12

 

 

Günther Bachmann nekikészült, hogy fölvezesse a portékáját. Reggel kilenc óta szivárogtak a berlini nagybeszerzők Arni Mohr előszobájába. Kettesével-hármasával érkeztek, kóstolgatták Arni kávéját, utasításokat pattogtak az alantasaiknak, mobilokba csaholtak vagy a laptopjukat bámulták összevont szemöldökkel. A parkolóban két szolgálati helikopter is állt. A közönséges autósok kénytelenek voltak az istállóudvarral beérni. Testőrök lófráltak fel-alá az udvaron, akár a kóbor macskák, rosszul szabott szürke öltönyükben.

Bachmann pedig, az egész fölfordulás okozója, a passzátszél fújó-mester, a viharedzett terepmunkás, egyetlen tisztességes öltönyében száll szembe az invázióval. Hol egy hivatalnokbáróval tárgyal fontoskodóan fojtott hangon, hol egy régi cimborát vereget hátba. Ha megkérdezik, mennyi időt vett igénybe az áru előkészítése, annak, akit elég jól ismer, bohócmosollyal feleli, huszonöt szaros évet, ami körülbelül egyenlő a titkos mezőkön eltöltött munkálkodásának idejével.

Erna Frey ezúttal nem áll mellette, neki a szegény gyerek mellett van a helye – újabban így emlegeti Annabelt. Ha pedig tovább kellene magyarázkodnia (nem kell), azt mondaná, inkább gyalog szalad körbe az Egyenlítőn, mint hogy egy levegőt szívjon a kölni dr. Kellerrel. Támogatása nélkül Bachmann gyorsabban mozog és élénkebben beszél, mint máskor – talán túlságosan is élénken, akár a túlpörgetett motor.

Körötte kavarog a nép, megnyerő mosolyok, lopott oldalpillantások – melyiket számíthatja a barátjának, melyiket ellenségének? Kiről lehet tudni, hogy miféle obskúrus bizottságnak, minisztériumnak, vallási vagy politikai pártnak tartozik hűséggel? Tudomása szerint alig néhány hallott közülük valaha is bombát robbanni, viszont a Szolgálat vezetéséért vívott hosszú és néma háborúban egytől egyig veteránok.

De szeretett volna prédikálni nekik egyet, ezeknek a szeptember tizenegyediki titkosszolgálati burjánzás által fölemelkedett hírszerző-menedzsereknek! De eldalolta volna nekik a legújabb Bachmann-kantátát, amelyet arra az alkalomra tartott készenlétben, amikor visszaszólítják Berlinbe! Ez a szentbeszéd arról szólt volna, hogy nem az számít, mennyi vadonatúj gyártmányú kémkedési csodaszerkentyű áll a rendelkezésükre, mennyi titkos kódot sikerült feltörniük és milyen pikáns kódolt beszélgetéseket hallgatnak ki. Nem is az, milyen zseniális következtetésekre jutnak rádiólehallgatás segítségével az ellenség strukturális erősségeire és gyöngéire, belső megosztottságára vonatkozólag, vagy hány jámbor újságírótól szereznek be kétes értesüléseket bennfentes fülesekért és némi készpénzért cserébe. Végül ugyanis mégiscsak a csalódott imám, a szerelmi bánatba esett titkos futár, a lefizethető pakisztáni rakétafejlesztő, az előléptetésnél mellőzött iráni katonatiszt, vagy a magányos lapításba beleunt alvóügynök lesz az, aki a valódi, kemény aranyalapot adja minden értesüléshez. Ezen tudás nélkül minden más értesülés csak pelyva, abrak a világot romba döntő szóművészek, ideológusok és politopaták számára.

De ugyan ki hallgatott volna rá, ha kinyitja is a száját? Bachmann pusztába kiáltó próféta volt, s ezt maga tudta a legjobban. A körülötte összeverődött teljes berlini titkosszolgálati krém közül az egyetlen Ax elrodot, ezt a magas, álmatag, éles eszű, korosodó férfit tudhatta valamilyen mértékig szövetségesének.

– Minden rendben, Günther? – kérdezte szokott félmosolyával.

 

A kérdés nem ok nélkül hangzott el. Az ajtón éppen beandalgott Ian Lux . Tegnap este pedig Axelrod személyesen hívta meg kettejüket a Négy Évszak bárjába, hogy szép arcokat fintorgassanak egymásra egy-két ital mellett. A kis Lux elbájolóan angol módra röstelkedett, hogy belepiszkált a Günther felségterületébe, és végtelenül őszinte volt London elképzeléseit illetően, már amennyiben egyáltalán sikerül horogra keríteniük Íszát… és őszintén szólva, Günther, de csakugyan annyira picike halacskáról van itt szó, én meg vagyok győződve, hogy a végén úgyis odamentünk volna magukhoz, és azt mondjuk, „nahát fiúk, dugjuk össze a fejünket, és végezzük el ezt az ügyet, ahogy csak maguknak tetszik.” Bachmann-nak minden szál szőre égnek állt a bizalmatlanságtól.

Akire viszont nem számított, az Martha volt, aki a következő pillanatban lebegett be Arni Mohr előszobájába, mintha csak a kengyelfutója lett volna a kis Lux – talán az is volt. A fenséges Martha, a berlini CIA második embere – második, a ki tudja, hányból –, akár a Halál Angyala, fekete flitterrel telehintett skarlátvörös szaténkaftánjában. Martha mögött pedig, oly szorosan, mintha menedékért húzódna a nagyasszony mögé, a majd kétméteres Newton (avagy Newt) osont, egykor a bejrúti amerikai nagykövetség operatív szolgálatának alvezére, Bachmann bejrúti ellenpárja. A régi cimborát megpillantva kivált a konvojból, odaszaladt hozzá, és a keblére ölelte, imtgyen kurjantva: – Az agyam eldobom, Günther, utoljára kiterülve láttalak a Commodore bárban! Mit kavarsz te itt Hamburgban, apám?

Bachmann pedig, a tréfák, kacagások és jócimboráskodás közepette kimondatlanul bár, de ugyanezt kérdezte Newtontól: az isten szerelmére, mit keres a CIA berlini külállomása Hamburgban, az én területemen? És abban a pillanatban, amint Martha és Newton további áldozatok után nézett, fel is tette a kérdést Ax elrodnak, méghozzá igencsak nekihevült hangon.

– Ártalmatlan megfigyelők. Csigavér. Még el sem kezdődött a móka.

– És mi a fenét figyelnek meg? Newtnak különben sem mestersége a figyelgetés. Ő torkokat nyiszabol.

– Abdullah érdekelné őket. Föltételezik, hogy segített finanszírozni egy támadást az egyik szaúd-arábiai telepük ellen, meg egy másikat, ami aztán befulladt, egy kuvaiti lehallgatóállomás ellen.

– Hát aztán? Felőlem a WTC elleni támadást is fizethette. Beszervezni akarjuk, nem ítélkezni fölötte. Hogy kerülnek ezek ide egyáltalán? Ki értesítette őket?

– Na mégis, ki? A Központ.

 

– De a Központtól kicsoda? Melyik szaros része a Központnak? Abból a legalább hatból-hétből? Ugye nem azt akarod mondani, hogy Burgdorf adta a fülest? Hogy Burgdorf vendégeli az amcsikat az én műveletemmel?

– Mit meg nem tesz az ember a szép konszenzusért – mordult fel Ax elrod, pontosan abban a pillanatban mikor Martha elszakadt Arni Mohrtól, és, akár egy óceánjáró, feléjük vette az irányt, farvizében vontatva Ian Lux ot.

– Csípjenek meg, csak nem Günther Bachmannt látom! – harsogta, mintha csak egy hajóról próbálna átkiáltani a láthatáron éppen hogy feltűnő másik hajóig. – Hogyhogy még mindig itt a tajgában robotol? – Azzal a férfi kezét megragadva, terjedelmes testéhez vonta, mintha teljesen ki akarná sajátítani. – Ugye találkozott már az én pici Ianemmel? Hát hóógyne. Ian az én kis brit uszkárom. Charlottenburgban sétáltatom minden reggel, nem igaz, Ian?

– Az ám! – felelte Lux , hálásan az asszony mellé húzódva. – Sőt, még fel is takarít utánam – hunyorított új barátja, Günther felé.

Axelrod közben továbbvándorolt. A helyiség túlsó végén Burgdorf mormolt a helytartója, dr. Otto Keller fülébe, ám a szemét le nem vette Bachmannról, úgyhogy valószínűleg ő volt a megbeszélés tárgya. Burgdorf habitusa nem igazán illett az őszinte és kőkemény jobbos szerephez. Bachmann sokkal inkább kisgyereknek látta, aki duzzog, hogy a mamája több szeretetet pazarol a testvéreire. Megnyílt a hatalmas dupla ajtó. Arni Mohr impresszárió kidüllesztett mellkassal, vigyázztartásban tessékelte vendégeit a lakoma iránt.

Az amerikaiak jelenléte meglehetősen összezavarta Bachmannt, mélyen eltöprengve foglalta el kijelölt helyét a hosszú konferenciaasztal legvégén. Mohr a díszhelyet szánta neki… ha ugyan nem a katapultülést. Szent igaz, Bachmann kezdeményezte az egész műveletet, ő állt ki érte kezdettől, és szent igaz az is, ha balul üt ki a dolog, ő lesz a bűnbak. A Koordináló Központ döntései, erre Axelrod külön figyelmeztette az imént, bármennyi előzetes hajtépésbe és fogcsattogtatásba kerülnek is, a vasszigorú politikának köszönhetően mindig egyhangúak. A Bachmannhoz hasonló kívülállók projektjei, melyek egyaránt ígérnek hasznot és kockázatot, szintén konszenzus alapján nyernek elfogadást vagy elutasítást. Talán éppen e konszenzusnak volt köszönhető, hogy Burgdorf és Axelrod vetélytárs táborai közösen zárkóztak fel az asztal másik végéhez, bürokratikus alantasaikra hagyva, hogy kitöltsék a tátongó teret az agresszorig.

Mohr, Martha és Newton megfigyelő szerepét hangsúlyozandó, külön asztalt kínált fel nekik, csakhogy, Bachmann mindegyre növekvő megdöbbenésére, a párocskából eddigre hármas lett, csatlakozott ugyanis hozzájuk egy zömök, jó negyvenes nő, hosszú, hamvasszőke hajjal és vakítóan tökéletes fogsorral. S ha mindez még nem volna elég, a majd kétméteres Newton, azóta, hogy magához szorította Bachmannt, még szakállkát is növesztett, bár talán csak Bachmann nem volt eléggé résen ahhoz, hogy hamarabb észrevegye ezt a részletet. Mindenesetre most látszott, hogy csodaszép kis pengeforma fekete csíkot visel az álla hegyén, pontosan ott, ahová az ember szívesen odacsapna az öklével… már ha nem tudná, hogy Newton rég hidegre teszi, mire a mondott ököl odaér.

Az elbájolóan udvarias Ian Lux , külföldi létére, hivatalosan be volt véve a játékba. A főasztalnál kapott helyet, bár éppen elég-elég közel a „megfigyelő” asztalhoz, hogy alkalomadtán Martha fülébe sustoroghasson. Lux balján Burgdorf foglalt helyet, ám kellő távolságban, lévén hogy minden derűs, takaros kedvessége ellenére szívből irtózott a testi közelségtől. A következő két helyen a berlini pénzmosási részleg két hölgye ült, akik afféle rejtélyek felderítésére áldozták életüket, mint például hogy egy tökéletesen jó szándékú nürnbergi muszlim jótékonysági szervezet által gyűjtött pénzzel ki és hogyan fizethet ki ötszáz liter hajfestéket egy barcelonai garázsban.

Az előtte fölsorakozó többi ábrázat legalábbis rejtélyes volt Bachmann számára, ha nem még rosszabb. Főkutyák a Pénzügytől, egy gyászos lady a miniszterelnöki hivatalból, egy röhejesen fiatal osztályvezető a szövetségi nyomozóktól, valamint egy berlini újság egykori szerkesztője, aki főként a nemkívánatos sztorik elhallgattatásában jeleskedett.

Talán csak nem őrá vár a feladat, hogy nekikezdjen? Mohr becsukta az ajtót, sőt le is zárta. Dr. Keller küldött egy végső szemöldökráncolást a mobilja felé, és a zsebébe süllyesztette. Lux azt telegrafálja egy keményfickó-vigyorral, hogy rajta csak, barátom. Nahát, akkor rajta.

– FELIX művelet – jelentette be. – Szabad föltételeznem, hogy mindenki látta az anyagot? A panaszokat most kérjük!

Semmi panasz. Minden arc Bachmann felé fordul.

– Nos akkor Aziz professzor reményeim szerint biztosítja a célszemély pontosabb leírását.

Csak ess nekik Azizzal, a darabosát hagyd nyugodtan a végére, így tanácsolta Ax elrod.

 

 

*

 

 

Bachmann már jó tíz éve rajongott Azizért. Aziz volt a fő ügynöke Ammánban. Aziz egy tunéziai börtönben rohadt, miközben az egész hálózata akasztófára jutott, a családja bujkált, ő maga pedig a meztelen, megnyomorított talpain bukdácsolt elő a börtönből a német követség kocsijáig, amely aztán biztonságba helyezte Bajorországban.

És most is imádta Azizt, midőn kinyílt egy mellékajtó, egy pillanatra megjelent – ahogy meg volt beszélve – Max imilian, és betessékelte a törékeny, ámde katonás, sötét hajú, sötét öltönyös, bajuszos emberkét, aki higgadtan besétált, és helyet foglalt az asztal túlsó végén elhelyezett pódiumon. Aziz, az átállt és átállított kém, a Menedék legfőbb szakértője dzsihádizmus dolgában… valamint mindazokban a kérdésekben, melyek egykori kairói csoporttársának, dr. Abdullahnak a tevékenységét illetik.

Éppen csak hogy ő nem Abdullahnak nevezi, hanem MÉRFÖLDKŐNEK, mivel Axelrod ezt a rafinált nevet ötölte ki Abdullah számára, arra a „Mérföldkövek” című spirituális tanácsadó könyvre célozva, amelyet az iszlamista harcosok forgatnak, s amelyet nagy mentoruk, Szajjed Qutub írt egy egyiptomi börtönben. Aziz hangja komoly, fájdalommal terhes.

– MÉRFÖLDKŐ az Isten embere, gyakorlatilag minden szempontból, egyetlenegyet kivéve – veszi magára a védőügyvéd szerepét. – Megfellebbezhetetlenül tisztességes, nagy tudású hittudós. Jámbor hitéhez nem fér kétség. A béke ösvényét hirdeti. Szentül hiszi, hogy a korrupt iszlám kormányzatok elleni erőszak is ellenkezik a vallás törvényeivel. Nemrégiben adta ki saját új német fordításában Mohamed próféta bölcsességeit. Igen kiváló fordítás, magam sem tudnék jobbat mondani. Egyszerűen él és mézet eszik. – Senki nem nevet. – Határozottan szenvedélye a mézevés. Az egész muszlim világ arról ismeri, mennyire rajong a mézért. A muszlimok már csak szeretik az ilyen kis skatulyákat. MÉRFÖLDKŐ az Isten embere, a Könyvé és a mézé. Csakhogy, sajnos, értesüléseink arra utalnak, hogy mindezenfölül még a bombáé is. Bizonyítva még nincs a dolog, de sajnos eléggé meggyőzőek a ráutaló jelek.

Bachmann lopva körülpillant az asztalon. Méz, Isten és a bombák. Minden szem a katonás kis professzorra szegeződik, a mézevő bombamerénylő egykori barátjára.

– Még öt évvel ezelőtt is méretre szabott öltönyöket hordott. Piperkőc volt. Egyszerre aztán elkezdett szerepelni a német televízióban, nyilvános vitákon vett részt, és akkor szerényebbre vette a külső megjelenését. Szándéka volt, hogy éppen a szerénységéről legyen híres. Az aszketikus életmódjáról. Ez tény. Hogy mi rejtőzik mögötte, azt viszont nem tudom.

A hallgatóságnak sincsenek ötletei.

 

– MÉRFÖLDKŐ egész életében őszintén küzdött az Ummán belüli szektás különbségek ellen. Ezt a küzdelmét bízvást csodálatra méltónak tekinthetjük.

Itt habozik egy kicsit. A jelenlévők többsége nyilván tudja, de azért mégsem mindenki, hogy az Umma a muszlimok közösségét jelenti világszerte.

– MÉRFÖLDKŐ rengeteg jótékonysági szervezet elnökségében részt vett, amelyek nem csak rendkívül különbözőek, de egymással gyakorta ellenségesek is. Mindezt a zakat gyarapításáért és minél jobb elosztásáért – e ponton Aziz újfent végigvizslatja a hallgatóságot, majd sietve hozzáfűzi: – A zakat az a két és fél százalék, amit a Saria alapján minden jámbor muszlim jótékony célokra áldoz a jövedelméből. Iskolákra, kórházakra, szegények élelmezésére, diákok ösztöndíjára, valamint árvaházakra. Muszlim árvaházakra. Ez MÉRDFÖLDKŐ igazi szívügye. Saját szavait idézve, az árváinkért akár élete végéig pihenés nélkül kész járni a világot. Ezért is őszintén csodálhatjuk. Az iszlámnak fölöttébb sok árvája van. MÉRFÖLDKŐ pedig maga is árva volt kisgyerek korától, és igen-igen szigorú Korán-iskolákban nevelkedett.

Hanem hát ennek a szép önfeláldozásnak van hátulütője is, ez világosan kihallik

Aziz egyre feszültebb hangjából.

 

– Az árvaház pedig, hadd áruljam el önöknek, az egyik pont a sok közül, ahol a szociális segítőkészség óhatatlanul összetalálkozik a terrorizmus ügyével. Az árvaház, ugyebár, a halottak gyermekeinek menedéke. A halottak között pedig sok a mártír, férfiak és nők, akik az iszlám védelmében áldozták életüket, akár a harcmezőn, akár mint öngyilkos merénylők. És az nem a jótékony adakozók dolga, hogy a mártíromság pontosabb formáját firtassák. Bármennyire sajnálom is, de ezen a ponton valóban elkerülhetetlen az érintkezés a terrorizmus előmozdítóival.

Bachmannt nem lepné meg, ha az áhítatos gyülekezet erre egy áment mormol.

– MÉRFÖLDKŐ rettenthetetlen – szögezi le Aziz újra a védő szerepében. – Élete küldetését teljesítve számtalan irtózatos helyen lehetett tanúja muszlim testvérei szenvedésének. Mondhatom, a lehető legirtózatosabb helyeken. Csak az elmúlt három évben élete kockáztatásával megjárta Gázát, Bagdadot, Szomáliát, Jement, Etiópiát, még Libanont is, ahol első kézből tapasztalhatta meg az izraeli pusztítást. Mindez, attól tartok, még nem menti őt.

Nagy levegőt vesz, mintha bátorságot akarna gyűjteni, pedig, amennyire

Bachmann emlékszik, éppen a bátorság az, ami sosem hagyja cserben Azizt.

– Meg kell jegyezzem, hogy az ilyen ügyekben akár muszlimok, akár nem muszlimok számára ugyanaz a kérdés merül fel. És amennyiben föltételezzük, hogy a ráutaló jelek valóban meggyőzőek, fel kell tennünk a kérdést, vajon egy ilyen MÉRFÖLDKŐ-féle ember egy kicsi jót cselekszik a rossz érdekében, vagy pedig egy k icsi rosszat a nagyobb jóért? MÉRFÖLDKŐ szándéka, amennyire megítélhetem, mindig is jó volt. Ha az erőszak megengedhetőségéről kérdezik, azt feleli, hogy különbséget kell tennünk a külső agresszió elleni jogos lázadás és a közönséges terror között, s az utóbbit kötelességünk elítélni. Az Egyesült Nemzetek chartája is elismeri a megszálló hatalmakkal szemben tanúsított ellenállást. És ezt a nézetet osztjuk is, mint minden liberális európai. Csakhogy… – fűzte hozzá bánatosan – csakhogy azt kell látnunk a gyakorlatban, és ezalól a ráutaló bizonyítékok alapján MÉRFÖLDKŐ sem kivétel, hogy még a jó emberek is hajlamosak elfogadni némi kis rosszat mint elkerülhetetlenül szükségeset. Egyesek, mondjuk, húszszázaléknyit. Mások tízet vagy tizenkettőt. Megint mások már csak ötöt. Csakhogy még az ötszázaléknyi rossz is nagyon rossz tud lenni, bármennyire nagyszerű a többi kilencvenöt százaléknyi jó. Az érveket persze ők is ismerik. Csakhogy odabent a fejükben – kopogtatta meg a magáét – mégsem tekintik a kérdést megoldottnak. Fenntartanak odabent egy kis helyet a terrornak, és ez a hely, ez nem egyértelműen negatív. Úgy tekintik – a kis szünet vajon azt jelenti, hogy a saját lelkébe néz, vagy Abdullahéba próbál? –, mint az Umma végtelen sokszínűségért meghozandó fájdalmas, mégis szükségszerű áldozatot. Ez persze sajnálatos módon még nem mentség. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy magyarázatnak megteszi. Végeredményben tehát, bármennyire tisztában is van MÉRFÖLDKŐ azzal, hogy a saját lelkiismerete szerint mit tart a helyes útnak, odáig mégsem fog elmenni, hogy a szemébe mondja a militánsoknak: nincs igazuk. Ugyanis a szíve mélyén maga sem biztos benne. Ez az ő életének feloldhatatlan paradox ona, és annyit mondhatok, hogy koránt sincs vele egyedül. Mert hát nem a helyes utat keresi minden igaz hívő? S vajon könnyen érthetőek-e Isten parancsolatai? MÉRFÖLDKŐ talán mélyen elítéli, amit a militánsok tesznek. Nagyon is valószínű, hogy elítéli. De hát ki ő, hogy kijelentse: amazok kevésbé kegyesek, kevésbé Istentől vezetettek, mint ő maga? Feltételezve persze mindvégig, hogy a ráutaló bizonyítékok meggyőznek bennünket.

Bachmann Burgdorfra sandít, majd azonnal Marthára, mivel az amerikai csúcském és a német hírszerzés reménybeli cárja egyforma arckifejezéssel, egyértelműen egymást bámulják. Nézésüknek semmi külön tartalma nincsen, egyedül a köztük fennálló hallgatólagos egyetértést fejezi ki. A szemfüles Lux is észreveszi e pillantást, s mivel szeretne részt kapni belőle, hátrahajol, hogy ajka elérje Martha felékszerezett fülét. Suttogni kezd, ám mondanivalója egyetlen rezdülést sem okoz Martha arcán.

Ha észrevette is Aziz a közjátékot, jelét nem adja.

 

– Számításba kell vennünk továbbá azt a lehetőséget is – folytatja –, mely szerint MÉRFÖLDKŐ származásának és az abból fakadó kapcsolatrendszerének következtében a hittestvérei erkölcsi nyomása alatt áll. Könnyen lehet, hogy nem csak elvárják, de megkövetelik tőle az együttműködést. „Ha nem segítesz nekünk, áruló vagy!” Talán más módszereket is használnak a kényszerítésére. Elvált felesége van, és gyermekei, akiket nagyon szeret, Szaúd-Arábiában élnek. Nem tudhatjuk – hangsúlyozza fájdalmasan. – És soha nem is fogjuk megtudni. Talán maga MÉRFÖLDKŐ sem tudja meg soha, hogyan is lett azzá, ami… feltételezve, hogy valóban az, aminek tartjuk. – Hangjából ítélve felvértezi magát a várható értetlenség elleni utolsó rohamra. – MÉRFÖLDKŐ talán nem akarja tudni… talán őszintén nem tudja… hol is végződik az az öt százalék. És talán senki sem tudja, egészen a lánc legutolsó szeméig. Tető kellene egy mecsetre. Új szárny egy kórháznak. És Allah végtelen irgalmából mindig akad, aki pénzt ad ilyesmire. Csakhogy az iszlám szegény végvárai nem éppen a pedáns könyvelésről híresek. Úgyhogy a közvetítők valamennyi pénzt mindig visszatarthatnak robbanóanyagra egy-két öngyilkos merénylethez. MÉRFÖLDKŐ kilencvenöt százalékig tudja, mit művel, és nyíltan ki is áll mellette. Öt százalékban viszont nem akarja tudni, és nem is tudhatja. Nagyon sajnálom.

Mit sajnálsz, szeretné tudni Bachmann.

– Akkor hát mi ez az ember? – csattan egy türelmetlen férfihang. Burgdorf.

– A cselekedetei alapján, Burgdorf úr? A hatás alapján, amit elér? Feltéve, hogy a bizonyítékaink helytállóak?

– Hát nem erről beszélünk egész idő alatt? Nem ebből indulunk ki? Abból, amit csinál.

Burgdorf, a nagyra nőtt, duzzogó gyerek hírhedten utálja a liberális mérlegelést. – Félszemű tanácsadókat akarok, Michael! – üvöltötte egyszer Ax elrodnak egy igen kínos nyilvános vita alkalmával. – Csak azt ne halljam többet, hogy egyfelől így, másfelől úgy!

– MÉRFÖLDKŐ a közvetítő kapocs, Burgdorf úr – ismeri be Aziz professzor bánatosan a pódiumról. – Nem a tevékenysége egészében, de bizonyos részleteiben igen. Itt egy kicsit lecsípni, ott egy kicsit átirányítani… Az összegek sosem nagyok, de azon a szinten, amelyen a terror manapság működik, nincs is nagy összegekre szükség. Egy-két ezer dollár bőven elég. A legrosszabb helyeken pedig néhány száz is. A Hamasznál még annál is kevesebb.

Mintha hozzá akarna fűzni még valamit. Talán néhány példát arra, mire is képes egy-két százas. Burgdorf azonban félbeszakítja.

– Szóval akkor finanszírozza a terrort – tagolja jó hangosan, hogy a nehézfejűek is megértsék.

– Végeredményben igen, Burgdorf úr. Amennyiben gyanúnk megfelel az igazságnak. Kilencvenöt százalékban nem, mert kilencvenöt százalékban az Umma szegényeit, betegeit, rászorulóit támogatja. De öt százalékban igenis terrort finanszíroz. Tudatosan és roppant ügyesen. Tehát gonosz ember. Ez a tragédiája.

Axelrod várta már ezt a pillanatot, és lecsap.

– Aziz professzor, nem lehetne ezt a dolgot másfelől is megnézni? A sorok között kimondatlanul sok mindent hallottunk… nem gondolja talán ön is, hogy MÉRFÖLDKŐ némi rávezetéssel… mondjuk a kellő nyomás és némi balszerencse kedvező összejátszása esetén… nagyszerűen átirányítható volna a béke ösvényére? Éppúgy, mint ön évekkel ezelőtt, amikor még a Muszlim Testvériséghez tartozott, és helyeselte a közvetlen akciókat.

Aziz professzor meghajtja magát a hallgatóság felé, és kivonul. Ugyan biztonsági minősítése engedné, hogy maradjon, de csak semmi kockázat. Bachmann, amíg utánanéz, meghallja Martha Lux nak szánt színpadi „félre” suttogását:

– Egyet mondok én, Ian. Nekem öt százalék több is az elégnél.

 

 

*

 

 

Aziz távozásával kavarodás támadt. Martha fölkelt, vitorlát bontott, s fülére szorított mobillal kisuhogott, nyomában Newton és a széles vállú szőkeség. Kisült, hogy Mohr külön irodát bocsátott a CIA rendelkezésére, hogy onnan folytathassák ártalmatlan megfigyeléseiket. Burgdorf az ülő Keller fölé hajolt, és a fölébe mormolt, miközben ketten két ellenkező irányba néztek. Bachmann pedig igyekezett elnyomni a feltoluló szorongást, s magában a soha el nem dalolt kantátáját recitálta.

Nem rendőrök vagyunk, hanem kémek. Nem akarunk senkit letartóztatni. Az ügynökeinket megkeressük, kiképezzük, és ráállítjuk fontosabb célszemélyekre. Ha egy hálózatra találunk, megfigyeljük, kihallgatjuk, beszivárgunk, és szép fokozatosan átvesszük az irányítást. A letartóztatás kontraproduktív. Lerontja a beszerzés értékét. Letartóztatás után megint nulláról kell indulni, kereshet az ember másik hálózatot, ami ki tudja, ér-e annyit, mint az, amit megsemmisített. Ha Abdullah nem tartozik valami ismert hálózathoz, én magam építem be. Ha kell, kitalálok direkt neki egyet. Ez a módszer mindig bevált, és Abdullah esetében is be fog válni, ha hagynak dolgozni. Ámen.

 

 

*

 

 

Frau Zimmermannt, a legendás kutatót Bachmann még a bejrúti követségen tett villámlátogatásaiból ismerte. Az ő keze nyomán MÉRFÖLDKŐ pillanatok alatt vedlett át öt százalék híján feddhetetlen, mézevő hittudósból véreskezű terrorista fizetőemberré.

Frau Zimmermann busa feje fölött a képernyőn családfához hasonló diagramok mutatták, hogy MÉRFÖLDKŐ az ellenőrzése alatt álló tiszteletre méltó muszlim jótékonysági szervezetek közül melyeket használja nagy valószínűséggel arra, hogy terroristák számára szivárogtasson belőle pénzt és eszközöket. Az ötszázalékos tranzakciók nem mind pénzben történnek. Dzsibuti nyomorultjai például száz tonna cukorért esdekelnek. MÉRFÖLDKŐ valamelyik jótékony szervezete gondoskodik az azonnali szállításról. A segélyhajó azonban Dzsibutiba tartó útján megpihen Berbera szerény kikötőjében, a háborúszaggatta Szomália északi partján, magyarázza Frau Zimmermann, s idegesen döfködi mutatópálcájával a képernyőt, mintha egy bosszantó legyet hajkurászna.

Berberában pedig tévedésből kiraknak tíz tonna cukrot. Ilyesmi már csak előfordult, Hamburgban éppúgy, mint Berberában. A csekély balfogást csak akkor veszik észre, amikor a hajó már elhagyta a kikötőt. És amikor eléri végre eredeti célját, Dzsibutit, az ottaniak annyira éhesek és annyira hálásak a kilencven tonna cukorért, hogy eszük ágában sincs a hiányzó tíz tonna miatt panaszkodni. Berberában ezalatt a tíz tonna cukorból rég gyújtószerkezeteket, taposóaknákat, lőfegyvereket és hordozható rakétakilövőket vásároltak a militáns szomáliaiak számára, akik életének egyetlen célja, hogy halált és romlást terjesszenek, a lehető legolcsóbban.

Igen, és ugyan ki hibáztathatná a tiszteletre méltó segélyszervezetet, hogy makulátlan jóságában cukorral szánta meg az éhező Dzsibutit? És ki merné hibáztatni MÉRFÖLDKÖVET, a vallási és faji tolerancia kilencvenöt százalékig jámbor bajnokát?

Például Frau Zimmermann.

 

Továbbá fölhívná a hallgatóság figyelmét a FELIX-dossziékra, amelyek részletes magyarázatot szolgáltatnak kutatásainak eredményéhez. Az együgyűek kedvéért hozott egy még egyszerűbb diagramot is. Ez a világszerte elszórt bankok hálózatát szemlélteti, amelyek között vannak közismert nevek, meg olyanok is, amelyeknek a székhelye valószínűleg holmi pakisztáni hegyi városka barakknegyedében lehet. És semmi, de semmi kapcsolat nem mutatható ki közöttük. Egyetlen közös bennük a lámpácska, mely kigyullad, ha Frau Zimmermann feléjük sújt a mutatópálcával, akár egy bosszús mámi az ernyőjével a megállóból elhúzó busz után.

Egy szép nap valaki befizet, mondjuk, ennél a banknál egy szerényebb összeget, magyarázza. Legyen Amszterdam. Legyen tízezer dollár. Csak úgy bejön egy jó

ember az utcáról, és befizeti. És a pénz ott is marad a bankban. Mindegy, hogy magánszemély vagy cég, intézmény vagy jótékony szervezet számlájára kerül, ott is marad rajta. Nem mozdul, akár hat hónapon vagy egy éven át.

Aztán egy héttel később ugyanekkora összeget fizetnek be a világ túlsó felén ennél a banknál. Mondjuk Karacsiban. És ez a pénz is marad, ahol van. Semmi telefon, semmi átutalás. Megint egy jó ember az utcáról.

– Míg végül, úgy egy hónap múlva egy igencsak hasonló összeg megérkezik végre ide – csattan Frau Zimmermann hangja élesen, fölháborodottan. A mutatópálca Észak-Ciprus felé lendül. – Oda, ahová kezdettől fogva szánták, és ahová néma csereüzletek során át jutott el, amit csak igen aprólékos hírszerző munkával lehet visszakövetni. Óráról órára számtalan ilyen tranzakcióra kerül sor. És csak egy kicsi hányaduk szolgálja a terrort. Együttműködéssel, komputeres adatföldolgozással olykor ki tudjuk mutatni az utat, de mindig csak egy utat, ez itt a dilemma. Ha egyszer sikerül is a kiindulópontig visszakövetni a láncolatot, ki garantálja, hogy máskor is sikerül? A következő alkalommal minden egészen más lehet. Ez a nagyszerű a rendszerben. Kivéve persze, ha a lánc működtetői elbizakodnak vagy ellustulnak, és ismételni kezdik magukat. Akkor kialakul egy bizonyos minta, amiből idővel következtetéseket lehet levonni. Optimális esetben azonosíthatjuk a lánc mesterét és az első láncszemet. MÉRFÖLDKŐ is egy ilyen ellustult mester.

Nicosia fölött ég a kis jelzőlámpa. A mutatópálca vádlón megveregeti, és ott marad, rászögezve.

– A láthatatlan tranzakciók nyitja ugyanaz, mint a kódfejtésé – magyarázza a legendás Frau Zimmermann, délnémetes tanárnéni-hangján. – Ismétlés és megszokás, ez minden nyomozó álma. Három éven át figyeltük meg ezt a módfelett jelentéktelen hajózási társaságot, amelynek megrögzött szokása, hogy tévedésből egészen kétes helyeken raknak ki élelmiszert és egyéb javakat, amelyeket aztán egyáltalán nem igyekeznek visszaszerezni. – SEVEN FRIENDS NAVIGATION COMPANY, jelenik meg az ártatlan név piros betűkkel a sziget fölött, amelyen kérlelhetetlenül ott nyugszik a mutatópálca. – És annak alapján, hogy MÉRFÖLDKŐ mint első láncszem ennél a banknál szokott egy bizonyos jótékony szervezet számlájára befizetni – Rijádnál gyúl ki a lámpa, s előtűnik a bank neve angolul és arabul –, miközben ugyanaz az összeg megjelenik ennél a banknál – a mutató Párizsra szökken át –, aztán ugyanaz ennél a banknál – Isztambul a következő állomás –, mégpedig olyan számlákon, amelyeket már egy ideje szemmel tartunk, kijelenthetjük, igen erős ráutaló bizonyítékaink vannak arra, hogy MÉRFÖLDKŐ-nek köze van a terror pénzeléséhez. Meg vagyunk győződve róla, ha tiszta volna, akkor sose jutna eszébe kapcsolatba lépni éppen ezzel a nem éppen minőségi hajózási társasággal. Ennek ellenére személyesen bízta meg őket több alkalommal is, pedig tudta, vagy éppen azért, mert tudta, hogy rendszerint félremennek a szállítmányaik. Bizonyítéknak ezt még nem nevezném, de annyi biztos, hogy igencsak megalapozott feltételezésekre ad okot.

A képernyő visszahúzódik a plafon irányába, és Frau Zimmermann pedáns fejtegetéseit Martha parancsoló hajókürt hangja töri meg, mely a terem túlsó végéből harsan fel.

– A megalapozott feltételezésekkel talán azt akarja mondani, hogy bizonyítékai vannak, Charlotte? – Honnan a fenéből tudja a keresztnevét, csodálkozik magában Bachmann. – Mondjuk, MÉRFÖLDKŐ megteszi azt a lépést, amire várunk… elindítja egy befizetéssel a láncot… és akkor bizonyíték van a kezünkben? Olyan bizonyíték, amely megállná a helyét egy amerikai bíróság előtt?

Frau Zimmermann izgatottan magyarázza, hogy erre a kérdésre nem az ő tiszte válaszolni, Axelrod pedig ügyesen közbeszól:

– Melyikfajta bíróságra gondol, Martha? A zárt ajtók mögött ülésező katonai bíróságokra, vagy arra a régimódi fajtára, ahol a vádlott tudhatja, hogy milyen vádakat hoznak fel ellene?

Egy-két szabadabb szellem elkuncogja magát. A többiek hallatlanná teszik a megjegyzést.

– Bachmann úr – mordul közbe Burgdorf. – Ön egy operatív tervvel akar előállni. Halljuk.

 

 

*

 

 

Senki sem szereti, ha avatatlanok a válla fölött leselkednek passzátszélfújás közben. Bachmann, mint minden művész, érzékeny volt: nem szívesen engedett betekintést az alkotás folyamatába. Mindazonáltal őszintén igyekezett hallgatósága kedvére tenni. Egyszerű köznyelven – hogy azokhoz is szólhasson, akik a hírszerző szakmát nem ismerik igazán belülről – előadta a legfőbb érvek összefoglalását abból a kérvényből, amelyet Axelrod és Erna Frey segítségével fogalmazott meg nagy sietve. A művelet célja, magyarázta, az volna, hogy bizonyítékot szolgáltasson MÉRFÖLDKŐ bűnösségére, egyúttal azonban érintetlenül kell hagyni makulátlan hírnevét, sőt ha lehet, gyarapítani, és minél hosszabb távon fenntartani kapcsolatát a karitatív szervezetekkel. Átvenni azt az öt százalékot, és őt attól fogva szócsőnek és lehallgatónak használni. Bachmann odáig elment igyekezetében, hogy jobb meggyőződése ellenére a „terror elleni háború” kifejezést használta. A legelső lépés a döntő: gyógyíthatatlanul kompromittálni kell MÉRFÖLDKÖVET, értésére kell adni, hogy kompromittálódott, aztán felajánlani a választási lehetőséget: vagy maradhat az Umma egyik kiváló vezéregyénisége, vagy pedig…

– Vagy pedig mi lesz, Günther? Árulja már el – tört ki Martha, az ártalmatlan megfigyelő.

– Nyilvános megszégyenítés, esetleg börtön is.

– Esetleg?

– Martha, Németországban vagyunk – sietett a segítségére Ax elrod.

– Az már igaz. Németországban. Bíróság elé kerül, és még a végén kivételesen el is ítélik. Mennyit kap, mégis? Hat évet, hármat fölfüggesztve? Maguknak fogalmuk sincs arról, mi az, hogy börtön. És kinek lesz szabad kihallgatni?

Ax elrodnak efelől nem voltak kétségei. – MÉRFÖLDKŐ a németeké. Német jog alapján hallgatnák ki. Már amennyiben nem hajlandó együttműködni. Sokkal jobb volna persze, ha megmaradna a helyén, és együttműködne. Lehetségesnek tartjuk.

– De miért? Fanatikus terrorista. Előbb röpíti magát a levegőbe.

– Mi nem így látjuk a jellemét, Martha – vette át újra a szót Bachmann. – Családos ember, rendezett életvitellel, az egész Umma tiszteli, a Nyugat meg egyenesen csodálja. Harminc éve közelében sem járt börtönnek. És nem árulásra akarjuk rávenni. Csak újraértelmeznénk vele a lojalitás fogalmát. Megerősítenénk az itteni pozícióját, állampolgárságot ajánlanánk neki, amiért jó néhányszor folyamodott már sikertelenül. Jó, persze, először talán rá kell ijeszteni egy kicsit. De ez csak az előjáték volna. Aztán összebarátkoznánk. „Állj át hozzánk, dolgozzunk együtt egy jobb, mérsékeltebb iszlámért”.

– És mondjuk amnesztiát kaphatna régebbi terrorcselekményekért – javasolta Martha, mintha megelégelte volna az ellenkezést. – Ezt is felajánlanák neki?

– Amennyiben mindent beismer. És Berlin megengedi. Ez is része volna a csomagnak, igen.

Eltűnt a légkörből a kölcsönös ellenségesség nyomása. Martha széles mosolyra fakadt. – Günther, darling… hány éves maga, az istállóját neki? Százötven?

– Száznegyvenkilenc – ment bele a játékba Bachmann.

– Én viszont kioperáltattam az idealizmusomat a mandulámmal együtt még tizenhét éves koromban! – Általános nevetés csattant, Ian Lux vezetésével.

 

 

*

 

 

Csakhogy messze nem volt még nyert ügye Bachmann-nak. Elég volt egy gyors pillantás az arcokra, és megbizonyosodott afelől, amitől kezdettől fogva félt. Korántsem mindenkinek volt ínyére a terroristával való barátkozás.

– Szóval hát most már állampolgársággal jutalmazzuk az ellenségeinket – sziszegte epésen egy megrögzött külügyminisztériumi szájtépő. – Boldogan a keblünkre öleljük őket, nem csak MÉRFÖLDKÖVET, de FELIX-et is, azt a szökött orosz börtöntölteléket, aki már egész sor iszlamista gaztettet követett el. Vendégszeretetünk nem ismer határokat, amennyiben külföldi bűnözőkről van szó! Itt van a fickó a kezünk között, kiszolgáltatva, mi meg német állampolgársággal csalogatjuk! Ennyi nagylelkűség már több mint csodálatos.

– A lány miatt kell – morogta Bachmann dühtől kivörösödve.

– Á, óóó, a hölgyike. El is felejtettem.

– Sosem lett volna hajlandó együttműködni, ha nem ígérjük meg neki szentül, hogy FELIX-nek nem esik bántódása. És nélküle sosem érhettünk volna el semmilyen eredményt FELIX-nél. Az a lány elnyerte a bizalmát, ő vette rá, hogy MÉRFÖLDKŐ-höz forduljon.

Szavait hitetlenkedő, talán egyenesen bizalmatlan csönd fogadta. Bachmann leszegte a fejét, mint a támadó bika. – A szavamat adtam neki. Az ember soha nem szegi meg az ügynökének adott szavát. Így egyeztünk meg. A Központ szentesítésével – ezt az utolsó mondatot egyenesen Burgdorfnak címezte. Axelrod összevont szemöldökkel, kelletlenül bámult maga elé. – A lány FELIX ügyvédje – folytatta, most már az egész hallgatósághoz fordulva. – Mint ilyen, köteles az ügyfelét mindenáron védeni. Azért működik együtt, mert megígértük neki, hogy az ügyfele látja a hasznát. Szabadon engedjük, hadd tanuljon és imádkozzon, mert csak ezt akarja ezen a világon. Ezért paríroz a lány, semmi másért.

– Úgy hallottuk, még szerelmes is belé az a lány – makacskodott az előbbi, epés hang. – A kérdés csak az, hogy számunkra maradtak-e pozitív érzelmei.

Hiába nézett rá figyelmeztetően Ax elrod, Bachmann bizony megfelelt volna az ízetlen élcelődésre, méghozzá olyan stílusban, amit később bizonyosan megbán, de Lux fürgén közbelépett, hogy oldja a feszültséget.

– Hadd lengessem meg e helyütt a brit nemzeti lobogót, Ax – fordult Ax elrodhoz, mint aki leginkább vevő lehet az angol humorra. – Csak emlékeztetném az egybegyűlteket, hogy ha nincs egy bizonyos jó nevű brit bankház, akkor bizony nem volna most sem FELIX-ünk, aki olyan szép vagyont örököl a papájától, sem MÉRFÖLDKÖVÜNK, aki elkölti.

A megjegyzést honoráló nevetés azonban elég bizonyalanul csengett; a nyomasztó hangulat nem enyhült. Martha összedugta a fejét Newtonnal és a minisztériumi szőkeséggel, aztán hirtelen kiegyenesedett.

– Günther, Ian, Ax … Oké. Egy kérdésre feleljenek nekem. Komolyan azt akarják mondani, hogy ezt az egészet kivitelezhetőnek tartják? A Krisztus szerelmére, hát nézzék már végig, hogy kikkel van dolguk! Van egy liberális ügyvédlánykánk az idegösszeomlás határán, egy félhulla brit bankárunk, aki koslat utána, meg egy félcsecsen szabadsághősünk, aki szökésben van az oroszoktól, papírrepülőket hajigál, zenét hallgat, és azt hiszi, hogy doktor lesz belőle. Komolyan hiszik, fiúk, hogy ezek hárman elbírnak majd egy minden hájjal megkent iszlamista pénzmosóval, aki az egész életét konspirációval töltötte? Jól értem, hogy ezt akarják, vagy teljesen meglágyult már az agyam?

Bachmann nagy megkönnyebbülésére Axelrod erre már erőpozícióból felelhetett.

– MÉRFÖLDKŐ szemében FELIX nem valami névtelen senki. Ha belenéz az anyagba, láthatja, milyen jó sajtója van az általunk ellenőrzött iszlamista honlapokon, és a műszaki kollégák szerint a munkálkodásunk korántsem volt hiába. A svéd körözés és az orosz rendőrségi jelentés már önmagában sokat lendített rajta. Olyan oldalakon is ismerik a nevét, amikről még sosem hallottunk, és mindenütt ünnepelik mint nagy csecsen harcost és szabadulóművészt. Mire találkozóra kerül sor, a hírneve meg lesz alapozva MÉRFÖLDKŐ előtt.

 

 

*

 

 

Valaki a művelet lefolyását firtatta. Menyi ideig tarthatja fogva Bachmann MÉRFÖLDKÖVET, miután sikerült kompromittálni és bekasztlizni, anélkül, hogy aggódni kezdenének miatta?

Minden csak attól függ, hogyan tervezte MÉRFÖLDKŐ azt az estét, felelte Bachmann. Mindenképpen nagy versenyfutás lesz az idővel, már csak azért is, mert FELIX és a lány is teljesen készen vannak idegileg.

Most Arni Mohr került az érdeklődés homlokterébe. Majd elepedt már, hogy fontoskodhasson egy kicsit, úgyhogy boldogan látott neki a beszámolónak a rendőrfőnöknél tett tegnapi látogatásáról, ahol is válogatott vezetők előtt kifejtette a műveleti terv őket illető részét.

Bachmannt émelygő kétségbeesés fogta el, ahogy hallgatta. Mohr büszkén újságolta, mit ajánlottak a rendőrök: mesterlövészeket helyeznek el a bank épülete körül arra az esetre, ha MÉRFÖLDKŐ öngyilkos merényletet tervezne.

Mivel pedig feltételezhető, hogy mindenképpen fegyverrel érkezik, biztosítani kell a Brue Frčres bankhoz vezető utat is mind az öt irányból: az Alster felől, az út mindkét oldalán és mindkét végén.

Sőt, a háztetőket is, lendült bele Mohr. A terve az volt, hogy amint MÉRFÖLDKŐ belép a bankba, le kell zárni az egész környéket, és be kell népesíteni az ő világának lényeivel, autósokkal, kerékpárosokkal és gyalogosokkal. A környékbeli házakat és szállodákat persze rendőri segítséggel ki kell üríteni.

Keller beleegyezett. Burgdorf sem ellenezte.

Martha sietett hangot adni helyeslésének, pedig csak megfigyelői szerepben volt jelen.

Newton biztosította Mohrt, hogy készségesen rendelkezésére állnak mindennel, amire csak szükség lehet. Szerkentyűk, éjjellátó készülékek, bármi.

A minisztériumi szőkeség pengeszájú biccentéssel jelezte egyetértését.

 

Axelrod megpróbálta visszarángatni Mohrt a földre, s emlékeztette, hogy bármilyen elővigyázatossági intézkedéseket akar is foganatosítani a rendőrséggel karöltve, azoknak semmilyen látható nyoma nem lehet sem MÉRFÖLDKŐ banki látogatása előtt, sem közben, sem pedig utána. Ha bárki is megneszelné a dolgot – a média, a MÉRFÖLDKÖVET tisztelő muszlim világ –, akkor oda minden remény arra, hogy valamikor is hasznát vehetik mint informátornak.

Jól van, engedett Ax elrod, felőle aztán személyesen ott lehet Mohr a letartóztatásnál, amennyiben szabályos rendőri letartóztatásra kerül sor, de természetesen csak akkor, ha Bachmann tanácsosnak látja ezt megfélemlítésképpen, mielőtt megpróbálná jobb belátásra téríteni MÉRFÖLDKÖVET. Nos, mindenki elégedett?

Mindenki az volt, Bachmann szembeszökő kivételével. A tárgyalás ezzel véget is ért. A bíróság – a megfigyelők kíséretében – visszavonult ítélethozatalra, Bachmann pedig mehetett az istállójába drukkolni.

– Nagyszerű munka, Bachmann – veregette meg a vállát Burgdorf, akitől szokatlan volt ennyi fizikai közelség.

Bachmann fülében a dicséret inkább sírbeszédnek hangzott.

 

 

*

 

 

Bachmann a tenyerébe támasztott fejjel ült az asztalnál, Erna Frey pedig szemben vele megfeszítetten dolgozott a számítógépén.

– Hogy van a lány? – kérdezte Bachmann.

– A helyzetéhez képest egész jól.

– Az mit jelent?

– Ki fog tartani, amíg úgy látja, hogy Íszá a támogatására szorul.

– Jól van.

– Jól?

Mi mást mondhatott volna? Talán az ő hibája, hogy Erna is belebolondult abba a lányba? Vagy Ernáé? Mindenki belebolondul, miért éppen Erna volna a kivétel? A szeretet olyan dolog, amit ki kell bírni. Nem mehet a munka rovására.

Az egész istállóban hasonlóan nyomott volt a hangulat. Maximilian és Niki kitartóan dolgozott a bejövő hírek dekódolásán – szemmel láthatólag csak azért, hogy ne kelljen hazamenniük. Emberi hang azonban nem hatolt Bachmann fülébe, sehol egy nevetés, sehol egy fölkiáltás sem a szomszéd szobában a kutatók közt, sem a lehallgatóknál a folyosó túlsó végéről, sem pedig az alsó szintről, ahol a sofőrök és az utcai megfigyelők csoportosultak.

Bachmann az ablaknál állt, s erős déjŕ vu-érzéssel figyelte, ahogy Keller szolgálati helikoptere fölemelkedik, és elindul Köln irányába, majd Burgdorf és munkatársai csoportja Axelrod kíséretében beszáll a Berlin felé tartó másik gépbe. Utoljára Martha szállt be, ám Newtonja és az ismeretlen szőkeség nélkül.

Egy sor fekete Mercedes indult meg a főkapu felé. A sorompó felemelkedett, és úgy is maradt.

Megszólalt Bachmann asztalán a házi telefon. Fölemelte a kagylót, és olykor belemorgott egy-egy „Igen, Michael”-t vagy „Nem, Michael”-t.

Erna Frey kitartott a számítógép mellett.

– Viszhall, Michael – mondta végül Bachmann, és letette a kagylót. Erna Frey makacsul a munkájába merült.

– Megkaptuk – szólt Bachmann.

– Mit?

– Az áment. Feltételekkel. Belekezdhetünk, amilyen hamar csak lehet. Nagyon aggódnak, hogy vulkán tetején ülünk. Enyém az első nyolc óra.

– Nyolc. Nem kilenc.

– Elég lesz. Elégnek kell lennie. Ha nyolc óra alatt nem kapja be a csalit, akkor Arni ráeresztheti a rendőrséget.

– Na és hová akarod vinni arra a nyolc órára, mondd? Az Atlanticba? A Négy Évszakba?

– A te rejteklakásodra a kikötőnél.

– A hajánál fogva vonszolod oda?

– Meginvitálom. Abban a pillanatban, ahogy kilép a bankból. Herr Doktor, azt mondom neki, a német kormány nevében kérem arra, hogy elbeszélgessen velem bizonyos illegális tranzakcióról, amelyet éppen az imént végzett el.

– Mire ő mit mond?

– Addigra már bent lesz a kocsiban, és mondhat, amit akar.

 

 

13

 

 

Tisztára katatón már az a lány. Az őrületbe hajszolják.

Ha ez így megy tovább csak egy hétig, olyan őrülési jelenetet csinál nekik, amihez képes Georgie kismiska volt. Ha ugyan nem tart ott már most. Gondolom, ő is elég ziláltnak láthat engem.

Amikor az Atlanticban találkoztunk, a jó öreg Tommy Brue jelent meg a roskadozó bankjával meg a roskadozó házasságával, amolyan sodródó lélek.

A törököknél aztán a bűntudatba belerokkant vén szaros lépett a színre, aki ötvenezer euróért bevásárolta magát az életébe. Amihez aztán hozzá sem nyúlt, megjegyzem.

Na és mi vagyok most, mikor százharminc kilométeres sebességgel száguldunk észak felé? Halott apám megrontóinak zsarolással megtört szolgája, aki éppen siet tőrbe csalni egy ötszázalékosan gonosz muszlim tudóst, hogy megmentse egy fiú életét, akibe talán szerelmes ez a lány.

– Most sem tesz mást, csak teljesíti egy gazdag ügyfele kívánságát. Egyik ügyfélét a sok közül – magyarázta Lux tegnap este, érzelmileg kissé túlfűtött megbeszélésük során abban az utálatos rejteklakásban, melyben szinte harapni lehetett a hat emelettel lejjebb elhelyezkedő közfürdő klórbűzét. – Igaz, ez az ügyfél a bankja sötétebbik oldalát képviseli, s éppen emiatt különös diszkrécióval kell kezelni. Annyi történik, hogy kikérik az általa választott befektetési szakember tanácsát, hogy aztán ez az illető milyen színárnyalatú, az nem a maga dolga. Maga csak besöpri a takaros közvetítési díjat, akármit kezd is az ügyfél aztán a pénzével – erősködött szakasztott azon a hangon, ahogy Brue gyűlölt internátusában szokott volt fontoskodni egy törpe növésű tanárok kedvence. – A lehető leghétköznapibb feladat egy bankárnak.

– Talán a maga fogalmai szerint. Én nem így látom.

– Hasonlóképpen illik a bankári gyakorlatba az – foyltatta Lux , nagyvonalúan nem véve tudomást az arcátlan megjegyzésről –, hogy az ügyfele kívánságára, amelyet a jogtanácsadója közvetített, utánanéz, vajon megfelel-e az elvárásaiknak ez az úriember, akit most meg fognak látogatni. Elfogadható az összefoglalásom?

– Összefoglalásnak összefoglalás – mondta rá Brue, és kínálás nélkül derekas adag whiskyt töltött magának.

– Objektív, éles szemű megfigyelést várunk öntől. Szakértelme segítségével megítélheti, mi lesz a járható út minden fél számára, mi az, ami az ön bankjának és az ügyfelének egyaránt megfelel. Annak a tiszteletre méltó muszlim úriembernek az érdekei, akivel tárgyalni fog, másodlagosak, ha ugyan számítanak egyáltalán.

– És objektív, éles szakértelmem azt fogja sugallani, hogy ez a tiszteletre méltó muszlim úriember kitűnően megfelel a céljainknak – vette át Brue a hangot.

– Hja Tommy, nem úgy néz ki, mintha nagyon sok választási lehetősége volna – felelte a kis Lux megnyerő mosollyal.

 

 

*

 

 

Tizenkét órával azelőtt pedig Mitzi szolgált egy érdekes újdonsággal.

– Bernhard az agyamra megy – jegyezte meg, miközben Brue a Financial Timesba merült. – Hildegard ott akarja hagyni.

Brue hörpintett egy kis kávét, majd megérintette ajkát a szalvétával. Közös játékuk legfőbb szabálya volt, hogy sosem szabad semmin sem meglepődni.

– Akkor talán Hildegard megy az agyadra.

– Hildegard mindig is az agyamra ment.

– Hát akkor mit követett el szegény Bernhard, hogy most ő is az agyadra megy? – kelt Brue azonnal a férfi pártjára.

– Feleségül akar venni. Hagyjalak ott, váljunk el, töltsem vele a nyarat Syltön, és határozzuk el, hogy hol óhajtjuk együtt leélni életünk alkonyát – dohogott Mitzi. – El bírod képzelni? Megosztani Bernharddal az élet alkonyát!

– Nemigen szeretem az elképzelést, hogy bármit is megosszon az ember Bernharddal.

– Hildegard pedig be akar perelni.

– Engem?

– Vagy engem, az már mindegy. Azért, mert elcsaltam a férjét. Mert azt hiszi, hogy dúsgazdag vagy. Úgyhogy a magad részéről kénytelen leszel beperelni Bernhardot, csak hogy betömd a száját. Megkérem azt a Westerheim cimborádat, ajánljon egy jó ügyvédet.

– Arra nem gondol Hildegard, mekkora feltűnést fog ez kelteni?

– Imádja a feltűnést. Kéjeleg benne. Olyan ordenáré, hogy arra nincs kifejezés.

– No és elfogadtad Bernhard ajánlatát?

– Gondolkodom rajta.

– Á. És meddig jutottál az elmélkedésben?

– Nem tudom, hasznára vagyunk-e még egymásnak, Tommy.

– Te és Bernhard?

– Te meg én.

 

 

*

 

 

Fekete ég borult a kietlen, sík vidék fölé. Az autópálya aszfaltja szinte fénylett. Reflektorok vágódtak az ember szemébe. Szóval hát nem vagyunk már hasznára egymásnak. Na szép. Elleszek én jól egymagam is. Eladom a bankot, amíg még van mit eladni, aztán élem világomat. Mondjuk átugrok Kaliforniába Georgie esküvőjére. Némi elégtételére szolgált, hogy nem árulta el Mitzinek a családi híreit. Talán nem is fogja.

Az anyjának vajon elmondta Georgie? Remélhetőleg igen. Jó öreg Susan kiugrik a bőréből örömében. Alapjában véve arany a szíve, csak a külszín kérges egy kicsit. Szép is lett volna, ha erre valamivel előbb jön rá. Mondjuk a Mitzi-korszak előtt, és nem utána. Hiába, most már nincs mit tenni. Most, hogy Susan olyan csodaszépen megvan azzal az olasz borászával. Aki egyébként állítólag pompás fickó. Majd biztos elneveznek egy cuvée-t a babáról.

A tiszavirág-életű öröm már el is illant; Brue gondolatai megint Annabelre terelődtek, a vizes aszfalt a fülébe sziszegett, s a lelkét újra fölháborodás töltötte el, hogy mit csináltak ebből a szegény lányból… Az a robotszerű járása, az apatikusan csengő kóristafiúhang, nyoma sincs már benne a hévnek, amellyel a képébe vágta Melik hálószobájában: A maga szaros bankja nélkül itt sem volna!

– A bankunk tartozik önnek, Richter kisasszony – mondta ki hangosan, a saját ünnepélyes stílusát parodizálva. – És legnagyobb örömömre azt közölhetem, hogy bankunk kiegyenlíti tartozását.

A bankunk szereti önt, folytatta tovább magában. Nem arra vágyik, hogy birtokba vegye önt, csak segíteni szeretne, hogy újra megtalálhassa a bátorságát, hogy a saját életét élhesse, amit én a magam részéről olyan siralmasan elmulasztottam. Szerelmes Íszába, Annabel? Georgie azonnal belehabarodott volna. Ahogy kegyedbe is. És azt mondaná kegyednek, hogy vigyázzon rám. Georgie már csak így gondolkodik. Szerinte mindenkinek vigyáznia kellene mindenkire. Azért is csalódik olyan sokat. De számít egyáltalán, hogy szerelmes belé, vagy sem? Hogy a szó megszokott értelmében szereti-e? Egy csöppet sem számít. Csak az számít, hogy meg kell szabadítani.

 

 

*

 

 

– És Annabellel mi lesz, ha vége ennek a cirkusznak? – kérdezte Brue Luxtól a tegnapi, hosszúra nyúlt eligazításon, miután felhörpintette a whiskyjét, méghozzá nem is az elsőt aznap, Lux pedig a ki tudja hányadik szódavizet itta. Kemény nap volt, még Brue fogalmai szerint is; a reggelinél Mitzi bájos kis meglepetése, a munkahelyen a könyvelők lázadása az ünnepi műszakok ellen, aztán pedig egy jó órás tárgyalás a glasgow-i ügyvéddel, aki mintha életében nem hallott volna még válásról. Aztán két teljes órát pazarolt egy végképp eszement ebédre az Ŕ la Carte-ban, melynek során tréfák kifogyhatatlan tűzijátékával ostromolta humortalan, ám dúsgazdag oldenburgi ügyfeleit. Az ebédet macskajaj követte, Brue pedig szorgosan dolgozott ennek súlyosbításán.

– Mi lesz vele, Lux ? – ismételte.

– Ez teljes mértékig a németek ügye, Tommy – felelte Lux , megint az undok kis stréber hangján. – Úgy saccolom, békén fogják hagyni. Amennyiben nem áll neki emlékiratokat írni, vagy valami más módon hírverést csapni.

– Ez nem elég, sajnálom.

– Mi nem elég?

– A maga saccai. Garanciát akarok. Írásban lefektetve. Annabel kezébe, és egy másolatot nekem.

– Másolatot, de miről, Tommy? Nem szállt egy kicsit a fejébe az itóka? Talán hagyjuk legközelebbre ezt a kérdést.

Brue fel-alá járkált a lehangoló szobában.

– Ki mondta, hogy lesz legközelebb? Talán nem is lesz. Nem lesz, ha megtagadom az együttműködést. Ahhoz mit szólna, hm?

– Nos, Tommy, ebben az esetben Londonnak nem volna más választása, mint hogy bizonyos szankciókhoz folyamodjon a bankját illetően.

– Folyamodjanak, öregem, folyamodjanak. Csak sose kéressék magukat! A Frčres pacsajra megy… Sírás, zokogás, fogaknak csikorgatása! Na de meddig? És kinek? He? – Végre nyílt sisakkal küzdenek, gondolta Brue. Nagyon ideje volt már. Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. – Hány bank megy tönkre nap mint nap! Főleg az olyan gyöngécske, öregecske cégek, mint az enyém. Nagy szám… nem úgy, mint amikor a maguk csodaszép művelete feneklik meg. Van orrom a nagy bruhusokhoz, higgye el. És ez gyönyörű nagy bruhus volna. Annyira kár azért a tehetséges Ianért. Milyen nagyra tartottuk mindig… hát reméljük, azért talál valami rendes állást. Na, proszit! Váljék egészségére a szódája!

Nagy megkönnyebbülésére Lux nem felelt proszittal.

– Ugyan, árulja már el, Tommy, mivel tudnám megnyugtatni – mondta teljesen kifejezéstelen hangon.

– Kezdetnek egy érdemrend is megtenné. Tea a királynőnél. És tízmillió font kárpótlás azért, hogy a Frčres-ből orosz pénzmosodát csináltak.

– Gondolom, ezt tréfának szánta.

– Annak bizony. Van olyan mulatságos, mint az egész műveletük. De vannak még követeléseim, amiktől nem tágítok.

– Halljuk, Tommy. Mik azok a követelések?

– Először is… le akarja írni, vagy meg tudja jegyezni?

– Megjegyzem, köszönöm szépen.

– Egy hivatalos írás Annabel Richter kisasszonynak címezve, a másolatára igényt tartok. Az illetékes német hatóságok aláírásával és pecsétjével. Megköszönik az együttműködését, és garantálják, hogy sem jogi, sem egyéb lépéseket nem foganatosítanak ellene. Ez volna a kezdet, most jön a folytatás, oké? – Lux hitetlenkedő pillantására kitört. – Nem viccelődöm már, Lux ! Halálosan komoly vagyok. Engem az Úristen se vesz rá, hogy elmenjek holnap Abdullahhoz, ha nem kapok bombabiztos garanciákat. Szóval, másodszor: Látni akarom saját szememmel Íszá Karpov új német útlevelét, ami abban a pillanatban lép érvénybe, mikor leszállította maguknak a zsákmányt. Ide akarom kapni a kezembe, hogy megmutathassam Annabelnek, és még a nagy összecsapás előtt, hogy biztos lehessen benne, akárki rángatja is dróton, nem fogja a végén elejteni. Érti a mondanivalót, vagy feliratozzam?

– Lehetetlent akar. Azt mondja, menjek a németekhez, szerezzem meg azt az útlevelet, és adjam kölcsön magának? Hát hol él maga, ember?

– Baromság. Okleveles, pecsétes kutyagumit beszél, már pardon a nyerseségemért. Maga a nagy varázsló, kapja szépen elő a varázspálcáját, ha mégolyan picike is. Hja, és még valamit.

– Mit?

– Az útlevél dolgában.

– Mit akar még azzal az útlevéllel?

– Úgy tudom, maguknál az útlevél fán terem. Azt művelnek vele, amit csak akarnak. Hamisítják, bevonják, megszüntetik, csúnya kis titkos üzeneteket ragasztanak bele más országok hatóságai számára. Jól tudom?

– Na és?

– Legyen szíves nem elfelejteni, hogy a kezemben van. És a kezemben lesz azután is, hogy Íszá megkapja az útlevelet. Ha bármikor a fülembe jut, hogy kikészítette Íszát, mindent kipakolok. Nagyon alaposan, nagyon részletesen, nagyon széles nyilvánosság előtt. Lux , a berlini brit követségről, a szószegő, hazudós mesterkém. És mire a nyakamra lép, már ugyancsak késő lesz. Most hazamegyek. Hívjon bármikor, ha meglesz a válasza. Egész éjszaka fogadok.

– Hát a feleségével mi van?

 

 

*

 

 

Milyen jó kérdés. Brue ébren feküdt az ágyban, és bámulta az ingadozó plafont, várva, hogy megállapodjon végre. Egy cédula Mitzitől: „Csúcstalálkozó Bernharddal”.

Sok szerencsét. Mindenkinek kell egy-két csúcs az életben. Éjfél volt, mire Lux telefonált.

– Beszélhetünk most?

– Egyedül vagyok, ha erre kíváncsi. Lux előkapta a varázspálcáját.

 

 

*

 

 

Brue jobbra index elt, és belenézett a visszapillantó tükörbe. Közelgett a kijárathoz, és amazok még mindig ott voltak a sarkában – két férfi egy BMW-ben, attól fogva, hogy kitette a lábát otthonról. Hogy ne érezze magát nagyon egyedül, mondta vigyorogva Lux .

A városka úgy festett, mintha valaki kiborított volna egy nagy kosár vörös téglát a ködülte síkságon. Vörös templom, vörös vasútállomás, vörös tűzoltóság. A főutca egyik oldalán egy kaptafára készült, bungalóforma házak sorakoztak. A másik oldalon benzinkút, aztán vasbeton iskolaépület. Sportpálya is volt mellette, de üresen állt. A főutcán tilos volt parkolni, lekanyarodott hát egy mellékútra, és gyalog ballagott vissza. Lux juhászkutyái közben eltűntek a színről. Nyilván a benzinkútnál kávéznak inkognitóban.

Két testes arabforma férfi várt rá, kitérdesedett barna öltönyökben. Az idősebb az olvasóját lóbálta, a fiatalabb gyanús kinézetű sárga cigarettából pöfékelt. Az idősebb őr Brue-hoz lépett, előrenyújtva két kezét, miközben úgy ötven méterrel odébb két rendőr bújt elő egy bokor árnyékából, hogy szemmel tartsa őket.

– Megengedi, uram?

Brue megengedte. Váll, hajtóka, hónalj, oldalzsebek, hát, csípő, combtő, vádli, boka – nem hagytak ki egy talpalatnyi helyet sem. A másik fickó közben eltaposta a cigarettáját, és ragaszkodott hozzá, hogy kiforgassa a zakó belső zsebeit. Közönséges töltőtoll, magyarázta Lux. Úgy néz ki, mint egy töltőtoll, ír, mint egy töltőtoll, és hallgatózik, mint egy töltőtoll. Ha szétszedik, akkor is csak egy szimpla töltőtollat látnak.

De nem szedték szét.

 

Kisütött a nap, és csodaszéppé varázsolta a tájat. A buján burjánzó előkertben feketébe burkolt asszony ült egy nyugszékben, csecsemőt dajkálva. Georgie is így fogja majd a kislányát hét hónap múlva. A bejárati ajtó nyitva állt. Apró sapkás, hosszú, fehér inges fiúcska lesett ki mögüle. Az is lehet, hogy Georgie-nak kisfia lesz.

– Isten hozta, uram, Mr. Brue – szavalta a gyerek angolul, vakító mosollyal.

 

Brue a tornácról egyenesen a nappaliba jutott. A padlón három fehér ruhás kicsi lány épített valami tanyát legóból, az elnémított televízió pedig aranykupolás mecseteket mutatott. A lépcső előtt szakállas fiatalember állt, hosszú, csíkos ingben, khakiszínű nadrágban.

– Mr. Brue, uram, én Iszmáíl vagyok, dr. Abdullah magántitkára. Isten hozta – és jobbját a szívére szorította, mielőtt kinyújtotta volna Brue felé.

 

 

*

 

 

Ha igaz, amit Lux állít, hogy dr. Abdullah öt százalékig gonosz, akkor azt az öt százalékot nagyon csekély summából kell kiszámítani. Pirinyó kis emberke volt, kopasz fejű, hunyorgó szemű, atyaian jóságos, a szemöldöke hatalmasan busa, a járása táncos. Fürgén ugrott elő az íróasztala mögül, két kezébe kapta Brue jobbját, és hosszan szorongatta. Fekete öltöny volt rajta, nyakig gombolt fehér ing és fűzőtlen tornacipő.

– Hát maga volna a nagy Mr. Brue – hadarta vékonyka hangon, kiváló angolsággal.

– Nem ismeretlen előttünk a neve, uram. A bankjának valaha az arab térségben is voltak kapcsolatai, nem különösen jók, de mégis kapcsolatok. Talán már nem is emlékszik. Ez a modern világ egyik nagy baja, uram, a felejtés. Az áldozat pedig nem felejt soha. Kérdezzen csak meg egy írt, mit tettek az angolok 1920-ban, és pontról pontra fel fogja sorolni. Minden egyes gyilkosságot, minden egyes áldozatot. Vagy kérdezzen egy iránit, mit tettek az angolok 1953-ban, és megmondja. A gyereke is megmondja. Az unokája is. És a dédunokája, ha van. De próbáljon csak egy angolt kérdezni… – Komikus mozdulattal emelte égnek a két kezét. – Ha tudott is valamit, rég elfelejtette. Nézzünk előre, azt mondja. Nézzünk előre. Felejtsék el, amit elkövettünk. Holnap új nap lesz. Csakhogy ez nem igaz, Mr. Brue – mondta, még mindig szorítva Brue kezét. – A holnap, az a tegnapból jön, érti? Ez a lényeg, amire szeretnék rámutatni. És a tegnapelőttből. Ha nem veszünk tudomást a történelemről, az annyi, mintha hagynánk az ajtónk előtt ólálkodni a farkasokat. Kérem, foglaljon helyet. Kellemesen utazott?

– Pompásan, nagyon köszönöm.

– Dehogy pompásan, hiszen végig esett az eső. Most legalább kisütött egy kicsit a nap. Az életben szembe kell nézni a tényekkel. Iszmáíl fiamat, a titkáromat már látta, nemde? Ez itt a lányom, Fatima. Jövő októberben, ha Isten is úgy akarja, megkezdi tanulmányait a London School of Economicson, Iszmáíl pedig apja nyomdokaiba lép Kairóban. Magányosabb ember leszek akkor, de nagyon büszke. Önnek is vannak gyermekei?

– Egy lányom.

 

– Akkor magán is áldás van.

 

– Igen, de nem annyi, mint magán, ahogy látom – felelte Brue szívélyesen.

 

Fatima, akár a fivére, jó fejjel magasabb volt az apjuknál. Széles, gyönyörű arca volt, melyet barna, vállra hulló hidzsáb keretezett.

– Jó napot – mondta lesütött szemmel, és üdvözlésül a szívére tette a kezét.

 

– Az amerikaiak még rosszabbak a briteknél, de van mentségük – folytatta dr. Abdullah ugyanabban a derűs modorban, és a pazarul kipárnázott vendégfotel felé vezette Brue-t, még mindig a csuklójánál fogva. – Mégpedig a tudatlanság. Nem tudják, mi rosszat művelnek. Maguk, britek viszont pontosan tudják. Régóta tudják már, mégis tovább csinálják. Remélem, nem veszi rossz néven a tréfálkozásomat? Mindig azt mondják, a humor lesz a vesztem. De azért csak ne higgye, hogy filozófus vagyok, könyörgök! A filozófia maguknak való, nem nekem. Vallási tekintély vagyok, igen, a filozófia viszont a világiak és istentelenek dolga. Mifelénk szörnyen rosszul állnak a dolgok, ehhez nem fér kétség. Folyton azon töröm a fejem, ki hibája ez. Ezer évvel ezelőtt Cordobában több kórház volt a lakosság arányában, mint a mai Spanyolországban. És az orvosaink olyan műtéteket végeztek, amihez képest a maiak elbújhatnának. Hol romlott el minden? Az idegen beavatkozás a bűnös? Az orosz imperializmus? Az elvilágiasodás? De hibásak vagyunk mi, muszlimok is. Sokan elvesztették a hitet, a meggyőződést. Nem voltunk többé igaz muszlimok. Zsákutcába jutottunk. Fatima, kérlek, teát. Egy évig tanultam Ox fordban, a Caius College-ban. Gondolom, magának ez nem újság. A televízió és internet világában nincs többé titok. Csak ne feledje, hogy az információ még nem azonos a tudással. Az információ halott. Egyedül Isten teheti eleven tudássá. Süteményt is, Fatima. Mr. Brue Hamburgból vezetett idáig az esőben. Nem fázik uram, nincs melege? Mondja csak meg őszintén. Vendégszerető emberek vagyunk, igyekszünk minél jobban eleget tenni Isten parancsolatainak. Azt szeretnénk, hogy jól érezze magát. Ha pedig pénzt hoz, akkor érezze magát nagyszerűen! Minél jobban, annál jobb. Erre tessék, uram. Hadd vezessem be a tárgyalónkba. Ön derék ember. Jó arca van, ahogy mondani szoktuk.

 

Öt százalékig gonosz? De hogyan?, kérdezte Brue ideges haraggal. Lux nem volt hajlandó ezt bővebben kifejteni. Csak higgye el, Tommy. Öt százalékig, elég ha ennyit tud. Azt mondják meg, könyörgök, ki nem rossz legalább öt százalékig, tépelődött magában, miközben a nyájas család végigkísérte egy szűk folyosón. A Brue Frčres mondjuk, a kétes befektetéseivel, kétes ügyfeleivel és lipicai ménesével? Meg azokkal a kis belső információn alapuló tőzsdei ügyletekkel, ha senki nem néz oda? Szerintem mi legalább tizenöt százalékot érdemelnénk. Na és mi van a cég derék vezetőjével, szerény személyemmel? Itt ugyan mit számíthatunk? Elhagy egy jó asszonyt, elhagyja a gyermekét, csak akkor kezdi megtanulni szeretni, amikor már késő, fűvel-fával összeadja magát, elvesz egy kokottot, aki végül kiakolbólítja. Magamnak ugyan inkább számítanék ötven százalékot, mint ötöt.

És a többi kilencvenöt százalékban mit csinál, kérdezte Lux ot.

Csupa jót, volt a kitérő válasz.

Na és én? Nagy kalap kutyaszart. Tessék összeszámolni, aztán megnézni, mi jön ki a lap alján. Nem tudom, melyikünk százalékai állnak rosszabbul.

 

 

*

 

 

– Nos tehát, uram, rátérhetnénk a tárgyra? Ahogy tetszik önnek, csak annyit kérnék,

hogy ha lehetne, angolul. Rendkívül fontos, hogy a gyerekeim minden alkalmat megragadjanak a tanulásra. Erre tessék, uram. Köszönöm.

Szerény tudósi cellába léptek, melynek ablaka a hátsó kertre nyílt. Könyvek mindenütt, itt-ott arab kalligráfiák. Dr. Abdullah leült az egyszerű faasztalhoz, és összekulcsolt kézzel előrehajolt. Fatima bizonyára a teával volt elfoglalva eddig, mert most tálcával és egy tálka cukorsüteménnyel lépett a dolgozóba. A nyomában beosont az ajtót nyitó fiúcska és a három kislány közül a legmerészebb. Ahogy a lépcsőn kapaszkodott fölfelé Iszmáíl sarkában, Brue érezte, hogy a bal oldalán egyetlen verítékcsöpp vánszorog lefelé, akár egy jéghideg bogár. Mire helyet foglalt, visszanyerte higgadtságát. Már elemében érezte magát. Lux eligazítását alaposan bemagolta, látta maga előtt a megteendő utat. És még valami folytonosan a szeme előtt lebegett: Annabel.

– Dr. Abdullah, kérem, bocsásson meg – vágott bele tekintélyt parancsoló hangon.

– De uram, miért kellene megbocsátanom önnek?

– Az ügyfelem, amint azt már a telefonon is említettem, ragaszkodik a diszkréció lehető legmagasabb fokához. A helyzete enyhén szólva is végtelenül kényes. Sajnálom, de úgy látom, hogy ezt az ügyet négyszemközt kellene megtárgyalnunk.

– Hogyhogy, hiszen még a nevét sem akarja elárulni, Mr. Brue! Ugyan hogy veszélyeztethetném indiszkréciómmal az ön tisztelt ügyfelét, ha még a nevét sem tudom?

Szólt egy-két szót arabul, mire Fatima fölkelt, és lesütött szemmel kiosont a szobából, utána a kisgyereke, végül pedig Iszmáíl. Brue megvárta, míg csukódik mögöttük az ajtó, aztán kivett a zsebéből egy nyitott borítékot, és dr. Abdullah elé helyezte.

– Azért jött el ilyen messzire, hogy írásban társalogjunk? – kérdezte amaz hamiskásan, de aztán Brue komor arcát látva előkotorta karcos olvasószemüvegét, kinyitotta a borítékot, kihajtogatta a papírszeletet, és szemügyre vette a rányomtatott számsorokat. Aztán levette a szemüveget, megdörzsölte az arcát, visszatette a szemüveget.

– Ez valami tréfa volna, Mr. Brue?

– Tréfának elég drága volna, nem?

– Kinek drága? Önnek?

– Nekem személyesen nem. A bankomnak. Melyik bank szeret istenhozzádot mondani ekkora összegeknek?

Abdullah bizalmatlanul nézegette a számokat. – Én viszont nem vagyok hozzászokva, hogy istenhozottat mondjak nekik. Mit vár most tőlem? Mondjam, hogy köszönöm? Vagy hogy nem, köszönöm? Mondjak igent? Uram, ön bankár, én pedig alázatos koldus vagyok Isten színe előtt. Imáim meghallgattatásra találtak, vagy csak gúnyt akar űzni belőlem?

– Mindenesetre vannak kikötések – mondta szigorúan Brue, szándékosan megkerülve a kérdéseket.

– Ezt nagy örömmel hallom. Minél több kikötés, annál jobb. Van fogalma, uram, mennyit szed össze az összes jótékonysági szervezetem egy év alatt ezen a féltekén?

– Fogalmam sincs.

– Azt hittem, egy bankár mindent tud. Legfeljebb a harmadát ennek az összegnek. Inkább csak a negyedét. Allah irgalma határtalan!

Abdullah még mindig a papírt bámulta, s a két kezét védelmező tulajdonosi gesztussal tartotta mellette. Brue hosszú bankári pályafutása során számtalanszor láthatott már a legkülönbözőbb rétegekhez tartozó férfiakat és nőket, ahogy a váratlanul rájuk szakadó vagyont fogadják, de ilyen tökéletes, ártatlan elragadtatásnak még sosem volt tanúja, amely a kis doktor arcán tükröződött.

– Fogalma sem lehet róla, mit jelent egy ilyen összeg a népemnek – mondta, és Brue nagy zavarára könny futotta el a szemét. Lehajtotta a fejét, de mikor újra fölemelte, a hangja éles és határozott volt.

– Megkérdezhetném, honnan származik ez a hatalmas összeg? Ki kereste meg…hogyan került az ön ügyfeléhez?

– Legnagyobbrészt a bankunkban volt letéve majd húsz éve.

– De nem a bankjuktól származik.

– Természetesen nem.

– Nos tehát, honnan származik eredetileg?

– Ez az összeg egy örökség. Az ügyfelem megítélése szerint becstelen úton szerezték. Részint pedig a felgyülemlett kamatok teszik ki, ami tudomásom szerint ellenkezik az iszlám törvényeivel. Mielőtt az ügyfelem bejelentené igényét erre az örökségre, szeretne megbizonyosodni, hogy a vallása előírásai szerint jár el.

– Említett bizonyos kikötéseket, Mr. Brue.

– Az ügyfelem arra kéri önt, hogy amikor szétosztja a vagyonát a jótékony szervezetek között, legelsősorban Csecsenföldre gondoljon.

– Az ügyfele tehát csecsen? – kérdezte dr. Abdullah lágyabb hangon, a tekintete viszont kemény lett, s a szeme körül ráncba futott a bőr, mintha az éles sivatagi napsütésbe nézne.

– Ügyfelem nagyon a szívén viseli a sokat szenvedett, elnyomott csecsen nép ügyét – tért ki Brue megint az egyenes válasz elől. – Legfőbb célja, hogy gyógyszerekkel és kórházakkal lássa el őket.

– Számos muszlim szervezet szenteli működését éppenséggel ennek a célnak, Mr. Brue – és a fekete gyöngyszemek változatlanul a szemébe szegeződtek.

– Ügyfelem azt reméli, egykor belőle is orvos lesz, hogy segíthessen jóvátenni a csecsen nép ellen elkövetett bűnöket.

– Isten gyógyít, Mr. Brue, az ember csak közreműködik. Mennyi idős az ügyfele, ha megkérdezhetem? Érettebb korú férfiú? Olyan valaki, aki törvényes munkálkodással saját vagyont gyűjtött?

– Mindegy, milyen korú és társadalmi állású, annyit bizonyosan elhatározott, hogy orvostudományt fog tanulni, mégpedig az ön valamelyik jótékony szervezetének a segítségével. Nem szeretné közvetlenül használni a pénzt, amelyet piszkosnak tekint, inkább arra kérne egy muszlim szervezetet, hogy finanszírozza teljes kiképzését itt, Európában. Ennek költsége elenyésző az adományhoz képest. Mindenesetre így azt érezhetné, hogy erkölcsösen járt el. És mindezekben a kérdésekben szeretné személyesen kikérni az ön útbaigazítását. Találkozni szeretne önnel Hamburgban, a pontos helyben és időben meg kellene egyezniük.

Dr. Abdullah tekintete a papírra fordult, aztán vissza Brue arcára.

– Szeretnék a jó érzésére apellálni, Mr. Brue.

– Mit kíván?

– Nyilvánvaló a szememben, hogy ön tisztességes ember. Jólelkű és tisztességes, akármi is még azonfelül. Keresztény, zsidó, ezzel én nem törődöm. Csak az érdekel, hogy valóban az-e, aminek látom. Ön is családapa, mint én. És világi ember.

– Magam is így mondanám.

– Akkor kérem, mondja meg őszintén, miért kellene bíznom magában.

– Miért ne bízna?

– Mert valamiért rossz mellékízét érzem ennek a nagyvonalú adománynak.

 

Nem visz senkit a vágóhídra, magyarázta Lux . Éppen csak esélyt ad neki, hogy jó útra térjen és a jót cselekedje. Semmi szükség önmarcangolásra. Egy év múlva hálás lesz magának.

 

 

*

 

 

 

– Ha rossz ízt érez, ez nem az én hibám, és nem is az ügyfelemé. Talán ahhoz lehet köze, ahogyan a vagyon keletkezett.

– Ezt már elmondta.

– Az ügyfelem teljesen tisztában van a pénz szerencsétlen eredetével. Alaposan megvitatta a kérdést az ügyvédjével, és az ön személyében látják a probléma megoldását.

– Hát ügyvédje is van?

– Igen.

– Itt, Németországban?

A kérdezősködés megint élesebb hangon folyt, aminek Brue magában örült.

– Ahogy mondja – vágta rá kedélyesen.

– Jó ügyvéd?

– Azt hiszem, igen. Az ügyfelem maga választotta ezt a lányt.

– Úgy hallom, ebben a szakmában igen jó híre van a nőknek. Valaki tanácsára választotta ügyfele ezt az ügyvéd hölgyet?

– Föltételezem.

– A hölgy muszlim?

– Ezt tőle kellene megkérdeznie.

– Az ügyfele is olyan könnyen bízó ember, mint én, Mr. Brue?

Ennyit mondjon neki, ne többet, utasította Lux . Egy leheletnyi kacérság, kivillantja a csinos bokáját, hogy összefusson a pali szájában a nyál. És azzal slussz.

– Az ügyfelem igen tragikus sorsú ember, dr. Abdullah. Súlyos méltatlanságokat kellett elszenvednie, szörnyű viszontagságokat állt ki. Kitartott, ellenállt. De a tapasztalatai mély sebeket hagytak maguk után.

– Így tehát…?

– Így tehát ügyvédjének útján azt az utasítást adta bankunknak, hogy a pénzt, a piszkos pénzt, ahogy ő látja, egyenesen azoknak a jótékony szervezeteknek kell átutalni, amelyeket majd az ön segítségével kiválaszt. Az átutalást a Brue Frčres Bankház az ő és az ön jelenlétében lesz köteles végrehajtani. Semmilyen közvetítőket nem akar. Tisztában van az ön hírével és kiválóságával, tanulmányozta az írásait, és kizárólag az ön szellemi vezetésére óhajt hagyatkozni. Az átutalásokat viszont a saját szemével akarja látni.

– Beszél az ügyfele arabul?

– Sajnálom, nem.

– Németül? Franciául? Angolul? Ha csecsen, akkor bizonyára ért oroszul. Vagy csak csecsenül tud?

– Bármilyen nyelven ért is az ügyfelem, biztosíthatom róla, hogy gondoskodunk megfelelő tolmácsolásról.

Dr. Abdullah elgondolkozva húzta végig ujjait az előtte heverő papíron, aztán, tekintetét Brue-ra függesztve, újra hallgatásba merült.

– Milyen jó a kedve – bökte ki végül kissé vádlóan. – Mint aki nagy teher alól szabadult. Miért? A bankja hatalmas összegtől válik meg, és maga mosolyog. Ez nagyon bizarr. Ez volna a híres, furfangos angol mosoly?

– Talán jó oka van az én angol mosolyomnak.

 

– Akkor talán éppen ez aggaszt engem.

– Ügyfelem nincs egyedül azzal a véleményével, hogy a pénz eredete visszataszító.

– De hát nem azt mondják mindig, hogy a pénznek nincs szaga? Egy bankár számára bizonyára nincsen!

– Én mindazonáltal úgy érzem, hogy a bankom most megkönnyebbülten felsóhajt.

– Akkor csodálatra méltóan erkölcsös bank az öné. Áruljon el még valamit, kérem…

– Ha egy mód van rá.

 

Megint elindult egyetlen verítékcsöpp a bordái mentén, csak most a másik oldalon.

– Annyira sürgetős ez az egész ügy. Mi az oka ennek a nagy sietségnek? Mi az a motor, ami ennyire hajszol bennünket? Árulja már el, uram. Becsületes emberek vagyunk mindketten, és senki nem hallja, amit mondunk, csak mi ketten.

– Az ügyfelemet nagyon szorongatja az idő. Bármely pillanatban olyan helyzet állhat elő, hogy nem lesz többé alkalma megvalósítani ezt a felajánlását. A lehető leghamarabb egy listát szeretnénk kérni öntől az ön által ajánlott szervezetekről, a működési területük rövid leírásával. A listát átadom az ügyvédnek, aki az ügyfelemmel együtt végignézi, és aztán, ha kiválasztották a kívánt szervezeteket, lezárhatjuk az üzletünket.

Ahogy Brue szedelőzködni kezdett, dr. Abdullah visszatalált manószerűen eleven, derűs modorába.

– Úgy tehát sem időt, sem választási lehetőséget nem kapok – panaszkodott, miközben két kézzel szorongatta Brue jobbját, és hamiskásan mosolygott fel rá.

– Ahogy én sem – panaszkodott vissza tréfásan Brue. – Viszontlátásra, mihamarabb.

– Akkor kellemes hazautat kívánok, uram, térjen meg biztonságban családja kebelére, ahogy mondani szoktuk. Allah legyen önnel.

– Vigyázzon magára – felelte melegen Brue, és esetlenül kezet ráztak.

A kocsihoz érve Brue észrevette, hogy az inge merő víz, még a zakó gallérja is ázottan tapadt a nyakába. Mikor rákanyarodott az autópályára, mögötte újra megjelent a két őrangyal, vigyorogva, mint a fakutya. Brue-nak fogalma sem volt, mivel sikerült őket ilyen jól mulattatnia. Vagy, hogy utálta-e már magát valaha is ennyire.

 

 

*

 

 

A nyolc óra során, mely azóta eltelt, hogy Brue kilépett Abdullah házából, Erna Frey és Bachmann alig váltott egypár szót, pedig szorosan egymás mellett ültek Maximilian képernyőfalanx a előtt. Az egyik képernyő a berlini lehallgatóközponttal volt kapcsolatban, a másik a műholdas megfigyelőlánccal, a harmadik pedig Arni Mohr nyomozóinak ötfős csapatával, amely gépkocsival szállt ki a helyszínre.

15.48-kor halálos csöndben, félig lehunyt szemmel hallgatták végig Brue és Abdullah párbeszédét, melyet Brue fülelő töltőtolla közvetített Lux lehallgatóinak az utca túloldalán lévő garázsba, onnan pedig kódolás után továbbították az istálló-főhadiszállásra. Bachmann egyetlen reakciója egy hangtalan taps volt, Erna Frey pedig egyáltalán nem reagált.

17.10-kor érkezett az első lehallgatott telefonbeszélgetés Abdullah házából. A lehallgatók képernyőjén német szinkronfordítás futott, amelyre az arabul jól tudó Bachmann-nak nem volt szüksége, Erna Freynak és a csapat nagy részének viszont annál inkább.

Ahogy egymás után következtek a beszélgetések, a képernyő alján egyre szaporodtak az érintett személyek nevei. Egy másik képernyő a részletes adatokat és kapcsolatokat sorolta. Összesen hat beszélgetésre került sor, egytől egyig tiszteletre méltó muszlim adománygyűjtőkkel és karitatív szervezetekkel. A beszélgetőtársak közül, a kutatórészleg széljegyzetei szerint, senki ellen nem folyt semmilyen nyomozás.

Az üzenet minden esetben azonos volt: adományt kapunk, testvérem, az irgalmas Allah kifogyhatatlan kegyelmében csodálatos, mondhatnám történelmi jelentőségű ajándékra méltatott bennünket. Egy furcsaságban egyezett még az összes beszélgetés: dr. Abdullah úgy tett – nem különösebben nagy meggyőző erővel –, minthogyha amerikai rizsadományról volna szó zöldhasú dollárok helyett. A milliókból így tonnák lettek.

Az együgyű virágnyelv a széljegyzet szerint szimpla elővigyázatosság volt; hátha meghallja valami egyszerűbb munkatárs, nehogy véletlenül ostobaságokat vegyen a fejébe. A beszélgetések szinte hajszálra azonosak voltak; a következő átirat bármelyikről készülhetett volna:

„Tizenkettő és fél, a legjobb minőségből, barátom… amerikai tonna, érted-e? Igen, igen, tonna! Minden egyes szemet az igazhívők között kell szétosztani. Igen, igen, vén szamár! Tonna. Talán Allah befogta a füledet irgalmas kezével? Vannak persze kikötések, ugyebár. Nem sok, de azért kikötések mégis. Figyelsz még? Az első szállítást elnyomott csecsen testvéreinknek kell kapniuk. Az ő éhezőiket kell legelőször jóllakatni. És több orvost kell kitaníttatnunk, insallah. Hát nem csodálatos? Európában is. Az első jelöltünk már meg is van.”

Ezt a konkrét beszélgetést éppen régi barátjával, egykori kairói évfolyamtársával folytatta Abdullah, Rasid Hasszán sejkkel, aki jelenleg Angliában élt, a surrey-beli Weybridge-ben. Az utolsó megjegyzés azonban kódolt üzenetnek tűnt, amint azt a kiértékelők megjegyezték:

Jó barátunk kétségkívül hívni fog később, hogy megvitassátok a megvitatandókat, ígérte Abdullah, s válaszul csak valami bizonytalan mordulást kapott.

 

 

*

 

 

19.42-kor megjelennek az első élő felvételek.

 

MÉRFÖLDKŐ kilép a tornácára, határozottan európai jelenség fakó Burberry esőkabátjában, vidéki angol stílusú kalapjában. Egyedül van. A kapunál fekete Volvo vár rá, nyitott hátsó ajtóval.

Széljegyzet: A Volvo egy flensburgi (Hamburgtól jó százötven kilométerre északra) török autókölcsönző tulajdona. Mind a cég, mind a tulajdonosa feddhetetlen.

MÉRFÖLDKŐ beszáll hátulra az idősebbik testőr segítségével, aki aztán a vezető mellett foglal helyet. A megfigyelőkamera nézőpontot vált, most a Volvót követi. Jámbor férfiak, úgy látszik, nem szeretnek maguk vezetni, gondolja Bachmann. Az őrt nézi az anyósülésen, aki szemmel tartja a visszapillantó tükröket.

A Volvo rákanyarodik az autópályára, és északkelet felé tart. Húsz, negyven,

hetvenöt kilométer. Alkonyodik. A kamera közvetítette kép az éjjellátó készülék bolyhos zöldjét veszi fel. A testőr feje egész idő alatt szünet nélkül forgolódik: hol az egyik, hol a másik tükörbe néz. Ahogy a Volvo lekanyarodik egy pihenőre, ébersége megsokszorozódik.

Az őr kiszáll, vizel, közben alaposan körülnéz, vélhetően nemkívánatos személyek után kutat. Belebámul a kamerába, nyilván Mohr megfigyelőinek kocsiját tartja szemmel, ami úgy ötven méterrel mögöttük parkol.

Visszamegy a Volvóhoz, a hátsó ajtót nyitja ki, és beszól a kocsiba. MÉRFÖLDKŐ kiszáll, s elballag a pihenő keleti végében elhelyezett telefonfülkéig. Sapkáját kézzel szorítja a fejére, akkora a szél. Belép a fülkébe, s a készenlétben tartott bankkártyát azonnal a készülékbe helyezi. Marha, gondolja Bachmann. Bár talán a Volvóhoz hasonlóan a kártya sem MÉRFÖLDKŐ tulajdona.

MÉRFÖLDKŐ tárcsáz, s Maximilian egyik képernyőjének alján egy név jelenik meg. Ugyanaz a weybridge-i Rasid Hasszán sejk, akivel MÉRFÖLDKŐ már beszélt az est folyamán. Csak azóta történt valami MÉRFÖLDKŐ hangjával, mely némi fáziskéséssel érkezik a berlini lehallgatóktól.

Elsőre még Bachmann is alig bírja kibogozni, mit is hall; kénytelen odanézni a szimultán fordításra a másik képernyőn. MÉRFÖLDKŐ arabul beszél ugyan, de valami súlyos egyiptomi dialektusban, vélhetően azt remélve, hogy ez kifog az esetleges hallgatózókon.

Ha ezt reméli, hát téved. A szinkrontolmács, bárki legyen is, csak zseni lehet. Meg sem bicsaklik a hangja.

MÉRFÖLDKŐ: Rasid sejkkel beszélek? RASID: Én vagyok, Rasid sejk.

MÉRFÖLDKŐ: Faiszál vagyok, az ön kiváló apósának unokaöccse. RASID: Miről van szó?

MÉRFÖLDKŐ: Üzenetem van a számára. Át tudná adni a kedvemért? RASID (némi habozás után): Igen. Insallah.

MÉRFÖLDKŐ: A fivére mogadisui kórházába történő tolószék-és művégtagszállítások némi halasztást szenvedtek.

RASID: Igen, és?

MÉRFÖLDKŐ: A szállítást haladéktalanul pótolni kezdik. Úgyhogy nyugodtan elmehet nyaralni Ciprusra. Átadná, kérem, ezt az üzenetet? Örülni fog neki.

RASID: Megmondom az apósomnak. Insallah.

Es Rasid sejk leteszi a kagylót.

14

 

 

– Frau Elli – szólt Brue, ahogy szokott.

– Mr. Tommy – felelte Ellenberger asszony, kedves, rituális csevejt várva. De tévedett: Brue ezúttal főnöki kedvében volt.

– Nagy örömömre azt közölhetem kegyeddel, hogy ma este végre lezárhatjuk az utolsó lipicai számlát is, Frau Elli.

– Micsoda megkönnyebbülés, Mr. Tommy! Legfőbb ideje volt.

– Ma este fogadom az igényjogosultat, zárás után. Ezt az eljárást kívánta.

– Ma estére semmi programom nincs. Boldogan itt maradnék – kínálkozott Frau Elli, meghökkentő készséggel.

Talán a lipicaiak végleges távozásának szeretne mindenképp tanúja lenni? Vagy Grigorij Boriszovics Karpov ezredes fattyú fiára kíváncsi?

– Köszönöm, Frau Elli, de erre nem lesz szükség. Az ügyfél teljes diszkréciót követel. Azért viszont roppant hálás volnék, ha előásná a szükséges papírokat, és odakészítené az asztalomra.

– Felteszem, az ügyfélnek van egy kulcsa, Mr. Tommy.

– Az ügyvédje szerint nagyon is megfelelő kulcsa van. Nekünk meg itt van a mi kulcsunk. Hol is?

– Az ólomkamrában, Mr. Tommy. A faliszéfben. Kettős számzárral.

– A páncélrekeszek mellett?

– A páncélrekeszek mellett.

– Azt hittem, nagyon ügyelünk rá, hogy a rekeszkulcsokat a lehető legmesszebb tartsuk a rekeszektől.

– Így volt Mr. Edward idejében. Hamburgban ön lazább rendet vezetett be.

– Akkor kérném, legyen oly kedves, és hozza el nekem azt a kulcsot.

– Ahhoz a főpénztáros segítségére lesz szükségem.

– Miért?

– Ő őrzi a második számzár kódját, Mr. Tommy.

– Igaz is. Meg kell mondania neki, hogy miről van szó?

– Nem, Mr. Tommy.

– Akkor, kérem, ne mondjon neki semmit. És ma zárjunk korán. Azt szeretném, hogy legkésőbb délután háromig mindenki eltűnjön a bankból.

– Mindenki?

– Mindenki, rajtam kívül, ha nem zavarja.

– Igenis, Mr. Tommy.

Ám az arcán tükröződő harag nyugtalanította Brue-t, már csak azért is, mert sehogy sem értette. Háromra a bank épülete kívánságának megfelelően kiürült, és Brue telefonon tájékoztatta Lux ot. Perceken belül csöngettek. Egyedül lévén az épületben, óvatosan lépdelt le a bejárathoz. Négy kék overallos férfi állt a küszöbön, mögöttük, a bejárat előtt fehér teherautó állt, rajta egy lübecki elektronikai cég hangzatos neve: Három Tenger Elektrotechnika. Nagyon meg fog lepődni: poloskázóknak nevezzük ezeket az urakat, mondta Lux , amikor fölkészítette az akcióra.

A legöregebb overallosnak kalózhoz illő aranyfogai voltak.

– Mr. Brue? – kérdezte fogvillogtatva.

– Mit óhajtanak?

– Megbízásunk van, hogy ellenőrizzük a rendszerüket, uram – mondta amaz nehézkes angolsággal.

– Na jó, kerüljenek beljebb – felelte Brue mogorván, de németül. – Tegyék, amit tenniük kell, csak ne disznózzák szét nekem a vakolatot, ha egy mód van rá.

Hiába magyarázta körömszakadtáig Lux nak, hogy a Frčres kívül-belül dugig van tömve videokamerákkal. Ha a poloskázóinak tényleg még többre van szüksége, ugyan miért nem tudják rákapcsolni őket a meglévő hálózatra? Csakhogy a bank hálózata nem elég jó azon illetők céljaira, akiket Lux csak „német barátaink” néven emleget. Brue egy jó órán át járkált tehetetlenül fel-alá az irodájában, miközben az emberek végigjárták tevékenységükkel a házat: hall, recepció, lépcsőház, számítógépterem, ahol a pénztárosok dolgoznak, a titkárok szobái, mosdók, az ólomkamra, amelyet ő volt kénytelen kinyitni nekik, a saját kulcsával.

– És akkor még kérnénk az ön szobáját is, Mr. Brue. Ha megengedi, uram – mondta az aranyvigyorú.

Brue a földszinten lézengett, miközben megszentségtelenítették a birodalmát. Ámde, bárhogy kereste is az okozott károkat, sehol semmi nyomot nem talált. És amikor újra belépett az irodába, az is tökéletesen változatlannak tűnt.

Az overallosok üresen csengő udvariaskodás közepette elvonultak, és Brue megint magára maradt. Hirtelen rá is nehezedett a magány érzete, magába roskadva ült az asztalnál, s ahhoz sem érzett erőt, hogy kinyújtsa kezét a sárguló lipicai papírok felé, amelyeket Frau Ellenberger odakészített neki.

Ám hamarosan egy másik Brue kerekedett felül, talán a régi Brue, talán egy vadonatúj változat, ez mellékes. Ez a Brue magasan hordta a fejét. Kezét zsebre vágva járkált fel-alá a szobában, és szúrósan bámulta az eredeti, kézzel festett Brue-családfát, amely immár harmincöt éve dörgöli nap mint nap az orra alá a tökéletlenségét. Talán német barátaink ez alá is eldugtak egy poloskát? Talán a nagy alapító atya maga kémkedik minden mozdulatom után.

Nos, kémkedjék kedvére. Egy-két hét, és egy szép zöld kukából kémlelhet tovább. Sarkon fordult, és vadul körbenézett a szobában. Az én szobám, az én íróasztalom, az én rohadt fa szobainasom a Randall’s of Glasgow-tól, az én könyvespolcom, nem apámé, nem az ő apjáé és nem is annak az apjáé. A könyvek benne az én könyveim, még ha soha nem is nyitottam ki egyet sem. És ideje, hogy ezt végre tudomásul vegyék. Ideje, hogy én magam tudomásul vegyem. Az enyém, és azt kezdek vele, amit akarok. Elégetem, eladom vagy elajándékozom e világ nyomorultjainak.

Tehetnek egy szívességet. Bár most éppen én teszek szívességet, haha.

 

És, miután sikerült kiötölnie ezt a helyes kis illetlenséget, ízlelgette, forgatta egy darabig, aztán udvariasan, kifogástalan, művelt angolsággal hangosan elismételte Lux nak, Lux német barátainak s végül minden lehallgatónak, bárhol legyenek is. Talán már be is vannak kapcsolva? Mindegy, tehetnek egy szívességet akkor is.

Aztán nekilátott, hogy gondosan előkészítse a színpadot: Íszá itt fog ülni, Abdullah emitt, én pedig ott szorongok majd az asztalom mögött.

Hát Annabel?

 

Annabel nem lesz kénytelen a második sorral beérni, azt már nem. Az én házamban nem. Ebben a házban Annabel az én vendégem, és olyan bánásmódot kap, amilyet szerintem megérdemel, ha a fene fenét eszik is.

Tekintete a sötét sarokra esett, ahol a nagyapja fotelje állt félretolva, a ronda, túldíszített trónszék, a Brue-címerrel a tetején, a Brue-k alaposan megkopott tartánjával kárpitozva. Előrángatta a sarokból, és dobott bele néhány párnát, aztán hátralépett, hogy megcsodálhassa a művét. Ez az, így szeret ülni, szálegyenes háttal: jaj annak, aki közelít!

Majd, hogy feltegye fáradozásaira a koronát, a falfülkében elhelyezett hűtőhöz lépett, és kivett néhány palack szénsavmentes ásványvizet. Letette őket a dohányzóasztalra, hogy szobahőmérsékletűre melegedjenek, mire a lány megérkezik. Kedve lett volna meginni egy whiskyt, ha már itt tart, de ellenállt a kísértésnek. Már csak egy programpont volt hátra, mielőtt kezdetét veszi az esti tárgyalás, de ennek az egynek előre örült.

 

 

*

 

 

Ragaszkodott az Atlantichoz, anélkül, hogy okát adta volna, és Lux némi felderítés után jámborul beleegyezett. Hét órára beszélték meg a találkozót, pontosan ugyanúgy, ahogy Annabellel, mikor legelőször találkoztak. Az előcsarnokban ugyanazok a szagok fogadták. Ugyanaz a Herr Schwarz volt szolgálatban. Ugyanaz a bábeli nyelvzavar szivárgott be a bárból. Ugyanaz a zongorista játszotta a részvétlen világba szerelmes dalait, és Brue ugyanazt a helyet foglalta el ugyanazon hajós képek alatt, szemmel tartva ugyanazt a lengőajtót.

Éppen csak az idő volt más. Estére hajolt már a tavaszi nap, az emberek nagyobbnak, szabadabbnak látszottak ebben a ferde fényben. Vagy talán csak Brue látta így, mivel magát is szabadabbnak és magasabbnak érezte.

Korán érkezett, de Lux ot és két kísérőjét nem tudta megelőzni. Brue sarka és az ajtó között helyezkedtek el, három hétköznapi menedzserfigura egy asztalnál, talán azért, hogy elállják az útját, ha kereket akarna oldani Íszá útlevelével. A túloldalon, mindjárt a bár bejáratánál az a két nő ült, akik a Louisában Annabel segítségére siettek. Úgy néztek ki, mint akik bármely pillanatban készek hasonló beavatkozásra: mosolytalan, pedáns arccal folytatták kevéssé meggyőző beszélgetésüket a város térképe fölé hajolva.

Annabel a hátizsákja nélkül érkezett.

Brue legelőször ezt vette észre, amikor a lány belépett az ajtón. Nincs hátizsák, a járása lassabb, nem biciklin jött. Egy homokszínű Volvo tette le a bejáratnál, ami nem taxi volt, tehát nyilván az őrzői hozták ide.

Nyakában ugyanaz a kendő, amit Leylánál hidzsábnak használt. Brue-t kissé meghökkentette a szigorú, hivatalos öltözék, a fekete szoknya, hosszú ujjú blúzzal és kabátkával. Pontosan úgy nézett ki a lány, mint egy bíróságra öltözött ügyvéd. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen maga is a legsötétebb öltönyét választotta a dr. Abdullahhal folytatandó tárgyalásra.

– Vizet? – tüsténkedett készségesen. – Citrom nélkül, szobahőmérsékleten. Ugyanaz a keverék, mint a múltkor.

– Igen, kérném – felelte a lány, de mosoly nélkül.

Brue magának is vizet rendelt. Kézfogás közben alig mert a lány arcára pillantani: rettegett attól, mit fog látni. Annabel kimerültnek, elnyűttnek tűnt, és elszántan préselte össze az ajkát.

– Azt hiszem, a kísérői már itt vannak, ugye? – kérdezte Brue, továbbra is joviális hangon. – Küldhetnénk nekik egy italt, nem gondolja? Egy üveg pezsgőt.

Vállrándítás, ŕ la Georgie.

Szándékosan csinált magából hülyét a lány kedvéért. Eljátszotta a bogaras, fafejű angolt. Bohóckodott, ami sehogy nem volt a helyén, csakhogy semmi mást nem tudott kitalálni. A vén ripacsot játszotta, hogy felkészítse Annabelt a nagy fellépésre, és megmutassa neki, hogy szereti.

– Úgy látom, kegyed biztonságtechnikailag el van hanyagolva, Annabel. Ahhoz képest, amilyen értékesek vagyunk őrzőink számára. Magának csak két gardedám jutott ki, míg én hármat kaptam. Az enyéim odaát ülnek, nézze csak – és tüntetően mutatott feléjük. – Az a méreten aluli, öltönyös ifjonc a nagymester. Luxnak hívják. Ian Lux a berlini brit követségről, a nagykövetnél bármikor érdeklődhet utána. A másik kettő pedig… hm, kissé szerényebb elme. Szalmával van kitömve a fejük. Gondolom, kegyed is hozott lehallgató-készüléket.

– Hoztam.

 

Csak nem egy halvány kis mosolyt ért tetten? Hitte és remélte, hogy igen. – Jól van, akkor ma este jó közönséget kaptunk. Vagy talán úgy gondolja – szisszent fel megjátszott aggodalommal –, hogy a maga kutyusai csak magát hallják, az enyémek meg csak engem? Nem, nem, az igazán nem lehet, ugye? Nem értek én ezekhez a műszaki dolgokhoz, de az nem létezik, hogy ne legyenek egy hullámhosszon. Vagy lehetséges? – és hátratekingetett a válla fölött. – Nem is kellene ennyit foglalkozni velük – csóválta a fejét önkritikusan. – Végül is ma este mi vagyunk a sztárok. Ők csak a hallgatóság. Nem is tudnak mást, mint hallgatni – magyarázta, s jutalmul egy mosolyt kapott, olyan magával ragadót, annyira védtelent, hogy a boldogság új dimenziói nyíltak meg előtte.

– Maga pedig elhozta Íszá útlevelét – mondta a lány, még mindig mosolyogva. – Hallottam, mennyire kedvesen törődött vele.

– Kedves, no hát, nem tudom. Csak gondoltam, talán szeretné látni. Meg hogy én aztán nagyon szeretnék vetni rá egy pillantást. Manapság az ember sose tudhatja, kivel van dolga. Sajnos most még nem adhatom oda. Csak megmutathatom, és aztán vissza kell adnom az ifjú Mr. Luxnak, aki itt ül jobbra tőlünk, ő pedig visszajuttatja a maga embereinek, akik aztán aktiválják, bár nem tudom, ez-e a helyes kifejezés, amint az ügyfelünk elvégzi az elvégzendőket.

A lány felé nyújtotta az útlevelet, leplezetlen mozdulattal, egyszerűen csak odamutatta neki az asztal fölött, ami a megfigyelők mindkét csoportját arra késztette, hogy nyíltan szemmel tartsák őket, sutba dobva minden látszattevékenységet.

– Vagy talán volnának eltérések a maga csapatánál? – kérdezte könnyedén. – Nagyon fontos ezeknél a jóembereknél, hogy az ember összehasonlítsa a vallomásaikat, mert nem mondhatni, hogy szívügyük volna az igazsághoz való ragaszkodás. Elmondom, hogyan mondták nekem. Maga elhozza az ügyfelét a bankba, ő rendelkezik a pénz dolgában, aztán pedig elmennek egy bizonyos intézménybe (úgy hallottam, azonnal), amelynek pontosabb címét én nem tudhatom, ott az ügyfele három példányban kitölt bizonyos űrlapokat, és megkapja a német útlevelét. Ezt itt, amit most a kezemben tartok, és amely abban a pillanatban érvénybe lép. Egyezik ez a maga változatával? Vagy lehet, hogy van itt egy kis problémánk?

– Egyezik – felelte Annabel.

Átvette az útlevelet, és alaposan megvizsgálta. Először a fényképet vette szemügyre, aztán a néhány ártatlan kinézetű ki-és beutazási pecsétet. Egyik sem túl új. Aztán a lejárati dátumot: három év hét hónap múlva.

– El kell kísérnem, amikor érte megy – jelentette ki, Brue elragadtatására a régi, határozott hangján.

– Természetesen. Nem is tehet másként, lévén az ügyvédje.

– Íszá beteg. Pihenésre lesz szüksége.

– Pontosan. És a ma este után pihenhet is, amennyit csak tetszik. Volna itt még egy dokument, személyesen magának – visszavette az útlevelet, és egy lezáratlan borítékot tett a lány kezébe. – Nem szükséges most megnéznie. Nem valami kompromittáló ékszer van benne, sajnos. Csak egy darab papír, amely biztosítja a kegyed bántatlanságát. Nem lesz sem büntetőeljárás, sem semmi más kellemetlen utóhatás, föltéve természetesen, hogy maga sem esik vissza bűneibe… hozzá kell tegyem, hogy reményeim szerint maga bizony visszaeső lesz. És hálás köszönet, amiért, hogy úgy mondjam, benne volt a dologban. Ami ebben a szakmában gyakorlatilag felér egy lánykéréssel.

– Nem törődöm azzal, hogy velem mit csinálnak.

– Pedig kellene – felelte Brue, csakhogy most már oroszul, ami, nagy elégtételére heves zavarodást váltott ki a terem két végében elhelyezkedő

megfigyelőcsapatokban. Ért itt valaki oroszul? Tanácstalan arcukból ítélve nem.

 

 

*

 

 

– Most, hogy van egy-két percünk négyszemközt… legalábbis remélem, hogy van – mondta Párizsban tanult klasszikus oroszságával –, szeretnék néhány szigorúan titkos és személyes ügyet megbeszélni. Szabad?

Elragadtatva látta, hogy a lány szeme fölragyog.

 

– Hogyne, Mr. Brue.

– Amit a bankomról mondott, tudja. A szaros bankomról. Ami nélkül Íszá nem volna itt. Nos hát, Íszá itt van, és maradhat is, ha igaz. Még mindig azt kívánja, bár ne jött volna ide?

– Nem.

– Meg vagyok könnyebbülve. Szeretném továbbá, ha tudná, hogy van egy lányom, akit nagyon szeretek. Georginának hívják, én csak Georgie-nak nevezem. Korábbi házasságomból született, amelyet túl korán kötöttem, amikor még nem fogtam fel, mit jelent a házasság. Vagy a szeretet, ami azt illeti. Alkalmatlan voltam a házasságra és az apaságra is. Ez most már nem így van. Georgie-nak gyereke születik, és én megtanulom, hogyan legyek nagyapa.

– Ez csodálatos.

– Köszönöm. Úgy szerettem volna elmondani valakinek. Nagyon örülök, hogy elmondhattam végre. Georgie depresszív alkat. Általában nem szeretem ezt a tolvajnyelvet, de az ő esetében helyes a diagnózis. Szüksége van rá, hogy beállítsák, ha jól mondom a szakkifejezést. Kaliforniában él. Egy íróval. Anorex iás is volt egy időben, úgy nézett ki, mint egy haldokló kismadár. És semmit sem lehetett tenni érte. Szörnyű idők voltak azok. A válás sem használt éppen. Volt elég esze ahhoz, hogy Kaliforniába meneküljön. Ma is ott él.

– Igen, ezt már mondta.

– Bocsánat. A lényeg az, hogy úgy néz ki, most már rendeződtek a dolgai. Nemrég beszéltem vele. Néha úgy érzem, minél nagyobb a távolság köztünk, annál jobban hallani a telefonban, hogy boldog-e. Volt már egyszer kisbabája, de meghalt. Ez nem fog. Ebben biztos vagyok. Tudom, hogy ez a baba élni fog. Bocsásson meg, elkalandoztam. Arra gondoltam, hogy ha ennek az ügynek vége van, szabadságot adok magamnak, és ellátogatok hozzá. Talán maradok is egy darabig. A bank, őszintén szólva, a végét járja. Nem is sajnálom. Mindennek megvan a maga természetes élettartama. Azt is gondoltam, ha ott leszek, és berendezkedtem egy kicsit, és magának is rendeződnek a dolgai, akkor átjöhetne hozzánk egypár napra… természetesen az én költségemre… hozhatna magával barátot is, ha tetszik… hogy megismerkedjen Georgie-val és a babával. Meg a férjével, aki valószínűleg förtelmes alak.

– Nagyon szeretnék.

– Nem kell rögtön felelnie. Ez nem holmi „közeledési kísérlet”. Csak gondolkodjon el rajta. Ennyit akartam mondani. Na, most már váltsunk vissza németre, mert a tisztelt hallgatóság kitér a hitéből.

– Szívesen elmegyek – mondta Annabel, még mindig oroszul. – Nagyon szeretnék elmenni, ezen nem kell gondolkodnom. Tudom.

– Nagyszerű – mondta Brue németül, és az órájára nézett, mint aki arra kíváncsi, sokáig volt-e távol a munkaasztalától. – Van még egy újdonságom, dr. Abdullah listája Csecsenföldről. Vannak általánosabb javaslatai is, amelyek a muszlim közösség egészét érintik, de ez itt egy rövid lista speciálisan a Csecsenföldön tevékenykedő szervezetekről. Úgy gondolta, talán az ügyfelünk szeretné előre átnézni. Hogy estig is értelmesen teljen az ideje. Szabad megjegyeznem, mennyire örülök, hogy tíz órakor találkozhatom magukkal?

– Szabad hát – felelte Annabel. – Szabad. – Energikus biccentéssel sarkon fordult, és katonásan a lengőajtóhoz menetelt, ahol már várta két kísérője.

– Semmi összeesküvés nem volt, Ian – vetette oda Brue könnyedén, miközben visszaadta Lux nak az útlevelet. – Csak fitogtattuk egy kicsit a szabad akaratunkat.

 

 

*

 

 

Fél kilenc volt, amikor Annabelt kitették őrzői a kikötőnél. Egyedül kapaszkodott fel a hosszú lépcsősoron a lakáshoz. Ez az utolsó alkalom, gondolta, az utolsó nap, hogy Íszá a foglya, ő pedig Íszáé, az utolsó, hogy orosz zenét hallgatnak, s nézik a boltíves ablakon át a kikötő fényeit, az utolsó, hogy övé ez az örökké éhes, szeszélyes gyerek, ez az érinthetetlen szerető, a fájdalom és reménykedés nagymestere. Egy órán belül át kell adnia Brue-nak és dr. Abdullahnak. Egy órán belül Erna Frey és Bachmann megkapja, amit akart. Íszá segítségével több ártatlan életet menthetnek meg, mint a Menedék száz év alatt. Csak azt nem tudom, hogyan számolják az el nem követett gyilkosságokat.

– Ez dr. Abdullah listája? – kérdezte fölényesen Íszá, és a plafonról lógó lámpa fényében végigfutotta az ajánlatokat.

– Nem az egész. Csecsenföldet helyezte a legelső helyre. Ahogy kérte.

– Nagyon bölcs ember. Ez a segélyszervezet, amit itt említ, igen jól ismert egész Csecsenföldön. Sokat hallottam róla. Orvosságot és kötszert szállítanak bátor harcosainknak a hegyekbe. Meg fájdalomcsillapítót. Ezt a szervezetet támogatnunk kell.

– Jól van.

– De legelsősorban a grozniji gyerekekre kell gondolnunk – fűzte hozzá, ahogy tovább olvasott. – Meg az özvegyekre. A fiatal lányok, akiket ártatlanul megbecstelenítettek, ne kapjanak büntetést, hanem rendezzenek be számukra külön otthonokat. Isten segítségével így lesz. Akkor is fogadják be őket, ha kétséges az ártatlanságuk. Ez a kívánságom.

– Jól van.

– Senkit ne büntessenek meg, még a saját családjuk sem. Képzett gondozókat kell alkalmaznunk ezekben az otthonokban. – Tovább lapozott. – A mártírok gyermekeiről kell először gondoskodnunk, ez Allah akarata. Persze csak akkor, ha az apjuk nem gyilkolt ártatlanokat. De ha ártatlanokat gyilkolt az apjuk, amit Allah megtiltott, akkor is gondoskodni kell róluk. Egyetért ezzel, Annabel?

– Csodálatosan hangzik. Kicsit zavarosan is, de csodálatosan – mosolygott a lány.

– Ezt a segélyszervezetet is csodálom. Nem hallottam még róla, de csodálom a munkájukat. Az oktatást nagyon is elhanyagoltuk a hosszú függetlenségi küzdelmek között.

– Miért nem jelöli meg azokat, amik tetszenek? Nincs ceruzája?

– Mindegyik tetszik. Maga is tetszik, Annabel. Összehajtogatta a papírt, és a zsebébe tette.

Ne mondj semmit, könyörgött Annabel némán a szoba másik végéből. Ne kényszeríts, hogy ígéreteket tegyek. Ne színezgess lehetetlen álmokat. Nem vagyok elég erős ehhez. Állj!

– Ha majd megtért az igaz hitre, anyám és népem hitére, én pedig neves orvos leszek, és olyan kocsim lesz, mint Mr. Brue-nak, akkor a maga boldogságára fogom áldozni minden szabad percemet. Ígérem, Annabel. És ha nem lesz túlságosan állapotos, akkor nővér lehet a kórházamban. Megfigyeltem, hogy mennyire együtt érző tud lenni, amikor éppen nem szigorú. Csakhogy el kell végeznie valami képzést. A jogi diploma nem elég ahhoz, hogy ápolónő lehessen.

– Az igaz.

– Figyel rám, Annabel? Kérem, figyeljen.

– Csak az órára néztem, semmi. Mr. Brue azt akarja, hogy jóval dr. Abdullah előtt érkezzünk. Először be kell jelentenie az igényét, akkor is, ha nem magának akarja a pénzt.

– Tisztában vagyok ezzel, Annabel. Tisztában vagyok a technikai részletekkel. Idejében itt lesz értünk Mr. Brue limuzinja. Melik és Leyla is jelen lesz?

– Nem, Törökországban vannak.

– Ez szomorú. Reményt meríthetnének abból, ha látnák, mit teszek. A gyermekeinknek széles körű oktatást kell majd kapniuk. Nem nevelhetjük őket Csecsenföldön, az sajnos nem biztonságos. Először Koránt kell tanulniuk, aztán irodalmat és zenét. Az Öt Kiválóság mesterei lesznek. De ha nem sikerül nekik, akkor sem kapnak büntetést. Szeretni fogjuk őket, és sokat imádkozunk együtt velük. Én magam nem tudom pontosan, milyen intézkedések kellenek az áttéréshez. Egy bölcs imámra lesz szükségünk. Majd ha megnézhetem magamnak ezt a dr. Abdullahot, akinek az írásait nagyra tartom, eldöntöm, hogy alkalmas-e a feladatra. Sosem sértettem meg magát, Annabel.

– Tudom.

– És maga sem próbált elcsábítani. Voltak pillanatok pedig, amikor ettől tartottam. De fegyelmezte magát.

– Azt hiszem, ideje volna készülődni, nem?

– Hallgassunk Rahmanyinovot.

Az ablakhoz lépett, és bekapcsolta a CD-lejátszót azon a hangerőn, amit akkor szeretett, amikor egyedül volt. Hatalmas akkordok mennydörögtek, belerezgett az egész tartószerkezet. Annabel figyelte Íszá sziluettjét az ablakon, ahogy módszeresen öltözködött. Karsten bőrzekéje már nem nyűgözte le, megint a régi, fekete kabátot viselte. Fejére tette a kicsi sapkát, vállára vetette a nyeregtáskát.

– Jól van, Annabel. Kövessen, kérem. Én védelmezem, a népem hagyománya szerint.

Az ajtónál azonban megtorpant, és sosem látott, zabolátlan nyíltsággal nézett a lány szemébe. Annabel már azt hitte, mindjárt visszazárja az ajtót, hogy örökké itt maradjon vele, ebben a világban, ahol csak ketten léteznek.

És talán félig-meddig remélte is, hogy így lesz, ám Íszá elindult lefelé a lépcsőn. Késő volt már. Odalent várt a hosszú, fekete limuzin. A sofőr kitárta a hátsó ajtót.

Viruló, szőke ifjonc volt. Annabel beszállt, a sofőr meg arra várt, hogy Íszá is utána száll, de az csak a fejét rázta. A sofőr erre kinyitotta neki az anyósülés ajtaját.

 

 

*

 

 

Brue vezette a sort irodájának szentélyébe, mögötte Íszá ment, hátul pedig Annabel, szigorú, fekete kosztümjében, fejkendővel. Brue rögtön látta, hogy Íszá éles változáson ment át. Nem a jámbor muszlim menekült állt most előtte, hanem a Vörös Hadsereg ezredesének milliomos fia. Az előcsarnokba lépve utálkozóan nézett körül, mintha az előkelő berendezés nem érne fel az általa megszokott színvonalhoz. Felszólítás nélkül letelepedett abba a fotelbe, amit Brue Annabelnek szánt, és keresztbe csapott lábbal, karba font kézzel várta, hogy szóljanak hozzá. Annabel számára így a hátsó sor maradt.

– Nem akar kicsit közelebb jönni, Richter kisasszony? – kérdezte Brue oroszul.

– Köszönöm, Mr. Brue, jól ülök itt – felelte a lány rég nem látott mosollyal.

– Akkor talán kezdjük – nyelte le Brue a csalódását.

És neki is látott, bár az a fura érzés nyomasztotta, hogy nem két emberhez beszél, hanem egy teremre való hallgatósághoz. Üdvözölte Íszát a Brue Frčres nevében, mint a cég régi ügyfelének fiát, arról azonban tapintatosan lemondott, hogy részvétét fejezze ki.

Íszá összevonta a szemöldökét, de aztán kegyesen bólintott. Brue megköszörülte a torkát. Jelen körülmények közt igyekezni fog, hogy a lehető legkevesebb formasággal intézzék el az ügyet. Íszá ügyvédjétől úgy tudja – kis bólintás Annabel felé –, hogy Íszá csak azzal a kikötéssel jelenti be igényét az örökségre, hogy azt haladéktalanul muszlim segélyszervezetek között osztják szét.

– Úgy értesültem továbbá, hogy e célból ki akarja kérni az ismert vallási tekintély, dr. Abdullah irányítását. Közvetítettem a kérését dr. Abdullahnak, és ő beleegyezett, hogy nemsokára csatlakozzék hozzánk.

– Allah irányítását kérem – javította ki Íszá mogorván, de nem Brue-hoz beszélt, hanem a kis arany-Koránnal díszített karkötőhöz, amelyet a markában szorongatott. – Isten akaratát teljesítem, uram.

Brue zavartalanul folytatta: normális körülmények között megkívánná, hogy az igényt bejelentő személy igazolja magát. Mindazonáltal, Richter kisasszony rábeszélésének köszönhetően (ezt külön nyomatékkal mondta) úgy döntött, kivételesen eltekint ettől a formaságtól, úgyhogy azonnal meg is indíthatják az eljárást (ezt megint Annabel felé), amennyiben az ügyfele még mindig be akarja jelenteni az igényét.

– Igenis, uram! – kiáltotta Íszá, még mielőtt a lány szólhatott volna. – Igényelem, minden muszlim nevében! Igényelem Csecsenföld nevében!

– Nos, ha így áll a dolog, akkor kérem, kövessenek – mondta Brue, és kivett a papírok közül egy apró, bonyolult kulcsocskát.

 

 

*

 

 

Csikorogva nyílt az ólomkamra ajtaja. A műszakiak távozása után Brue csak az egyik riasztórendszert kapcsolta be. Hosszan sorakoztak a fal mentén a sötétzöld páncélrekeszek, mindegyiken két kulcslyuk. Edward Amadeus, aki imádta a vicces elnevezéseket, galambdúcnak titulálta ezt a helyiséget. Brue tudta, hogy némelyik rekeszt már ötven éve nem nyitották ki. Talán nem is fogják soha többé. Annabel felé fordult, s látta, hogy a lány arca izgatott aggodalomtól ég. Annabel merően a szemébe nézve adta át neki Anatolijborítékját, amelyen vastag betűkkel állt a rekesz száma. Brue fejből tudta. A számot, igen, de nem a rekesz tartalmát. Ez a rekesz még viharvertebb volt, mint a többi. Orosz lőszeresládára emlékeztette. A címke megsárgult kartondarab volt, melyet apró vaskarmok tartottak a négy sarkán. S rajta Edward Amadeus pedáns keze vonása: LIP/, aztán a szám, majd a megjegyzés: Bármely akció kizárólag EAB-val történt személyes egyeztetés alapján.

– A kulcsa, uram? – kérdezte Íszát.

Íszá visszatette a karkötőt a csuklójára, kigombolta a nagykabátot, és az inge alá kotort a bőrszütyőért. Kinyitotta, előhalászta a kulcsot, és Brue felé nyújtotta.

– Ezt személyesen magának kell csinálnia, Íszá – mosolygott atyaian Brue. – Látja, nekem is van egy – és odamutatta a bank kulcsát.

– Íszának kell először? – kérdezte Annabel gyermeki izgalommal, mintha társasjátékot figyelne.

– Azt hiszem, ez a szokás, nem gondolja, Richter kisasszony?

Íszá előrelépett, és a bal kulcslyukba dugta a kulcsot, de nem tudta elfordítani. Bosszúsan rántotta ki, és most a jobb oldali lyukkal próbálkozott. Itt sikerrel járt. Hátrahúzódott, Brue lépett a helyére, és a bank kulcsával kinyitotta a bal zárat. Aztán hátralépett ő is.

Brue Annabel mellől figyelte, ahogy Grigorij Boriszovics Karpov ezredes fia undorral birtokba veszi néhai apja ebül szerzett millióit, melyeket a néhai Edward

Amadeus OBE szaporított számára, a brit hírszerzés utasítása szerint. A rekesz tartalma első pillantásra nem tűnt valami sokat ígérőnek: egyetlen, jókora, zsíros boríték, lezáratlanul, címzés nélkül.

Íszá csont és bőr keze reszketett. Arca a mennyezeti lámpák éles fényében megint a fegyencsorsról árulkodott mély barázdáival, árnyékaival, és a mélységes irtózat kifejezése ült ki rá. Két ujjal, nagy körülményesen előhalászott a borítékból egy vízjeles papirost, amely egy felnagyított bankjegyre emlékeztetett. A borítékot a hóna alá csapta – jól jöhet még máskor –, aztán széthajtogatta a lapot, és hátat fordítva Brue-nak meg Annabelnek, alaposan szemügyre vette, de inkább csak mint látványt, és nem mint dokumentumot, hiszen németül volt írva, nem oroszul.

– Richter kisasszony alkalmasint szívesen lefordítja magának odafent – szólalt meg halkan Brue, mivel Íszá perceken át nem mozdult.

– Richter? – kérdezte amaz, mintha sosem hallotta volna még a nevet.

– Annabel. Richter kisasszony. Az ügyvédje. Az a hölgy, akinek köszönhetően maga eljutott idáig. És azt hiszem, ezenkívül is köszönhet még neki egyet s mást.

Íszá visszazökkent a jelenbe, átadta Annabelnek az írást, aztán a borítékot is.

– Hát ez pénz, Annbel? – kérdezte.

– Az lesz belőle – felelte a lány.

 

 

*

 

 

Visszatértek az irodába. Brue, szokásától eltérően, a felületesség látszatát is megkockáztatva sürgette az ügyintézést, attól tartva, hogy Íszá még visszavonulót fúj most, hogy szinte fizikai valóságában fekszik előtte az apja Júdás-pénze. Annabel talán ugyanezért aggódott, mindenesetre hasonlóan viselkedett. Sietősen magyarázta el ügyfelének a bemutatóra szóló kötvény használatának általános és speciális feltételeit. Vannak-e kérdései? Íszá bizonytalanul megvonta a vállát. Nincsenek. Akkor írja alá az átvételi elismervényt. Brue az okmányt Annabelnek nyújtotta át, s megkérte, hogy magyarázza el Íszának, mire való az aláírás. A lány csöndesen, türelmesen fejtette ki ügyfelének az elismervény fogalmát.

Azt jelenti, hogy a pénz az övé, egészen addig, amíg tovább nem adja az elhatározott célra. Az aláírás után az is teljességgel jogában áll, hogy meggondolja magát, és megtartsa a pénzt, vagy másnak adja oda. Brue úgy érezte, hogy ezzel a magyarázattal Annabel az ügyfele iránti kötelezettségét fölébe helyezi annak a lojalitásnak, mellyel az irányítóinak tartozik, s hogy elvi meggyőződéséért tiszteletre méltó bátorsággal kockára teszi mindazt, amiért idáig eljött.

 

Íszának azonban esze ágában sem volt meggondolni magát. Bal kezét az ujjai köré tekert láncocskával görcsösen a homlokához szorítva, jobbjába kapta a tollat, és heves, mérges vonásokkal odakaparta aláírását a papírra. Annabel a tollért nyúlva egy pillanatra megfeledkezett a muszlim jó modorról, s véletlenül súrolta kezével a fiú kezét. Az visszahőkölt, de Annabel már vissza is vette a tollat.

A liechtensteini menedzser jelentése leszögezte, hogy a bemutatóra szóló kötvény értelmében az elismervény aláírása után Íszá az alapítvány egyedüli tulajdonosa. A tulajdon teljes értéke, amint azt Brue már elmondta dr. Abdullahnak, tizenkét és fél millió amerikai dollárra rúg, vagy ahogy Abdullah a weybridge-i barátjának újságolta, tizenkét és fél tonna amerikai rizsre.

– Íszá – szólongatta Annabel a transzba merült fiút.

Íszá mereven bámulta az okmányt, tenyerét beesett arcára simítva, miközben ajka hangtalan imát mormolt. Brue sok embert látott már, akikre hirtelen nagyobb vagyon szakadt rá, s pontosan ismerte az ilyenkor fellépő apró tüneteket: a mohóság, diadal vagy megkönnyebbülés villanását a tekintetben, ám Íszá arcán éppoly hiába kereste ezeket a jeleket, mint Abdullah arcán korábban. Ha talán mégis felragyogott egy pillanatra Íszá arca, az csak Annabel arckifejezését tükrözte, és valóban csak egy másodperc töredékéig tartott.

– Nos akkor – szólalt meg derűsen –, amennyiben nincs több tisztázandó… amint azt Richter kisasszonynak javasoltam, és amit voltaképpen, ideiglenesen, az ön beleegyezésének reményében már elő is készítettünk, Íszá… az összeget átmenetileg a saját bankunkban kell egy számlán elhelyezni, ahonnan haladéktalanul továbbutalható lesz eletronikus úton mindazoknak a szervezeteknek, amelyeket ön dr. Abdullah segítségével, erkölcsi és vallási megfontolásainak fényében kiválaszt. Erre… hadd lássam csak – szemlélte meg színpadiasan a csuklóján ékeskedő drága órát – hét perc múlva sor is kerülhet. Talán még hamarabb, ha nem tévedek.

És nem tévedett. A bank épülete elé autó kanyarodott be. Fojtott hangok duruzsoltak arabul. A sofőr és utasa búcsút vett egymástól. Brue fülét egy Insallah ütötte meg, s fölismerte dr. Abdullah hangját. Szalaam, jött rá az istenhozzád. A kocsi elhúzott. Magányos léptek kopogtak oda a bejárathoz.

– Bocsásson meg egy percre, Richter kisasszony – mondta, és lesietett a lépcsőn. Kezdődhet a következő felvonás.

 

 

*

 

 

Arni Mohr nagyon büszke volt a vadonatúj lehallgatókocsijára, és csak azzal a feltétellel adta oda, hogy azon a zónán kívül állítsák le, amelyet a rendőrséggel együtt biztosításra kijelölt. A zónán belül Arni nyomozói és a rendőrségi mesterlövészek őrködtek, odakint pedig a kocsi várakozott, bent Bachmann és kétfős csapata, meg egy üresen álló, krémszínű taxi, reklámokkal teleragasztva. Ez volt a megegyezés, amelyet Keller és Burgdorf jóváhagyott. Axelrod hiába is próbált ellene szegülni, s Bachmann végül ellenérzései kifejezése mellett beletörődött.

– Nem eshetek a torkuknak minden nyavalyás pipifax miatt, Günther! – magyarázta Axelrod, s a hangjában nyugtalanító kétségbeesés csengett. – Ha fel kell áldoznom egy-két gyalogot az ő királynőjükért, hát legyen – tette még hozzá, arra a rengeteg sakkpartira emlékezve, amiket Bachmann-nal játszott le valaha Bejrútban, a német követség légópincéjében.

– De a királynő a mienk, ugyebár? – tudakolta aggodalmasan Bachmann.

– A mondott feltételekkel, igen. Ha elviszed MÉRFÖLDKÖVET a rejteklakásba, beszélsz vele, ahogy megegyeztünk, és jelét adja, hogy hajlandó lesz parírozni, akkor a mienk. Megkaptad a választ a kérdésedre?

Hát nem, nem igazán.

Inkább csak elgondolkodtat, miért is kell három „ha” egy igenhez.

És nem magyarázza meg nekem, mit keresett Martha a gyűlésünkön, és miért hozta magával Newtont, a bejrúti torokmetszőt.

Meg hogy ki volt az a pengearcú, széles vállú hamvasszőke.

És miért kellett úgy becsempészni a szobába, miután már mindenki helyet foglalt, a végén meg gyorsan kilopni, mint valami prostit egy szállodából.

És hogy Ax elrod, akinek éppúgy ellenére van az amerikai jelenlét, mint neki, miért nem akadályozta meg. Burgdorf meg miért örvendezett neki olyan szembetűnően.

A lehallgatókocsi, a bevett szokástól eltérően, nem volt sem bútorszállítónak, sem költöztetőkocsinak vagy kamionnak álcázva – megőrizte egykori külsejét, a nehézkes, szürke utcaseprő monstrumét, kefékkel, csövekkel, teljes felszereléssel együtt. Arni szeretett azzal hencegni, hogy a kocsi láthatatlan. Soha senkinek nem szúrt szemet a jelenléte, a legkevésbé éjnek évadján a belvárosban. Mozgás közben ugyanúgy működőképes volt, mint leparkolva. Nyugodtan cammoghatott sétatempóban fel-alá bármelyik utcán, senki nem kapta fel a fejét a láttán.

Bachmann egy parkolót választott ki őrhelyül az Alster partja és a főút között, alig fél kilométernyire Brue bankjától. Kis csapata a szélvédőn át egy gesztenyeligetre láthatott az utcalámpák narancsszín fényében, a hátsó, elrejtett kukucskálóréseken át pedig két kislány bronzszobrára, akik sárkányeregetésre készen dacoltak az örökkévalósággal.

Mohrral ellentétben Bachmann minimálisra korlátozta a bevetendő emberek számát, és igyekezett a lehető legegyszerűbb haditervet kovácsolni. A műholdas és videokamerás megfigyelésre Maximilian mellé besorozta elválaszthatatlan barátnőjét, Nikit, aki folyékonyan beszélt arabul és oroszul. Nem várt vészhelyzetek esetére megerősítésnek odarendelt a lezárt zóna határára egy felturbózott Audit két emberével. Amíg ott tartózkodik a megfigyelőkocsiban, ő bonyolítja az összes kapcsolatot Arni Mohrral és Axelroddal a berlini Központból. Szabályosan esdekelt Erna Freynak, hogy kísérje el, de Erna hajthatatlannak bizonyult.

– Túl sok rosszat kapott már tőlem az a szegény gyerek, jóval többet, mint hinné – szögezte le. Hosszan habozott, tűrve Bachmann merő tekintetét, végül hozzáfűzte: – Hazudtam neki. Pedig megígértük, hogy nem fogunk. Azt ígértük, nem mondjuk el a teljes igazságot, de amit mondunk, az mindig igaz lesz.

– És?

– Hazudtam neki.

– Hallottam már. Miről?

– Melikről és Leyláról.

– Az istenért, mit mondtál neki Melikről és Leyláról, ami nem igaz?

– Kímélj meg a keresztkérdéseidtől, Günther.

– Azt már nem.

– Elfelejtetted, hogy van egy Mély Torkom Arni Mohrnál?

– A béna teniszező. Nem felejtettem el. Mi köze van a béna teniszezőnek ahhoz, hogy Annabel mit hallott Melikről és Leyláról?

– Annabel nagyon aggódott értük. Az éjszaka kellős közepén bejött hozzám, és biztosítékot akart afelől, hogy nem eshet bántódásuk, amiért befogadták Íszát. Amiért rendesek voltak és emberségesek. Azt mondta, róluk álmodott. De azt hiszem, inkább csak ébren forgolódott, és aggódott miattuk.

– És mit mondtál?

– Azt, hogy pompásan mulatnak az esküvőn, kipihenten és boldogan fognak hazatérni, és Melik ronggyá ver mindenkit a ringben, Leyla meg új férjet talál, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mese volt az egész.

– Miért mese?

– Arni Mohr és a kölni dr. Keller azt javasolták, hogy vonják vissza a tartózkodási engedélyüket, mivel megsértették a feltételeket, amikor iszlamista bűnözőt bújtattak és militáns tendenciákat támogattak a török lakosság körében. Burgdorf pedig beleegyezett, mennyiben a Törökországban foganatosított letartóztatás nem veszélyezteti a MÉRFÖLDKŐ műveletet.

Erna Frey tüntetően lekapcsolta a számítógépét, elzárta papírjait a lemezszekrénybe, és indult a kikötőbeli rejteklakásba, hogy előkészítse a terepet MÉRDFÖLDKŐ késő esti érkezéséhez.

Bachmann dühtől fuldokolva hívta Ax elrodot, amint magára maradt. És pontosan azt a választ kapta, amitől rettegett.

– A kutyaúristenit már, Günther! Hát hány fronton verekedjek egyszerre? Most szaladjak Burdgorfhoz, és meséljem el neki, hogy kémkedtünk az Alkotmányvédelemnél?

 

 

*

 

 

Két teljes órája egyenletesen áramlottak a lehallgatókocsiba a jobbnál jobb információk.

MÉRFÖLDKŐ tegnap esti kiruccanása egyértelműen kivételnek volt tekinthető. Jól ismert viselkedésmintájában nem kaptak helyet a telefonfülkék. Az sem volt szokása, hogy sötétedés után magára hagyja otthon a háza népét. Ezúttal szokása szerint készséges jó barátjához, egyben szomszédjához, Fuadhoz fordult segítségért. Ez a derék palesztin, nyugalmazott építészmérnök a jelek szerint elképzelni sem tudott nagyobb megtiszteltetést, mint hogy a neves hittudóst fuvarozza, miközben mélyenszántó beszélgetéseket folytathat vele. Előző este valami előadásra ment egy közeli kulturális intézménybe, ma viszont szabad volt, úgyhogy MÉRFÖLDKŐ gorillái otthon maradhattak, s hivatásuk szerint vigyázhattak a házra.

Na de hol tölti MÉRFÖLDKŐ az éjszakát Hamburgban a banki találkozó után? Pontosabban mit képzel, hol fogja tölteni? Ha a barátai várnak rá… ha szobát foglalt valami szállodában… ha megígérte, hogy még az éjjel hazamegy, és a saját ágyában fog aludni – nos, ezekben az esetekben Bachmann kialkudott nyolc órája könnyen háromra-négyre csökkenhet.

Ám a Szerencse istenasszonya legalább ezen a ponton kegyes volt a szervezkedők

iránt. MÉRFÖLDKŐ elfogadta Fuad sógorának, az iráni Cyrusnak a meghívását, hogy éjszakázzon nála, ahol egyébként is gyakran szokott megszállni. Cyrus ráadásul Lübeckbe ment a családjával vendégségbe, holnapig nem is lesz várható, s ezért rábízta a ház kulcsát Fuadra.

És ami még szebb, MÉRFÖLDKŐ egyedül akar hazamenni a találkozó után. Fuad hiába esdekelt, hadd várhasson rá a bank előtt, ám MÉRFÖLDKŐ hajthatatlan volt.

– Nagyon kérlek, hogy azonnal siess ahhoz a drága jó sógorodhoz, akit Isten megáldjon, és ne aggodalmaskodj miattam – rendelte el telefonon még otthonról. – Ez parancs, kedves barátom. Túlságosan is nagy a szíved, Fuad. Ha nem vigyázol magadra jobban, Allah még időnek előtte fog elszólítani közülünk. Taxit hívok a bankhoz, légy nyugodt.

Ezért várakozott az üres taxi a lehallgatókocsi mellett.

 

Ezért volt a műszerfalra kiakasztott taxisigazolványon Bachmann fényképe.

 

Ezért lógott odabent a kocsiban Bachmann egyszerű zekéje és sapkája. Ha minden a terv szerint megy, ebben az öltözékben fogja leszállítani az eltérített MÉRFÖLDKÖVET a kikötőbeli rejteklakásba, hogy ráterelhessék az igaz ösvényre.

– Három kívánságomnak kell teljesülnie ma reggelig – jelentette be Erna Frey osztentatív távozása előtt. – Először is, spájzoljuk be MÉRFÖLDKÖVET. Másodszor, eresszék szabadon FELIX-et és azt a szegény kislányt. Harmadszor pedig te ülj ott szépen a berlini vonaton, felőlem akár a harmadosztályon. Csak az számít, hogy ne retúr legyen.

– Magadnak nem kívánsz?

– De. A nyugdíjamat és az óceánjáró jachtomat.

 

 

*

 

MÉRFÖLDKÖVET 22.00 órára várták a Brue Frčres-nél.

 

Mohr megfigyelőinek jelentése szerint Fuad 20.30-kor behajtott MÉRFÖLDKŐ kapuja elé élete büszkeségével, a vadonatúj BMW 335i kupéval. Sajnos csak túl későn tudták meg, hogy ezt a kocsit fogják használni, így nem volt érkezésük bepoloskázni.

MÉRFÖLDKŐ jókedvűen lépett ki a házból. Az út túloldalán elhelyezett direkcionális mikrofonok szépen közvetítették, hogyan búcsúzik a családjától: legyenek éberek, és dicsérjék az Istent. A megfigyelők szerint volt „valami mellékzönge” a hangjában, az egyik úgy gondolta, „rosszat sejt”, a másik szerint úgy beszélt, „mint aki hosszú útra indul, és nem tudja, mikor tér vissza”.

 

21.14-kor a helikopteres megfigyelők jelentették, hogy a BMW biztonságban megérkezett egy északnyugati külvárosba, és leparkolt, vélhetően azért, hogy imádkozzanak, valamint elüssék az időt a bankban megbeszélt időpontig. MÉRFÖLDKŐ az arab szokásokkal ellentétben mindig is kényszeresen pontos volt.

21.16-kor, tehát két perccel később Bachmann emberei jelezték, hogy a limuzin, amelyet FELIX kívánt és Arni Mohr boldogan rendelkezésre bocsátott, fölvette FELIX-et és Annabelt, hogy a bankhoz szállítsa őket.

Mohr pedig nyugtázta megérkezésüket a zóna belsejébe. Ez teljes mértékig fölösleges volt, mivel Bachmann is láthatta Maximilian képernyőjén, de Arni Mohrnak mindig is gyöngéje volt a kettős játék.

21.29-kor Bahcmann nem csekélyebb forrásból értesült, mint magától Axelrodtól Berlinből, hogy Ian Lux valamilyen úton-módon becsempészte magát a lezárt zónába, és most ott parkol a Peugeot-jával egy zsákutcában, ahonnan pompás rálátás esik a bankra, a kocsi anyósülésén egy azonosítatlan személlyel.

Bachmann már minden idegszálával a műveletre koncentrált, hát nem veszítette el a fejét, bármennyire fölforrt is az epéje. Ehelyett hűvös, józan, csöndes hangon kérdezte meg Axelrodot, ugyan kinek a szavára bocsátották be Lux ot a belső körökbe.

– Ugyanolyan joga van jelen lenni, mint neked – mondta Axelrod nyomatékosan.

 

– Sőt, úgy látszik, több joga.

– Te a kislány miatt aggódsz, ő meg a bankárja miatt.

Csakhogy ez nem volt épp kielégítő magyarázat. Jól van, Brue-t Lux irányítja. De ettől már személyesen ott kell lennie, fognia a kezét, súgni, ha eltéveszti a szöveget? Bachmann úgy képzelte, annyi volna a dolga, hogy a találkozó után fogja az emberét, letörölgesse arca verítékét, meghallgassa a jelentését, és a vállára veregessen, hogy milyen nagyszerűen szerepelt. Ehhez pedig semmi szükség arra, hogy ott várakozzék százméternyire a célponttól, mint valami kispapa a szülőszobánál. És az ég szerelmére, ki lehet az utasa? És hogy került az az alak – vagy nőszemély? – az egész ügybe?

Ám Axelrod bontotta a vonalat, Maximilian pedig jelzett a kezével. Fuad, a nyugalmazott mérnök leszállította MÉRFÖLDKÖVET a Brue Frčres Bankhoz.

 

 

15

 

 

Odafönt, Brue szentélyében, kifizetődőnek tűnt a gondos előkészítés. „Nagyra becsült tolmácsunknak” – makacsul így emlegette Annabelt – a nagyapai trónt jelölte ki, s ezzel sikerült őt központi helyzetbe hoznia. A lány pontosan úgy ült, ahogy elképzelte, egyenes háttal a párnák tetején, balján Íszá, jobbján dr. Abdullah, Brue pedig velük szemben helyezkedett el az íróasztal mögött. Íszá, amint megpillantotta Abdullahot, a rá jellemző hirtelen változáson ment át: félénk lett, zavarodott, bizonytalan, mivel megértette, hogy nincs közös nyelvük választott lelki vezetőjével. Dr. Abdullah arabul üdvözölte, majd gyors egymásutánban franciául, angolul és németül is elismételte szavait. Még egy-két csecsen szót is összekapart Íszá tiszteletére, aki erre földerülve igyekezett válaszolni, de hamar kifogyott a szókincséből, és röstelkedve sütötte le a szemét.

Brue dr. Abdullahot is nagyon másnak látta, mint előző nap. Ideges lévén, bele sem gondolt, hogy Abdullahnak még nála is nagyobb oka lehet az idegességre. A kis doktor tárt karokkal közeledett Íszá felé, de lerítt róla a bizonytalanság, hogy megfelelő lesz-e, ha testvéries arab módra a keblére öleli. Bevezető szavai, miután végre a német nyelv mellett döntött és Annabelre bízta a tolmácsolást, tisztelettudásról árulkodtak, de sokkal inkább puhatolózó kíváncsiságról.

– Kiváló barátunk, Mr. Brue jogosan titkolja el az ön igazi nevét, uram. Ez jól van így. Ön Mr. X., és nem tudhatom azt sem, honnan jött. De nekünk semmi szükség titkolóznunk egymás előtt. Megvannak a forrásaim, és önnek is nyilvánvalóan vannak forrásai, különben nem küldte volna hozzám az angol bankárját, hogy ellenőrizzen. Nos, Íszá testvérem, amit hallottál rólam, mind igaz. Mindenekelőtt és mindenekfölött a béke embere vagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hátat fordítok a mi nagy küzdelmünknek. Nem vagyok az erőszak barátja, de tisztelem azokat, akik a harctérről térnek vissza közénk. Akik puskaport szagoltak, mint én is valaha. Akik kínzásokat szenvedtek el a Prófétáért és Istenért. Akiket megverhettek és bebörtönözhettek, mint engem is, de meg nem törhettek soha. Nem az ő bűnük az erőszak. Ők áldozatok.

Válaszra várva nézett Íszá szemébe, együtt érző, egyben kíváncsi arccal. Íszá azonban csak bólintott egyet, miután végighallgatta Annabel fordítását.

– Tehát, uram, hinnem kell önnek – folytatta Abdullah. – Ez a kötelességem Isten előtt. Ha Isten ilyen vagyonnal akar megajándékozni bennünket, ki vagyok én,

Allah alázatos szolgája, hogy visszautasítsam?

És ekkor, pontosan úgy, mint Brue-val tegnap, hirtelen megkeményedett a hangja.

– Ezért, testvérem, légy oly jó, és áruld el nekem, hogyan lehet az, Allah milyen rendkívüli, különleges kegyelmének köszönhető, hogy szabadon vagy ebben az országban? Hogyan lehet az, hogy itt ülhetünk, szót válthatok veled, akár meg is érinthetlek, amikor az interneten és egyéb módokon kapott értesüléseim szerint a fél világ rendőrsége rád vadászik?

Íszá Annabelhez fordult tolmácsolásért, aztán vissza Abdullahhoz, miközben a lány elmondta neki a választ, amelyet Brue gyanúja szerint az irányítói írtak elő szóról szóra.

– Ügyfelem helyzete Németországban rendkívül kényes – magyarázta németül, aztán félhangon oroszul is összefoglalta Íszának. – A német törvények értelmében nem adhatják ki olyan országnak, ahol kínzás vagy halálbüntetés fenyegeti. Sajnos a német hatóságok, egyéb nyugati demokráciákhoz hasonlóan, ezt a törvényt igen gyakran semmibe veszik. Mindazonáltal menedékjogért fogunk folyamodni.

– Fognak? Hát mióta tartózkodik az ön tisztelt ügyfele az országban?

– Beteg volt, még most is lábadozó.

– És mi a helyzete?

– Pillanatnyilag üldözött, hontalan, állandó veszélyben forog.

– De Isten irgalmából itt lehet közöttünk – jegyezte meg dr. Abdullah kétkedően.

– Pillanatnyilag – folytatta elszántan Annabel –, egészen addig, amíg garanciát nem kapunk a német hatóságoktól, hogy semmiképpen nem adják ki Török-vagy Oroszországnak, az ügyfelem nem hajlandó kiszolgáltatni magát nekik.

– Akkor hát kinek szolgáltatta ki magát, ha szabad kérdeznem? – erősködött dr. Abdullah, és a tekintete vadul cikázott Annabel, Íszá és Brue között. – Esetleg csaló? És maga? Maguk mind? – Brue-t is belevonva. – Én Allah szolgálatában vagyok itt. Nincs más választásom. De kinek a szolgálatában vannak itt önök? Szívből kérdezem önöket: jó szándékú emberek, vagy azért vannak itt, hogy tönkretegyenek engem? Hogy valami számomra érthetetlen módon tőrbe csaljanak? Bocsássák meg, ha sértő volna a kérdésem, de irtózatos időket élünk.

Brue Annabel segítségére sietett volna, de még nem sikerült összeszednie a gondolatait, mikor a lány megelőzte, és ezúttal fordítás nélkül válaszolt Abdullahnak.

– Dr. Abdullah – szólította meg, s a hangjából bosszúság vagy kétségbeesés csengett.

– Asszonyom?

– Ügyfelem nagy személyes kockázattal jött el ide ma este, hogy találkozhassék önnel és rendkívül nagy összeggel adakozzék az ön jótékonysági szervezeteinek. Egyetlen dolgot kér, hogy adhasson, s hogy ön elfogadja. Semmit nem kér cserébe…

– Allah meg is jutalmazza érte.

– …csak annyit, hogy valamelyik általa támogatott szervezet finanszírozza az orvosi tanulmányait. Uram, hajlandó lesz biztosítani őt efelől, vagy továbbra is kétségbe vonja a szándékai tisztaságát?

– Tanulmányairól gondoskodunk, Isten segítségével.

– Ahhoz mindazonáltal ragaszkodik, hogy ön teljes hallgatást fogadjon az ő személyét, németországi helyzetét, valamint a karitatív célokra szánt pénz eredetét illetően. Ezek a feltételei. Ha hajlandó tiszteletben tartani őket, hasonló elkötelezettségre számíthat az ő részéről.

Dr. Abdullah tekintete megint Íszá felé fordult, fölmérte a fiú zaklatott tekintetét, fájdalomról és zavarodottságról tanúskodó, viharvert vonásait, összekulcsolt két sovány kezét, elnyűtt nagykabátját, sapkáját, borostás arcát, és lassan megenyhült.

– Íszá, gyermekem.

– Igen, uram!

– Jól gondolom, hogy nem kaptál alapos tájékoztatást hitünk nagyszerű igazságairól?

– Úgy van, uram! – kiáltotta Íszá, megbicsakló hangon.

Abdullah kicsiny, fényes szeme most a karkötőre szegeződött, amelyet a fiú idegesen babrált.

– Aranyból van az az ékszer, amit a csuklódon viselsz?

– A legkiválóbb aranyból, uram – felelte, és aggodalmasan sandított Annabel felé.

– A könyvecske, ami rajta függ, az a szent Korán képmása?

Íszá rábólintott, mielőtt még Annabel végzett volna a fordítással.

– És a lapjára Allah neve… az Ő szent szavai vannak vésve?

Íszá nagy sokára válaszolt, kizárólag Annabel felé fordulva: – Igen, uram.

– Arról nem hallottál még, Íszá, hogy az efféle holmik viselése csak keresztény és zsidó szokások szánalmas utánzása? Mint az arany Dávid-csillag vagy a keresztény kereszt? És hogy nekünk tilos az ilyesmi?

Íszá arca elsötétült, feje lehorgadt. Szemét merően a markában szorongatott kiskarkötőre szögezte.

Annabel sietett a segítségére. – Az anyjáé volt – vetette közbe, bár az ügyfele hallgatott. – Ez a hagyomány az ő népében, a törzsében.

Abdullah ügyet sem vetett a közbeszólásra, némán mérlegelte magában Íszá vétkének súlyát.

– Tedd csak vissza a csuklódra, Íszá – mondta végül. – Húzd rá a ruhád ujját, hogy ne kelljen látnom. – Aztán végighallgatva Annabel fordítását, s látva, hogy utasításának eleget tesznek, folytatta a prédikációt.

– Vannak emberek ezen a világon, Íszá, akik kizárólag a dunjával törődnek. Vagyis a vagyonnal és a ranggal, amit ebben a kurta földi életben elérhetünk. És vannak olyanok, akik egyáltalán nem törődnek a dunjával, hanem csakis az ahírával, vagyis az örök élettel, amelyben a földi élet után lesz részünk, attól függően, milyenek az érdemeink és a vétkeink Isten színe előtt. A dunjában leélt életünk a vetés ideje, az ahíra pedig az aratásé. Mondd meg, Íszá, mit tagadsz meg, és kiért?

Annabel alig végzett a fordítással, Íszá talpra szökkent, és tele torokból kiáltotta: – Uram! Nagyon kérem! Megtagadom az apám bűneit Istenért!

 

 

*

 

 

Bachmann két öklét az asztalra támasztotta a monitorok sora alatt, és lélegzet-visszafojtva figyelt minden hangszínváltozást, minden gesztust, ami csak a színpadon esett. Ísza semmivel sem lepte meg, úgy érezte, pontosan ismeri, azóta, hogy Németországba tette a lábát. MÉRFÖLDKŐ is pontosan annak bizonyult, aminek tartotta, miután számtalan tévéadást és vezércikket nézett át, amelyekben mindenki Németország legfőbb muszlim tekintélyének szellemességét, mérsékelt beállítottságát és toleranciáját magasztalta. Eleven, éles eszű férfi, még mindig élete virágában, értelmes, karizmatikus, és csodaszépen egyensúlyoz a világtól való elfordulás követelménye és az önreklámozás iránti őszinte hajlama között.

Ám a primadonna szerepét egyértelműen Annabel foglalta el a szemében. Lélegzetelállító ügyességgel lavírozott Abdullah gyanakvó kérdései közepette. Bachmann nem volt egyedül a csodálatával. Maximilian mozdulatlanná dermedve üt, keze a tasztatúra fölött, Niki pedig arcára szorított ujjai közül nézte a képernyőt.

– Isten óvjon az ügyvédektől – suttogta végül Bachmann, mire megkönnyebbült nevetés tört ki. – Hát nem mondtam nektek, hogy őstehetség?

Magában pedig hozzáfűzte: Erna, most kellene látnod a te „szegény gyerekedet”.

 

 

*

 

 

Brue irodájában a hangulat ünnepélyes maradt, ám Brue most inkább álmosítónak érezte, semmint feszültnek. Abdullah, miután felfedte Íszá hiányos tájékozottságát, előadást tartott neki az általa képviselt muszlim karitatív szervezetek hosszú, változatos soráról, valamint a finanszírozásuk rendszeréről. Brue hátradőlt bankigazgatói bőrfoteljében, s igyekezett élénken érdeklődő arcot vágni, miközben Annabel kiváló fordítását csodálta.

A zakat, magyarázott fáradhatatlanul dr. Abdullah, a muszlim törvény értelmében nem holmi adó, hanem istenszolgálat.

– Igen, uram, ez nagyszerű – mormolta Íszá, Brue pedig kegyes arccal bólogatott.

– A zakat az iszlám adakozó szíve – folytatta módszeresen Abdullah, és előzékenyen kivárta a fordítást. – Isten és a Próféta, béke szálljon rá, előírták, hogy az ember vagyonának egy bizonyos részét zakatra szánja.

– De én az egészet oda akarom adni! – kiáltotta Íszá, megint talpra szökkenve, azt sem hagyva, hogy Annabel végigfordítsa a mondottakat. – Az utolsó kopejkáig, uram! Meg fogja látni, uram. Száz százalékot. Csecsen testvéreimnek!

– Egyszersmind az egész Ummának, hiszen mindnyájan egy nagy családhoz tartozunk – figyelmeztette türelmesen dr. Abdullah.

– Uram! Könyörgök! – vágott Íszá a tolmácsolás közepébe. – Az én családom a csecsen nép! Csecsenföld az anyám!

– Mivel azonban most Nyugaton vagyunk, Íszá – folytatta Abdullah a magyarázatot, mintha mi sem történt volna –, hadd világosítsalak fel, hogy manapság a nyugati muszlimok tekintélyes hányada nem személyes barátainak vagy rokonainak adja a zakatját, hanem a rengeteg iszlám karitatív szervezet egyikére bízza, hogy úgy osszák el az Ummában, ahogy a szükség megkívánja. Úgy értettem, hogy neked is ez a szándékod.

Annabel fordít. Aztán újabb szünet, míg Íszá leszegett fejjel, összevont szemöldökkel emészti a hallottakat, hogy végül egyetértését jelezze.

– És ebből a szándékodból kiindulva – tért végre a tárgyra Abdullah – készítettem neked egy listát mindazokról a szervezetekről, amelyeket nagylelkűségedre méltónak ítéltem. Úgy tudom, megkaptad ezt a listát, Íszá. És ki is választottál róla egyet-mást. Így van?

Igen, így van.

– Akkor tehát elégedett voltál a listámmal, Íszá? Vagy magyarázzam el részletesebben az egyes szervezetek tevékenységét?

Íszánál azonban elszakadt a cérna. – Uram! – buggyant ki belőle, ahogy ismét talpra ugrott. – Dr. Abdullah! Testvérem! Egyetlen dologról kérek öntől bizonyságot! Hogy a pénzt Istennek és Csecsenföldnek adjuk. Csak ennyit szeretnék hallani! Tolvajok, erőszaktevők, gyilkosok pénze. Ríbá útján szerzett bűnös haszon. Hárám! Alkohol, disznóhús és pornográfia haszna. Nem Isten pénze, hanem a Sátáné.

Abdullah mozdulatlanul hallgatta végig Annabel fordítását, még a segítségére is sietett az arab kifejezéseknél, aztán megfontoltan felelte:

– Íszá, kedves testvérem. Azért adod a pénzt, hogy Isten akaratának teljesítésére fordítsuk. Bölcs és jóságos döntés, hogy erre szántad. Ez a döntés fölszabadít arra, hogy tanulhass, imádd az Istent, és tiszta, erényes életet élj. Talán igaz, hogy tisztességtelen úton szerzett pénz, amely uzsora útján gyarapodott, és hasonló istentelen módszerekkel. De most már hamarosan az Isten pénze lesz, és Isten kegyes lesz hozzád, bármi várjon is rád az e világi élet után, mivel egyedül Ő tudja, hogyan jutalmazza meg tettedet a paradicsomban, avagy a pokolban.

Brue végre lehetőséget látott a közbeavatkozásra.

– Jól van – mondta derűsen, és maga is fölkelt. – Akkor javasolhatnám, hogy menjünk a pénztárhoz, és vigyük véghez a dolgot? Természetesen, csak ha Richter kisasszony egyetért.

Richter kisasszony egyetértett.

 

 

*

 

 

– Mehet a menet? – kérdezte Maximilian Bachmannt, mikor látták a képernyőn, hogy Brue és MÉRFÖLDKŐ az ajtó felé indul, nyomukban Íszával és Annabellel.

Úgy értette: eljött az ideje, hogy taxiba szállj, én pedig rád állítsam az Audit a két megfigyelővel?

Bachmann arra a képernyőre mutatott, amely a megfigyelőkocsit Berlinnel kötötte össze.

– Nem kaptunk még szabad jelzést – mondta, és igyekezett egy savanyú vigyorral kifejezni, mennyire érthetetlenek ezek a berlini bürokraták. Még mindig sehol az a kibaszott végleges, visszavonhatatlan, egyértelmű szabad jelzés! Sehol semmi, sem Burgdorftól, sem Axelrodtól , sem az egész felfuvalkodott, élre vasalt, szorulásos, marakodó, ügyvédek előtt sunyító nyomorúságos csürhétől. Elképzelhető, hogy még mindig tárgyalnak? Hogy a Központ még mindig a mélységes zsebeiben kotorászik, hátha talál egy új módot arra, hogy nemet mondjon? Még mindig azon nyúzódnak, elég rossz-e ötszázaléknyi rosszaság ahhoz, hogy megint rálépjünk a mérsékelt muszlim közösség amúgy is túlérzékeny lábára?

Tálcán hozom nektek a megoldást, a kutyaúristenit, petrezselyemmel körítve, üvöltött lélekben a hülye bandára. Csináljátok, ahogy mondom, soha senki nem tudja meg! Vagy talán vágjam oda az egészet, szálljak helikopterre, röppenjek Berlinbe, és meséljem el nektek, kis barátaim, mit is jelent az az öt százalék gonoszság kint a való világban, amelytől oly hermetikusan el vagytok zárva? Hogy az ember bokáig vérben gázol, és százszázalékos hullák vannak ötszázaléknyi cafatokban szétterítve a fél belvároson?

Ám ennél sokkal gonoszabb félelem fojtogatta, amelyet még magának is csak félig mert bevallani: Martha meg az emberei. Martha, aki csak megfigyel, dehogy avatkozik be. Mintha bizony valaha is hajlandó lett volna ilyen szereppel beérni. Martha, Burgdorf újkonzervatív szíve csücske. Martha, aki leplezetlenül nevet a FELIX műveleten, az ő szemében az egész csak valami rokokó európai társasjáték, amit liberális német műkedvelők játszanak. Maga elé képzelte Marthát Berlinben. Vajon a torokmetsző Newton van éppen mellette? Nem, az Hamburgban maradt a szőkeséggel. Elképzelte Marthát a Központ műveleti irodájában, amint éppen elmagyarázza Burgdorfnak, mit érdemes tennie ahhoz, hogy megkapja az áhított státuszt. Hogy mi az, amit Langley sosem felejt el jó barátainak.

– Nincs szabad jelzés, uram – erősítette meg Max imilian. – Készenlét, továbbra is.

 

 

*

 

 

Annabel Íszá ügyvédje, és semmi mást nem hajlandó figyelembe venni, csak a feladatát.

A feladata pedig, Íszá kétségbeejtő helyzetéből kiindulva, és Erna Frey magyarázatainak megfelelően, nem más, mint hogy elvigye ügyfelét az íróasztalig, átutaltassa a pénzét, s így megszerezze számára a szabadsághoz segítő útlevelet.

Ő nem bíró, mint az anyja, sem szűk látókörű diplomata, mint az apja. Egyszerűen ügyvéd, és Íszá az ügyfele, és akár igazat mond ez a szelíd muszlim bölcs, akár hazudik, akár ártatlan, akár bűnös, ennek semmi köze az ő feladatához. Günther azt mondta, a haja szála sem görbülhet, és ő hisz neki.

Vagy legalábbis ezt hajtogatta magában, miközben lementek Brue bankházának szép márványlépcsőjén, Brue legelöl, a nyomában Abdullah – mintha reszketegebb lett volna hirtelen? –, végül pedig Íszá és ő.

 

Íszá kissé hátrahajolt, hogy Annabel könnyebben megfoghassa a ruhája ujját – mindig csak azt, sosem a karját. A ruhán át is sütött a teste melege, s a lány úgy hitte, még az érverését is érzi… de az valószínűleg csak a sajátja volt.

– De mit követett el Abdullah? – kérdezte Erna Freytól még ma délben is, remélve, hogy az akció közelsége megoldja végre a nyelvét.

– Abdullah kicsiny alkatrész egy hatalmas, rossz állapotú hajóban – magyarázta rejtélyesen Erna, a lelkes tengerész. – Mint például egy sekli. Annak, aki nem ismeri a hajót, mint a tenyerét, szinte lehetetlen megtalálni. Elveszteni viszont annál könnyebb.

Íszá válla fölött éppen hogy láthatta Abdullah fehér sapkáját fölfelé bukdácsolni: kicsiny alkatrész a rossz állapotú hajóban.

 

A terem ajtaja nyitva állt, és Brue, Georgina apja egy számítógép fölé hajolt. Tudja vajon kezelni? Ha segítségre van szüksége, én itt vagyok.

 

 

*

 

 

Bachmannra és két társára a lehallgatókocsiban ugyanolyan mély csönd telepedett, mint arra a négyre a számítógépes teremben. A pénztárhelyiség egyik végében elhelyezett kamera halszemoptikás felvételt közvetített, egy másik közelit a számítógép billentyűzetéhez telepedett Brue-ról, aki buzgón kopogta be a számlaszámokat és kódokat, melyeket dr. Abdullah papírjáról olvasott le, egy harmadik kamera a plafonról pedig beszkennelte szépen az összes kódot és számot. A berlini központra kapcsolt képernyőn Brue akadozó gépelésének ritmusában sorra megjelent a lista. Azok a segélyszervezetek, amelyeket Abdullah már jóváhagyatott Íszával, piros betűvel voltak kiemelve.

– A jóistenit, Michael – könyörgött a közvetlen vonalon Ax elrodnak. – Hát mikor, ha nem most?

– Ne szállj be abba taxiba, Günther.

– Horogra akadt, a szentségit! Mire várunk?

– Maradj csak, ahol vagy. Ne menj közelebb a bankhoz, amíg személyesen nem mondom. Ez parancs.

Ne menjek közelebb, mint ki? Arni Mohr? Lux meg a névtelen utasa? De Axelrod már letette a kagylót. Bahcmann a képernyőkre bámult, elkapta Niki tekintetét, és elfordította a fejét. Parancs, azt mondja. Kitől? Axelrodtól ? Burgdorftól? Akinek

Martha suttogta a fülébe? Vagy konszenzusos parancs egy bizottságtól, amely belharcokban él, a világtól elszigetelve, és sosem érezte a vér szagát?

Tekintete visszafordult Nikire. A képernyők fölött egy polcon furcsán régimódi, fekete telefon ült, amely most kedélyesen csöngeni kezdett. Nikinek arcizma sem rezdült. Még csak a szemöldökét sem vonta fel kérdően Bachmann felé, nem figyelmeztette, nem csatlakozott töprengéséhez. Csak hagyta csöngeni a telefont, várta, mit dönt a főnök. Bachmann odabiccentett neki: vedd fel. Niki félrebillentette a fejét: kimondott utasításra várt.

– Vedd fel – mondta hangosan Bachmann.

Niki fölemelte a kagylót, és friss, éneklő hangon szólt bele, amely visszhangzott a lehallgatókocsi hangszóróiban: – Hansa Taxi! Köszönjük hívását! A címet kérném.

Brue bediktálta a bank címét, olyan fölszabadult hangon, ahogy az egész este során még nem beszélt.

– Telefonszám? Brue megadta.

– Egy pillanat, kérném! – dalolta Niki, és kis szünetet tartott, mint aki a számítógép képernyőjén keres. Kezét a kagylóra szorította, és megint Bachmann utasítására várt. Az már csak egy pillanatig habozott, aztán felállt, lekapta az ajtón lógó matrózsapkát, és a fejébe csapta. Szép komótosan belebújt az olcsó zekébe, és egy rántással eligazította a vállán.

– Mondd, hogy megyek – szólt Nikinek.

– Tíz perc, kérem – csicsergett a lány, és letette a kagylót. Bachmann az ajtóból búcsúpillantást vetett a képernyőkre.

– Rajta – mondta Max imiliannak és Nikinek. – Ha megjön a zöld jelzés, csak ennyit mondjatok nekem. Rajta.

– És ha nem? – kérdezte kettejük nevében Niki.

– Mi nem?

– Ha nem jön. A zöld jelzés.

– Akkor nem kell mondani semmit.

 

 

*

 

 

Brue ki nem állhatta a high-tech játékszerekkel teletömött irodát, és nem is csak a tehetetlenség érzése miatt, ami mindig elfogta itt. Életének egyik legbánatosabb pillanata volt, amikor bécsi kertjében állt a kis máglya fölött, első feleségével,

Susannel és Georgie-val az oldalán, s nézte, hogy ég hamuvá a Brue Frčres híres-nevezetes kartotékja. Újabb vesztett csata, újabb megsemmisített múlt. Mától fogva csak olyanok leszünk, mint bárki más.

Dr. Abdullah babahintőpor-illatot áraszt, jegyezte meg magában, miközben egy hosszú számsort kopogott be a gépbe. Amikor ellátogatott hozzá, nem vette észre. Talán a nagy találkozó tiszteletére dupla adagot tett fel az öregfiú. Vajon Annabelnek is feltűnt? Majd meg kell kérdezni, amikor vége van ennek az egésznek.

Abdullah fehér inge és sapkája szinte világított a neonfényben, s olyan közel hajolt Brue fölé, hogy meg-megérintette a vállával, miközben segítőkészen mutogatott hol egy számlaszámra, hol egy összegre.

Önmagának őszintén beismerte Brue, hogy az öreg kellemetlenül közel férkőzik hozzá, sok volt a hintőporillat és a fizikai kontaktus a túlfűtött szobában. De olvasott róla, hogy az arab férfiak ilyenek: boldogan sétálnak vagy kávézgatnak kéz a kézben a legkeményebb macsók is. Mindazonáltal nem bánta volna, ha Abdullah tágít egy kissé; már a gépelésben is útban volt.

Iszmáíl. Miért jut eszébe hirtelen Iszmáíl? Talán mert mindig is szeretett volna egy fiútestvért Georgie-nak. És milyen jó kiállású legény. Csak néztem volna ki így az ő korában! Bomlottak volna utánam a nők. Csakhogy talán így is néztem ki, aztán mégsem bomlottak. Hja, az élet… Fatima meg megy a… hová is? A Balliolra? Nem, a London School of Economicsra. Ilyen szintre Georgie sosem jutott el. Gyémánt az elméje, egy pillanat alatt átlát mindenkin a kislány, de nem az a fajta elme, amelyik nevelhető. Sok szempontból eleve műveltnek született, de nem az a formális magoló.

Megint megcsapta az orrát egy hintőporfelhő. Abdullah még közelebb rukkolt. Az angyalát, mindjárt az ölembe telepszik. Na és az a rengeteg kicsi? Három? Négy? Meg még egy kint a kertben. Nagyszerű lehet ilyen gondtalanul szaporodni. Minden kétség nélkül. Csak kefél az ember a nagyvilágba, és Isten akaratát teljesíti vele.

Abdullah mutatóujja lejjebb siklott néhány sorral. Valami ciprusi hajózási társaság. Ennek meg mi köze az egészhez? Az egyik pillanatban egy világszerte ismert muszlim jótékonysági szervezet rijádi székhellyel, a következőben meg valami nicosiai Mikiegér flotta. Részben, hogy lerázza Abdullahot, részben pedig megerősítést keresve hátrafordult Annabelhez.

– Ez itt, ez maguknak oké? – kérdezte németül. – Semmit nem látni róla, egyedül az összeget. Ötvenezer dollár a nicosiai Seven Friends Navigations Companynek.

– Á, ez rendkívül fontos volna a jemeni nélkülözők számára – vág közbe Abdullah, mielőtt még Annabel föltehetné a kérdést Íszának. – Ha az ügyfele orvosi segítséget szeretne nyújtani az Umma révén, akkor ez volna a legcélravezetőbb mód.

Brue a tasztatúra mellett nyugtatta a kezét, amíg végighallgatta Annabel fordítását.

– Dr. Abdullah azt mondja, hogy Jemen népét súlyosan sújtja a szegénység. Ez a tiszteletre méltó hajózási társaság régóta részt vesz a segélyszállítmányozásban. Akarja ezt a tételt, vagy nem?

Íszá tépelődött, hol igenre, hol nemre hajlott, a vállát vonogatta. Aztán, mint akit megvilágosodás ért: – A török börtönben volt egy jemeni. Annyira beteg volt, hogy meg is halt! Ilyen nem történhet többé. Csinálja csak, Mr. Tommy!

Brue engedelmesen gépelte be a társaság adatait, s a képzelete követte a pénz útját: először a klíring bank, amely a Frčres átutalásait intézte (a számítógép előtti időkben elég volt nekik a Brue név), aztán Ankara, aztán valami molyos török-ciprusi bank Nicosiában, ami valószínűleg úgy néz ki, mint egy nagyobbacska budi, s a bejárata előtt kóbor kutyák napoznak. Annabel megkocogtatta a vállát. Eddig sosem ért hozzá, az üdvözlő kézfogásokat kivéve.

– Ide „és”-jel kell, nem „per”.

– Elírtam? Hol? Jesszus, tényleg. De ostoba vagyok. Köszönöm.

És behelyettesítette az &-jelet. Kész. Végzett. Tizennégy szaros bank, meg egy vicinális hajótársaság. Más dolga nincs már, csak hogy ENTER-t nyomjon.

– Elvégeztetett a nagy mű, Frau Richter? – kérdezte kedélyesen. Keze a tasztatúra fölött lebegett, kinyújtott középső ujjal.

– Íszá? – szólt a lány.

Íszá szórakozottan bólintott, és újra tűnődéseibe merült.

– Dr. Abdullah, minden rendben?

– Köszönöm, a magam részéről tökéletesen elégedett vagyok. Mind a száz százalékod?, kérdezte magában Brue.

Az ENTER billentyűt nézve azon elmélkedett, milyen gesztussal nyomja le, és milyen arcot vágjon hozzá.

Boldog bankárnak tekintheti magát, amiért most megválik egy tizenkét milliós befektetéstől? Aligha.

Boldog, hogy szolgálatot tehet egy régi ügyfél fiának és örökösének?

Vagy boldog, hogy megmentheti Annabelt egy rémes kutyaszorítótól, Íszát pedig a börtöntől vagy még rosszabbtól?

Igaz persze az utolsó változat volt, de a biztonság kedvéért bankárarcát vette fel, és a megkönnyebbülés reményében erősebbet ütött az ENTER-re, mint akarta.

Hopp, az utolsó lipicai. Isten áldjon, Edward Amadeus, OBE. Agyő, Ian Lux , isten veled, és mindazokkal, akik veled hajóznak.

Most már csak egy dolog volt hátra.

– Dr. Abdullah, uram. Hívhatnék önnek a bank költségére egy taxit?

És válaszra sem várva tárcsázta a számot, amelyet Luxtól kapott erre a célra.

 

 

*

 

 

Bachmann áthajtott a Mohr lezárt zónáját határoló láthatatlan jelzéseken, autók parkoltak különös háborítatlansággal a kereszteződésekben, robusztus gyalogosok sürgölődtek ártatlan képet vágva, zseblámpás elektrikusok babráltak tüntetően kapcsolószekrényekben. Leparkolt a taxival a Brue Frčres előtt, fölhajtotta a munkászeke gallérját, bekapcsolta a rádiót, és üresen bámult ki a szélvédőn, mint bármelyik várakozó taxis. Olykor élesebb pillantásokat vetett a műszerfalon villódzó képernyőre, amely azonban csak képet közvetített, hangot nem. Valamit csak elbarmoltak Mohr emberei.

Egy perc sem telt el azután, hogy megállt, megfigyelői is leparkoltak az Audijukkal kicsit lejjebb az utcán. Arra a kellemetlen eshetőségre számítva, hogy MÉRFÖLDKŐ nem hagyja magát békésen elrabolni. Az a dolguk, sulykolta beléjük Bachmann, hogy békén maradjanak a kocsiban, míg nem szólítja őket. Nincs fraternizálás Mohr embereivel, kiátkozás terhe mellett.

Lopva végigfürkészte a környékbeli házakat, és borzongva vette észre a tetőn lapuló két sötét alakot, meg a másik kettőt, akik egy, az Alster partjára lefutó zsákutca végén álltak lesben. A képernyőn pergő némafilm Annabelt és FELIX-et mutatta, ahogy a bank előcsarnokában ácsorognak, miközben Brue lekísérte MÉRFÖLDKÖVET a mosdóhoz, aztán meg felment az emeletre, nyilván hasonló céllal, ha nem azért, hogy igyon egyet.

A képernyőn Annabel és FELIX. Jó két méterre állnak egymástól, és kissé feszülten nevetnek. Először látja Annabelt fejkendővel. És először látja nevetni. FELIX a magasba emeli széttárt karját, és eljár egy kis táncot. Valami csecsen tánc lehet, gondolja Bachmann. Annabel is csatlakozik; óvatosan lépdel hosszú szoknyájában. A táncocska véget is ér, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna.

Bachmann lehunyta a szemét, aztán kinyitotta újra. Igen, még mindig itt van, itt várakozik a szabad jelzésre, még mindig szembeszegül Axelrod parancsával. Csakhogy neki mindig is a kockázat volt az eleme, és ezen már semmi nem változtat. Bachmann törvénye: mindig az tudja jobban, aki kint van a terepen. De miért, jaj, miért ez a végtelen késlekedés, miért? Hacsak Berlin teljesen el nem barmolta, ami persze mindig lehetséges, akkor Abdullah már a sárga földig le van kompromittálva, és a művelet teljes siker. Akkor meg miért nem húz tust a zenekar, és miért nem jön a zöld jelzés, mikor minden pillanat számít?

Megszólalt a mobilja. Niki beszélt Maximilian nevében. – Írott parancs jött, ebben a pillanatban.

– Olvasd – mormolta Bachmann.

– Projekt elhalasztva. Azonnal hagyja el a területet, térjen vissza a hamburgi állomásra.

– Ki írta alá, Niki?

– A Központ. Fent a te jeled, alul meg a Központé.

– Név nélkül?

– Név nélkül – felelte Niki.

Konszenzusos döntés tehát. A Központ döntései mind ilyenek. Mindegy, ki rángatja a drótokat.

– És úgy írják, projekt? Hogy a projekt elhalasztva? Nem a művelet?

– Projekt, igen. Nincs szó műveletről.

– Sem FELIX-ről?

– Semmi.

– Sem MÉRFÖLDKŐ-ről?

– MÉRFÖLDKŐ-ről sincs semmi. Az egészet felolvastam.

Axelrod mobilját tárcsázta, de csak az üzenetrögzítőt érte el. A Koordináló Központ telefonja foglaltat jelzett. Megpróbálta elérni a telefonközpontot – semmi válasz. A térdénél a képernyőn megint megjelent Brue, lefelé ballagott a lépcsőn. Most mindhárman az előcsarnokban várták, hogy MÉRFÖLDKŐ kijöjjön a mosdóból.

Projekt elhalasztva, azt mondják. Meddig? Három percre vagy örökre?

Axelrodot kijátszották. Igen, kijátszották, de ráhagyták, hogy megfogalmazza a parancsot, és ő szándékosan fogalmazott ilyen homályosan, hogy félreérthessem.

Sem FELIX, sem MÉRFÖLDKŐ, sem művelet, csak projekt. Axelrod azt üzeni ezzel, hogy tegyek, amit akarok. Csináld csak, ha lehet, de ne mondd, hogy én mondtam.

Mondd, hogy félreértetted az üzenetet. Igenis. Ismétlem: nem.

Íszá, Annabel és Brue még mindig MÉRFÖLDKŐ-re vártak. Bachmann szintúgy.

Mi a jóistent csinál ennyi ideig? Készül a mártírhalálra? Bachmann emlékezett, milyen arccal közelített ez az ember először Íszá felé: vajon a testvéremet ölelem most át, vagy a halálomat? Ugyanilyen kifejezés ült a bejrúti őrültek arcán, amikor a halálba rohantak.

Na, kijött. MÉRFÖLDKŐ végre elhagyta a mosdót. Rajta a fakó Burberry kabát, a kis fehér sapka viszont hiányzik. A mosdóban hagyta? Berakta az aktatáskájába? Vagy ezzel is mondani akar valamit? Talán egész idő alatt az járt a fejében, itt vagyok, vigyetek. Tudatosan sétáltam bele a csapdátokba, mert különben hogy tudnék megbékélni az Istennel, hát vigyetek?

MÉRFÖLDKŐ Íszá elébe áll, és nagy szeretettel néz fel rá. Íszá értetlenül bámul vissza. MÉRFÖLDKŐ kitárja a karját, magához öleli Íszát, a vállát veregeti: fiam.

MÉRFÖLDKŐ megsimogatja Íszá arcát, megfogja két kezét, és a szívéhez szorítja; a két nyugati pedig a kulturális szakadékon át nézi őket. Íszá kissé késve hálálkodik tanácsadójának, mentorának. Annabel Richter fordít. Ebből hosszú búcsúzkodás lesz.

– Semmi újság, Niki?

– Minden halott. A képernyők, minden.

Csak magamra számíthatok, mint mindig. Az tudja a legjobban, aki kint van a terepen. Basszák meg.

Ám Bachmann képernyője, csodával határos módon, még mindig működik, ha csak némán is. Az előcsarnok üres. Mind a négyen eltűntek. Mohr kiváló fiai, már megint. A bejáratról nincs kép.

Nyílik a bejárati ajtó. Fölöslegessé válnak a kamerák, képernyők. Végre elég a szabad szem. Túl fényes automatikus lámpák világítják meg a portált. Elsőként MÉRFÖLDKŐ lép ki, járása imbolygó. Ez úgy retteg, hogy mozdulni is alig bír.

Íszának is feltűnt az öreg gyengesége, odalép mellé, karon fogja. Tele szájjal vigyorog.

Annabel szintén elmosolyodik. Végre tiszta levegő, csillagok, még a hold is süt. Annabel és Brue is kilép a házból. Mindenki mosolyog, csak Abdullah vág boldogtalan képet. Felőlem nyugodtan. Először elmondom neki, hogy valóra váltak legnagyobb félelmei, aztán meg én leszek a legjobb barátja, segítője a bajban.

Felém jönnek. Íszá és Annabel kétfelől csevegnek a fülébe, ő meg még mosolyogni is bír, pedig alig áll a lábán.

 

 

*

 

 

Bachmann lassan fölemeli sapkás fejét, és a taxi felé közeledő kis csapatra néz. Ezt a mozdulatot gondosan begyakorolta. Álmos hamburgi taxisofőr vagyok, még egy fuvar, aztán végeztem mára.

Most Brue megy elöl. Brue, az angol gentleman, aki illően búcsúztatja vendégeit. Bachmann, a sapkás, kopott zekés Bachmann letekeri az ablakot, és az éjszakai taxisofőrök kicsit mogorva stílusban köszönti Brue-t.

– Taxi a Brue Frčres-nek? – kérdezi derűsen Brue az ablakhoz hajolva, jobb keze a hátsó ajtó kilincsén. – Nagyszerű! – aztán MÉRFÖLDKŐ-höz fordul. – Hová lesz szabad, doktor úr? Nyugodtan vitesse magát egészen hazáig, a bank boldogan vállalja. Kívánom, hogy minden üzleti ügye ilyen barátságosan intéződjék, uram.

Ám válaszra nem marad ideje Abdullahnak, vagy ha mégis, Bachmann nem hallja meg. Magas építésű fehér minibusz száguld be a bank elé, belerohan Bachmann taxijába, félretaszítja, bezúzva az oldalsó ablakokat és összegyűrve a sofőroldali ajtót. Bachmann az anyósülésre repül, üvegszilánk záporozik rá, és mintegy lassított felvételen, látja, hogy ugrik félre Brue, a zakója szárnya úgy lebben, mintha vízben úszna utána. Félig föltápászkodik, és sötétített ablakú Mercedest lát érkezni a minibusz mögé, egy másik pedig nagy sebességgel befarol eléje. Az ütéstől és a reflektoroktól elvakulva, mégis akárha nappali fényben látná az álarcos sofőr mellett egy hamvasszőke asszony éles fejszeprofilját.

 

 

*

 

 

Annabel először azt hitte, álmodik, pedig valóság volt. Lépett egyet, és úgy találta, magára maradt. Abdullah is mozdulatlanná dermedt, apró lábait kissé befelé fordítva, és merően bámulta az utcát. Ha nem lett volna nagy muszlim hittudós, Annabel engedett volna az ösztönös késztetésnek, hogy karon ragadja, mivel Abdullah megingott álltában, mint akinek valamilyen rohama van, és félő volt, hogy mindjárt összeroskad.

Ámde nem roskadt össze.

Annabel megkönnyebbülésére kiegyenesedett, de csak bámult továbbra is, arcán a rémült felismerés kifejezésével, az olyan ember tekintetével, aki legszörnyűbb félelmeit látja valóra válni. Annabel látta, hogy húzza be sovány fejét, mintha máris záporoznának rá az ütések, pedig egyelőre még senki sem állt mögötte.

Most Íszára nézett, próbálta elkapni a tekintetét, megosztani vele aggodalmát, de azon kapta magát, hogy ő is arrafelé bámul, amerre Íszá és Abdullah, és meglátja végre, amit azok ketten látnak, bár a látvány nem töltötte el olyan rémülettel, mint Abdullahot.

A Menedéknél végzett munkája során pedig többször is hallott beszámolókat, hogy embereket fizikai erőszakkal, esetleg ütlegekkel bírtak engedelmességre kitoloncolás közben. És haláláig kísérteni fogja Magomed képe, ahogy a repülőgép ablakából integet.

De tapasztalatai ezen nem mentek túl, és ezért nem is foghatta fel elég gyorsan az elképzelhetetlen, mégis konkrét tényeket: hogy a bank előtti terecske bonyolult közlekedési baleset színhelyévé vált, amelybe egy krémszínű, várakozó taxi és két sötétített ablakú Mercedes is belekeveredett, majd kinyílt a balesetet okozó kisbusz ajtaja, és négy, nem, hanem öt sisakos, fekete ruhás, tornacipős férfi kászálódott ki belőle komótosan.

Éppen azért volt könnyű dolguk a sisakosoknak, mert ennyire lassan fogta fel, mi történik. Úgy kapták el mellőle Abdullahot, mintha csak a retiküljét tépnék ki a kezéből. Íszá viszont, aki inkább tisztában volt az erőszak módszereivel, kétségbeesetten kapaszkodott mentorába, hosszú, sovány karjaival szorította, és térdre roskadva magával rántotta, hogy a saját testével védje a támadóktól.

Ám a négy vagy öt álarcos a következő pillanatban köréjük csoportosult – testudo, vagyis teknősbéka alakzatot vettek fel, Annabel a latinkönyvéből emlékezett erre a római kifejezésre –, a minibuszhoz vonszolták és betuszkolták őket, utánuk ugrottak, és magukra csapták az ajtót.

Annabel látta, hogy Brue ugrik oda, és tele torokból üvölt a maszkosokra angolul. Ezen meg is lepődött: miért angolul. Aztán eszébe villant, hogy az álarcosok elharapott káromkodásai amerikai angolsággal hangzottak el – ezért kiabál velük Brue angol nyelven, pedig kímélhetné a torkát, hiszen meg sem hallják.

És valószínűleg Brue jelenléte oldotta fel a dermedtségét olyannyira, hogy magához tért, és őrült elszántsággal rohant a minibuszhoz, hogy elébe álljon, ha sikerül valahogy bepréselődnie a viharvert motorház és az előtte álló Mercedes közé.

 

 

*

 

 

Bachmann az ép jobb kezével kiszabadította magát a jobb első ajtón. Sántítva szökdécselt a minibusz mellett, és ököllel döngette az oldalát. Aztán az első Mercedesre vetődött, és végigcsúszott a motorházfedélen. Az elöl ülő két sisakos férfi részvétlenül bámulta. A minibusz elindult, s Bachmann három maszkos-sisakos embert látott meg, mielőtt az ajtó becsapódott volna; a lábuk előtt két alak feküdt hason, az egyiken fekete nagykabát, a másikon bézsszínű Burberry. Kiáltozást hallott, aztán meglátta Annabelt, aki a kisbusz kilincsébe kapaszkodva húzatta magát, megállás nélkül sikoltva: Open the door, open the door!

A másik Mercedes, a maszkos sofőrrel és a hamvasszőkével odahúzott a kisbusz mellé, s igyekeztek kiszorítani Annabelt, de az csökönyösen kitartott, és ordított: Bastards, bastards!, aztán oroszul folytatta, amiből Bachmann rájött, hogy Íszához szól: Kihozlak, ha addig… Nyilván azt akarta mondani, ha addig élek is, ám az ígéret már a puszta űrbe hangzott, mert Brue megragadta a lányt, és elrántotta a kisbusztól. Aztán a talpára állította, de Annabel még ekkor is a busz után nyújtogatta a két kezét, mintha azzal akarná kiszabadítani védencét.

Bachmann kibicegett az utcára, ahol két megfigyelője rendületlenül várta az Audiban a parancsát. Tovább, végig a járdán, ahol Arni Mohr megfigyelőkocsiját látta. Az már elment, de Arni ott állt az utcalámpa fényében, és Newtonnal csevegett, akit még Bejrútból ismert. Mellettük a mindig készséges, mindig mosolygó kis Ian Lux . Bachmann arra következtetett, hogy Newton volt az azonosítatlan utas Lux kocsijában.

Bachmann közeledtére Arni tüntetően távolságtartó arcot vágott, és azonnal sürgős telefonálnivalója támadt, úgyhogy odébb ment kicsit. Newton viszont, vadonatúj kis fekete szakállkájával, barátságosan lépett a régi cimbora elé:

– Nahát, nahát, a szentségit, csak nem Günther Bachmann? Hát te meg hogy kerülsz ebbe a sztoriba? Úgy tudtam, az Axelrod fiacskája vagy! Mégis kaptál páholyülést a jó Burgdorf testvértől?

Ám ahogy közelebb ért Bachmannhoz, s meglátta sérült karját, vadul vádoló tekintetét, rádöbbent, hogy tévúton jár. Mozdulatlanná dermedt.

– Jaj, haver. Bocs a kocsiért. Ezek a vidéki tahók úgy hajtanak, mint az állat. A karoddal azonnal csinálni kell valamit. Ian elvisz orvoshoz. Gyerünk. Igen, Ian? Azt mondja, igen. Rajta, induljatok.

– Hová vittétek?

– Abdullahékat? Kit érdekel? Ha rám hallgatnak, elássák a sivatagban. Justice has been rendered, man. We can all go home.

Bachmann ködös elméje nem igazodott el a két angol mondaton.

– Rendered? – kérdezte bambán. – Miféle igazság?

– Amerikai, seggfejkém. Hát mit hittél? Jól irányzott igazság. Valódi. Kőkemény. Olyan, amibe nem köphetnek bele a szaros jogászok. Nem hallottál még extraordinary renditionről? Ideje, hogy a krautok is kitaláljanak rá egy jó szót. Na mi van, megkukultál?

Bachmann hallgatott, hát Newton beszélt tovább.

– Szemet szemért megy itt, baszkikám. Megtorló igazságszolgáltatás. Abdullah amerikaiakat gyilkolt. Nálunk ez az eredendő bűn. Ha jobb szereted a tollaslabdát, csak játszadozz a kis europigmeusokkal.

– Íszáról beszélek – mondta végül Bachmann.

– Íszá, az levegő – förmedt rá most már igazán dühösen Newton. – Különben is, kié volt az egész kibaszott pénz? Íszá Karpov terrort pénzel. Kész. Íszá Karpov pénzikét küld a nagyon rossz fiúknak. Rajtakaptuk, Günther, baszd meg. Oké? – Aztán, érezve, hogy nem volt eléggé meggyőző: – Na és a csecsen cimborái, azok a terroristák? He? Azt akarod mondani, hogy csupa ártatlan kisbárány?

– Íszá ártatlan.

– Szart. Íszá Karpov benne volt a disznóságban, de száz százalékig, és be is fogja ismerni egy héten belül. Két hét, ha nagyon kemény fiú. Na most már takarodj, vagy kijövök a sodromból.

Lux egyetértően sandított a tagbaszakadt amerikai árnyékából.

Friss esti szellő támadt a tóról, olajszagot hozott a kikötő felől. Annabel a bank előtti terecske közepén állt, s a kisbusz után nézett merően az üres utcán. Brue mellette állt. A kendő leesett a lány fejéről. Öntudatlan mozdulattal nyúlt utána, visszatette, és megkötötte az álla alatt. Brue lépéseket hallott, hátrafordult, s meglátta, hogy az összetört taxi vezetője biceg feléjük. Odafordult Annabel is, és fölismerte a sofőrben Günther Bachmannt, aki a passzátszelet fújja. Bachmann megállt vagy tíz méterre tőlük, nem mert közelebb menni. Annabel végigmérte, megcsóválta a fejét, és reszketni kezdett. Brue a vállára tette a karját, ahogy mindig is szerette volna, de kételkedett benne, hogy egyáltalán észreveszi.

 

 

 

A SZERZŐ KÖSZÖNETÉT FEJEZI KI:

 

 

Yassin Musharbashnak a Spiegel online-tól fáradhatatlan, alapos kutatómunkájáért; Clive Stafford Smithnek, Saadiya Chaudarynak és Alex andra Zernovának a Reprieve angol segélyszervezettől*, valamint a brémai Bernhard Dockénak** jogi tanácsaikért; a hamburgi író és újságíró Michael Jürgsnek az értékes kapcsolatokért, és azért, hogy olyan figyelmesen olvasta át az első fogalmazványaimat; Helmuth Landwehrnek, az egykori bankárnak azért, hogy beavatott kevésbé skrupulózus ex kollégái üzelmeibe; Anne Harmsnak és Annette Heisénak a hamburgi flucht·punkttól, amiért segítségemre voltak fiktív testvérszervezetük, az Északi Menedék létrehozásában, fiktív személyzetével és fiktív klientúrájával; Said Aburish írónak és Közel-Kelet-szakértőnek bölcs tanácsaiért. Végül pedig Carla Hornsteinnak, aki a véletlen szeszélye folytán elindított az utamon, és fölbecsülhetetlen tanácsaival támogatott.

 

 

* A Reprieve jogi eszközökkel küzd az emberi jogokért és életek megmentéséért a halálsortól Guantánamóig. A flucht·punkt jogi és egyéb támogatást kínál menedékjogért folyamodóknak és hontalanoknak Hamburgban és környékén. Mindkettő bejegyzett és elismert segélyszervezet.

 

 

** Bernhard Docke Murat Kurnaz, a Németországban született muzulmán török állam polgár pro bono ügyvédje, akit ártatlanul börtönöztek be négy és fél évre Guantánamóban.