4

 

 

Ha taxival érkezne, kérem, szálljon ki egy kicsit távolabb, ne hajtasson egészen a presszóig!

És hasonlóan szigorú elvárásai voltak Annabel Richternek Brue öltözködésével kapcsolatban. Az ügyfelem minden öltönyös embert titkosrendőrnek tart. Kérem, jöjjön sportos öltözékben. Tőle telhetően követte az utasítást: szürke flanelnadrágot öltött, hozzá a golfklubban viselt Randall’s of Glasgow-féle sportzakót, meg egy esőkabátot, hátha megint rászakad az ég. Merő előzékenységből lemondott még a nyakkendőről is.

Sötétség borult a városra. Az iménti felhőszakadás tisztára mosta az éjszakai eget. Hűvös szellő borzolta a tó tükrét. Brue taxiba szállt, és elismételte a sofőrnek a lánytól kapott eligazítást. Elveszett érzés volt egyedül kiszállni az ismeretlen, szegényes városnegyedben, de aztán rögtön megpillantotta a táblát, amit a lány ismertetőjelként adott meg. A török vegyesbolt előtt zöldben és pirosban pompázott a zöldséges pult. A szomszédos kebabbár éles fényei a fél utcát bevilágították. Odabent az élénk bíborszínnel leterített sarokasztalnál várakozott Annabel Richter, előtte ásványvizes üveg és egy félretolt tálkában valami barna cukorral beszórt édesség, ami az internátusban szokásos szágópudingra emlékeztette Brue-t.

A szomszéd asztalnál négy öregember dominózott. Egy másiknál ugyancsak kiöltözött, ideges ifjú pár küszködött az első randevú nehézségeivel. Annabel Richter anorákja a szék hátán lógott. A lány formátlan pulóvert viselt, és ugyanazt a magasan zárt blúzt, amit a múltkor is. Előtte a mobil, lábánál a hátizsák. Miközben helyet foglalt szemben, Brue orrát meleg illat csapta meg, ami a lány hajából áradt.

– Nos, megfelel? – kérdezte.

Annabel Richter végigmérte a flanelnadrágot és a sportzakót. – És mit talált az irattárában?

– Annyit állapíthattam meg, hogy az ügy okvetlenül további vizsgálatot kíván.

– Ez minden, amit mondhat?

– Pillanatnyilag sajnos igen.

– Akkor elmondanék egy-két dolgot, amit nem tud.

– Abból aztán biztos van rengeteg.

– Az ügyfelem muszlim. Ez volna az első pont. Méghozzá buzgón vallásos. Ezért nehéz is neki elfogadni, hogy az ügyvédje nő.

– Hát még magának, gondolom.

– Azt akarja, hogy kendőt viseljek, hát viselek. Azt akarja, hogy tiszteljem a hagyományait. Tisztelem is. A muzulmán nevét használja, Íszának hívatja magát. Beszélni oroszul beszél, mint mondtam, illetve a vendéglátóival úgy-ahogy törökül.

– És kik a vendéglátói, ha megkérdezhetem?

– Egy török özvegyasszony és a fia. A férje a Menedék ügyfele volt. Már majdnem sikerült megszereznünk neki az állampolgárságot, de meghalt. Most a fia próbálkozik, de hát ez azt jelenti, hogy mindent elölről kell kezdenie. A család minden egyes tagját külön bírálják el. Úgyhogy a fiú nagyon be van ijedve, ezért is fordult hozzánk. Szeretik Íszát, de nem tarthatják tovább. Rettegnek, hogy kiutasítják őket, amiért illegális bevándorlót bújtatnak. A mai világban, azt hiszem, nem is ok nélkül félnek. Ezenkívül Törökországba készülnek az özvegy lányának az esküvőjére, de Íszát semmiképpen nem akarják magára hagyni a lakásban. Ők nem ismerik a maga nevét, egyedül Íszá, de nem mondja el senkinek. Maga egyszerűen olyan valaki, aki segíthet Íszának. Ennyit tudnak. Megfelel?

– Azt hiszem, igen.

– Csak hiszi?

– Tökéletesen megfelel ez a leírás.

– Azt is megígértem nekik, kénytelen voltam, hogy semmilyen hatóságnak nem árulja el, kik ők.

– Miért is akarnék ilyet tenni?

A lány belekászálódott a kabátjába, ügyet sem vetve Brue igyekezetére, hogy a segítségére siessen. Vállára vetette a hátizsákot, és indult is az ajtó felé. Brue szeme megakadt az odakint fel-alá sétáló, hatalmas termetű fiatalemberen. Tisztes távolból követték egy mellékutcába. A fiú csak egyre hatalmasabbnak tűnt, ahogy távolodott. Megállapodott egy patikánál, gyors tekintettel felmérte az utcát – a parkoló autók sorát, a házak ablakait, meg az ékszerészüzlet kirakatát bámuló két középkorú hölgyet. Az ékszerbolt egyik oldalán esküvői üzlet volt, kirakatában viaszvirágokat szorongató álompárocskával, a másikon pedig vastagon lakkozott bejárati ajtó, mellette kivilágított csengő.

Annabel megtorpant, mielőtt átkelt volna az úton, fél vállra húzta a zsákját, előkotort egy kendőt, a fejére tette, és gondosan megkötötte az álla alatt. Az utcalámpa fényében arca hirtelen feszültnek, koránál idősebbnek tűnt.

Az óriási ifjonc kinyitotta a kaput, beterelte őket, és elébük nyújtotta lapáttenyerét.

Brue kezet szorított vele, de nem mutatkozott be. Előkerült Leyla, alacsony, zömök asszony, vendégfogadáshoz öltözve: magas sarkú cipőben, fejkendőben, zsabós fekete kosztümben. Merően megbámulta Brue-t, aztán esetlenül kezet szorított vele, tekintetét aggodalmasan a fián tartva. Brue követte az asszonyt a nappaliba. Világosan érezte, hogy ebben a házban a rettegés az úr.

 

 

*

 

 

Vörösbarna tapéta, aranyszín kárpitok. A fotelek karfáit csipketerítőcskék díszítették. Az asztali lámpa üveggömbön nyugodott, amelyben plazmacsöppek forogtak, hol összeolvadva, hol szétválva. Leyla trónszékszerű díszhelyre ültette Brue-t. Boldogult férjem karosszéke, magyarázta, idegesen tépkedve a kendőjét. Csakis ebben volt hajlandó ülni az uram harminc éven át. Határtalanul cifra, csúf és kényelmetlen bútordarab volt. Brue kötelességtudóan megcsodálta. Arra az igen hasonló ereklyére gondolt, mely az ő irodájában állt: nagyapai örökség, szintén halálosan kényelmetlen. Már-már meg is említette volna, de aztán mégis hallgatott inkább. Én az az ember vagyok, aki segíthet Íszán. Ennyi és nem több. Leyla a legjobb szervizét vette elő, azon tálalta vendége elé a baklavát és a felszeletelt citromtortát. Brue elfogadott egy szeletet meg egy pohár almateát.

– Fantasztikus – mondta, miután belekóstolt az édességbe, de mintha meg sem hallották volna.

A két nő, a csodaszép fiatal meg a zömök idősebb egyformán komor arccal ült szemben vele a plüssdíványon. Melik az ajtónak háttal állt. Íszá mindjárt lejön, magyarázta a mennyezet felé hallgatózva. Készülődik. Ideges. Ki tudja, talán imádkozik. Jön mindjárt.

– Azok a rendőrök szinte meg sem várták, hogy Richter kisasszony kitegye a lábát! – vágta Leyla Brue szemébe, mint aki nem bírja tovább magában tartani a keserűségét. – Éppen csak hogy betettem utána az ajtót és kivittem az edényeket a konyhába, öt perc sem telt el, ezek már itt csöngettek! Megmutatták az igazolványukat, én fel is írtam a nevüket, ahogy az uram szokta mindig. Civilben voltak. Hát nem, Melik?

És ezzel Brue kezébe nyomta a jegyzetblokkját: két név, egy őrmester, egy közrendőr. Brue, nem tudván, mit kezdjen vele, esetlenül fölemelkedett, és odamutatta Annabelnek, az pedig visszaadta Leylának.

– Megvárták, hogy egyedül találják itt anyát – magyarázta Melik, még mindig az ajtóból. – Én versenyen voltam a csapattal. Kétszáz váltón.

Brue komoly együttérzéssel bólintott. Rég nem vett már részt olyan tárgyaláson, amelyet ne neki kellett volna vezetnie.

– Egy öregebb, egy fiatalabb – folytatta Leyla a panaszát. – Íszá, Allahnak hála, a padláson volt. Ahogy meghallotta a csengőt, rögtön fölhúzta a létrát, és bezárta a csapóajtót. Odafönt van azóta is. Azt mondja, úgyis visszajönnek. Úgy csinálnak, mintha elmennének, de visszajönnek, és elviszik az embert.

– Csak a munkájukat végzik – vetette közbe Annabel. – Végiglátogatják az egész török negyedet. Tartják a kapcsolatot, így nevezik ezt.

– Először azt mondták, a fiam iszlám sportklubja érdekli őket, aztán meg a lányom esküvője, ami ugye Törökországban lesz a jövő hónapban. Aztán meg, biztos-e, hogy visszatérhetünk utána Németországba. Még jó, hogy biztos, mondtam erre. Akkor pedig nem, ha humanitárius okokból kaptak tartózkodási engedélyt, mondják ők. De hisz az már jó húsz éve volt, mondtam nekik.

– Leyla, ok nélkül izgatja fel magát – mondta határozottan Annabel. – Ez az egész művelet csak arról szól, hogy a rendes muszlimok közül kiszűrhessék azt a néhány fekete bárányt. Nyugodjék meg, nincs ok aggodalomra.

Lehet, hogy a tiszta karénekes szoprán most egy kicsit túlságosan is magabiztos? Brue-ban bizony föltámadt a gyanú.

– Akar valami vicceset hallani? – szólt Melik, csöppet sem vidám arccal. – Maga segíteni akar rajta, hát talán jobb, ha tudja. Nem hasonlít ez a fiú semmi muszlimhoz, akit valaha életemben láttam. Az lehet, hogy hívő, de egyáltalán nem úgy gondolkodik, mint a muszlimok, meg nem is viselkedik úgy.

Anyja odasziszegett valamit törökül, de szemlátomást hiába.

– Amikor olyan beteg volt, ugye, és az én ágyamban lábadozott, nahát, akkor olvastam neki a Koránból. Az apám Koránjából. Törökül. Aztán meg maga akart volna olvasni. Törökül. Azt mondta, annyit azért ért, hogy felfogja a szent szavakat. Hát odamentem az asztalhoz, ahol a Koránt tartom… természetesen nyitva, ugye… és mondom, biszmillá, ahogy apám tanított… és lehajoltam, hogy megcsókoljam, de persze nem csókoltam meg, erre is apám tanított, hanem csak a homlokomat érintettem hozzá, aztán átadtam neki. Tessék, Íszá, azt mondtam, itt a papám Koránja. Tulajdonképpen nem illene ágyban olvasni, de hát mivel beteg vagy, talán így nem baj. Na és aztán jövök vissza a szobába egy óra múlva, hát hol a Korán? A földön hever. Az apám Koránja, a földön. Hát ezelképzelhetetlen egy rendes muszlim szemében. Apámról nem is beszélve. Én meg azt gondoltam, jól van, akkor se gurulok dühbe. Hiszen beteg, biztos csak elejtette, mert túl gyönge. Meg kell bocsátani. Nagyvonalúnak kell lenni. Rászólok, erre mit csinál? Lehajol, és fölszedi. Csak úgy fél kézzel, nem ám kettővel! És aztán átadja nekem, mint valami… mint v alam i akármilyen könyvet egy… izé… boltban! Hát ki csinál ilyet, kérdem én? Senki! Éntőlem lehet csecsen, török, arab, akármi… érti?… a testvérem, és kész! Szeretem, érti? Hős, és kész! Hős. Na de hát a földön… meg fél kézzel… minden ima vagy mi nélkül? Érti?

Leylánál elszakadt a cérna.

– És te ugyan ki vagy, Melik, hogy befeketítsd a fivéredet? – csapott le a fiára, szinte örvendezve, hogy itt van ez a német, mintegy fültanúnak. – Akinek másra se jár az esze, mint hogy koszos német rapzenét ordíttasson naphosszat a szobájában? Hát mit képzelsz, ahhoz mit szólt volna apád?

Brue az előszoba felől elővigyázatos lábak óvatos próbálkozását hallotta az ingatag létrán.

– Na és vegyük még, hogy elvitte a nővérem képét a szobájába – tódította Melik. – Csak úgy fogta, aztán elvitte. Ha az apám még élne, mit tudom én, talán meg is kellene ölnöm érte. A testvérem, igen, de hát azért csak-csak fura, no.

Annabel Richter kóristahangja vette át a parancsnokságot.

– Leyla, ugye, elmulasztotta a kenyérsütő napját? – vetett jelentőségteljes pillantást a konyha tejüveg ablaka felé.

– Csakis azok miatt az alakok miatt.

– Na de talán most pótolhatná mégis – javasolta higgadt nyájassággal. – Akkor aztán a szomszédjai is megértenék, hogy semmi titkolnivalója nincsen. – És Melik felé fordult, aki éppen az ablak mellett helyezkedett el.– Kedves magától, hogy őrködik. Kérem, csak így tovább. Ha csöngetnének, legyen az akárki, mondja, hogy nem engedhet be senkit. Megbeszélése van a szponzoraival. Oké?

– Oké.

– Ha megint a rendőrség jönne, mondja, hogy jöjjenek máskor. Vagy beszéljenek velem.

– És még csak nem is igazi csecsen – szólt vissza Melik. – Csak úgy csinál.

 

 

*

 

 

Az ajtó megnyílt, és hórihorgas alak óvakodott be lassan a szobába. Éppolyan magas volt, mint Melik, széltében viszont alig a fele. Brue készséges bankármosollyal pattant fel, s előzékeny bankárgesztussal nyújtotta a kezét. A szeme sarkából látta, hogy Annabel is felkel, de nem lép előre.

– Íszá, ez az az úriember, akivel találkozni akart – mondta a lány klasszikus oroszsággal. – Meggyőződtem róla, hogy valóban az, akinek mondja magát. Kifejezetten a maga kedvéért jött ide ma este, és senkinek nem szólt erről a dologról. Jól beszél oroszul, és kénytelen lesz feltenni néhány fontos kérdést. Mindnyájan hálásak vagyunk neki a segítőkészségéért, és bízom benne, hogy maga is, a saját érdekében, meg Leyla és Melik érdekében mindenben együtt fog vele működni. Figyelni fogom a megbeszélésüket, és a maga érdekeit képviselem, amennyiben szükségét látom. Íszá Leyla aranymintás szőnyegének közepén cövekelt le, vigyázzállásban, mint aki parancsra vár. Miután ilyet nem kapott, fölemelte a fejét, jobbját a szívére szorította, és rajongó tekintettel meredt Brue-ra.

– Végtelenül hálás vagyok, uram – mormolta, s mintha hasztalanul igyekezett volna elnyomni egy mosolyt. – Nagy megtiszteltetés, uram. Ön igen jó ember, így értesültem. Arcvonásai is erről tanúskodnak, meg a szép öltözéke. Bizonyára a limuzinja is gyönyörű.

– Nos, igen, Mercedesem van.

 

Íszá fölvette a fekete kabátját, talán udvariasságból, talán biztonságérzetét támogatandó, és a tevebőr tarisznyát is a vállára vetette. Meg is borotválkozott. Miután két hetet töltött már Leyla anyai védőszárnyai alatt, az arca kitelt, s Brue valószerűtlenül angyalinak látta. Valóban kínozták volna ezt a bájos szeráfot? Egy pillanatra mélységes bizalmatlanság fogta el. Ez a sugárzó mosoly, a virágos, túlságosan is cikornyás beszédmodor, az eltúlzott, hamis simaság – ezek nem a tőrőlmetszett szélhámos ismertetőjegyei? Hanem aztán, ahogy helyet foglaltak egymással szemközt Leyla asztalánál, észrevette, hogy Íszá homlokát veríték gyöngyözi, majd lejjebb pillantva látta azt is, ahogy két keze akkurátusan, csuklóval összetéve hever az asztalon, mintha csak arra várna, hogy megbilincseljék, s az egyik csuklóján ott csillog a kis Korán-talizmán, hogy megvédelmezze. Akkor már tudta, hogy egy összetört gyermeket lát.

Mindazonáltal uralkodott magán. Talán bizony alacsonyabb rendűnek kellene tekintenie magát valakinél, csak mert azt a valakit kínozták? Elég ok ez arra, hogy elhomályosítsa az ítélőképességét? Ez mégiscsak elvi kérdés.

– Nos hát, isten hozta – vágott bele derűsen, gördülékeny oroszsággal, amely furcsamód hasonlított az Íszá által használt nyelvezetre. – Gondolom, kissé szorít az idő. Röviden és hatékonyan kell eljárnunk. Szólíthatom Íszának?

– Rendben van, uram – mosolyodott el megint Íszá, az ablakon át egy gyors oldalpillantást vetett Melikre, aztán lesütötte a szemét Annabel előtt, aki a szoba túlsó sarkában foglalt helyet, szemérmesen elfelé fordított térdére téve a mappáját.

– Maga pedig nem szólít engem sehogy sem – folytatta Brue. – Azt hiszem, ez volt a megegyezés, ugye?

– Igenis, uram – vágta rá készségesen Íszá. – Minden kívánságát elfogadom. Megengedné, kérem, hogy egy kijelentést tegyek?

– Természetesen.

– Rövid leszek.

– Kérem…

– Semmi mást nem kívánok, mint hogy orvostudományt tanulhassak. Rendes életet szeretnék élni, és az emberiséget szolgálni, Allah dicsőségére.

– Nagyon dicséretes kívánság, és remélem, hogy be is teljesül – felelte Brue, majd annak jeléül, hogy hivatalosra fordítaná a szót, bőrkötésű noteszt és aranytollat vett elő belső zsebéből. – Most azonban, ha nincs kifogása ellene, szükségünk volna egy-két alapvető információra. Például a teljes nevére.

Íszá nyilvánvalóan nem ilyen választ várt.

– Uram…

– Igen, Íszá?

– Olvasta Jean-Paul Sartre, a nagy francia gondolkodó művét?

– Nem merném állítani.

– Sartre-hoz hasonlóan én is a jövő iránt érzek honvágyat. És ha jövőm lesz, akkor megszabadulok a múlttól. Nem lesz másom, csak Istenem és jövőm.

Brue érezte, hogy Annabel rajta tartja a szemét. Ha nem is látta a lány tekintetét, érezni határozottan érezte. Vagy talán csak beképzelte magának.

– Ma este azonban a jelennel leszünk kénytelenek törődni – felelte ügyesen, és készenlétben tartotta a tollat. – Kérném, árulja el a teljes nevét!

– Szalim – bökte ki Íszá némi habozás után.

– Más neve nincs?

– Mahmud.

– Tehát akkor Íszá Szalim Mahmud?

– Igen, uram.

– Így nevezték el a szülei, vagy saját magának választotta ezeket a neveket?

– Isten választotta őket a számomra.

– Világos – mosolyodott el elszántan Brue, részint, hogy oldja a feszültséget, részint pedig fölényét bizonyítandó. – Akkor hadd kérdezzek valamit, jó? Most, ugye, oroszul beszélgetünk. Maga, ugyebár, orosz. Azelőtt, hogy Isten megajándékozta volna ezekkel a nevekkel, volt-e orosz neve? Kereszt-, apai és vezetékneve? Milyen nevek szerepelnek példának okáért a születési anyakönyvi kivonatában?

Íszá lesütött szemmel fordult Annabel felé tanácsért, aztán csontsovány kezével bekotort a kabát és az ing alá, s elővonta a viharvert kecskebőr szütyőt. Két kifakult újságkivágást vett elő belőle, és Brue felé nyújtotta.

– Karpov – mormolta Brue hallhatóan, miután átfutotta a papírokat. – Ki az a Karpov? Karpov volna a vezetékneve? Miért mutatja nekem ezeket az újságcikkeket?

– Lényegtelen, uram. Nagyon kérem… ne kívánja… – Íszá kétségbeesetten rázta csatakos fejét.

– Nos, nagyon sajnálom, de az én szempontomból igenis lényeges – mondta Brue tőle telhetően kedvesen, de kérlelhetetlenül. – Sajnos nagyon is lényeges. Azt akarja mondani, hogy Grigorij Boriszovics Karpov a rokona? Ezt akarta megértetni velem?

– És Annabelhez fordult. Lélekben egész idő alatt vele vitatkozott. – Egyáltalán nem könnyű a helyzetem, Richter kisasszony – mondta fölöttébb szárazon, de azonnal, ösztönösen meglágyult a hangja. – Ha a kliense igényt tart valamire, akkor vagy mutatkozzék be és jelentse be az igényét, vagy mondjon le róla. Nem várhatja tőlem, hogy egymagam játsszak a háló mindkét oldalán.

Pillanatnyi zavar támadt: Leyla panaszos hangja harsant a konyhában törökül, majd Melik csitító válasza.

– Íszá – kezdte Annabel, mikor elült a zaj –, ügyvédi véleményem szerint meg kellene próbálnia válaszolni ennek az úrnak a kérdéseire, bármily nehezére esik is.

– Uram… Allah nagy, és nekem az egyetlen vágyam, hogy rendes életet élhessek – ismételte Íszá elkínzottan.

– Nagyon sajnálom, de mindazonáltal szükségem lesz a válaszra.

– Tényszerűen igaz, hogy Karpov az apám, uram – mondta ki végül Íszá keserű mosollyal. – Ami a természetes folyamatot illeti, mindent megtett ennek érdekében. De én a magam részéről nem voltam soha Karpov fia. Most sem vagyok Karpov fia, uram, és ha Isten is úgy akarja, hát soha az életemben nem leszek fia Grigorij

Boriszovics Karpov ezredesnek.

– Karpov ezredes a jelek szerint halott – vágta rá Brue, ridegebben, mint szerette volna, és türelmetlen mozdulattal intett az asztalon heverő újságkivágások felé.

– Halott, uram. Ha Isten is úgy akarja, a pokolban van, és remélhetőleg ott is marad örökre.

– Mielőtt viszont meghalt volna… Akkoriban, amikor ön született, talán így kellene mondanom… akkor milyen keresztnevet adott magának az apai neve mellé, ami, ugyebár, nyilván Grigorjevics volt?

Íszá leszegte a fejét, és kínlódva rázogatta.

– A lehető legklasszikusabbat – vágta végül sokatmondó grimasszal Brue szemébe.

– Ezt meg hogy érti?

– A létező legoroszabb orosz nevet. Az ő kis Ivánja voltam én, uram. Az ő drága kis csecsen Ivánkája.

Brue sosem engedte eluralkodni a baljós hangulatokat. Gyorsan témát váltott.

 

 

*

 

 

– Ha jól értettem, Törökországból érkezett, ámde, mondhatnánk, informális úton – jegyezte meg koktélpartira illő, csevegő hangon. Leyla, Annabel utasításának ellenszegülve, beszivárgott a konyhából.

– Török börtönben voltam, uram. – Íszá levette csuklójáról az arany karláncot, és hevesen gesztikulált vele beszéd közben.

– Mennyi ideig, ha kérdezhetem?

– Pontosan száztizenegy és fél napig, uram. Török börtönökben éppen elég oka van az embernek, hogy behatóan foglalkozzék az idő múlásával – kacagott ijesztő élesen Íszá. – Azelőtt meg orosz börtönben voltam, érti-e! Pontosabban három börtönben, együttvéve nyolcszáztizennégy napon és hét órán át. Ha kívánja, felsorolhatom mindet, minőségi sorrendbe állítva – folytatta, szinte ex tázisba lovalva magát. – Ínyence vagyok én a börtönöknek, uram! Az egyik, az annyira népszerű volt, hogy három részre kellett osztaniuk, ó, igen! Az egyik részben voltunk elhelyezve, a másikban kínoztak bennünket, a harmadikban pedig ápoltak utána. A kínzás igen hatékony volt, és kínzás után jól alszik ám az ember, hanem a kórházrészleg, az sajnos nem volt valami kiváló. Ez a gond a mi modern orosz államunkkal, én mondom. Az ápolók nagyszerűen értettek az alvásmegvonáshoz, más orvosi vonatkozásokban viszont határozottan alulképzettek voltak. Ha megjegyezhetnék valamit, uram, igazán jól csak az tud kínozni, akinek együtt érző a természete. Aki nem érez együtt a tevékenysége tárgyával, az nem emelkedhet a művészet magaslatára. Igazán elsőrangú szakembert csak egyet vagy kettőt ismertem.

Brue várt egy kicsit, hátha akar még mondani valamit, de Íszá elhallgatott, és izgalomtól nagyra tágult sötét szemét Brue-ra meresztette. Megint csak Leyla törte meg váratlanul a feszültséget. Ha nem is értette, mi zaklatta fel Íszát, aggodalom fogta el a lelkiállapota miatt, kisietett hát a konyhába, hozott egy pohár szörpöt, és letette Íszá elé az asztalra, miközben szemrehányó tekintettel mérte végig Brue-t és Annabelt.

– És megkérdezhetem, hogy voltaképpen miért is került börtönbe? – firtatta Brue.

– Ó, igen, uram! Könyörgök, kérdezze! – kiáltotta Íszá a máglyára lépő eretnek lelkesültségével. – Éppen elég bűn az, hogyha csecsen az ember, uram! Mi, csecsenek, már bűnösnek születünk ősidőktől fogva. Így volt ez már a cári időkben is. Lapos orrunk, sötét hajunk és szemünk a bűnöző hajlam legékesebb bizonyítéka. Ez már magában is sérti a közrendet, uram!

– De ha megjegyezhetem, önnek egyáltalán nem is lapos az orra.

– A legnagyobb sajnálatomra, uram!

– Valahogy aztán sikerült eljutnia Törökországba, és onnan végül megmenekült – mondta Brue békítőleg. – És eljutott Hamburgba. Ez már valóban nem kis teljesítmény.

– Allah akarata volt.

– Valamit azért magának is kellett tennie érte, gondolom.

– Ön minden bizonnyal jobban tudja nálam, hogy akinek pénze van, annak semmi sem lehetetlen.

– Ó, igen, de kinek a pénzéről beszélünk? – szúrta be fürgén a kérdést Brue, most, hogy szóba került végre a pénz. – Ki biztosította a pénzt a káprázatos szökési manővereihez?

– Úgy mondhatnám, uram… – mondta Íszá hosszadalmas elmerülés után, miközben Brue már attól tartott, hogy a válasz megint csak Allah lesz –, igen, talán azt mondhatnám, valószínű, hogy Anatolijnak hívják az illetőt.

– Anatolij? – visszhangozta Brue, miután befelé hallgatózott egy darabig, megpendíte valami emléket ez a név… talán boldogult apja múltjának valamelyik sötét zugában.

– Anatolij korrekt ember, uram. Anatolij sokfélét finanszíroz. Főképpen szökéseket. Ismeri ezt az embert, uram? – firtatta lelkesen. – Barátja önnek?

– Sajnos nem mondhatnám.

– Anatolij számára a pénz az élet értelme. Sőt, a halálé is, azt hiszem.

Brue a szíve szerint jobban belement volna ebbe a kérdésbe, de ekkor Melik megszólalt az ablaknál.

– Még mindig ott vannak azok ketten – morogta németül, ahogy kilesett a függöny résén. – Az a két öregasszony. Már nem az ékszerkirakatot nézik. Az egyik a patika kirakatában olvasgatja a kiírásokat, a másik meg egy kapualjban telefonál a mobilján. Rossznők nem lehetnek, még errefelé sincsenek ilyen rondák.

– Két egyszerű, hétköznapi nő. Ne csinálja már a drámát, Melik – torkolta le zordul Annabel. Ő is az ablakhoz lépett, és kinézett, Leyla pedig összekulcsolt kézzel lehunyta a szemét.

Íszát nem nyugtatták meg Annabel szavai. Megértette, miről beszélt Melik, és fölpattant, magához szorítva a nyeregtáskáját.

– Mit lát odakint? – szólt élesen Annabelre, és vádlóan fordult felé. – Már megint az a maguk KGB-je?

– Dehogyis, Íszá. Senki. Ha bármi probléma volna, megvédjük magát. Ezért vagyunk itt.

Brue megint csak úgy érezte, hogy a kóristafiúhang kicsit túlságosan igyekszik gondtalanul csengeni.

 

 

*

 

 

– Szóval tehát ez az Anatolij… – folytatta elszántan Brue, amint helyreállt kissé a béke, és Leyla Annabel kérésére a konyhába ment friss almateát készíteni. – Úgy látszik, nagyon jó barátja magának, nem igaz?

– Uram, azt teljes bizonyossággal leszögezhetjük, hogy Anatolij igen-igen jó barát bármilyen rab számára – helyeselt Íszá túlzó előzékenységgel. – Sajnos ez azt is jelenti, hogy gengszterek, erőszaktevők, gyilkosok és rablók jó barátja. Igen-igen nagy az ő szíve, uram, ha barátságról van szó – mondta, s miközben keze hátával törölgette homlokáról a verítéket, arcára kísérteties vigyor ült ki.

– Jó barátja volt tehát Karpov ezredesnek is?

– Úgy mondanám, nem is létezhet jobb barát egy gyilkos és erőszaktevő számára, uram. Karpov kedvéért a lehető legjobb moszkvai iskolákba protezsált be, még azután is, hogy fegyelmi okokból eltanácsoltak.

– És Anatolij fizette a börtönből való szökését is. Vajon miért tette mindezt, erre vagyok kíváncsi. Kiérdemelte valamivel a különleges jóindulatát?

– Karpov fizetett.

– Bocsásson meg, az imént azt mondta, Anatolij.

– Ön bocsásson meg, uram! Elnézést, hogy nem voltam elég világos. Igaza van, amiért rendreutasít. Remélem, az aktámba nem kerül be – szónokolt lelkes hévvel, s most már Annabelhez is intézte szavait. – Karpov volt az, aki fizetett. Ez a megfellebbezhetetlen igazság, uram. A pénz pedig azokból a pompás arany ékszerekből származott, amelyeket a csecsen nép halottai viseltek, ez is igazság. De Anatolij intézte személyesen az őrök és felügyelők megvesztegetését. És Anatolijtól kaptam az ön becses személyéhez szóló ajánlólevelet is. Anatolij rendkívül bölcs és tapasztalt tanácsadó, aki pontosan tudja, hogyan kell üzletelni korrupt börtönőrökkel anélkül, hogy megsértené a kényes becsületüket.

– Ajánlólevél? – csodálkozott Brue. – Nekem aztán senki nem mutatott semmilyen levelet. – És Annabelhez fordult, ám hiába. A lány, ha akart, éppolyan kifejezéstelen arcot tudott vágni, mint ő. Sőt, jobbat.

– Maffialevél ez, uram. Anatolij maffiaügyvéd írta a gyilkos és erőszaktevő Grigorij Boriszovics Karpov, egykori Vörös Hadsereg-ezredes haláláról.

– És kinek?

– Nekem, uram.

– Itt van magánál?

– Természetesen. A szívem fölött hordozom. – Följebb tolta csuklójáról a karláncot, megint csak előásta fekete kabátja rejtekéből a szütyőt, és gyűrött levelet nyújtott át Brue-nak. A nyomtatott fejléc egy moszkvai ügyvédi iroda nevét és címét adta meg latin és cirill betűkkel. A szöveg oroszul volt, géppel írva. „Drága Íszá!” megszólítással kezdődött, és elpanaszolta, hogy Íszá apja szélütés következtében kilehelte a lelkét szeretett bajtársainak körében. Katonai tiszteletadással temették el. A Karpov névről nem történt említés, a „Tommy Brue” és a „Brue Frčres” kifejezések viszont vastag betűvel szerepeltek, a levél aljára pedig tintával volt odaírva, hogy LIPIZZANER, s utána a számlaszám. Az aláírás pedig ennyi volt: Anatolij, vezetéknév nélkül.

– És pontosan mit mondott önnek ez az Anatolij nevű úr, hogy mit tehetne önért a

bankom?

 

A tejüveg ajtón áthallatszott, ahogy Leyla lármásan rakodja a csészéket, tányérokat.

– Hogy megvédenek engem, uram. Hogy a védőszárnyai alá vesz, ugyanúgy, ahogy Anatolij. Ön jólelkű és nagy hatalmú ember, a város vezető polgárai közé tartozik. Hogy szerez nekem orvostan-hallgatói helyet az egyetemükön. És az ön nagyszerű bankjának segítségével orvos lehetek Isten és az emberiség szolgálatában. És rendes életet élhetek, amint az ön tiszteletre méltó atyja ünnepélyesen megesküdött a bűnöző és gyilkos Karpovnak. Az ígéretet Karpov a fiának adta át halálakor. Ön, nemdebár az apjának fia?

– Magával ellentétben én valóban az apám fia vagyok – mosolygott rutinosan Brue, amire Íszá túlzóan ragyogó mosollyal felelt, majd űzött tekintetét megint Annabelre emelte, merően, mintha fogva akarná tartani, végül újra elszakadt tőle.

– Nagyszerű ígéreteket tett az ön atyja ennek a Karpov ezredesnek, uram! – ugrott talpra hirtelen, ahogy elhatalmasodott rajta a borzongató lelki feszültség. Nagy levegőt vett, és tébolyultan grimaszolva utánozni kezdte Brue apjának elképzelt, durva, parancsoló hangját. – Grigorij, cimborám! Ha eljön majd hozzám a te kis Ivánod, bár reméljük, hogy erre csak sokára kerül majd sor, a bankom ugyanúgy kezeli majd, mintha az én vérem volna! – kiáltotta, görcsösen égnek emelve két ujját az eskü gesztusával. – És ha én már nem leszek az élők sorában, akkor Tommy fiam adja meg Ivánnak az őt megillető megbecsülést. Esküszöm, szívből és ünnepélyesen ígérem, Grigorij barátom, és ezt ígéri Mr. Lipizzaner is. – Felívelő hangja elcsuklott, megtört. – Ezek voltak az ön tiszteletre méltó atyjának a szavai, uram. Így mondta el nekem Anatolij, a maffiaügyvéd, aki apám iránti csökönyös, perverz ragaszkodásból a megmentőmmé lett viszontagságaimban – fejezte be elfúlva, levegő után kapkodva.

Súlyos hallgatás támadt. Melikből végül kitört a feszültség.

– És hámot kap itt. – Majd még hozzátette a biztonság kedvéért, hátha nem volt elég világos: – Vigyázzon rá, jó? A testvérem zénél legyen aztán – mordult rá Brue-ra németül. – Ha felpiszkálja, még képes és ro

 

 

*

 

Brue nagy sokára szólalt meg, németül, és szavait művészi könnyedséggel Annabelhez, nem Íszához intézte.

– Vajon van ennek az ünnepélyes ígéretnek valami írásos nyoma is, Richter kisasszony, vagy kénytelenek leszünk egyedül Mr. Anatolij szóbeli közlésére hagyatkozni, ahogy azt az ügyfelétől hallhattuk?

– Semmi más írásunk nincsen, csak az ön bankjának neve és a számlaszám – vágta rá a lány kurtán.

Brue úgy tett, mint aki fontolgatja a hallottakat. – Hadd magyarázzam el, mi a gondom, Íszá – szólalt meg oroszul, miután sikerült kiválasztania a fejében ordítozó hangok közül a higgadt, értelmes emberét. – Van, ugye, egy Anatolijunk, akiről maga azt mondja, hogy az apja ügyvédje volt. Van egy Karpov ezredesünk, akiről azt mondja, hogy a maga biológiai apja volt, bár semmilyen más értelemben nem tartja vele a rokonságot. Akink viszont nincsen, az maga, érti? Papírjai nincsenek, van viszont a saját bevallása szerint egy meglehetős priusza, ami nem igazán alkalmas arra, hogy bankárokban bizalmat gerjesszen, bármi okból került is sor a bebörtönzésre.

– Muszlim vagyok, uram! – csattant fel Íszá, s megint Annabel felé tekintett segítségért. – Csecsen vagyok, fekete seggű! Mi más ok kell még arra, hogy bezárjanak?

– Valahogy mégis meg kellene győznie, érti? – folytatta rendületlenül Brue, ügyet sem vetve Melik vészjósló arcára. – Tudnom kell, hogyan jutott birtokába a bankom fontos ügyfelét érintő titkos információknak. Szükség volna, ha csak egy mód van rá, mélyebbre ásni a családi körülményei közt. Kezdhetnénk például azzal, amivel minden jó és rossz kezdődik a világon… az anyjával. – Ez kegyetlenség volt tőle, tisztában volt vele, de csöppet sem bánta. Akármit mond is Melik, Edward Amadeus durva kigúnyolása felforgatta a gyomrát. – Ki tehát az ön kedves édesanyja, illetve ki volt? Vannak-e vagy voltak-e testvérei?

Íszá elnémult egy időre. Hórihorgas alakja előregörnyedt, két könyökét letámasztotta, csont-bőr alkarján fölcsúszott az aranylánc, s a feje ki sem látszott a tenyere és a felhajtott kabátgallér mögül. Aztán hirtelen előbukkant a gyermekarc, és férfiarccá lényegült át.

– Az anyám halott, uram. Halottabb a halottnál. Többszörösen is meghalt. Meghalt azon a napon, mikor Karpov derék csapata elrabolta a falujából, és Karpov barakkjába szállították, hogy megbecsteleníthesse. Tizenöt éves volt. Meghalt, amikor a törzs vénei összeültek, eldöntötték, hogy maga is bűnös volt a megbecstelenítésében, s elrendelték, hogy az egyik fivére menjen és ölje meg,

népünk hagyományai szerint. Nap mint nap meghalt, miközben a születésemre várt, tudva, hogy amint világra hoz, búcsút kell vennie a világtól, és a gyermekét egy katonai árvaházban fogják fölnevelni a többi megerőszakolt csecsen nő árváival együtt. A halálvárással igaza is lett, de azt az embert, aki a halálát okozta, nem tudta kiszámítani. Amikor Karpov ezredét visszarendelték Moszkvába, úgy határozott, hogy a gyermeket trófeaként magával viszi.

– Mennyi idős volt akkor?

 

– A fiú hétéves volt, uram. Elég idős ahhoz, hogy megismerje Csecsenföld erdeit, hegyeit és folyóit. Elég idős ahhoz, hogy vissza is térjen oda Isten kegyelméből. Uram, szeretnék még egy kijelentést tenni.

– Kérem!

 

– Uram, ön kegyes és nagy hatalmú ember. Ön tiszteletre méltó angol úriember és nem orosz barbár. A csecsenek egykor arról álmodtak, hogy egy angol királynő megvédhetné őket az orosz zsarnokságtól. Elfogadom öntől a védelmet, amelyet tiszteletre méltó atyja ígért meg Karpovnak, és Isten nevében hálásan köszönöm. De ha Karpov pénze az, amiről most szó van, akkor legnagyobb sajnálatomra nem fogadhatom el. Egyetlen eurót, egyetlen dollárt, rubelt vagy angol fontot sem, könyörgök. Imperialista rablók, hitetlenek, fosztogatók pénze az. És uzsora által növekedett, amit pedig tilt az isteni törvény. A pénzre nagy szükség volt, hogy eljuthassak idáig, de többet nem fogok belőle megérinteni sem. Kérem, szerezzen nekem német útlevelet és tartózkodási engedélyt, szerezzen egy helyet az egyetemen, hogy orvostudományt tanulhassak és imádkozhassak az Istenhez. Ez minden, amit kérek, uram. Nagyon köszönöm.

Felsőteste az asztalra zuhant, ahogy fejét a két karjára ejtette, s meg-megrázkódott a heves zokogástól. Leyla azonnal ott termett mellette, hogy vigasztalja. Melik Brue elébe plántálta magát, mintegy Íszá védelmére kelve. Annabel is fölpattant, de az illendőség okán nem is próbált az ügyfeléhez közeledni.

– Én is köszönöm, Íszá – felelte Brue elhúzódó hallgatás után. – Richter kisasszony, válthatnánk, kérem, néhány szót négyszemközt?

 

 

*

 

 

Melik szobájában álltak, egy bokszlabda közvetlen közelében, egymástól alig kétlépésnyire. Ha Annabel egy fejjel magasabb, úgy lehetett volna mondani, szemtől szembe. Az aranypettyes szempár sziklarideg volt az üveg mögött. A lány lassan, fegyelmezetten lélegzett. Brue azon vette észre magát, hogy ugyanígy tesz. Annabel fél kézzel kibontotta és levonta fejéről a kendőt, mintegy provokálva, hogy Brue kezdje a támadást. Hiába, Georgie rettenthetetlenségével és Annabel diadalmas szépségével szembesülve a férfi a szíve mélyén érezte már, hogy el van veszve.

– Maga mennyit tudott ebből? – kérdezte. Saját hangja ijesztően idegenül csengett a fülében.

– Ez az ügyfelem dolga, nem a magáé.

– Hol igényjogosult, hol meg nem az! Ugyan, mit várnak tőlem, mit tegyek? Az igényét visszavonta, de az én védelmemet kéri?

– Pontosan.

– Nem mesterségem a védelem. Bankár vagyok. Nem mesterségem tartózkodási engedélyek intézése, sem útleveleké. Nem mesterségem, hogy fölvétessek valakit az egyetemre! – Tőle igen szokatlan módon gesztikulált, és minden „nem”-nél jobb öklével a bal tenyerébe ütött.

– Az ügyfelem szemében maga nagy hatalmú hivatalos személy – vágott vissza a lány. – Bankja van, tehát maga a város ura. A maga apja az övének a cimborája volt, tehát maguk vértestvérek. Természetes, hogy védelmet vár el.

– Az én apám nem volt gazember! – Nagy nehezen erőt vett magán. – Jól van, úgy látom, érzelmileg bevonódott ebbe az ügybe. Én nemkülönben. Érthető is. Az ügyfele tragikus sorsú ember, maga pedig…

– Csak egy nő, ugye?

– Lelkiismeretes ügyvéd, aki minden tőle telhetőt megtesz az ügyfeléért.

– A maga ügyfele is, Mr. Brue.

Más körülmények között Brue szenvedélyesen tiltakozott volna e kijelentés ellen, most azonban elsiklott fölötte. – Ezt az embert kínozták, ami, ha jól látom, súlyos kihatással volt az elmeállapotára – fejtegette. – Ez azonban sajnálatos módon még nem garantálja, hogy igazat mond. Mi bizonyítja, hogy nem vette el egy rabtársa holmiját, hogy hamis személyazonossággal elbitorolhassa a neki járó javakat?

Annabel elmosolyodott, vádló és fölényes mosollyal. – Szóval hát elismeri, hogy jár neki valami?

– Eszem ágában sincsen ilyesmit elismerni! – csattant fel Brue. – Éppen az ellenkezőjét mondtam! Azt, hogy talán egyáltalán nem is jár neki semmi! És aztán, ha még járna is, de nem hajlandó igényt tartani rá, akkor ugyan mi a különbség?

– A különbség csak annyi, Mr. Brue, hogy a maga szaros bankja nélkül egyáltalán nem is volna itt!

Kurta fegyverszünet következett. Mindketten a meghökkentő szóhasználatot emésztették. Brue szeretett volna agresszíven fellépni, de nem volt lelke hozzá. Ellenkezőleg, érezte, hogy szívében egyre inkább a lány pártjára áll.

 

 

*

 

 

– Frau Richter…

– Mr. Brue?

– Kétséget kizáró bizonyíték nélkül nem ismerhetem el, hogy a bankom… az apám… bármiféle segítséget nyújtott valaha is orosz bűnözőknek.

– Akkor mi az, amit hajlandó elismerni?

– A kliensének igényt kellene bejelentenie.

– Azt nem fog. Van még ötszáz dollárja Anatolij pénzéből, de ahhoz sem akar hozzányúlni. Leylának szánja búcsúajándékul.

– Ha pedig nem jelenti be az igényét, akkor nincs mire válaszolnom, és így a teljes ügy akadémikussá válik. Nem is akadémikussá. Semmissé.

Annabel kis ideig fontolgatta a hallottakat. – Jól van. Tegyük fel, hogy igényt jelent be. Akkor mi lesz?

Brue érezte, hogy rajta akarják csípni. Morfondírozott egy kicsit. – Nos hát, először is némi alapvető, minimális bizonyítékra volna szükség.

– Mi az a minimum?

Brue számításokba merült. Menedékét éppen azokban a szabályokban találta meg, amelyeket a lipicai kötvények elsősorban elkerülni próbáltak. De a most nem ugyanaz, mint az akkor, győzködte magát. Most én vagyok itt, hatvanévesen, és nem Edward Amadeus a második gyerekkorában.

– A személyazonosság igazolása. Legalábbis egy születési anyakönyvi kivonat.

– És azt hogyan szerezhetnénk meg?

– Ha ő maga nem képes gondoskodni róla, nyilván a berlini orosz követséget kellene segítségül hívni.

– És aztán?

– Bizonyíték kellene az apa haláláról, és valamiféle végrendelet, lehetőleg közjegyzői vagy ügyvédi hitelesítéssel, természetesen.

Annabel nem válaszolt.

– Igazán nem várhatják, hogy holmi gyűrött újságkivágásokra és egy bizonytalan eredetű levélre alapozzak!

Egy szó válasz nem jött.

– Nos hát, ez volna a rendes eljárás – folytatta elszántan, mélyen átérezve, mennyire nem alkalmazható ezúttal semmilyen rendes megfontolás. – Ha megvannak a szükséges bizonyítékok, azt javasolnám, hogy német bírósághoz forduljon a kliensével, és próbáljanak meg valamilyen igazolást szerezni a végrendeletről, vagy legalább érvényes végzést. Az intézményem a helyi bankfelügyelet alatt áll. Működési engedélyünk feltétele, hogy alávetjük magunkat Hamburg állam és a Szövetségi Köztársaság törvényeinek.

Újabb idegtépő szünet állt be. Annabel állhatatos tekintettel fürkészte Brue-t.

– Tehát ezek a szabályok, jól értem?

– Mondjuk úgy, néhány szabály.

– Na és ha átugraná őket? Ha mondjuk egy orosz playboy táncolna be ide ezerdolláros öltönyben, most jött lux usgépen Moszkvából, és kérné a jussát? „Hello, Mr. Tommy, hát én volnék az, Karpov, my friend! A papám meg a magáé sokat rosszalkodtak ám együtt! Na, hol a suskám?” Akkor ugyan mit csinálna?

– Pontosan ugyanazt, amit most – vágta rá Brue nagy hévvel, de nem igazi meggyőződéssel.

 

 

*

 

 

Ezúttal Annabel volt a vesztes fél, Tommy Brue a győző. A lány arca a beletörődés lágyabb kifejezését öltötte fel. Nagy lélegzetet vett.

– Hát jól van. Segítsen akkor. Vége a tudományomnak. Mondja meg, mit tehetek.

– Hát amit szokott, gondolom én. A német hatóságok kegyelmére apellálnak, és megpróbálja normalizálni a kliense helyzetét. Minél hamarabb, annál jobb, ahogy én látom.

– Normalizálni, hogyan? Nagyon fiatal, annyi idős sincs, mint én. Mi van, ha nem normalizálják a helyzetét? Hány évig tűrje még a verést, kínzást? A legjobb éveiben.

– Ha egyszer ez a maguk világa. Szerencsére nem az enyém.

– Mindkettőnké! – sziszegte a lány kigyúlt arccal – Csak maga nem hajlandó kinyitni a szemét! Akarja hallani a legjobb viccet? Ugye nem? Azért csak elmesélem. Azt mondja, forduljunk bírósághoz. Hitelesíttessük a végrendeletet. Abban a pillanatban, amint ezt megteszem, halottnak tekinthetjük az ügyfelemet. Érti?

Halottnak. Svédországon át jött ide. Svédország, Dánia, Hamburg. A hajónak nem kellett volna megállnia Svédországban, de megállt. Van az úgy. A svédek letartóztatták. Annyira ki volt készülve a börtön meg a konténer után, hogy azt hitték, meg sem áll a lábán. Mégis sikerült elszöknie. Persze volt pénze, bár a dolognak ezt a részét igyekszik homályban tartani. Mielőtt megszökött volna, a svéd rendőrségnél levették a képét, az ujjlenyomatát. Tudja, mit jelent ez?

– Még nem.

Annabel eddigre nagy erőfeszítéssel visszanyerte önuralmát. – Azt, hogy a kép és az ujjlenyomatok rajta vannak minden rendőrségi honlapon. Azt, hogy az 1990-es dublini egyezmény miatt, amelyet maga nyilván betéve tud, a németek kötelesek azonnal visszaküldeni Svédországba. Semmi kérvényezés, semmi peres eljárás. Szökött rab, illegális bevándorló, a törökök és az oroszok körözik, iszlamista tevékenységgel vádolják. Svédországból fogják kitoloncolni, nem innen.

– A svédek tudomásom szerint aránylag humánusak.

– Hogyne, persze. Főleg az illegális bevándorlókkal. A svédek szemében ő illegális bevándorló és álcázott terrorista. Ha a törökök visszakérik, hogy leültethessék a maradék idejére, megtoldva persze még néhány évvel a szökés miatt, akkor a svédek átadják, és annyi neki. Jó, persze, van egy ezredszázaléknyi esély, hogy valami svéd szent ember közbelép az érdekében, de én a szentekre nem sokat adok. Ha pedig a törökök kimulatták vele magukat, továbbadják az oroszoknak, hadd szórakozzanak ők is egy sort. De az is lehet, nyilván, hogy a törökök már nem kérnek a mulatságból, ebben az esetben a svédek egyenesen az oroszoknak adják ki. Akárhogy is, csak annyi biztos, hogy börtön és kínzás vár rá. Látta a saját szemével. Mit gondol, mennyit bír még ki? Figyel rám egyáltalán? Az arca semmit nem mond.

Brue maga is így találta. Fogalma sem volt, milyen arcot kellene vágnia, miféle érzelmet kifejeznie.

– Úgy beszél, mintha esélyük sem volna egy egyszerű méltányossági folyamodvánnyal – nyögte ki kissé panaszosan. A lány csak nézte merően.

– Tavaly volt egy Magomed nevű ügyfelem. Huszonhárom éves csecsen fiú. Az oroszok őt is megkínozták. Semmi különös, semmi ex tra, csak derék, régimódi verés. Csakhogy Magomed nem volt valami kemény fiú. Hibbant is volt egy kicsit, olyasféle, mint Íszá. Nagyon megártott neki. Lehet, hogy csak eggyel kapott többet az elégnél. Menedékjogért folyamodtunk, méltányossági alapon. Imádta az állatkertet. Aggódtam érte, hát a Menedék kiürítette a kasszát, és fogadtunk egy igazi nagymenő ügyvédet. Az kijelentette, hogy gyakorlatilag máris nyert ügyünk van, és csak malmozott szépen az ujjával. Merthogy Németországban nagyon szigorúan szabályozva van, hogy hová szolgáltatunk ki embereket. Amíg az ítéletre vártunk, el akartunk ugrani még egyszer az állatkertbe. Magomednek nem volt priusza, mint Íszának, sosem gyanúsították iszlamizmussal. Nem körözte az Interpol. Hajnali ötkor ütöttek rajta, kirángatták az ágyából, és fölrakták a pétervári repülőre. Kénytelenek voltak betömni a száját. Most is hallom, ahogy üvöltött – Annabel elvörösödött, és nagy levegőt vett.

– Az egyetemen sokat vitáztunk arról, hogy a törvény a szentebb, vagy az emberi élet. Szomorú német történelmi igazság, hogy a törvény nem védi az életet, hanem ellene fordul. A zsidókkal is ezt tettük. A játék mai amerikai változata magában foglalja a kínzást és az államilag szentesített emberrablást is. A maga hazája sem állhat ellen, az enyém sem. Efféle törvényt én nem szolgálok. Íszá Karpovot szolgálom. Az ügyfelem. Ha ez magának kínos, arról én nem tehetek.

De úgy tűnt, mintha neki magának volna kínos. Pirulása egyre mélyült.

– Tisztában van az ügyfele a helyzetével? – kérdezte Brue hosszas hallgatás után.

– Köteles vagyok elmagyarázni neki, el is magyaráztam.

– És hogyan fogadta?

– Nem értékeli szükségképpen ugyanúgy, ahogy mi. Érdeklődve végighallgatott, de meg van győződve róla, hogy maga mindent megold. A házat figyelik, ha nem vette volna észre. Az a két derék rendőr, akik udvariassági látogatást tettek Leylánál… kapcsolattartás, hogy oda ne rohanjak!

– Gondoltam, hogy ismeri őket.

– Ismeri őket az egész Menedék. Kopók, szaglászok.

Brue sétált egy kört a szobában, részben, hogy elszabaduljon a lány tekintetétől, részben, hogy időt nyerjen.

– Volna egy kérdésem az ügyfeléhez – fordult vissza hozzá. – Talán maga is megfelelhet rá. Az állítólagos elhunyt apa számlájához bizonyos feltételekkel lehet hozzáférni. És eme föltételek közt szerepel a hozzáférés szükséges eszköze. Az eszközt okvetlenül meg kell kívánni az igényjogosulttól.

– Egy kulcsról van talán szó?

– Nincs kizárva.

– Egy olyan kicsi kulcsról, aminek háromfelől van szakálla?

– Elképzelhető.

– Megkérdezem – vágta rá Annabel.

Valóban elmosolyodott volna? Brue úgy érezte, mintha a cinkosság parányi szikrája pattant volna ki kettejük között. Nagyon remélte, hogy nem téved.

– Ez természetesen csak akkor bír jelentőséggel, ha igényjogosultságot jelent be – fűzte hozzá szigorúan. – Ha rá lehet beszélni, hogy érvényesítse az igényét. Ha nem, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.

– Sok pénzről van szó?

– Ha az ügyfele igényt emel, és igazolódik a jogosultsága, akkor kétségtelenül meg fogja mondani kegyednek, mennyiről – felelte szárazon.

Ám ekkor, maga számára is váratlanul, fölülkerekedett benne a szívjóság, vagy talán megfeledkezett egy percre arról, hogy vérbeli, hidegvérű pénzember volna. Úgy érezte, mintha valaki más beszélne belőle, egy másik, idegen, de teljesen valóságos személy, aki a spontán kitörő emberséget nem az értelmes pénzügyi gondolkodás ellenségének tekinti, hanem örömmel veti bele magát.

– De ha volna bármi, amit addig is magánemberként tehetek érte… Ha segíthetnék rajta valahogy… igazán mondom, a józan ész keretein belül boldogan megteszek bármit. Kész örömmel. Megtiszteltetésnek tekinteném.

 

 

*

 

 

A lány olyan kitartó, néma fürkészéssel reagált erre, hogy Brue már nem is tudta, valóban kimondta-e iménti szavait.

– Hogy képzelné ezt pontosabban? – kérdezte végül.

Nem volt mit tenni, most már folytatni kellett. Úgysem akart volna mást. – A józan ész keretein belül akármit. Magára bízom. Teljes mértékig. Föltételezem, hogy a kliense őszinte. Kénytelen vagyok, úgy látszik.

– Mindkettőnknek ebből kell kiindulni – csattant fel Annabel. – Azon töprengek, mire is gondolt, amikor azt mondta, segítene.

Brue semmivel sem tudta jobban, de annyi bizonyos volt, hogy Annabel merő tekintete már nem vádat fejezett ki. Mintha olyat sikerült volna mondania, ami valamiképpen, még nem egészen világos módon megfelel a lány céljainak.

– Hát azt hiszem, leginkább pénzre – bökte ki Brue kissé szégyenlősen.

– Például tudna neki kölcsönadni, mintegy előlegként arra, amihez hozzájut majd? A bankár vészt szimatolt. – Úgy érti, a bankom? Azt nem. Amíg az

igényjogosultsága nem igazolódik, illetve amíg nem jelent be igényt, addig erről nem lehet szó.

– Akkor hát miféle pénzre gondolt?

 

– A kegyed szervezetének nincsenek ilyen célokra elkülönített forrásai?

 

– Az Északi Menedék legföljebb a legközelebbi tolonctáborba való utat tudná kifizetni neki.

– Sem pedig olyan… szállásféle, ahol elhelyezhetnék átmenetileg?

 

– Olyan nem, ahol öt perc alatt rajta nem üt a rendőrség.

 

Brue még mindig nem adta fel. – Na és ha komolyan beteg? Ha erre hivatkozik? Súlyos beteg embert bizonyosan nem deportálnak!

– Ha betegségre hivatkozik? Majdnem mind azt csinálják. Magomed esetében is azzal próbálkoztunk. Szóval, ha betegségre hivatkozik, és az orvosok megállapítják, hogy nem szállítható, akkor rendőrségi kórházba kerül, ahol felgyógyítják, aztán elviszik. Hadd kérdezzem meg még egyszer: miféle pénzre gondolt?

– Nos, az összeg természetesen a pillanatnyi szükséghez igazodna – tért vissza Brue az otthonos bankárszerephez. – Ha esetleg körvonalazná, hogy mire is akarja használni?

– Nem lehet. A kötelező titoktartásba ütközik.

 

– Ó, igen. Helyes, ennek így is kell lennie. Na de amennyiben, hogy úgy mondjam, aránylag szerényebb összegről volna szó, ami átsegítené a pillanatnyi…

– Nem annyira szerény.

 

– …akkor, kivételesen, a körülményekre való tekintettel a magánvagyonomból kölcsönöznék. Az ügyfelének, érti. Magának adnám át, de az ő számára.

– Biztosítékokra szükség volna?

 

– Isten őrizz! – Hogy miért hőkölt így meg? – Informális kölcsön volna, amelyet az ember remélhetőleg visszakap valamikor… vagy nem, már aszerint, amint. Nyilvánvalóan az összegtől függ ez is. De biztosítékot nem kérek, ez egyértelmű.

Kimondta. És most, hogy kimondta végre, már teljes szívével hitte is, és bármikor kijelentette volna újra.

Megint Annabel bizonytalanodott el. – Mert lehet, hogy… hogy elég nagy összeg volna…

– Ez igazán relatív – bukott ki önkéntelenül is Brue-ból, s mellé a bankármosolya, mely szerint ami egyeseknek nagy összeg, az neki talán korántsem olyan ijesztő.

– Ha úgy alakul, hogy mégsem lesz rá szüksége, azonnal visszaadom. Remélem, hisz nekem.

– Okvetlenül. Mennyiről volna szó?

Ugyan mit számítgat Annabel? Hogy mekkora összegre futja a bankár jóindulatából? Vagy, hogy mennyire volna szükség a terveihez? Amelyeket ugyan mióta forgat a fejében? Kezdettől fogva, vagy csak azóta, hogy Brue fölvetette a kölcsön gondolatát?

– Ahhoz, amit meg kellene tennie… már amennyiben sikerült rábeszélnem… ahhoz, számításom szerint… harmincezer euró kellene. – A számot nagyon gyorsan mondta ki, mintha ezzel kicsinyíthetné.

Brue feje kóválygott, de nem ijedtében. Ez a lány nem holmi kétes vállalkozó. Nem félbolond ügyfél, nem reménytelen adós, nem őrült eszméktől hajtott zseniális holdkóros. Az őrült eszme ezúttal az én ötletem volt. Pontosabban az enyém volt az ötlet, és egyáltalán nem őrült.

– Mennyire sürgős? – jött a nyelvére az ilyenkor automatikusan következő kérdés.

– Minél hamarabb kellene. Max imum egy-két napon belül. Kialakulhat nagyon sürgető helyzet, és akkor azonnal szükség lesz a pénzre.

– Ma pedig péntek van. Hát akkor miért ne intézzük el azonnal, abból nem lehet baj. És mivel úgyis visszaadja, amire nincs szükség, okosabb lesz kissé fölkerekíteni. A biztonság kedvéért – mondta, mintha valami közös, cinkos tervet kovácsolnának kettecskén. Így is érezte ebben a valóságtól elrugaszkodott lelkiállapotban.

Mint mindig, most is kéznél volt a csekk-könyve, melyet egy tekintélyesebb bank bocsátott ki. De hová kerülhetett hirtelen a golyóstoll? Végigtapogatta a zsebeit, aztán eszébe jutott, hogy a nappaliban hagyta az asztalon, a notesz mellett. Annabel odaadta a magáét, és némán nézte, ahogy Brue kiállítja a csekket ötvenezer euróról Annabel Richter nevére a mai, pénteki dátummal, majd elővesz egy névjegyet Randall’s zekéje zsebéből (mindig hordott magánál vagy fél tucatot), és rákörmöli a mobilszámát. Aztán gyorsan még a bankbeli számát is – ha már itt tartunk!

– Gondolom, hív majd, ha van valami – mormolta elfogódottan, látva, hogy a lány még mindig merően bámul rá. – A keresztnevem egyébként Tommy.

A nappaliban Leylának sikerült rábeszélnie Íszát, hogy dőljön le a díványra, és tegyen a homlokára hűvös borogatást. Brue elrakta az arany golyóstollát.

– Jobb, ha nem jön ide többet – morogta Melik, miközben kikísérte. – És felejtse el az utca nevét is. Mi nem emlékszünk magára, maga sem emlékszik ránk. Rendben?

– Rendben.

 

 

*

 

 

– Von Essenék csalnak – szögezte le Mitzi, miközben kivette zafír fülbevalóját. A toalett-tükörben szemlélte magát, és Brue is őt nézte az ágyból. A gondos ápolásnak és egy jó nevű plasztikai sebésznek köszönhetően még így, ötvenévesen is elment volna elragadó harminckilenc évesnek. Vagy majdnem.

– Minden elképzelhető fogást bevetnek. Ujj az arcon, ujj a kártyán, fejvakarás, ásítás, tükrözés. És az a közönséges kis alkalmazottjuk is folyton belenéz a lapba, miközben az italokkal babrál. Már amikor éppen nem Bernharddal kacérkodik.

Éjjel két óra volt. Egymás közt hol németül, hol angolul beszéltek, néha meg, merő mulatságból, keveréknyelven. Ezúttal a német volt soron, pontosabban Mitzi lágy hangzású bécsi tájszólása.

– Szóval akkor vesztettetek – összegezte Brue.

– És még büdös is van náluk! – fújta a magáét Mitzi. – Nem is csoda, mindjárt a szennycsatorna fölé épült az a ház. Berhardnak nem lett volna szabad királyt hívni. Olyan hebehurgya. Ha nem veszti el a fejét, miénk lett volna a robber. Fel kellene végre nőnie.

Bernhard Mitzi állandó partnere. Az ember azt gyanítja, hogy nem is csak a bridzsben. Na de hát mit tegyen az ember? Az élet nem habos torta. Igazán fején találta a szöget az öreg Westerheim, mikor azt mondta, Mitzi a legkülönb first lady Hamburg-szerte.

– Megint későig robotoltál, Tommy? – kérdezte az asszony a fürdőből.

– Eléggé.

– Te szegény…

Egyszer talán őszintén fogod kérdezni, hol jártam, mit csináltam. Ugyan, soha. Nem fogsz te olyasmit kérdezni sohasem, amit nem szeretnél, hogy tőled kérdezzenek. Okos lány. Sokkal, de sokkal okosabb vagy nálam. Te egy-két év alatt újra felhoznád a bankot.

– Olyan feszültnek látszol – lépett a szobába Mitzi, immár hálóköntösben. – Mintha nem is hétvége volna – panaszolta. – Túl vagy húzva, látom én. Vettél be altatót?

– Igen, de hiába.

– Ittál?

– Egy-két whiskyt.

– Bánt valami?

– Ugyan, dehogy, Minden rendben.

– Na, jó. Lehet, hogy hatvan körül kevesebb alvásra van már szükség.

– Az ám.

Mitzi eloltotta a lámpát.

– Bernhard pedig ebédre hívott holnapra a sylti nyaralójába. El is vinne a kocsiján. Van kedved?

– Jól hangzik!

 

 

*

 

 

Igen, Mitzi, feszült vagyok, túl vagyok pörögve. Tényleg, mintha nem is hétvége volna. Éppen csak derék ötvenezer eurót adtam ki máma, és voltaképpen fogalmam sincs, mire. Időt vásárolunk ennek az Íszának? Vagy mi a csodát? Apartmant bérelünk neki az Atlanticban?

Ezen a péntek estén gyalog jöttem haza. Se taxi, se limuzin. Ötvenezer euróval lettem könnyebb, és miért, miért nem, jólesik. Követtek volna? Alig hiszem. Akkor már biztos nem, mikor eltévedtem Eppendorfban.

Végtelen, egyenes utakon gyalogoltam egyre, tökéletesen egyformák voltak, és az agyam nem volt hajlandó tanácsot adni, merre forduljak. Nem mintha féltem volna, nem mintha a követőket próbáltam volna lerázni (ha ugyan voltak egyáltalán); egyszerűen meghibbant a belső iránytűm.

Ezen a péntek éjjelen háromszor is belefutottam ugyanabba a kereszteződésbe, és ha most állnék ott, még most sem tudnám, merre is kell fordulnom.

Ha visszapörgetem eseménytelen életemet, ugyan mit látok? Menekülést. Akármi baj adódott, nőgondok, banki gondok, Georgie-gondok, a jó öreg Tommy fél lábbal már kint is volt az ajtón, hogy jó messzire legyen, mire felrobban a bomba. Sose ő volt a hibás, mindig egy-két másik fickó, ő ott se volt, és egyébként is azok kezdték. Hát ez a derék öreg Tommy, gyönyörködj benne.

Annabel viszont… már ha említhetem így kegyedet… pontosan ellenkező típus, nemde? Kegyed aztán fejjel megy a falnak. És ez imponál. Valószínűleg emiatt mondogatom most, hogy Annabel, Annabel, pedig azt kellene gondolnom: Edward Amadeus! Egyetlen, drága, őrült halottam, most nézd meg, micsoda katyvaszban hagytál!

Csakhogy egyáltalán nem vagyok katyvaszban. Befektető vagyok, méghozzá elégedett befektető. Nem kivásároltam magam, hanem be. Az az ötven rugó, az volt a belépőm. Partnerek vagyunk, kisasszony, bármire készül is. A keresztnevem egyébként Tommy.

 

 

*

 

Kivel beszél kegyed most, Annabel? Kivel válthat szót éppen most, ebben a percben? Kire számíthat, ha minden kötél szakad?

Talán egy Georgie-féle radikálisra, amolyan hosszú hajú pénztelen és modortalan csavargóra?

Vagy holmi idősebb, gazdagabb világfifélére, aki visszahozza a földre, ha nagyon elszáll?

Apák, gondolta még, ahogy lassan hatni kezdett az altató. Íszáé meg az enyém. A két bűntárs, a két jó cimbora: belelovagolnak az alkonyatba szénfekete lipicaiak hátán, amelyek csak azért sem hajlandók kifehéredni.

Hát a kegyed apja, ő ugyan miféle szerzet lehet? Hozzám hasonló? Akit kegyed megvet, szidalmaz – méghozzá jogosan? S szeretni, ha egyáltalán, csak tízezer kilométeres biztos távolságból hajlandó? Mégis benne van ez az ember a lánya minden porcikájában, ezt pontosan érzem. Érzem a kegyed magabiztosságában, abban a leheletnyi társadalmi arroganciájában, amely lemoshatatlan, még ha éppen e világ nyomorultjainak megmentésén ügyködik is.

Íszá, gondolta aztán. Annabel lelencgyereke. Annabel megkínzott kis kedvence. Fekete seggű üldözött csecsenje, aki csak félig csecsen, de annyira szeretne egészen az lenni. És aki pontosan úgy árasztja rám a fensőbbséges iróniát, mint azok a szakállas orosz emigránsok, akik a Montparnasse körül őgyelegnek, egytől egyig szemenszedett lángelmék.

Íszá az, akinek Eppendorfban kellene bódorognia, nem én.

 

 

5

 

 

Günther Bachmannt először bosszantotta, majd kissé meg is riasztotta, hogy vasárnap délre rendelték be Herr Arnold Mohr terjedelmes színe elé. A hamburgi alkotmányvédelem ura ugyanis vérbeli mintakeresztény volt, aki ilyenkor a város legjobb templomában szokta fölvonultatni mintaszerű családját. Bachmann egész éjjel a csecsen dzsihádik háttéranyagát bogarászta, amelyet Erna Frey készített elő számára. Erna kivételes lazaságot engedett meg magának: elszaladt Hannoverbe egy unokahúga esküvőjére. Az anyaggal végezve Bachmann arra gondolt, át kellene repülni Koppenhágába, s meginni egy-két sört a dán szolgálatnál dolgozó haverokkal, aztán meg, ha engedik, váltani pár szót a jó fivérrel, a kamionossal, aki Hamburgba csempészte Íszát, és megajándékozta a nagykabátjával. Már meg is eresztett egy telefont az összekötőjének; hát persze, Günther, kocsit küldünk érted a reptérre.

Ehelyett most idegesen trappolt fel-alá az istálló-irodában, amíg Erna Frey, még mindig esküvői díszben, takarosan munkálkodott a Berlinnek benyújtandó havi költségszámlán.

– Keller van itt – közölte, anélkül, hogy ránézett volna Bachmannra.

– Keller? Melyik Keller? – vakkantott ingerülten Bachmann. – Hans Keller Moszkvából? Paul Keller Ammánból?

– Maga az alkotmányvédelem feje, Otto Keller doktor személyesen, egyenesen Kölnből. Tán egy órája érkezhetett. Nézz csak ki az ablakon, megcsodálhatod a helikopterét, az egész parkolónkat elfoglalja.

Bachmann engedelmesen kinézett, és utálkozva felhorkant. – Mi a jónyavalyát akar Otto bátyánk? Átmentünk a piros lámpán? Bepoloskáztuk a mamáját?

– A találkozó rendkívül titkos, fontos és sürgős – vágta rá Erna Frey szenvtelenül, továbbra is a munkájába merülve. – Ez minden, amit sikerült kihúznom belőlük.

Bachmann szíve elszorult. – Akkor megtalálták a fiacskámat?

– Ha Íszá Karpovot nevezed a fiacskádnak, hát azt suttogják, hogy gyakorlatilag már a nyakára is léptek.

Bachmann nekikeseredésében a fejét öklözte. – Nem tartóztathatják le! Arni megesküdött, hogy a rendőrök nem nyúlnak hozzá anélkül, hogy velünk beszélnének! A te ügyed, Günther. Tied az ügy, öregfiú, csak tudjunk mindenről. Ez volt a megállapodás! – Ekkor egy másik, még rémítőbb gondolat tört rá: – Csak azt ne mondd, hogy a rendőrök fogták el, csupán azért, hogy megmutassák Arninak, ki fingja a passzátszelet!

Erna Frey rendületlen nyugalommal felelte: – Saját kis Mély Torkom (főállásban borzalmas gyenge teniszező Arni súlyosan tökéletlen elhárítási csapatában) azt állítja, hogy a lehető legforróbb nyomon vannak. Többet viszont nem hajlandó mondani. Sosem bocsátja meg nekem, hogy két sima menetben hat-nullra vertem, ezért aztán bőségesen ellát kantinpletykákkal, és hozzáteszi, hogy ne mondjam el neked. Én meg természetesen elmondom – fűzte hozzá, és higgadtan visszatért számításaihoz.

– Miért vagy oly savanyú e szép reggelen? – kérdezte Bachmann a hátától. – Az az én reszortom!

– Ki nem állhatom az esküvőket. Természetellenes, felháborító komédia. Mindig úgy érzem, hogy egy jobbra hivatott nő élve eltemettetését kell végignéznem.

– Na és a szerencsétlen nyamvadt vőlegény?

– Az én szemszögemből a szerencsétlen nyamvadt vőlegény maga a koporsó. Keller ex kluzív főnöki találkozót óhajt. Csak te, Mohr meg ő lesztek jelen.

– Egy szál zsaru sem?

– Zsarut nem ígértek.

Bachmann megenyhülten bámult ki újra az udvarra. – Akkor kettő lesz egy ellen. Az aranypáncélú alkotmányvédelmezők a kiátkozott fekete bárány ellen.

– Legalább az ellenség személyében nincs vita – felelte csípősen Erna. – Egymás ellen küzdötök, nemde?

Bachmannt szíven ütötte ez a szkepszis. Mintha csak saját magát hallaná.

– De te velem jössz – vetette oda.

– Ne idétlenkedj már. Keller szívből utál, én meg viszont. Csak terhére volnék mindenkinek. Amellett a pofámra sem tudok vigyázni.

Bachmann a szavakra ügyet sem vetve továbbra is merően fix írozta, mire Erna megadóan nekilátott a számítógép lezárásának.

 

 

*

 

Bachmann pedig jó okkal aggódott. Berlin felől csak úgy áradtak a híresztelések, olyik vadregényes, mások nyugtalanítóan valószínűek. Biztos csak annyi volt, hogy a vetélytárs szolgálatok közötti elválasztó vonalak valóban kezdenek elbizonytalanodni, s hogy maga a Koordináló Központ is, amely pedig a bölcsek tanácsadó gyülekezetének volt szánva, áldozatul esett a megoszlásnak, a nekikeseredett viszálykodásnak. Válságosra fordult az ellentét azok közt, akik a szabadságjogokat becsülték mindennél többre, s azok közt, akik megnyirbálták volna őket a nagyobb nemzeti biztonság érdekében.

A bal sarokban – ha ugyan használhatóak még egyáltalán ezen ősvilági fogalmak – a világfi Michael Axelrod székelt, a Szövetségi Hírszerzés embere, lelkes Európa-párti, arabista, és némi fenntartással Bachmann mentorának volt tekinthető. A jobb sarokban pedig az őskonzervatív Dieter Burgdorf a belügytől, Axelrod egyetlen komoly vetélytársa a hírszerzés cári trónjáért való versengésben – amennyiben létrejön végre az új rendszer. Burgdorf még csak röstellni sem volt hajlandó, hogy szívvel-lélekkel a washingtoni neokonzervatívok támogatója, és az egész német hírszerző közösségben ő szorgalmazta a leghevesebben az amerikai kollégákkal való szorosabb együttműködést.

És ennek a két embernek, akiknél ellentétesebbet elképzelni sem igen lehetne, mégis együtt kellett működnie az elkövetkező három hónap során; arra ítéltettek, hogy egyenlően osztozzanak a hatalmon, és ha törik, ha szakad, konszenzusra vergődjenek. S ahogy a két parancsnok távolodott egymástól lélekben, úgy követték őket csapataik is: ki-ki lázasan ügyeskedett, manőverezett, hogy képzelt vagy valóságos előnyhöz jusson az ellenoldallal szemben. Mivel Burgdorf a belügy embere volt, Mohr és Keller pedig a belföldi hírszerzésnek dolgozott, egyértelmű lett volna tehát, hogy ők ketten a jóvágású, szégyentelenül ambiciózus Burgdorf kegyeiért fognak versengeni. A némileg idősebb, ám könnyed eleganciával tüntető Axelrodot a külföldi hírszerzés alkalmazta, Bachmann tehát, aki nemcsak kollégája, de védence is volt, óhatatlanul az ő vazallusának szerepébe került. Ámde a jelen helyzetben, amikor a két szolgálat körülhatárolása olyannyira bizonytalanná vált, a Szövetségi Rendőrség vígan belebeszélt mindenbe, és Berlinből még mindig hiába várták a hatalmi vonalak kikristályosodását, ugyan ki mondhatta meg, miből mi következik?

Paraszti megfogalmazásban ez volt a dolgok állapota, amiért Bachmann most oly buzgón mocskolta az egész világot, miközben elindult Erna Frey kíséretében az udvar túlfelére, ahol már repesve várta őket Arni Mohr. Homloka fölött lobogott a kisfiús frufru, ahogy elébük kacsázott, barátságosan nyújtotta feléjük vaskos mancsát, miközben fürge tekintetével az ajtót leste kettejük mögött, nem lép-e be utánuk valaki fontosabb személy is.

– Günther, drága barátom! Szép magától, hogy ránk áldozza a drága vasárnapját. Frey asszony, milyen kedves meglepetés! Hogy milyen elegáns máma… Mindjárt lemásoljuk magának is az anyagot… – majd biztonsági okokból fojtott hangon tette hozzá: – De a kis találkozónk után okvetlen vissza kell adniuk. Számozott másolatok… Semmi nem hagyhatja el ezt az épületet. Ugyan, ugyan, Günther, csak maga után! Mégiscsak a vendégem volna, vagy mi!

 

 

*

 

 

Dr. Otto Keller egymagában ült a hosszú mahagóni tárgyalóasztal mellett egy iratmappa fölé görnyedve, s hosszú, fehér ujjával akkurátusan követve tanulmányozta az írásos anyagot. Az ajtónyílásra föltekintett, konstatálta, hogy Erna Frey is az érkezők között van, majd újra olvasásba merült. A Bachmann-nak szánt szék előtt ugyanolyan mappa hevert az asztalon. Tetején fekete betűkkel ott állt a FELIX kódszó, amelyből Bachmann levonhatta a következtetést: megegyezés ide vagy oda, Íszá Karpov most már az Arni Mohr „gyereke”, Mohr a Felix nevet adta neki a szent keresztségben, s egyúttal szigorúan titkossá, a titkosnál is titkosabbá avatta az ügyét. Egy mellékajtón fekete szoknyás nő libbent be, letette az Erna Freynak szánt mappát, és már el is tűnt. Bachmann és Erna engedelmesen, vállvetve látott neki a leckének, Mohr és Keller árgus felügyelete alatt.

 

 

NYOMATÉKOS AJÁNLÁS,

hogy a FELIX nevű nemzetközileg körözött szökevény iszlamista, és a vele bármilyen kapcsolatban álló személyek ügyében azonnali, teljes körű nyomozást indítsanak szövetségi és tartományi szinten, nemzetbiztonsági erők és az államügyészség bevonásával. Mohr.

 

 

ELSŐ JELENTÉS

 

Benyújtja (név törölve), a hamburgi tartományi Alkotmányvédelmi Hivatal ügynöke:

Forrásunk török orvos, aki nemrégen érkezett Hamburgba, és egy muszlim páciensekkel foglalkozó rendelőben helyezkedett el. Németországba érkezésekor megegyezett a nevezett ügynökkel, hogy együtt fog működni a hivatallal. Motiváció: szeretné megnyerni az állami szervek jó véleményét. Fizetés: siker esetén.

A forrás vallomása:

Múlt pénteken imára mentem az Othman mecsetbe, amelyet önök is mérsékelt beállítottságáról ismernek. Éppen elhagytam az imaházat, mikor egy számomra ismeretlen török asszony lépett oda hozzám. Négyszemközt akart tárgyalni velem valami sürgős esetről, de nem a rendelőmben, és nem is az utcán. Körülbelül ötvenöt éves lehetett, zömök alkatú, a fején szürke kendőt viselt, a haja valószínűleg szőke, és labilis idegállapotúnak tűnt.

A mecset félemeletén van egy kis iroda az imámok, illetve fontosabb látogatók számára. Éppen üresen állt. Amint magunkra csuktuk az ajtót, az asszony magyarázni kezdett, igen bőbeszédűen, de véleményem szerint nem egészen őszintén. Beszédjéből ítélve paraszti származású lehet, Törökország északkeleti részéből. Úgy találtam, hogy a történetében tényszerű önellentmondások vannak. Beszéd közben elég sokat sírt is, szerintem azért, hogy együttérzésre indítson. Az a benyomásom alakult ki róla, hogy ravasz teremtés, aki nagyon is tudja, mit akar.

Története, amit egyébként nemigen hiszek, a következő: legálisan tartózkodik Hamburgban, de állampolgársága nincsen. Átmenetileg vendégül látja egy unokaöccsét, aki hozzá hasonlóan buzgó muszlim. A fiú igen ideges alkat, alig múlt húszéves, és súlyos pszichés stressz jeleit mutatja: hisztériás rohamokat kap, magas láza van, hány. Problémái jórészt a gyerekkorából erednek, mivel a rendőrök gyakran megverték mint felforgató elemet, valamint egy speciális rendőrségi kórházban is tartózkodott, ahol szintén bántalmazták. Hatalmas mennyiségű ételt fogyaszt akár nappal, akár éjjel, mégis csontsovány, elgyötört és ideges marad, egész éjszaka járkál a szobájában, és magában beszél. Zaklatott idegállapotában néha haragos, fenyegető magatartást tanúsít, de ő azért nem fél tőle, mivel vele él a fia is, nehézsúlyú ökölvívóbajnok, akivel még soha senki nem tudott elbánni. Mindazonáltal nagyon szeretné, ha felírnék az unokaöcsnek valami nyugtatót, ami lehetővé tenné, hogy kipihenje magát, és visszanyerje lelki egyensúlyát. Nagyon jó fiú egyébként, orvos szeretne lenni, akárcsak én.

Azt mondtam, hozza el a fiút a rendelőbe, de azt felelte, arról nem lehet szó, először is, mivel annyira rossz az állapota, másodszor, mert sehogy sem lehetne rábeszélni, harmadszor pedig, mert ez mindnyájuk számára rendkívül veszélyes volna, s ezért ő maga sem engedné meg. Nekem valahogy furcsa volt ez a három különböző ok egymás mellett, s csak megerősítette a gyanúmat, hogy az asszony hazudik.

 

Amikor rákérdeztem, miért is volna veszélyes elhozni, nagyon zaklatott lett. Az unokaöccse illegálisan tartózkodik itt, magyarázta, csakhogy most már nem is unokaöccsének mondta, hanem vendégnek. Nem léphet ki az utcára sem, mert bármikor letartóztathatják, s akkor őt magát és a fiát is kiutasítás fenyegeti, hiszen már az ura is meghalt, nincs, aki megvesztegesse a rendőröket. Fölajánlottam, hogy elmegyek megvizsgálni a fiút, de azt felelte, hogy az meg az én karrierem számára volna túlságosan kockázatos, azonfelül önmagát sem szeretné veszélybe sodorni azzal, hogy megadja nekem a lakcímét. Megkérdeztem, hol vannak a fiú szülei, mire azt mondta, hogy amennyire sikerült megértenie, mindkét szülője halott. Az apa előbb megölte az anyát, aztán őt magát is eltemették, katonai egyenruhában. Ez már elég magyarázat volna a fiú állapotára. Ekkor rákérdeztem, miért vannak megértési nehézségei az unokaöccsével. Azt mondta, hogy zavarodottságában kizárólag oroszul beszél. Aztán kétszáz eurót vett elő a retiküljéből, és fölajánlotta egy nyugtatóreceptért. Elutasítottam a pénzt és a receptírást is, mire kétségbeesetten felkiáltott, és elrohant.

Kérdezősködtem a mecsetben, de senki sem ismeri ezt a különös asszonyt. Lévén az integráció híve és mindennemű terrorcselekmény ellenzője, kötelességemnek érzem, hogy ezeket a tényeket az illetékes hatóságok tudomására hozzam, mivel az a gyanúm, hogy az asszony tudatosan rejteget egy nemkívánatos, potenciálisan szélsőséges egyént.

 

 

– Na, Günther, hogy tetszik? – csapott le rá mohón Mohr, és apró szemeivel állhatatosan fix írozta. – Eddig minden világos?

– Ez a teljes vallomás? – kérdezte Bachmann.

– Rövidített változat. A teljes hosszabb volt.

– Láthatnám?

– Forrásvédelem, Günther, forrásvédelem…

Dr. Otto Keller úgy tett, mint aki oda sem figyel. Talán nem érezte magát jogosultnak erre. Mint kollégái közül annyian, ő is jogász volt gondolkodásmódjában és neveltetésében. Életstratégiája a törvénykönyvön alapult, ez volt az egyetlen fegyver, amit ismert, és mindig kész volt bevetni vagy munkatársai fejéhez vagdosni, akik persze nem sok ösztönzést nyertek mindebből.

 

 

MÁSODIK JELENTÉS

 

Kivonat a (név törölve) szövetségi rendőrségi ügynök jelentéséből, az

 

Alkotmányvédelmi Hivatal kérésére:

 

Parancsot kaptunk, hogy azonosítsunk egy legálisan Németországban tartózkodó török nehézsúlyú ökölvívóbajnokot, akinek nincs állampolgársága, az apja elhunyt, és az anyja megfelel a forrás által nyújtott személyleírásnak. Kutatásaink Melik Oktayhoz vezettek mint lehetséges célponthoz, aki húszesztendős, és Big Melik néven közismert. Melik Oktay a jelenlegi nehézsúlyú bajnok, valamint a Török Tigrisek futballcsapat kapitánya. Az Altonai Muszlim Sportközpontban kiállított fényképeken megfigyelhető, hogy Big Melik gyászszalagot visel a versenydresszén. Melik Oktay a Németországban legálisan tartózkodó Gül és Leyla Oktay fia. Gül Oktay 2007-ben hunyt el, hagyományos szertartással temették el a hamburg-bergedorfi muszlim temetőben. Melik és özvegy édesanyja, Leyla továbbra is a Hamburg, Heidering 26. szám alatti saját tulajdonú sorházi lakásban laknak.

 

 

FÜGGELÉK

 

Kivonat OKTAY Melik, szül. Hamburg, 1987 személyes aktájából

 

Nevezett tizenhárom évesen a Dzsingisz Gyerekei nevű nem német fiatalokból álló banda vezetője. Utcai összecsapásokba keverednek hasonló korú idegenellenes elemekkel. Nevezettet kétszer is őrizetbe vették és megintették. Az apja (pénzbeli) zálogot kínált fel fiának jövőbeli jobb viselkedésére. Ajánlat elutasítva.

Nevezett tizennégy évesen egy iskolai vitaesten kiáll amellett, hogy az amerikai csapatokat minden muzulmán országból vonják ki, beleértve Törökországot és Szaúd-Arábiát.

Tizenöt évesen egy ideig nem borotválkozik, és hagyományos muzulmán módon öltözik.

Tizenhat évesen megnyeri a muszlim fiatalkorúak ökölvívó-és úszóbajnokságát. Muszlim sportklubjában kapitánynak választják meg. Visszaszokott a borotválkozásra és a nyugati ruhaviseletre. Dobosként csatlakozik egy muszlim rockegyütteshez.

Vallási tevékenysége: A jelentések szerint nevezett a Viereckstrassei Abu Bekr mecset szunnita imámjának hatása alá került. 2006-ban, miután az imámot Szíriába deportálták, és a mecsetet bezárták, nevezett többé nem mutatta semmi jelét a szélsőséges iszlám iránti elkötelezettségnek.

– Alámerülnek – magyarázta Mohr, mikor Bachmann félredobta a lapot, és egy újat vett a kezébe.

– Már hogy hová? – kapta fel a fejét őszinte értetlenséggel Bachmann.

– Ahogy az illegális komcsik. Kimossák az agyukat, fanatikussá válnak. Aztán meg alámerülnek. Úgy csinálnak, mintha vége volna az egész fanatizmusnak. Alvóügynökök, érti? – vágta ki, mintha éppen most találta volna fel a kifejezést. – Az a sportklub…van egy tökéletesen megbízható informátorunk, aki beépült mint tag, és elsőrangú anyaggal lát el, higgye el, nem túlzok… Nahát, ez a sportklub, ahol ez az Oktay akkora szupermen, ez az informátorunk szerint egyszerűen fedőszervezet. Bokszolnak, birkóznak, edzenek, erősödnek, csajokról beszélgetnek, persze. És nyilván nem is kompromittálják magukat szélsőséges beszédekkel nagy nyilvánosság előtt. Tudják jól, hogy a falnak is füle van. Hanem titokban aztán… ketten-hárman ha összejönnek egy kávéra, mondjuk az Oktay-házban… akkor aztán iszlamisták. Militánsok. És olykor-olykor… ezt is ettől a nagyszerű forrásunktól tudjuk… eltűnik egy-egy fiú. Egy kiválasztott. Ugyan hová? Afganisztánba, Pakisztánba! Medreszekbe. Kiképzőtáborokba. És mikor visszatér… akkor már rendesen ki van képezve. És elmegy aludni. Olvassa csak el az egészet, Frau Frey. Ne ítélkezzen elhamarkodottan, olvassa el az egész anyagot. Legyünk objektívek. Csak semmi elfogultság.

– Azt hittem, megegyeztünk, hogy ez az ügy az enyém, Arni.

– A magáé is, Günther! Természetesen, megegyezés szerint. Hát ezért van most itt, barátom! A maga ügye, de ez ugye még nem jelenti azt, hogy mi befogjuk a szemünket és a fülünket. Figyelünk, hallgatózunk, de a maga ügyébe nem avatkozunk, rendben? Éppen csak párhuzamos vonalon futunk. Nem keresztezzük az útjait, maga sem a mienket. És megosztjuk, amit megtudunk. Ez a Melik Oktay hamarosan Törökországba megy. Elméletileg esküvőre. Az anyjával együtt, természetesen. És persze hogy ellenőriztük a dolgot. Lesz esküvő, igen. A nővéréé. Semmi kétség. Hanem hát az esküvő után… vagy éppen előtte… akkor mi lesz? Hová tűnik el a fiú? Talán csak egy-két napra, de biztos, hogy lelép. Na és az anyja, az mit csinál? Talál esetleg még néhány fiúcskát, akiket összehozhat egymással? Jól van, jól van. Tudom, tudom. Mindez csak feltételezés, találgatás. Csakhogy minket azért fizetnek, hogy feltételezgessünk. Igyekszünk is. Feltételezünk egyet-mást, és igyekszünk objektívan gondolkozni. Előítéletek nélkül.

 

 

HARMADIK JELENTÉS

 

FELIX művelet. A hamburgi utcai megfigyelőcsoport jelentése az

 

Alkotmányvédelmi Hivatalnak

 

Bachmann már túl volt a dühöngésen, sikerült gyakorlatias higgadtságot erőltetnie magára. Tetszik, nem tetszik, ez itt információ. Az egyezségük áthágásával szerezték, és túl későn adják át neki ahhoz, hogy valóban hasznát vehesse. Jól van, a maga idejében ő maga is tett egy-két hasonlót. Az anyag mégiscsak hasznos, és neki szüksége van rá.

 

 

A nevezett esetleges korábbi megfigyelése: tizenhét nappal ezelőtt. Hamburg legnagyobb mecsetjének közelében egy férfit láttak őgyelegni, akinek leírása megfelel FELIX-ének. A biztonsági kamerák fölvétele nem egyértelmű. A nevezett a mecsetbe ki-be járó hívőket figyelte. Kiválasztott egy középkorú párt, akik a kocsijuk felé haladtak, és tíz méter távolságból követte őket. Megkérdezték párszi nyelven, hogy mit akar, erre sarkon fordult, és elfutott. A pár ezután azonosította FELIX-et a körözési kép alapján.

Az ügynök megjegyzése: Eltévesztette volna a mecsetet? Ez a mecset síita. FELIX vajon szunnita?

Az ügyet földolgozó munkatárs megjegyzése: Forrásaink jelentik, hogy hasonló alakot láttak a nap folyamán még két másik mecset környékén is. Ezek szunnita mecsetek voltak. Forrásaink nem tudták kétséget kizáróan azonosítani FELIX-et.

– Mi a jó nyavalyát keres az a kölyök? – mormolta Bachmann hallhatóan Erna Freynak, aki közben jó pár oldallal megelőzte. Választ nem kapott.

 

 

 

HARMADIK JELENTÉS (folytatás):

 

Melik Oktay átmenetileg kisegít egy unokafivére zöldséges boltjában; ezenfelül részidőben a nagybátyja gyertyagyártó üzemében is dolgozik. Megfelelő ürügy alatt diszkréten kiderítettük, hogy az utóbbi két hétben sokat hiányzott a következő megokolásokkal: Megfázott.

Bokszmérkőzésre kell edzenie.

 

Váratlan szállóvendégük érkezett, akit nem sérthet meg. Anyja depresszióban szenved.

Leyla Oktay a szomszédok elmondása szerint ugyanebben az időben zaklatottnak mutatkozik, azt hajtogatja, hogy értékes ajándékot kapott Allahtól, de nem hajlandó elmondani, micsodát. Rengeteget vásárol, és senkit nem enged be a házába, azzal az ürüggyel, hogy beteg rokont ápol. Politikailag naivnak mondják, mindazonáltal zárkózottnak, titkolózónak is, és egyik szomszédja szerint „szélsőséges, manipulatív, és tele van lappangó nyugatellenes érzelmekkel”.

– Na de nézze csak, mi történt aztán! – sürgette Mohr Bachmannt.

Az még mindig azon vívódott magában, hogyan is alkalmazkodjék ehhez a helyzethez. Mohr teljes körű megfigyelés alá helyezte az Oktay-házat, anélkül, hogy akár csak az udvariasság kedvéért kikérte volna a véleményét. Mohr rávette a rendőrséget, hogy „udvariassági” látogatást tegyenek a háznál, hátha sikerül egy pillantást vetniük a titokzatos vendégre is. Mohr lábbal tiporta a hírszerzés minden illemszabályát, másfelől viszont igencsak bőséges zsákmánnyal tért meg rablóportyájáról.

 

FELIX MŰVELET

 

NEGYEDIK JELENTÉS; április 18. éjszakáján

 

20.40 körül Melik Oktay elhagyta Heidering 26. szám alatti otthonát…

 

21.10-kor visszatért, s mintegy tizenöt méter távolságból alacsony termetű, szőke nő követte, hozzávetőleg huszonöt éves, hátán nagyméretű hátizsákkal, tartalma ismeretlen – még jó hogy ismeretlen, marhák, gondolta Bachmann. – A nőt magas termetű férfi kísérte, ötvenöt-hatvanöt esztendős, sötét hajú, lehet született német, de akár világos bőrű török vagy arab is. Miközben Melik kinyitotta a bejárati ajtót, a szőke nő muszlim módon kendőt csavart a fejére, aztán az idősebb férfival együtt átkelt az úttesten. Mindketten beléptek a házba, ahol Leyla, Melik anyja fogadta őket, ünnepélyesen kiöltözve.

– Képek vannak? – vakkantotta Bachmann.

 

– A csapat egyáltalán nem volt felkészülve, Günther! Hogy is lehettek volna? Véletlen ziccer volt! Két hullafáradt nő második műszakban, gyalog, kilenc órakor… sötét is volt már! Senki sem figyelmeztette őket, mibe futnak bele.

– Szóval kép nincs.

 

És Bachmann újra a dokumentumba merült.

 

Éjfél után öt perccel nagy termetű férfi lépett ki egyedül a 26. szám ajtaján. Elindult az utcán, és eltűnt szem elől.

– A végére jártak, hová ment? – kérdezte Bachmann, tekintetét a következő oldalra szegezve.

– Günther, ez a pasas igazi profi volt! Minden hájjal megkent vén róka – ágált izgatottan Mohr. – Mellékutcákon kacskaringózott, egyre-másra visszakanyarodott, hurkokat írt le, hát hogy tudsz egy ilyen fickót követni éjnek évadján, színüres utcákon? Hat kocsink volt éppen szolgálatban, de húsz is kevés lett volna! Lerázott szépen mindenkit – vágta ki szinte büszkén. – Meg aztán nem is akartunk ráijeszteni, érted, ugye? Nagyon óvatosan kell eljárni az ilyen dörzsölt alakokkal, nem jó, ha tudják, hogy szemmel tartjuk őket. Tapintatosnak kell lenni.

 

 

NEGYEDIK JELENTÉS (folytatás):

 

02.30. Emelt hangú szóváltás a 26. számú házban. Leyla Oktay hangja a leghangosabb. Ügynökeink a szavakat nem tudták kivenni. A társalgás német és török nyelven folyt, illetve egy harmadik, vélhetően szláv nyelven. Ismeretlen női hang időről időre közbeszólt, vélhetően tolmácsolt.

– Tehát konrétan hallották, mi folyik odabent? – kérdezte Bachmann, még mindig a szövegbe merülve.

– Ez friss csapat volt, egy kisbuszban – sugárzott Mohr. – Személyesen rendeltem ki őket. Irányítható mikrofonok elhelyezésére nem volt már idő, de hallani hallották.

04.00-kor fentebb leírt ismeretlen fiatal nő kilépett a házból, változatlanul kendőben, hátán a zsákkal, egy olyan férfi kíséretében, akit ügynökeink korábban nem láttak. Leírása: csaknem két méter magas, kis kerek sapkát, hosszú, fekete kabátot visel, nem sokkal múlhatott húszéves, nagy léptekkel jár, idegesen viselkedik, a vállán világos színű tarisznyafélét visz. Az ajtót Melik Oktay zárta be utánuk. A pár azonnal eltűnt, kis mellékutcákat használva, nagy sebességgel haladtak.

– Vagyis elvesztették őket – állapította meg Bachmann.

– Csak átmenetileg, Günther! Egy órára talán. De igen hamar összeraktuk a képet. Loholtak egy kicsit, aztán metróra szálltak, aztán taxiba, aztán megint gyalogoltak. Tipikus kémelhárító stiklik. Pont, mint az a nagydarab fickó előttük.

– Hát a telefonok?

– Csak lapozzon egyet, Günther. Ott van minden, mint a parancsolat. Bal oldalon a mobilok, jobbon a vonalasak. Melik Oktay hívja Annabel Richtert. Annabel Richter Melik Oktayt. Összesen kilenc hívás. Annabel Richter Thomas Brue-t. Thomas Brue Annabel Richtert. Három hívás egy nap. Pénteken. Egyelőre csak a hívások tényét állapíthattuk meg, azt nem tudjuk, mi hangzott el. Utólag talán abból is kiderülhet még valami. Ha dr. Keller megengedi, holnap tárgyalunk róla a technikai részleggel. Természetesen mindennek a lehető legtörvényesebben kell történnie, ez nem kérdés. Na de kérném szépen, ugyan mi volt azokban a táskákban? Mi volt a táskákban, édes Frau Frey? Mit vihetett el az a két gyanús személy az Oktay-ház rejtekhelyéről, és ugyan hová vitték éjnek évadján, és ugyan mi célból?

– Richter…? – nézett fel kérdőleg Bachmann.

– Ügyvéd. Beszél oroszul. A legjobb családból származik. Egy hamburgi alapítványnál dolgozik, a neve Északi Menedék. Kicsit balra húznak, de semmi tragikus. Tipikus jótét lelkek, nahát. Menekülteknek, illegális bevándorlóknak segítenek, engedélyt szereznek nekik, egyengetik az elhelyezkedésüket és hasonló bájosságok.

A kurta összefoglalás lebecsülő élét ez a hozzácsapott megjegyzés adta meg.

– Hát Brue?

– Bankár. Hamburgi, de angol.

– Miféle bankár?

– Privát. Kizárólag a krémek krémjének dolgozik. Flottatulajdonosoknak és hasonló nagykutyáknak.

– Van valakinek valami fogalma arról, mit kereshetett ott?

– Ez kész rejtély, Günther. Talán hamarosan megkérdezhetjük őt magát. Dr. Keller engedélyével, persze. A bankja valami slamasztikába keveredett még Bécsben – tette hozzá. – Valami sötétebbfajta slamasztikába, ha jól értem. Na, készen áll?

– Mire?

Mohr színpadiasan égnek emelt mutatóujjal intett csöndet, belekotort az aktatáskájába, és egy barna borítékot húzott elő, abból pedig néhány kinyomtatott lapot. Bachmann lopva Kellerre pillantott – arcizma sem rezdült. Erna Frey becsukta a dossziéját, és hátradőlt, szemét a padlóra sütve. Szemlátomást csak úgy fortyogott a dühtől.

– From Russia with Love – törte kerékbe az angol nyelvet Mohr, miközben a lapokat rendezgette. – Ma reggel kaptunk a fordítóinktól. Megengedi, Frau Frey?

– Hogyne, Herr Mohr. Mohr olvasni kezdett:

– 2003-ban az orosz állambiztonsági szervek nyomozást indítottak bizonyos fegyveres banditák ellen, akik a Kabard-Balkár Köztársaság fővárosában, Nalcsikban indokolatlan fegyveres támadásokat intéztek rendfenntartó erők ellen – szavalta Mohr jelentőségteljes hangon. Feltekintett, hogy lássa, osztatlan-e a figyelem.

– A bűnbandát, amely kizárólag a szomszédos Csecsenföldről származó disszidens dzsihádistákból állt, egy Dombitov nevű személy vezette. Dombitov egy helyi mecset elöljárója, és messze földön hírhedt rendkívül szélsőséges nézeteiről. Dombitov mobiltelefonjának memóriájában a többi b ű n öz ő bandatag neve és telefonszáma között megtalálható volt – hatásszünet, drámai nyomaték – a FELIX fedőnevű célszemélyé is. A kihallgatás során Dombitov beismerte, hogy a memóriában fölsorolt személyek egytől egyig egy militáns csoporthoz tartoznak, melynek célja, hogy terrortámadásokat végezzen – újabb hatásszünet – házilag készített, gyenge minőségű, ám igen hatékony robbanószerek segítségével.

Erna Frey fölemelte a fejét. – Kínozták őket – jelentette ki határozottan, tárgyilagos hangon. – Beszéltünk az Amnestyvel. Mi ugyanis nem becsüljük le a szabadon hozzáférhető forrásokat. Az Amnesty szemtanúkkal igazolja, hogy megverték és villanyárammal kínozták őket. Először Dombitovot, aztán meg mindenkit, akit Dombitov megemlített. Vagyis mindenkit, aki a mecsetjébe járt. Valóságos bizonyíték nem volt egy darab sem.

– Hát olvasta már az anyagot, Frey asszony?

– Olvastam, Mohr úr.

– A hátam mögött elkérte a fordítóinktól, Frey asszony?

– A kutatóink tegnap éjjel töltötték le az orosz rendőri jelentést, Mohr úr.

– Hát maga ért oroszul?

– Értek. És Bachmann úr is.

Mohr összeszedte magát. – Hát akkor ismerik ennek a FELIX-nek az anyagát.

Dr. Keller ingerült hangja csattant. – Olvassa, kérem. Olvassa, ha már egyszer elkezdte.

Bachmann kinyújtotta a lábát, és óvatosan megérintette vele az Ernáét. A láb azonnal elhúzódott. Bachmann tudta, hogy itt már nincs megállás.

– FELIX szélsőséges beállítottsága és terrorjellegű tevékenysége bizonyítást nyert cinkosai részéről is, akik „rossz pásztornak” nevezték – olvasta fogcsikorgatva Mohr.

– A FELIX nevű bűnözőt ennélfogva tizennégy hónapon át tartották vizsgálati fogságban. Az ellene felhozott vádak szerint két ízben intézett támadást a helyi rendőrőrs ellen, valamint további terrortámadásokra ösztönözte muszlim társait. Minden vádpontban beismerte bűnösségét.

– Rákényszerítették – szólt Erna Frey, már keményebb hangon.

– Azt akarja mondani, hogy koholt az összes vád? – csapott le rá Mohr. – Hát nem tudja, milyen kiváló az együttműködésünk az orosz hatóságokkal a bűnözés és a terror elleni küzdelemben?

Választ nem kapott, úgyhogy folytatta a fölolvasást.

– 2005-ben a célszemély FELIX-et Nogerov névre kiállított hamis okmányokkal tartóztatták le az orosz állambiztonsági szervek, azzal a váddal, hogy egy gázvezeték szabotázsát készítette elő a Tatár Köztársaság Bugulma körzetében. A helyi szervek azonnali intézkedése folytán antiszociális disszidensek egész csoportja lepleződött le, akik nyomorúságos körülmények között húzódtak meg a szabotázs helyéhez közel egy romos pajtában.

– Az a gázvezeték rozoga volt, kész ócskavas, mint az orosz gázvezetékek általában – magyarázta Erna Frey az emberfeletti hosszú tűrés hangján. – Az ottani erőmű vezetője lecsúszott alkoholista, és megvesztegette a rendőröket, hogy szabotázsnak állítsák be a dolgot. A rendőrök rárontottak az első muszlim bandára, amit találtak, és kikényszerítették belőlük, hogy FELIX-et mondják a vezérüknek. A Human Rights Watch szerint maguk a rendőrök helyezték el a robbanóanyagot a pajta padlója alatt, aztán „megtalálták”, lefogták az egész társaságot, és egyenként végigkínozták őket, a többinek meg nézni kellett. Két napon át bírta a legerősebb. Megkérdezték FELIX-et, mit gondol, meg tudja-e javítani a rekordot. Megpróbálta, de nem sikerült.

Bachmann magában imádkozott, hogy Erna elhallgasson végre, ám az asszonyt hajtotta a szent fölháborodás.

– És az a pajta még csak közel sem volt a robbanás helyéhez, Mohr úr, hanem jó negyven kilométerrel odébb, és azoknak a kölyköknek még csak biciklijük sem volt, sem pénzük buszra, hogy kocsiról ne is beszéljünk. Ramadán volt, és mikor a rendőrség rajtuk ütött, éppen hokimeccset játszottak házilag eszkábált ütőkkel, Mohr úr.

 

 

*

 

 

A kölni dr. Otto Keller átvette a tárgyalás vezetését.

– Szóval akkor kételkedik a jelentésben, Bachmann.

– Igen is, nem is.

– Miért igen?

– Mások aztán nem fognak kételkedni benne. Legalábbis nem úgy, ahogy én.

– Milyen mások?

– Akik előre elhatározták, hogy hitelt adnak neki.

– Hát középutat nem ismer? Annyit sem enged meg, hogy a FELIX elleni vádakban legalább valamennyi igazság lehet? Például hogy FELIX dzsihádista, amit a vádak sugallanak?

– Az csak jól jön, ha hasznát akarjuk venni a fiúnak.

– Mert egy vérbeli dzsihádi, az ég a vágytól, hogy együttműködhessen velünk, ugye? Tényleg ezt akarja mondani, Bachmann? A mi tapasztalataink egy kicsit mást sugallnak!

– Azt akarom mondani, hogy talán nem is kell együttműködnie – vágta rá Bachmann, s érezte, hogy elszorul a torka. – Talán jobb is úgy. Csak hagyjuk, hogy menjen a maga útján, még egyengetjük is.

– Ez persze színtiszta spekuláció.

– Ahogy ez a FELIX-ügy most áll, abból lehetetlen kiokosodni. Megkapták a jelentésünket a Tengernagy néven közismert személyről, akit odahívtak hozzá a pályaudvaron. Megkapták a jelentést arról a kamionsofőrről is, aki idehozta. Kész vagyonba kerülhetett a szökése, mégis az utcán alszik. Csecsen, de valahogy nem igazi csecsen. Ha az volna, rögtön a többi csecsent kereste volna. Muszlim, de azt sem tudja, melyik mecset síita, melyik szunnita. Éjnek évadján meglátogatja egy emberjogi ügyvéd meg egy brit bankár. Okvetlenül Hamburgba akart jönni. Miért?

Küldetése van itt. Mi lehet az?

– Küldetés! – csapott le Mohr. – Hát ez az! Az a küldetése, hogy vegye fel a kapcsolatot azzal a terrorista nővel meg a fiával, és építsen ki itt egy dzsihádista alvóügynök-bázist. Szökött terrorista, és egy török bunyósnál bujkál, aki egykor iszlamista felforgató hatás alá került, szakállat növesztett, de aztán leborotválta, és eljátszotta, hogy beilleszkedik. Egy német ügyvédnővel trafikál az éj leple alatt, akinek az isten sem tudja, mi van a hátizsákjában, és maga ezt az embert akarja a tudtán kívül fölhasználni?

Keller a helyzet magaslatáról kinyilatkoztatta ítéletét, s száraz hangja olyan súlyosan koppant, mintha legalábbis halálos ítélet volna, amit kihirdet.

– Felelősségteljes biztonsági tiszt semmiképpen sem ignorálhatja a nyilvánvaló és aktuális veszélyt holmi bizonytalan kimenetelű művelet érdekében! Amire szükség van, az egy nagyszabású, eredményes nyomozás, jól médiásítható letartóztatásokkal a végén. Ez elrettentené az iszlamista szimpatizánsokat és helyreállítaná a biztonsági szervekbe vetett bizalmat. Vannak ügyek, amelyek parádésan konkrét lezárást kívánnak. Ilyen ez a mostani is. Javasolnám tehát, hogy bármiféle ambíciókba és fantáziákba lovalta magát az ügy kapcsán, tegye őket félre, és adjuk át az egészet a szövetségi rendőrségnek, hogy az alkotmánynak megfelelően járhassanak el.

– Letartóztatásokat akar?

– Az ügy jogrend és törvény szerinti megoldására gondolok.

Na meg arra a sok szép piros pontra, amit a széljobbos Burgdorf barátodtól remélsz érte a Kooridnáló Központnál, gondolta epésen Bachmann. Semmi sem drága, csak hogy eljátszhasd a kétbalkezes rendőrség hóna alá nyúló szuperkém szerepét. És hogy jól pofára ejthess engem.

Hanem azért kivételesen sikerült lakatot tennie a szájára s megtartania magának a véleményét.

 

 

*

 

 

Erna Frey és Bachmann némán baktatott vissza az udvar végébe, szerény istálló-főhadiszállásukra. Bachmann az irodájába érve a kanapé karfájára hajította zakóját, és a titkosított vonalon fölhívta Michael Axelrodot a Központnál.

– Mondd meg neki, hogy az én hibám az egész – nyögte Erna a fejét fogva.

Axelrod azonban, mindkettejük meghökkenésére, egyáltalán nem tűnt bosszúsnak.

– Ettek már ma? – érdeklődött megszokott derűs hangján, miután végighallgatta Bachmann beszámolóját. – Na, akkor kerítsenek valami szendvicset, és maradjanak szépen a fenekükön.

Egyre csak várták, hogy Keller helikoptere elinduljon, de hiába, s ez még inkább lehangolta őket. Még a szendvicshez sem volt étvágyuk. Délután négyre járt már, mire megcsörrent a telefon.

– Tíz napjuk van – közölte Ax elrod. – Ha addig nem állnak elő valami nagyon meggyőzővel, indulnak a letartóztatások. Így működik ez. Tíz napot mondtam, nem tizenegyet. Úgyhogy csak imádkozzanak.

 

 

6

 

 

Az ügyfelemért teszem, Magomedért, szögezte le magában Annabel, ahogy kétségbeesetten küzdött elméje káoszával.

Az ügyfelemért, Íszáért.

 

Az életért, ami följebbvaló a törvénynél. Saját magamért.

Azért, mert ez a bankár Brue pénzt kínált, és a pénz egy ötletet adott. De nem, nem igaz! Az ötlet már régen formálódott bennem, mikor még szó sem volt Brue pénzéről. Az a pénz csak az utolsó csöpp volt. Abban a pillanatban, amikor szóba álltam Íszával, amikor meghallgattam a történetét, már tudtam, hogy elértem oda, ahol a rendszer véget ér, tudtam, hogy ezt a menthetetlen életet kell megmentenem, hogy nem szabad többé ügyvédként gondolkoznom, hanem orvosként, akár a bátyám, Hugo, és csak arra szabad gondolnom, mi a kötelességem ezzel a megsebzett emberrel szemben, és hogy miféle német ügyvéd vagyok, ha hagyom elvérezni a törvény útszélére vetve, mint Magomedet?

Amíg így gondolkodom, addig nem hagy cserben a bátorságom.

 

 

*

 

 

Hajnalodott. Vonakodó kékesfekete felhőcsíkok húzódtak a város rózsaszín egén. Annabel haladt elöl, Íszá pedig, a muszlim szokásokkal ellentétben jó méterrel lemaradva követte, hosszú fekete kabátjába burkolózva. A lány az örök menekülők jelképét látta magukban: ő a hátizsákkal, a fiú a nyeregtáskájával. Még mindig a fülében csengett a búcsújelenet szívbe markoló lármája.

Melik némán tornyosult a háttérben, Leyla pedig váratlanul kitört: fogalma sincs róla, miért kell Íszának így hirtelen elmennie! Jajveszékelése a kősziklát is megindította volna: azt sem sejtette, hogy egyáltalán el akar távozni tőlük! Miért is nem szólt neki senki? Az istenért, hát hová viszi Annabel éjnek évadján? Barátokhoz? Miféle barátokhoz? Hát ha tudta volna, legalább elemózsiát készít! Íszá az ő édesfia, Allah ajándéka, Leyla háza az ő háza, nála maradhat akár örökre is!

Még hogy ötszáz dollár? Leyla egy fillért sem fogad el! Soha semmit nem tett pénzért, kizárólag az Isten nevében meg Íszá kedvéért. És egyáltalán, az ég szerelmére, hát honnan veszi azt a pénzt? Attól a gazdag orosztól, aki fölbukkant, aztán el is tűnt? És különben is, ugyan ki fogad el manapság ötvendolláros bankjegyet? Az mind hamis! Meg aztán, ha már Íszá pénzt akar adni neki, miért rejtegette két héten át, miért nem állt elő vele rögtön, ahogy becsületes emberhez illik?

Mindezek után Melik tör ki könnyekben, esedezik Íszá bocsánatáért, örök barátságot esküszik neki, s ennek zálogául rátukmálja értékes Azan-pagerét, ezt a népszerű elektronikus újdonságot, amely az öt ima idejére figyelmezteti tulajdonosát, s amelyet szeretett nagybátyjától kapott volt ajándékba.

– Fogadd el, drága testvérem. Legyen a tiéd, tartsd mindig kéznél. Bombabiztos. Sosem téved.

S amíg magyarázza, hogy működik – Íszá járatlan műszaki dolgokban –, Annabel foglalja el őrhelyét az ablaknál, figyeli az ötven méterrel odébb parkoló fagyasztóskocsit, amelyből azóta sem szállt ki senki, hogy megállt ott. Ezért aztán Annabel az utcára érve se jobbra, se balra nem fordul, hanem a kocsiban ülők szeme láttára nyílegyenesen átvezeti az úton Íszát, majd egy kisebb mellékutcán át, véletlen szerencsének köszönhetően egy széles, párhuzamos útra jutnak, ahol buszmegálló is van. Íszá dermedt a félelemtől, Annabel kénytelen a kabátujjánál húzni – nagyon vigyáz, hogy csak a ruhát fogja, hozzá ne érjen még a szöveten át sem a fiú karjához.

– Tudja, hová megyünk, Annabel?

– Természetesen tudom. De nagyon óvatosan kell haladnunk. Nem mehetünk egyenesen. Tízpercnyire van a következő metróállomás. A metrón nem beszélhetünk egymással, Íszá. Ha bárki meg akarná szólítani, csak mutasson a szájára, és rázza a fejét.

És a fiú engedelmességét látva ezt gondolja magában: Én is csak olyan vagyok, mint az a gengszter Anatolij. Egy újabb embercsempész.

A kocsi tele volt külföldiekkel, szemre csupa takarító és efféle. Íszá Annabel utasítására elvegyült közöttük, lehajtott fejjel, mint amazok, a lány meg egyenesen belebámult a sötét ablakba, ahol halványan tükröződött Íszá képe. Dehogy vagyunk pár. Két magányos ember vagyunk, akik véletlen ugyanabba a metrókocsiba kerültek. Pontosan így van ez a való életben is, jobb, ha ezt szem előtt tartjuk. Íszá minden megállónál ráemelte a tekintetét, de ő a negyedikig nem vett tudomást erről. A metróállomás előtt krémszínű taxik sora várakozott. Annabel az elsőhöz lépett, kinyitotta a hátsó ajtót, beszállt, és várta, hogy Íszá is utánamenjen. A fiú azonban, óriási rémületére, eltűnt, de mindjárt meg is jelent újra az első ajtónál, és a sofőr mellé szállt be, nyilván azért, hogy kerülje vele a testi kontaktust. Sapkáját egészen mélyre húzta, úgyhogy Annabel semmit nem látott az arcából, csak tépelődhetett, vajon mi is zajlik odabent ebben a bebugyolált koponyában. Megállította a kocsit egy keresztútnál, olyan fél kilométernyire a lakásától, fizetett, és gyalog mentek tovább. Van még időm, gondolta, amikor megpillantotta a hidat, és újra el akarta hagyni a bátorság. Semmi mást nem kellene, csak átmenni vele a hídon, betessékelni a rendőrőrsre, fogadni a lakosság hálálkodását, és élhetnék is tovább mindhalálig szégyenben.

 

 

*

 

 

Annabel anyja bíró volt, az apja nyugalomba vonulása előtt jogászként dolgozott a külügynél. Heidi nővére szintén szakmabelihez, egy ügyészhez ment feleségül. Egyedül imádott bátyja, Hugo lépett ki a sorból, és a családi hagyomány helyett az orvostudományt választotta. Ragyogó, bár különc pszichiáter hírében állt, és esküdözött, hogy ő az utolsó valódi freudista a Földön.

Annabel maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy örök lázadó fekete bárány létére hogyan került mégis jogi pályára. Netán a szülei kedvéért? Azt soha. Talán az volt a titkos célja a választásával, hogy szembenállását félreérthetetlenné tegye számukra, hiszen azon a nyelven vágja a szemükbe, amelyet megértenek. Hogy kicsavarhassa a jog fegyverét a gazdagok és hatalmasak kezéből, és azokat védelmezhesse vele, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Ha így képzelte is valaha, a Menedéknél eltöltött tizenkilenc hónap alaposan kiábrándíthatta képzelgéséből.

Azok a szánalmas tárgyalási komédiák, ahol a száját rágva hallgatta, hogyan szedik darabokra ügyfelei irtózatos élettörténetét a semmiházi bürokraták, akik annyit ismernek a külvilágból, amennyit kéthetes ibizai nyaralás alatt szed fel az ember. De mindig tudta, mindig előre látta, hogy eljön egyszer a pillanat, az ügyfél, akinek a kedvéért végképp hátat fordít a szakmai és jogi elveknek, amelyeket oly vonakodva tett magáévá.

Igaza is lett. Eljött a pillanat, eljött az ügyfél. Íszá.

 

Bár nem egészen. Mert Íszá előtt is volt már valaki, Magomed. És Magomed volt az a butácska, naiv, kihasználható, nem éppen becsületszobra Magomed, aki megtanította, mi az, amit nem akar soha, de soha többé.

Soha többé lélekszakadva rohanni a reptérre, mégis elkésni. Soha többé tehetetlenül bámulni a nyitva álló pétervári gépet, ahová összekötözött csomagként málházzák fel az ügyfelét, látni azokat a bilincsbe vert kezeket, amelyek – talán csak képzelte volna? – gyámoltalanul még búcsút intettek neki az ablakon át.

Úgyhogy csak ne mondja senki, hogy impulzív, meggondolatlan döntést hozott Íszá dolgában. A döntése már aznap megszületett, mikor utolsó útjára kísérte Magomedet a hamburgi reptéren, s nézte, hogyan vész bele a gép az alacsonyan gomolygó fellegtakaróba. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Íszára a múlt héten, amikor Leyla házában kicsikarta belőle a történetét, és már tudta: erre az emberre várt Magomed óta.

 

 

*

 

Rákényszerítette magát, hogy a jól bevált családi szabályokat betartva, először is végigvegye a tényeket.

Íszá attól a pillanattól fogva menthetetlen, hogy partra szállt Svédországban. Semmilyen jogi eljárásban nem reménykedhet, legföljebb holmi csodában.

Azok a szegény, derék emberek, akik szállást adtak neki, nagy veszélyt idéztek a maguk fejére. Náluk nem maradhat többé.

Mindezek után pedig a gyakorlati teendők következnének. Hogy az imént vázolt helyzetben, a szépítetlen valóságban mit tehet meg Annabel Richter jogász, a tübingeni és berlini egyetemek neveltje annak érdekében, hogy teljesítse ügyfelével szembeni megszentelt kötelességét.

Hogyan rejtheti el, hogyan szállásolhatja el, hogy gondoskodhat a mondott ügyfélről, hiszen a család megszentelt szabályai közé tartozik, hogy bármilyen kevés is, amit tehetünk, az nem mentség arra, hogy meg se próbáljuk.

Egy jogász csak ne legyen jéghegy, Annabel , szokta volt az apja prédikálni. Éppen ő!

 

Az a dolgunk, hogy tudatosítsuk az érzelmeinket, és uraljuk őket.

 

Igen, igen, jó apám. És az sosem jutott eszedbe, hogy a nagy uralás közben el is pusztítod őket? Hányszor zsolozsmázhatja el az ember, hogy „sajnálom”, amíg végképp elkopik benne a sajnálat érzése?

És aztán, már megbocsáss, de pontosan mit is értesz azon, hogy uralni? Mondjuk, megtalálni a jogszerű érveket arra, hogy ne a jót tedd? És ha így van, akkor nem ugyanazt teszed, amit a nagyszerű német jogászok műveltek testületileg a Nagy Történelmi Vákuum idején, más szóval a náci világ teljes tizenkét éve alatt, amiről furamód olyan kevés említés esik a szent család eszmecseréiben? Jól van. Ettől a perctől fogva én uralom az érzéseimet.

 

Hogyan is szoktad mondani, valahányszor elkövettem valami disznóságot? Ebben az életben mindent megtehetsz, amit csak tetszik, amennyiben hajlandó vagy teljes mértékig vállalni érte a következményeket. Nos hát, jó apám, én készen állok. Ha az az ára, hogy búcsút inthetek dicső, ám annál kurtább karrieremnek, akkor tessék.

És a gondviselés jóindulatának köszönhetően – már ha köreinkben ez az illő kifejezés – véletlenül olyan helyzetben vagyok, hogy egyszerre két lakás áll a rendelkezésemre. A régi, amelyiktől már alig várom, hogy megszabadulhassak, meg az új, az a kis gyöngyszem a kikötőnél, amit alig egy hónapja vettem a drága nagyi pénzéből, és éppen felújítgatom.

Ezenfelül a gondviselés – vagy a bűntudat, esetleg az emberi együttérzés váratlan rohama, Annabelnek nem volt érkezése felmérni – egy komoly pénzösszeget is az útjába sodort, Brue pénzét. Így nem volt kénytelen szigorúan rövid távú vészhelyzeti tervekkel beérni, hanem, Brue nagyvonalúságának hála, hosszabb távra tervezhetett, és bízhatott benne, hogy óvatos körültekintéssel és Hugo bátyja segítségével nemcsak hogy biztonságosan elbújtathatja Íszát, de hozzásegítheti a valódi felépüléshez is.

Gondolom, hív majd, ha van valami. Ezt mondta Brue, mintha Íszához hasonlóan ő is megmentésre várna.

Ugyan mitől? Az érzelmi kiüresedéstől? Talán Brue is fuldoklik? Talán ő is Annabel segítő kezére vár?

 

 

*

 

 

Elérték a házat. Annabel hátranézett. Íszá egy csüngő ágú hársfa árnyékába húzódott, kabátja alatt görcsösen szorongatva a tarisznyát.

– Mi baj?

– Az a maguk KGB-je – motyogta Íszá.

– Hol?

– Követtek azóta, hogy taxiba szálltunk. Először egy nagy kocsival, aztán egy kisebbel. Két férfi, egy nő.

– Két autó, amik véletlenül pont arra jártak.

– Rádiójuk volt.

– Németországban minden kocsiban van rádió. Némelyikben telefon is. Íszá, nagyon kérem! És beszéljen halkabban. Még felébresztünk valakit.

Végignézett az utcán mindkét irányban, de nem látott semmi szokatlant. Lement az ajtóhoz, kinyitotta, és intett Íszának, hogy menjen előre, de az ijedten húzódott az árnyékba, és ragaszkodott hozzá, hogy csak jó néhány méterrel utána óvakodjon be.

Annabel sietve távozott a lakásból, rendetlenséget hagyott. Bevetetlen franciaágy, gyűrött párnák, odahajított pizsama. A kétrészes gardróbszekrény bal oldalában tartotta a saját ruháit, a jobb fele Karstené volt. Karsten ugyan már jó három hónapja megkapta az útilaput, de mindeddig nem volt mersze eljönni a holmijáért. Vagy talán abban reménykedik, hogy amíg nem rámol ki, még van esélye a visszatérésre? Tehet egy szívességet. Méregdrága, márkás bőrkabát, hasonlóan márkás farmer, három ing, egy pár puha bőrmokaszin. Annabel egy csomóba hányt mindent az ágyon.

– Ez a férje holmija, Annabel? – kérdezte Íszá az ajtóból.

– Nem.

– Akkor kié, kérem?

– Egy férfié, akivel kapcsolatom volt.

– Az a férfi meghalt, Annabel?

– Szakítottunk – vágta rá, és már bánta, hogy a keresztnevén szólíttatja magát ezzel a fiúval, pedig általában minden ügyfelével így járt el.

– Miért szakítottak, Annabel?

– Nem illettünk össze.

– És miért nem illettek össze? Nem szerették egymást? Talán túlságosan szigorú volt hozzá, Annabel. Nagyon szigorú tud lenni, megfigyeltem.

Annabel maga sem tudta, letorkolja vagy kacagjon inkább. De ahogy végigmérte Íszát, semmi mást nem olvasott ki a szeméből, mint őszinte értetlenséget és félelmet, és azonnal eszébe jutott, hogy abban a világban, ahonnan Íszá elmenekült, nem ismerik a magánszféra fogalmát. Ugyanakkor egy másik gondolat is meglepte, szégyenletes és zavaró egyszersmind: Íszá a hosszú börtönévek után most először van kettesben egy nővel, ráadásul a hálószobájában tartózkodnak, éjnek évadján.

– Levenné, kérem azt a táskát onnan, Íszá?

 

Hátrahúzódott Íszá elől, és azon morfondírozott, nem kellett volna-e a kabátzsebébe tenni a mobilt, bár a jóisten se tudja, kit hívna fel, ha tényleg előáll valami nehézség. Karsten utazótáskája rég ott porosodott a szekrény tetején. Íszá leemelte, és odatette az ágyra a ruhakupac mellé. Annabel beletömte a holmit, aztán elővette összecsomagolt hálózsákját az előszobaszekrényből.

– Ő is ügyvéd volt, mint maga, Annabel? Az a férfi, akivel kapcsolata volt?

– Nem számít, hogy mi volt, mi nem. Nem a maga dolga, és amúgy is vége van már.

Most már ő kívánt volna nagyobb távolságot tartani. A parányi konyhában fojtogatónak érezte a hórihorgas fiú jelenlétét, bármennyire igyekezett is az összehúzni magát. Kitett egy szatyrot az asztalra, és nyers, tárgyilagos hangon kérdezgette végig Íszát az elcsomagolandó élelmiszerekről. Teljes kiőrlésű kenyér, Íszá? Igen, Annabel. Zöld tea? Sajt? Joghurt a muris kis bioboltból, ami tíz percre van biciklivel, és amit Annabel elszántan támogat a közeli szupermarket ellenében? Igen, Annabel. Íszá jámborul igent mondott mindenre.

– Húst nem tudok adni, oké? Nem eszem húst.

De igazából azt jelentette a mondat: ne gondold, hogy itt valami kavarás lesz. Csak a bőrömet viszem vásárra érted, ennyi az egész. Az ügyvéded vagyok, semmi más, és bármit teszek, csakis elvből teszem, nem személyes okokból.

Elcipelték a holmit a sarokig, aztán taxit fogtak, és elvitették magukat a kikötő bejáratáig. Onnan megint csak gyalog mentek tovább.

 

 

*

 

 

Annabel új lakásához nyolc emeletet kellett fölkapaszkodni a rozoga falépcsőn. Egy régi raktárat alakítottak át lakóházzá, és a tulajdonos esküdött rá, hogy ez volt az egyetlen, amelyet az angolok kegyesen meghagytak az utókor számára, amikor porig bombázták a régi Hamburgot. A loftlakás hajóra hasonlított: tizennégy méter hosszú, hat méter széles helyiség volt vasgerendákkal, ferde teteje alá egyik oldalt egy fürdőt, másik felől egy konyhát szuszakoltak be, hatalmas, ívelt ablaka a kikötőre szolgált. A megtekintéskor ott tolongott Hamburg tehetős fiatalsága, egymást taposták a lakásért, de a tulajdonos valamiért belebolondult Annabelbe, és ráadásul, jelenlegi főbérlőjével ellentétben még meleg is volt, úgyhogy nem kellett tartania semmi tolakodástól.

Csodával határos módon már aznap este magáénak mondhatta a lakást, és kezdetét vehette a Karstenmentes új élet. Hat hét telt el azóta. Annabel boldogan dédelgette új kincsét, elmerülten bíbelődött az elektromos hálózattal, a burkolatokkal, a festéssel, a korhadt padlódeszkák cseréjével. Esténként, az egyre újabb csüggesztő tárgyalások, a hatalom elleni újabb vesztett csaták után

ideszáguldott a biciklijén, csak hogy elálldogálhasson kicsit az ívelt ablakban, s nézhesse a párkányra könyökölve a naplementét, a kikötő forgatagát, a darukat, teherhajókat, kompokat, amelyek olyan figyelmesen és kíméletesen sürögnek-forognak a szűk térben, ahogy az emberi lényeknek illenék: anélkül, hogy kárt tennének egymásban és önmagukban, amíg vadul kavarog körülöttük a civakodó sirályok és a játszótéren tomboló gyerekek lármája.

Tudta, hogy rózsaszín optimizmusba lovalja magát, de azért el-elfogta a lelkesedés, hogy milyen szépen alakul most már az élete: az elkötelezett hivatástudat tölti be, és választott családja, a Menedék. Lisa, Maria, André, Max és Horst, na meg főnökük, a vitéz lelkű Ursula – mindnyájan azokért küzdenek, akik kihullanak a társadalom kegyetlen rostáján.

Vagy másképpen fogalmazva, amikor halálfáradtan hazatámolygott, csak az üres lakás várta, és tudta, hogy bármily keményen küzdött naphosszat, estére is csak a saját társaságára számíthat. Ámde a semmi is jobb volt Karstennél.

Lassan kapaszkodtak fölfelé a lépcsőn. Annabel ment elöl, minden fordulónál letéve a szatyrot, és visszanézve, hogy jön-e még utána Íszá a táskával és a hálózsákkal. Szívesen átvett volna valamit a fiútól, de valahányszor megpróbálta, az mérgesen tiltakozott, pedig két forduló után már úgy nézett ki, mintha néhány perc alatt megvénült volna, a harmadiknál pedig úgy zihált, hogy visszhangzott a kongó lépcsőház.

Annabel meg is szeppent, hogy mekkora lármát csapnak, de aztán eszébe jutott, hogy szombat lévén teljesen üres a ház. Az összes többi emeletet előkelő irodák foglalták el, haute couture, bútortervezők, csemegekereskedelmi cégek – az a világ, amelyet ő olyan elszántan maga mögött hagyott.

Íszá megtorpant az utolsó lépcsősor felénél, és dermedt, értetlen rémülettel bámulta a lakás ajtaját. Régi kovácsoltvas ajtó volt ez, irdatlan nagy vasreteszekkel és olyan lakattal, amely a Bastille-nak is becsületére vált volna. Annabel odarohant a fiúhoz, és önkéntelenül megragadta a karját. Íszá azonnal elhúzódott.

– Nem akarjuk bezárni magát, Íszá. Meg akarjuk akadályozni, hogy megint letartóztassák.

– Az a maguk KGB-je?

– Akárki. Csak tegye, amit mondok.

Íszá kétségbeesetten rázta a fejét, aztán reményvesztett megadással leszegte, és gyötrelmesen lassú léptekkel, mintha kurtavasba volna verve, fölkapaszkodott az utolsó néhány lépcsőfokon Annabel nyomában. Aztán csak állt leszegett fejjel, vigyázzállásban, várva, hogy a lány kinyissa a lakatot. Annabel azonban ösztönösen megtorpant.

– Íszá?

Nem jött válasz. Annabel kinyújtotta a kezét, nyitott tenyerén kínálva a kulcsot, egészen Íszá orra elé, ahogy a lovát édesgette sárgarépával még kislány korában.

– Tessék. Nyissa ki maga. Nem vagyok én börtönőr. Fogja a kulcsot, nyissa ki az ajtót. Kérem.

Íszá egy teljes örökkévalóságon át bámulta a tenyerét, rajta a rozsdás kulcsot, de vagy nem bírta rászánni magát, hogy elvegye, vagy talán attól félt, hogy hozzá kell érnie a lány kezéhez. Hirtelen elfordította a fejét, majd a felsőtestét is, és az egész tartása elutasítást sugárzott. Csakhogy Annabel nem volt hajlandó ezt elfogadni.

– Azt akarja, hogy én nyissam ki? – kérdezte keményen. – Tudnom kell, Íszá, nagyon kérem. Azt akarja, hogy nyissam ki ezt az ajtót? Megengedi tehát, hogy kinyissam? Kérem, feleljen, Íszá. Maga az ügyfelem, szükségem van az utasítására. Felőlem bármeddig itt állhatunk, meg is fázhatunk, itt tölthetjük az éjszakát, de m agának utasítania kell engem, hogy nyissam ki az ajtót. Hall engem, Íszá? Hol a karkötője?

A markában szorongatta.

– Tegye csak vissza a helyére. Itt nem kell félnie semmitől. Íszá visszatette a csuklójára a kis láncot.

– Most pedig utasítson, hogy nyissam ki az ajtót.

– Nyissa ki.

– Hangosabban. Annabel, kérem, nyissa ki az ajtót.

– Kérem, nyissa ki az ajtót.

– Annabel.

– Annabel.

– Jól van, nézze csak, most kinyitom az ajtót, ahogy utasított. Tessék. Nyitva. Most bemegyek, maga meg utánam jön. Olyan ez, mint a börtön? Nem, nem, csak hagyja nyitva az ajtót. Nem zárjuk be, amíg nem muszáj.

 

 

*

 

 

Három napja járt itt utoljára. Körbepillantva megállapította, hogy a mesteremberek jobb munkát végeztek, mint várta. A kőművesmunka már csaknem készen volt, a megrendelt csempék csinosan felstószolva vártak a sorukra, beépítették a régi fürdőkádat, amit az anyja talált Stuttgartban, vele együtt a réz csaptelepet, amit ő maga szerzett a bolhapiacon. Nyilván csatlakoztatva is volt már, különben miért hagyták volna a mesterek a kávéscsészéket a mosogatóban? Az új telefonkészülék becsomagolva hevert a padlón.

Íszá azonnal az ablakhoz lépett, s megállt háttal Annabelnek, mozdulatlanul bámulva a reggeledő égre. Most újra magasnak tűnt.

– Csak egy-két napra kell itt meghúzódnia, amíg nem szerzek valami jobbat – mondta könnyed hangon Annabel. – Itt biztonságban lehet. Én mindennap eljövök, hozok ennivalót meg könyveket.

– Nem repülhetek el? – kérdezte Íszá, még mindig az eget fürkészve.

– Sajnos nem. És jobb volna, ha nem is lépne ki a lakásból. Addig, míg el nem visszük innen.

– Maga és Mr. Tommy?

– Én és Mr. Tommy.

– Ő is eljön ide?

– Most az aktáit tanulmányozza. Ez a dolga. Én nem vagyok bankár, és maga sem. Nem megy minden egy csapásra. Türelemmel kell lennie.

– Mr. Tommy igen fontos ember. Majd ha doktorrá avatnak, okvetlenül meghívom az ünnepélyre. Jó a szíve, és olyan szépen beszél oroszul, mint egy Romanov. Hol tanulta ezt?

– Azt hiszem, Párizsban.

– Maga is Párizsban tanult oroszul, Annabel?

De most legalább nem Karstenről faggatózik. És nem is verítékezik már, a hangja is nyugodt.

– Én Moszkvában.

– Hát Moszkvában járt iskolába, Annabel? Ez nagyon érdekes! Én is ott jártam. Igaz, csak egy kis ideig. Melyik iskolába, kérem? Mi volt a száma? Talán ismerem is! Voltak ott csecsen tanulók? – lelkendezett, szemlátomást megörvendve, hogy valami kapcsolatot talált a maga világa és Annabelé közt, már-már talán azt képzelve, hogy iskolatársak lehettek.

– Annak az iskolának nem volt száma.

– Miért nem, Annabel?

– Nem az a fajta iskola volt.

– Hát miféle iskola az, aminek nincs száma? Talán KGB-iskola?

– Nem! Az aztán biztos, hogy nem! Magániskola volt – és hirtelen elcsüggedve, szinte kívülről hallotta önmagát, hogyan folytatja a vallomást, ha egyszer már belekezdett. – A Moszkvában dolgozó külföldi tisztviselők gyerekei jártak oda. Így én is.

– Hát az apja Moszkvában dolgozott? Miféle munkája volt?

Annabel visszavonulót fújt. – Egy külföldi tisztviselőcsaládnál laktam, és ezért járhattam én is abba az iskolába. Így tanultam meg oroszul.

Már ennyit sem akartam volna elmondani. De azt még te sem húzod ki belőlem, hogy az apám attasé volt a moszkvai német követségen.

Csengőhang szólalt meg, de nem az övé. Rémülten sandított körbe, hátha valami riasztót hagytak itt az építők, de aztán kiderült, hogy csak Íszá Meliktől kapott szerkentyűje szólalt meg, hogy figyelmeztessen az első ima idejére.

Íszá azonban nem mozdult az ablaktól. Miért? Talán még mindig a KGB-embereket lesi? Nem; Mekka irányát igyekezett megállapítani a hajnali derengésben, mielőtt kétrét hajlítaná hosszú, sovány alakját.

– Kérem, most menjen ki a szobából, Annabel.

 

 

*

 

 

A konyhában csinált egy kis helyet, kirakodott az élelmiszeres szatyorból, aztán letelepedett egy hokedlire a tapétázóasztalhoz, és arcát a két öklére támasztva kába merengésbe süllyedt. Eljutott abba az állapotba, amelybe a kimerültség szokta taszítani: lelki szemei előtt apja németalföldi mesterek festményeiből álló kis gyűjteménye lebegett, amely a Freiburg melletti villájuk falán díszelgett egyébként.

– Nagyapa vette Münchenben, aranyom – mondta az anyja a notórius lázadó tizennégy éves Annabelnek, aki elszánt egyszemélyes nyomozást indított a képek eredetének felderítésére. – Árverésen, ahogy apád is beszerzi az ikonjait.

– És mennyiért?

– Manapság kész vagyont érhetnek, de akkor fillérekért.

– De hát mikor volt az az árverés? – firtatta Annabel. – Kitől vette meg a képeket nagyapa? Fillérekért, ugye? Kitől kerültek a müncheni árverésre?

– Miért nem apádat kérdezed, aranyom? – felelte az anyja, kicsit túlságosan is édes hangon Annabel gyanakvó fülének. – Mégis az ő apja, nem az enyém.

Mikor aztán Annabel az apjának is föltette a kérdést, hirtelen egy vadidegennel találta magát szemben. – Azok az idők elmúltak, és kész – mondta olyan hivatalos hangon, ahogyan a lány még sosem hallotta beszélni. – Nagyapádnak jó orra volt a művészethez, és megfizette az árat, amit akkor kértek érte. Amennyit én értek hozzá, akár csupa hamisítvány is lehet. A kérdést lezártuk.

Annabel nem is merte többé firtatni. Sosem hozta fel a család előtt, talán félelemből, talán szeretetből, vagy ami még rosszabb, a családi fegyelem iránti tiszteletből, amely ellen egész életében lázadozott. És még képesek a szülei radikálisnak tekinteni magukat! Lázadónak, mert azok voltak valaha, hatvannyolcasok, barikádokat emeltek diákkorukban, és transzparenseket lengettek, hogy amcsik, haza! „Nektek, mai fiataloknak fogalmatok sincs az igazi lázadásról”, mondogatták nevetve, ha Annabel szokása szerint túlfeszítette a húrt.

Noteszt kapott elő a hátizsákból, és a hajnali fényben nekiállt összeírni a tennivalóit. Ez a listaírási szokása is külön családi vicc volt, éppúgy, mint állandó szembenállása. Egyik pillanatban még botcsinálta hobó, aki az egész zűrzavaros életét magával cipeli a hátizsákjában, a másik percben meg a német szuperszervező, aki listát készít a készítendő listákról.

Szappan Törölköző Ennivaló Édesség Friss tej Vécépapír Orosz orvosi újságok; utánanézni, hol szerezhető be, a magnóm, és zene hozzá. Csak klasszikus, semmi szemét.

És nem, csak azért sem veszek nyavalyás iPodot. Nem hódolok be a fogyasztási hajszának.

Nem tudta, imádkozik-e még Íszá. Óvatosan nyitott be a szobába. Üresen találta. Az ablakhoz rohant. Nyitva állt, üvegcserép sehol. Sarkon fordult, és a háta mögül jövő fényben körülnézett.

Íszá két méter magasban állt egy létrán. Olyan volt, mint valami szovjet szobor: fél kezében hatalmas olló, a másikban egy papírrepülő, amit a létra lábánál heverő tapétatekercsből vághatott ki.

– Egyszer majd én is repülőtervező leszek, mint Tupoljev – jelentette ki, anélkül, hogy lenézett volna.

– Hát mégsem orvos? – kérdezett vissza Annabel könnyedén (az öngyilkosjelöltet nem szabad ingerelni).

– De, orvos is. És ha időm lesz rá, még talán ügyvéd is. El szeretném érni az Öt Kiválóságot. Ismeri az Öt Kiválóságot? Akkor nem is lehet igazán művelt. Nekem egész jó alapozásom van zenéből, irodalomból és fizikából. Talán ha iszlám hitre térne, és összeházasodnánk, akkor segíthetnék a művelődésében. Ez volna a legjobb megoldás mindkettőnknek. Csak ne legyen szigorú. Nézze csak, Annabel!

Hosszú, sovány testét úgy kinyújtóztatva, hogy már-ár a gravitáció törvényével dacolt, előrenyújtotta a papírrepülőt, és gyengéden szárnyra bocsátotta.

 

 

*

 

 

Ez is csak egy ügyfél, mondogatta magában dühödten Annabel, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, és bekattintotta az ódon lakatot.

Ügyfél, mint a többi, persze kicsit különleges elbánást igényel. Több figyelmet a szokottnál. Több figyelmet a törvényesnél. De attól még csak ügyfél. És nemsokára megkaphatja a szükséges orvosi kezelést is.

Csak egy eset, jogi eset, aktába zárva. Na persze, páciens is egyben. Bántalmazott, traumatizált gyerek, akinek nem volt gyerekkora. Én meg az ügyvédje vagyok, a dadája, és az egyetlen kapcsolata a világgal.

Gyerek, de többet tud a fájdalomról, fogságról és az élet egyéb förtelmeiről, mint amennyit én valaha fogok. Arrogáns és gyámoltalan egyszerre, és az idő nagy részében teljesen összevissza beszél.

Szeretne a kedvemre tenni, de nem tudja, hogyan. Pont a megfelelő dolgokat mondja, csakhogy nem ő a megfelelő ember hozzá.

Legyen a feleségem, Annabel. Nézze a papírrepülőmet, Annabel. Térjen át az iszlámra, Annabel. Ne legyen szigorú, Annabel. Ügyvéd leszek, orvos és nagy repülőtervező, meg még ami csak eszembe jut, amíg vissza nem toloncolnak Svédországba, hogy onnan egyenest a gulágra küldjenek, Annabel. Kérem, most menjen ki a szobából, Annabel.

A kikötő fölött már reggelbe fordult a hajnal. Annabel rátért a kikötő fala mentén húzódó gyalogútra. Gyakran sétált erre az utóbbi időben, amíg új lakása kialakulására várt, számba vette a boltokat, ahová járni fog, a halvendéglőket, ahol a barátaival találkozhat, képzeletben eltervezve, hogyan fog majd munkába járni: hol biciklivel egész úton, hol kompon három megállót, aztán biciklin tovább, de most egyetlen dologra bírt csak gondolni, Íszá végső szavaira, mielőtt rázárta az ajtót. „Ha elalszom, Annabel, megint a börtönben találom magam.”

 

 

*

 

 

Régi lakásába visszatérve azon kapta magát, hogy azzal a túlzott precizitással mozog, amiért annyit ugratta mindig a családja. Egész idő alatt rettegés fojtogatta, de nem volt hajlandó beismerni magának sem. Most aztán diadalt ülhetett a kiállott félelem fölött.

Alaposan kiélvezte a zuhanyt, amire már epedve várt, és egyúttal hajat is mosott. Egy órája még majd összecsuklott a kimerültségtől, most viszont lázas tettvágy fogta el. Útra öltözött: lycra sortot, tornacipőt, könnyű blúzt vett fel, rá Sherpa mellényt, aztán fogta a sisakot és a bicikliskesztyűt, melyek az ajtó melletti bambuszasztalkán várakoztak. Valósággal rabja volt a kemény testgyakorlásnak, úgy érezte, enélkül napokon belül szétfolyó zsírpacnivá válna.

Gyorsan e-mailt küldött a lakásán dolgozó munkásoknak: „Bocs, de a következő értesítésig minden további munka lefújva. Előre nem látható jogi problémák, de hamarosan meg lesz oldva minden. A keresetkiesésért természetesen mindenkit kárpótolok. Tschüss, Annabel Richter.”

A bevásárlólistájához pedig hozzáírta: Új lakat, mivel vannak, akik nem olvassák el a hétvégén kapott híreket, mielőtt hétfőn munkába indulnának.

Megszólalt a telefon. Nyolc óra nulla perc. Frau Doktor Richter minden áldott szombat reggel (állami ünnepeket sem kivéve) pontban nyolc órakor hívta Annabel lányát. A vasárnap Heidi lányáé volt, lévén ő az idősebb. A családi illem nem vett számba olyan lehetőséget, hogy szombat-vasárnap reggel valaki lustálkodjék, ne adj’ isten szerelmeskedjen. Sem más reggeleken.

Első pont: anya miniszterelnöki beszámolója a dolgok állapotáról. Annabel előre mosolygott.

– Most rettentően indiszkrét leszek, de Heidi valószínűleg megint babát vár. Kedden már biztosat tud mondani. Addig semmit sem szabad tudni a dologról, érted, Annabel?

– Hogyne érteném. Hát nem gyönyörű, anya, már a negyedik unokád, közben meg gyerek vagy még magad is!

– Amint hivatalosan is bejelentik, gratulálhatsz neki.

Annabel inkább nem szólt róla, hogy Heidi egy csöppet sem örül az állapotának, és csak a férje állhatatos könyörgésére ment bele, hogy megtartsa a gyereket.

– Hugo bátyádnak meg állást ajánlottak egy nagy kölni klinika pszichológiai részlegén, de azt mondja, nem biztos benne, hogy hamisítatlan freudisták, és ezért még gondolkodik a dolgon. Hát nem tiszta őrült?

– Pedig tetszene neki Köln – mondta Annabel, s hallgatott róla, hogy hetenként legalább háromszor beszél a bátyjával, és tisztában van Hugo terveivel, miszerint Berlinben akar maradni, amíg egy nálánál tíz évvel idősebb férjes asszonnyal folytatott szenvedélyes viszonya végképp kiég vagy végső katasztrófához vezet. Vagy éppen mindkettő egyszerre – Hugóra ez lett volna a legjellemzőbb.

– Apád meg elvállalta, hogy vitaindító beszédet tart egy torinói jogászkonferencián. Ahogy én ismerem, már neki is állt, hogy megfogalmazza, és szeptemberig egy értelmes szót nem válthatok vele. Karstennel kibékültél már?

– Még dolgozunk az ügyön.

– Jól van.

Kis csönd támadt.

– Hát a kivizsgálások, anya? – kérdezte végül Annabel.

– A szokásos hülyeség. Ha azt hallom, hogy az eredmény negatív, optimista létemre mindjárt elcsüggedek. Úgy kell külön végiggondolni, hogy ez a jó hír.

– Hát akkor minden negatív?

– Volt egy icipici kis pozitív is, de szinte elveszett a sok negatív közt.

– És melyik volt az?

– Az a buta májam.

– Papának megmondtad?

– Aranyom, apád is csak férfi. Vagy azt mondaná, hogy igyunk rá, vagy rögtön azt hinné, hogy a halálomon vagyok. Na menj szépen, vár a biciklid!

 

 

*

 

 

Na most jöhet a terv.

 

Hugo, szokása szerint, kardélen egyensúlyozott – szíve hölgyének a férje sokat utazó üzletember volt ugyan, de megvolt az a tapintatlan szokása, hogy hétvégére hazatért. Hugo ezért a hétvégéit a kórházban töltötte, éjszakai ügyeletben, nappal pedig a betegeit látogatta. Ügyesen kellett tehát elfogni, mert az ügyelet nyolc órakor végződött, a beteglátogató körút pedig tízkor vette kezdetét. Nyolc óra húsz éppen jó időpont volt.

Annabel a biztonság kedvéért nyilvános telefonról hívta, de annyi engedményt azért tett magának, hogy meghitten ismerős helyet választott. A kávézóvá átalakított vadászház a blankenesei vadasparkban volt, jó negyedórás út biciklivel, még versenytempóban is. Annabel tizenkét perc alatt tette meg az utat, úgyhogy kénytelen volt rendelni egy gyógyteát, és leülni, hogy kifújja magát kissé. A vécéfolyosón egy szép, régi, piros angol telefon volt fölszerelve. Annabel váltott a pultnál egy marék aprópénzt.

Hugóval mindig amolyan félig tréfás hangot szoktak megütni, most talán kissé túlzásba is vitte Annabel a könnyedkedést, éppen mert annyira komolyan vette a dolgát.

– Van ez a rémesen problémás ügyfelem, Hugo – pendítette meg. – Nagyon intelligens, de pszichésen kész romhalmaz. Csak oroszul beszél. Nyugalomra volna szüksége, és hozzáértő pszichológusra. A körülményei borzalmasak, de erről nem beszélhetünk telefonon. Azt hiszem, ha látnád, te is rögtön azt mondanád, hogy ide szakember kell – tette hozzá, nagyon igyekezve, hogy a hangja ne váljon könyörgővé. Ám ezúttal melléfogott; nem sikerült a bátyja szívére hatnia.

– Azt mondanám? Honnan akarod tudni, mit mondanék? – vágott vissza Hugo az orvos hivatalos hangján. – Mik a tünetek?

Anabel igyekezett pontosan beszámolni: – Tévképzetek. Az egyik pillanatban világ körüli utat tervez, a másikban meg reszket, mint egy megfélemlített egér.

– Mint minden normális ember. Miféle alak ez, politikus?

Annabel elkaccantotta magát, de gyanította közben, hogy Hugo talán nem is viccnek szánta a kérdést.

– Váratlan dühkitörései vannak, hol végtelenül alázatos és engedelmes, hol meg független felnőtt emberként viselkedik. Összeáll ez valahogy? Hugo, én nem vagyok orvos, de hidd el, nagyon rossz az állapota. Tényleg segítség kell neki. Most, azonnal. És teljes titokban, bizalmas alapon. Van ilyen hely egyáltalán? Kell lennie!

– Én nem tudok róla. Megbízhatóról biztosan nem. Nem ilyen eseteknek. Veszélyes is az embered?

– Miért volna?

– Vannak erőszakosságra utaló jelek?

– Zenélget magában. Órákon át üldögél, és bámul ki az ablakon. Papírrepülőket gyárt. Nem hiszem, hogy erőszakos volna.

– És milyen magasan van az az ablak?

– Pofa be, Hugo!

– Nem néz rád furán? Komolyan kérdezem, válaszolj!

– Egyáltalán nem is néz rám. Mindig elnéz. Általában igyekszik nem nézni rám. – Annabel nagy nehezen összeszedte a gondolatait. – Akármilyen hely jó volna, ahová elvihetnénk, ahol vigyázhatnánk rá, ahol senki sem faggatná, és egyszerűen kapna egy kis időt, hogy összeszedje magát.

Érezte, hogy túl sokat beszél.

– Pénze van? – kérdezte Hugo.

– Igen. Rengeteg. Akármennyi.

– Honnan?

– Gazdag özvegyeket szokott szórakoztatni!

– Gondolom, két kézzel szórja. Rolls-Royce-okat meg gyöngysorokat vásárol?

– Egyáltalán nem is tudja, hogy van pénze – magyarázkodott már kissé kétségbeesetten a lány. – De van. Abszolút rendben van, mármint anyagi szempontból. Szereztek neki sok pénzt, mások. Jaj, Hugo, muszáj ennyire bonyolítani a dolgot?

– És csak oroszul beszél?

– Ahogy mondtam.

– Dugsz vele?

– Nem!

– És tervezed?

– Hugo, a jóisten szerelmére, egyszer az életben legyél normális!

– Teljesen normális vagyok. Éppen ezért dühöngesz.

– Értsd már meg, semmi más nem kell nekem… illetve neki… Az a lényeg, hogy el kellene vinnünk valami jó helyre, de hamar! Még a héten. Akárhová, nem kell tökéletes helynek lennie, csak biztonságos legyen. És teljes titokban. Még a Menedékből sem tudja senki, hogy mit tervezek. Ennyire titkos ez az ügy.

– Honnan beszélsz?

– Nyilvános telefonról. A mobilom kikészült.

– Tudod, talán nem vetted észre, de hétvége van. – Annabel várt. – Hétfőn meg konferencián ülök egész nap. Hívj a mobilomon hétfő este, úgy kilenc körül… Annabel!

– Tessék?

– Semmi. Puhatolózom, körülnézek. Majd hívj.

 

 

7

 

 

– Frau Elli – szólt Brue fegyelmezett hangon.

 

A sylti kiruccanás és az ebéd Bernhardéknál pont olyan volt, mint várta – a társaság a szenilis öregek és unatkozó fiatalok szokott elegye, homár és pezsgő, séta a dűnéken, ami közben többször is megnézte a mobilját, nem hívta-e véletlenül Annabel Richter, de nem, sajnos, egyszer sem. Estére elromlott az idő, hazarepülni nem lehetett, úgyhogy Brue-ék a vendégházban éjszakáztak. Bernhard felesége, Hildegard már gátlástalanra kokainozta magát, és színpadias mentegetőzésbe fogott, hogy nem ajánlhat fel Mitzinek olyan fekvőhelyet, ami jobban megfelelne a hajlandóságának. Már-már kitört a két nő közt a gyalázat, de Brue a szokott ügyességével elsimította a dolgot. Vasárnap golfoztak – pocsékul –, Brue elveszített jó ezer eurót, aztán büntetésül még májgombócot kellett ennie és Obstlert innia egy vénecske flottabáró társaságában. Végre elérkezett a hétfő reggel, túlestek a kilenc órai vezetőségi értekezleten, és Brue megkérte Frau Ellit, maradjon még egy percre. Ezt a húzást tervezte egész hétvége alatt.

– Jelentéktelen apróság, amit kérnék, Frau Elli – zengte színházi angolsággal.

– Semmi sem jelentéktelen, ha a rendelkezésére állhatok, Mr. Tommy – felelte hasonló stílusban az asszony.

Jó negyedszázada gyakorolták már ezt a bolondos rituálét, Brue apja kezdte el még Bécsben, s a fia hűségesen folytatta, a Frčres szakadatlan hagyományának jegyében.

– Ha azt mondanám, Frau Elli, hogy Karpov, Grigorij Boriszovics Karpov, és még hozzátenném, hogy lipicai, akkor mit gondol, mit szólna hozzá?

Vége is volt a tréfának, mire a kérdés elhangzott.

– Nagyon elszomorítana, Herr Tommy – felelte az asszony németül.

– Pontosan mi szomorítaná el? Búsulna Bécs után? A kis lakásáért az Operngasséban, amit az anyja úgy szeretett?

– A drága édesapja miatt szomorodnék el.

– Meg azért, ami a lipicai számlákkal kapcsolatba hozható?

– A lipicai ügy nem volt becsületes dolog – mondta Frau Elli lesütött szemmel.

Erre a beszélgetésre jó hét évvel korábban kellett volna sort keríteniük, de Brue mindig is úgy tartotta, hogy jobb a nyugvó dolgokat nem bolygatni, főként, ha sejti az ember, hogy pikáns meglepetések várják.

– De maga mégis foglalkozott ezekkel a lipicai számlákkal, ugye? Hűségesen és engedelmesen.

– Nem én kezelem őket, Tommy úr. És ügyeltem rá, hogy a lehető legkevesebbet tudjam arról, hogyan is kezeli, aki kezeli. Ez a liechtensteini alapkezelő dolga. Az ő szakterülete, ha jól tudom, a kenyérkereső mestersége, bármit gondolunk is róla erkölcsi szempontból. Én csak annyit tettem, amennyit megígértem még az ön apjának.

– Amibe, ha jól sejtem, beletartozott az is, hogy megkozmetikázza az egykori és jelenlegi lipicai számlatulajdonosok személyes aktáit.

– Igen.

– Karpov esetében is elvégezte ezt?

– Igen.

– Akkor tehát kizárólag az áll rendelkezésre most, ami ebben a mappában található? – emelte fel a dossziét, amit talált.

– Igen.

– Sehol semmi más? Sem az ólomkamrában, sem a glasgow-i pincében, sem itt

Hamburgban?

– Úgy van – szögezte le nyomatékosan Frau Elli, de Brue figyelmét nem kerülte el, hogy előbb habozott egy kicsit.

– Na és a papíroktól eltekintve van-e valami személyes emléke Karpovról… még akkorról, régről… Nem mondott apám valamit róla, nem hallgatott el valamit jelentőségteljesen?

– Az ön apja ezt a Karpov-számlát nagyon…

– Nagyon… mi?

– Nagyon nagy tisztelettel kezelte – pirult bele Frau Elli a saját szavaiba.

– De ugyebár minden ügyfelének kijárt a kötelező tisztelet?

– Az apja mindig úgy beszélt Karpovról, mintha azt tartaná róla, hogy az esetleges bűneit meg kell bocsátani… akár előre is. Az átlag ügyfeleit azért nem szokta ennyi elnézéssel kezelni.

– És mondott esetleg arról is valamit, hogy miért kell mindent megbocsátani ennek az embernek?

– Karpov különleges eset volt. Persze különleges volt minden lipicai számla, de Karpov még ezek között is külön elbánásban részesült.

– Hát arról beszélte apám, miféle bűnöket kell megbocsátani neki akár előre is?

– Nem.

– Célozgatott-e netalán holmi… hogy is mondjam… törvénytelen szerelmi ügyekre? Házasságon kívüli gyermekek elszórva erre-arra a nagyvilágban?

– Kizárni semmiképp sem lehet…

– De konkrétan nem esett szó róla? Nem emlegetett egy bizonyos, hőn imádott törvénytelen fiút, aki betoppanhat egy szép napon, hogy a jogait követelje?

– Igen sok efféléről esett szó a lipicaiakkal kapcsolatban. Nem jelenthetem ki, hogy éppen ebben az ügyben emlékeznék valami konkrétumra.

– És aztán itt volna még Anatolij. Ugyan miért olyan ismerős nekem ez a név? Eshetett-e róla néhány szó, ami véletlenül megütötte a fülemet? Anatolij, aki mindent elintéz?

– Volt egy Anatolij, aki afféle közvetítő és elintéző ember volt, ha jól értem – felelte vonakodva Frau Elli.

– Közvetítő? Kik között?

– Mr. Edward és Karpov ezredes közt, ha Karpov éppen nem volt elérhető, vagy nem óhajtott elérhető lenni.

– Karpov jogtanácsosa volt tehát?

– Inkább úgy mondanám… – habozott Frau Elli – hogy meghatalmazottja… Anatolij szolgálatai túlmentek a jog keretein…

– Akkor talán jogtalansági tanácsos lehetett – vágta rá Brue, de szellemessége hatástalan maradt, úgyhogy lassan körbesétált a szobában. – Nem kívánnék fölösleges fáradozásokat kegyedtől… Meg tudná-e mondani csak úgy fejből, anélkül, hogy kinyitná az ólomkamrát, hozzávetőleg és körülbelül, hogy mekkora hányadát teszi ki Karpov számlája a teljes liechtensteini alapnak?

– Minden egyes lipicaikötvény-tulajdonos a befektetése arányában részesült a nyereségből.

– Magam is így képzeltem.

– Ha bármelyik befektető bármely pillanatban úgy döntött, hogy emeli a befektetését, ennek megfelelően emelkedett a részesedése is.

– Plauzibilis, nemde?

– Karpov ezredes az egyik legelső lipicai befektető volt, és az egyik leggazdagabb is. Az apja csak úgy emlegette, hogy az Alapító Tag. És négy év alatt kilencszer emelte a befektetése összegét.

– Karpov maga?

– Átutalások érkeztek a számlájára. Hogy ő maga fizette be, vagy mások a megbízásából, nem tudni. A bizonylatokat rögtön a befizetések után megsemmisítették.

– És ezt kegyed végezte?

– Az ön apja.

– Történtek készpénzbefizetések is? Bankjegyekkel teli aktatáska, a régi szép stílusban? Még annak idején, Bécsben.

– Az én jelenlétemben soha.

– És a háta mögött?

– Érkezett készpénz a számlára.

– Amit maga Karpov fizetett be?

– Elképzelhető.

– Esetleg mások is?

– Lehetséges.

– Például Anatolij?

– A befizetőknek nem kellett igazolniuk magukat. Az összegeket személyesen fizették be, a számla megjelölésével, és a bizonylatot arra a névre állították ki, amit a befizető megadott.

Brue újabb kört tett a szobában, miközben azon elmélkedett, milyen ügyes dolog is a személytelen fogalmazás.

– És mit mondana, Frau Elli, mikor érkezett az utolsó befizetés Karpov számlájára?

– Amennyire értesüléseim engedik, azt mondanám, hogy mind a mai napig érkeznek befizetések.

– Szó szerint a mai napig? Vagy talán csak a legutóbbi időkig?

– Ezt valóban nem tudhatom, Herr Tommy.

Frau Elli, ez nem a maga napja, gondolta magában Brue. – És ennek az egész liechtensteini alapnak mire rúghatott az összege, úgy körülbelül, akkortájt, mikor távoztunk Bécsből? Persze, mielőtt felosztották volna a résztulajdonosok közt.

– Akkorra, mikor a cég távozott Bécsből, már csak egyetlen tulajdonos volt, Herr Tommy. Karpov ezredes egymaga. A többiek mind kihullottak addigra.

– Nem mondja! És hogyan?

– Nem tudnám megmondani, Herr Tommy. Úgy képzelem, hogy a lipicai kör többi tagját vagy kivásárolta Karpov, vagy természetes úton távoztak el.

– Esetleg természetellenes úton?

– Ennyit mondhatok és nem többet, Herr Tommy.

– Mondjon egy számot. Csak úgy, hasból! – ösztökélte Brue.

– Nem ítélhetem meg, Tommy úr, ez a liechtensteini menedzser dolga. Nem értek hozzá.

– Talán megérti, Frau Elli, telefont kaptam egy bizonyos Richter kisasszonytól – magyarázta Brue összeesküvő hangon. – Aki ügyvéd. Gondolom, maga is hallotta az üzenetét, mikor lehallgatta a hétvégi termést.

– Valóban, Herr Tommy.

– És a hölgynek volt néhány kérdése egy bizonyos ügyfele dolgában… aki, ha jól értem, a mi ügyfelünk is. Méghozzá igencsak sürgető kérdések.

– Magam is erre következtettem, Tommy úr.

Brue most már döntésre jutott. Jól van hát. Frau Elli nyakaskodik. Benne van már a korban, persze. A lipicaiak dolgában pedig mindig is nyakas volt. Hát be kell avatni, szövetségessé tenni. Elmondja neki az egész történetet, megnyeri magának. Ha Frau Elliben nem bízhat, akkor kiben ezen a világon?

– Frau Elli…

– Herr Tommy?

– Azt hiszem, tudom, mire van most szükségünk. Egy jó kis bizalmas beszélgetésre… a cserebogarak halhatatlanságáról, ugyebár…

Elmosolyodott, várva, hogy az asszony belekapcsolódik a tréfálkozásba, de hiába.

– Nos hát, a javaslatom a következő – folytatta úgy, mint akinek valóban valami kivételesen nagyszerű ötlete támadt. – Kellene egy szép nagy kannára való bécsi kávé, hozzá az édesanyja pompás házi húsvéti süteménye meg két kávésbögre. És megmondhatná közben a telefonügyeletesnek, hogy konferencián vagyok, kegyeddel együtt.

Ám a négyszemközti beszélgetés nem sikerült úgy, ahogy várta. Frau Ellenberger engedelmesen meghozta a kávét – jóval hosszabb időbe tellett neki, mint hitte volna az ember –, és maga volt az előzékeny udvariasság. Mosolygott, ha mosolyogni kellett, és az anyja húsvéti süteménye még a szokottnál is kiválóbb volt. Ám amint Brue megpróbált volna bármi csekélységet kihúzni belőle Karpov ezredesről, Frau Elli talpra szökkent, úgy bámult maga elé, mint egy kisiskolás, akit szerepelni kényszerítenek, és csökönyösen ragaszkodott a legformálisabb kibúvókhoz.

– Brue úr, nagyon sajnálom, de be kell ismernem, most már teljesen tisztában vagyok a lipicai kötvények törvénytelen voltával. Azt tanácsolták viszont, hogy mivel akkoriban teljességgel alárendelt helyzetben voltam a bankban, és mivel bizonyos ígéreteket kellett tennem elhunyt édesapjának, ezért önnel egyáltalán ne is menjek bele a dolognak semminemű megvitatásába.

– Hát hogyne, mi sem természetesebb – mondta könnyedén Brue, bízva közismert képességében, hogy éppen a vereségek hozzák ki belőle a legtöbbet. – Tökéletesen értem, és meg is értem, Frau Elli. Higgye el, a bank végtelenül hálás kegyednek. – Ezenfelül Mr. Foreman is jelentkezett – mondta Frau Elli az ajtóból, mikor Brue utánalépett, hogy segítségére siessen a kávés tálcával.

De miért beszél háttal fordulva? És miért borult vörösbe a tarkója?

– Már megint? Ugyan mi a fenéért?

– Csak hogy biztosítsa a mai ebédmegbeszélésüket.

– Az isten szerelmére, már pénteken is hívott emiatt!

– Tudni akarta, nincs-e valami különleges diétán. A La Scala, ha jól értettem, halvendéglő.

– Tisztában vagyok vele. Havonta legalább egyszer vacsorázom náluk. És pontosan tudom azt is, hogy csak vacsoraidőben nyitnak ki.

– Úgy tűnik, Mr. Foreman külön megegyezett a főnökkel. És elhozza a partnerét, Mr. Luxot is.

– A különbejáratú házi fényforrást – jegyezte meg Brue, gyilkos örömet lelve az epéskedésben. Frau Elli azonban még mindig úgy kerülte a tekintetét, mintha szemmelveréstől félne. Brue azon morfondírozott, milyen különleges személyiség lehet az, aki ráveszi Mariót, a La Scala tulaját, hogy fényes délben kinyisson, s hozzá még éppen hétfői napon, ha mégoly kicsiny is a vendéglője.

Frau Elli nagy végtére rászánta magát, hogy a szemébe nézzen.

– Mr. Foreman kivételesen jó referenciákkal rendelkezik, Tommy úr – mondta nyomatékosan, bár Brue nemigen értette, miért. – Megkérte, hogy nézzek utána, hát utánanéztem. Mr. Foremant személyesen ajánlják az ön londoni ügyvédei, valamint egy jelentősebbcitybeli bank. És külön az ön kedvéért repül ide Londonból.

– Fényforrásostul?

– Mr. Lux Berlinből csatlakozik hozzá, ő ott székel, ha jól értettem. Ismerkedő beszélgetést javasolnak, elkötelezettség nélkül. Kivételesen jelentős projektet terveznek, amely kiterjedt hatástanulmányokat kíván majd.

– És én erről mióta tudok?

– Pontosan egy hete, Tommy úr. Éppenséggel ebben az időben beszéltünk róla a

múlt hétfőn, köszönettel.

 

És mi az ördögért köszönettel, álmélkodott magában Brue. – Most én hibbantam meg, vagy a világ körülöttem, Frau Elli?

– Pontosan ugyanezt mondogatta a papája is, Herr Tommy – felelte szigorúan Ellenberger asszony. Brue gondolatai megint Annabel felé terelődtek: ennek a vibrálóan eleven, öntudatos fiatal nőnek a biciklijével, ennek aztán semmi társadalmi forgolódásra nincs szüksége ahhoz, hogy tudja: kicsoda és mit akar.

 

 

*

 

 

Nagy meglepetésére és megkönnyebbülésére Foreman és Lux urak igazán szórakoztató társaságnak bizonyultak. Mire megérkezett a Scalába, azok már kihízelegték Marióból, hogy vezesse őket Brue kedvenc, ablak melletti asztalához, és kihozassa nekik a kedvenc etruszk fehérborát, amely így kidugaszolva, jégre helyezve várhatta az érkezését.

Utólag Brue el is elmélkedett rajta, ugyan honnan tudhatták, hogy éppen a La Scala a szíve csücske a városban, de aztán arra jutott, nincs is ebben semmi fura, hiszen bizonyára az egész hamburgi bankárvilág tisztában van vele. Vagy talán Foreman Elli asszonyt is megbűvölte, és kiszedte belőle az értesülést? Mert bűbájnak ez az ember csöppet sem volt szűkében. Van, hogy az ember véletlenül belefut valakibe, akivel rögtön szinte rokonnak érzi magát. Foreman pontosan ugyanolyan termetű volt, mint Brue, egykorú vele, és még a fejformáját is mintha róla másolta volna. Megvolt benne pont az a fajta, tősgyökeres előkelőség, amit Brue csodált, a szeme derűt sugárzott, és lefegyverző mosolya óhatatlanul mosolyra fakasztott mindenkit. Halkra fogott, bizalmas hangjából érzett, hogy ez az ember képes olyannak elfogadni a világot, amilyen.

– Tommy Brue! – mormolta barátságosan, talpra szökkenve, ahogy Brue belépett az ajtón. – Nagyszerű, nahát, végtelenül örvendek. Ez itt kedves bűntársam, Ian Lux . Nem bánja, kérem, ha Tommynak hívjuk? Én Edward volnék, engedelmével, akárcsak tisztelt édesapja. De Ted is bőven elég lesz. Ő persze sosem engedte volna, hogy Tedezzék, ugyebár? Edward volt, és semmi más.

– Végszükség esetén kiegyezett az urammal is – vágta rá Brue, általános derültségre.

Fölfigyelt vajon már erre az első alkalomra is, hogy ilyen bizalmasan emlegették az apját? Érzékelte legalább a lelke legmélyén, ahol világéletében megőrizte az

egyensúlyát? (Világéletében, egészen péntek estig…) Tudatosan bizonyosan nem. Edward Amadeus legenda volt életében, az maradt halála után is. Brue szokva volt hozzá, hogy úgy beszélnek róla az emberek, mint régi ismerősükről, és hízelgőnek érezte.

Lux ot is rokonszenvesnek találta első pillantásra. Igaz, nem valami sok fiatal angolt ismert, de azt rögtön megmondhatta, hogy ez a fiú kilóg a sorból. Alacsony termetű, gondosan ápolt emberke, kifogástalan, antracitszürke, csapott vállú, egysoros gombolású öltönyben, pontosan az a feltörekvő ifjú üzletember, aki Brue volt a maga idejében. Világosbarna haja katonásan kurtára nyírva, beszéde megfontolt, finom, a modora lekötelezően udvarias, ám Foremanhez hasonlóan belőle is áradt a higgadt magabiztosság, mely egyértelművé tette, hogy a maga ura. Tüntetően osztálymentes angolsággal beszélt, ami igencsak jólesett Brue demokrata szívének.

– Igazán rendes magától, hogy figyelmére méltat, Ian – látott neki azonnal a kapcsolatteremtésnek. – Mi, magánbankárok kissé háttérbe szorulunk mostanság, amikor csak a nagyok számítanak.

– Számomra kiváltság, hogy találkozhatok önnel, ennyit leszögezhetek – felelte Lux , és újfent férfiasan megszorongatta Brue kezét, mintha sajnálná elengedni. – Csoda dolgokat hallottunk magáról, nem igaz, Ted? Brue-ról mindenki csak áradozik.

– Hajjaj – tódította cinkosan Foreman.

 

Letelepedtek. Mario egy óriási tengeri süllővel sietett elébük, esküdözve, hogy személyesen az ő kedvükért ölték le a kapitális jószágot. Némi tréfás huzakodás után megegyeztek, hogy sókéregben kellene megsütni, s amíg elkészül, miért is ne csipegetnének egy kis fokhagymaszószos zarándokkagylót?

Természetesen a mi vendégünk, erősködtek amazok. Szó se róla, ellenkezett Brue, fizetnie a bankárnak illik.

Ám a többség győzött. Egyébként is, eleve ők hívták. Brue tehát úgy tett, ahogy legjobb tudomása szerint elvárták tőle: hátradőlt, és kiélvezte a helyzetet, annak tudatában, hogy Foreman és Lux urak valószínűleg ugyanazt akarják, mint általában mindenki, akivel üzleti dolga volt, vagyis alaposan megkopasztani. Tessék, csak próbálkozzanak. Ha ragadozók is, legalább civilizáltak. Biz’ isten, nem gyakori fajta. Igazán nem volt válogatós kedvében a borzalmas hétvége után, melynek során egy kukkot sem hallott Annabel felől, s amelyre a Frau Ellivel folytatott

antibeszélgetés tette fel a koronát.

 

Meg aztán, ördög vigye, szereti a briteket! Számkivetett életmódja erős honvágyat táplált szívében, amelynek a skót internátusban eltöltött nyolc pokoli év vetette meg az alapját. Bizonyára ezért értette meg magát kezdettől annyira jól Foremannel. A kis Lux pedig, akár valami elbűvölt manócska, villantotta hol egyikükre, hol a másikukra tiszteletteljes vigyorát.

– Ian, sajnos, aligha fog ebbe belekóstolni – mentegetőzött Foreman, mivel Lux érintetlenül hagyta a bort, amelyet Mario kitöltött neki. – Új nemzedék, hiába. Nem a magunkfajta vén marha. Na, isten-isten! A vén marhákra!

És a jó Annabel Richterre, akinek van képe szegény fejemben biciklizni fel-alá, amikor csak kedve szottyan.

 

 

*

 

 

Utólag aztán Brue hiába törte a fejét, miről is csevegtek olyan sokáig, mielőtt a ménkű beütött volna.

Közös londoni barátaikat emlegették, és Brue-nak úgy tűnt, bár biztos nem volt benne, mintha ezek a barátok sokkal jobban ismernék Foremant, mint az őket. De ha úgy is volna, sokat nem számít. Hálózatépítés, így nevezik ezt. Nincs benne semmi rossz. Végül megpendítette, hogy talán rátérhetnének a lényegi témára, bár két vendéglátója mintha végképp meg is feledkezett volna róla. Elmondta szokásos bevezetőjét a Brue Frčres integritásáról és hiteléről, majd illendő mértékig elelmélkedett azon, nem árt-e meg végül a jelzálogbotrány a Wall Street egészségének (hál’ istennek a Frčres nem ment bele nagyon ezekbe az ügyekbe!), hogy az emelkedő nyersanyagárak hogyan hatnak ki, hogy az ázsiai luftballon újra felfúvódik-e, vagy sem, s hogy a kínai gazdasági föllendülés következtében nem kell-e hamarosan másutt nézni olcsó munkaerő után. Mindeme témákról éppen eleget olvasott a szaksajtóban, valójában azonban meglehetősen hidegen hagyták, így csevegés közben kényelmesen és feltűnés nélkül morfondírozhatott tovább Annabel Richterről.

És akkor valahogy szóba kerültek az arabok. Sosem sikerült kiókumlálnia, hogy a kettő közül melyik is hozta fel a témát. Talán Ted említette meg, hogy Brue apja egyike volt az első brit bankároknak, akik az 1956-os fölfordulás után elkezdték visszaédesgetni az arab befektetőket? Vagy mégis Ian lett volna? Mindegy is, melyik verte fel a nyulat a bokorból, a másik rögtön utánavetette magát. Valóban, ismerte

be Brue tartózkodóan, nevek említése nélkül, a szaúdi és kuvaiti uralkodóházak néhány jelentéktelenebb tagja a Frčres-nél vezetett számlát, bár ő maga, inkább európai irányultságú lévén, sosem osztotta igazán apja lelkesedését az arab piac iránt.

– De azért nézeteltérés nem volt, ugye? – aggodalmaskodott Foreman. – Semmi neheztelés, remélem…

Jaj, dehogy, isten őrizz, erősködött Brue. Teljes harmónia. Egy-két ügyfelük meghalt azóta, többen másik bankhoz pártoltak, de meg is maradt néhány. Már csak úgy van, hogy a gazdag arabok szeretik ott tartani a pénzüket, ahol a többi gazdag arab is tartja, és a Frčres manapság nem sorolható az aranybányáknak ebbe a nagyságrendjébe.

Nem is erőltették tovább ezt a témát. Brue-nak azonban – nem is igazán tudatosan

 

– úgy tűnt, mintha egész idő alatt vártak volna vele, hogyan építhessék be ügyesen a társalgásba. És talán éppen ez az érzés késztette rá, hogy ha kissé elkésve is, de végre fordítson a kérdezősködésen.

– Na és önök, uraim? Ismerik a hírünket, különben nem ülnénk itt. Miben is lehetünk segítségükre? Vagy, ha megengedik, hogy így fogalmazzak, mit tehetünk meg önökért, amit a nagyok nem tudnak? Mert hát nyilvánvalóan a szaros bankom miatt kerestek meg.

Foreman félbehagyta az evést, és kissé elbizonytalanodva tekingetett körbe, miközben a száját törölgette a szalvétával. Lux a változatosság kedvéért süketet játszott, és makulátlan, ápolt zsokékezecskéivel bonyolult bonctani műveletet végzett a tányérján. Egyik oldalra került a tengeri sügér bőre, a másikra a szálkák, középen pedig egyre nőtt a takaros halhúshalmocska.

– Megharagszik, ha arra kérem, hogy kapcsolja ki egy percre azt az izét? – kérdezte halkan Foreman. – Őszintén szólva idegesít.

Brue rájött, hogy a mobilról beszél, amelyet – hátha Annabel hívná – készenlétbe helyezett az asztalon. Pillanatnyi habozás után kikapcsolta és zsebre vágta a készüléket, mire Foreman áthajolt hozzá az asztal fölött.

– No, akkor kapcsolja be a biztonsági övet, és figyeljen – mormolta összeesküvő hangon. – A brit hírszerzéstől vagyunk, értem? Spionok, igen. Ian fiú a berlini követségnél van, én Londonban. A nevünk teljesen kóser. Ha nem hiszi, kérdezze meg Ian nagykövetét. Az én területem Oroszország. Már huszonnyolc éve, irgalom atyja. Ezért ismertem az ön tiszteletre méltó boldogult atyját is, Edward Amadeust.

Ő meg Findlay néven ismert engem. Talán még emlegetett is olykor?

 

– Nem emlékszem.

 

– Hát ez pazar! A jó öreg Edward Amadeus, hiába. Titoktartó, mindhalálig. Hogy túl ne bonyolítsam a dolgot, az a fickó volnék, akinek az érdemrendjét köszönheti.

 

 

*

 

 

Brue – joggal – úgy tartotta volna illőnek, ha Foreman ezen a ponton megáll egy percre, s lehetőséget ad neki, hogy legalább egyet-kettőt föltehessen a fejében cikázó több ezer kérdésből. Foremannek azonban esze ágában sem volt efféle megkönnyebbülést kínálni. Sikeresen áttörvén Brue védelmi vonalát, rendületlenül nyomult tovább a végső diadal irányába, bár most már kényelmesen hátradőlve, ujjai hegyét összetéve, viharvert arcán higgadtan jó szándékú, már-már kegyes kifejezéssel folytatta az ostromot, mintha csak holmi jámbor ebédvendég volna, aki hangosan elmélkedik egy kicsit a világ állapotáról. Bizalmasan halkra fogott hangja könnyed volt, s meghökkentő derűt sugárzott. A konyhából zene hallatszott be, talán lant, gondolta Brue, s megbízhatóan elnyelte Foreman csöndes hangját. Szavai egy régmúlt időről szóltak, amely halott volt már, akárcsak Brue apja, de hozzá hasonlóan nem volt hajlandó békében nyugodni. A hidegháború utolsó évei, Tommy, amikor a szovjet grállovagok belerohadtak a páncéljukba, és egész Oroszország rothadástól bűzlött.

Nem vesztegetett egy szót sem a neki kémkedő oroszok lojalitására, eszményeire, fennköltebb céljaira. Ha egy rangosabb szovjetet rá akarunk venni, hogy vásárra vigye a bőrét a kapitalizmusért, akkor, Tommy, higgye el nekem, csakis azt kínálhatjuk neki, ami a kapitalizmus lényege. Pénzt, mégpedig minél nagyobb rakással.

Persze a pénz önmagában még kevés, mert hiszen amíg nekünk dolgozik a fickó, nem szórhatja el, nem vághat fel vele, nem adhatja a gyerekeinek, a feleségének, a szeretőjének sem. Mert ha olyan, hogy megpróbálja, akkor kapitális barom, és megérdemli, hogy lefüleljék. Le is szokták. A reménybeli kémünknek tehát teljes csomagot kell felkínálni.

És az ilyen csomagnak a lényegi pontjának egy megbízható és kellően rugalmas nyugati banknak kell lennie, amely mögött szép, masszív hagyomány áll. Hiszen éppolyan jól tudja, mint én, kedves Tommy, mennyire imádják az oroszok a hagyományt. Másik lényegi pont pedig egy kikezdhetetlen rendszer, amelynek segítségével az illető az arca verítékével megkeresett pénzecskét a szokásos formaságok nélkül testálhatja tovább sarjainak vagy kijelölt jogutódainak. Amellyel tehát megkerülhető az örökösödési adó, a személyazonosság igazolása, no meg a sok kellemetlen kérdezősködés a pénz eredete után. De hiszen érti maga, Tommy.

– A tyúk és a tojás problémája, ugyebár – folytatta ugyanebben a nyájas tónusban, miközben Brue keservesen küzdött, hogy összeszedje szerteszét cikázó gondolatait.

– Esetünkben a tojás volt előbb. Mégpedig az aranytojás. Vegyünk egy okos kis Vörös Hadsereg-ezredest, aki rájött, honnan fúj a szél, és úgy döntött, pénzzé teszi mindenét, még mielőtt beüt a nagy krach. Pontosan úgy gondolkozott, ahogy maguk, bankárok. A Lenin Rt. részvényei lejtőre jutottak, hát magától értetődik, hogy szabadulni akart tőlük még az összeomlás előtt. És jócskán volt neki mitől. Volt még egy-két érdekes barátja is, akiket elhozott bemutatni. Amolyan magafajta derék fiúk, akik a szülőanyjukat is megfojtanák egy kis kemény valutáért. Nevezzük, mondjuk, Vlagyimirnak, oké?

Részemről csak Grigorij Boriszovics Karpov, gondolta Brue. Annabel is így hívja. Az első megrendülés után váratlan higgadtság ereszkedett rá.

– Vlagyimir disznó volt, de igencsak használható disznó. Minden hájjal megkent és velejéig korrupt, de első kézből juthatott hozzá a legforróbb katonai titkokhoz. Namost, a mi szakmánkban ez és nem más a szívbéli szerelem záloga. Három hírszerzési bizottságnak is tagja volt, szolgálta a nagy Uniót Afrikában, Kubában, Afganisztánban és Csecsenföldön, és olyan sötét dolgokban volt benne, amiket maga elképzelni sem bír. Pontosan tudta, ki mennyire korrupt a kollégái közül, kinek mi van a füle mögött, hogyan kell rá nyomást gyakorolni, mivel lehet megpuhítani. Tökéletes Vörös Hadsereg-maffiát futtatott már öt évvel azelőtt, hogy a Nyugat gyanút fogott volna, hogy arrafelé is lehetséges maffia. Vér, olaj, gyémánt, heroin Afganisztánból a Vörös Hadsereg gépein. Amikor az egységét leszerelték, Vlagyimir Armani öltönyt adott rájuk, de a fegyvereket megtartatta velük. Mert ugye kemény dolog a szabad verseny.

Brue eddigre eldöntötte már, hogyan kell viselkednie. Nem szólni, csak figyelmesen hallgatni, kissé távolságtartóan, miközben magában rágódik azon, miért is mondja el neki Foreman mindezt, méghozzá ennyire részletesen, s ennyire kápráztatóan sugározva rá megvesztegető kedvességét, mintha csak ők hárman máris cinkostársak volnának valami kalandos vállalkozásban, amelybe éppen most készül beleavatni.

– A gondunk az volt… nem először, de nem is utoljára a szakmánkban… ha Vlagyimir kedvében akartunk járni, nem csak elhelyeznünk kellett a pénzét, de tisztára mosni is.

Brue már ismerte annyira Foremant, hogy meglepődött rajta, miért is érzi szükségesnek, hogy mentegetőzzék ez utóbbiért.

– Nahát, mert ugyebár, ha mi nem tesszük meg, akkor megcsinálják az amcsik, és el is baltázzák szokás szerint. Hát így alakult, hogy váltottunk egy-két szót a kedves papájával. Vlagyimir imádta Bécset. Járt már ott jó néhány delegációval. Valcer, kuplerájok, bécsi szelet… Ide boldogan eljöhetett meglátogatni a pénzecskéjét, valahányszor kedve támadt. Na és a papája, mit mondjak, készségesen állt a rendelkezésünkre. Kész örömmel. Ez a fura ebben a mókában, tudja? Minél komolyabb a fickó, minél nagyobb köztiszteletnek örvend, annál lelkesebben ugrik, ha a magunkfajta spion füttyent neki. Csupa tűz volt, amint megpendítettük a lipicai témát. Ha hagytuk volna, hogy a maga feje után menjen, a teljes bankját átalakította volna titkosszolgálati fiókká. És őszintén reméljük, hogy maga is hasonlóan fog érezni, ha előadjuk a kis problémánkat, igaz, Ian? Na nem a titkosszolgálati fiókra célzok, isten őrizz, mi nem ilyen utakon járunk – s a két férfi kedélyes hahotában tört ki. – Csak éppen elkelne egy kis segítség itt-ott.

– Számítunk magára, Tommy – tódította Lux lágy, északi tájszólásban, az apró termetű férfiakra jellemző, behízelgő mosollyal.

Foreman most is adhatott volna egy kis szünetet, hogy fellélegezhessen, de mivel éppen a történet csúcspontjához ért, semmiképp nem akart tágítani. Mario közelített az asztalhoz a desszertlappal. Brue pedig lélekben az apja bécsi

„szentélyéhez” közelgett, amelynek ajtaja mindig zárva állt, és dühödten fogalmazta soha el nem hangzott, szenvedélyes összetűzésük utolsó sorait: Szóval hát brit kém voltál, ha hihetek ezeknek. És egy brit érdemrendért adtad el a Frčres-t! Milyen kár, hogy nem voltál képes személyesen elmondani.

 

 

*

 

 

Vlagyimir utolsó bevetésére Csecsenföldön került sor, magyarázta Foreman. Brue könnyen képet alkothat magának arról a pokolról, ha összead minden rosszat, amit hallott róla, és megszorozza tízzel. Az oroszok azon voltak, hogy a földdel tegyék egyenlővé a tartományt, a csecsenek pedig minden alkalmat kihasználtak a visszavágóra.

– Vlagyimir és csapata számára viszont merő egy buli volt az egész – mondta vallomásos hangon, mintha már régóta hordozná szívében ezt a történetet, amelyet most Brue figyelme szakított ki belőle. – Lövöldözés, vedelés, erőszakoskodás a nőkkel, harácsolás. Fogták az összes olajat, amit értek, és annak adták, aki a legtöbbet kínálta érte. Aztán falhoz állították a helyieket, és lepuffantották őket bosszúból azért, amit ők maguk követtek el ellenük. És mindezért szép kövér kitüntetéseket kaptak. – Most végre tartott egy kis szünetet Foreman, de csak azt jelzendő, hogy más témára tér. – Mindenesetre, ez volt a háttér, Tommy. És ezen a háttéren bontakozott ki Vlagyimir szerelme. Feleségei voltak neki szanaszét a földön, de ez az egy, ez valamiért az agyára ment. Elrabolt valami csecsen szépséget, és bezáratta a grozniji tiszti kupiba, aztán meg hanyatt-homlok belészeretett. Meg a nő is őbelé, legalábbis ezt beszélte be magának. Hát a nagy szerelem az nemigen illett Vlagyimirhoz, legalábbis ahogy maga meg én értjük ezt a szót. Vlagyimirnak viszont maga volt a megvilágosodás. Legalábbis így mesélte Moszkvában. Bár akkor már jócskán be volt állítva. Szabadságát töltötte éppen, amelyet becsületesen megszolgált a csecsen fronton.

Foreman maga itt lépett be a történetbe. Arca meglágyult, emlékező hangja szintúgy. Brue-t is belevonta személyes körébe, különös érzelmeibe, s vele együtt Annabelt meg a biciklijét.

– A mi szakmánkban, Tommy, ahogy öregszik az ember, egyre több az ilyen emlék, amiről majd megdöglünk, hogy beszélhessünk, de sosem lehet. Gondolom, maguknál is így van ez.

Brue valami sablonos válasszal elütötte.

 

– Képzelje csak el, hogy ott kuksol az emberével valami penészes lakásban Moszkva peremén. Hivatalosan persze a követséghez tartozik, úgyhogy egy teljes napjába került feltűnés nélkül eljutnia az isten háta mögé. Max egy órát tölthet ott, és állandóan azt füleli, nem jön-e valaki a lépcsőn. Az embere mikrofilmet tol maga elé, maga meg azon igyekszik, hogy egyidejűleg kikérdezze és instruálja a fickót.

„Miért is mondta ezt Ix ipszilon ezredes? Beszéljen csak arról a rakétatámaszpontról Hogyhívjákban! Hogyan boldogul az új kódrendszerünkkel?” Csakhogy az embere nem figyel ám. Hanem a könnyeit hullatja, és egyedül arról akar beszélni, milyen csodálatos az a lány, akit megerőszakolt. Meg hogy ő, a jóisten irgalmazzon neki, beleszeretett, és a lány most az ő gyerekét várja. És ő a legboldogabb ember a világon. És sose hitte, hogy ilyen is van. No, akkor az ember vele örül, ugye. Iszunk

az egészségére. Jelena egészségére, vagy ahogy hívják. Meg a bébi egészségére, áldja meg a jóisten. Hát ez a munkám, vagy legalábbis ez volt. Félig kém és egészen lelkiatya. Hét hónapom van még hátra, aztán a jó ég tudja, mit kezdek magammal. Persze rázzák már a kilincset a magáncégek, de valószínű, hogy inkább pihenni fogok, meg a múlton meditálni – tette hozzá lefegyverző, bánatos mosollyal, amelyet Brue kötelességtudóan igyekezett viszonozni.

– Hát ez lett volna Vlagyimirunk nagy románca – folytatta Foreman élénkebb hangon. – És persze rövid volt, mint minden nagy románc. Amint a lány megszülte a gyermekét, a családja becsempészte az egyik fivért a táborba, hogy megölje. Vlagyimir magánkívül volt a kétségbeeséstől. Aztán az egységét visszarendelték Moszkvába, és leszerelték. Magával vitte a kisfiút. A Moszkvában székelő törvényes feleség nyilván nem volt elragadtatva. Nem óhajtotta eltűrni, hogy rálőcsöljenek holmi fekete seggű, balkézről való zabit. És ezt világosan meg is mondta az urának. De az nem adta fel a gyereket. Imádta, hiszen az élete nagy szerelme szülte neki. Őt tette meg a hatalmas, fekete vagyon örökösévé, és ezen nem változtathat semmi.

Vége is a sztorinak? Foreman fölrántotta a szemöldökét és megvonta a vállát, mintha azt mondaná, az élet már csak ilyen, mit lehessen tenni.

– És aztán? – kérdezte Brue.

– És aztán tovább fordult a történelem vaskereke, Tommy. A régi idők mindörökre elmúltak, Vlagyimir fia elérte nagykorúságát, és éppen errefelé tart, hogy meglátogassa Edward Amadeus fiát, és bejelentse az igényt az örökségére.

 

 

*

 

 

Ezúttal nem volt olyan könnyű dolguk Brue-val, mint ahogy azt szemlátomást képzelték. Brue kezdett belejönni a szerepébe, ha már egyszer kiosztották rá.

– Már megbocsássanak – szólalt meg, miután bankár módra tartott egy kis józan, elgondolkodó szünetet –, nem vagyok én semmi jónak az elrontója, de sajnos azt hiszem, hogy ha most visszamennék a bankba, elővenném a lipicai aktákat, és megpróbálnám megállapítani, melyik ügyfelünkre illik leginkább az a leírás, amit önöktől kaptam, beleértve az örökösödésre vonatkozó rendelkezéseit is…

Többet nem is kellett mondania. Foreman fehér borítékot rántott ki a belső zsebéből, majdnem ugyanolyat, amilyenben Georgie küldte el távoli barátainak az esküvői torta csipkepapírba burkolt, ragacsos darabkáit, mikor egy Millard nevű, jó ötvenéves művészfélével kötött, rövid életű házasságát ünnepelte. A borítékból sima, fehér névjegy került elő, melynek egyik oldalán a KARPOV név volt golyóstollal fölírva, a másik oldalán pedig „Lipicai” felirat ékeskedett.

– Emlékezteti ez valamire? – érdeklődött Foreman.

– A név?

– Az ám. Nem is a paci. A zsokéja.

Brue azonban nem hagyta lehengerelni magát. Öszvérszerű nyakasság támadt benne, amely messze túlment a bankár kötelező diszkrécióján. Messze túlment az időnként rátörő skót megátalkodottságon is, amelyért haladéktalanul mentegetőzni szokott. Sok kibogozhatatlan szálból szövődött össze ez az érzés, és Brue csak annyit tudott biztosan, hogy a szálak közt valahol ott van Annabel Richter is, akinek szüksége van az ő védelmére, és ez azt jelenti, hogy Íszának is szüksége van rá. Úgy fog tehát viselkedni, ahogy az ösztöne diktálja. Átmegy sündisznóba, ahogy Edward Amadeus szokta mondani. Összegömbölyödik, és kimereszti a tüskéit. Csak a lehető legkevesebbet mondja, és hagyja, hogy amazok kedvükre töltsék ki réseket.

– Konzultálnom kellene a főpénztárosommal. A lipicaiak mindig is el voltak különítve a Frčres világától – magyarázta. – Apám így kívánta.

– Nekem meséli? – kiáltott fel Foreman. – E. A.-hoz képest a közmondásos sírbolt e gy sze rű pletykafészek volt! Pontosan ezt magyaráztam Iannek, amikor maga megérkezett, nem igaz?

– Szóról szóra – mosolygott készségesen a kis Lux .

– Könnyen lehet, hogy többet is tudnak nálam – felelte Brue. – A lipicaiak eléggé homályosak az én számomra, sajnos. A bank számára pedig meglehetősen kellemetlenek, már jó húsz éve.

Lux nem hajolt át az asztalon Brue-hoz a bizalmas hangulat végett, de a hangja, északi tájszólása ugyanolyan behízelgően dallamos volt, mint Foremané.

– Tommy… Csak azt mondja el, hogyan megy végbe a dolog. Ha a szóban forgó fiú… vagy valaki, akit ő küld, a megfelelő jelszóval… vagy bizonyítékkal… bejön a bankjába… akkor…?

– Hallgatom. – És Annabel is, arra mérget vehet.

– És ez az illető igényt jelent be a lipicai számlára… Ha mondjuk ki akarná üríteni… akkor maga erről melyik ponton szerezne tudomást? Azonnal? Pár nap múlva? Mi volna a dolog menete?

Brue, a sündisznó olyan sokáig váratott a válasszal, hogy Lux már-már azt gondolta, meg sem értette a kérdést.

– Úgy gondolná az ember, hogy ez az illető először is időpontot kérne, aztán előadná az ügyét – mondta végül óvatosan.

– Na és ha ezt tenné?

– Ebben az esetben az asszisztensem, Ellenberger asszony idejében értesítene engem. És ha semmi nem szól ellene, akkor fogadnám az illetőt. Amennyiben pedig bizonyos személyes vonatkozások forognának fönn… nem tudom, mennyire illik ez az önök esetére, de tegyük fel az egyszerűség kedvéért… ha példának okáért az ő apja ismerte az enyémet… akkor természetesen annál szívélyesebben fogadnám. A Frčres mindig is nagy súlyt helyezett a hagyományos kapcsolatok fönntartására. – Várt kicsit, hagyta hatni a mondottakat. – Ha viszont az illető nem kérne időpontot, én pedig éppen tárgyaláson volnék, vagy valami egyéb ok miatt távol, akkor megeshet, hogy a tranzakció a tudtom nélkül zajlanék le. Elég szerencsétlen ügy volna, bizony nagyon sajnálnám.

És olyan borús arcot vágott, mint aki már most sajnálja.

– A lipicaiak persze nagyon is különleges kategóriába tartoznak – folytatta rosszalló hangon. – És, mondhatom, a legkevésbé örvendetesbe. Ha jobban belegondol az ember, azok a számlák, amelyek egyáltalán megmaradtak nálunk ennyi év után, vagy alvónak, vagy tetszhalottnak tekintendők. Nincs közvetlen kapcsolatunk az ügyfelekkel. A papírokat, egyenlegeket mind a bankban tartjuk. Hát ilyen ügyek ezek – foglalta össze megvetően.

Foreman és Lux láthatólag tanácstalanul tekingettek egymásra, hogy most ki folytassa, és meddig mehet el. Végül Lux durálta neki magát, ami kissé meg is lepte Brue-t.

– Sürgősen beszélnünk kell azzal a fiúval, érti-e, Tommy! – magyarázta buzgón, északi beszédjét, ha lehet, még halkabbra fogva. – Okvetlenül beszélnünk kell vele, méghozzá bizalmasan. Nem hivatalos beszélgetésre gondolok, abban a pillanatban, amint előkerül valahol. Mielőtt még bárki mással szót válthatna. Csakhogy ezt minden feltűnés nélkül, nagyon természetesen kellene elrendezni. Amit egy egészen picit sem szeretnénk, az az, hogy a fejébe vegye: mi itt feszült figyelemmel várunk rá készenlétbe helyezett csapatainkkal, vagy hogy akár mi, akár a bank már előre eltervezte, mihez kezd vele. Ez aztán végképp betenne mindennek, nem igaz, Ted?

– Teljes mértékig – kontrázott Foreman, szépen beilleszkedve a másodhegedűs-szerepbe.

– Besétál, bejelentkezik, pontosan úgy bánnak vele, mint bárki mással. Bejelenti az igényét, teszi a dolgát, és miközben teszi, maga pedig megnyomja a megfelelő gombot. Ennyi és nem több, amit az ügy jelenlegi stádiumában kérnénk magától – magyarázta Lux.

– És pontosan hogyan is kellene megnyomnom a gombot?

Foreman újfent Lux segédjének a szerepében ugrott be. – Csak hívja Ian berlini számát. De azonnal ám. Még mielőtt kezet fogna a fiúval vagy felhívná az irodájába, hogy kávéval kínálja. „Itt van a fiú”, ennyit kell mondania. A többit már Ian intézi. Megvannak az emberei hozzá. Huszonnégy órás ügyeletben.

– Heti hét napban – tette hozzá Lux , és átnyújtotta Brue-nak a névjegyét.

Fejedelmi címer fekete-fehérben. Brit követség, Berlin. Ian K. Lux, tanácsadó, védelmi és liezonügyek. Egész sor telefonszám, az egyik kék golyóstollal aláhúzva és csillaggal jelölve. És vajon honnan tudták, hogy az irodám „fent” van, nem a földszinten? Ők is az ablakom alatt szoktak biciklizni, mint Annabel? Brue kerülte a másik kettő tekintetét, miközben zsebre tette a névjegyet, amellé a kártya mellé, amelyen a „Karpov” és „Lipicai” szavak álltak.

– Szóval tehát a következő a tervük, és kérem, javítsanak ki, ha tévedek. Bejön a bankunkba egy vadonatúj ügyfél, aki egykori, immár elhunyt ügyfelünknek a fia. Bejelenti az igényét egy bizonyos… fölöttébb jelentős összegre. És ahelyett, hogy tanácsokkal látnám el, ahogy egyébként tenném, hogy hogyan is kezelhetnénk a legelőnyösebben a pénzt, hogyan fektethetnénk be és a többi, ehelyett kiszolgáltatom őt maguknak anélkül, hogy legalább…

– Tévedés, Tommy – vágott közbe változatlan mosollyal Lux.

– Miért?

– Egyáltalán nem ahelyett. Mind a kettőt el kellene végeznie. Először jelez nekünk, aztán pedig ugyanúgy viselkedik tovább, mintha mi sem történt volna. Őneki nem kell tudnia, hogy mi tudunk róla. Az élet megy tovább a rendes kerékvágásban.

– Szóval hát az orránál fogva kell vezetnem.

– Ha okvetlenül így akarja nevezni.

– Mennyi ideig?

– Ez már a mi dolgunk lesz, Tommy.

Talán Lux kissé nyersebben szólt, mint kellett volna, de lehet, hogy csak Foreman érezte így, mivel idősebb lévén felelősnek tartotta magát, mindenesetre közbeszólt, hogy kiköszörülje a csorbát.

– Iannek egyszerűen muszáj egyszer bizalmasan tárgyalnia ezzel a fiúval. Ez rendkívül fontos. Az ügyfelének a haja szála sem görbülhet, higgye el, Tommy. Ha feltárhatnánk magának az egész történetet, rögtön megértené, milyen fontos segítséget nyújt nekünk.

Fuldokló hajótörött, magának meg csak a kezét kellene kinyújtania, hallotta viszont a kóristafiúhangot.

– Akárhogy is, azt el kell ismerniük, hogy kicsit túl sokat várnak egy egyszerű bankártól – makacskodott Brue, mire amazok újra tanakodó tekinteteket váltottak. Ezúttal Foremanre jutott a válaszadás kellemetlen tiszte.

– Mondjuk talán úgy, Tommy, hogy a történelemnek egy tisztázatlan darabjáról van szó, amit végre már muszáj elintézni. Ezzel talán megnyugtatjuk a lelkiismeretét? Némi tisztázatlanság, amelyet egy bizonyos néhai ügyfelük hagyott maga után.

– És ha nem cselekszünk most rögtön, annak mindnyájunk számára igen súlyos következményei lehetnek – tette hozzá Lux mély meggyőződéssel. Tisztázatlanság, amelynek súlyosak lehetnek a következményei.

– Mindnyájunk? – visszhangozta Brue.

Megint csak összenéztek, aztán Foreman rezignált vállrándítással jelezte, ha már egyszer idáig elmentek, nincs sok értelme az óvatoskodásnak.

– Nem vagyok bizonyos benne, hogy jogomban áll ezt elmondani, Tommy. De azért elmondom. Komolyan fölmerült Londonban a kérdés, hogy milyen kihatással lehet a bankjára, ha most nem lépünk közbe. Remélem, érthetően fejezem ki magam.

A kis Lux biztatóan fűzte hozzá: – Mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik, Tommy. A legmagasabb szinten.

– Magasabb már nincs is – helyeselt Foreman.

– Csak még egyvalamit, Tommy – mondta mintegy mellékesen, mégis nyomatékosan Lux. – Nincs kizárva, hogy holmi fura németek jönnek szaglálódni a bankja körül. Ha ne adj’ isten előfordulna ilyesmi, szeretnénk, ha haladéktalanul figyelmeztetne bennünket, hogy tisztázhassuk a dolgot. Tisztázzuk is, gond nélkül. Már amennyiben maga megadja a lehetőséget.

– Ugyan mi a csodát akarhatnak a németek? – morfondírozott hangosan Brue, magában pedig leszögezte, hogy legalább egy német máris szaglálódik, de nem egészen az a fajta német, amire ezek gondolnak.

– Hát talán nem rajonganak a gondolatért, hogy brit bankárok kétes számlákkal foglalkoznak az ő szemétdombjukon – felelte Lux takaros kis szemöldökrándítással.

Brue a taxiban megnézte a mobilját, aztán Frau Ellenbergert is felhívta. Nem, Tommy úr, semmi nem volt. A személyes vonalán sem.

 

 

*

 

 

Volt Brue-nak egy nagyra becsült helye, nyilvános hely az egész világ számára, mégis a számára intimen személyes. Mindig ide szokott menekülni, ha túlságosan nyomasztóvá vált az élete. Egy kis múzeum volt ez, mely Ernst Barlach, a szobrász munkásságát mutatta be. Brue-t nem lehetett volna nagy műpártolónak hívni, Barlach neve csak egy név volt számára világéletében, egészen addig a napig, két évvel azelőtt, mikor Georgie furcsán üres hangja arról értesítette az óceán túlsó oldaláról, hogy elveszítette hatnapos kicsi fiát. A hír hallatán Brue kisétált az utcára, leintette az első taxit, és a sofőrnek, aki idősebb ember volt, és a névtáblája alapján horvát lehetett, azt mondta, vigye el valami olyan helyre, ahol egymaga lehet, mindegy hová. Fél órán át hajtottak egyetlen további szó nélkül, s végül egy hatalmas park végében álló alacsony téglaépület mellett állt meg a kocsi. Brue majdnem rosszul lett, mert azt hitte először, hogy egy krematóriumhoz hozták, de aztán észrevette, hogy a bejáratnál egy nő jegyet árul, úgyhogy vett is egyet, és bement az üvegtetejű átriumba, amelyet kizárólag valami köztes világ mitikus lényei népesítettek be.

Az egyik lebegő szerzetesicsuha-félét viselt, a másik mélységes depresszió alatt görnyedt, a harmadik talán elmélkedésbe, talán végső kétségbeesésbe süllyedt. Volt sikoltó figura is, nem lehetett tudni, hogy gyötrelem vagy kéj tüzeli. Annyi egy csapásra világos volt Brue számára, hogy mindegyik éppolyan magányos a világban, mint ő maga, és hogy mindegyiknek közlendője van. Figyelni azonban nem figyelt senki, mindegyik elérhetetlen vigasz után kutatott, és ez különös módon valamiféle vigasztalást hordozott magában.

Mindent egybevéve Barlach üzenete a világ számára a tanácstalan, döbbent együttérzés volt, s éppen emiatt tért vissza ide Brue újra és újra, tízszer vagy még többször is, valahányszor karmaiba ragadta a kétségbeesés – a fekete kutya, ahogy Edward Amadeus nevezte –, ha például a bankban komoly katasztrófa ütött be, vagy amikor Mitzi többé-kevésbé egyenesen a szemébe mondta, hogy szeretőként nem elégíti ki az ő magas igényeit, amit egyébként gyakorlatilag pontosan tudott is, de valahogy mégsem óhajtotta ilyen nyíltan hallani. Ilyen lelkiállapotban azonban, mint most – az utólagos elképedés és felháborodás állapotában –, még sosem járt ezen a helyen.

 

 

*

 

 

Én megtartottam a szavam, jelentette ki a Barlachoknak. Kiálltam érte, alakoskodtam, ahogy kellett. Hazudtam, pontosan úgy, ahogy amazok is. Elhallgatással. Amit ezek összehordtak, abban annyi elhallgatás volt, hogy mire a végére értek, én már csak azt hallottam, amit kihagytak. Kémhazugság: nem abból áll, amit mondanak, hanem az üres helyből, amit a körvonalból lehet sejteni.

Íszá nem muszlim, sosem is volt az, ezt hazudták.

 

Íszá sosem volt csecsen aktivista. Semmilyen aktivista nem volt, ezt hazudták.

 

Íszá éppolyan egyszerű, közönséges kémcsemete, mint én magam is, és azért jön, hogy igényt jelentsen be nálam a piszkos örökségére, ezt hazudták.

És az aztán szentség, hogy sose volt börtönben, sosem kínozták, sosem szökött meg, isten őrizz!

És isten őrizz, hogy köze volna holmi menekülő állítólagos iszlamista terroristához, akit köröznek a svédek, és akinek a személyleírása minden rendőrségi honlapon szerepel – nem következtetünk túl kalandosan, ha azt gondoljuk, hogy a mindentudó brit hírszerzés is hallott már róla egyet-mást.

Ugyan, ugyan, micsoda ötletek! Íszának, ha egyáltalán van problémája, az csak valami történelmi tisztázatlanság. Némi kis zűrzavar, amit a papáink hagytak maguk után, és ami kettőnket, hogy, hogy nem, közös gyanúba kever.

Ámde, halleluja, ha mindent megteszek szépen, amit Foreman és Lux urak tanácsolnak, akkor a legmagasabb szintek segítségével megmentik a bőrömet. Mi több, még a németektől is megmentenek.

 

 

*

 

 

Egészében mégsem volt békétlen önmagával, mikor búcsút intett Barlachnak, és kiballagott a napsütötte parkba. Nem követett el ballépést. És ahogy ráébredt valódi érzelmeire, a bensejét barlachi kiáltás feszítette – félig örömteli, félig gyötrelmes. Mióta csak találkoztak az Atlanticban – évszázdokkal ezelőtt –, Annabel Richter orientáló, mi több, morálisan iránymutató erőként hatott az életében. Attól a pillanattól fogva semmit sem szemlélt, semmit sem gondolt anélkül, hogy magában fel ne tette volna a kérdést, vajon helyese ez így, vajon Annabel mit szólna hozzá.

Először ellenséges lerohanás áldozatának érezte magát. Aztán kényszeredett vigyorral gondolta, na tessék, a hatvanéves kamasz nem bír a csökkenő tesztoszteronjával. A félelmes szeretni szó azonban (bármit jelentsen is) egyszer sem merült fel önmagával folytatott vitáiban. Szeretni Georgie-t szereti. A többi, a sóhajtozás, zihálás, esküdözés, az nem az ő asztala. Talán a többi pasasnak jó, bár ha az ember jobban belegondol, lehántja róla a pózolást, ki tudja, jó-e nekik. Mindegy, az ő dolguk. Annyi biztos, ha az ember életébe berobban valaki, aki alig feleolyan idős, és elfoglalja az erkölcsi tanítómester szerepét, akkor az ember vigyázzba áll, és figyel szépen. Nem tehet mást. És ha ez az illető a tetejébe még a legvonzóbb, legérdekesebb nő, és az elképzelhető leglehetetlenebb szerelmi partner, akkor csak annál inkább.

Na és a szex ? Azt már akkor tudta, mikor elvette Mitzit, hogy e téren a kelleténél magasabb ligába merészkedett. Nem is neheztelt miatta az asszonyra, az sem őrá. Ha okvetlenül állást kell foglalnia, nem mondhat mást, mint hogy Mitzi biztosítja számára a megszokott életstílust és nívót, aztán benyújtja érte a számlát, és ez így tökéletesen fair. Azért meg aligha kárhoztathatja, hogy vannak igényei, amelyeket ő képtelen kielégíteni.

Most azonban, végre-valahára megértette önmagát. Félreismerte a saját szükségleteit! Nem a megfelelő piacon házalt az árujával. Hiszen nem a közösülés hiányzott neki, hanem éppenséggel ez. Ez a dolog, amire most rátalált, és amelynek segítségével megrendítő rálátást nyert a saját természetére. Dehogyis a tesztoszteronról van itt szó. Egyedül csakis erről a dologról, ami pedig nem más, mint maga Annabel.

És ez volt az oka, legalábbis az egyik legfontosabb oka, hogy hazudott Foreman és Lux uraknak. Úgy beszélnek az apjáról, mintha a tulajdonuk volna. Az apával próbálják a fiút zsarolni, és azt hiszik, hogy már a zsebükben is van. Túlságosan közel merészkedtek ahhoz a területhez, amely egyedül az övé és Annabelé, hát távol kell őket tartani. És mikor nekilátott távol tartani őket, ezzel tudatosan és határozottan veszélyzónába merészkedett, amelyet Annabellel osztott meg. Ezáltal pedig az élet újra elevenné és értékessé vált a számára, s egész szívével hálát mondott Annabelnek.

 

 

*

 

 

– Azt beszélik, már a Brue Frčres is a végét járja – jegyezte meg Mitzi még aznap este. Az üvegezett verandán ültek, a kertet bámulva. Brue öreg Calvadost kortyolgatott, melyet egy francia ügyfelétől kapott volt.

– Valóban? Hát, nem is tudom – mondta rá könnyedén. – Ugyan ki beszél ilyesmit, elárulnád?

– Bernhardtól hallottam, aki viszont a te ősöreg Haug von Westerheim barátodtól hallotta. Aki állítólag tudja, mit beszél. Tényleg úgy van?

– Még nem. Legalábbis én még nem hallottam róla.

– Akkor talán te járod a végét?

– Nem különösebben… Miért?

– Mintha nem bírnál uralkodni magadon. Egyik pillanatban fickándozol, mint egy kölyökkutya, a másikban utálod az egész világot. Valami nő van emögött, Tommy? Mert én már kezdtem azt hinni, hogy végképp szakítottál a női nemmel.

Még a megszokott játék- (vagy nem játék) szabályaik szerint is túlságosan egyenes volt ez a kérdés. Brue alaposan megforgatta magában, mit feleljen.

– Ami azt illeti, egy férfi van mögötte – szögezte le végül, Íszá személyét véve ürügyként. Mitzi mindentudó mosollyal bújt vissza a könyve mögé.