívesen elpepecselgetek a házimunkával, és hétfőnként szeretem kicsutakolni tizennyolcadik századi barométerekből álló gyűjteményemet és egy-két bútort, amelyeknek valami módon kevesebb jut Mrs. Benbow egyébként aggályos gondoskodásából: a Chippendale-zsámolyaimat és az öltözőszobámban a tábori asztalt.

Ma reggel azonban korán keltem, és azzal a csalafintasággal, amely, úgy látszik, gyerekkorom óta épül bennem, hagytam a port, ahol van. A nagy csarnokban égő kandallótűz és a szalonbeli másik szép termést hozott hétfő reggelre, de még szebbet hétfő estére. És ahogy beléptem a dolgozószobámba, tüstént láttam, hogy a diófa-asztalomon nincs por. Az egész felületén sehol egy becsületes porszem. A rézfogantyúk akár a patyolat. Éreztem a bútorfény szagát.

Hát eljöttek, gondoltam indulat nélkül. Ez tény: eljöttek. Merriman Londonba citál, és miközben ott vagyok az orra előtt, kiküldi a kopóit egy bútorszállító kisteherben vagy egy villanyszerelői kisteherben vagy mit tudom én, miféle kistehereket használnak manapság, hogy törjenek be a házamba, és kutassák át, tudván, hogy a hétfő jó nap, tudván, hogy Lanxon és a Toller lányok a főépülettől ötszáz méterre dolgoznak az eget kivéve mindentől elzárt, kőfallal körülvett kertben. És Merriman egy füst alatt idedob nekem egy adag postát, nyilvánvalóan megspékelve egy telefonszámlával.

Fölmentem. Ismét füst. Mrs. Benbow nem dohányzik. A férje sem. Én sem, utálom a szokást és a szagot. Ha füstöt hozok haza valahonnan a ruhámon, tetőtől talpig átöltözöm, megfürdök, és hajat mosok. Ha Larry tiszteletét tette, sarkig tártam minden ablakot és ajtót, amit az időjárás megengedett. A lépcsőpihenőn ismét éreztem az áporodott cigarettaszagot. Az öltözőszobámban és a hálószobámban még erősebben. Átmentem a galérián Emma térfelére. Az ő térfele, az én térfelem, köztünk a galéria, mint egy kard. Larry kardja.

Kulccsal a kezemben álldogáltam Emma ajtaja előtt, akár tegnap éjszaka, és megint nem tudtam, bemenjek-e. Szegecsekkel kivert tölgyfa ajtó volt, bejárati ajtó, amely valahogy felkerült a lépcsőn. Elfordítottam a kulcsot, és beléptem. Aztán gyorsan becsuktam és be is zártam az ajtót, nem tudom, miért. Nem tettem be ide a lábam azóta, hogy kitakarítottam, miután Emma elment. Lassan lélegeztem, egyszerre szájon és orron át. Enyhe hintőporillat keveredett a használatlanság dohszagával. Szóval nőt küldtek ide, gondoltam. Egy púderezett nőt. Vagy kettőt. Vagy hatot. De biztosan asszonyok voltak, ahogy az irodai illemszabály valamelyik szamár cikkelye parancsolja! Nős férfiak nem kotorászhatnak fiatal nők ruhái között. Álltam Emma hálószobájában. Balra a fürdőszoba. Szemben a dolgozószoba. Emma éjjeliszekrényén nincs por. Fölemeltem a párnáját. Alatta feküdt a Bond Street-i White House-ban vásárolt, pompás selyem hálóing; karácsonykor ezt tettem Emma harisnyájába, de sose láttam rajta. Azon a napon, amikor elhagyott, még mindig selyempapírba csomagolva találtam, belökve egy fiók hátuljába. Ügynöki szerepemhez híven kibontottam, széthajtogattam, és falból odatettem Emma párnája alá. Emma kisasszony elutazott északra egy zenei bemutatóra, Mrs. Benbow... Emma kisasszony pár nap múlva jön, Mrs. Benbow... Emma kisasszony anyja súlyos beteg, Mrs. Benbow... Emma kisasszony még mindig nem jöhet, Mrs. Benbow...

Kinyitottam a ruhásszekrényét. Itt lógott takaros rendben a vállfákon minden ruhája, amit én vettem neki, pontosan úgy, ahogy eltűnése napján találtam: hosszú selyemdzsörzé ruhák, mértékre készült kosztümök, a cobolykepp, amit még felpróbálni sem volt hajlandó, cipők valami elegáns cégtől, övek és retikülök egy még elegánsabbtól. Bámultam őket, és közben azon töprengtem, miféle ember is voltam, amikor vásároltam őket, és mit képzeltem, miféle asszonyt öltöztetek?

Álom volt, gondoltam. De miért kellene álmodni akárki férfinak, akinek ott van a valóságban Emma? Hallottam a hangját a sötétben: Én nem vagyok rossz, Tim. Nekem nem kell örökösen változnom és bujkálnom. Én jól vagyok úgy, ahogy vagyok. Becsületes vagyok. Hallottam Larry hangját a sötétségből, ahogy gúnyolódik velem a mendipi éjszakán: Te nem szereted az embereket, Timbo! Te kitalálod őket. Ez Isten dolga, nem a tiéd. Megint Emmát hallottam: Nem nekem kell megváltoznom, Tim, hanem neked! Amióta Larry belépett elzárt kertünkbe, úgy viselkedsz, mint aki menekül. Megint Larry hangja: Te elloptad az életemet. Én elloptam a nődet.

Bezártam a ruhásszekrényt, átmentem Emma dolgozószobájába, felkapcsoltam a villanyt, és futva körülhordoztam pillantásomat, készen arra, hogy bármikor elkapjam, ha olyat látnék meg, amit nem szabad látnom. Ám a szemem nem észlelt semmit, amit kerülnie kellett volna. Minden olyan volt, mint akkor hagytam, amikor Emma távozása után megteremtettem a látszatot. Fáradozásaimnak hála, az Anna királynő-stflusú asztal, amelyet a születésnapjára kapott tőlem, a szervezés iskolapéldája. Minden fiókját kitakarítottam, és feltöltöttem friss irodaszerrel. A villogóan tiszta kandallóban újságpapír és gyújtós. Emma szerette a tüzet. Az oldalán heverve, fejét a könyökére fektetve, macskaként nyújtózott előtte.

Kutatásaim egy pillanatra könnyítettek a terhemen. Ha itt tolongott az egész betörőkülönítmény, fényképezőgéppel, gumikesztyűben, fejhallgatóval, akkor is mit láttak azon kívül, amit látniuk kellett? Cranmer nőjének műveleti szempontból nincs jelentősége. Zongorázik, hosszú selyemruhákat visel, és falusi témákról írogat egy elegáns asztalnál.

Emma levelezéseiről, újra fellobbantott elszántságáról, hogy az egész világot kigyógyítja minden bajából, éjjel-nappal kattogó-ziháló villanyírógépéről nem tudtak.

 

 

Hirtelen farkaséhes lettem. Larry stílusában kifosztottam a hűtőszekrényt, és eltüntettem a falusi előkelőségek tiszteletére adott gyötrelmes vacsoráról maradt fácán romjait. Egy félig telt borospalack is várta, hogy kiürítsék, de előbb még dolgom volt. Ráparancsoltam magamra, hogy kapcsoljam be a tévéhíradót, ám egyetlen bizonytalan melléknévi igenévvel vagy töredékes főnévi igenévvel sem céloztak eltűnt professzorra, illetve szökésben levő zeneszerzőnőre. Éjfélkor megint fölmentem, a gardróbban villanyt gyújtottam, és összehúzott függöny mögött átöltöztem elöl cipzáras, fekete pulóverbe, szürke flanelnadrágba és gumitalpú, fekete vászoncipőbe. Felkapcsoltam a fürdőszobai villanyt, hogy kintről is lehessen látni, majd tíz perc után leoltottam. Ugyanezt végigcsináltam a hálószobámban, aztán lelopakodtam, és még mindig sötétben, föltettem egy ellenzős sapkát, fekete sálat csavartam az arcom köré, és lesurrantam a személyzeti lépcsőn a konyhába, ahol a gázmelegítő őrlángjának fényénél leemeltem a tálaló kampójáról egy tízcentis, ősöreg kulcsot, és a farzsebembe csúsztattam.

Kinyitottam a hátsó ajtót, becsuktam, mozdulatlanul álltam a dermesztő éjszakában, vártam, hogy a szemem megszokja a sötétséget. Először úgy rémlett, sosem fogja, mert csillagtalan, szurokfekete éjszaka volt. A hideg jégpalástként tapadt didergő testemre. Madárkiáltást hallottam, és egy apró állat nyüszögését.

Fokozatosan fölsejlett a kövezett ösvény. Négy pihenővel megszakított homokkő lépcső vezetett le a teraszokon át a csermelyhez. A patakot palló hidalta át, mögötte kapu nyílt egy kopár halomra, amelyen lassan kirajzolódott a zömök kis templom ismerős árnyképe. Olyan tömören állt az ég előterében, mint egy lenyomat a sötétségen.

Lopakodtam. Templomba igyekeztem. De nem imádkozni.

 

 

Nem vagyok istenes ember, bár hiszem, hogy a társadalom jobb Vele, mint Nélküle. Nem tagadom meg, mint Larry, hogy aztán rohanjak Utána bocsánatot kérni, de el se fogadom Őt.

Ha valahol mélyen hiszek is a rendező értelemben, az Urgeistben, ahogy Larry mondaná, sokkal inkább az esztétika útján jutok el hozzá – például a mendipi dombok őszi bájában vagy Emma zongorázásában, amikor Lisztet játszik nekem –, mint az imádság ösvényén.

De a sors úgy döntött, hogy a hit őrizője legyek, mert amikor megörököltem megboldogult Bob bácsitól Honeybrookot, és elhatároztam, hogy itt pihenek meg a hidegháború után, ugyancsak megkaptam a kegyúri címet, és vele együtt az Ifjabb Szent Jakab templom kegyuraságát. A templomnak, ami a korai gótikus székesegyház miniatűr változata, van kápolna-előcsarnoka, dongaboltozata, parányi, hatszögletű harangtornya és két gyönyörű, hatalmas hollója, ám kieső fekvése és a vallásos érzület apálya miatt romlásnak indult.

Amikor bukolikus új életem iránti felelős lelkesedéstől lobogva idecseppentem Londonból, az egyházmegyei elöljáróság teljes egyetértésével elhatároztam, hogy feltámasztom a templomot, téve azt az imádságnak házává, ámde nem láttam be, mint ahogy a püspök sem, hogy ezzel veszélybe sodrom az innen másfél kilométernyire levő plébániatemplom egyébként is fogyatkozó nyáját. Saját költségemen kijavíttattam a tetőt, és megmentettem a csodaszép kis tornác ácsolatát. A püspökné személyes buzdítására megjavíttattam az oltárterítőt, takarítóbrigádot szerveztem hitbuzgó lelkekből, és amikor minden elkészült, igénybe vettem egy wellsi sápatag segédlelkész szolgálatát, aki nem hivatalos illetmény ellenében kenyeret és bort osztott egy gazdálkodókból, hétvégi kirándulókból és magunkfajta nyugdíjasokból összeverődött, vegyes társaságnak, amely a legjobb tehetsége szerint igyekezett jámbornak látszani.

Ám egy hónap után az egyházmegye és én is kénytelenek voltunk elismerni, hogy erőfeszítéseim célt tévesztettek. Először is hitbuzgó leikeimben, látnivalóan Emma miatt, alábbhagyott a buzgalom. Mint mondták, egyáltalán nem volt ínyükre, hogy odamennek terepjárón, vödörrel-felmosóronggyal, és erre Emma a karzaton Péter Maxwell Daviest orgonál az egyszemélyes gyülekezetnek. Barátságtalanul közölték, hogy ha a londoni cukros bácsi és barátnője privát hangversenyteremnek akarják használni a templomot, akkor ők inkább otthon takarítanak. Következőnek egy Larry-féle antilopcsizmát és blézert viselő, ellenszenves egyén állított be, és valami sosem hallott egyházi testületre hivatkozva követelt információkat gyülekezetünk lélekszámáról, a perselypénz összegéről és rendeltetéséről, valamint vendégprédikátoraink személyéről. Egy másik életben gyanúba fogtam volna az okmányait, mert arról is érdeklődött, nem vagyok-e szabadkőműves, de mire elment, úgy döntöttem, nem játszhatom tovább az Ifjabb Szent Jakab-templom megmentőjét. A püspök örömmel egyetértett.

Ám a rám bízott terhet nem hanyagoltam el. Egy komornyik lappang bennem, és hamar megtanultam, milyen megnyugtató öröm kockaköveket felmosni, padokról port törölgetni, réz gyertyatartókat szidolozni hétszáz éves magántemplomom csöndjében. De addigra más okom is volt ragaszkodni hozzá: Szent Jakab, a lélek balzsamán túl, az elképzelhető legprímább biztonságos házzal ajándékozott meg.

Nem a Mária-kápolnáról beszélek, amelynek szúette faburkolata oly viharvert, hogy egész irattárat rejthetnék mögé, és meg sem látszana; nem is a tágas kriptákról, hol mindmegannyi titkos postaládát kínálnak az apátsági gazdák málladozó sírkövei. Magáról a toronyról beszélek, hol egy hatszögletű, ablaktalan üregben katolikus szerzeteseket bújtattak hajdanán. A sekrestye palásttartó szekrényén át vezet ide út, először egy kicsiny csigalépcső, majd egy második ajtó, ahol, úgy hiszem, évszázadok óta nem járt ember, amíg én, kinek fejébe szöget ütött a torony külső és belső méreteinek aránytalansága, véletlenül rá nem találtam.

Amint mondtam, ablaktalan, de a zseni, aki tervezte titkos kamrámat – menedéknek vagy paráználkodásra –, volt annyira fortélyos, hogy egy-egy vékony, vízszintes lőrést hagyjon magasan fönt a falban, minden ponton, ahol a mestergerendák alátámasztják a torony fából ácsolt tetejét, így ha végigjártam a töréseket, lábujjhegyre állva príma körképet nyertem a közeledő ellenségről.

A fénnyel tucatszor is elvégeztem a próbát. Kezdetleges villanyvilágítást barkácsoltam, majd gondosan körbejártam a templomot, előbb távolabbról, aztán közelről. De csak a torony falához tapadva, és hátraszegett fejjel láthattam az ereszen a visszaverődő fakó fényt.

Azért írom le ilyen részletesen a rejtekemet, mert fontos szerepet játszik benső életemben. Hogy mennyire rá lehet kapni a titkolózásra, azt csak az tudja, aki megpróbálta ezt az életet. Senki, aki elhagyta a titkok világát vagy az hagyta el őt, nem fogja kiheverni a veszteséget. Néha szinte elviselhetetlen vágyakozást érez – legyen az vallás vagy illegalitás – a benső élet után. Mindig arról fog álmodni, hogy a titkok csöndje egyszer csak visszaöleli magába.

Velem is ez történt minden alkalommal, ha beléptem rejtekembe, és szemlét tartottam apró kincstáram emléktárgyai fölött. Volt ott napló, amelyet nem lett volna szabad vezetnem, de ha már elkezdtem, nem hagytam abba; voltak régi megbeszélések jegyzőkönyvei, kiselejtezetlen műveleti naptárak, összeesküvő fesztelenséggel odafirkantott feljegyzések, cenzúrázatlan kihallgatási szalagok, teljes anyagok, amelyeknek elrendelt megsemmisítéséről jelentést is kapott a Legfelső Emelet, csakhogy én elmenekítettem őket magánrejtekembe, részint az utókor okulására, részint személyi biztosíték gyanánt ínséges időkre. Mindig tartottam tőle, hogy munkáltatói félreértés vagy a tulajdon ostobaságom egyszer majd legtisztességesebb szavaimat és tetteimet is meghamisítja, mint ahogy ez be is következett.

És a dokumentumokon kívül itt volt még a neszesszerem, arra az esetre, ha menekülni kellene, ha már az irattár sem véd meg: a Bairstow névre szóló, útlevélből, hitelkártyából és jogosítványból álló tartalék okmányaim. A legtörvényesebb úton tettem szert rájuk, egy elvetélt műveletből, de nem szolgáltattam vissza, hanem meghosszabbítottam és addig-addig próbálgattam őket, amíg meg nem győződtem róla, hogy az Iroda szállásmestere már elfelejtette, hogy léteznek – és használhatók. Mert ezeket az Iroda készítette hazai terepen, nem valami egyszeri kockázatot vállaló, olcsójános hamisító. Mindegyiket betáplálták a megfelelő számítógépbe, hitelesítették és bebiztosították külső vizsgálat ellen, így hát ha valakinek volt elég szakmai tudása, márpedig nekem volt, és pénze, ami nekem ugyancsak volt, akkor nyugodtan élhetett másik életet, nagyobb biztonságban, mint a sajátját.

 

 

Dermesztő, gomolygó párafelhőt lehelt rám a patak, amikor átkeltem a pallón. Kikallantyúztam a kaput, majd olyan gyorsan rántottam vissza, ahogy bírtam: rövid csikorgás vegyült az éjszaka hangjai közé. Vé-giglopóztam az ösvényen, aztán a régi temetőn, Bob bácsi végső nyughelyén, fel a templomtornácra, ahol kitapogattam a kulcslyukat. A vaksötétben beleillesztettem a kulcsot, hirtelen elforgattam, meglöktem az ajtót, és beléptem.

A templomok levegője más. Ez az a levegő, amit a halottak szívnak be: nyirkos, vén és ijesztő. Visszhangzik akkor is, ha nincs hang. Odatapogatóztam a sekrestyéhez, olyan gyorsan, ahogy mertem, megkerestem a szekrényt, kinyitottam, tenyeremet az ősi kövekre tapasztva fölbukdácsoltam a csigalépcsőn a szentélyembe, és felkapcsoltam a villanyt.

Biztonságban voltam, hogy végre átgondolhassam az elgondolhatatlant. A titkos élet, amelyet nemhogy kikémlelni, de elismerni sem mertem búvóhelyem oltalmazó körén kívül, most ismét kitárta magát kutatásaim előtt.

Mr. Timothy d’Abell Cranmer! Mondja csak, ütlegelte és belefojtotta-e szeptember hónap megközelítőleg vagy pontosan tizennyolcadik napján a Somerset megyei Priddy Poolba egykori barátját, egy bizonyos Lawrence Pettifer nevű titkos ügynököt? Igen vagy nem?

 

 

Úgy verekszünk, ahogy csak testvérek képesek. Minden hízelgő alázkodásom, amellyel lenyeltem nyegle sértegetéseit – kezdve azzal, ahogy lefitymálta Diánát, az első feleségemet, folytatva több mint húsz éven át a fullánkos megjegyzésekkel az én érzelmi tökéletlenségemről, arról a valamiről, amit ő az én csöpögős mosolyomnak nevez, szívet pótló jó modoromról, betetőzve Emma szemérmetlen eltolvajlásával – minden rákkeltő elfojtásom egyszerre robbant ki belőlem egy dühödt lázadásban.

Ütöm-vágom és valószínűleg ő is visszavág, de nem érzek semmit. Az ütleg úgyis csak akadály a cél előtt, mert én meg fogom ölni. A szándék, amellyel idejöttem, nemsokára valóra válik. Úgy öklözöm, ahogy fiúkorunkban verekedtünk, vad, ziháló, művészietlen csapásokkal, elkövetve minden hibát, amitől óva intettek bennünket a kiképzésen. A fogammal tépem darabokra, ha az ujjam nem lesz elég erős. És közben a válasz legcsekélyebb reménye nélkül kérdéseket ordítok, amelyek azóta égetik a lelkemet, hogy Emma elhagyott: Mit csináltál vele? Miféle hazugságokat – úgy értem, igazságokat – mondtál neki rólunk? Mit ígértél neki, amit tőlem nem kaphat meg?

Telihold van. Talpunk alatt szúrós, hosszú szálú fű; nagy csomókban nő a mendipi metsző szél miatt. Ahogy nyomulok előre, és csépelem Larryt, göröngyökön püffen a térdem. Nyilván eleshettem, mert a hold el-és visszalendül, függőlegessé mered a külszíni fejtésektől fűrészfogas látóhatár. De csak ütöm Larryt kesztyűs kezemmel, és ordítom a kérdéseket, mint a világ legrosszabb kihallgatója. Arca nyirkos, gondolom, vérben ázhat, ám a hold fátyolos fénye megbízhatatlan: a sár és a verejték hártyája is kelthet olyan hatást, mint egy összezúzott arc. Így hát nem bízom semmiben; ütöm-vágom, és ordítok: Hol van? Add vissza! Hagyd békén! Gúnyolódás helyett most már picsog az önsajnálattól, miközben én csak ütlegelem.

Végre megvertem Cranmer igazi változatát, ahogy ő hívja magát, a Láncavesztett Timbót, akinek életétől én mindig visszahőköltem, amíg nem élhettem le általa. Akkor halj meg!, ordítom és ütöm, most már a könyökömmel, mert elfáradtam, és eszembe jut néhány trükk. Most rögtön szétzúzom a légcsövét vagy benyomom kesztyűs két mutatóujjammal a koponyájába a két buja szemét. Halj meg, és akkor csak egyvalaki fogja élni az életemet, mert ha kettő éli, az már tömeg, Larry, öreg fiú!

Hosszú beszélgetés volt, ugye, megértik, az összes mindenféléről, mint hogy ki törte meg az omertàt, kié kinek a nője, hol rejtőzik a nő és miért. Visszanyúlt ez a beszélgetés távoli, sötét múltunkba. De akkor is, a beszéd az csak beszéd, én pedig azért jöttem, hogy megöljem Larryt. Ott van az övemben a 38-as revolver, és ha majd elkövetkezik az idők teljessége, akkor le fogom lőni. Ez egy azonosíthatatlan pisztoly, nincsen száma, nincs bejegyzett tulajdonosa. Sem a brit rendőrség, sem az Iroda nem tud róla. Olyan kocsin érkeztem ide, amelyhez semmi közöm, olyan ruhába öltözve, amelyet soha többé nem fogok viselni. Most világosan látom, hogy tudat alatt évek óta terveztem Larry meggyilkolását, talán már azóta, hogy azon a napon egymás nyakába borultunk a Szent Márk téren. Talán már Oxfordban, ahol akkora élvezettel alázott meg mások előtt: Timbo, aki alig várja, hogy középkorú legyen! Timbo, az egyetem szüze, a mi burzsuj stréberünk, Ifjú Püspökünk!; sőt, talán már Winchesterben, ahol akármennyi gondoskodást pazaroltam rá, sose mutatott elegendő áhítatot rangom iránt.

De ravaszul csináltam. Mindent titokban, mint a régi időkben. Ez nem vasárnapi ebéd Timbóval, udvarias csevej Larryvel, utána romantikus kószálás Emmával. Titkos találkozóra hívtam a mendipi dombok közti holdbéli fennsíkra, amely közelebb van az éghez, mint a földhöz, ahol nem járnak kocsik, és holtak árnyait vetik a kifehéredett útra a fák. Sürgős, de közelebbről meg nem határozott akcióra célozgattam, hogy elaltassam a gyanakvását. És Larry el is jött korán, mert minden bohém pózolása ellenére, húszévi türelmes manipulációmnak köszönhetően ügynök ő a körme hegyéig.

És én? Ordítok? Nem, nem hinném. „Emmáról van szó, Larry”, mondom bevezetésül, ahogy szembenézünk egymással a hold alatt. Én valószínűleg a csöpögős mosolyommal. Láncavesztett Timbo még mindig várja, hogy előpattanjon a dobozból. „A mi kapcsolatunkról.”

A mi kapcsolatunkról? Kiknek a kapcsolatáról? Emmáéról és az enyémről? Larryéről és az enyémről? Az övékéről és az enyémről? Te taszítottál feléje, mondja Emma a könnyein át. Te löktél oda neki, és még csak nem is tudtad.

Larry látja arcomat, amelyet bizonyosan eltorzít a holdfény, és már elég eszelős ahhoz, hogy óvatosságra intse. De ő nem ijed meg, hanem olyan pimasz feleletet ad, olyannyira tökéletes összhangban mindennel, amit megtanultam gyűlölni benne harminc év alatt, hogy öntudatlanul a saját halálos ítéletét írja alá. Ez a felelet azóta is ott zúg az agyamban; lámpaként incselkedik velem a sötétségben, amelyet meg kell találnom, és ki kell oltanom. Még fényes napvilágnál is pökhendien visszhangzik a fülemben.

„Pokolba a problémáddal, Timbo! Te elloptad az életemet. Én elloptam a nődet, ilyen egyszerű.”

Akkor jövök rá, hogy ivott. Az ősz aromája mellett whiskyszag is érzik a mendipi szélben. Hallom azt a nyegle felhangját, ami olyankor jön belőle, ha valamelyik alárendelt és mellérendelt szerkezetekben, no és természetesen pontosvesszőkben dúskáló, színpadi monológjához készülődik. Felháborít, hogy még csak nem is tiszta a feje. Én azt akarom, hogy józan és beszámítható legyen.

– Nagykorú nő, te hülye! – csukladozza. – Nem valami retardáltnak az ágymelegítője!

Őrjöngve előrántom a revolvert – jobb kézzel, az öv bal oldaláról, ahogy tanítottak bennünket –, és úgy kétarasznyiról nekiszögezem az ormyergének.

– Láttál már ilyet, Larry? – kérdezem.

De ettől mintha még jobban elbutulna. Hunyorogva bámul a fegyverre, aztán szemöldökét felvonva, csodálattal mosolyog rám.

– Hát neked aztán tényleg nagy van! – mondja. Mire én elveszítem minden önuralmamat, két kézre fogom a revolvert, és belevágom a markolatát Larry halántékába.

Vagy úgy gondolom.

Talán akkor öltem meg.

Vagy talán a látszatra emlékszem, nem a tényre.

Talán a többi ütés, ha egyáltalán lesújtottam, egy halottra vagy egy haldoklóra zuhogott. Azóta se tudtam meg, se álomban, se ébren. Az azóta eltelt napok és éjszakák nem adtak megvilágosodást, csupán ugyanazt a jelenetet variálták iszonytatón. Odavonszolom a bányatóhoz, belegörgetem-taszigálom, jóformán nem is csobban, csak valami szörcsögésfélét hallat, mintha azon nyomban elsüllyedne. Meg nem mondhatom, mi erősebb bennem, a vakrémület-e vagy a lelkifurdalás, amikor lejátszom ezt az utolsó felvonást. Talán mégis inkább az önvédelem, mert ahogy a lábánál fogva vonszolom a fűcsomók között, ahogy ránézek holdsütött-fehéren bókoló arcára, amint fölnéz rám, majd alámerül, komolyan vívódom, hogy most keresztüllöjem-e vagy lóhalálában robogjak vele a bristoli kórházba?

Egyiket se teszem. Sem a látszatban, sem a valóságban. Larry fejjel előre süllyed a vízbe, legjobb barátja egyedül hajt haza, mindössze azért áll meg út közben, hogy ruhát és kocsit váltson. Ujjongok? Kétségbe vagyok esve? Ez is, az is; az egyik percben mámorosabb vagyok, mint évek óta bármikor, a másikban gyilkos bűntudat gyötör.

Valóban meggyilkoltam volna?

Nem sütöttem el a fegyvert. Egy lövedék sem hiányzik a pisztolyból.

A markolat nem véres.

Larry lélegzett. Buborékokat láttam. És a halottak, hacsak nem részegek és nem Larrynek hívják őket, még vigyorgás közben sem szoktak lélegezni.

Netán magamat öltem meg csupán?

Larry az én árnyékom, gondolom agyam valamelyik zugában, miközben álomszerű közönnyel hajtok át Honeybrook homokkő kapuoszlopai között. Egyetlen módon csíphetem el: ha rávetem magamat. Majd eszembe jut valami; ő idézte egyszer valamelyik irodalmi bálványától: „Hiú remény, hogy élve megúszhatod, ha ölsz”.

Dolgozószobám biztonságában most végre reszkető kézzel töltök magamnak egy nagy pohár whiskyt, és felhajtom; aztán még egyet és még egyet és még egyet. Nem voltam ilyen részeg azóta az oxfordi Guy Fawkes-éjszaka óta, amikor ivóversenyt rendeztünk Larryvel, aminek majdnem halálos alkoholmérgezés lett a vége. Ez a fekete fény, gondolom, félresöpörve az üres palackot, majd csökönyös józansággal felbontom a másodikat: a fekete fény, amit a kiszámolásra várva lát az ökölvívó; a fekete fény, amely arra csábít rendes embereket, hogy övükben pisztollyal, legjobb barátjukat meggyilkolni induljanak a lápon át; ma éjszakától ebben a fekete fényben áll a fejemben minden, ami történt vagy nem történt a Priddy Poolnál.

 

 

Felocsúdtam. Tenyerembe hajtott fejjel ültem rejtekhelyem kecskelábú asztalánál, dossziéim és emléktárgyaim boglyái közt.

Hát tolvaj is Larry, az én halott végzetem?, kérdeztem magamtól. Sikkasztó, összeesküvő, aki ugyanúgy szereti a titkos gazdagságot, mint a nőket? Minden, amit tudtam magamról és Larryről, fellázadt a gondolat ellen. Nem vette hasznát a pénznek! Hányszor kell még belejajgatnom az üres levegőbe, mire elhiszi valaki? A kapzsiság elbutítja az embert.

Amikor ügynöki pályafutása során erre-arra ösztökéltük, soha, egyetlenegyszer sem kérdezte meg: mennyit fizettek érte?

Egyszer sem kérte, hogy emeljük fel a Júdás-pénzét, egyszer sem panaszkodott filléreskedő elszámoltatásainkra, egyszer sem fenyegetőzött, hogy otthagy minket, ha nem ígérünk neki többet.

Egyszer sem kifogásolta, hogy a degeszre tömött aktatáskát – és itt tízezrekről van szó! –, amelyet havonta átvett szovjet összekötőjétől légből kapott alkalmazottai kifizetésére, a szabályok értelmében érintetlenül át kellett adnia nekem.

Most meg egyszer csak tolvaj? Csecsejev postása és cinkosa? Hogy harminchétmilliót, sőt még annál is többet bugázzon meg külföldi bankszámlákról? Larry? És Csecsejev? Zorin pedig falaz nekik? Hogy mindhárman közönséges szélhámosok?

 

 

– Te Timbo!

Este van Twickenhamben, ahol egyikünk se lakik, azért jöttünk ide. Ülünk egy kocsma ivójában, amit úgy hívnak, hogy Káposztaföld, vagy talán Víz alatti Hold. Larry kizárólag a nevük szerint választja a kocsmákat.

– Te Timbo! Tudod, mit hallottam CséCsétől? Lopni szoktak. A hegylakók lopnak. A lopás tiszteletre méltó dolog, addig, amíg a kozákoktól lopsz. Fogod a puskádat, lepuffantod a kozákot, elkötöd a lovát, és otthon hősként fogadnak. A régi szép időkben a kozák fejét is elhozták, hogy a srácoknak legyen mivel játszani. Prosit!

– Prosit! – mondom, felkészítve magam Larry legfogékonyabb formájára.

– Az ölést sem tiltja a törvény. Ha az ember vérbosszúba keveredett, úriemberi kötelessége volt mindenkit lenyakazni, akit ért. Ó, és az ingusok szeretik az előírásnál hamarabb kezdeni a ramadánt, hogy mutassák a szomszédaiknak, milyen jámborak.

– Akkor melyiket akarod csinálni? – kérdem türelmesen. – Lopsz érte, ölsz érte, vagy imádkozol érte?

Kacag, de nem válaszol a kérdésemre, ehelyett előadást tart arról, milyen formát ölt a szufizmus a hegyi emberek között, és milyen hatalmas szerepe van a titkos közösségeknek az etnikai egység megőrzésében. Jusson eszembe, hogy a Kaukázus, Ázsia irdatlan sorompója, igazi olvasztótégelye a Földnek, a kis nemzetek és az etnikai önazonosság utolsó bástyája. Negyvenféle nyelv egy Skócia nagyságú területen, Timbo! Valamint okvetlenül olvasd újra Lermontovot, Tolsztojtól a Kozákok-at, de hagyd Alexandre Dumas-t, mert az romantikus furkó!

Egy szempontból én is örülök, ha Larry örül. CséCsé londoni érkezése előtt egy fityinget sem adtam volna a tervünk sikeréért. Most mindhárman élvezzük a megújulás boldogságát. Ha jól belegondolok, élvezi azt a legsötétebb titokban CséCsé nyársat nyelt főnöke, a tiszteletre méltó Vologya Zorin is. Más szempontból viszont sokkal inkább tartok a CséCsé-kapcsolattól, mint azoktól, amelyek korábbi orosz összekötőihez fűzték Larryt.

Miért?

Mert CséCsé olyan pontján találta el Larryt, ahol egyetlen elődjének sem sikerült. És nekem se.

 

 

Larry túl jól fújja a szerepét, olvasom a saját ingerült lábjegyzetemet egy találkozás jegyzőkönyvén. Meggyőződésem, hogy forralnak valamit CséCsével... Igen, de mit forralnak, firtattam, a használhatatlan megérzéstől ingerülten. Hogy sportból fosztogassanak síkságiakat? Ez túlságosan képtelen dolog. Larry az erősebb egyéniség hatására sok mindenre képes. De számlákat hamisítani, külföldi bankokban számlákat nyitni? Folyamatosan, körmönfontan sikkasztani, meg se állva harminchétmillió fontig? Ezt a Larryt én nem ismerem. De akkor melyik Larryt ismertem?

 

 

CSECSÉ SZEMÉLYES, olvasom Cranmer szigorú nagybetűit egy vaskos kék dosszién, amelyben saját anyagaimat tartom, Csecsejev londoni érkezésének napjától Larry utolsó, hivatalos oroszországi látogatásáig.

„Ez a CséCsé sztár, Timbo... félig nemes, félig vadember, tisztára Mensch és állati mulatságos...”, rajong Larry. „Gyűlöl mindent, ami orosz, azért, amit Sztálin művelt a népével, de a XX. kongresszus után felcsapott Hruscsov hívének. Ha berúg, mindig azt fújja, mint egy krédót: Hiszek a XX. kongresszusban...”

„Hogy cseppentél bele a kémkedésbe, CséCsé”, kérdem tőle. Amikor Groznijban tanult, mondja. Nagyon meg kellett verekednie a bürokráciával, hogy bejuthasson az egyetemre. Az ingusokat nem nagyon fogadják tárt karokkal a szomszédos Csecsnya egyetlen egyetemén. Valami forrófejűek megpróbálták rábeszélni, hogy jöjjön, robbantsák fel a párt székházát, tiltakozásul az ellen, ahogy az ingusokkal packáznak. CséCsé mondta nekik, hogy hülyék, de nem tértek észre. Megmondta azt is, hogy ő a XX. kongresszus híve, de ettől sem akartak észre térni. Ekkor úgy megverte őket, hogy a fogaik körmérkőzést játszottak a bennmaradásért, megvárta, amíg lefalcolnak a hegyekbe, aztán elment mószerolni a KGB-hez...

A KGB-nek ez annyira tetszett, hogy amikor elvégezte az egyetemet, beszervezték, és elküldték iskolára valahová Moszkva mellé, ahol három évig tanulta az angolt, az arabot és a kémkedést. És ezt kapd ki – Lord Goringot játszta Az eszményi férj-ben! Azt mondja, eszméletlen volt! Egy ingus, aki Lord Goringot adja! Imádom!”

Lehallgatással igazolva, jegyezte oda kötelességtudóan banktisztviselői szépírással a prózai Cranmer.

 

 

Az oroszországi Groznijba?, hallom a saját hangomat. Jobban mondva a csecsnyaiba. Észak-Kaukázusba. Ugyanis kikiáltotta a függetlenségét.

Hogy kerültél oda?

Stoppal. Elrepültem Ankarába. Elrepültem Bakuba. Osontam egy kicsit, felfelé a parton. Befordultam balra. Sétagalopp.

 

 

Idő, gondoltam, üres pillantással bámulva magam előtt a kőfalat.

Kapaszkodj az időbe!

Az idő, a holtak nagy gyógyítója. Kapaszkodtam bele öt hétig, de most már az életemért kapaszkodom.

Augusztus elsején kikapcsoltam a telefonomat.

Több vasárnappal később – lévén vasárnap a végzetes napunk – Emma összecsomagolja zongoraszékét, antik ékszereit, és címe hátrahagyása nélkül távozik.

Szeptember tizennyolcadikán megölöm vagy nem ölöm meg Larry Pettifert a Priddy Poolnál. Amíg Emma el nem hagyott, annyit tudtam csak, a legjobb közszolgálati hagyomány szellemében, hogy lépéseket kellene tenni. Az idő üres tér lesz, amelyben fekete fény világít.

Az idő idő lesz megint október tizedikén, Larry első kitűzött előadásának napján a bath-i egyetemen, huszonkét nappal Priddy után, amikor dr. Lawrence Pettifer hivatalosan eltűnik.

Kérdés: milyen régen tűnt el Larry a hivatalos eltűnése előtt?

Kérdés: hol volt Emma, amikor én megöltem vagy nem öltem meg Larryt?

Kérdés: hol van Emma most?

És a kérdések kérdése, amire senki sem fog válaszolni, akkor sem, ha mindenki tudja: mikor látogatta meg Csecsejev Larryt? Mert ha CséCsé szeptember tizennyolcadika után járt utoljára Bath-ben, akkor Larry feltámadt. Ha előtte, akkor tévelyeghetek tovább a fekete fényben, mint önmagam és Larry gyilkosa.

Az idő után a tárgy: hol van Larry teste?

Két tó volt Priddynél, a Mineries és a Waldegrave. Mi helybéliek a Mineriest hívtuk Priddy Poolnak, amelynek partján nyaranta naphosszat nyüzsögtek a gyerekek. Hétvégeken középosztálybeli családok parkolták le Volvóikat a pihenőben, hogy piknikezzenek egyet a lápvidéken. Tehát, egy akkora hulla, mint Larryé – bármilyen hulla – hogy bír ott bűzleni és rohadni és lebegni harminchat napon és éjjelen át, anélkül, hogy rábukkanna valaki?

Első föltevés: A rendőrség megtalálta Larry testét, és most hazudnak.

Második föltevés: A rendőrség becsületes, tőlem várja a hiányzó bizonyítékot.

Harmadik föltevés: Túl sok észt tételezek fel a rendőrségről.

És az Iroda vajon mit csinál? Ó, édes Istenem, amit mindig! Egyszerre teszünk minden lóra és nem jutunk sehová!

Negyedik föltevés: A fekete fényből fehér fény lesz, és Larry nem halt meg.

 

 

Hányszor mentem vissza Priddyhez, csak egy pillantásra? Majdnem. Kihoztam a garázsból a kocsit, régi sportkabátot vettem, ráfordultam a felhajtóra, csak hogy kiagyaljak valami mást célt: kiruccanást Castle Carybe egy kis vásárlásra, bekukkantást a wellsi Applebyhez?

Azt olvastam valahol, hogy a halott asszonyok arccal fölfelé úsznak. A halott férfiak háttal fölfelé. Vagy pont fordítva? Larry vádló vigyora mered rám még mindig a hold fényében? Vagy zúzott tarkója, miközben ő a túlvilág sáros vizeit kémleli, most már mindörökké?

 

Ceruzával írott jellemzés Csecsejevről, a hivatalos életrajzból és Larry cifrázataiból összeállítva.

 

1970. Irán, Grubajev néven. Azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy kapcsolatot talál a helyi (betiltott) kommunista párthoz. Név szerinti dicséret a Központi Bizottságtól, amelynek a KGB személyzeti főnöke hivatalból tagja. Előléptetés.

1974. Dél-Jemen, Klimov néven a rezidentúra helyettes vezetője. Virtuskodás, sivatagi rajtaütések, gégemetszés. (Larry illetlen kommentárja: az orosz Lawrence, aki tevehúgyon és roston sült homokon él.)

1980-82. Katapulttal postázzák Stockholmba, Csecsejev néven, hogy felváltsa az összeegyeztethetetlen stb. tevékenységért kiutasított második embert. Halálra unja magát. A nőket és az aquavitet kivéve utálja egész Skandináviát. (Larry: heti kábé három nő és három flaska.)

1982-86. Moszkvai központ angol szekciója. Párolódás saját lében, megrovás szemtelenségért.

1986-90. Londonban Csecsejev néven a rezidentúra második embere Zorin után (mert mint mondottam, édes Marjorie, feketeseggű sose lehet góré egy főbenjáró nyugati rezidentúrán).

 

A dosszié belsejéhez tűzött borítékból elővettem egy köteg pillanatfelvételt, amelyeket jobbára Larry készített: CséCsé a szovjet nagykövetség hastingsi dácsája előtt, ahová időnként meghívták Larryt is a hétvégekre; CséCsé a kultúrattasé mezében az edinburghi fesztiválon, „A Kaukázus zenéje és táncai” feliratú plakátok előtt.

Megint megnéztem Csecsejevet, úgy, ahogy számtalanszor néztem valaha: éles, de megnyerő vonások, fanyar humorú, ravaszkás arc. Harminchétmillió fontot érő, flegma tekintet.

 

 

És nem bírtam abbahagyni a nézést. Elővettem Bob bácsi régi lupéját, hogy alaposabban megvizsgáljam, mint valaha. Olvastam, hogy a nagy tábornokok mindig maguknál tartották, kiakasztották a sátrukban ellenfeleik képét, elmélkedtek fölöttük, mielőtt elmondták volna fohászaikat a háborúk szörnyű istenének. Én azonban szemernyit sem voltam ellenséges CséCsé – Larry másik szülője – iránt. Csak azon töprengtem szokás szerint, hogy a csudába bírta elbolondítani Larry? De mindig így van ez a kettős ügynökökkel. Ha a jó oldalon állsz, a rossz oldal tűnik képtelenségnek. Ha a rosszon, úgy és addig akarod teljes erőbedobással meggyőzni az embereket, hogy a jó oldalon vagy, amíg túl késő nem lesz. És persze azt sem bírtam felfogni, hogy valaki, akinek a népét háromszáz éve vadként űzi az orosz gyarmatosító, mivel áltatja magát, hogy beáll az elnyomó szolgálatába.

– Igazi kaukázusi vérfarkas, Timbo! – lobogja Larry. – Nappal racionális kém, éjszaka gorec. Este hatkor már nő a szemfoga...

Vártam, hogy kihűljön a lelkesedése. Most az egyszer nem hűlt ki. És Larryn, mint közvetítőnkön át, fokozatosan én is majdnem megkedveltem CséCsét. Rá mertem bízni magam a profizmusára. Hangosan álmélkodtam, hogy így meg bírja őrizni Larry tiszteletét. És ha azt nem is értettem, mit nevez benne Larry farkasnak, még így a távolból is képes voltam átélni lázongásának kínját a sivár rendszer ellen, amelyet szolgált.

 

 

Lambeth-i lehallgató házunkban ülök Jack Andover, a főfigyelőnk mellett, aki videofilmet vetít: CséCsé a Kew Gardensben éppen kiüríti a titkos postaládát, amelyet Larry egy órája töltött fel. Először elsétál a jelzés mellett, amely figyelmezteti, hogy postája van: a kamera mutatja a gyerekes firkát, amelyet Larry odakrétázott a téglafalra. CséCsé a szeme sarkából felméri, továbbsétál. Hetykén, már-már pimaszul mozog, mintha tudná, hogy filmezik. Hanyagul odalép egy rózsaágyhoz, lehajol, és úgy tesz, mintha a botanikai leírást olvasná. És ekkor a felsőtest villámgyorsan előrelendül, a kéz pedig előrántja a rejtekhelyéről a csomagot és eltünteti a ruha alatt, de olyan ügyesen, annyira észrevehetetlenül, hogy azokra a zenés éjszakai katonai parádén felvonuló kozákokra kellett gondolnom, akiket Bob bácsival láttunk egyszer: szőrén ülték meg a hátasaikat, és teljes vágtában csúsztak be az állatok hasa alá, hogy megint előpattanjanak a tisztelgésre.

– Nincs ebben a maguk pacákjában egy kis walesi vér? – kérdi Jack, miközben CséCsé ártatlanul bámészkodik tovább a virágágyakon.

Igazat beszél. CséCsében megvan a bányász ügyessége és gördülékeny mozgása.

– A fiaim és a lányaim teljesen belé vannak esve! – közli Jack, amikor már távoznék. – Enyhe kifejezés, hogy minden hájjal megkent! Azt mondják, megtiszteltetés őt követni, Mr. Cranmer. És – folytatja szégyenlősen – véletlenül nem hallott Dianáról, Mr. Cranmer?

– Köszönöm kérdését, remekül van. Kötött egy boldog második házasságot, és jó barátságban vagyunk.

Diana, a volt feleségem Jack részlegében dolgozott, mielőtt megvilágosodott volna.

 

 

Megint pénz.

Idő, tárgy és Konsztantyin Csecsejev után lássuk a pénzt. Nem az éves kiadásaimat, vagy hogy mennyit örököltem Bob bácsitól és Cecily nénitől, illetve mennyit költöttem Emma Bechsteinjére, amit ő nem kért, de az igazi pénzt, az orosz kormánytól lenyúlt harminchétmilliót, az előre megfontolt intellektuális útonállást, Larry patanyomait az ügyön át.

Felálltam az asztaltól, körbejártam a rejtekhelyet, sorra kikukkantottam minden lőrésen. Emlékekért kapkodtam, amelyek eltáncoltak előlem, valahányszor utánuk iramodtam.

Pénz.

Emlékezz esetekre, amikor Larry szóba hozta a pénzt, bármilyen összefüggésben, kivéve adót, tartozásokat, elfelejtett számlákat, a Nyugat jóllakottan röfögő anyagiasságát, és a csekkeket, amelyeket nem volt érkezése kifizetni!

Visszamentem az asztalhoz, és addig kurkásztam a dossziék között, míg rá nem bukkantam arra, amit már-már ösztönösen kerestem: egy jegyzetblokk sárga lapjára, teleróva kék golyóstollam pedáns jegyzeteivel. És a kényszeredett szavak előtt, amelyeket a magammal folytatott hangos beszélgetésekben szoktam használni, legfölül ott a kérdés: Miért hazudott Larry a gazdag hulli barátjáról?

 

 

Lassan közelítek a tárgyhoz, úgy, mint Larry. Hírszerző vagyok. Semmi sincs összefüggés nélkül.

Épp most jött vissza Moszkvából. Ez az utolsó szolgálati éve elején történt. Biztonságos házunk ez alkalommal nem a Tottenham Court Roadon van, hanem a bécsi Hohe Wartén, lebontásra ítélt, zöld cseréptetős, hatalmas házban; a bútor gyári biedermeier. Már hasad a hajnal, de még mindig nem kerültünk ágyba. Larry tegnap késő éjszaka érkezett, és szokás szerint rögtön nekiláttunk a kikérdezésnek. Néhány óra múlva kulcsfontosságú beszédet fog tartani a Nemzetközi Újságíró- (az ő változatában Umbuldáló) konferencián. Elterül a díványon, egyik keskeny kezét úgy lógatja, mint egy Sickert-rajz alakja, a másikkal mahagóni-barna whiskyt egyensúlyoz a hasán. Egy középkorú orosz szakértőkből – a „Moszkva-kutató” kifejezés már kiment a divatból – álló különítmény miatt nem hajlandó tudomást venni a közeledő napfelkeltéről. A világról beszél, a mi részünkről a világban. Larrynek, még ha a pénzt akarja szóba hozni, akkor is először a világról kell beszélnie.

– A Nyugat kiszánakozta magát, Timbo – közli a mennyezettel, nem is igyekezve elfojtani hatalmas ásítását. – Kifújt. Szarik ránk.

Még mindig Moszkvában vagy, gondolom. A korral nehezebb lesz ide-oda kapcsolni a táborok között, és tovább tart a hazaérkezés. A mennyezetet bámulod, de tudom, hogy a moszkvai eget látod. Ha engem bámulsz, összehasonlítod jól táplált körvonalaimat az ínséges arcokkal, amelyeket ott hagytál. Ha pedig így szitkozódsz, akkor tudom, hogy ki vagy facsarva.

– Szavazz az új orosz demokráciára! – szólít fel ködösen. – Zsidóellenes, iszlámellenes, nyugatellenes és korrupt a végtelenségig. Hej, Timbers...

De még ha mindjárt kicsúszik a száján a pénz, Larrynek akkor is ennie kell előbb: tojásrántottát és vajban sült pirítóst, a kedvencét. Semmitől sem hízik.

A tojás tanyasi legyen, mert azt szereti. Hozzá Fortnum & Mason angol tea, amelyet a szakértői különítménnyel együtt hozott a repülő. Zsíros teljes tej és porcukor. A kenyér korpás lisztből. Sok-sok sózott vaj. Mrs. Bathurst, itteni házvezetőnőnk ismeri Mr. Larry apró kedvteléseit, mint ahogy én is. Larryt meglágyította az evés. Mindig megszelídül tőle. Megint az én barátom, molyette, hosszú barna háziköntösében, amelyet mindenüvé magával visz.

– Mi az? – kérdem.

– Kit ismerünk mi, aki pénzzel foglalkozik? – kérdi teli szájjal.

Célhoz értünk. Mivel ezt én persze nem tudom, szokatlanul kurtán bánok vele. Talán a hidegháború végeztével fárasztóbbnak találom, mint amennyit kész vagyok elviselni.

– Miféle zagyvaság ez már megint, Larry? Alig pár hete, hogy letettük érted az óvadékot.

Kipukkad belőle a nevetés, túlságosan harsányan az én ízlésemhez képest.

– Menj már, te szamár! Nem nekem. Egy haveromnak. Igazi vérszívó kapitálista bankárra van szükségem. Kit ismerünk?

És így folytatjuk. A pénzről. Ez egy haverom a hulli egyetemen, magyarázza szívélyesen, miközben lekvárt ken a kenyerére. Nem ismered, teszi hozzá, mielőtt rákérdezhetnék. Szegény ürge hozzájutott egy kocsiderék lóvéhoz, azt mondja. Egy társzekérrel. De totál váratlanul. Eléggé úgy, mint te, Timbo, amikor az a hogyishíják nénikéd letette a kanalat. Most segítő kézre van szüksége. Könyvelők kellenek neki, jogtanácsosok, megbízottak, minden ilyen marhaság. Valaki nagymenő, külföldi, fúrt agyú. Kit ismerünk? Ugyan már, Timbo, te mindenkit ismersz!

Így hát fontolóra veszem a dolgot, bár jobbára azt próbálom megérteni, miért ezt a pillanatot választotta egy hulli haverja anyagi hasfájásaihoz foghatóan ide nem tartozó kérdésnek a megvitatására.

És mit ad Isten, úgy is, mint a Charles Lavender Walesi Vidékés Városfejlesztési Tröszt névre hallgató privát jótékonysági alap vagyonkezelője, én éppen két napja szívtam egy levegőt egy pont ilyen bankárral.

– Hát, ott a hatalmas és jóságos Jamie Pringle – pedzegetem óvatosan. – Fúrt agyúnak aligha nevezhetni, de bizonyosan nagymenő, mint ezt legelsőnek ő fogja közölni veled.

Pringle velünk járt Oxfordban. Larry Elviselhetetlen Osztályának volt egyik rögbijátékos hajtása.

– Jamie hájfej – jelenti ki a teáját kevergetve Larry. – Egyébként hol teszi a rossz formáját? Abban az esetben, ha ez a haverom érdeklődne?

De Larry hazudik.

Hogy honnan tudom? Tudom. Nem kell hozzá a hidegháború utáni depresszió savanyú ébersége, hogy átlássak a mesterkedésein. Amikor húsz éve futtatsz egy embert, kitanítottad az ámításra, megmártogattad a hazugságban, előcsalogattad és munkára fogtad az alattomosságát, elküldted, hogy háljon az ellenséggel, és a körmödet rágva vártad, hogy visszajöjjön, elviselted szerelmeit, gyűlöleteit, kétségbeesésének, gonosz gúnyolódásainak, örökös unalmának rohamait, és minden erődből próbáltál különbséget tenni a ripacskodása és az igazság között, akkor vagy ismered az arcát, vagy nem tudsz semmit, és én úgy ismertem Larryt, mint a tulajdon lelkem térképét. Lerajzolhattam volna, ha művész vagyok, hogyan mélyülnek el a vonásai, hogyan emelkednek-süllyednek az áruló redők, hol nem történik semmi, hol ömlik el álszent béke, mikor hazudik. A nőkről, magáról. Vagy a pénzről.

 

 

Cranmer szűkszavú feljegyzése önmagának, dátum nélkül: Megkérdezni Jamie Pringle-t, mi a csodát akart LP.

De Merriman bárdjával a fejünk fölött és mivel LP a szokottnál is kíméletlenebbül táncolhatott az idegeimen, Cranmemek nyilván más dolga akadt.

 

 

Szóval alig pár hónapja, amikor még szabad emberek voltunk, és Emma társaságában élveztük az ikszedik honeybrooki ebédet, és épp eltereltem a meglehetősen dagályos társalgást – Bosznia gyötrelmeiről, az abházok között végrehajtott etnikai tisztogatásról és a malukuiak megtizedeléséről; meg mit tudom én, miféle lázas témákról őrjöngtek aznap –, egyszer csak véletlenül felmerül Jamie Pringle neve. Vagy valami démon könyökölt oldalba, mert már kezdtem ideges lenni.

– Ja, igaz is, hogy sikerült az a dolog Jamie-vel? – kérdezem Larryt azzal a rendkívüli óvatossággal, amelyet mi, kémek használunk, amikor közönséges halandók jelenlétében göngyölgetünk ki egy témát titkos burkolatából. – Leszállította a holmit a hulli haverodnak? Készséges volt? Mi történt?

Larry Emmára pillant, majd rám, de én már nem csodálkozom, miért Emmára néz előbb, mert újabban hallgatólagosan meg szoktak tárgyalni mindent, ami hármunk között történik.

– Pringle seggfej – veti oda kurtán Larry. – Az volt, az most és az is marad. Ámen.

Aztán, miközben Emma illedelmesen bámulja a tányérját, újabb kirohanást intéz az ellen, amit a mi oxfordi nemzedékünk kenyérpusztítóinak nevez, hogy Jamie Pringle-ről átcsapva ismét az együttérzésbe belefáradt Nyugatot pocskondiázza.

Eltérítette Emmát, állapítom meg szakmai szóval élve. Emma elment. Dezertált. Itt hagyott és még csak nem is tudja.

 

 

A lőréseken át a reggel szürke csíkjai tünedeztek fel a dombok mögött. Lomha fiatal bagoly csapkodott reggelit keresve a domboldal deres füve fölött. Mennyi közös hajnal, gondoltam, mennyi élet, amit egyetlen emberre tékozoltam. Larry nekem meghalt, akár megöltem, akár nem, és én is meghaltam a számára. Már csak az a kérdés: Emmának ki a halott?

Visszamentem az asztalhoz, ismét beástam magam a papírjaim közé, és az arcomhoz érve döbbenten állapítottam meg, hogy másfél napja nem borotválkoztam. Körülhordoztam tekintetemet titkos szentélyemben, és megszámoltam a kávéscsészéket. Az órámra néztem, és nem voltam hajlandó elhinni, hogy délután három óra van. De az órám igazat mondott, mert a délnyugati lőrésen tűzött be a nap. Nem fehér éjszaka volt Helsinkiben, nem a hotelszobámban fel-alá járkálva imádkoztam, hogy Larry ép bőrrel térjen vissza Moszkvából vagy Havannából vagy akár Groznijból.A rejtekemben voltam, és fonalakat bogozgattam, de még nem kötöztem össze őket.

Ahogy körülnéztem, pillantásom megakadt királyságom egyik szögletén, amelyet önnön rendeletemmel zártam el magam elöl. Egy mélyedés volt, padláson talált, felszögezett sötétítőfüggönnyel elrekesztve. Emma irattárának hívtam.

 

 

– Bájos Emmád pompás leányzó – közli élvezettel Merriman, két héttel azután, hogy kötelességtudóan átadtam neki leendő élettársam nevét. – Nem jelent kockázatot senkire, mint ezt örömmel fogod hallani, kivéve talán téged. Nem vetnél egy letagadható kukkantást az életrajzába, mielőtt fejest ugrasz? Összekészítettem neked egy csomagocskát, hogy hazavihesd.

– Nem.

– És a rémítő rokonságára?

– Nem.

A csomagocska, ahogy Merriman nevezi, közöttünk fekszik az asztalon: jellegtelen, sárgásbarna, A4-es dosszié, amelyből fél tucat jellegtelen fehér papírlap kukucskál elő.

– És a kiesett éveire? Egzotikus külföldi csatangolásaira? Botrányos szerelmi életére, képtelen ügyeire, mezítlábas meneteléseire, sztrájkőrségeire, örökké vérző szívére? Csuda, hogy manapság némelyik fiatal muzsikusnak egyáltalán van ideje megtanulni skálázni.

– Nem.

Hogyan is érthetné, hogy Emma az én önként vállalt, megbízhatatlan elemem, új nyitottságom, egyszemélyes glasznosztyom? Nem akarok lopott információkat, semmit, amit nem mond el a saját jószántából. Mindazonáltal szégyenkezve bár, de elveszem a dossziét, mint ahogy Merriman is tudja, hogy el fogom venni, és dühösen a hónom alá gyűröm. Egykori foglalkozásom vonzása egyszerűen túl erős. A tudás sosem öl, prédikáltam húsz éven át mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni; de a tudatlanság igen.

 

 

Mindent rendbe tettem következő látogatásomhoz, majd levonszoltam fáradt porhüvelyemet a csigalépcsőn a szekrényig. A sekrestyében kezeslábast öltöttem, partvist, porrongyot és padlófényt vettem magamhoz, így fölszerelve végigvonultam a főhajón, megálltam, szembefordultam az oltárral, és a magunkfajta agnosztikusok hamis módján valami ügyetlen elismerés-vagy alázatfélével adóztam a Teremtőnek, akiben nem tudtam hinni. Amikor ezzel megvoltam, nekiláttam a takarításnak, mert világéletemben gondot fordítottam az álcázásra.

Először letörölgettem a port a középkori stallumok-ról, aztán felmostam a mozaikpadlót, és végigmentem rajta a padlófénnyel. Félórával később, még mindig a takarítói kezeslábasban, markomban munkálkodásom másodlagos tanújával, a partvissal, kimerészkedtem a világosba. A nap eltűnt egy kékesfekete felhőtömb mögött. Homályos pászmákban közeledett az eső a kopasz dombtetőkhöz. Elállt a szívverésem. Rámeredtem arra a dombra, amelyet mi Világítótoronynak hívunk. Ez a legmagasabb a hat közül. Megmunkált kövek és buckák ugranak ki belőle, állítólag ősi temető maradványai. A kövek között egy emberalak rajzolódott feketén a fortyogó égre; hosszú kabátot vagy esőkabátot viselt, amelyen elöl hiányozhattak a gombok, mert noha az alak zsebre dugta a kezét, kabátja csapkodott és dagadt a szélben.

A fejét félrefordította, mintha épp most vágtam volna oda neki egy 38-as revolver agyával. Bal lábát előretolta, abban a groteszk napóleoni pózban, amibe Larry szeretett beállni. Lapos sapkát viselt, és bár nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna sapkában, ez nem jelentett semmit, mert folyton elhagyta a kalapjait, és ilyenkor azt nyomta a fejébe, ami a kezébe akadt. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Kinyitottam a számat, ordítani akartam: „Larry!”, de a nyelvem nem bírt ráállni az L-re. Gyere vissza, esdekeltem némán, gyere le! Kezdjük elölről, legyünk barátok, ne vetélytársak!

Egy lépést tettem előre, aztán még egyet. Azt hiszem, feléje akartam rontani, mint a Priddynél, átugrálva a kőfalakat, fütyülve a kapaszkodóra, ordítva: „Larry, Larry! Larry, jól vagy?” De mint Larry szokta mondani, nem vagyok túl menő spontán akcióban. Úgyhogy inkább letettem a partvist, tölcsért formáltam a kezemből és odakiabáltam valami bizalmatlant, valami olyasmit, hogy: – Halló, ki az ott, te vagy az?

Vagy addigra talán már rájöttem, hogy immár másodízben állok szemben részlegem valahai tagjával, útlevelem jelenlegi őrzőjével, az ellenszenves Andreas Munslow-val.

– Mi az ördögöt művelsz te itt? – ordítottam. – Hogy merészelsz szimatolni utánam? Menj innen! Kotródj!

Egy pók fürgeségével iramodott le a dombról. Eddig nem is vettem észre, milyen ügyes.

– Szép jó napot, Tim – mondta, tökéletesen híjával a múltkori előzékenységének. – Istennél takarítottál? – sandított a partvisomra, majd rám. – Újabban nem borotválkozol?

– Mit művelsz te itt?

– Terád vigyázok, Tim! A biztonságod és komfortod érdekében. A Legfelső Emelet utasítására.

– Nincs rá szükségem, hogy vigyázzanak! Tudok én vigyázni magamra. Hordd el magad!

– Jake Merriman szerint szükséged van rá. Attól tart, hogy hülyére vetted. Megparancsolta, hogy álljak rád. Akasszak kolompot a seggedre, az ő szavaival élve! Éjjel-nappal ott leszek a tetőn. – Egy cédulát nyomott a kezembe. – Ez a rádiótelefonom száma. Daniel Moore, hármas szoba. – Belebökött mutatóujjával a mellkasomba. – És most kinyalhatod, Cranmer, de patkóbélig! Te keresztbe tettél nekem, és én jövök neked eggyel. Ez figyelmeztetés!

 

 

Emma kísértete várt reám a szalonban. Hangokat próbálgatva ült különleges székén a Bechstein előtt, abban a nyársat nyelt tartásában, ami kiöblösíti a csípőt, és még vékonyabbá teszi a derekat. Minden antik ékszerét fölvette, hogy tetsszék nekem.

– Már megint Larryvel kokettáltál? – szólt oda a muzsika mellől.

De nekem most nem volt hangulatom hozzá, hogy kinevessenek, és éppen ő.

 

 

Leszállt az este, de addigra én már benn jártam lelkem fekete fényében. A déli verőfény sem menthetett volna meg. Fel-alá kószáltam a házban, meg-megérintettem a tárgyakat, könyveket nyitottam ki és csuktam be. Főztem magamnak, de hozzá sem nyúltam. Zenét tettem föl, és nem figyeltem rá. Elaludtam és felriadtam, ébren is ugyanazt látva, mint ami tönkretette az álmomat. Visszamentem a torony rejtekébe. Milyen csapát követtem, milyen nyomokat? Csákányoztam múltam omladékai között, kerestem a bomba szilánkjait, amely összedöntötte. Többször ugrottam fel kétségbeesetten a kecskelábú asztaltól, és álltam oda a háborúból itt maradt, rongyos, ócska függöny elé, és már nyúltam, hogy ledöntsem Emma tiltott birodalmának határán az önmagam állította gátat, de minden alkalommal megfékeztem magamat.

HATODIK FEJEZET

– A szokásosat, ugye, Mr. Cranmer?

– Ha lenne szíves, Tom!

– Képzelem, mennyire várja, hogy maga is megülhesse az idősebb polgártársak napját.

– Köszönöm, Tom, de addig van még pár évem, és boldogan várok.

Kacaj, amelyben osztozom, mert ez az állandó rossz viccünk minden második pénteken, amikor jegyet váltok Paddingtonig, és odaállok a peronra a londoni öltönyök közé. Ha közönséges péntek lenne, elálmodoznék egy kicsit, azt képzelve, hogy még mindig húzom az igát. És a szép napokban Emma is megigazgatta volna játékosan a nyakkendőmet, elsimította volna zakóm reverjét, és kellemes napot kívánt volna a hivatalban az ő drágájának, mielőtt megajándékozott volna egy utolsó, botrányosan sokat sejtető, gyönyörteli csókkal. A rossz napokban pedig emeleti ablaka árnyai közül leste volna távozásomat, nem sejtve, hogy én is őt lesem Sunbeamem visszapillantó tükrében, annak tudatában, hogy most itt hagyom egész napra az írógépére és a telefonra, meg Larryre, aki ötven kilométerre van tőlünk.

De ma reggel Emma amatőr pillantása helyett a profi megfigyelő bizsergését éreztem a hátamban. Miközben néhány közhelyet váltottam a környékünkön csak Szegény Percy néven ismeretes báróval, aki életbiztosításokkal házal, amióta zátonyra futtatta az örökül kapott, virágzó gépgyárat, megpillantottam a fülke ablaka mögött a pénztáros Tom árnyalakját, amint odasuhan a telefonhoz, és nekem háttal állva beleszól a kagylóba. És miközben a vonat kihúzott az állomásról, kiszúrtam a parkolóban egy embert; ellenzős sapkát, esőkabátot viselt, és vadul integetett a néhány üléssel előttem letelepedő nőnek, aki ügyet sem vetett rá. Ugyanez az ember követett egy mikrobusszal a kereszteződés óta, ahová az én bekötőutam torkollik.

Önkényesen kiutaltam Tomot a rendőrségnek, az esőkabátos micisapkát Munslow-nak. Sok szerencsét kívántam nekik. Hadd tudja minden üldöző, hogy e munkás pénteken Tim Cranmer ismét szokott dolgaiban jár.

Kék hajszálcsíkos öltönyömet viseltem. Nem tehetek róla, de én az embereknek öltözöm. Ha a tiszteleteshez hívtak, tweed öltönyt veszek, ha krikettmérkőzést nézek, blézert és sportos nyakkendőt. És ha önmagam börtönében töltött négy lidércnyomásos nap után elmegyek a vagyonkezelők ülésére, amelyet kéthetente tart a Charles Lavender Walesi Vidékés Városfejlesztési Tröszt a Pringle testvérek elnökletével a Threadneedle Streeten, akkor magam is bankárra emlékeztetek egy kicsit, ahogyan felszállok a vonatra, áttanulmányozom újságom pénzügyi oldalait, beülök a sofőr mögé a Brunei fenséges boltíveinél várakozó limuzinba, jó reggelt mondok Pringle-ék egyenruhás portásának, és szemembe villan a mahagóniajtó üvegének tükréből ugyanaz a leoltott lámpájú, üres taxi, amely a Praed Streettől követ.

 

 

– Hellou, Mr. Cranmer, de örülök, hogy látom! – nyivákolta hamisítatlan roedeani kiejtéssel Jamie lagymatag titkárnője, Pandora, amikor beléptem az Edward-stílusú, bőrrel kárpitozott előszobába, amelynek ő volt az úrnője.

– Kutya mindenségit, Tim! – rikkantotta a százegy kilós Jamie Pringle. Csíkos ingben, szederlila hózentrógerrel pompázott, és rám erőszakolt egy csontot roppantó kézfogást. – Nehogy azt mondd már, hogy megint péntek, mi?

Pringle seggfej, mondja a belső fülemben Larry. Az volt, az most és az is marad. Ámen.

Árnyékként suhant be Monty. Karcsúsított, fekete zakót viselt, széles felhajtójú nadrágot, és bűzlött belőle a cigaretta, amelyet nem volt szabad szívnia a vezetőségi megbeszélésen. Monty vezette a könyveket és fizette ki negyedévi költségeinket csekkeken, amelyeket Jamie írt alá.

Utána Paul Lavender jött, még mindig reszketve a viszontagságos utazástól a Mount Streeten álló házától idáig, Rolls-Royce-ban. Paul macskaszerű volt, kellemes és hetvenéves, nagyon lassan mozgott lankatag makkokkal ékes lakkbőr mokaszinjában. Apja, a mi jótevőnk, Llandudnóban iskolamesterként kezdte, amíg meg nem alapította szállodaláncát, amelyet százmillió fontért adott el.

Paul után jött Dolly és Eunice, az aggszűz húgok. Dolly versenylovat ábrázoló, gyémántos kitűzőt viselt. Évekkel ezelőtt megnyerte a derbit, ő legalábbis ezt állította, bár Eunice esküdözött, hogy Dolly sohasem bírt egy túltáplált csivavánál nagyobb testű állattal.

És őutánuk jött Henry, a Lavender család jogtanacsosa. Henrynek köszönhettük, ha oly gyakran láttuk egymást. És ugyan ki kárhoztathatta volna, amikor négyszáz fontot keresett egyetlen órával?

– A Plonk még mindig tartja magát? – érdeklődött gyanakodva, amikor kezet ráztunk.

– Ó, azt hiszem, igen, köszönöm kérdésedet. Egész jól.

– Akkor nyilván nem a jó újságot olvastam.

– Attól tartok, nem, Henry – mondtam.

 

 

Körülültük a Pringle-féle híres tárgyalóasztalt. Mindegyikünk előtt ott volt a múltkori ülés jegyzőkönyvének egy példánya, egy számlakivonat, egy Wedgwood csontporcelán csésze, és a csészealjon egy cukrozott, omlós sütemény. Pandora kitöltötte a teát. Paul egyik vértelen kezére támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét.

Jamie-n mint elnökön volt a beszéd sora. Az öklök, amelyek harminc éve sáros rögbi-labdákat ragadtak ki ereszd-el-a-hajamat küzdelmekből, most aranykeretes, filigrán fél szemüveg szárait akasztották be az egyik, majd a másik fülkagyló mögé. A piac, így Jamie, pang. A külföldiek a hibásak.

– Amikor a németek nem hajlandók leszállítani a kamatlábat, a jen a plafonon tartózkodik, a High Street viszont a pincében – álmélkodva nézett körül, mintha elfelejtette volna, hol van –, akkor attól félek, két ciklon közé kerültek az angol államkötvények. – Bólintott Henrynek, aki félelmetes kattanással kinyitotta plexi iratgyűjtőjét, és felolvasott egy végeérhetetlen jelentést.

A megbeszélés a helyi hatóságokkal a belvárosi sportlétesítmények kiépítéséről a helyi tisztviselőktől elvárható ütemben halad, Jamie...

A felajánlás egy külön gyermekkórteremre a Lavender Szülőotthonban nem realizálható, amíg kiegészítő összegeket nem mobilizálnak személyzet céljára, ez pedig pillanatnyilag nem áll rendelkezésre, Jamie...

Javaslatunk, hogy mozgókönyvtárral elégítsük ki az írástudatlan térségekből származó gyermekek igényeit, a helyi tanácsok politikai ellenállásába ütközött – az egyik azzal érvel, hogy az ingyenkönyvtárak napja leáldozott, a másik azon erősködik, hogy a könyveket a megyei oktatásügyi szervnek kell összeállítania, Jamie...

– Lótúrót!

Eunice volt, aki robbant. A megbeszélésnek ebben a szakaszában általában robbanni szokott.

– Apus megfordulna a sírjában! – mennydörögte fojtós walesi kiejtéssel. – Ingyenkönyvet a tudatlanoknak? Ez nem más, mint kommunizmus!

Dolly ugyanolyan dühösen tiltakozott. Általában így szokott.

– Ez arcpirító hazugság, Eunice Lavender! Apus örülne és tapsolna! Az utolsó leheletével is a gyermekekért fohászkodott! Szeretett bennünket! Nem így van, Paulie?

Paul azonban már a saját messzi Walesében járt valahol. A szemét behunyta, és ködösen mosolygott.

Jamie Pringle ügyesen átpasszolta nekem a labdát.

– Tim! De csendes vagy ma! Nincs véleményed?

Ez egyszer cserbenhagytak diplomáciai képességeim. Máskor elővakartam volna egy témát, amivel elterelhetem a figyelmét: sürgettem volna Henryt, hogy fogja szaporábbra a tárgyalást a városi hatóságokkal, felvont szemöldökkel nyugtáztam volna a Pringle-adminisztráció költségeit, az egyetlen tételt, amely növekedést mutatott. De ma reggel túlságosan tele volt a fejem Larryvel. Akárhová néztem, mindegyre őt láttam, amint ott tehénkedik az egyik üres trónuson, a szürke öltönyömben, amit sose adott vissza, és a hulli haverjáról mond mesét. – Rajtad a sor, Monty – parancsolta Jamie, Monty kötelességtudóan krákogott, fölragadott egy lapot az előtte magasodó asztagból, és előadta a jelentést szétosztható jövedelmünkről. De ó jaj, az adók, költségek és különböző kifizetések levonása után ez immár a tizedik ülés volt, amely azzal zárult, hogy nincs mit szétosztani. Mert még a Pringle-háznak sem volt meg rá a képlete, hogy a semmiből osszon valamit Wales szegény és szűkölködő, tisztes lakosainak, ahogy az alapító okirat mondja.

 

 

Ebédeltünk. Ezt mindenesetre tudom. A faburkolatú szentélyben, ahol ebédelni szoktunk. Mrs. Peters szolgált föl, fehér kesztyűben. Eltüntettünk néhány családi palackkal az 1955-ös Cheval Blanc-ból, amit húsz éve tett félre a gondos Tröszt az ő szorongatott tisztségviselőinek üdülésére. De hála istennek, a rémes társalgásból úgyszólván mindent elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy Dolly utálta a niggereket, Eunice aranyosnak tartotta őket. Monty úgy vélte, nagyon jó helyen vannak Afrikában. Paul egyfolytában mosolygott, akár egy mandarin. Egy pompás hajóóra, a Pringle-ház hagyományos időmérője lármásán jelezte, hol tartunk. Fél háromra Dolly és Eunice vörös képpel dúlt-fúlt. Háromkor Paulnak eszébe jutott, hogy tennie kell valamit, vagy talán mennie kell valahová, esetleg találkozója van valakivel? A borbélya lesz az, döntötte el. Henry és Monty vele együtt távozott, Henry életbevágóan fontos dolgokat sugdosott Paul fülébe óránként négyszáz fontért, Monty pedig kétségbeesetten sietett elszívni számos cigarettái elsőjét, hogy ismét embernek érezhesse magát.

 

 

Jamie és én mélán ültünk a portóis kancsó mellett. – Hát akkor jó – mondta mélyenszántóan Jamie. – Egén. Akkor jó. Isten-isten. Egészségünkre!

Ha most nem csinálok valamit, egy perc, és fejest ugrik korunk valamelyik fontos témájába: hogy milyen arcátlanok a nők, hogy hová folyt el az Északi-tengeri Olajtársaság haszna – nagyon félt, hogy a munkanélküliek zsebébe –, vagy hogy mennyire tönkretette a tisztes bankszakmát a számítógép. És pontosan harminc perc múlva bedugja az ajtón buta pedigrés képét Pandora, és figyelmezteti Mr. Jamie-t, hogy mindjárt aktuális az új megbeszélés; a Pringle testvéreknél ez volt a rejtjelezett szöveg arra, hogy: „A sofőr már várja, hogy kivihesse a repülőtérre, ahonnan golfozni indul St. Andrews-be”, vagy: „Megígérted, hogy átviszel a hétvégére Deauville-be”.

Henrietta után érdeklődtem, aki Jamie felesége. Mindig ezt tettem, és nem mertem változtatni a szertartáson.

– Henrietta, köszönöm kérdésed, istenien van – válaszolt védekezően Jamie. – Nagyon kapacitálják a vadásztársaságnál, hogy maradjon, de az öreg Hen nemigen akar. Tényleg, de igazán belefáradt már abba, hogy ezek a tüntetők mindent elszúrnak.

Kérdeztem a gyerekekről.

– A srácok, köszönöm kérdésedet, remekül boldogulnak. Marcus százados az Ötösöknél, Pennyt jövő tavasszal mutatják be a társaságban. Nem olyan igazi bemutatás, nem az, ahogy a mi időnkben csinálták a lányok. De ez is sokkal jobb, mint a semmi – tette hozzá, és bánatosan nézett a Pringle-ház két világháborúban elesett hősi halottainak névsorára.

Kérdeztem, találkozott-e a közelmúltban valakivel a csürhéből, ami alatt oxfordi társaságunkat értettem. Az Orielék Boodle’s-beli banzája óta nem, felelte ő. Kérdeztem, ki volt ott. Még két lépésembe került, hogy láthatólag véletlenül kicsússzon a száján Larry neve. Tényleg nem volt nagy művészet, mert ha a mi évfolyamunkban régi haverokról beszélgettünk, akkor előbb-utóbb szóba került Larry.

– Hallatlan pasas – nyilatkoztatta ki fajtája tévedhetetlenségével Jamie. – Tehetséges, hihetetlenül talentumos, sármos. Tisztességes keresztyén háttér, lelkész apa meg minden. De semmi állhatatosság. Az ember, ha nem állhatatos, sose viszi semmire. Az egyik héten még rózsaszín, a másikon fehér. Bár most már a komcsik is mind felcsaptak tőkésnek. Rosszabbak, mint az átkozott jenkik. – Aztán, szinte már túl könnyedén, mintha csak őrangyalom sugdosott volna a fülébe: – Eljött hozzám a múltkoriban. Egy kicsit szakadt volt. Egy kicsit bűntudatos. Gondoltam, rájött, hogy a rossz oldalon állt. Ha belegondolunk, elég természetes.

– Jamie! – kacagtam fel boldogan. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Larryból tőkés vállalkozó lett? Ez azért már erős.

Jamie azonban, noha képes volt minden átmenet nélkül eszelős – és általában derű nélküli – hahotára fakadni, most csak töltött magának még egy adag portóit, hogy zengzetesebbre gyantázza a hangját.

– Őszintén szólva nem tudom, mi lett belőle. Nem az én dolgom. De több mint közönséges vállalkozó, az biztos. Ha engem kérdezel, valami sokkal meggyőzőbb – tette hozzá sötéten, és úgy lökte elém a kancsót, mintha látni se akarná többé. – Bár őszintén szólva, hiányzott belőle a kellő tisztelettudás.

– Ó, istenkém – mondtam én.

– Elég túlzó elképzelése van önmagáról. – Sértődött korty portói. – Van benne egy kis túlkompenzálás. Mindenféle hülyeséget összehordott, hogy kötelességünk segíteni a frissen felszabadult nemzeteket, hogy a saját lábukra állhassanak, jóvátehessék a régi hibákat, bevezethessék a társadalmi igazság normáit. Kérdezte, nem akarok-e átmenni a másik oldalra. „Álljon meg a menet, öregfiú!”, mondtam neki. „Várj csak! Nem te voltál az egyik, aki besegített a ruszkiknak? Egy kicsit zavarba hoztál, már meg ne haragudj érte.”

Előrehajoltam, magam voltam az odaadó figyelem. Lenyűgözött, mohó hitetlenkedésbe rendeztem arcomat. Egész testemmel azt sugároztam felé, hogy ássa már ki nyomorult történetét magányos kis agya ködös mocsaraiból:

– Gyerünk, Jamie! Ez döbbenetes. Folytasd!

– Nekem egyetlen kötelességem van, méghozzá ez iránt a Ház iránt, mondtam neki. Meg se akart hallgatni. Azt hittem, hogy intellektuális fazon. Hogy akarsz entellektüel lenni, ha meg se hallgatod az embert? Túlkiabálta a szavam. Struccnak nevezett. Én nem vagyok strucc. Családos ember vagyok. Érdekes.

– De mi a csodát akart elérni nálad, Jamie? Hogy játszd át a Pringle testvéreket az Oxfamnek? – Nem is lenne olyan rossz ötlet. Arcom azonban tette a dolgát, és nem látszott rajta más, mint hogy mennyire együttérzek Jamie-vel, akinek ennyi bárdolatlanságot kell elviselnie.

Fél perc szünet következett, miközben Jamie lebocsátkozott intellektusa mélységeibe.

– A szovjet kommunista pártot privatizálták. Igaz?

– Igaz.

– Ez volt a sztori. Hogy eladják a pártvagyont. Házakat, nyaralókat, hivatalokat, közlekedést, stadionokat, iskolákat, kórházakat, külföldi követségeket, földet dögivel, felbecsülhetetlen értékű festményeket, Fabergé-ékszereket, Isten tudja, mi mindent. Dollármilliókra rúgó cuccot. Világos?

– De még mennyire. Oroszország Kft. Gorbacsov-nál kezdődött, titokban, de azóta nyíltan és nyakra-főre csinálják.

– Hogy Larry hogy került ebbe, a fene jobban tudja. A Pringle testvéreknek, örömmel jelenthetem, nincsenek ilyen kapcsolatai. – Még egy húzás a portóiból. – Nem is óhajtjuk, hogy legyenek. Köszönöm, kíméljenek meg az ilyen gusztustalanságtól! Ki van zárva, José!

– De Jamie – nem mertem olyan hangot megütni, mintha nekem ez fontos lenne, bár az időm rohanvást apadt. – De Jimminy testvér – Oxfordban becézték így –, mire kért Larry, hogy mit csinálj? Vásárold meg a Kremlt? Le vagyok nyűgözve!

Jamie véreres szeme újfent megállapodott a ház hősi halottainak névsorán.

– Te még mindig annak a micsodának dolgozol, aminek dolgoztál?

Haboztam. Jamie egyszer jelentkezett hozzánk, de sikertelenül. Azóta időről időre odalökött nekem egy-egy információmorzsát, főleg olyankor, ha már úgyis tudtuk, jobb forrásból. Élvezte a titokzatosságunkat? Netán orrolt érte? Elmesél-e többet, ha igennel válaszolok? A középút mellett döntöttem.

– Csak hellyel-közzel, Jamie! Semmi komoly. Ide figyelj, megöl a kíváncsiság! Mi a csodát akart Larry?

Szünet, portói és fintorgás.

– Tessék?

– Már másodszor próbálkozott. Pár éve is felhívott, összehordott mindenfélét, hogy hoz nekem egy gömbölyű kis üzletet, vevő vagyok-e rá, több millió, csak a régi haverság kedvéért, találkozzunk legközelebb, amikor bejön a városba, aztán nagy büdös semmi se lett a dologból. Kámfort játszott.

– És másodjára? Az mikor volt?

Alig tudtam, melyiket forszírozzam: a mit vagy a mikort. Jamie döntött helyettem.

– Larry Pettifer a következőket akarta – közölte baljósan bongó hangon. – Larry Pettifer kijelentette, hogy felhatalmazása van az egykori Szovjetunió egy közelebbről meg nem nevezett állami hatóságától – illetve ezen hatóság közelebbről ugyancsak meg nem nevezett képviselőitől –, hogy jelen házzal tárgyalásokat folytasson számlák – sok számla – nyitására, melynek értelmében jelen ház közelebbről meg nem határozott forrásokból származó, nagyobb összegeket fog kapni kemény valutában, mely összegeket névtelen számlán kell tartania, és belőlük időről időre különböző kifizetéseket kellene eszközölnie bizonyos jelszavak vagy ajánlólevelek birtokában jelentkező személyek utasítására, akiket jelen ház megfelelő jelszavakkal vagy ajánlólevelekkel azonosítana. A kifizetések jelentős összegűek lennének, de sohasem lépnék túl a tőkét, és ugyancsak sohasem folyamodnának hitelért.

Jamie monológja a percenkénti tizenöt fordulatra lassult, és már csak kilenc perc választott el bennünket a hajóóra ütésétől.

– Nagy összegek voltak? Mármint hogy banki értelemben? Mennyi pénzről beszélt Larry?

Jamie ismét a névsort tanulmányozta a fejem fölött.

– Ha olyan összegekre gondoltál, mint amelyekről ma vitatkoztak bizonyos vagyonkezelők és tanácsadóik, akkor nem hinném, hogy távol jársz az igazságtól.

– Harmincmillió font? Mi az ördögöt vásárolnának ennyiért? Honnan vették? Ez már pénz, mi? Még neked is! Rólam nem is szólva! Mit forralt? Hát ez óriási!

– Mosni akarta, ha jól értettem. Az az érzésem, valakinek a megbízásából járt el, és egyáltalán fogalma sem volt a dörgésről. Valahol fent északon volt valami üzlettársa, akivel tárgyalnunk kellett volna. Annak lett volna társ-aláírói joga bizonyos összegekre. Hát ez büdös.

Kezdtem kifutni az időből. Jamie is.

– Mondta, hogy merre északon?

– Mi?

– Azt mondtad, van valami északi haverja.

– Macclesfield. Macclesfieldben van egy üzlettársa. De lehet, hogy Manchester. Nem, nem az. Macclesfield volt. Nekem is volt ott egy numeraverám. Cindy. Selyemben utazott. Selyem Cindy.

– De az Istenért, honnan vett Larry Pettifer harmincmilliót? Jó, nem az övé, de kell hogy legyen valakié!

Várj! Számolj! Imádkozz! Mosolyogj!

– A maffiáké – dörmögte Jamie. – Nem így hívják őket odaát? Vetélkedő maffiáknak? Minden újság velük van tele. – A fejét csóválta, úgy dünnyögött valamit az ő üzletéről.

– És te mit csináltál? – kérdeztem, kétségbeesetten próbálva ragaszkodni a derűs álmélkodáshoz. – Telefonáltál a partnereidnek? A pokolba küldted Larryt?

A hajóóra akkorát szólt, akár egy bomba, de elkeseredésemre Jamie még mindig nem szólt semmit, aztán egyszer csak türelmetlenül összerezzent, mintha én várakoztatnám őt.

– Köszönöm, de ilyen helyzetekben nem szokták pokolba küldeni az embereket, hanem ebédre hívják őket. Elbeszélgetnek a régi időkről. Azt mondjuk, még gondolkozunk rajta, megvitatjuk az igazgatótanáccsal. Mondtam nekik, hogy volna itt pár probléma, gyakorlati és etikai. Fölvetettem, hogy jó lenne, ha elmondanák, igazából kicsoda az ügyfelük, és miben akar utazni, és mi szerint fogunk adózni. Segítene az ilyen kis hitelesítés. Javasoltam, hogy a külügyminisztériumon keresztül próbálkozzanak, persze magas szinten. Volt náluk valami levél a londoni követségtől. Az egyik tisztviselő írta alá. Nem a követ. Lehetett hamisítvány. De frankó is. Az ember sose tudhatja.

A próbát vizsgálgatta a kávéskanala hátulján, összehasonlítva a szomszédos üres helyen maradt kanállal.

– Nem egyforma a szerviz – dünnyögte. – Ez hallatlan. – Össze volt törve. – Ez hogy az ördögbe történt? Majd rákérdezek Ma Petersnél. Istentelenül trehány.

– Többen is jöttek, Jamie? – kérdeztem.

– Hogy, öregfiú?

– Ne haragudj, Jamie – érintettem meg a karját –, talán félreértettem, de mintha azt mondtad volna, hogy nekik! Arra célzol, hogy Larry nem egyedül jött? Ezt nem egészen értettem.

– Nem egyedül bizony. – Még mindig a kanalakat vizsgálgatta.

Kavargott a fejem. Csecsejev? A macclesfieldi üzlettárs? Vagy Larry haverja a hulli egyetemről?

– És ki jött még?

Mire Jamie meglepően fölényes és rendkívül buja mosolyra húzta a száját.

– Pettifer hozott egy asszisztenst. De micsoda csinibaba. Azt mondta, az asszisztens lesz a közvetítője. Ő csinálja a szellemi munkát. Larrynek nem éppen erőssége a matematika, de ez a lány kente-vágta. Kenterben verte Larryt, ha számolni kellett.

Példátlanul mulattam. Úgy kellett lennie, mert megeresztettem egy vidor kacajt, ámde belsőm szorongástól volt fagyott.

– Ne kímélj, Jamie! Orosz volt? Havas halinacsizmában?

Jamie-ről csak nem hervadt le a fölényes mosoly. Letette a sérelmezett kanalakat.

– Tévedés. Rendes angol lány, mármint a külsejéből ítélve. Rendes ruházat. Olyan szabatosan beszélte az angolt, mint te meg én. Nem lennék meglepve, ha ő lett volna az agy. Akár már holnap munkát adnék neki.

– Csinos?

– Nem. Nem csinos. Gyönyörű. Márpedig ez olyan szó, amit én nagyon ritkán mondok ki. Kár, hogy ilyen szar alakkal adta össze magát, mint ez a Pettifer. Isten érti ezt. – Arra a területre ért, amelyet a legjobban kedvelt. – Oltári alak. Cuki pici popsi. Ilyen hosszú láb. Ott ült pontosan szemben velem, úgy villogtatta a lábait. – Filozofikus hangnemre váltott. – Ez egyike a legelképesztőbb dolgoknak az életben, Tim. Már többször megfigyeltem. Szép lány, azt kaphatná meg, akit akar, és kit fog ki? Egy szart. Százat egy ellenében, hogy ez a Pettifer veri is. A lány meg nyilván élvezi. Mazochista. Akár az én Angie sógornőm. Pénze mint a pelyva, bombázó külső, és akkor egyik szart szedi fel a másik után. Kész csoda, hogy még egyáltalán maradt foga, ahogy bánnak vele.

– Mondta a nevét? – kérdeztem.

– Sally. Valami Sally. – Szörnyű negédességgel görbítette le a szája egyik szögletét. – Hollófekete haj, feltornyozva a feje búbjára, hogy le lehessen bontani. Ez a végzetem. Imádom a fekete bozontot. Az az igazán nőies. Pazar.

Nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem éreztem semmit. Viselkedtem, gyűjtöttem, raktároztam, ahogy világéletemben csináltam. Jamie pedig, aki bánatosnak és öregnek tűnt, bólogatva hörpölte a portóit.

– Hallottál Larryről azóta?

– Egy szót se. Egyikükről se. Azt hiszem, vették az üzenetemet. Nem első eset, hogy ajtót mutatunk egy szélhámosnak. Vagy a tyúkjának.

Öt percet hagyott még a hajóóra.

– Elküldted Larryt valahová máshová? Javasoltál neki valamit?

Rémes fintor, utolsó nekirugaszkodás.

– Köszönöm, de mi itt, a Pringle testvéreknél nemigen vagyunk tájékozottak az ilyen körökben. Volt itt erre feljebb egy BCCI nevű intézmény, az foglalkozott ilyesmivel valamikor. Gondolom, most kicsit rossz passzban lehetnek.

Volt egy utolsó előtti kérdésem. Elővettem a csöpögős mosolyomat, és cimborásan, hálásan cuppogtam a portóival.

– És amikor elment – vagy elmentek –, nem gondoltál arra, Jamie, hogy odatelefonálj, ahol én dolgoztam, és most, amikor már nem vagyok bent, nekik add le a fülest Larryről? Larryről és a nőjéről?

Jamie Pringle sértetten meredt rám, akár egy bőszült bika.

– Hogy én bemószeroljam Larryt? Mi a fenéről beszélsz? Én bankár vagyok. Ha az édes mamáját fojtja meg, és belegyömöszöli egy dézsa sósavba, akkor gondolom, elvárható, hogy odatelefonáljak valakinek. De ha egy régi diákegyleti haver állít be ide egy szerintem ugyan orrfacsaróan büdös üzleti javaslattal, akkor én eskümhöz híven köteles vagyok az abszolút és teljes titoktartásra. Ha te közölni akarod velük, az a te dolgod. Szolgáld ki magad!

Megtörtént. Már csak az a szörnyű teher volt hátra. Talán önkínzó hajlamból döntöttem úgy, hogy miután a rendőröknél, Stallum-Merrimannél túlságos hévvel erőltettem a kérdést, most hagyjam a legvégére. De lehet, csak az ügynök tanácsolta, hogy először az apróságokat szedjem össze, aztán térjek rá a lényegre.

– És mikor, Jamie?

– Mija, öreg fiú? Már félig aludt.

– Mikor? Mikor állítottak be hozzád? Larry és a barátnője. Nyilván bejelentették magukat, különben nem hívtad volna meg őket ebédre – dobtam be. Abban reménykedtem, hogy így talán belenéz a naptárjába, vagy odaszól a házi telefonon Pandorának.

– Hófajd – közölte hangosan Jamie. – Hófajdot adtam nekik. Ma Peters sütötte. Diákegylet. Régi szép idők. Huszonöt éve nem láttam. Kitettem a piros szőnyeget. Kötelesség. Szeptember utolsó hetében. Az utolsó hófajdot abban a szezonban. Azok a strici arabok minden fajdot kilőnek. Rosszabbak, mint a digók. Idejönnek szeptember közepén, alig hagynak madarat. Lényeg az önfegyelem. Az ember csak várjon ki, bármit csinálnak az idegenek. Mostanában már ki sem lehet mondani, hogy mozdonyszőke. Politikailag helytelen.

Zsibbadt volt a szám, mintha foghúzáshoz injekcióztak volna be. A felső ínyem kihűlt, és a nyelvem eltűnt valahol a torkomban.

– Szóval szeptember végén – sikerült kinyögnöm, mintha aggastyánnal vagy sikettel beszélnék. – Igaz? Igaz, Jamie? Szeptember utolsó hetében jöttek el hozzád? Igazán nagylelkű vagy, hogy hófajdot süttettél. Remélem, kellőképpen hálásak voltak érte. Főleg, ha azt vesszük, hogy ajtót is mutathattál volna nekik. Mármint én hálás lettem volna érte. Mint ahogy te is. Akkor szeptember végén. Igen?

Hebegtem még valamit, de nem tudom, hogy Jamie egyáltalán válaszolt-e valamit, látványos vállvonogatáson, fintorgáson és Alsóházba illő „naaa” és „uvvan” dünnyögésen kívül. Tudom, hogy ütött az óra. Emlékszem Pandora kalácsképére az ajtóban, amint jelenti, hogy Hamupipőke hintája előállt. Emlékszem, az is megfordult a fejemben, miközben odabent ezerhangú angyalkórus zengett alleluját, hogy egy palack ötvenötös Cheval Blanc és egy rendes adag huszonhetes portói pont a megfelelő hozzávalók, ha az ember azt ünnepli, hogy kilépett a fekete fényből.

Jamie Pringle nehézkesen feltápászkodott, és látványosan szenvedett, amiért én nem vettem észre odakint a rögbipályán.

– Pandora! Jöjjön csak, lányom! Ezt nézze, ezt a skandalumot! Most rögtön keresse meg Mrs. Peterst, jó, drágám? Összekeverték a teáskanalakat. Ez tönkreteheti az egész szervizt. Nyomozza ki, miért és nyomozza ki, hol és nyomozza ki, hogy ki.

Részemről én kinyomoztam, hogy mikor.

 

 

Mámoros ujjongásom, ha tartósnak bizonyult is egyes agytartományaimban, hamar leapadt a többiben. A fehér fénynél, amelybe újból bebocsátást nyertem, minden eddiginél tisztábban láttam közös árulásuk szörnyűségét. Jól van, én fegyvert fogtam. Fondorkodtam, ármánykodtam, kocsit béreltem, és azzal a szándékkal vágtam neki az éjszakának, hogy lemészárolom örök barátomat és ügynökömet. De megérdemelte! És Emma is!

 

 

Gyalogoltam.

Emma.

Részeg voltam. Nem a bortól. Huszonöt irodai év után ennyi meg se kottyan. De akkor is részeg voltam: vak, megalázott részeg.

Emma.

Ki vagy, kinek látszol, a feltűzött hajaddal, amint Jamie Pringle-re villogtatod a lábadat? Miket hazudoztatok még össze, miközben kikacagtatok a hátam mögött: Timbót, a begyöpösödött vén Timbót, a hülyét a csöpögős mosolyával?

Játszod az angyalt. Töröd magad késő éjszakáig Reménytelen Ügyeidért. Telefonálsz, kopácsolsz a gépen, látszol komolynak, látszol magasztosnak, gondterheltnek, zárkózottnak, kölcsönveszed a Sunbeamet, hogy elszaladj a postára, az állomásra, Bristolba. Az elnyomottakért. Larryért.

 

 

Gyalogoltam. Dühöngtem. Ujjongtam. Megint dühöngtem.

Ám dühöngésem közepette is észrevettem, hogy a jellegtelen pár az utca túloldalán abbahagyja a kirakat tanulmányozását, és ugyanazzal a sebességgel indul el ugyanabba az irányba, mint én. És tudtam, hogy kell lennie mögöttem egy harmadiknak, valamint egy jellegtelen autónak vagy kistehernek vagy taxinak, amely fuvarozza őket. És azt is tudtam, hogy minden haragom és megkönnyebbülésem, új célom és közönséges, nappali teremtményhez illő, megváltozott állapotom ellenére is vigyáznom kell a látszatra. Nem szabad olyan mozdulatot tennem, amellyel elárulnám, hogy itt nem csak egy jól beebédelt vagyonkezelő és nyugalmazott kém jár a teljesen törvényes dolgai után. És hálás voltam Larrynek, Emmának és a figyelőimnek, hogy rám kényszerítik ezt a felelősséget. Mert a látszat olyan tevékenység, amelynek szabályai vannak, a látszat a zűrzavar megzabolázásának tudománya, és a bennem tomboló zűrzavar e pillanatban épp azt sikoltotta:

Emma! Isten szent nevére, hogyan tudott ilyen messze elsodorni téged?

Larry! Te alattomos, bosszúálló, tolvaj gazember!

Ti ketten! Mi a hétszentségben mesterkedtek és miért?

Cranmer! Nem vagy gyilkos! Fölemelheted a fejedet! Tiszta vagy!

 

 

Bolond voltam.

Kötöznivaló, közveszélyes, túlfegyelmezett bolond. Azt képzeltem, hogy halálosan szerelmes vagyok, és beengedtem egy viperát az életembe.

Magamhoz vettem, kényeztettem, kiszolgáltam, tömjéneztem, imádtam a hóbortosságát. Elárasztottam ékszerekkel és szabadsággal, megtettem próbababámnak és szerelmemnek, ráadásnak minden volt asszonyom után, szentképemnek, istennőmnek, leányomnak, és ahogy Larry mondaná, rabszolgámnak. Szerettem, mert szeretett, szerettem elkomorodását és kacagását, törékenységét és szertelenségét, szerettem, mert annyira bízott az oltalmamban. De miért? Milyen nekibuzdulásból, nem számítva persze egy hülye harmatos epekedését?

Fékevesztett új dühöm közepette az őrület növekvő szele ráz: Emma tőr volt, lép a rigónak, akit ellenségeim összeesküvése varrt a nyakamba! Én, Cranmer, a szökevény, a titkos romantikus, a futó szerelmek tutajának veteránja zöldfülűként dőltem be a világ legócskább trükkjének!

Csapda volt elejétől fogva, amit Larry állított! Vagy CséCsé. Vagy Zorin. Vagy ketten együtt, vagy hárman együtt, vagy négyen együtt!

De miért? Minek? Hogy velem álcázzák magukat? Vagy Honeybrookal. Ez túlságosan képtelenül hangzott.

Elrestelltem magam, amiért prédájául esem ilyen hóbortos, dilettáns rémképeknek. Elhessentettem őket, és más eszközt kerestem bimbózó üldözési mániám feltáplálására.

Mit tudtam én Emmáról? Magamtól semmit, csak azt, amit hajlandó volt elárulni nekem vagy vasárnaponként Larrynek a fülem hallatára. Merriman csomagocskája szerelmem töretlenségét bizonyítva még mindig olvasatlanul porosodott rejtekem függönye mögött.

A családi neve olasz.

Az apja meghalt.

Az anyja ír.

Kallódó, műkedvelő gyerekkor.

Angol internátus.

Bécsben tanult zenét.

Keletre ment, misztikus lett, felkarolta a hippik utóéletének összes hígagyú ügyét, ebek harmincadjára jutott.

Hazajött, megint kallódott, tanult még zenét, komponált, átdolgozott, egyik alapítója volt valami Alternatív Kamarazenei Csoportnak, amely újvilági népi hangszerekkel játszott óvilági klasszikus zenét – vagy fordítva?

Megunta, nyári egyetemre járt Cambridge-be, olvasta vagy nem olvasta Lawrence Pettifer kellemes szavait a Nyugat elkorcsosulásáról. Visszament Londonba, odaadta magát mindenkinek, aki szépen kérte. Megrémült, találkozott Cranmerrel, és kinevezte odaadó, bálványozó, elvakult védelmezőjének.

Találkozott Larryvel. Eltűnt. Újra előbukkant, feltornyozott hajjal, Sallynek hívatta magát, és villogtatta a lábát Jamie Pringle-nek.

Az én Emmám. Az én csalfa hajnalom.

 

 

Meztelenül játszunk. Beteríti fekete hajával a vállamat.

– Szólítsalak Timbónak?

– Ne, .

– Mert Larry úgy szólít?

– Igen.

– Látod, én szeretlek, úgyhogy természetesen annak szólítalak, aminek akarod. Hívlak Hé, Te!-nek is, ha azt akarod. Tökéletesen rugalmas vagyok.

– A Tim éppen megfelel. Csak Tim. És igen... tökéletesen rugalmas vagy.

 

 

A hálószobájában fekszünk, a kandalló előtt. A nyakamba rejti az arcát.

– Te kém vagy, ugye?

– Az hát. Miből találtad ki?

– Ma reggel, amikor néztelek, amint a postát olvasod.

– Arra célzol, hogy láttad a láthatatlan tintát?

– Semmit se dobtál a papírkosárba. Azt, ami nem kellett, reklámszatyorba csomagoltad, és levitted a kazánba. Saját kezeddel.

– Én zsenge korú bortermelő vagyok. Hat hónapja születtem, akkor, amikor megismertelek.

De már csírázni kezd bennem a gyanú. Miért figyel engem Emma? Miért gondolja rólam ezt? Miféle bogarat ültethetett a fülébe Larry, hogy ilyen szigorúan szemmel tartja oltalmazóját?

 

 

Odaértem a klubomhoz. Az előcsarnokban öregemberek olvasták a tőzsdei árfolyamokat. Valaki odaköszönt, valami Gordon – Gordon, hát ez nagyszerű, hogy van Prunella? A dohányzóban letelepedtem egy bőr karosszékbe, és egy olvashatatlan újságra meredve hallgattam, mint dünnyögnek emberek, akik azt hiszik, hogy a dünnyögésük számít. Őszi köd nyaldosta a hosszú tolóablakokat. Charlie, a nigériai portás körbejárt, és felkapcsolgatta az olvasólámpákat. Odakint a Pall Mallen figyelőim hős csapata toporgott a kapuk alatt, és irigyelte a pénteki ingázókat, amiért mehetnek haza a hétvégére. Tisztán láttam őket a másik agyammal. Szürkületig elüldögéltem a dohányzóban, nem olvastam, csak úgy tettem. Hatot ütött az állóóra. A nyugdíjas tengernagyok meg sem rezzentek.

 

 

– Larry tényleg hisz, ugye? – kérdezi Emma.

Vasárnap este a szalonban. Larry tíz perce távozott Töltöttem magamnak egy nagy adag whiskyt, és úgy süppedtem a karosszékben, mint az ökölvívó két menet között.

– Miben? – kérdezem.

Nincs válasz.

– Még sose találkoztam angollal, aki hitt volna valamiben. A legtöbb csak annyit mond: „egyrészt és másrészt”, és nem csinál semmit. Mintha kiszerelték volna a motorjuk közepét.

– Még mindig nem értem. Mit hisz Larry?

Megharagítottam.

– Nem érdekes. Nyilván nem figyeltél ide.

Meghúzom még egyszer a whiskyt.

– Akkor lehet, hogy különböző dolgokat hallunk – mondom.

Mire céloztam ezzel, tépelődöm, kibámulva a dohányzó csipkefüggönyös ablakán az üszökrózsaszín estébe. Mit hallottam én, amit ő nem, amikor Larry megtartotta neki a szemináriumot, elzengte politikai áriáit, felkorbácsolta, megoldotta a nyelvét, megszégyenítette, majd még inkább szóra bírta Emmát? Larryt hallottam, a nagy hitetőt, feleltem a tulajdon kérdésemre. Arra gondoltam, tévútra vittek az előítéleteim, és hogy Larry mindig sokkal jobban értett a csábításhoz. Meg hogy húsz éven át meglehetősen egyoldalú téveszméket melengettem arról, hogy ki kit vezet a híres Cranmer-Pettifer felállásban.

És miközben a dohányzó kandallójában lustán parázslott a szén, azon tűnődtem, hogy Larry, valamilyen titkos praktikával, amit még nem értek, nem maga tervelte-e ki a meggyilkolását? És vajon nem szívességet tettem volna-e neki, ha ahelyett, hogy visszatartom a kezem, beviszem a végzetes ütést?

 

 

A rózsaszín köd, amelyet a klubom ablakából láttam, még sűrűbb lett, amikor a taxim mászni kezdett fölfelé a Haverstock Hillre. Behatoltunk Emma vadonába. Ez, amennyire megítélhettem, valahol Belsize Village-nél kezdődött, és északon Whitestone Pondnál, keleten Kentish Townnál, nyugaton Finchley Roadnál ért véget. Ami azok között húzódott, ellenséges terület volt.

Hogy Hampsteadhez mi köze lehetett, azt sosem mondta, én pedig a mindkettőnknek egyként fontos szuverenitás iránti tiszteletből sosem kérdeztem. Elszólásaiból arra következtettem, hogy kézről kézre járt idősebb és kevésbé átszellemült, intellektuális hercegecskék között. Menő újságírók sűrűn előfordultak a gyűjteményében. Mindkét nembeli pszichológusok jelentették a poklot. Volt idő, amikor elképzeltem szegény szépségemet, amint újra és újra kilábal önnön mélységeiből, és túlságosan is gyakran kerül közel a fulladáshoz, míg sikerül elvergődnie a partig.

A rendelő azelőtt baptista templom volt. A kapun réztábla magasztalta Arthur Medawi Dasst és számos képesítését. A váróteremben a hirdetőtábla aromaterápiát, zent, vegetáriánus kosztot-kvártélyt kínálgatott. A recepciós már hazament. Gondterhelt arcú, zöldruhás asszony ült Emma székében. Azt hiszem, hosszan bámulhattam rá, mert elpirult. De én nem a zöld ruhás asszonyt láttam, hanem Emmát a tragikus hősnő mezében, amelyet azon az estén viselt, amikor először találkoztunk.

 

 

Csábításhoz öltözött, nem rendesen, mint Jamie Pringle bankjában. Énrám nem villogtatja a lábait, bár még így, a fájdalomtól összegörnyedve is látni rajta, hogy magas lány, méghozzá nagyon szép, és a lába feltűnően formás. Fekete haját kisimította a homlokából, vissza az illedelmes kötött sapka alá. Szemét sztoikusan elfordítja. Ruházatát félig az Üdvhadseregtől, félig a jelmeztárból szedte össze: hosszú, fekete zsákvászon szoknya, fekete, magas szárú, fűzős cipő, enyhén piripócsi ízlésű, pettyes gyapjúszövet dzseki, zongorista kezének védelmére rojtosodásnak indult, fekete félkesztyű.

A hátam tényleg nagyon kínoz. Forróság cikázik a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. De ahogy loppal szemügyre veszem a lányt, sokkal fontosabbnak érzem az ő állapotát a magaménál. Őhozzá túlságosan vén, túlságosan rút ennyi fájdalom. Túlságosan nevelőnőssé teszi. Szeretném felkutatni neki a legjobb orvost, a legpuhább ágyat. Észreveszem, hogy a szenvedés megközelíthetőbbé teszi; csábítóbb lesz, mint amennyit ilyen csodaszép fiatal nő normális körülmények között megenged magának. Bennem a vén taktikus sürgős szemlét tart a lehetőségek fölött. Együttérzést kínáljak? Azt már nem kell, mert szenvedő társak vagyunk. Játsszam a veteránt? Kérdezzem meg, hogy először van-e itt? Jobb, ha nem atyáskodom. Amilyenek manapság a lányok, lehet, hogy ő veteránabb húszegynéhány évesen, mint én negyvenhét esztendős koromban. Az abszurd humorhoz folyamodom.

– Maga tényleg szörnyen néz ki – mondom.

A tekintet még mindig elfordul. A félkesztyűs kezek vigasztalóan markolják egymást.

De ó, boldogság, most hirtelen elmosolyodik!

Huszonkét karátos hetyke mosoly ragyogja be a szobát, győzedelmeskedve műanyag székek, fehér neoncsövek és két fájó hát fölött. Ekkor látom, hogy a szeme olyan füstös kék, mint az ón.

– Hát nagyon kösz – feleli a modern ifjúság divatosan színtelen angolságával. – Pont ez kellett, hogy valaki ilyet mondjon nekem.

És tíz mondatot se váltottunk egymással, mikor én már tudom, hogy neki van a leghősiesebb mosolya egész Londonban. Mert képzeljék csak el: ugyanezen az estén, amikor azt várja, hogy megszabadítsák kínjaitól, szalasztja el zenészi pályafutásának első komoly szereplését! Ha nem fájna a háta, ma este egy wimbledoni hangversenyteremben hallgathatná saját népzenei átdolgozásait!

– Krónikus dolog – kérdem –, vagy csak megemelte magát, esetleg rándulás? A maga korában nem lehet az, ami nekem.

– A rendőrség csinálta.

– Egek ura! Melyik rendőrség?

– Pár haveromat ki akarták lakoltatni egy bérházból. Mi odamentünk csomóan tüntetni. Egy drabális hekus megpróbált felkapni, hogy betegyen a zsúpkocsiba, nekem meg egyszerűen kiment a hátam.

Minden ösztönös tekintélytiszteletem elpárolog,

– De hiszen ez szörnyű! Be kellene perelnie!

– Hát, inkább neki engem, mert megharaptam.

És így estem én nyitott szemmel, és mégis vakon a verembe. Ittam minden bűvöletes szavát. Olyan mocsoktalan léleknek láttam, amilyenből kevés van ezen a világon. Elkövettem mindent, ami egy ötcsillagos balektól elvárható, egészen addig, hogy megígértem, a legjobb londoni étterembe viszem el, mihelyt helyrepofozták, csekély kárpótlásul a balsorsért.

– Repetázni is lehet? – kérdezi.

– Ahányszor csak akar.

Meghökkenésemre még csak nem is vegetáriánus.

 

 

Bennünket aligha a forgószél sodort egymáshoz – miért is tette volna? Első látásra tudtam, hogy se kora, se műfaja szerint nem tartozik abba a kategóriába, ahonnan hódításaimat szoktam szemelgetni: az előzékeny munkatársnők, titkárnők, vidéki, sportkedvelő, angol házasságtörő asszonyok közé. Emma fiatal és intelligens. Ismeretlen terep. Emma kockázat. És az már rég volt – ha ugyan megtörtént valaha –, amikor Cranmer túllépte önnön korlátait, vakmerően hazardírozott, türelmetlenül várta az estét, és le sem hunyta a szemét hajnalig.

Netán, töprengek, istállót tartana belőlünk? Ilyen korosabb férfiakból, akik odamennek érte a lakására, és viszik egyik este egy finchley-i használaton kívüli színházban, másikon egy ruislipi tornateremben vagy egy Landbroke Grove-i magánlakásban hevenyészett hangversenyterembe, hogy az utolsó sorban gunnyasztva odaadó áhítattal hallgassák Emma különös zenéjét, mielőtt továbbmennének vacsorázni? Majd vacsoránál felvidítják, ha búsul, lehűtik, ha felhevült, végül baráti puszival búcsút vesznek tőle a küszöbön, de még megígérik, hogy jövő héten megint jönnek?

– Én olyan cafka vagyok, Tim – gyónja felséges vacsoránk mellett a Wiltonban. – Bemegyek egy zsúfolt szobába, az emberek rám néznek, erre egyszerre kezdek flörtölni az egész bagázzsal. És a következő pillanatban máris a nyakamba szakad valaki, aki egész oké volt a kirakatban, de totál undor, mihelyt hazaviszem!

Szándékosan provokál? Túloz? Arra biztat, hogy próbáljak szerencsét? Biztosan nem vagyok rosszabb, mint holmi nyálas hampsteadi harmincas bankár, Porschében. De honnan tudjam, hogy nem blöfföl? És ha nyilatkozom, és ő elutasít, akkor mi lesz a kapcsolatunkkal? Őrült lenne? Kacskaringós életútjában vitathatatlanul érzik egy csipet őrültséget, bár én irigylem érte: eszeveszett rohanás Londonból Kartúmba, abban az elenyésző reményben, hátha belebotlik abba a döbbenetesen gusztusos olaszba, akivel egyszer teljes harminc másodpercet beszélt Camden Lockban; félévi eltemetkezés valami közép-indiai ásramban; gyalogséta a Darién-szoroson át Panamából Kolumbiába, kutatva tudom-is-én-kicsodáék zenéjének nyomát; egy megharapott rendőr – feltéve persze, ha nem a légből kapta azt is.

Szeleburdi elkötelezettségeivel valóságos karikatúrája minden vasárnapi vezércikk-írónak, aki jogot formál a zsörtölődő osztályok lelkiismeretének szerepére. De miért gúnyolnám, ha nem hajlandó török fügét enni, mert nézd meg, mit művelnek a kurdokkal? Vagy japán halat, mert nézd meg, mit művelnek a bálnákkal? Mi annyira nevetséges – olyan nem angolos abban, ha valaki az elvei szerint él, még akkor is, ha az én csömörös vélekedésem szerint minden ilyen elv haszontalan?

Eközben is cserkészek körülötte, elképzelem, megpróbálom kitalálni és várok: a bátorítására, a szikrára, ami csak nem akar kipattanni, számolva, mikor jön már el a pillanat, amikor valamelyik testvéri esténk kellős közepén kinyújtja a kezét, és rásimítja tenyerét az arcomra, vagy megmasszírozza szenvedő hátamat. Egyetlenegyszer kérdi, hol dolgozom. És amikor mondom, hogy a pénzügyminisztériumban:

– Akkor melyik oldalon állsz? – érdeklődik, kihívóan előretolva gödröcskés állat.

– Egyiken se. Köztisztviselő vagyok.

Nem éri be vele.

– Olyan nincs, hogy egyiken se, Tim! Ilyen nem létezik. Az embernek kell hogy célja vagy hite legyen! Különben nem vagyunk körülhatárolva.

Egy nap Dianáról kérdez. Mi romlott el?

– Semmi. Rossz volt már, mielőtt összeházasodtunk volna, és rossz is maradt.

– Akkor miért házasodtatok össze?

Visszaparancsolom az ingerültségemet. Szeretném megmondani neki, hogy a múlt szerelmi melléfogásait ugyanúgy nem lehet megmagyarázni, mint helyrehozni. Emma azonban fiatal, és feltételezhetően még mindig azt hiszi, hogy ha az ember veszi a fáradságot, mindennek megtalálja a magyarázatát.

– Egyszerűen csak szörnyű ostoba voltam – válaszolom, reményeim szerint lefegyverző őszinteséggel. – Ugyan már, Emma! Ne mondd, hogy te nem csináltál párszor bolondot magadból! Egyébről sem mesélsz.

Amire ő meglehetős dölyfösen mosolyog, engem pedig titokban elfog a pulykaméreg, és azon kapom magamat, hogy Larryvel hasonlítom össze. Ti szépek, ti, ugye, fel vagytok mentve az élet nehéz próbái alól? Legszívesebben ezt mondanám neki. Nektek nem kell olyan keményen igyekezni, ugye? Ülhettek és megítélhetitek az életet, ahelyett, hogy az ítélne meg benneteket.

Megérezte a keserűségemet vagy micsodát. Két keze közé fogja a kezemet, rászorítja az ajkát, miközben töprengve figyel. Bölcs lenne? Buta? Emma nem szorítható ilyen kategóriákba. Szépségének, akárcsak Larryének, megvan a maga külön erkölcse.

És a következő héten is ugyanolyan jó öreg cimborák vagyunk, és ez így tart addig a napig, amikor Merriman behívat az irodájába, és közli, hogy a hidegháború katonái alkalmatlanok az újrafelhasználásra, tehát akár ebben a pillanatban indulhatok legelni Honeybrookba. De a levertség helyett, amelynek hagyományosan el kellene fognia az ítélet hallatán, én csak féktelen mámort érzek. Merriman, ezt most az egy szer jól csináltad! Cranmer szabad! Cranmer lerótta a tartozását! Cranmer, mostantól élete végéig, minden korábbi elvét fölrúgva követni fogja Larry tanácsát. Először ugrik, aztán néz körül. Nem ad, hanem elvesz.