JOHN LE CARRE

 

AZ ÜLDÖZÖTT

 

 

 

John le Carré: A Most Wanted Man

Copyright © David Cornwell, 2008

 

 

Fordította:

Falvay Dóra

 

A borítót és a kötetet tervezte:

Kuszkó Rajmund

 

 

 

 

Agave Könyvek

 

 

 

 

 

 

 

Unokaimnak és meg nem született unokaimnak

 

Aranyszabály, hogy segítenünk kell szeretteinknek elmenekülni el6lunk.

Friedrich von Hugel

1

 

 

Nincs abban semmi különös, ha egy török nehézsúlyú bokszolóbajnok, miközben az anyjával karonfogva ballag egy hamburgi utcán, nem veszi észre, hogy egy fekete kabátos, vézna fiú szimatol utána.

Nagy Melik, ahogy rajongó szomszédsága nevezte, óriás termetű fickó volt, slampos, borzas és szívélyes, arcán örökké ragyogóan széles vigyor ült, fekete haja lófarokba kötve, s rugalmas, könnyű, nagyvonalú lépteivel egyedül, az anyja nélkül is lefoglalta volna a fél járdát. Húszéves korára ünnepelt hírességnek számított a maga kicsiny világában, és nem is csak ökölvívói sikerei miatt: iszlám sportklubjában megválasztották szóvivőnek, háromszor is dobogós lett az északnémet úszóbajnokságon száz méter pillangóban, s ha mindez még kevés volna, az amatőr futballcsapatban is ő volt a legjobb kapus.

Mint a rendkívül nagy termetű emberek általában, ő is inkább ahhoz volt szokva, hogy megbámulják, s ne ő figyeljen másokat, már csak ezért sem tűnhetett fel neki a cingár fiú, aki három nap és három éjszaka óta figyelte.

Akkor néztek először farkasszemet, mikor Melik anyjával, Leylával kilépett az al-Umma utazási irodából, ahol repülőjegyet vettek, hogy hazautazhassanak Ankara melletti falucskájukba, Melik húgának esküvőjére. Melik megérezte, hogy nézi valaki, körbepillantott hát, és tekintete összeakadt a fiúéval. Hórihorgas alak volt, ugyanolyan magas, mint Melik, de szánalmasan sovány hozzá, kusza szakállal, mélyen ülő, vörös szemekkel, s akkora fekete nagykabáttal, amiben a háromkirályok egyszerre elfértek volna. Fekete-fehér kefije volt a nyakába csavarva, a vállán olyan tevebőr nyeregtáska lógott, amilyet csak turistáknál látni. Melikre bámult, aztán Leylára, majd megint Melikre, pislogás nélkül, zaklató, lázas tekintettel.

Szánalmasan nézett ki, de ez még nem volt ok, hogy feltűnjön Meliknek, hiszen az utazási iroda a pályaudvar mellett volt, ahol mindenféle elveszett egzisztencia lézengett naphosszat, német csavargók, ázsiaiak, arabok, afrikaiak és Meliknél kevésbé szerencsés törökök, nem is beszélve a kerekesszékes nyomorékokról, drogdílerekről és ügyfeleikről, koldusokról és kutyáikról, meg a hetvenéves vén cowboyról, a Stetson-kalapjában és ezüsttel kivert bőrbricseszében. Legtöbbjük munka nélkül tengődött, egy részüknek ahhoz sem volt semmi joga, hogy német felségterületen lábatlankodjon, és a hatóságok a kialakult halogatási politika szerint általában csak hajnalig vártak a csoportos letartóztatásokkal. Csak az újoncok és a nagyon vakmerőek vállalták ezt a kockázatot. A dörzsöltebb jogcím nélküliek messze kerülték a pályaudvar környékét.

Volt más oka is, hogy nem kellett tudomást vennie a fiúról: a klasszikus zene, amelyet a pályaudvar üzemeltetői teljes hangerővel bömböltettek a jól elhelyezett hangszórókból. Ennek célja korántsem az, hogy békét és harmóniát sugározzon, inkább, hogy mindenkit elűzzön a környékről.

Ám a fiú arca mindeme körülmények ellenére bevésődött Melik emlékezetébe, s egy pillanatra el is szégyellte magát a boldogságáért. De hát miért, ugyan miért? Amikor olyan nagyszerű dolgok történnek, és alig várja, hogy elmondhassa a húgának a telefonban: anyjuk, miután hat hónapon át ápolta beteg férjét, s egy további éven át szenvedélyesen gyászolta, most túlcsordul az örömtől, hogy a lánya férjhez megy, és csak azzal tud törődni, hogy milyen ruhákat szerezzen be a nagy eseményre, elég nagy-e a hozomány, és valóban olyan jóvágású-e a vőlegény, ahogy azt nemcsak Melik húga, hanem mindenki erősítgeti.

Hát miért ne csevegne Melik gondtalanul az anyjával? Így is tett, egész úton hazafelé. A némasága, gondolta később. Azok a ráncok az arcán, ami pedig ugyanolyan fiatal, mint az enyém. Amiért úgy nézett ki ezen a szép tavaszi napon, mint maga a tél.

 

 

*

 

 

Ez volt csütörtökön. Péntek este pedig, mikor Melik és Leyla kilépett a mecsetből, megint ott volt ugyanaz a fiú, ugyanabban a kefirjében és túlméretezett nagykabátban, egy szurtos kapualjban meglapulva. Melik most észrevette, hogy féloldalas a tartása, mintha valaki egyszer jól oldalba ütötte volna, s nem merne kiegyenesedni, amíg meg nem engedik neki. Lázas tekintete most még merőbb, még perzselőbb volt, mint tegnap. Melik farkasszemet nézett vele, aztán azonnal megbánta, és elkapta a szemét.

Annál is valószínűtlenebb volt ez a második találkozás, mert Melik meg az anyja alig járt mecsetbe, még mérsékelt török nyelvűbe sem. Szeptember tizenegyedike óta nem biztonságos hely a mecset Hamburgban. Ha nem megbízható helyre tér be az ember, vagy véletlen nem a megfelelő fajta imámot kapja el, máris rajta van családostul a rendőrség megfigyelési listáján, egy életre. Kétség nem férhetett hozzá, hogy az imádkozók minden sorában megbújik legalább egy informátor, aki a hatóságoknak dolgozik. Senki nem feledheti egy pillanatra sem, se a muzulmánok, sem a rendőrkémek, sem senki, hogy Hamburg nyújtott akaratlanul menedéket háromnak a géprablók közül, nem is beszélve rabtársaikról, cinkostársaikról, avagy Mohammed Attáról, aki az első gépet az ikertoronynak kormányozta, s aki szintén egy szerény hamburgi mecsetben imádta haragvó istenét.

Tény az is, hogy az apa halála óta Leyla és a fia kevésbé szentelték magukat a vallásnak. Igen, az öreg muszlim volt, ha csak laikus is. De szenvedélyes munkásmozgalmi harcos lévén kénytelen volt elhagyni szülőhazáját. Most viszont csak azért mentek el a mecsetbe, mert Leyla a maga impulzív módján hirtelen szükségét érezte, hogy így fejezze ki boldogságát. Lelke fölszabadult a gyász terhe alól, de közben közelgett a férje halálának első évfordulója. Meg kellett beszélnie vele a dolgokat, megosztani vele a jó híreket. A pénteki fő imát elmulasztották, és egyébként is imádkozhattak volna otthon. Hanem Leyla szeszélye parancs volt. Leszögezte – ebben nem is tévedett –, hogy a személyes imák inkább lelnek meghallgattatásra, és ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el az utolsó imára, amikorra a mecset egyébként gyakorlatilag kiürült.

Így tehát Melik második találkozása a vézna ifjúval még inkább csak véletlen lehetett, mint az első. Mert mi lehetett volna más? Így gondolkodott a jószívű, egyszerű elméjű Melik.

 

 

*

 

 

Másnap, szombat lévén, Melik buszra szállt, hogy meglátogassa nagy hatalmú apai nagybátyját a város túlsó végén, a családi gyertyamártó üzemben. Sokáig meglehetősen feszült volt a viszony apja és nagybátyja között, ám az apa halála óta Melik megtanulta becsülni a bácsi barátságát. S ahogy leugrik a buszról, kit lát meg a megálló üvegfedezékében, ki figyeli éberen minden mozdulatát, ha nem a vézna fiú? Hat óra múlva aztán, ugyanabban a buszmegállóban a fiú még mindig ugyanabban a sarokban gubbasztott, kefirjébe és varázslóhoz illő fekete köpönyegébe burkolva, és rá várt.

Meliket világéletében arra tanították, hogy egyként szeresse embertársait, mégis önkéntelen ellenérzés fogta el. Úgy érezte, mintha vádolná ez a csont-bőr fiú, és haragudott érte. S ami még rosszabb, minden nyomorultsága ellenére sugárzik belőle valami felsőbbrendűség. Mit képzel, mit akar ezzel a nevetséges kabáttal, például? Azt hiszi, láthatatlan benne? Vagy úgy tesz, mintha ennyire járatlan volna Nyugaton, azt sem tudja, mit lehet fölvenni?

 

Akárhogy is, Melik elszánta, hogy lerázza az ismeretlent. Nem ment hát oda hozzá megkérdezni, segítségre van-e szüksége, beteg-e talán, ahogy más körülmények közt tette volna, hanem futásnak eredt hazafelé, bízva benne, hogy a véznának semmi esélye nincs lépést tartani vele.

Szokatlanul forró tavaszi délelőtt volt, a nap csak úgy pörölyözte az izzó aszfaltot. A hórihorgas, vézna fiúnak valami csoda folytán mégis sikerült Melik sarkában maradnia, féloldalasan botladozva, levegő után kapkodva, zihálva, verítékezve loholt, olykor fel is szökött a levegőbe, mintha hirtelen fájdalom hatására, de tartotta a tempót, kerülgetve a szembeáramló gyalogosokat.

És amikor Melik beosont a parányi téglaházikóba, amelyet az anyja évtizedeken át tartó szűkölködés után végre csaknem tehermentesen a tulajdonának nevezhetett, alig egy-két lélegzetvételnyi időt kellett várnia, és megszólalt a csengő. Lement hát a lépcsőn, és az ajtó előtt ott állt a vézna gyerek, vállán a nyeregtáskával, a szeme lángolt az erőfeszítéstől, arcán csorgott a veríték, akár a nyári eső, és reszkető kezében egy darab barna kartonpapírt tartott, amire a következők voltak írva törökül: Moszlim orvostanhallgató vagyok. Fáradt vagyok. Szeretnék megpihenni a házadban. Íszá. És mintegy az üzenet nyomatékául, csuklóján arany karkötő csillant meg, amelyen egy parányi arany-Korán függött.

Melikben azonban már forrt a düh. Jó, sosem tartozott a nagyokosok közé, de az azért már túlzás, hogy egy ilyen beképzelt koldus ráakaszkodjék, bűntudatot és kisebbrendűségi érzést keltve benne, és még a házába is kövesse. Mikor az apja meghalt, büszkén vette át a ház urának és anyja védelmezőjének szerepét, s ráadásul, apját túlszárnyalva, hallatlan vállalkozásba fogott: nekivágott a hosszú és rögös útnak, amely elvezeti őt és anyját a német állampolgársághoz. Ennek során a család életmódjának minden apró részletét górcső alá veszik, és nyolcévi feddhetetlen magatartás a legelső előfeltétel. Ilyen körülmények közt a legkevésbé egy állítólagos orvostanhallgatóra van szükségük, aki inkább csavargónak néz ki, és tudni csak annyit lehet róla, hogy éppen az ő küszöbükön jutott eszébe koldulni.

– Eriggy a pokolba – szólt rá durván a cingárra, elállva előle az ajtót. – Eriggy innen. Kopj le rólunk, ne is lássunk többet.

A viharvert arc semmilyen kifejezéssel nem válaszolt a mondottakra, csak összerándult, mintha megütötték volna. Melik hát elismételte a kiutasítást németül is. És már csapta volna be az ajtót, ám megérezte, hogy Leyla ott áll mögötte, és a válla fölött a fiút nézi, meg a kezében lázasan reszkető üzenetet.

 

És rögtön látta, hogy anyja szeméből már-már kicsordulnak a részvét könnyei.

 

 

*

 

 

Elmúlt a vasárnap, és hétfő reggel Melik jó ürügyet talált, hogy ne jelenjen meg az unokafivére zöldséges boltjában Wellingbüttelben. Anyjának azt mondta, otthon kell maradnia, hogy készüljön az amatőr bokszbajnokságra. Edzőterem, aztán úszás. Valójában azonban az motoszkált benne, hogy nem biztonságos az anyját magára hagyni ezzel a hórihorgas, nagyzási mániás eszelőssel, aki ha éppen nem imádkozik vagy a falat bámulja, fel-alá sétifikál a házban, és úgy simogatja a holmikat, mintha idilli gyerekkorából emlékezne rájuk. Az anyját ugyan páratlan asszonynak tartotta Melik, de azért úgy gondolta, hogy a férje halála óta kissé labilis lelkileg, és csak az érzelmei irányítják. Akit szeret, az soha nem tehet rosszat az ő szemében. Íszá pedig azonnal belopta magát a szívébe szelíd modorával, félénkségével, és a néha váratlanul rátörő öröm-és reménységrohamaival.

Hétfőn és kedden nemigen tett mást Íszá, csak aludt, imádkozott és fürdött. Beszélni tört törökséggel beszélt, különös, torokhangú akcentussal, és lopva, hadarva, mintha tilos volna. Melik mégis érzett a szavaiban, ki tudja miért, valami kioktató, didaktikus jelleget. Egyébként pedig evett megállás nélkül. Ugyan hová rakja azt a rengeteg ennivalót? Bármikor sétált be Melik a konyhába, bizonyosan ott találta a fiút, amint egy nagy tál rizses-zöldséges bárányhús fölé görnyed, a kanala fáradhatatlanul jár, a tekintete meg ide-oda villan, mintha attól félne, hogy elkapják előle az ételt. Ha végzett a tányérral, kenyérdarabbal kitörli, elmormolja, hogy „Istennek legyen hála”, aztán halvány mosollyal, mintha valami titkot rejtegetne, amit sajnál tőlük, a mosogatóhoz megy, és elöblíti az edényt, amit Leyla akkor sem engedett volna soha sem a férjének, sem a fiának, ha az egész hónap csupa vasárnapból áll. A konyha az ő birodalma, férfinak ott nincs keresnivalója.

– Szóval hát, Íszá, mikor is kezded el az orvosi tanulmányaidat? – kérdezte egyszer Melik mintegy mellékesen, de az anyja jelenlétében.

– Isten segít, hamar lesz. Kell lenni erős. Nem szabad lenni koldus.

– Tartózkodási engedélyre lesz szükséged, tudod. Meg szabályos egyetemi beiratkozásra. Nem is beszélve arról a rengeteg euróról, amibe a szállás meg az ellátás kerülni fog. Na és milyen kocsiban viszed szórakozni a barátnődet, hm?

– Isten kegyelme végtelen. Ha vagyok nem koldus. Ő megad, ami kell.

Melik szemében ez az önbizalom túlment az embertársi irgalmasság határain.

– Nem kevés pénzbe kerül ez a fiú, anyám – mondta bizalmasan a konyhában, amikor bizton tudhatta, hogy Melik odafönt van a padlásszobában. – Amit ez megeszik. Amit ez elfürdik.

– Nem kerül többe, mint te, Melik.

– Jó, hát nem, de ő mégsem a fiad! Azt sem tudjuk, kicsoda.

– Íszá a vendégünk. Ha visszanyeri az egészségét, Allah segítségével meglátjuk, hogy alakuljon a sorsa – mondta fensőbbségesen Leyla.

Íszá látványos igyekezete, hogy észrevétlenné tegye a jelenlétét, csak még gyanúsabbá tette őt Melik szemében. A kicsi ház zsúfolt folyosóján, a padlásszobájába vezető lépcsőnél, akárhol, ahol összetalálkoztak, olyan tüntető buzgósággal igyekezett a falba simulni, olyan bocsánatkérően bámult őzikeszemével, hogy az sehogy sem hatott hitelesen.

– Íszá börtönben is volt – közölte Leyla egy reggel derűsen.

Melik visszahőkölt. – És ez biztos? Egy akasztófavirágot bújtatunk itt? A rendőrség is tud róla? Ő maga mondta el?

– Azt mesélte, hogy az isztambuli börtönben csak egy darab kenyeret meg egy tálka rizst kap az ember egész nap – magyarázta Leyla, és mielőtt még Melik bármit ellene vethetett volna, bedobta néhai férje egyik kedvenc mondását. – Kötelességünk megtisztelni a vendéget, és segíteni a bajbajutottakon. A Paradicsomban följegyeznek minden irgalmas tettet – kántálta. – Nem volt-e saját édesapád is börtönben Törökországban, Melik? Nem mindenki bűnöző, akit bebörtönöznek. Az olyan embereknek, mint az apád vagy Íszá, csak kitüntetés a börtön, becsületrend.

Melik azonban tudta, hogy hátsó gondolatok húzódnak meg emögött, amiket anyja inkább megtartott magának. Allah válaszolt imáira, és egy új fiúgyermeket küldött neki kárpótlásul a férje elvesztéséért. A jelek szerint nem sokat számított neki, hogy ez az új fia félőrült hontalan, tele tévképzetekkel a saját személyéről.

 

 

*

 

 

Csecsenföldről jött.

 

Ennyi kiderült a harmadik estén. Leyla azzal lepte meg a fiút, hogy elhadart neki egy-két mondatot csecsenül. Melik életében még nem hallott tőle ilyesmit. Íszá szikár arca földerült egy pillanatra, meglepett mosoly sugározta be, aztán mintha elnémította volna a döbbenet. Pedig egyszerű magyarázata volt Leyla rendkívüli tudásának. Kislány korában csecsen gyerekekkel is játszott török falujában, akkor csipegette fel a néhány mondatot. Azt pedig, hogy Íszá csecsen, az első pillanattól sejtette, de nem beszélt róla, mert a csecsenekkel sosem tudja az ember, hányadán áll.

Igen, Csecsenföldről jött, az anyja már meghalt, és más emléket nem is hagyott rá, mint a Koránnal díszített arany karkötőt. Rácsatolta a fiú karjára, aztán meghalt. A kérdéseket, hogy mikor halt meg az anyja, és hogyan, és ő hány éves volt akkor, vagy nem értette Íszá, vagy nem akarta érteni.

– A csecseneket mindenhol utálják – magyarázta Leyla Meliknek. Íszá folytatta az evést, szokása szerint a tálba szegett fejjel. – Csak mi nem. Hallod, Melik?

– Igen, hallom, anya.

– Mindenki üldözi őket, csak mi nem – folytatta Leyla. – Az oroszok természetesnek tartják, meg mindenki az egész világon. Nem is csak a csecseneket, minden oroszországi moszlimot. Putyin üldözi őket, Mr. Bush meg csak teszi alá a lovat. Amíg Putyin azt mondja, hogy ő is a terror ellen küzd, addig azt csinálhat a csecsenekkel, amit akar, senki nem állítja meg. Nem igaz, Íszá?

Ám Íszá örömteli meglepetése már elmúlt. Összetört arcára újra árnyak borultak, őzszeme megint csak szenvedést sugárzott, és szikár keze védelmezően borult a karkötő fölé. Beszélj, nyavalyás, sürgette magában Melik, de hangosan nem mondta ki. Ha valaki azzal lep meg, hogy törökül szól hozzám, természetes, hogy válaszolok neki törökül, ez a jólneveltség minimuma. Akkor te miért nem felelsz egy-két udvarias csecsen szóval anyámnak? Talán mert tele van a szád anyám ingyenkosztjával?

Más gondja is akadt. Kis biztonsági ellenőrzést végzett a padláson, amelyet Íszá már a saját területének tekintett – lopva, persze, Íszá lent volt a konyhában, s szokása szerint Leylával társalgott –, és tett néhány zavarba ejtő fölfedezést. Talált élelmiszer-tartalékokat, mintha Íszá szökést készítene elő, aztán egy aranykeretes miniatűr portrét a húgáról, ami az anyja családi képtárából tűnt el a nappaliból, végül az apja nagyítóüvegét, a hamburgi Arany oldalak egy példányával együtt, ami a bankoknál volt kinyitva.

– A húgodnak, Allah kegyelméből, nagyon szép a mosolya – mondta Leyla kenetesen, amikor Melik háborogva próbálta meggyőzni róla, hogy a vendégük nem csak alvilági alak, de perverz is. – A mosolya felderíti Íszá szívét.

 

 

*

 

 

Íszá tehát Csecsenföldről jött, még ha nem is derült ki, hogy beszéli-e a nyelvet. Mindkét szülője halott volt már, de ha róluk kérdezték, nem válaszolt, csak nézdegélt szelíd szemével a levegőbe, fölhúzott szemöldökkel, ugyanolyan értetlenül, mint a házigazdái. Hontalan volt, és hajléktalan, egykori börtöntöltelék, de Allah majd gondoskodik róla, nem lesz többé koldus, és elkezdi az orvosi tanulmányait.

Igazság szerint Melik maga is álmodozott róla egykor, hogy doktor lesz, s még el is érte, hogy apja és nagybátyja közös erővel támogassák tanulmányait, ami bizony komoly áldozatvállalás lett volna a család részéről. És ha csak kicsit is jobbnak bizonyul a vizsgáin, talán ha kevesebb energiát fordít a sportra, akkor ma már ott is tartana: elsőéves lehetne az orvosin, és halálra dolgozhatná magát a család becsületéért. Nem csoda hát, ha megütközött Íszá kissé légből kapott bizakodásán, hogy Allah a maga kifürkészhetetlen módján képessé teszi majd arra, amire ő maga látványosan képtelennek bizonyult, és Leyla intéseit sutba dobva rászánta magát, hogy kihallgatás alá veszi hívatlan vendégét, már amennyire a saját nagylelkű természete ezt lehetővé tette.

Szabad volt a vásár, Leyla vásárolni ment, s nem volt visszavárható délutánig.

 

– Szóval hát akkor orvostudományt tanultál? – kérdezte, letelepedve Íszá mellé, hogy bizalmasabban társaloghassanak, abban a meggyőződésben, hogy nem volt még a világon nálánál agyafúrtabb nyomozó. – Az nagyon szép.

– Kórházokban voltam, uram.

– Mint hallgató?

– Beteg voltam, uram.

Mi ez az uramozás? Ezt is a börtönből hozta?

– Hát a beteg, az nem ugyanaz, mint az orvos, ugye? A doktornak tudnia kell, mi baja a betegnek. A betegnek meg csak ülni kell, és várni, hogy a doktor rendbe hozza.

Íszá fontolóra vette a hallottakat, ugyanolyan bonyolult szertartás keretében, ahogyan általában a kijelentéseken elgondolkozni szokott, attól teljesen függetlenül, hogy mi volt az illető kijelentés. Elbámult a levegőbe, a szakállát vakargatta póklábvékony ujjaival, aztán nagy sokára szívélyes, szinte vakító vigyorgásban tört ki, anélkül, hogy bármit is felelt volna.

– Mennyi idős vagy egyáltalán? – bökte ki Melik egyenesebben, mint szerette volna. – Már ha szabad megkérdeznem – tette hozzá szarkasztikusan.

– Huszonhárom éves, uram – jött a válasz, megint csak hosszas mérlegelés után.

– Az már elég sok, nem? Még ha mindjárt holnap fel is vesznek, akkor sem lesz belőled kész orvos harmincöt vagy hány éves korod előtt. Na és még németül is meg kell tanulnod. Azért is fizetni kell ám.

– És ha Isten akar, házasodik jó feleség, szület sok gyerek, kettő fiú, kettő lány.

– De a húgomra ne számíts. Jövő hónapban férjhez megy. Sorry.

– Isten akar, szület neki sok fiú, uram.

Melik fontolóra vette, honnan közelítsen, aztán újra nekitámadt. – Hogyan kerültél egyáltalán Hamburgba?

– Lényegtelen.

Lényegtelen? Honnan vesz ez ilyen szavakat? Méghozzá törökül?

– Hát nem tudtad, hogy itt rosszabbul bánnak a menekültekkel, mint bárhol Németországban?

– Hamburg lesz otthonom, uram. Ide hoznak engemet, uram. Allah isteni akarata.

– Ki hozott ide? Kik azok az ők, akik idehoztak?

– Többfajták.

– Hogyhogy többfajták?

– Volta talán török emberek, volta talán csecsen emberek. Mi fizet őknek. Ők hoz hajó nekünk. Berak minket konténer. Nagyon kevés levegő.

Íszá már verítékezett, de Melik innen nem hátrálhatott meg.

– Mi? Ki az a mi?

– Csoport, uram. Isztambul. Rossz csoport. Rossz emberek. Én nem tisztel azok emberek – és a fensőbbséges hangvétel még a kerékbe tört törökségen át is érzett.

– Hányan voltatok?

– Talán húsz. Konténer hideg. Néhány óra, aztán nagyon hideg. Hajó megy Dánia. Volta nagyon boldog.

– Koppenhágába, ugye? Dánia, Koppenhága. A fővárosba?

– Igen – ragyogott fel az arca, mintha Koppenhága egy jó ötlet lett volna. – Koppenhága. Koppenhága lesz jó. Lesz gondoskodás. Nem kell maradni rossz emberekkel. De ám a hajó nem megy mindjárt Koppenhága. Megy először Svédország. Gothenburg. Oké?

– Azt hiszem, van egy olyan nevű svéd kikötő – ismerte el Melik.

– Gothenburg hajó megy dokk, fölrak holmik, megy Koppenhága. Mi akkor nagyon beteg, nagyon éhes. Mondják ők: semmi mozgás, semmi hang. Svédek nagyon gonosz, svédek megöl. Mi nem csinál hang, de svédek nem tetszik a konténer. Svédek hoz kutya. – Íszá elgondolkodott egy kicsit. – Mi a neve, kérem? – kiáltotta aztán olyan hangosan, hogy Melik összerezzent. – Papírok, kérem? Börtönből jött? Miért volt börtön? Megszökött? Hogyan, kérem? A doktorok volt nagyon jó. Csodálom doktorok. Engednek aludni. Én vagyok nagyon hálás doktorok. Én is akar lenni olyan doktor. De Allah segít, kell elszökni. Nem lehet Svédországba. Van szögesdrót, NATO. Sok őrök. De van még vécé. Vécénak ablak. Ottan van kapu, kikötő. Barátom kinyit a kapu. Barátom a hajóból. Megyek vissza hajó. Megy Koppenhága. Végre, mondom. És teherautó Hamburg. Uram, én imád Allah. De én imád Nyugat is. Nyugatban fog imád Allah, szabad ember.

– Teherautón jöttél Hamburgba?

– Volt szervezés.

– Csecsen teherautón?

– Barátom elvisz úthoz.

– A hajós barátod? Ugyanaz a fiú?

– Nem, uram. Volt másik barát. Volt nehéz elmenni úthoz. Még előbb kellett egy éjszaka aludni kint. – Fölnézett, és viharvert arcát egy pillanatra öröm világította be.

– Csillagok. Allah kegyelmes. Dicsőség Allahnak!

Melik hasztalanul küzdött a hallottak valószerűtlenségével, egyfelől feltüzelte a történet feszültsége, másfelől dühítette a sok hézag és saját képtelensége, hogy átlásson az egészen. Érezte, hogy a frusztráció megfeszíti a karját, öklét, hogy gyomrában vészt jelez a harcos ösztöne.

– Na és hol tett ki ez a varázslatos teherautó, ami csak úgy előkerült a semmiből? Hol tettek ki?

Hanem Íszá már nem figyelt rá, ha ugyan figyelt is valaha. Hirtelen – legalábbis Melik őszintén értetlen szemében hirtelennek tűnt – valami lassan forralódó katasztrófa robbant ki benne. Támolyogva fölkelt, egyik kezét a szájára szorítva, görnyedezve az ajtóhoz szédelgett, nagy erőfeszítéssel sikerült csak kinyitnia, pedig nem is volt zárva, és a fürdőszobába botladozott. Hamarosan gyötrelmes nyögés és öklendezés hangja töltötte be a házat, amilyet Melik az apja halála óta nem hallott. A lárma lassan megszűnt, csobogó víz nesze követte, aztán nyílt és csukódott a fürdőszoba ajtaja, majd megnyikordultak a padlásszobába vezető létra fokai. Aztán mély, nyugtalanító csönd borult a házra, melyet negyedóránként Leyla elektromos órájának csiripelése tört meg.

 

 

*

 

 

Négy órakor Leyla szatyrokkal megpakolva hazaérkezett, és a hangulatból azonnal kitalálta, mi történt. Csúnyán összeszidta Meliket, hogy megsértette a vendégbarátságot, és szégyent hozott apja házára, aztán ő is bezárkózott a szobájába, és ott duzzogott, míg el nem jött a vacsorafőzés ideje. Az étvágygerjesztő illatok hamar átjárták a házat, de Melik makacsul hevert az ágyán. Fél kilenckor Leyla megkondította a pompás rézgongot, amit még nászajándékba kapott, s amelynek hangjában Melik mindig is ki nem mondott szemrehányást érzett. Tudta, hogy anyja ilyenkor nem tűr késlekedést, kisietett hát a konyhába, de lesütött szemmel kerülte Leyla tekintetét.

– Íszá, kedves, gyere le! – kiáltotta Leyla. Válasz nem jött. Erre fogta boldogult férje botját, és a gumis végével alaposan megdöngette a mennyezetet, ám közben szüntelenül Meliket fix írozta jeges, vádló tekintettel. A fiú végül fogta magát, fölmászott a létrán.

Íszá alsónadrágban hevert a matracán, verítékben fürödve, összegörnyedve. Anyja karkötőjét levette a csuklójáról, és görcsösen szorongatta izzadt tenyerében. Nyakában ócska bőrszütyő lógott. Szeme tágra nyitva meredt a levegőbe, de úgy tűnt, nem is látja Meliket. Az előrehajolt, hogy megérintse a vállát, és iszonyodva hőkölt vissza. Íszá felsőtestét keresztül-kasul szántották a vörös-lila sebhelyek, véraláfutások. Némelyik korbácsnyomnak tűnt, másokat mintha furkósbot hagyott volna. A talpán – azokon a talpakon, amelyek a hamburgi kövezetet taposták – kis, kerek, gennyesedő sebek, olyanok, amilyeneket cigarettával okoznak. Melik gyorsan a fiú dereka köré csavart egy lepedőt az illendőség végett, aztán a karjába emelte, és óvatosan leeresztette Leyla kiterjesztett karjába.

– Az ágyamba rakd – suttogta könnyein át. – Alszom a padlón vagy akárhol, mindegy. És felőlem mosolyoghat rá a húgom, ha az kell neki – tette hozzá, ahogy eszébe jutott a nappaliból ellopott portré, és már ment is vissza érte a padlásszobába.

 

 

*

 

 

Íszá összevert teste Melik fürdőköpenyébe burkolva hevert a fiú ágyán, a lába le is lógott a végéről, az aranyláncocskát még mindig a markában szorongatta, és rezzenetlen tekintetét állhatatosan Melik dicsőségtáblájára szegezte: újságfotók a diadalmas bajnokról, trófeaövek és győzedelmes kesztyűk. Melik maga a padlón kuporgott az ágy mellett. Azonnal orvost akart hívni a saját költségére, de Leyla megtiltotta. Túl veszélyes volna, Íszának mindenképpen, de nekik maguknak is. Mi lesz akkor az állampolgárságból? Reggelre csak lemegy a láza, elkezdődik a gyógyulás.

De a láz nem ment le.

 

Leyla fülig bebugyolálva indult útnak, részben taxival, hogy lerázza az esetleges megfigyelőket. Abba a mecsetbe ment a város túlsó végén, ahová állítólag el szokott járni egy új török orvos. Három órával később dühöngve tért vissza. Az az új doktor idióta, szélhámos. Semmit sem tud. Semmit nem ér. Fogalma sincsen a vallási kötelezettségeiről. Talán egyáltalán nem is orvos.

Amíg odavolt, mégis csökkenni kezdett Íszá láza, s Leyla most bevethette ápolói tudományát, amelyet akkor szerzett, mikor a család még nem engedhette meg magának, hogy orvoshoz forduljon, vagy nem merték megkockáztatni. Kijelentette, ha Íszának belső sérülései volnának, akkor sosem tudott volna annyi ételt eltüntetni, úgyhogy nyugodtan adott neki aszpirint a láz további csökkentésére, és nyugodtan etette rizsből és gyógynövényekből készített levesével is.

Tudta, hogy Íszá sosem engedné őt a testéhez érni, hát ellátta Meliket törölközőkkel, kendőkkel és egy lavór meleg vízzel, hogy dörzsölje le óránként. A bűntudattól gyötört Melik szükségesnek látta, hogy leoldja Íszá nyakáról a tarsolyt.

Hosszas tétovázás után meggyőzte magát, hogy csak a beteg érdekében teszi, s amikor Íszá végre a falnak fordult és félálomba zuhant, oroszul mormolva maga elé, megoldotta a bőrzsinórt, és kinyitotta a szütyőt.

Először is egy csomó orosz újságkivágást talált, összecsavarva és gumiszalaggal átkötve. Szétteregette a padlón. Mindegyiken egy katonatisztet lehetett látni a Vörös Hadsereg egyenruhájában, kegyetlen, széles arcú, busa szemöldökű embert, jó hatvanast. Két további kivágás gyászjelentés volt, tele ortodox keresztekkel és katonai jelvényekkel.

Aztán egy vastag köteg ötvendollárost talált Melik, tíz darab vadonatúj bankjegyet, csíptetővel összefogva. Erre a látványra újra föltolult benne a gyanakvás. Éhező, hontalan, összevert, koldus menekült, ötszáz érintetlen dollárral a tarsolyában? Lopta? Hamisította? Talán ezért került börtönbe? Ennyije maradt volna, miután

kifizette az isztambuli embercsempészeket, a készséges matrózt, aki elrejtette, meg a sofőrt, aki Koppenhágából Hamburgba hozta? Ha még mindig van ötszáza, mennyivel indulhatott útnak? Talán nem is olyan légből kapottak azok a medikusi álmok?

Harmadik lelete rongyos, fehér boríték volt, gombóccá gyűrve, mintha Íszá el akarta volna dobni, s aztán meggondolta volna magát. A ragasztás föltépve, s nem volt rajta sem bélyeg, sem címzés. Melik kisimította, s gyűrött, egyoldalas, cirill betűkkel gépelt levelet talált benne. A tetején valami címzésféle volt nagy, fekete betűkkel, dátum és a feladó neve, legalábbis így okoskodott Melik. Az olvashatatlan szöveg alatt olvashatatlan aláírás, kék tintával, utána szintén kézzel írva hatjegyű szám, igen-igen gondosan, többször is áthúzva minden egyes vonalka, mintha azt mondaná az ismeretlen: jegyezd meg, ez nagyon fontos.

Végezetül pedig parányi kulcsocskát talált, éppen csak akkorát, mint súlyos bokszolóöklének egyetlen bütyke. Gépi kulcs volt, igen bonyolult fogazattal három oldalán – börtönajtóhoz túl kicsi, gondolta Melik, ahhoz az ajtóhoz is, amelyen át Íszá visszaszökött a hajóra Gothenburgban. Bilincshez viszont éppen megfelelő.

Melik visszarakta Íszá holmiját a tarsolyba, s bedugta az átizzadt párna alá, hogy gazdája megtalálja, ha fölébred. Ám másnap reggelre már elviselhetetlenné dagadt benne a bűntudat. Egész éjjeli virrasztása közben – álmatlanul hevert a padlón Íszá ágya mellett – vendégének meggyötört teste, kínszenvedése járt az eszében, meg a saját silányságának tudata.

Bokszoló lévén úgy gondolta, ismeri a fájdalmat. Az utolsó bajnokságon néhány jól irányzott ütés beleszédítette abba a vörös sötétségbe, amelytől rettegnek a bokszolók, mert talán nincs belőle visszatérés. A német úszóbajnokságokon is, úgy tudta, végsőkig megfeszítette a szervezete tűrőképességét.

Íszával összehasonlítva mégis úgy látszik, fogalma sincs a valódi erőpróbákról.

 

Íszá férfi, én meg még gyerek vagyok. Mindig is szerettem volna, ha van bátyám. Becsönget az ajtón, én meg eltaszítom. Ő harcolt és szenvedett a hitéért, míg én olcsó diadalokat arattam a ringben.

 

 

*

 

 

Melik egész éjjel feszülten figyelte a szabálytalan légzést, amelyet hajnalra kiegyensúlyozottabb szuszogás váltott fel. Lecserélte a langyos borogatást, s megkönnyebbülten állapította meg, hogy lement a láz. Reggel Íszá már kiskirályként trónolt az ágyán, Leyla féltett bársonypárnáival föltámasztva, s a ház asszonya saját, erőt adó főztjével etette. Csuklóján újra ott ragyogott az anyja aranyláncocskája.

A szégyenben fetrengő Melik csak azt várta, hogy csukódjon Leyla mögött az ajtó. Lehorgasztott fejjel térdelt oda Íszá mellé.

– Belenéztem a szütyődbe – vallotta meg. – Nagyon szégyellem ezt a tettet. Bár megbocsátana a végtelen irgalmú Allah!

Íszá, szokása szerint, végeérhetetlen hallgatásba merült, aztán Melik vállára tette aszott kezét.

– Barátom, nem szabad bevallasz. Bevallasz, akkor ők bezár örökbe – mondta álmatagon, és megveregette Melik kezét.

 

 

2

 

 

Másnap, pénteken hat óra felé került sor arra, hogy a Brue Frčres Bankház (székhelye azelőtt Glasgow-ban, Rio de Janeiróban, Bécsben, most pedig Hamburgban) hétvégi zárásra szánta el magát.

Az izmos biztonsági őr pontban öt harminckor lezárta a Binnenalster-parti csinos ház főbejáratát. Pár percre rá a főpénztáros bezárta és beriasztotta a páncéltermet, az irodavezető pedig elbúcsúzott a legtovább dolgozó lánytól, aztán ellenőrizte a számítógépeket és a papírkosarakat. Frau Ellenberger, a bank legrégebbi dolgozója lekapcsolta a telefonokat, megigazította a barettjét, eloldozta biciklijét az udvari tartóról, és elkarikázott, mert neki kellett elhoznia dédunokahúgát a balettóráról.

Hanem előbb még megeresztett egy tréfás kis szemrehányást a munkaadója felé. Tommy Brue mára egyedül maradt életben a bank társtulajdonosai és a híres név hordozói közül. – Mr. Tommy, maga még nálunk, németeknél is rosszabb – jegyezte meg tökéletes angolsággal, ahogy bedugta fejét a főnöki szentély ajtaján. – Miért dolgozza magát halálra? Itt a tavasz! Meg se látja a krókuszt, a magnóliát? Ne feledje, hogy hatvanéves! Menjen szépen haza, és igyon meg egy pohárka bort Mrs. Brue-val abban a csodaszép kertjükben! Mert ha így folytatja, a végén kész idegcsomó lesz – dalolta, inkább Beatrix Potter iránti rajongásának adva hangot, semmint abban a reményben, hogy jobb belátásra térítheti a főnökét.

Brue méltóságteljesen fölemelte jobbját, és a pápai áldás paródiájaként megbillegette.

– Távozzék békében, Frau Elli – mondta rezignált öngúnnyal. – Ha az alkalmazottaim nem hajlandók elvégezni a dolgukat hét közben, én kénytelen vagyok munkálkodni helyettük a hét végén. Tschüss – tette hozzá, csókot intve.

– Tschüss magának is, Mr. Tommy, és üdvözlöm a kedves feleségét.

– Átadom.

 

Mindketten tudták, hogy a valóság egészen más. Most, hogy csönd ült a telefonokra meg a folyosókra, és egyetlen ügyfél sem zavargott többé, Mitzi pedig, a felesége a barátaival, von Essenékkel bridzsezett, Brue végre igazán a magáénak tudhatta a birodalmát. Átgondolhatta az elmúlt hetet, nekiláthatott tervezni a következőt. És ha úgy hozta a kedve, akár a saját halhatatlan lelkével is foglalkozhatott.

 

 

*

 

 

A bolondító hőség miatt Brue ingujjra vetkőzött. Mérték után készült öltönyének zakóját csinosan ráterítette az ajtó mögött várakozó ómódi szobainasra. Randall’s of Glasgow – ők voltak a Brue-k szabói már negyedik generáció óta. Az íróasztalt, amelynél ült, az alapító Duncan Brue hozta magával 1908-ban Skóciából, mikor nekiindult a nagyvilágnak alig ötven aranysovereignnel a zsebében s a jó reménységgel a szívében.

A teljes falat elfoglaló, irdatlan mahagóni könyvszekrény szintén családi ereklye volt. Cifra üvegajtai mögött bőrbe kötött világirodalmi gyűjtemény: Dante, Goethe, Platón, Szókratész, Tolsztoj, Dickens, Shakespeare, valamint, némiképp meghökkentő folytatásként, Jack London. A szekrényt könyvestül együtt Brue nagyapja fogadta el egy reménytelen adósság részleges megtérítéseképpen. Vajon kötelességének érezte ezek után, hogy el is olvassa a műveket? Azt már nem. Ki hallott olyat, letétet olvasni.

A túlsó falon, Brue-val egyenesen szemközt, akár egy közlekedési jelzőtábla, a családfa lógott, eredeti, kézzel festett, aranykeretes változatban. A százados tölgyfa gyökerei az ezüst Tay folyó partján kapaszkodtak a földbe. Ágai messze nyúltak keletre, a Vén Európába és nyugatra, az Újvilág közepébe. Arany makkocskák jelezték a városokat, ahol a Brue-vérvonal (nem is beszélve a Brue-tőkéről) külföldi házasságok útján gazdagodott.

Brue maga méltó sarja volt a nemes családnak, ha az utolsó is. A szíve mélyén tudván tudta, hogy a Frčres – a család kizárólag így hivatkozott a cégre – az idejétmúlt felfogások lerakata. Őt magát még túléli, de valójában már lefutotta a pályáját. Igaz, ott lett volna még Georgie, az első feleségétől, Sue-tól származó lánya, de Georgie utolsó ismert lakcíme egy San Francisco melletti asrám volt, és a bankügyek iránt sosem tanúsította a legcsekélyebb érdeklődést sem.

Brue megjelenésében mégsem volt semmi divatjamúlt. Jó felépítésű, hanyagul jóvágású férfi volt, széles homloka szeplős, skóthoz méltóan rakoncátlan, vörösbarna üstökét ki tudja, hogyan sikerült megzaboláznia és elválasztania. Sugárzott belőle a jólét adta magabiztosság, ám különös módon minden arrogancia nélkül. Arca, ha nem öltötte éppen magára a szakmához illő kifürkészhetetlenséget, nyájas volt, és a bankvilágban eltöltött évek ellenére – vagy talán ezek hatására? – üdítően ránctalan. Ha a németek rámondták, hogy milyen jellegzetes, tőrőlmetszett angol, joviális hahotában tört ki, és biztosította őket, hogy skóthoz illő lelkierővel viseli a sértést. Lehet, hogy kihalóban lévő fajtát képviselt, ámde titkon igencsak

elégedett volt ezzel: Tommy Brue, a föld sója, kőszikla és menedék, nem parádés nagykutya, annál sokkal különb fajta, azzal az elsőrangú feleségével, nincs nála kellemesebb társ a fehér asztal mellett, és még golfozni is egész tisztességesen golfozik. Így látta Brue a maga világát és önmagát benne, és elégedett volt a látvánnyal.

 

 

*

 

 

Vetett egy pillantást a záró árfolyamokra, s kiszámította, milyen hatással lehetnek a bank befektetéseire – a szokásos péntek esti flaute, semmi izgalom. Brue lekapcsolta a gépét, s tekintetét végigfuttatta a dossziékon, melyeket Frau Ellenberg kis post-itjei különös figyelmébe ajánlottak.

Egész héten a modern bankvilág szinte felfoghatatlan bonyolultságával vesződött. Példának okáért semmivel sem valószínűbb azt tudni, hogy bizonyos összeget kinek ad éppen kölcsön az ember, mint azt, hogy ki nyomta az illető bankjegyeket. Péntek esti szeánszait viszont legalább olyan mértékben irányította a pillanatnyi szeszély, mint a szükségszerűség. Ha jótevő kedvében volt, azzal töltötte az estét, hogy előnyösebbre szervezett át egy-egy jótékonysági alapot, ha makrancosabb volt a hangulata, esetleg lótenyésztő farmokkal, gyógyfürdőkkel vagy kaszinóláncokkal bíbelődött. És ha a számkurkászó hajlandóság jött rá – ez sokkal inkább kemény szorgalommal szerzett, semmint veleszületett hajlama volt –, nagy valószínűséggel Mahlert játszott a magnón, miközben brókerek, kockázatitőke-befektétesek és versengő nyugdíjbiztosítók prospektusait mérlegelte, hasonlítgatta.

Ma este azonban nem volt ilyen tágas választási szabadsága. Egy nagyra becsült kliensük ellen vizsgálatot indított a hamburgi tőzsde, s bár Haug von Westerheim, a bizottság elnöke biztosította afelől, hogy idézés nem lesz a dologból, mégis kötelességének érezte, hogy a legapróbb részletekig tájékozódjék az ügy alakulásáról. Előbb még azonban hátradőlt a karosszékében, és felidézte magában azt a valószerűtlen pillanatot, mikor az öreg Haug megtörte a saját szentséges titkossági szabályait.

Az Anglo–Germán Klub márvány dísztermében előkelő gálavacsora zajlik. Illusztris tagját ünnepli Hamburg pénzügyi arisztokráciája. Tommy Brue hatvanéves lett, ami pedig kényszerítő erejű tény, hiszen, ahogy az apja, Edward Amadeus szokta volt mondani: „Tommy fiam, a számtan az egyetlen olyan része a szakmánknak, ami sosem hazudik.” A hangulat emelkedett, az étel jó, a bor még jobb, a gazdagok örülnek, és Haug von Westerheim, a hetvenes flottatulajdonos, nagypályás helyezkedő – akinek anglomániája legalább olyan köztudomású, mint szellemessége – éppen felköszöntőt mond.

– Tommy, édes fiam, az a gyanúnk, hogy túlságosan sok Oscar Wilde-ot olvas – fuvolázza angolul, pezsgőspohárral a kezében, a királynő fiatalkori portréja előtt állva. – Alkalmasint hallott már Dorian Grayről. A magunk részéről biztosra vesszük, hogy nagyon is jól ismeri. Sőt, hogy ki is csent egy lapot a könyvből. Erős a gyanúnk, hogy valahol a bank pincéiben rejtőzik egy csúfságos kép, ami Tommyt a valódi életkorában ábrázolja. Miközben a mi Tommynk, bájos királynőjével szöges ellentétben, semmi közösséget nem vállal a múló idővel, és ma is azzal a huszonöt esztendős koboldarccal mosolyog ránk, amelyet hét évvel ezelőtt láttunk először, mikor Bécsből hozzánk érkezett, hogy megfosszon bennünket vérrel-verítékkel megszolgált javainktól.

Zúg a taps, Westerheim pedig ajkához emeli Mitzi kezét, és hangsúlyozott eleganciával lehel rá csókot, mivel Brue felesége bécsi nő. Az egybegyűltek felé megjegyzi, hogy Mitzi szépsége, az uráéval ellentétben, igazán örökkévaló. Brue az őszinte elérzékenyülés rohamában pattan fel a székről, hogy megszorítsa Westerheim kezét, ám az öregember, bortól és diadaltól ittasan, a keblére öleli, s közben a fülébe suttog:

– Tommy, édes fiam… az a vizsgálat arról a bizonyos ügyfelükről… tartsák szemmel az ügyet… technikai okokból késleltetjük… aztán meg az Elba mélyére süllyesztjük… boldog születésnapot, Tommy, barátom… maga igazán rendes fickó…

Brue orrára biggyesztette félhold-szemüvegét, és újra átböngészte az ügyfele ellen fölhozott vádakat. Más bankár, morfondírozott, rég felhívta volna Westerheimet megköszönni biztató szavait, amivel egyben emlékeztette volna az öreget az ígéretére. Nem úgy Brue. Nem vette volna szívére, hogy meglovagolja a születésnap emelkedett hangulatában kibuggyant megfontolatlan szavakat.

Tollat ragadott, és írt egy kis emlékeztetőt Frau Ellenbergernek. „Hétfőn mindjárt reggel hívja, kérem, az Etikai Bizottság titkárságát, és járjon utána, hogy kijelöltek-e már időpontot. Köszönöm! T. B.”

Ezzel megvagyunk, mondta magában. Most már nyugodtan elrágódhat rajta az öreg, hogy nyomassa-e az ügyet, vagy ejtse inkább.

A második halaszthatatlan teendő Buggyant Marianne volt, bár ezen a néven Brue kizárólag Frau Ellenbergernek emlegette. Az igencsak jól menő hamburgi fakereskedő gazdag özvegye a Brue Frčres kedvenc és végeérhetetlen szappanoperáját szolgáltatta. Tökéletes mintapéldánya volt a klisészerű banki ügyfélnek. A mai epizód arról szólt, hogy a hölgy a minap vallási megvilágosodáson esett át egy harmincesztendős dán lutheránus lelkész segítségével, s már-már véglegesen eldöntötte, hogy mulandó földi vagyonkáját – kíméletlenebb kifejezéssel a bank tartalékainak egyharmincad részét – a lelkiatya némileg obskúrus nonprofit alapítványának áldozza.

Brue magánnyomozót bízott meg, és a csöppet sem szívderítő eredmények most ott feküdtek előtte az asztalon. A lelkészt nemrégiben csalás vádjával állították törvényszék elé, ám az ügynek véget vetett, hogy nem akadtak vállalkozó tanúk. Szép számmal voltak továbbá törvénytelen utódai, különböző hölgyektől. De hát Brue, aki csak egy szegény bankár, mégis hogyan adja be mindezt a kliensnek anélkül, hogy végképp elveszítené? Buggyant Marianne még a lehető legjobb formájában is rosszul tűri a negatív híreket, erről már több alkalommal meggyőződhetett a saját kárára. Minden sármját be kellett vetnie – csak a legvégsőktől tartóztatta meg magát, tenné most hozzá –, nehogy Marianne átvigye a számláját a Goldmann Sachs mézes szavú fiaihoz. Van egy fia, akit most az a veszély fenyeget, hogy hatalmas vagyontól esik el, és Marianne néha tanúsít is iránta gyöngédségi rohamokat, ám – újabb csavar a szappanoperában – a fiú éppen rehabilitációs klinikán gyógyulgat a Taunus-hegységben. Egy diszkrét kiruccanás Frankfurtba sok kérdésre meghozná a választ…

Brue még egy följegyzést intéz a hűséges Frau Ellenbergerhez: „Kérem, keresse meg a klinika igazgatóját, s kérdezzen rá, hogy a fiú jelenlegi állapotában fogadhat-e látogatót (értsd engem)!”

Az asztala mellett elhelyezett telefon hangja vonta magára a figyelmét, s odapillantott a jelzőlámpákra. Ha a titkos telefonszámán hívják, fölveszi. De nem az volt, úgyhogy visszafordult a Frčres félévi jelentéséhez, amely egészséges, de nem éppen izgalmas üzletmenetről tanúskodott. Elmerült volna benne, de a figyelme valahogy megint a telefonra terelődött. Megszólalt újra, vagy csak az előző hang zavarta még mindig a nyugalmát? Hogy hét órakor valaki a bank nyilvános számát hívja? Biztosan téves hívás. Erőt vett rajta a kíváncsiság, megnyomta az üzenetrögzítő lejátszógombját. Sípoló hang, aztán Frau Ellenberger hangja javasolta udvariasan a hívónak németül, majd angolul, hogy hagyjon üzenetet, vagy telefonáljon újra hivatalos időben.

Végül egy női hang szólalt meg, német, fiatal és tiszta, akár egy kóristafiúé.

 

 

*

 

 

A bankárélet lényegét nem a pénz teszi ki, ahogy az ember esetleg gondolná, szokott Brue baráti társaságban egy-két whisky után szónokolni. Nem is a hosszok, besszek, spekulatív alapok és kötvények. A bankárélet lényege a kutyaszorító. Az ismétlődő, mi több, úgyszólván állandó kutyaszorító. Aki nem kedveli a szakadatlan válság-, sőt ostromállapotot, az okosabban teszi, ha inkább más életpálya után néz. Erre kitért egyébként az öreg Westerheimnek szóló, gondosan előkészített válaszbeszédében is.

Brue, a kutyaszorítók veteránja az évek során kétféle reakciót dolgozott ki a katasztrófák kirobbanásának pillanatára. Ha igazgatósági ülésen robbant a bomba, amikor az emberen rajta a világ szeme, fölkelt, és két hüvelykujját az övébe akasztva sétálgatni kezdett a helyiségben, arcán a makulátlan önuralom kifejezésével.

Ha magában volt ilyenkor, inkább a második módszert választotta: megmerevedett abban a testhelyzetben, ahogy a riasztó hír érte, és mutatóujjával az alsó ajkát pöcögtette. Pontosan ezt tette most is, miközben másodszor és harmadszor is lejátszotta a hangüzenetet a sípoló jelzéstől kezdve.

– Jó estét. Annabel Richter vagyok, ügyvéd, és személyesen szeretnék beszélni Mr. Tommy Brue-val, amilyen hamar csak lehet. Egy kliensem ügyéről volna szó.

A kliensét eszébe nem jut megnevezni, szögezi le magában Brue lelkiismeretesen, immáron harmadszor. Tiszta, kissé délies kiejtés, műveltségre vall, és némi türelmetlenségre.

– Ügyfelem megbízott, hogy üdvözöljem a nevében Mr… – kis szünet, mintha a jegyzeteibe kukkantana – Mr. Lipizzanert. Ismétlem, Mr. Lipizzanert. Mint a lovak, a lipicaiak, érti, Mr. Brue? A bécsi Spanische Hofreitschule híres fehér lovai. Hiszen ott volt azelőtt a bankjuk központja, Bécsben, nem? Azt hiszem, a bankjuk éppen eleget tud a lipicaiakról.

Kissé kisiklik a hangja. Ez a kóristafiú valamiért nem szereti a fehér lovakról szóló üzeneteket.

– Mr. Brue, a kliensemet rendkívüli mértékben szorongatja az idő. Nyilván érti, hogy telefonon nem mondok ennél többet. Lehetséges, hogy ön sokkal inkább tisztában van az ügyfelem helyzetével, mint én, ami nagyban meggyorsítaná a dolgok menetét. Hálás volnék, ha visszahívna a mobilomon, mikor meghallgatja az üzenetet, és találkozót beszélhetnénk meg.

Akár meg is állhatna ezen a ponton, de nem teszi. A kóristafiú kristálytiszta hangja keményebbre, élesebbre vált.

– Nem baj az sem, ha későn telefonál, Mr. Brue. Akár nagyon későn is. Most az imént, hogy elmentem az irodája előtt, fényt láttam az ablakban. Talán ön már nem dolgozik, de valaki ott van még. Ha így van, kérem az illetőt, hogy juttassa el üzenetemet S. O. S. Mr. Tommy Brue-hoz, mivel ebben az ügyben senki nem tehet semmit rajta kívül. Köszönöm a türelmét.

És köszönjük az ön türelmét, Frau Annabel Richter, gondolta Brue. Fölkelt, s az alsó ajkát még mindig a két ujja közé csípve a franciaablakhoz ment, mintha bizony az volna a menekvés útja.

Ó, igen. De még milyen sokat tud a bankom a lipicaiakról, asszonyom. Már am enny iben bankon szerény személyemet és egyetlen bizalmasomat, Frau Ellit értjük. Azonkívül egy lélek sem, semmit. Vagyonokat fizetne a bankom, csak láthatnánk az utolsó lipicait elvágtatni Bécs felé, ahonnan idekerültek. A soha viszont nem látásra. Talán még ezzel is tisztában van, hölgyem.

Émelyítő gondolat lepte meg. Vagy talán benne lappangott ez a gondolat már hét éve, csak most lépett ki a fényre? Lehetséges, hogy kegyedet, Frau Annabel Richter, éppenséggel a vagyonok érdeklik, amiket a bankom fizetne? Kegyedet meg a szentséges ügyfelét, akinek olyan kevés az ideje?

Csak tán nem valami zsarolási kísérlet folyik itt, egész véletlenül?

 

Kegyed, a kristálytiszta hangjával és az emelkedett szakmaiságával, kegyed meg a cinkosa, pardon, kliense, csak nem célozgat nekem? A lipicai lovaknak arra a különös tulajdonságára, hogy éjfeketének születnek, és csak idővel fehérednek ki? Éppen ezért neveztek el róluk egy bizonyos, egzotikus típusú bankszámlát, amelyet a kiváló Edward Amadeus Brue álmodott meg, szeretett néhai édesapám. Akit én egyébiránt változatlanul imádok, és egyébiránt a bankári tisztesség mintaképének tartok. Csakhogy akkoriban Bécsbe rengeteg fekete pénz szivárgott át a rozsdás vasfüggönyön a Gonosz düledező birodalmából.

 

 

*

 

 

Brue lassan körbesétálta a szobát.

Egyetlen édesatyám, mi az ördögért kellett ezt tenned?

Miért, miután egy életen át a jó nevedből meg az elődeid jó nevéből éltél és gyarapodtál? Magán-és közéletben egyaránt a hagyományos skót óvatosság, körültekintés és megbízhatóság példája voltál. Mindezek után hogy jutott eszedbe ekkora kockázatot vállalni egy rakás keleti gazfickó miatt, akiknek egyetlen érdemük, hogy jól kifosztották a saját hazájukat, mikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rájuk?

Miért nyitottad meg előttük a bankodat? Az imádott bankot, életed kincsét? Miért kínáltál biztos menedéket az ebül szerzett vagyonnak, méghozzá páratlan titkosság és védelem mellett?

Miért kellett a végsőkig feszegetned minden norma és szabály kereteit ebben az eszeveszett és felelőtlen (Brue már akkor is így látta) igyekezetben, hogy orosz gengszterek bizalmi bankárjává told fel magad?

Jól van, értem, hogy gyűlölted a kommunizmust, amely végre kinyúlt a halálos ágyán. Nem volt türelmed kivárni a temetést. De hát azok a sötét alakok, akikkel olyan előzékeny voltál, azok is a rendszer oszlopai voltak!

Nevekre semmi szükség, elvtársak! Csak adjátok ide öt évre a zsákmányotokat, kaptok számot. Aztán, mikor eljöttök utánanézni, a lipicai lovacskáitok már szép liliom-hófehér, nagyra nőtt befektetések lesznek. Megcsináljuk ugyanúgy, mint a svájciak, csak jobban, mert britek vagyunk.

Az ám, szép is volna, gondolta Brue bánatosan, s a hátán összefogott kézzel megállt, kibámult az ablakon.

Csakhogy nem úgy van. Mert ha egy öregembert elhagy a józan esze, akkor vége. Mert a pénz állandóan költözködik, és a bankok is. Mert a színpadon különös, új szereplők tűnnek fel, regulátorok néven, és a múltból semmi nem marad. Hiszen, még ha valóban eltűnne, de esze ágában sincs. Mert elég ha egy-két szót szól egy kóristahang, és máris itt van újra az egész az ember nyakán.

 

*

 

 

Odalent, vagy húszméteres mélységben Európa leggazdagabb városa dübörgött; páncélozott armadái száguldottak hazafelé. Megölelni a gyerekeket, enni, tévézni, szerelmeskedni, aludni. A tavon jollék, kisebb jachtok derengtek a vöröslő alkonyatban.

Ott van, odakint, gondolta Brue. Látta, hogy ég nálam a lámpa.

 

Ott tanácskozik valahol az úgynevezett ügyfelével, méricskélik, hogy mennyit csikarhatnak ki belőlem, ha megfenyegetnek, hogy kikürtölik a lipicai számlák ügyét.

Lehetséges, hogy ön sokkal inkább tisztában van az ügyfelem helyzetével, mint én.

De még valószínűbb, hogy nem, Frau Annabel Richter. És ami azt illeti, a világon semmi kedvem sincs bármi közelebbit megtudni róla. Hanem, úgy látszik, kénytelen leszek.

És mivel kegyed nem hajlandó közelebbit mondani telefonon az ügyfeléről – mellesleg nagyra becsülöm az óvatosságát –, s mivel természetfölötti képességekkel nem rendelkezem, képtelen vagyok látatlanban azonosítani őt a talán féltucatnyi még élő lipicai közül, föltételezve, hogy valóban vannak olyanok, akiket le sem puffantottak, be sem börtönöztek, s még csak az eszüket sem itták el annyira, hogy ne emlékezzenek, hová is dugták azt a pár fölös milliócskát. Nincs tehát más választásom, mint hogy teljesítem a kegyed szerény kérését. Tankönyvbe illő zsarolási eset.

És tárcsázta a számot.

– Richter.

– Tommy Brue vagyok a Brue Bankból. Jó estét, Frau Richter.

– Jó estét, Mr. Brue. Szeretnék beszélni önnel, amilyen hamar csak lehet, kérem. Mondjuk például most mindjárt, nemde? Hangjában éppen csak egy parányival kevesebb a dallam és több az éles keménység, mint akkor, mikor még a figyelméért esdekelt.

 

 

*

 

 

Az Atlantic Hotel talán tízpercnyire volt a banktól. A tóparti kavicsos ösvényen sok volt a sétálgató, mellette a biciklisávon is nagy forgalom zajlott. Hűvös szellő támadt; az égbolt már feketére vált. Megeredt az eső nagy, hosszú csöppekben. Errefelé cérnának mondják. Hét éve, amikor még újonc volt a városban, lassabban haladt volna a tolongás közepette, visszatartotta volna a brit gátlásosság. Ma már céltudatosan törtetett előre, könyökét készenlétben tartva a kíméletlen esernyők ellen.

A szálloda piros libériás kapusa megemelte a cilinderét köszöntésül. Az előcsarnokban Herr Schwarz, a londiner siklott mellé hangtalanul, és ahhoz az asztalhoz vezette, amelyet általában választani szokott, ha a bankon kívül akart tárgyalni ügyfeleivel. A leghátsó sarokban helyezkedett el, egy márványoszlop mögött, Hanza-hajókat ábrázoló olajfestmények közt, és a falról II. Vilmos császár tengerkék csempeképe tekintett le rá májbajosan.

– Olyan hölgyet várok, akivel még nem volt szerencsém találkozni, Peter – mondta Brue férfiúi cinkossággal. – Frau Richternek hívják. Azt hiszem, fiatal lehet. De csak akkor kísérje ide, ha csinos is.

– Megteszem, ami tőlem telik – ígérte méltóságteljesen Herr Schwarz, húsz ropogós euróval a zsebében.

Brue-t váratlanul egy gyötrelmes beszélgetés emléke lepte meg. Georgie-nak, kilencéves kislányának kellett elmagyaráznia, hogy papa és mama ugyan még mindig szeretik egymást, de jobb lesz, ha ezentúl külön élnek. Sokkal okosabb ugyanis külön élni szeretetben, mint együtt, veszekedés közepette, magyarázta az utálatos pszichológus tanácsa szerint. Meg hogy mennyivel jobb két boldog otthon, mint egy boldogtalan. És hogy Georgie ezentúl is éppolyan gyakran lehet papával is, meg mamával is, mint azelőtt, csak éppen nem egyszerre. Georgie-t azonban sokkal jobban érdekelte a frissen kapott kiskutya.

– Ha csak egyetlen schillinged volna, mit csinálnál vele? – kérdezte, a kölyök hasát vakargatva.

– Gondolom, befektetném, aranyom. Hát te?

– Odaadnám valakinek borravalónak – felelte a kislány.

 

Brue-t jelen pillanatban a kislány szavainál is jobban meghökkentette, hogy ugyan miért bünteti önmagát ezzel a történettel éppen most. Talán a két hang hasonlósága teszi, gondolta. Közben folyton a forgóajtón tartotta a szemét. Be lesz a lány mikrofonozva? Hát az „ügyfél”, ha ugyan elhozza? Nahát, ha be lesznek, orra fognak esni.

Eszébe idézte az utolsó zsarolóját: másik szálloda, másik nőszemély, Bécsben élő brit. Egy Frčres-ügyfél ragaszkodott hozzá, hogy fogadják, és egyedül őbenne, személyesen volt bizalma. Brue a Sacher diszkrét fedele alatt találkozott a hölggyel, aki tiszteletet parancsoló, özvegyi díszbe burkolt madámnak bizonyult. Egy Sophie nevű alkalmazottjáról volt szó.

– Sophie az egyik legjobb lányom, röstelkedem is miatta – magyarázta a fekete florentinkalap alól. – Csak hát érti, a fejébe vette, hogy a sajtóhoz fordul. Próbáltam lebeszélni, de hát fiatal még, önfejű, nem hallgat az emberre. Csúnyán bánt vele a maga barátja, meg kell mondanom, egyáltalán nem szépen. Nahát, azt senki se szereti, ha foglalkoznak vele az újságok, ugye? Főleg, ha az ember egy nagy céget igazgat. Roppant kínos.

 

Brue akkor előzetes tárgyalást folytatott a bécsi rendőrfőnökkel, aki történetesen szintén Frčres-ügyfél volt. A rendőri tanácsnak engedve jámborul beleegyezett az igencsak borsos hallgatási pénz kifizetésébe, miközben a szomszéd asztalnál ülő civil ruhás rendőrök szépen rögzítették az egész beszélgetést.

Ezúttal azonban nem volt kéznél rendőrfőnök. És nem kliens volt a zsarolás áldozata, hanem ő maga.

 

 

*

 

 

Az Atlantic tágas foyer-jában csúcsforgalom kavargott, éppúgy, mint odakint. Brue kényelmesen megfigyelhette a jövés-menést. Némelyek prémekkel-boákkal pompáztak, mások a modern menedzserek temetési uniformisába burkolóztak, megint mások a bohém milliomosokra jellemző szakadt farmerekbe.

Egy folyosóról idősebb emberek hosszú menete kanyarodott ki, a férfiak szalonkabátban, a nők flitteres estélyiben. Az élen egy boy haladt, celofános virágcsokrokkal megrakott zsúrkocsit tolva. Valami gazdag vénembernek lehet születésnapja, gondolta Brue, aztán azt, hogy talán az egyik ügyfelükről van szó, és ha igen, ugyan küldött-e Frau Elli egy repi palackot. Az a vénember talán egy nappal sem idősebb, mint én, fűzte hozzá magában rettenthetetlenül.

Vajon valóban öregnek látják őt az emberek? Valószínűleg. Első felesége, Sue, azzal szokta volt vádolni, hogy eleve öregen született. Nos hát, hatvan év az hatvan év, már ha megadatik, hogy megérje az ember. Mit is mondogatott Georgie, mikor kezdett elbuddhistásodni? „A halál oka a születés.”

Aranyórájára pillantott, amelyet Edward Amadeustól kapott huszonegyedik születésnapjára. Még két perc, és elkésik az a lány, gondolta. Csakhogy ügyvéd és bankár sosem késik. Nyilván a zsaroló sem, folytatta a gondolatot.

Odakint, az üvegajtó túloldalán szélroham söpört végig az utcán. A cilinderes ajtónálló köpönyege haszontalan szárnyként csapdosott mögötte, ahogy limuzintól limuzinhoz sietett. A kocsik és emberek tejfehér ködfellegbe tűntek, majd színpadias zivatar szakadt le az égből. Kicsiny, zömök figura keveredett elő a lavinából, akár a katasztrófa egyetlen túlélője, alaktalannak tűnt a vaskos kabátban, feje és nyaka sálba bugyolálva. Brue egy dermedt pillanatig azt hitte, gyereket hoz a hátán, de aztán látta, hogy csak egy hatalmas hátizsák az.

A nő belépett az előcsarnokba, és azonnal megtorpant, feltartóztatva a mögötte betóduló emberáradatot, de ezt vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. Lekapta orráról a vizes szemüveget, anorákja mélyéből előkotorta a sál végét, megtisztogatta az üveget, és visszarakta. Herr Schwartz odalépett, megszólította. A nő kurtán rábólintott, és mindketten Brue felé néztek. Herr Schwartz oda akarta volna kísérni, de a nő megrázta a fejét. Vállára vetette a zsákot, és átvágott hozzá az asztalok közt, egyenesen előreszegezett tekintettel, tudomást sem véve a körülötte tolongó tömegről.

Festetlen arc, nyakig zárt öltözék, nyugtázta Brue, ahogy fölkelt, hogy üdvözölje. Kis tömzsi, slampos nőszemély, de a mozgása ügyes, sima, erőteljes. Eléggé katonás, de hát már csak ilyenek a nők manapság. Keret nélküli kerek üvegek villognak a csillárok fényében. Pislogni esze ágában sincs. Az arcbőre, akár egy csecsemőé. Jó harminccal fiatalabb nálam, és vagy másfél fejjel kisebb. Mindegy, zsarolókra nincs szabvány, és nyilván egyre fiatalabbak is, ahogy fölöttem eljár az idő. Kóristafiú-ábrázat, pontosan a hangjához illő.

Cinkos sehol a láthatáron. Tengerészkék farmer, katonai bakancs. Zsebkiadású csinibaba álruhában. Kemény, mégis sebezhető. Fogcsikorgatva igyekszik leplezni áradó nőiességét, de hiába. Georgie.

– Frau Richter? Nagyszerű. Tommy Brue vagyok. Mit rendelhetek önnek? A keze olyan parányi, hogy Brue önkéntelenül is enyhít a szorításán.

– Ásványvizet tartanak? – villantja fölfelé a lány a kerek szemüveget.

– Természetesen – intette oda Brue a pincért. – Gyalog jött?

– Biciklin. Menteset kérek, citrom és jég nélkül.

 

 

*

 

 

A lány letelepedett a szemközti karosszékbe, pontosan a hatalmas bőrtrónus közepére, két kezét akkurátusan a karfán nyugtatva, térdeit szorosan összezárva. A hátizsákot a lábához helyezte, és elmerülten tanulmányozni kezdte Brue-t: először a kezét, az aranyóráját, aztán a cipőjét, majd, éppen csak egy pillanatra, a szemét is. Úgy tűnt, semmi olyat nem lát, ami meglepné. Brue hasonlóan beható vizsgálatnak vetette alá a lányt, ha leplezettebben is. Megfigyelte, milyen kifinomult mozdulattal emeli ajkához a poharat, könyökét kecsesen a teste mellett tartva, milyen magabiztosan mozog a fényűző környezetben, amelyet szemlátomást elítél, hogyan sugárzik róla az előkelő neveltetés és a stílusérzék, amelyet mindhiába próbál leplezni.

A sálat letette, fején baszk sapka ült, mely alól makrancos, aranybarna hajtincs hullott a homlokába. Visszasimította a sapka alá, aztán kortyintott a vízből, és folytatta Brue szemrevételezését. Szeme, melyet fölnagyított az üveg, szürkésszöld volt, merő tekintetű. Aranypettyes, gondolta Brue, ugyan, hol is olvashatta ezt? Talán valamelyik regényben, amik mindig tucatjával hevernek Mitzi éjjeliszekrényén. Kicsiny, feszes keblek, tüntetően nem hangsúlyozva.

Brue névjegyet halászott elő kék, selyembélésű Randall’s öltönyéből, és udvarias mosollyal nyújtotta át az asztal fölött.

– Hogyhogy Frčres? – tudakolta a lány. A kezén semmi ékszer, körmei gyerekesen kurták.

– A dédapám nevezte el.

– Francia volt?

– Sajna nem. Csak szeretett volna – vágta rá Brue a bejáratott választ. – Skót volt, és nem egy skót érzi magát közelebb Franciaországhoz, mint Angliához.

– De voltak fivérei?

– Egyetlen fiú volt, ahogy én is, megint csak sajnos.

A lány lehajolt a zsákjához, kinyitott egy rekeszt, aztán egy másikat. Válla fölött Brue gyors tekintete a következőket konstatálta: papír zsebkendő, kontaktlencse-folyadék, mobil, kulcscsomó, írótömb, bankkártyák, meg egy barna mappa, számozva és jelzetelve, akár a peres akták. Magnót, mikrofont nem látott, de hát a mai technika mellett sosem tudhatja az ember. Meg aztán az alatt a pufajka alatt akár tizenkét kilós robbanótöltetet is rejtegethet.

A lány is átnyújtott egy névjegyet.

Északi Menedék, olvasta Brue. Keresztyén jótékonysági alapítvány hontalanok és menekültek segélyezésére Észak-Németország területén. Iroda a város keleti részében. Telefon-és fax számok, e-mail cím. Számlaszám a Kommerzbanknál. Hétfőn majd váltok egy-két szót az itteni igazgatóval a kis hölgy besorolásáról. Annabel Richter, ügyvéd. Apja szavai derengtek fel benne: Sose higgy a szép nőknek, Tommy. Bűnöző szekta, hidd el, méghozzá a legjobb a világon.

– Talán jobb, ha ezt is megnézi – nyújtotta át a lány a személyi igazolványát.

– Ugyan már, mi jut eszébe? – tiltakozott Brue, pedig pontosan ugyanerre gondolt maga is.

– Hát talán nem az vagyok, aminek mondom magam.

– Nem-e? Ugyan ki más lehetne?

– Több ügyfelemmel előfordult már, hogy álügyvédek környékezték meg.

– Rémítő. Te jó ég! Remélem, velem sosem történik ilyen. Hacsak meg nem történt már, és én észre sem vettem. Rémítő gondolat – zengte tréfás kétségbeeséssel, de hiába remélte, hogy a lány veszi a lapot.

A képen a lány haja le volt engedve, más szemüveget viselt, s az arcáról hiányzott a pír. Annabel Richter, született Freiburgban, Breisgauban, 1977-ben, vagyis a németországi viszonyokhoz képest az elképzelhető legfiatalabb korban érte el az ügyvédi minősítést. Már ha ügyvéd, ugye. Hátradőlt a karosszékben, mint a bokszoló, aki pihen egyet két menet között, s nagymamaszemüvege mögül változatlanul vizslatta Brue-t, ez a kipárnázott, nyakig begombolkozott, pedáns kis jelenség.

– Hallott már rólunk? – tudakolta.

– Hogy tetszik…?

– Az Északi Menedékről. Hallott a munkánkról? Egyáltalán a nevet hallotta már valaha?

– Sajnos nem.

 

A lány hitetlenkedve csóválta a fejét, és lassan végignézett a csarnokon. A kifinomult idősecske párokon, a bárnál hangoskodó gazdag ifjakon s a zongoristán, aki egyre játszotta szerelmes dalait a nagy semminek.

 

 

*

 

– És ki finanszírozza az önök jótékony tevékenységét? – érdeklődött Brue tárgyilagos hangon.

A lány vállat vont. – Különféle egyházak. Hamburg állam, ha éppen rájön az erényesség. Úgy-ahogy boldogulunk.

– És mióta vannak a piacon? Már hogy a cége, úgy értem.

– Nem vagyunk a piacon. Önkéntesek vagyunk. Öt éve.

– Hát kegyed személyesen?

– Két éve, körülbelül.

–Teljes munkaidőben? Mással nem is foglalkozik? – Ami persze azt akarta jelenteni, hogy feketézik-e kicsit, zsarolgat-e netalán másodállásban.

Ám a lány megelégelte a kérdezősködést.

– Van ez az ügyfelem, Mr. Brue. Hivatalosan az Északi Menedék képviseli, de nemrégiben személyesen felhatalmazott engem, hogy tárgyaljak a nevében az ön bankját illető kérdésekben, és engedélyt adott, hogy teremtsek kapcsolatot önnel. Ezért vagyok most itt.

– Engedélyt? – húzta még szélesebbre erőltetett vigyorát Brue.

– Utasítást. Nem mindegy? Amint már a telefonon is jeleztem, igen kényes a helyzete Hamburgban. Csak bizonyos határig avat a bizalmába, tehát én is csak bizonyos határig informálhatom önt. Jó néhány órát töltöttem már a társaságában, és tapasztalataim alapján hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az a kevés, amit elmond, igaz. Nem a teljes igazság, de legalább egy része, kissé átdolgozva a számomra, de igaznak igaz. Az effajta mérlegelés mindennapos a mi szervezetünknél. Be kell érnünk a kevéssel, amit kapunk, és abból kell dolgoznunk. Még mindig inkább vállaljuk a balek szerepét, mint a cinizmust. Ezek vagyunk mi. Így lehet jellemezni bennünket – tette hozzá harciasan, kimondatlanul éreztetve a gyanút, hogy Brue nyilván pont ellenkezőleg látja a világot.

– Értem, amit mond, asszonyom, és tiszteletben tartom – parírozott gyakorlottan Brue.

– A mi ügyfeleinket ön aligha sorolná a normális kategóriába, Mr. Brue.

– Nem-e? Erősen kétlem, hogy valaha is volt szerencsém normális ügyfélhez. – A tréfás hangvétel megint csak lepergett a lányról.

– Jórészt abba a fajtába tartoznak, amelyet Frantz Fanon e világ nyomorultjainak nevezett. Ismeri a könyvet?

– Csak hírből, olvasni sajnos nem olvastam.

– Lényegében hontalanok. Többségük traumás hatás alatt áll. Éppúgy rettegnek tőlünk is, mint az idegen világtól, amelybe belecsöppentek, vagy attól, ahonnan elmenekültek.

– Értem. – Pedig nem értette.

– Az ügyfelem szentül hiszi, akár jogosan, akár nem, hogy ön lehet a megmentője, Mr. Brue. Maga miatt jött ide, Hamburgba. Az ön segítségével szeretné elérni, hogy Németországban maradhasson, legális státuszt szerezzen és tovább tanulhasson. Ha ön nem segít, vissza kell térnie a pokolba.

Brue már-már kibökött valami olyasmit, hogy ó jaj, vagy jaj de szörnyű, de a lány szúrós tekintetével szembesülve inkább visszanyelte.

– Azt hiszi, hogy elég megemlítenie Mr. Lipizzanert és megadnia önnek egy bizonyos számot, amelyről fogalmam sincs, hogy kire vagy mire utal, és talán ő maga sem tudja, mindenesetre bizonyos benne, hogy ez a szám varázsütésre megnyit előtte minden kaput.

– Megkérdezhetem, mióta tartózkodik itt?

– Mondjuk, néhány hete.

– Ilyen sokáig tartott, hogy eljusson hozzám, miközben állítólag egyedül miattam jött ide? Lássuk be, ez kissé különös.

– Igen rossz állapotban érkezett, megfélemlítve, a teljes idegenségbe. Életében először jár Nyugaton, és egy szót sem beszél németül.

Brue-nak megint a nyelvén volt már, hogy „értem”, aztán mégis hallgatott inkább.

– Továbbá bizonyos okokból, amelyeket most túl körülményes volna fölsorolni, irtózik attól, hogy önhöz forduljon. Sehogy sem tudott dönteni, mert szíve szerint inkább éhen halna, mint hogy erre rászánja magát. Csakhogy szerencsétlenségére semmi más lehetősége nincsen.

 

 

*

 

 

Brue-n volt a nyilatkozás sora, de hát ugyan mit mondhatott. Ha gödörben vagy, Tommy fiam, ne kotorj. Dolgozz inkább a védelmi vonalakon. Megint csak az atyai intelmek.

– Bocsásson meg, Frau Richter – kezdte tisztelettudóan, érzékeltetve mindazonáltal, hogy semmit nem tett, amiért bocsánatra volna szüksége –, pontosabban hogyan jutott az ügyfele arra a meggyőződésre… kinek vagy minek a hatására alakult ki benne a benyomás¸ hogy a bankom efféle varázslatot vihet véghez az érdekében?

– Nem is annyira a bankról van itt szó, Mr. Brue, mint önről, személyesen.

– Be kell ismerjem, tökéletesen tanácstalan vagyok. Nem tudna mondani valamit az információ forrásáról?

– Talán egy ügyvéd mondhatta neki. Kellemetlen népség, nemde? – tette hozzá fanyar öniróniával.

– És ha szabadna kérdeznem, milyen nyelven kapta meg ügyfelétől ezt az értesülést? – próbálkozott másik irányból Brue.

– Mr. Lipizzaner nevét?

– És a többi dolgot. Az én nevemet például.

Az üde fiatal arc kemény volt, akár a kő. – Az ügyfelem azt mondaná, ez a kérdés lényegtelen.

– Megtudhatnám akkor, hogy közvetítők segítségével adta-e meg a szükséges eligazításokat? Volt ott például képzett tolmács? Vagy talán ön abban a helyzetben van, hogy közvetlenül szót érthessen vele?

A hajfürt megint elszabadult a sapka alól, de a lány ezúttal nem tűrte vissza, csak csavargatni kezdte, miközben körülnézett a teremben. – Oroszul beszéltünk – bökte ki végül, majd hirtelen támadt érdeklődéssel: – Hát maga beszél oroszul?

– Úgy-ahogy. Pontosabban, egész rendesen.

Ez a vallomás mintha meglágyította volna kissé a lány páncélzatát. Elmosolyodott, és – első ízben az est során – egyenesen Brue szemébe nézett.

– Hol tanulta?

– Hogy hol? Ó, Párizsban. Borzasztó dekadens, ugye?

– Párizsban! Hogyhogy?

– Apám odaküldött. Ehhez kivételesen ragaszkodott. Három évig tanultam a Sorbonne-on, ahol hemzsegtek a szakállas emigráns költők. Hát maga?

 

Ám a találkozás pillanata elillant. A lány megint a hátizsákjába merült. – Szóval adott egy számot – mondta. – Ami állítólag jelent valamit Mr. Lipizzanernek. De talán magának is.

Kitépett egy lapot az írótömbjéből, és átnyújtotta. Hatjegyű szám, kézzel írva, állapította meg Brue magában, vélhetően Richter kisasszony saját kezével. Az első két számjegy 77 volt, ahogy az összes lipicai számlaszámnál.

– Passzol? – kérdezte a lány, merően rászögezve kérlelhetetlen tekintetét.

– Passzol? Mihez?

– Azt szeretném tudni, hogy a szám, amit megadtam, használatos-e a Brue Frčres Bankháznál, vagy nem – tagolta a lány, mint aki egy csökönyös gyereket próbál jobb belátásra téríteni.

Brue fontolóra vette a kérdést, pontosabban azt, hogy miként kerülhetné el az egyenes választ. – Nos, Frau Richter, kegyed nagy súlyt helyez a diszkrécióra, amellyel ügyfeleinek tartozik – mondta könnyedén. – Mi nemkülönben. Nem hozzuk nyilvánosságra sem klienseink személyazonosságát, sem pedig tranzakcióik természetét. Merem feltételezni, hogy ezt ön is megérti. Egyáltalán semmilyen adatot nem hozunk nyilvánosságra, amennyiben a törvény nem kötelez rá. Ha kegyed Mr. Lipizzanerre hivatkozik, én meghallom, amit meg kell hallanom. Ha egy számot ad meg, egyeztetem az adatbázisunkkal. – Kis szünetet tartott, mintegy egyetértésre várva, ám a lány arca eltökélt ellenérzést fejezett ki. – Bizonyos vagyok benne, hogy ön személy szerint a becsületesség mintaképe – folytatta. – Ehhez nem férhet kétség. Mindazonáltal meg volna lepve, ha tudná, mennyi szélhámos garázdálkodik a világban. – És jelt adott a pincérnek.

– Ő nem szélhámos, Mr. Brue.

– Természetesen nem. Hanem a kegyed kliense.

Felkeltek. Brue nem volt tisztában vele, melyikük kezdeményezte a mozdulatot. Valószínűleg a lány. Brue maga nem számított rá, hogy a megbeszélés ennyire kurta lesz, és bár teljes káosz kavargott benne, annyit világosan észlelt, hogy sajnálja, miért is nem tart tovább. – Felhívom, amint sikerült tisztáznom a dolgot. Jól van?

– Mikor?

– Attól függ. Kis szerencsével igen hamar.

– Talán még ma?

– Nincs kizárva.

– Most mindjárt visszamegy a bankba?

– Miért ne? Ha vészhelyzetről van szó, márpedig kegyed ezt sugallja, akkor az ember megteszi, amit tehet. Nemde, így vagyunk ezzel mindnyájan? Gondolom én.

– Az ügyfelem fuldokló hajótörött. Magának csak a kezét kellene kinyújtania.

– Tudja, kérem, ezt a szöveget például szerfölött gyakran hallja az ember az én szakmámban.

– Az ügyfelem bízik magában – csattant fel a lány haragosan.

– Ugyan hogy bízna, mikor sosem látott?

– Jól van, igaz, nem bízik magában. Hanem az apja, az bízott. És maga az egyetlen esélye.

– Nos, az egész helyzet végtelenül zavarba ejtő. Mindnyájunk számára, ebben biztos vagyok.

A lány a vállára kanyarította a zsákot, és végigmasírozott a csarnokon. Az üvegajtó túloldalán a cilinderes ajtónálló már készenlétben tartotta a kerékpárt. Odakint még mindig zuhogott. A lány sisakot kotort elő a kormányhoz erősített ládikából, feltette és becsatolta. Esőnadrágot húzott, majd egyetlen intés, egyetlen pillantás nélkül elkarikázott az esőben.

 

 

*

 

 

A Frčres páncélterme az épület hátsó traktusában volt, a félszuterénben. A körülbelül két és félszer három és fél méteres helyiség építése során csak úgy röpködtek az idétlen tréfák, hogy vajon mennyi vonakodó adóst lehetne elraktározni benne. Ennek köszönhette csúfnevét, az ólomkamrát. Más magánbankok, amelyek jobban haladtak a korral, rég lemondtak az archívumok, sőt a páncéltermek használatáról, ám a Frčres úgy cipelte a hátán a történelmét, mint csiga a házát, és e történelem maradványait biztonsági furgonnal hozatták át Bécsből, hogy fehérre meszelt téglafalas mauzóleumban helyezhessék nyugalomra, a páraelszívók védelmében. A szentély előtt egy sor pislogó lámpácska és tasztatúra állt őrt, mely a behatolótól kódszámot, ujjlenyomatot és néhány varázsos szezámszót követelt. A biztosítótársaság nagyon erőltette az íriszfelismerő rendszert is, de Brue szervezete ezt már nem tudta bevenni.

Odabent poros széfek során át lehetett eljutni a túlsó falhoz rögzített páncélszekrényig. Brue beütötte a kódot, kinyitotta a páncélszekrényt, és a mappák hosszú sorát átlapozva, az Annabel Richter tömbjéből kitépett papír alapján végül megtalálta, amit keresett. A mappa kifakult narancsszín borítóban lapult, amelyet rugós fémkapcsok tartottak össze. A gerincén cédula a számmal, de név nem volt feltüntetve rajta. Brue végiglapozta az aktát a mennyezetlámpa gyönge fényében, nem is olvasta, inkább csak átpásztázta a lapokat. Megint behajolt a szekrénybe, s most egy cipősdobozra való szamárfüles kartotékcédulát vett elő. Hamar megtalálta a cédulát, mely az aktával azonos számot viselte.

KARPOV, olvasta, Grigorij Boriszovics, a Vörös Hadsereg ezredese. 1982. Alapító tag.

Ez volt a nagy éved, gondolta magában. És az én ürömpoharam. Nem mintha valaha hallottam volna a Karpov nevet, de hát miért is kellett volna hallanom? A lipicai lovacskák a privát istállódban tanyáztak.

Erről a számláról minden pénzmozgás és a kliens minden utasítása haladéktalanul jelentendő EAB-nak, kizárólag személyesen, még mielőtt bármi intézkedést foganatosítanának. Edward Amadeus Brue.

Kizárólag személyesen. Mert olyan személyes kincseid voltak az orosz gengszterek. A kisebbfajta csirkefogók, befektetési menedzserek, biztosítási ügynökök, bankárkollégák nyugodtan üldögélhettek akár félórákat a várószobában, hogy a főpénztáros szóba álljon velük, de az orosz gengszterekkel EAB haladéktalanul és személyesen akart foglalkozni.

Nem gépelve van ám. Nem is pecsételte le Frau Elli, aki akkor még egészen fiatal volt, de áhítatosan rajongott érted, és szívvel-lélekkel szentelte magát a magántitkári teendőknek. Saját kezűleg írtad, ez a te kezed vonása, a te elmaradhatatlan töltőtollad nyoma, s a végén a teljes aláírásod, hátha valaki nem tudná, mit jelent az EAB rövidítés – nem mintha szó lehetett volna róla, hogy efféle valaki a szemét vethesse erre az iratra. Edward Amadeus Brue OBE, a neves bankár, aki világéletében hűségesen ragaszkodott minden törvényhez és szabályhoz, hogy végül egyszerre gázoljon keresztül mindegyiken.

Brue lezárta a szekrényt, aztán a páncéltermet, hóna alá csapta az aktát, és visszakapaszkodott az elegáns ívű lépcsősoron az irodába, ahol alig két órával ezelőtt olyan brutális véget ért jól megszolgált hétvégi békessége. Buggyant Marianne elszórt papírjai az asztalán régmúltnak tűntek most, a hamburgi tőzsde etikai gondjai jelentéktelennek.

És megint csak ugyanaz a gyötrő kérdés: miért?

 

Nem voltál pénzszűkében, egyetlen édesatyám. Egyikünk sem mondhatta ezt magáról. Semmi másra nem volt szükséged, mint hogy továbbra is az maradhass, aki voltál – a bécsi bankvilág dúsgazdag és köztiszteletben álló doyenje, akinek címerén egyetlen szó áll: tisztesség.

Egy este aztán ajtóstul rontottam az irodádba, s megkértem Frau Ellenbergert, hogy hagyjon magunkra – pontosabban Fräulein volt még akkor, s hozzá igen csinos –, te pedig gondosan becsuktad utána az ajtót, s egy-egy nagy adag whiskyt töltöttél kettőnknek. Én a szemedre lobbantottam, mennyire elegem van belőle, hogy csak Maffia Frčres néven emlegetnek bennünket széltében-hosszában, és te, ugyan mit tettél ekkor?

Felöltötted a legbankáribb mosolyodat – igaz, igaz, láthatóan nehezedre esett –, a vállamra veregettél, és azt mondtad, ebben a világban vannak olyan titkok, amikről jobb, ha az ember drágalátos fia semmit sem tud.

Így mondtad, szóról szóra. Szépen az ujjad köré csavartál. Még Ellenberger kisasszony is többet tudott nálam, igaz, hogy tőle noviciátusa legelső napján hallgatási fogadalmat vettél.

És ráadásul te lettél az, aki utoljára nevet. Halálodon voltál, de ez is olyan titoknak minősült, amibe én nem nyerhettem beavatást. Amikor már nagyon úgy nézett ki, hogy az osztrák hatóságok szabályos versenyfutásban vannak a Nagy Kaszással halhatatlan lelkedért, deus ex machinaként közbelépett Westerheim imádott angol királynője, aki kifürkészhetetlen okokból úgy döntött, becitáltat a követségre, ahol is hűséges nagykövete az illő pompával átnyújtja neked a Brit Birodalom Érdemrendjét. Mint utólag megtudtam – persze nem személyesen tőled –, egész életedben áhítoztál erre a kitüntetésre.

A ceremónián könnyeztél. Én szintúgy.

És nyilván könnyezett volna a feleséged is, édesanyám, ha az ő esetében nem a Nagy Kaszás győzött volna már régen.

 

Amikor aztán, alig két hónapra rá, legendás okosságod utolsó megnyilvánulásaképpen csatlakoztál hozzá az örök bankármezőkön, finoman szólva is rendkívül tanácsosnak tűnt átköltöznöm Hamburgba.

 

 

*

 

 

A mi ügyfeleinket ön aligha sorolná a normális kategóriába, Mr. Brue.

 

Brue állát a tenyerébe támasztva lapozgatta előre-hátra a soványka, szűkszavú aktát. A tartalomjegyzék manipulálva volt, és több iratot eltávolítottak a mappából, a tulajdonos személyazonosságát titkolandó. Egy jegyzék (ilyen kizárólag a lipicai aktákhoz járt) gondosan számon tartott minden találkozót a kétes kliens és kétes bankára közt, hely és időpont megjelölésével, ámde tárgy nélkül.

A számlatulajdonos vagyona egy bahamai offshore befektetési alapba volt befektetve, a többi lipicai pénzhez hasonlóan.

A befektetési alap egy liechtensteini alapítvány tulajdonában állt.

 

A számlatulajdonos részesedése a liechtensteini pénzből bemutatóra szóló kötvény formájában volt elhelyezve a Frčres-nél.

A kötvények kiszolgáltatandók az igényjogosultnak, amennyiben kielégítően igazolta magát, megadta az érvényes számlaszámot, valamint azt, amit e helyütt kacéran a hozzáférés szükséges eszközének neveztek.

További részleteket l. a számlatulajdonos személyes aktájában, csakhogy erre nincs lehetőség, tekintve, hogy a mondott akta füstté vált azon a szent napon, mikor Edward Amadeus Brue OBE ünnepélyesen átadta fiának a bank kulcsait.

Röviden tehát szó sincs semmiféle hivatalos átadásról, s jó eséllyel semmi egyéb formaságról sem; elég, ha jön valaki, azt mondja, adjisten, bevillantja a számlaszámot, a jogosítványát meg a „hozzáférés szükséges eszközét”, és az ismeretlen nagyságú kötvénycsomag máris átvándorol az egyik maszatos mancsból a másikba. A pénzmosók legkéjesebb álma.

 

 

*

 

 

Csakhogy, mondta ki hangosan Brue.

 

Csakhogy Grigorij Boriszovics Karpov egykori Vörös Hadsereg-ezredes esetében az igényjogosult, már ha valóban ő az, e világ nyomorultjai közé tartozik. Irtózik attól, hogy hozzám forduljon. Sehogy sem tudott dönteni, mert szíve szerint inkább éhen halna, minthogy erre rászánja magát. Továbbá fuldokló hajótörött, és nekem csak a kezemet kellene kinyújtanom. Én lehetek a megmentője, s ha nem segítek, vissza kell térnie a pokolba.

Ám az eszében mindvégig Annabel Richter keze járt, az a gyűrűtlen, gyermekes, kurta körmű kéz.

Elült a forgalom. Péntek van, Mitzi bridzsestéje. Brue az órájára pillantott. Te jó ég, hogy fut az idő! Hogyhogy már ilyen késő van? Igaz is, mi az, hogy késő? A bridzs olykor hajnalig is eltart. Mitzi remélhetőleg nyer. Az fontos neki. Nem a pénz, hanem a győzelem. Georgie, a lánya éppen ellenkező alkat. Amolyan kis puhalelkű. Kizárólag vesztes pozícióban érzi jól magát. Bekötött szemmel is beküldhetnék egy zsúfolásig tele szobába, és ha van ott egyetlen végképp reménytelen balfék, pillanatok alatt kiszúrja és összebarátkozik vele.

Na és kegyed, Annabel Richter, az Északi Menedéktől, melyik fajta? Győztes vagy vesztes? A világjobbító igyekezetét tekintve, inkább az utóbbi lesz. De ha rajtaveszt is, az biztos, hogy nem adja könnyen a bőrét. Edward Amadeus imádta volna kegyedet.

Brue megszakította tépelődését, és tárcsázta a mobilszámot.

 

 

3

 

 

A hamburgi Alkotmányvédelmi Hivatal (ez egyszerű paraszti nyelven annyit tesz, hogy belföldi hírszerző szolgálat) zsúfolt Külföldi Egységébe hamburgi bolyongásának negyedik napján érkezett az első értesülés Íszá jelenlétéről. Körülbelül éppen abban a pillanatban, késő délután, amikor vacogva és verítékezve megállt Leyla küszöbén, hogy bebocsáttatásért könyörögjön.

Az Egység, ahogy kelletlen szállásadói emlegették, nem az alkotmányvédők külvárosi komplex umának főépületében székelt, hanem az udvar túloldalán, a lehető legtávolabb a főépülettől s a lehető legközelebb a szögesdrót kerítéshez, hogy szinte óvakodni kellett, nehogy megkarcolja magát az ember. Nem volt valami kedélyes szállása ennek a kutatókból, megfigyelőkből, lehallgatókból és sofőrökből álló tizenhat fős csapatnak; a barakkot valaha az SS használta istálló gyanánt, s egyetlen dísze egy tönkrement toronyóra volt, ha az ócska autógumikkal telehajigált elgazosodott kiskertekre nyíló panorámát nem számítjuk.

Ez az elszállásolás az újonnan létrehívott berlini Koordináló Központjának volt köszönhető, amely a széttagoltságáról és csekély hatékonyságáról elhíresült német hírszerzés rendbe hozását tűzte zászlajára. Az Egység lett volna az első lépés a régi jó demarkációs vonalak felszámolásában s az áramvonalasabb, integrált szervezet kiépítésében. Papír szerint ugyan hamburgi fennhatóság alatt álltak és semmilyen szövetségi felhatalmazással nem rendelkeztek, mindazonáltal sem az alkotmányvédelem hamburgi hivatalának, sem pedig kölni főparancsnokságának nem tartoztak elszámolással, hanem kizárólag annak a megfoghatatlan, ám nagy hatalmú berlini testületnek, amely hatalmi szóval rásózta őket az alkotmányvédelemre.

Kiből, miből is állt tehát ez a mindenható berlini testület, melynek puszta léte is borzongást keltett a német hírszerzés régi gárdájának szívében? A Koordináló Központ névleg csak egy munkacsoport volt: néhány igazi nagypályás, akiket a fontosabb szolgálatokból válogattak ki azzal a céllal, hogy miután egy egész sor terror-összeesküvés kis híján sikerrel járt német földön, dolgozzák ki a szolgálatok közötti hatékonyabb együttműködést. A hivatalos verzió szerint hat hónapot szántak a közös munkára, amit követően a bizottság átadja javaslatait a német hírszerzés két hatalmi központjának, a Belügyminisztériumnak és a kancellári irodának, és kész, tessék, ennyi volt az egész.

Már ha ugyan ennyi volt.

 

A valóságban tudniillik ennél sokkalta súlyosabb történelmi feladat várt a Koordináló Központra: egy tökéletesen új, átfogó rendszer kidolgozása, amely magában foglal minden kisebb-nagyobb hírszerző szolgálatot, s mi több, német szövetségi körökben mindeddig hallatlan módon, egyetlen személy parancsnoksága alá rendeli őket. Ez a koordinátor pedig – talán inkább cárt kellene mondani – valóban sosem látott jogosítványokkal fog rendelkezni.

És ugyan ki lesz ez a félelmes új ember, ez a Koordinátor?

 

Kétség nem férhetett hozzá, hogy csakis a Koordináló Központ homályba vesző soraiból kerülhet ki. Na de melyik táborból? Amikor Németország politikai egyensúlya egy ingatag koalíciónak van kiszolgáltatva, ugyan melyik felé hajlik majd e nagy hatalmú ember? Milyen lojalitásokat, milyen terveket hoz magával herkulesi feladata elvégzéséhez? Miféle ígéretek kötik? És pontosabban kinek a hangjára fog hajtani, ha majd söprögetni kezd az új söprűvel?

Lehet például, hogy az elgyötört alkotmányvédelem még inkább talajt fog veszíteni a szövetségi rendőrséggel szemben a belföldi hírszerzés körül folyó elsőbbségi vitájában? Továbbra is egyedül a Szövetségi Hírszerző Szolgálat bír majd felhatalmazással külföldön végzett műveletekre? És ha igen, akkor vajon megtisztul-e régi holtterhétől, a tengerentúli állomásain nyüzsgő ex katonáktól és kvázidiplomatáktól? Természetesen igen kiváló emberek, páratlanul védelmezik a német követségeket zendülések, forrongások idején, annál kevésbé alkalmasak viszont a titkos hálózatok szervezéséhez és fönntartásához szükséges finomabb munkákra.

A német kémszakma egészét átjárta ez a zaklatott, gyanakvó, aggodalmas hangulat, nem csoda hát, ha a titokzatos berlini betolakodók és kelletlen szállásadóik közt finoman szólva is fagyos volt a légkör, egészen a mindennapos együttműködés legjelentéktelenebb eseményeiig, és nem csoda, ha az érdeklődés, melyet Íszá megjelenése az udvar egyik végén keltett, nem sok visszhangra lelt a túloldalon. Talán soha nem is derült volna fény a magát Íszának nevező személy titkos, illegális beutazására, ha Günther Bachmann, az Egység vezetője nem annyira éles szemű és fogékony fantáziájú, hogy azt sokak már egyenesen betegesnek tartották.

 

 

*

 

 

Szóval akkor ki is ez a Günther Bachmann, ez a berlini gyerek? Kicsoda ő, nézzük csak meg jobban!

Ha van egyáltalán olyan ember a földön, akinek a kémkedés az Istentől rendelt hivatása, hát akkor Bachmann az. Ez a születésétől többnyelvű sarjadék egy tüzes természetű ukrán-német hölgyike szeszélyesen egymásra következő nemzetközi házasságainak valamelyikéből származik, a szolgálatnál az egyetlen olyan ember hírében áll, aki emmilyen végzettséggel nem dicsekedhet egy gimnáziumi kicsapáson kívül, továbbá elmondható róla, hogy harmincéves korára már maga mögött tudhatta a tengert, a Hindukust gyalog, némi kolumbiai börtönöket, valamint egy jó ezer oldalra rúgó, gyakorlatilag kiadhatatlan regényt.

És mégis, míg mindeme valószínűtlen kalandokban tobzódott, hogy, hogy nem, sikerült nemzeti hovatartozására és igaz, személyes elhivatottságára is rádöbbennie. Először alkalmi megbízottként dolgozott valami isten háta mögötti német külállomásnak, aztán diplomáciai rang nélküli tengerentúli ügynökként. Varsóba a lengyeltudásáért küldték, Ádenbe, Bejrútba, Bagdadba és Mogadisuba az arabért, Berlinbe pedig a botlásai miatt – itt úgyszólván meghúzódott, amíg elültek annak a szinte epikus arányú botránynak a hullámai, amelyet okozott, s amelyből csak a legfelszínesebb külsőségek értek el a mindenütt jelenvaló pletykagépezetig: túlbuzgóság volt a ludas, szállt a híresztelés, volt valami elszámított zsarolási kísérlet, egy szerencsétlen öngyilkosság és egy sebtében hazarendelt német nagykövet.

Nagy óvatosan, újabb álnév alatt visszaküldték Bachmannt Bejrútba, hogy intézze el még egyszer ugyanazt, amit már nemegyszer megtett régebben, és ügyesebben bárki másnál, még ha nem is mindenben a nagykönyv előírásai szerint – na de mikor is tekintették azt a nagykönyvet olyan nagyon fontosnak Bejrútban? Aztán Bejrút végképp forró talajnak bizonyult a számára, s biztosabbnak tűnt egy hamburgi íróasztal – ha nem is Bachmann, de legalábbis berlini felettesei szemében.

Ám Bachmann nem az az ember volt, akit csak úgy mellékvágányra lehet tolni. Akik kispadnak, büntetésnek tekintették hamburgi állását, nem tudták, mit beszélnek. Most, negyvenes éveinek közepén, borzas, kutyaszerű emberke volt, zömök, széles vállú, a gallérját gyakran borította cigarettahamu, míg régi munkatársa és asszisztense, a fölülmúlhatatlan Erna Frey le nem veregette róla. Megszállott volt, karizmatikus és lehengerlő, munkamániás és elbűvölő; a mosolya csodafegyverrel ért fel. Homlokát keresztül-kasul szántották a ráncok, furcsán fiatalosan hatott fölötte a dús, vörhenyes üstök. Színészi biztonsággal tudott csábítani, hízelegni, megfélemlíteni, és könnyedén egyesített akár egy mondatban mézédes fuvolázást brutális trágársággal.

– Hosszú pórázra engedjük – magyarázta Erna Freynak az SS-istálló egyik nyirkos, kellemetlen cellájában hackersztárjuk, Maximilian működését figyelve, aki sorra varázsolta elébük a képernyőre Íszá különböző képeit. – Csak beszéljen azzal, akivel beszélnie kell, imádkozzék, ahol imádkoznia kell, aludjon ott, ahol aludnia kell, csináljon nyugodtan mindent, amit a szájába rágtak. És nem akarom, hogy bárki megzavarja, amíg mi magunk nem lépünk. A legkevésbé persze azok a seggfejek az udvar túlfeléről.

 

 

*

 

 

Íszá első képe szemlátomást nem keltett a világban élénk érdeklődést. Európai uniós körözőlevél volt, amelyet a svéd rendőrség stockholmi főkapitánysága küldött ki a tagországoknak, miszerint egy illegális orosz bevándorló, név, fotó, további részletek mellékelve, megszökött a svéd letartóztatásból, és most ismeretlen helyen tartózkodik. Naponta átlagosan öt-hat ilyen körözvény érkezett. Az alkotmányvédelem a túlvégen szép szabályosan tudomásul vette, letöltötte, kirakta a pihenőszoba falára a számtalan sorban ékeskedő többi körözvény közé, és megfeledkezett róla.

Hanem Íszá arcvonásai valahogy bevésődhettek Maximilian lelki szemének retinájára, mert az elkövetkező órákban a szűkös kutatófülkében egyre csak fokozódott és fokozódott a feszültség, és az istálló távolabbi sarkaiból mind több kolléga szivárgott oda, érezve, hogy nagy dolgok történnek. Maximilian huszonhét esztendős, görcsösen dadogó fiatalember volt, az emlékezete lex ikonokat szégyenített meg, és egészen különleges képessége volt arra, hogy egymástól látszólag igen távol álló információfoszlányok között meglássa az összefüggést. Mégis, még neki is hatalmas munka volt ez, és jócskán elmúlt már a vacsoraidő, amikor végre hátradőlt, és hosszú, szeplős ujjait összekulcsolta rókavörös tarkója mögött.

– Play it again, ha kérhetem, Maximilian – törte meg Bachmann parancsa a templomi csöndet.

Maximilian fülig pirult, és újrajátszotta.

 

Íszá a svéd rendőrség körözési fotóján, szemből és mindkét profilból, rajta a

WANTED fölirat, és a neve, nagybetűkkel, mint valami figyelmeztetés: KARPOV, Issa.

Sűrűn gépelt, tízsoros szöveg, mely szerint Íszá militáns muszlim, született Groznijban, Csecsenföldön, huszonhárom éves, a jelentések szerint erőszakra hajlamos, óvatosan kezelendő.

Ajka szorosan összepréselve. Nem mosolyog és nem tűr mosolyt.

 

Elgyötört, riadt szeme tágra meresztve a büdös, sötét konténerben töltött napok és éjek után. Borostás, elkínzott, reményvesztett arc.

– Honnan tudjuk, hogy a valódi nevét adta meg? – kérdezte Bachmann.

– Nem adta meg – szólt közbe Erna, mert Maximilian hiába próbálta legyűrni dadogását. – Valami csecsen nevet adott meg, de a társai, akikkel együtt menekült, beárulták. Íszá Karpov az, a szökött orosz arisztokrata, ezt mondták.

– Hogyhogy arisztokrata?

– Így áll a jelentésben. A társai úgy látták, hogy nagyon magasan hordja az orrát. Nem mintha el tudnánk képzelni, hogyan lehet valaki gőgös egy konténerben.

Maximilian végre képes volt összefüggően beszélni. – A svéd rendőrség szerint Karpov visszaszökött a hajóra, és lefizetett valakit – tört ki belőle egy szuszra. – És a hajó nem máshová tartott, mint Koppenhágába – tagolta a nehéz szót diadalmas akaraterővel.

A homályos felvételeken magas, sovány, szakállas ember mászik le éjnek évadján egy teherkocsi platójáról, hosszú fekete kabátban, kefirjében és cikcakkmintás sapkában.

A sofőr int neki.

 

Az utas nem int vissza.

Fölismerhető a hamburgi főpályaudvar, több sorban várakoznak a sárgás taxik. Ugyanaz a hosszú, sovány ember elnyújtózva egy padon.

Ugyanaz a sovány ember már ülve, egy hevesen gesztikuláló kövér férfival beszél, aztán elfogad tőle egy papírpohár innivalót, és belekortyol.

Aztán, egymás mellé helyezve összehasonlítás végett, Íszá rendőrségi képe és a sovány, szakállas pályaudvari fickó kinagyított fotói.

És még egy kép a sovány szakállasról, aki már fölkelt a padról a pályaudvaron.

– A svédek lemérték – nyögte ki nagy nehezen Maximilian. – Jó magas, majdnem két méter.

A képernyőn virtuális mérőléc tűnt fel a fekvő, majd ülő szakállas ember mellett.

A jelzés százkilencvenháromnál állapodott meg.

 

– Hogy a jó nyavalyába jutott eszedbe a főpályaudvaron kereskedni, he? – tört ki Bachmann. – Átküldenek a svédek egy körözvényt valami pofáról, aki Dániába ment, mire te rögtön nekiállsz átkutatni a hamburgi pályaudvaron szanaszét döglő hajleszokat? Apám, te zárt osztályra kerülsz, én megmondtam!

Maximilian boldogan kigyúlt arccal integetett figyelemért, s a másik kezével új lapra klikkelt a képernyőn.

Megjelent a teherkocsi kinagyított képe. A főpályaudvar előtt állt; oldalról volt látható, minden felirat nélkül.

Aztán még egy kinagyított kép a kocsiról, de most hátulról. Maximilian rázoomolt a rendszámtáblára, amelyet félig-meddig eltakart egy fekete rongy. Látható volt azonban az EU-s embléma, valamint egy dán rendszám első két számjegye. Maximilian hiába igyekezett megszólalni. Csinos barátnője vette át helyette a szót, a félig arab Niki a lehallgató osztályról.

– A svédek alaposan kikérdezték a többi illegális menekültet – magyarázta, Maximilian buzdító bólogatása közben. – Karpov Hamburgba tartott, sehova máshova nem volt hajlandó menni. Hamburg az a hely, ahol megoldódik minden problémája.

– És mondott valamit arról, hogy hogyan?

– Semmit. Roppantul zárkózott és titokzatoskodó volt. A társai meg voltak győződve róla, hogy hibbant.

– Hibbantnak hibbant lehetett mindegyik, mire abból a konténerből kiszabadultak. És milyen nyelven beszél?

– Oroszul.

– Csak oroszul? Csecsenül nem is?

– A svédek szerint nem, de lehet, hogy meg se próbálták.

– És a keresztneve Íszá. Vagyis hát Jézus. Karpov Jézus. Orosz vezetéknév, muszlim keresztnév. Ezt meg hogy a pokolba szedte össze?

– Günther, aranyom, nem Niki volt a keresztanyja – mormolja Erna Frey.

– És nincs apai neve – zsörtölődik tovább Bachmann. – Az oroszoknak mindig van. Mi a franc lett az apai nevével? Leverték róla a börtönben?

Niki nem válaszol, csak folytatja a barátja helyett a történetet. – Max imiliannak támadt egy kis ötlete, Günther. Összeadta fejben, hogy Koppenhágába ment a hajó, a fiú pedig Hamburgba igyekezett. Gondolta hát, hogy jó volna utánanézni a főpályaudvar biztonsági felvételeinek, főleg, amikor Koppenhágából érkeznek vonatok.

Bachmann, aki notóriusan fukarkodott a dicsérettel, úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – És egyedül ez az Íszá Névtelenevics Karpov szállt ki abból az álcázott rendszámú teherkocsiból?

– Egyedül volt. Ugye, Max imilian? Szóló – Maximilian lelkesen bólogatott. – Senki más nem szállt ki a dán kocsiból, még csak a sofőr sem.

– Akkor meg azt mondjátok meg, ki a dagadt vén faszi.

– Dagadt faszi? – bámult rá Niki elképedve.

– A dagadt vén faszi azzal a papírpohárral. Az az idősebb dagadt faszi, aki ezzel a mi fiacskánkkal csevegett a pályaudvaron. Abban a fekete matrózsapkában. Ne mondjátok, hogy egyedül én láttam a dagadt faszit! Na ugye, hogy. A fiacskánk meg válaszolt a dagadt faszinak. Milyen nyelven? Oroszul? Csecsenül? Arabul, latinul, ógörögül? Vagy talán németül is ért a fiacskánk, csak mi nem tudjuk?

Maximilian keze megint a levegőben kalimpált. Másik keze pedig az idősebb, dagadt faszi képére kattintott rá, és közelebb hozta. Lejátszotta a felvételt, először simán, aztán lassítva. Kopasz, jól megtermett, korosabb férfi, katonás tartású, katonabakancsban, ünnepélyesen kínálja fel a papír-vagy műanyag poharat. Valami szögletes, majdhogynem papos méltóság van a gesztusában. És igen, a fiacskánk meg az idősebb dagadt faszi valóban beszélgetnek. Szót váltanak.

– A csuklóját mutasd!

– A csuklóját?

– Persze, a fiúét, mutasd már, az istenit! A jobb kezét, mikor átveszi a kávét. Nagyítsd ki.

A csuklóján finom arany-vagy ezüstláncocska csillog, amelyen parányi, nyitott könyv függ.

– Hol van Karl? Karl kell nekem, azonnal! – harsogja Bachmann, miközben sarkon perdül, széttárt karral, mint akit rablótámadás ért. Ám Karl éppen az orra előtt áll, Karl, az egykori drezdai utcagyerek, akit háromszor is bespájzolt a fiatalkorúak törvényszéke, de aztán szociológiai doktorátust szerzett. Karl, azzal az ennivalóan félénk „fogadj örökbe” mosolyával.

– Karl, menj el a kedvemért a pályaudvarra. Talán az a véletlen találkozás a fiunk meg a dagadt faszi közt nem is volt olyan véletlen. Talán akkor kapta meg a fiunk az eligazítást, vagy akkor ismerkedett össze a kapcsolatával. De az is lehet, hogy egy szánalmas vénembert keresünk, akinek életében az a fénypont, hogy kávéval kínálgatja a csinosabb srácokat a pályaudvaron hajnali kettőkor. Kérdezd ki a jólelkeket a missziónál, akik a lecsúszottakat pátyolgatják. Kérdezd meg, tudják-e, ki volt az, aki innivalóval kínálta a fiunkat éjnek évadján. Még az is lehet, hogy állandóan ott lóg. Fotókat ne mutogass, mert csak összecsinálják magukat. Bűvöld el őket, és kerüld el a pályaudvari zsarukat. Tálalj fel nekik valami szép mesketét. Mondjuk a rég nem látott bácsikád a dagadt faszi. Vagy tartozol neki, és azért keresed. Csak aztán nagyon óvatosan abban a porcelánboltban. Legyél csöndes, simulj bele a tapétába, értesz hozzá. Oké?

– Oké.

 

Bachmann aztán az egész társasághoz fordult. Nikihez, Niki barátnőjéhez, Laurához, az utcai megfigyelőkhöz, akik Karllal együtt feljöttek Maximilianhoz és Erna Freyhoz.

– Hát így állunk, atyámfiai. Egy olyan fickót keresünk, akinek nincs apai neve, sem semmi köze a normalitáshoz. Értesüléseink szerint militáns orosz-csecsen, erőszakos hajlamú bűnöző, valahogy kivásárolta magát a török börtönből, ahol szeretném tudni, mit keresett egyáltalán, átverte a svéd kikötői rendőrséget, visszaügyeskedte magát a hajóra, kiszökött a koppenhágai dokkokból, és teherautón Hamburgba vitette magát, ahol is kávét fogadott el egy idősebb dagadt faszitól, akivel csevegni is nekiállt, a jóisten se tudja, milyen nyelven, és a csuklóján Koránnal díszített aranyláncot visel. Ez a személy legmélyebb tiszteletünkre érdemes. Ámen?

És visszadübörgött az irodájába, nyomában, mint mindig, Erna Freyjal.

 

 

*

 

Házaspár volt netán ez a két ember?

 

Minden elképzelhető szempontból szöges ellentétei voltak egymásnak, úgyhogy talán igen. Bachmann irtózott a sporttól, dohányzott, káromkodott, nyakló nélkül pusztította a whiskyt, és semmire nem volt képes komolyan odafigyelni a munkáján kívül. Erna Frey viszont magas, sportos, puritán jelenség volt, a haja praktikusan kurta, a járása energikus. Tehetős szülei, miután megterhelték sorsát egy vénkisasszony nagynéni keresztnevével, Hamburg egyik legelőkelőbb lányiskolájába száműzték, apácák keze alá, ahonnan a legnemesebb germán erények – önmegtartóztatás, szorgalom, kegyesség, őszinteség és becsület – béklyójába verve került végül elő, amelyeket csak a veleszületett, virulens humorérzék és az egészséges szkepticizmus ellensúlyozott némiképpen. Más nő rég lecserélte volna óvilági keresztnevét egy divatosabbra. Nem úgy Erna. Teniszmérkőzéseken könyörtelenül gázolt át mindkét nembeli ellenfelein az elkerülhetetlen győzelemig. Hegymászó túrákon a nálánál fél emberöltővel fiatalabb férfiakon is túltett. Legfőbb szenvedélye azonban az egykezes vitorlázás volt, s köztudottan minden eurocentet az élére rakott, hogy egykor majd vehessen egy föld körüli útra alkalmas jachtot.

A munkában azonban ideális házaspárt alkotott ez a két össze nem illő ember. Tökéletes egyetértésben osztoztak az irodán, telefonokon, aktákon, számítógépeken, valamint egymás kipárolgásain és bogarain. Ha Bachmann a szabályokra fittyet hányva rágyújtott utálatos orosz cigarettájára, Erna Frey tüntetően köhögött, és kicsapta az ablakot, de tiltakozása sosem lépett túl eme jelképes gesztusokon. Bachmann nyugodtan pöfékelhetett akár naphosszat, s ha olyan vastag ájer töltötte meg a szobát, ami egy halfüstölőnek is díszére vált volna, Erna akkor sem szólt érte egyetlen szót sem. S hogy az ágy is beletartozott kettősük közös életébe? A híresztelések szerint egy ízben, kísérletképpen bemerészkedtek a szex területére, melyet aztán közös megegyezéssel katasztrófa sújtotta területnek minősítettek. Annyi bizonyos, hogy ha késő éjszakába nyúlt a munka, pillanatnyi habozás és kényeskedés nélkül vonultak el együtt a folyosó végébe, a szűkös vésztartalék hálószobába.

És amikor az újsütetű csapat először verődött össze az egykori istálló sebtiben átalakított padlásán, hogy Bachmann kedvenc badeni borával és Erna Frey vörös áfonyás vaddisznópecsenyéjével ünnepeljék együttműködésük kezdetét, ezek ketten annyira harmonikus párnak hatottak, olyan ösztönösen voltak egy hullámhosszon, hogy senkit nem lepett volna meg, ha azon kapják őket, hogy egymás kezét szorongatják az asztal alatt. Igaz, ez a jelenség csak addig tartott, amíg Bachmann elérkezettnek nem látta idejét, hogy elmagyarázza újonnan toborzott csapatának, mi végre is születtek erre a világra. Szónoklata, amelyben a legdurvább vaskosságokat vegyítette ihletett messianizmussal, a legkülönösebb történelemleckét a véres kard lengetésével, óhatatlanul a Bachmann-kantáta néven vonult be a történelembe.

 

 

*

 

– Szeptember tizenegyedike nem egy, hanem két Ground Zerót hagyott maga után – nyilatkoztatta ki, bőszen fel-alá járkálva a padláson, s olykor rajtaütésszerűen hallgatósága előtt teremve, akár egy borzas, zömök dzsinn, erélyes hadonászással nyomatékosítva szavait. – Az egyik, amit mindnyájan ismerünk, New Yorkban tátong. A másikról nemigen beszélnek. Az itt van közöttünk, Hamburg városában.

Széles mozdulattal mutatott ki az ablakon.

– Képzeljétek el azt az udvart ottan a nagy krach után tele rommal-lommal vagy harminc méter magasan. De mind papír ám, csupa-csupa akta. És ezek a mi bánatos német titkosszolgálati báróink egyre csak túrnak és túrnak benne, nekikeseredve. Próbálják kiókumlálni, hogy mi a jó nyavalyát sikerült ilyen irgalmatlanul elbaltázniuk. A fél világ lángelméi ideröpültek ellátni bennünket jó tanácsokkal, és persze kikozmetikázni a maguk szerepét. És hát megszentelt Alkotmányunk kölni védelmezői, isten óvjon mindnyájunkat védelmezőinktől! (kacaj támadt, de nem vett tudomást róla), legsajátabb, legkiválóbb titkosszolgálatunk kémarisztokratái, fényességes elméjű szövetségi parlamentünk hírszerzési bizottságának lordjai és dámái, aztán amerikai gentlemanek annyiféle hírszerző szolgálattól, amennyiről nem is álmodik az ember, legfrissebb értesüléseim szerint tizenhat van belőlük, mind-mind idesereglett, és kezét-lábát törte, csak hogy egyik a másikára tologassa át az égre szagló ürüléket. A világ minden rohadt okostojása itt osztotta az észt. Azok a nyomorult páriák meg, akik közben továbbvitték a gályát, és takarították elfelé a fekát, csak magukban gondolhatták, jaj, ha ez a sok félisten egy-két héttel előbb esik be ide. Akkor nem lett volna se Mohammed Atta, sem a sok visító sajtópávián, aki most nem győz összerondítani minket.

És körbeszáguldott a padláson, ütésre emelve összeszorított ökleit.

 

– Hamburg, ugye, elkúrta. Illetve elkúrni mindenki elkúrta, de Hamburg vitte el a balhét. – És a követező pillanatban már egész sajtótájékoztatót személyesített meg egymaga. – Uram, a következőt szeretném tudni: pontosan hány arabul beszélő embere van a szervezetének pillanatnyilag a városban? – sipította balra ugorva. – Ha emlékezetem nem csal, hozzávetőleg másfél darab – ugrott át jobbra. – Uram, pontosan kiket hallgattak le és figyeltek meg az Armageddonhoz vezető utolsó hónapok során? – Újabb szökellés. – Nos, asszonyom, most hogy így belegondolok… volt néhány kínai úriember, akik abba a gyanúba keveredtek, hogy páratlan iparunk titkait szeretnék kifürkészni… aztán a neonáci kamaszok, akik horogkeresztet mázoltak zsidó sírkövekre… az RAF legújabb nemzedéke is itt volna… hja, meg az a húsz-egynéhány geriátriai eset, akik a drága jó NDK-t szeretnék föltámasztani.

És el is tűnt a színről, hogy a következő pillanatban csöndes, komor emberként jelenjen meg újra a padlás túlsó végén.

– Hamburg bűnös város – szögezte le halkan. – Akár elismeri, akár nem. Nem lehet, hogy egyenesen magához vonzotta azokat a terroristákat? Ők választottak ki bennünket? Nem mi őket? Milyen hívójeleket sugároz ez a város az átlag iszlamista, anticionista terrorista felé, akinek egyedül az jár a fejében, hogy minél jobban befűtsön a Nyugatnak? Talán az évszázados antiszemitizmust? Mert az megvolna Hamburgban. Koncentrációs táborok mindjárt a szomszéd utcában? Megvolt az is. Egy dolgot meg kell hagyni, Hitler nem Blankenesében született. De hát ez színtiszta véletlen. Netalán a Baader–Meinhof Klub? Ulrike Meinhof a szomszédban született, és büszkén vallotta választott hazájának Hamburgot. Ő aztán a legjobb kiképzést kapta az arab terroristatáborokban. Úgy összecimborált az őrült szélsőségesekkel, hogy még repülőgép-eltérítésre is magukkal vitték. Talán Ulrike is egy ilyen jel volt. Rengeteg arab szereti a németeket a lehető leghelytelenebb okokból. Talán ezek a mi kis gépeltérítőink is ilyenek voltak. Kérdezni, ugye, nem kérdeztünk rá. És most már nem is fogunk.

Hallgatott egy darabig, aztán megint nekidurálta magát.

 

– Na és volna egy-két jó hírem is Hamburgról – jelentette be derűsen. – Tengerésznép vagyunk. Világi, balliberális, mindenre nyitott városállam. Elsőrangú kereskedők, elsőrangú kikötővel és elsőrangú üzleti érzékkel. Nálunk a külföldi sem idegen. Ez nem egy szárazföldi eldugott kis porfészek, itt nem úgy néznek a külföldire, mint a marslakóra. Az idegen beletartozik az összképbe. Évszázadok óta itt rohangál nálunk kismillió ilyen Mohammed Atta, isszák a sörünket, cicerélik a kurváinkat, aztán elhajóznak megint. Eszünkbe se jutott soha sem fogadni, sem elbúcsúztatni őket, még kevésbé rákérdezni, hogy ugyan mit keresnek itt. Magától értetődött a jelenlétük. Németország része vagyunk, igen, de valahogy mégsem egészen. Mert jobbak vagyunk, mint Németország. Hamburg vagyunk, igen, de lényegében New York vagyunk. Csak éppen WTC-nk nincs. Persze most már nekik se. Hanem a vonzerő, az ugyanaz. Valahogy megvan az a szagunk, amire a rosszfiúk harapnak.

Újabb csönd támadt, mintha Bachmann mérlegelni akarná, mit is mondott. – És ha már a hívójeleknél tartunk, akkor szólnék egy-két keresetlen szót erről a mi szörnyen divatos, csúszómászó toleranciánkról minden etnikai és vallási másság iránt. A bűnös város folyton azon töri magát, hogy levezekelje a régi bűneit. Parádézik elképesztő, határtalan, válogatás nélküli toleranciájával. Hát kérem, ez is csak jelzés. Mi több, egyenesen felhívás keringőre. Tessék idejönni, próbára tenni.

Elérkezett hát kedvenc témájához, a témához, amelyre egész hallgatósága várt, hiszen ez volt az, ami miatt kirángatták őket berlini, müncheni fészkükből, és idegyűjtötték, ebbe a lepusztult hamburgi SS-istállóba. Bachmann prófétai indulattal ostorozta a nyugati hírszerző szolgálatok eget rengető tehetetlenségét – s a német szolgálatét a legkivált –, amelyek egyesült erővel sem voltak képesek egyetlen megbízható forrást találni az iszlamista veszedelem ellen.

– Azt hiszitek, hogy szeptember tizenegyedikén megfordult a világ, mi? – dühöngött, talán a hallgatóságra, talán saját magára. – Lefogadnátok, ugye, hogy a mi páratlan külföldi hírszerző szolgálatunk azon nyomban belátta a terrorizmus globális veszélyét, fogta magát mindjárt tizenkettedikén, kefijét csavart a buksijára, elárasztotta Áden, Mogadisu, Kairó, Bagdad és Kandahár piacait, és beszerzett egy csomó hasznos információt arról, hogy hol is várható a következő bomba, és ugyan ki tartja az ujjacskáját a gombon? Mind ismerjük a régi viccet, hogy egy arabot nem lehet megvásárolni, kibérelni viszont bármikor. Nahát, pontosan ez az, ami nekünk nem jött össze, az istenit! Egy-két tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, amikkel nem óhajtlak most untatni, a forrásaink annyit értek, mint egy kalap lószar. Most pedig annyit, mint két kalap.

– Ó, persze a bérlistánk tele volt nemes lelkű német újságírókkal, üzletemberekkel és segélyszervezeti dolgozókkal, akadt köztük bőven olyan is, aki még csak nem is német, de annál boldogabb, hogy szert tehet egy kis adómentes mellékesre, szarért cserébe. De hát ezek nem igazi források. Nem megvásárolható, kiábrándult szélsőséges imámok, nem iszlamista gyerekek, akikből az öngyilkos merénylők lesznek. Nem Oszama alvóügynökei, tehetségkutatói, futárai, szálláscsinálói, fizetőemberei, még csak a közelében sincsenek a tűznek. Kellemes vacsoravendégek, ennyi.

Megvárta, amíg elül a kuncogás.

 

– És amikor sikerült rájönni végre, mi hiányzik nekünk, azt láttuk, hogy sehogy sem tudjuk megszerezni.

Hallgatóinak feltűnt ez a mi. Ezt meg ezt műveltük Bejrútban, Mogadisuban, Ádenben. Bachmann királyi többese. Miközben az egész titkosszolgálat arról beszél, hogy Bachmann maga igenis talált igazi, jó, használható forrásokat. Megvásárolta-e vagy csak kibérelte őket, ki tudja, nem számít. És talán el is veszítette aztán. Vagy talán a titkosság törvénye kényszeríti, hogy tagadja a létüket.

– Azt hittük, átcsábíthatjuk őket a mi pártunkra. Azt hittük, elég ehhez az az áldott becsületes pofánk meg a szép vastag pénztárcánk. Éjszakákon át üldögéltünk nyavalyás parkolókban, várva, hogy az ezerkarátos disszidens végre besurranjon a hátsó ülésre, üzletet kötni. De nem jött senki. Közben meg rengeteg időt pocsékoltunk a rádiófigyelésre, hogy a kódjaikat megfejtsük. Hát kurvára nem volt semmilyen kód. És miért nem? Mert ez már nem a rohadt hidegháború. Most egy iszlám nevű nemzet szélsőségesei ellen harcolunk, aminek a népessége másfél milliárdra rúg, és ennek megfelelő a passzív infrastruktúrája is. Azt hittük, csinálhatjuk tovább, ahogy eddig csináltunk, de ez egy oltári kibaszott nagy baromság volt.

Haragja csitult kissé, el is kalandozott egy pillanatra. – Tudom, miről beszélek – vallotta meg bizalmasan. – Mielőtt az arab témára állítottak volna, szovjet barátainkkal játszmázgattam. Embereket vásároltam és adtam el. Megfordítottam és visszafordítottam egy csomó pofát, úgyhogy magam sem tudtam már, merre van az előre. De azért sose fűrészelték le a fejemet. Sose robbantották fel a családomat a bali strandon, sem a madridi vagy londoni iskolavonaton. A játékszabályok erősen megváltoztak, ugye. A baj csak az, hogy mi nem tartunk lépést – fogta kurtára eszmefuttatását, és elsétált a padlás túlsó végébe, mintegy jelezve az újabb hangulatváltást.

– És imádott hazánk (urambocsá’, Vaterland!) még szeptember tizenegy után is támadhatatlan volt, hát nem? – tört ki keserű hiénavihogásban. – Mi, németek akár pucéran is kisétálhattunk a világba! Még akkor is! Minket egy ujjal sem bántana senki, hiszen olyan csodálatosan németek és sérthetetlenek vagyunk! Jó, hát nálunk dekkolt az a néhány iszlamista, akikből aztán hárman elmentek szépen ikertornyokat meg Pentagont rombolni. Na és? Ez volt a küldetésük, el is végezték. Hol a gond? Ütöttek egyet a nagy Sátánon, és föláldozták magukat. Mi csak a kilövőállás voltunk, az istenért, nem a célpont! Miért is kellene nekünk aggódnunk? Gyertyákat gyújtottunk szegény amcsikért. Imádkoztunk szegény amcsikért. Biztosítottuk őket semmibe nem kerülő együttérzésünkről. De nektek nyilván nem kell magyaráznom, hány seggfej van ebben a szerencsétlen országban, aki egy kicsit se bánta, hogy a nagy, erős Amerika jól megkapta a magáét. És némelyik ilyen seggfej igencsak magas helyen üldögélt Berlinben, és ott üldögél azóta is. Aztán jött az iraki háború, amitől mi, jóságos németek erényesen távol tartottuk magunkat. Még támadhatatlanabbak lettünk. Megvolt Madrid, oké. Megvolt London, oké. De nem volt Berlin, sem München, sem Hamburg. Mert mi olyan kibaszottul sérthetetlenek vagyunk.

A padlás egyik sarkába húzódott, onnan beszélt át a társasághoz, összeesküvő hangon.

– Csakhogy, barátaim, van itt azért két pirinyó kis probléma. Az egyik, hogy Németország ötcsillagos katonai bázisokat bocsátott Amerika rendelkezésére, bizonyos szereződések alapján, még azokból időkből, mikor ők voltak itt a győztes hatalom. Emlékeztek, ugye, arra a takaros fekete transzparensre, melyet választott vezetőink akasztottak ki a Brandenburgi kapura? We mourn along with you. Hogyne gyászolnánk veletek. Nem véletlenül került ám oda. A másik pirinyó probléma pedig az a bűntudattól hajtott rendíthetetlen és határtalan segítségnyújtás, amelyet szeretett hazánk Izrael államnak biztosít. Támogattuk őket Egyiptom ellen, a szírek ellen, a palesztinok ellen. A Hamasz és a Hezbollah ellen. És mikor Izrael szarrá bombázta Libanont, mi, németek számot vetettünk nyugtalan lelkiismeretünkkel, és arról beszéltünk, hogyan lehetne megvédelmezni a szegény bátor kis Izraelt. És elküldtük bátor egyenruhás fiainkat Libanonba, hogy elvégezzék ezt, amivel nem szereztünk éppen jó barátokat a libanoniak és egyéb arabok között. Ők ugyanis úgy látták a dolgot, hogy a térség bajkeverőinek nyúlunk a hóna alá, akik nem csak Bush és Blair urak engedélyével és buzdításával cselekszenek, de még más bátor államférfiakéval is, akik szerénység okán névtelenek szeretnének maradni.

– No és mi volt a következő fejezet? Egy-két libanoni illetőségű bomba a német vasutakon, amiknek ha sikerül fölrobbanni, az olyan balhé lett volna, ami mögött elbújhat London és Madrid. Ezek után még a politikusaink is fölfogták, hogy nem ússzuk meg ingyen, ha a nyilvánosság előtt bemutatunk az amcsiknak, de titokban a seggükbe bújunk. Németország városai felkerültek a lehetséges áldozatok listájára. És rajta vannak mind a mai napig.

Végigpásztázott a szobán, sorra mindenkinek az arcába nézve. Maximilian keze a magasba lendült, annak jeléül, hogy szólni akar. Niki is fölemelte a kezét, aztán mások is. Ez tetszett Bachmann-nak, széles mosolyra fakadt.

– Oké, oké, ne fáradjatok. Azt akarjátok mondani, hogy a libanoni robbantós fiúk nem is tudtak a legfrissebb libanoni botrányról, mikor tervezni kezdték a merényletet, ugye?

 

A kezek leereszkedtek. Igaza volt.

 

– A silány dán Mohamed-karikatúrák miatt húzták fel az orrukat, amiket néhány német újság lehozott, mert meg akarták mutatni, milyen bátrak és szabad szelleműek, igen?

Igen.

– Na és? Akkor már nincs igazam? Dehogy nincs. Szart se számít, hogy mitől borult ki náluk a bili. Egy dolog számít. Az a fenyegetés, amivel dolgunk van, nem tesz különbséget egyéni és kollektív bűn között. Ezek a srácok nem mondják azt, hogy te jó gyerek vagy, én is jó vagyok, de ez az Erna itten, ez már nem jó. Hanem azt mondják, hogy mi csak egy rakás szemét hitetlen vagyunk, istenkáromlók, gyilkosok, paráznák, Isten ellenségei, úgyhogy elmehetünk a jó anyánkba mind. Ezeknél a srácoknál, meg az elvtársaiknál, akikkel annyira szeretnénk megismerkedni, két ellenséges részből áll a világ, az iszlámból és a Nyugatból.

És most következett a prédikáció lényege.

– A mi kis újdonsült páriacsapatunk források után fog kutatni Hamburgban, csakhogy ezeket a forrásokat úgy kell elővarázsolnunk a semmiből. A forrásaink azt sem tudják, hogy léteznek, amíg el nem áruljuk nekik. Ne várjuk, hogy ők jöjjenek hozzánk. Nekünk kell rájuk találni. Kicsik vagyunk, és szerények. Utcai munkások. Aprómunkát végzünk, nincsenek nagy, átfogó látomásaink. Nincs előre meghatározott célpontunk, amire az embereinket ráállíthatjuk. Ha találunk egy embert, felépítjük, megnézzük, mit tud, és addig elmegyünk vele, ameddig hajlandó. Az az ember asszony is lehet, felőlem. Olyanokkal dolgozunk, akiket más nem ér el. A rongyos kissrácokkal a mecsetekből, akik két szót, ha beszélnek németül. Megbarátkozunk velük, megbarátkozunk a barátaikkal. Megnézzük magunknak az illegális bevándorlókat is, a néma nomádokat, akik ki tudja hová tartanak, és akiket házról házra, mecsetről mecsetre csempésznek.

– Átnézzük mind a tetszhalott aktákat, amiket az udvar túlvégén tartogat Arni Mohr és a többi alkotmányvédő, újra vesszük a régi eseteket, amik szépen kezdődtek, de aztán kifújtak, mert a jelölt becsinált, vagy máshová költözött, ahol aztán a külállomásunk túl hülye vagy lusta volt ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Derék védelmezőink tiltakozni fognak, de oda se neki, visszakövetjük az összes régi jelöltet. Megkóstoljuk, jók-e valamire. Fújjuk a passzátszelet.

És hozzáfűzött még egy figyelmeztetést, szintén felforgató jelleggel.

– És ne felejtsétek, kérlek, hogy illegálisan működünk. Hogy mennyire illegálisan, azt nem merném megbecsülni, tekintve, hogy oly sok tiszteletre méltó kollégánkkal ellentétben nincs szerencsém jogi diplomához. Magyarázataikból viszont annyit szűrtem le, hogy a seggünket sem törölhetjük ki, ha nem kapunk előzetes írásos engedélyt a következő instanciáktól: Alkotmánybíróság, Szentszék, Koordináló Központ, valamint szeretett szövetségi rendőrségünk, akik ugyanannyit értenek a hírszerzéshez, mint apáca a Káma-szútrához, viszont rendelkeznek mindama felhatalmazással, amelyektől a hírszerző szolgálatok meg vannak fosztva, nehogy véletlenül Gestapóba menjenek át. Na, akkor lássunk végre valami komoly dologhoz. Én például innék egyet.

 

 

*

 

 

A nonstop bár a pályaudvar közelében helyezkedett el egy macskaköves utcában, s a Hampelmann (vagyis Paprikajancsi) nevet viselte. Gyöngén megvilágított bejárata fölött kovácsoltvas cégér himbálózott: hegyes sipkás paprikajancsi. Itt vendégeskedett ma este – a jelek szerint esténként általában – az az úriember, akit Günther Bachmann csapata mindeddig a dagadt vén faszi néven tartott számon.

Most már tudták, hogy a szerény Müller vezetéknevet viseli, de a Hampelmann többi törzsvendége kizárólag Tengernagynak szólítja. Tíz évet töltött szovjet fogságban, miután Hitler Északi Flottájában szolgált tengeralattjárón. Karl, a jó útra tért drezdai utcagyerek lenyomozta, s miután telefonon leadta, amit megtudott a nevéről és a szokott tartózkodási helyeiről, csöndesen figyelte egy közeli asztal mellől. Max imilian, a dadogós komputerzseni pillanatok alatt elővarázsolta a gépéből Müller adatait, életrajzát, priuszát, miegyebet. Bachmann ebben a pillanatban éppen lefelé óvakodott a pincébe vezető szűk, füstös lépcsőn. Karl pedig fölkelt, és kisuhant mellette az éjszakába. Hajnali három óra volt.

Bachmann az első pillanatban csak azokat az alakokat tudta kivenni, akik a lépcsőházból beszivárgó fény pászmáiban ültek. Lassan aztán észrevette, hogy minden asztalnál ég egy-egy kis lámpa, és némi erőfeszítéssel a körülöttük csoportosuló arcok is láthatók. Két komor, fekete öltönyös-nyakkendős férfiú elmerülten sakkozott. A bárpultnál üldögélő magányos nő megkörnyékezte Bachmannt, nem hívná-e meg egy italra. Köszönöm, szépségem, talán máskor. Egy beugróban négy övig meztelen ifjonc biliárdozott, két fásult leányzó üres tekintetétől kísérve. A következő beugró trófeákkal volt tele: kitömött rókákkal, ezüstpajzsokkal, keresztbe tett muskétákkal ékesített zászlócskákkal. A harmadikban néhány vitrin állt, a poros üveg mögött hadihajómodellek, matrózcsomók, sapkajelvények és dicsőséges tengeralattjáró-tisztek megfakult fotói. A tizenkét személyes asztal mellett három igen idős férfi üldögélt. Ketten annyira soványak, aprók és törékenyek voltak, hogy óhatatlanul is a harmadik tűnt a legtekintélyesebbnek, aki csillogóan kopasz, busa fejével, hordónyi mellkasával, jókora potrohával bizonyára egymaga kitette két társának együttes súlyát. Ám nem úgy nézett ki, mintha a tekintély érdekelné ezt az embert. A Tengernagy mintha illékony, megfoghatatlan emlékeket űzött volna magába fordulva, összekulcsolt, vaskos mancsát mozdulatlanul nyugtatva az asztalon. Még apró, beesett szeme is úgy tűnt, egyedül befelé lát.

Bachmann általános biccentéssel köszöntötte hármukat, majd némán letelepedett a Tengernagy mellé, s elővette fekete tárcáját, amelyben a fényképe mellett egy kieli székhelyű félhivatalos (és teljes mértékig fiktív) Eltűnt Személyek Irodájának neve volt feltüntetve. Egyike volt ez a hasznos álidentitásoknak, vagyis legendáknak, amelyekből mindenkor többet is készenlétben tartott.

– Azt a szegény orosz gyereket keressük, akivel tegnap éjjel összefutott a pályaudvaron – magyarázta. – Fiatal, nyurga, kiéhezett kölyök. Olyan méltóságos viselkedésű. Kis sapkával a fején. Emlékszik?

A Tengernagy megéledt ábrándjaiból, legalább annyira, hogy irdatlan fejét Bachmann felé fordítsa, és alaposan végigmérje, miközben testének többi része mozdulatlan maradt, akár egy sziklatömb.

– Ki az a mi? – kérdezte végül, miután kimerítően szemügyre vette Bachmann egyszerű bőrzekéjét, ingét-nyakkendőjét és jó szándékú aggodalmat sugárzó arckifejezését, amely mesterségének legintimebb fogásai közé tartozott.

– Nagyon rossz állapotban van az a gyerek – magyarázta Bachmann. – És attól félünk, hogy bajba keveri még magát. Talán másokat is. A szocmunkásaink nagyon aggódnak érte. Szeretnék visszahozni, mielőtt igazi baj történik. Fiatal srác, de szörnyű dolgokon ment már át… Mint maga is – tette hozzá kis szünet után.

A Tengernagy mintha meg sem hallotta volna.

– Maga tán strici? – kérdezte. Bachmann a fejét rázta.

– Zsaru?

– Nagy szerencséje volna a gyereknek, ha előbb találok rá, mint a zsaruk – felelte, miközben a Tengernagy áthatóan meresztette rá a szemét. – Sőt, maga sem bánná meg éppen. Száz euró kápé mindenért, amit mondani tud róla. És nem zaklatom többet, becsszóra.

A Tengernagy fölemelte az egyik hatalmas mancsát, töprengve megdörzsölte a száját, aztán fölkelt, és anélkül, hogy néma társait egy pillantásra méltatta volna, átment a szomszédos, üres benyílóba, ami szinte tökéletes sötétségbe borult.

 

 

*

 

 

A Tengernagy igen kényesen, takarosan étkezett, rengeteg szalvétát használt, és nagyvonalúan adagolta ételéhez a tabasco szószt a zsebében hordott palackból. Bachmann eredetileg csak egy üveg vodkát rendelt, s a tengernagy tette hozzá, hogy hozzanak kenyeret, uborkát, kolbászt, sózott heringet és tilsiti sajtot is.

– Ők jöttek oda hozzám – mondta végül.

– Kik ők?

– A missziósok. Mindenki ismeri ott a Tengernagyot.

– Miért, maga hol volt akkor?

– A missziós házban, mit gondolt?

– Ott aludt?

A Tengernagy ravaszkásan elmosolyodott, mintha azt sugallná, az alvás nem az ő biznisze. – Merthogy tudok oroszul. Na? Hamburgi kikötői patkány létemre jobban tudok oroszul, mint németül. Ezt hogy magyarázza?

– Szibéria – kockáztatta meg Bachmann, és a gigászi fej helyeslően biccentett.

– A missziósok meg nem tudnak. Csak a Tengernagy tud. – És hosszút húzott a vodkából. – Doktor szeretne lenni.

– A kölyök?

– Itt, Hamburgban. Megmentené az emberiséget. És kitől? Nyilván az emberiségtől. Ez a tatár. Ilyeneket beszél. Ez a muzulmán. Allah személyesen küldte ide Hamburgba, hogy tanuljon, és megmentse az emberiséget.

– És ugyan miért éppen őt küldte Allah?

– Hogy vezekeljen a szerencsétlenekért, akiket a papája lemészárolt.

– Mondta azt is, kik voltak azok a szerencsétlenek?

– Az oroszok bárkit kinyírnak, barátom. Papokat, gyerekeket, nőket. Az egész szaros világot.

– Azok is muszlimok voltak, akiket az apja megölt?

– Nem mondott semmi közelebbit az áldozatokról.

– És mondta, hogy miféle ember volt az apja? Hogyan ölhetett meg egyáltalán annyi sok szerencsétlent?

A Tengernagy kortyolt egyet, aztán még egyet. Aztán újratöltötte a poharát. – Azt akarta tudni, hol vannak Hamburgban a gazdag bankárok irodái.

Bachmann igen gyakorlott kihallgató volt, az ő számára a legapróbb, legkülönösebb információ sem tűnhetett meghökkentőnek. – Erre mit mondott neki?

– Röhögtem. Nem hitte volna? Aszondtam, minek neked bankár. Tán csekket akarnál beváltani? Mert abban segíthetek.

Bachmann előzékenyen elmosolyodott. – Na és mit szólt ehhez?

– Csekk, azt mondja, az meg mi? És megkérdezte, hogy az ilyen bankárok az irodájukban laknak-e, vagy van külön otthonuk is.

– Mire maga?

– Nézd, aszondom neki, igazán rendes, jól nevelt gyerek vagy, és Allah, ugye, azt akarja, hogy doktor legyél. Ne kérdezgess már marhaságokat a bankárokról. Gyere, pihend ki magad szépen ebben a mi poloskás menhelyünkben, itt igazi ágyat kaphatsz, és találkozhatsz hozzád hasonló finom urakkal, akik szintén a világot akarják megmenteni.

– És, belement a dologba?

– Ötven dollárt nyomott a kezembe. Az a hibbant, éhező tatár gyerek ötven ropogós dollárt ad a vén hajlesznak egy bögre silány levesért.

A Tengernagy, miután Bachmann pénzét is eltette, zsebeit teletömte az ételmaradékkal, majd fogta a vodkáspalackot, és visszatért társaihoz a szomszéd fülkébe.

 

 

*

 

E találkozó után Bachmann több napra hallgatásba merült, amit mindenki tiszteletben tartott, s Erna Frey sem próbálta soha megtörni. Elsőre még az a hír sem rázta fel, hogy a dánok elfogták az embercsempészetbe keveredett kamionsofőrt.

– Az ő sofőrjét? – kérdezte. – Azt, aki idehozta a hamburgi főpályaudvarra? Azt a sofőrt?

– Pontosan azt – vágta rá Erna Frey. – Úgy két órával ezelőtt. Üzentem, de úgy látszik, túl elfoglalt voltál. Koppenhága jelentette a Koordináló Központnak Berlinbe, a Központ meg nekünk. Tanulságos jelentés.

– Dán állampolgár?

– Pontosan.

– Dán nemzetiségű is?

– Pontosan.

– De iszlám konvertita?

– Szó sincs róla. Egyszer-egyszer belenézhetnél az e-mailjeidbe. Lutheránus úriember lutheránus családból. Egyetlen makulája, hogy a bátyjának van valami köze a szervezett bűnözéshez.

Végre sikerült fölkeltenie Bachmann érdeklődését.

– A rossz fivér két héttel ezelőtt fölhívta a jó fivért azzal, hogy volna egy gazdag srác, aki elvesztette az útlevelét, és ennek következtében egy bizonyos teherhajó fedélzetén érkezik Koppenhágába.

– Gazdag? – csapott le rá Bachmann. – Mennyire gazdag?

– Ötezer dollárt ad azért, hogy kihozzák a dokkokból, és másik ötezret, ha elviszik Hamburgig.

– Amelyet ki ad át?

– Maga a fiatalember.

– Ő maga? Érkezés után? Zsebből? Ötezret?

– Nagyon úgy néz ki. A jó fivér meg éppen le volt égve, ezért volt olyan hülye, hogy bevállalja az ügyet. A nevét sem tudta az utasának, és oroszul persze egy szót sem ért.

– És a rossz fiú, az hol van?

– Szintén börtönben. Természetesen. Nem találkozhat az öccsével.

– És mit mond?

– Halálra van rémülve, és azt mondja, nagyon jó neki a börtönben, mert odakint az orosz maffia egy héten belül eltenné láb alól.

– Na és a maffiafőnök az sima orosz, vagy orosz moszlim?

– A rossz fiú moszkvai kapcsolata, legalábbis a rossz fiú bevallása szerint, tiszteletre méltó, kifogástalan, nagypályás orosz gengszter, aki a szervezett bűnözés arisztokrata köreiben forgolódik. A muszlimok egyáltalán nem érdeklik, csöppet sem bánná, ha mindet belefojtanák a Volgába. Az egyezség, amit a sofőrünk bátyjával kötött, egyszerű szívesség volt egy cimborájának. És hogy ki az a bizonyos cimbora, vagy talán ki volt, az már magasabb értesülés annál, hogysem egy szegény kis dán zsaru megszerezhesse.

Erna hátradőlt, és lesütött szemmel várta, hogy Bachmann beinduljon.

– Hát a Központ mit szól hozzá? – kérdezte amaz.

– A Központ meg van hőbörödve. Ráálltak egy híres imámra, aki pillanatnyilag Moszkvában él, és pénzeket szivárogtat különböző kétes iszlám jótékony szervezeteknek. Az oroszok tudják, mit művel, ő meg tudja, hogy tudják. Hogy miért engedik, az emberi ésszel felfoghatatlan. Na és a Központ a fejébe vette, hogy ez az imám a maffiafőnök cimborája. Nem mintha egyszer is előfordult volna a priusza szerint, hogy kóbor orosz-csecseneket menekített volna Hamburgba, hogy orvosnak tanulhassanak. Hja, és tőle kapta a srác a kabátot.

– Kitől?

– A jó fiútól, aki elhozta Hamburgba. Megsajnálta, és féltette, hogy halálra talál fázni a hideg északon. Hát odaadta neki a nagykabátját. Hosszú, fekete kabátot. És volna itt még egy gyöngyszem a számodra.

– Úgymint?

– Igor úrnak az udvar túlfelén van egy rettenetesen titkos forrása a kölni orosz ortodox közösségben.

– És?

– Igor rettenthetetlen forrása szerint van egy ortodox apácakolostor Hamburg közelében, amelynek apácái nemrégiben menedéket adtak egy fiatal orosz muzulmánnak, akiről annyit tudni, hogy éhezik és félőrült.

– Esetleg gazdag is?

– Erről nem esett szó.

– De udvarias?

– Nagyon. Igor ma találkozik a forrásával rendkívüli óvintézkedések mellett, hogy megvitassák, mennyiért adja át a sztori másik felét.

– Igor nagy seggfej, és a sztorijai rakás lószart érnek – mordult fel Bachmann, gyorsan összeszedte az asztalán heverő papírokat, és beletömte egy ócska, rongyos levéltárcába, amely egyetlen tolvajt sem hozna kísértésbe.

– Hová mégy? – kérdezte Erna Frey.

– A túlvégre.

– Minek?

– Megmondom hősi védelmezőinknek, hogy ez az ügy a mienk. És hogy tartsák távol a zsarukat. Megértetni velük, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha a zsaruk megtaláljak az emberűnket, melt6ztassanak eltekinteni a fegyveres beavatkozast6l. Ahelyett, hogy háborút rögt9noznenek, inkább maradjanak a háttérben, es sz6ljanak nekűnk. Azt akarom, hogy ez a fiu csak csinálja meg, amiért idejött, meghozza hamar, amig meg lehet6sege van ra.

-A kulcsaid!- figyelmeztette Erna Frey.